2010. 07. 31. Rágón rágódni Demeter Erika
Pár napja kaptunk ajándékba tíz nagy csomag rágógumit. Örültünk neki, hiszen azt hallottuk, hogy repülőn szerencsés dolog, ha van rágógumi nálad. Az öko életre törekvők azt tartják, hogy nem egészséges. Lehet, de ma már lassan semmi sem egészséges. Azt is hallottam, hogy ha rágunk, az serkenti az agyműködést. Ez is megtörténhet. Én nagyon szeretek rágózni autóvezetés közben, jó feszültség-levezető.
Persze sejti már az olvasó, hogy nem a rágógumiról akarok beszélni, inkább a rágódásról. Ez a mi igazi nagy rágógumink. Az élet nagy vagy kevésbé nagy kérdésein rágódunk, akkor is, amikor már rossz az íz a szánkban, akkor is, amikor csíp, és akkor is, amikor már rég lejárt a szavatossági ideje.
Életünk minden korszakának megvan a maga rágója.
Az elmúlt két napban is sokat rágódtunk. Összegyűltünk az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének konferenciáján, elég szép számban. Beszélgettünk és hallgattunk, volt, amikor csak elmerülve ültünk egymás mellett, és jó volt. Bár néha ismerős íze volt a „rágónak”, mégis jó volt újrarágni. Aztán volt olyan is, aminek már teljesen elment az íze számomra, s azt én nem rágtam. Akadtak új és szokatlan ízek, hát ízlelgettem.
Sokat rágódunk és rágunk, amíg emészthető lesz egy érzés, egy rendszer, egy cél. Sokat rágunk másokat, s talán még magunkat is, míg megtalálni véljük megálmodott boldogságunkat. Sokszor rágatlanul futnak le falatok a torkunkon, melyektől terheltekké válhatunk...
És sokat kell még rágjunk és rágódjunk, míg megérezzük, hogy a valódi boldogságunknak nincs is íze, vagy az nagyon sokféle.
2010. július 31., szombat
2010. július 30., péntek
Tófalvi Tamás: Amikor a pénzzel farkasszemet nézel
2010. 07. 30. Amikor a pénzzel farkasszemet nézel Tófalvi Tamás
Az asztalnál ültem, és egy százlejest bámultam. Az utolsót. Elgondolkodtam, vajon hány napig kell kitartania, kitartanom…
Lelkembe fortyant gazdag emberek túltömött kincsesládája, bankszámlákról cinikusan mosolygó elkölthetetlen összegek, s a tudat, hogy dúskálni a bőség kosarában biztosan nem lehet annyira fájdalmas…
Elképzeltem, ahogy a zsíros kenyeret felváltja urizálásom hatfogásos menüje, s kopott cipőmet négy újra váltom le, minden aggódás nélkül. Vakációt terveztem, kirándulást, s szinte elnevettem magam, ahogyan arcom előtt megjelent a koldus meglepett arca, amikor Párizs utcáin sétálva zsíros bankót dobok kopott kalapjába.
Még ezt az asztalt is lecserélném – gondoltam fellelkesedve, s a kávéfőzőt, hogy inasom minden reggel ízletesebb nedűt hozhasson ébredésem örömére.
Kopogtatnak.
A postás. Villanyszámlát hozott.
Tekintetem újra megpihent a csöndes százlejesen, és már tudtam, hogy meddig fogunk kitartani. Holnapig…
Fölemeltem, és kissé mélabúsan, de annál határozottabban mondtam el neki létem végtelen titkát: veled úgysem vásárolhatok meg mindent.
Vajon visszaválthatnám boldog gyermekkorom?
Vajon megvásárolhatnám még egyszer szerelmem első csókját?
Vajon száz lejért mennyi mosolyt, nevetést, szeretetet, gyöngédséget kapnék?
Vajon szebben sütne be a nap lakásom ablakain; és tudnának-e lélekmelengetőbben énekelni udvarom apró, tollas lakói?
Na ugye, hogy nem! – mondtam neki tüzes pírban égve – s hallgatása számomra beleegyezést sugallt.
Másnap kifizettem a villanyszámlát. Az egész napom jól telt!
Az asztalnál ültem, és egy százlejest bámultam. Az utolsót. Elgondolkodtam, vajon hány napig kell kitartania, kitartanom…
Lelkembe fortyant gazdag emberek túltömött kincsesládája, bankszámlákról cinikusan mosolygó elkölthetetlen összegek, s a tudat, hogy dúskálni a bőség kosarában biztosan nem lehet annyira fájdalmas…
Elképzeltem, ahogy a zsíros kenyeret felváltja urizálásom hatfogásos menüje, s kopott cipőmet négy újra váltom le, minden aggódás nélkül. Vakációt terveztem, kirándulást, s szinte elnevettem magam, ahogyan arcom előtt megjelent a koldus meglepett arca, amikor Párizs utcáin sétálva zsíros bankót dobok kopott kalapjába.
Még ezt az asztalt is lecserélném – gondoltam fellelkesedve, s a kávéfőzőt, hogy inasom minden reggel ízletesebb nedűt hozhasson ébredésem örömére.
Kopogtatnak.
A postás. Villanyszámlát hozott.
Tekintetem újra megpihent a csöndes százlejesen, és már tudtam, hogy meddig fogunk kitartani. Holnapig…
Fölemeltem, és kissé mélabúsan, de annál határozottabban mondtam el neki létem végtelen titkát: veled úgysem vásárolhatok meg mindent.
Vajon visszaválthatnám boldog gyermekkorom?
Vajon megvásárolhatnám még egyszer szerelmem első csókját?
Vajon száz lejért mennyi mosolyt, nevetést, szeretetet, gyöngédséget kapnék?
Vajon szebben sütne be a nap lakásom ablakain; és tudnának-e lélekmelengetőbben énekelni udvarom apró, tollas lakói?
Na ugye, hogy nem! – mondtam neki tüzes pírban égve – s hallgatása számomra beleegyezést sugallt.
Másnap kifizettem a villanyszámlát. Az egész napom jól telt!
2010. július 29., csütörtök
Nagy László: Vallomás
2010. 07. 29. Vallomás Nagy László
Szeretem hallgatni a rádiót. Mondhatom már kora gyermekkoromtól része volt életemnek, hisz a vasárnap nem múlhatott el anélkül, hogy ne hallgassuk meg Postás Jankót és a szerkesztő nénit. Aztán felnőttként megadatott számomra, hogy személyesen is megismerhettem a szerkesztő nénit, elbeszélgethettem vele, és a temetési szertartásán is én szolgáltam.
Mondom, a rádió ott van a mindennapjaimban. Közösen bejárunk vidékeket, emberekkel találkozunk. Nemrég egy vidékjáró riporter egy idős asszonyt szólaltatott meg. Nem panaszkodott senkire. Csak mondta élete történetét. Volt, amit. Sok minden történt vele, ahogy velünk, másokkal is. Egyszer csak azt mondta: „Életemnek célja az volt, hogy minden nap szeretettel megkínáljak valakit.” Szép vallomás, szép életcél. Bárcsak sokan lennének, lennénk, akik ugyanezt nemcsak hangoztatnánk, hanem meg is tennénk. Biztos más lenne ez a világ.
Szeretem hallgatni a rádiót. Mondhatom már kora gyermekkoromtól része volt életemnek, hisz a vasárnap nem múlhatott el anélkül, hogy ne hallgassuk meg Postás Jankót és a szerkesztő nénit. Aztán felnőttként megadatott számomra, hogy személyesen is megismerhettem a szerkesztő nénit, elbeszélgethettem vele, és a temetési szertartásán is én szolgáltam.
Mondom, a rádió ott van a mindennapjaimban. Közösen bejárunk vidékeket, emberekkel találkozunk. Nemrég egy vidékjáró riporter egy idős asszonyt szólaltatott meg. Nem panaszkodott senkire. Csak mondta élete történetét. Volt, amit. Sok minden történt vele, ahogy velünk, másokkal is. Egyszer csak azt mondta: „Életemnek célja az volt, hogy minden nap szeretettel megkínáljak valakit.” Szép vallomás, szép életcél. Bárcsak sokan lennének, lennénk, akik ugyanezt nemcsak hangoztatnánk, hanem meg is tennénk. Biztos más lenne ez a világ.
2010. július 28., szerda
Lázár Levente: Ejnye bejnye...
2010. 07. 28. Ejnye bejnye... Lázár Levente
Útleveleket mentünk készíttetni a „városba”. Nyár, meleg, sőt, hőség, tömeg és hosszú kanyargós sor. Szóval semmi újdonság. Azon lettünk volna meglepődve, ha nem ezt kapjuk. A rendszerbe beleszokva szakítottuk le a sorszámot, és szomorkásan állapítottuk meg, hogy vannak még 53-an előttünk. Óránként fogyott 15–20. Tehát számíthattunk arra, hogy legalább 2–3 óra, amíg sorra kerülünk. Elmentünk fagyizni, a gyermekek kedvét felvidítani, a lassan múló időt kitölteni. Két óra után tértünk vissza a hivatalba, ahol még nagyobb hőség és sor várt ránk. Megrökönyödve láttuk, hogy az eltelt idő alatt csak 20 szám fogyott a számlálóról. Közben volt egy egyórás ebédszünet.
A váróterem zsúfolásig telve. Meleg, pára és idegesség a levegőben. Pár éves gyerekek, pelenkára vetkőztetve, szomjasan, nyűgösen és elalélva a tehetetlenségben. A mi gyerekeink már jóval nagyobbak, de ők sem igen bírták a gyűrődést. Már sétáltunk is, kártyáztunk is, viccmondó versenyt is tartottunk, énekelgettünk. Több liter víz is elfogyott, de mellékhelység csakis az alkalmazottak számára volt fenntartva.
Örök „élmény” az adminisztratív szervezésből.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Bukarest. Jelentkezési időpont reggel 9 óra. Fél órával hamarabb érkeztünk, de előttünk legalább 25 ember. Edzett tapasztalatokkal felruházva semmiségnek tűnt. Fél percet sem álltunk, mikor a biztonsági őr utasított: Kövessük, mert a gyerekek nem állhatnak sorba. Biztonsági kapu, papírok ellenőrzése, váróterem, tévé, légfrissítő, újságok, mellékhelység, 20 perc várakozás, interjú és 10 óra 10 perckor már indultunk haza, jóváhagyott vízummal az útlevelünkben, amit megszervezett kézbesítő hoz 2 nap múlva a lakásunkra. Ez Amerika, nyugtáztuk.
Elgondolkodtató, vajon kik is a gyerekek számunkra. Síró, nyűgös, sokszor idegesítő pelenkások? Felnőtt palánták, akiket kell utasítgatni és irányítani? Vagy ahogy öreganyánk mondogatta, szemünk fénye?
Ritkán vagy egyáltalán nem lelhető fel társadalmi környezetünkben a gyermek, csak a felnőtt, aki aztán tűrjön, és tanítsa meg erre gyermekét is, vagy pedig ne vigye oda, ahova nem kell. Pedig a gyermek a felnőttek kiszolgáltatottja, azért vannak, hogy legyünk. Meddig leszünk így?
Útleveleket mentünk készíttetni a „városba”. Nyár, meleg, sőt, hőség, tömeg és hosszú kanyargós sor. Szóval semmi újdonság. Azon lettünk volna meglepődve, ha nem ezt kapjuk. A rendszerbe beleszokva szakítottuk le a sorszámot, és szomorkásan állapítottuk meg, hogy vannak még 53-an előttünk. Óránként fogyott 15–20. Tehát számíthattunk arra, hogy legalább 2–3 óra, amíg sorra kerülünk. Elmentünk fagyizni, a gyermekek kedvét felvidítani, a lassan múló időt kitölteni. Két óra után tértünk vissza a hivatalba, ahol még nagyobb hőség és sor várt ránk. Megrökönyödve láttuk, hogy az eltelt idő alatt csak 20 szám fogyott a számlálóról. Közben volt egy egyórás ebédszünet.
A váróterem zsúfolásig telve. Meleg, pára és idegesség a levegőben. Pár éves gyerekek, pelenkára vetkőztetve, szomjasan, nyűgösen és elalélva a tehetetlenségben. A mi gyerekeink már jóval nagyobbak, de ők sem igen bírták a gyűrődést. Már sétáltunk is, kártyáztunk is, viccmondó versenyt is tartottunk, énekelgettünk. Több liter víz is elfogyott, de mellékhelység csakis az alkalmazottak számára volt fenntartva.
Örök „élmény” az adminisztratív szervezésből.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége, Bukarest. Jelentkezési időpont reggel 9 óra. Fél órával hamarabb érkeztünk, de előttünk legalább 25 ember. Edzett tapasztalatokkal felruházva semmiségnek tűnt. Fél percet sem álltunk, mikor a biztonsági őr utasított: Kövessük, mert a gyerekek nem állhatnak sorba. Biztonsági kapu, papírok ellenőrzése, váróterem, tévé, légfrissítő, újságok, mellékhelység, 20 perc várakozás, interjú és 10 óra 10 perckor már indultunk haza, jóváhagyott vízummal az útlevelünkben, amit megszervezett kézbesítő hoz 2 nap múlva a lakásunkra. Ez Amerika, nyugtáztuk.
Elgondolkodtató, vajon kik is a gyerekek számunkra. Síró, nyűgös, sokszor idegesítő pelenkások? Felnőtt palánták, akiket kell utasítgatni és irányítani? Vagy ahogy öreganyánk mondogatta, szemünk fénye?
Ritkán vagy egyáltalán nem lelhető fel társadalmi környezetünkben a gyermek, csak a felnőtt, aki aztán tűrjön, és tanítsa meg erre gyermekét is, vagy pedig ne vigye oda, ahova nem kell. Pedig a gyermek a felnőttek kiszolgáltatottja, azért vannak, hogy legyünk. Meddig leszünk így?
2010. július 27., kedd
Lakatos Sándor: Igaz vagy nem igaz
2010. 07. 27. Igaz vagy nem igaz Lakatos Sándor
Iskolalelkészi munkámban naponta kerülök olyan helyzetbe, hogy példával kell alátámasztanom a mondanivalómat annak érdekében, hogy az jobban érthető legyen. Így gyakran kerekednek ki túlzó vagy éppen vicces gondolatok. Nem tagadom, ez egy „szeretem”-része a mindennapoknak, mert találékonyságra sarkall. Előfordul az is, hogy az elmondott történet, ami nem feltétlenül egy megtörtént eset, nagyobb igazságot hordoz, mint egy „igaz” példa, mert nagyon jól rávilágít a lényegre. És a hallgatóság elfogadja igazságként, még akkor is, ha nyilvánvaló, bizonyítható, hogy az elmondott eset sohasem történt meg. Sőt, gyakran továbbmondják, és a történet továbbél mindaddig, amíg az igazságot hordozza.
Meggyőződésem, hogy az emberekkel foglalkozó lelkésznek, pedagógusnak és hasonszőrű idealistáknak időközönként meg kell tapasztalni, hogy aki nem tud igazi mély tanítással, hiteles példamutatással előhozakodni, annak kell igazán ragaszkodni a szabályokhoz, a formasághoz. És bár csak időnként köszön be az a meghatározhatatlan ihletettség, mégis sok erőt, pótolhatatlan lendületet és magabiztosságot ad a munkához. Időről időre újra igaz lesz, hogy a lelkiség tisztább és nagyobb igazságokat hordoz, mint maga a tudomány.
Iskolalelkészi munkámban naponta kerülök olyan helyzetbe, hogy példával kell alátámasztanom a mondanivalómat annak érdekében, hogy az jobban érthető legyen. Így gyakran kerekednek ki túlzó vagy éppen vicces gondolatok. Nem tagadom, ez egy „szeretem”-része a mindennapoknak, mert találékonyságra sarkall. Előfordul az is, hogy az elmondott történet, ami nem feltétlenül egy megtörtént eset, nagyobb igazságot hordoz, mint egy „igaz” példa, mert nagyon jól rávilágít a lényegre. És a hallgatóság elfogadja igazságként, még akkor is, ha nyilvánvaló, bizonyítható, hogy az elmondott eset sohasem történt meg. Sőt, gyakran továbbmondják, és a történet továbbél mindaddig, amíg az igazságot hordozza.
Meggyőződésem, hogy az emberekkel foglalkozó lelkésznek, pedagógusnak és hasonszőrű idealistáknak időközönként meg kell tapasztalni, hogy aki nem tud igazi mély tanítással, hiteles példamutatással előhozakodni, annak kell igazán ragaszkodni a szabályokhoz, a formasághoz. És bár csak időnként köszön be az a meghatározhatatlan ihletettség, mégis sok erőt, pótolhatatlan lendületet és magabiztosságot ad a munkához. Időről időre újra igaz lesz, hogy a lelkiség tisztább és nagyobb igazságokat hordoz, mint maga a tudomány.
2010. július 26., hétfő
Újvárosi Katalin: A teniszlabdák és egy pohár bor
2010. 07. 26. A teniszlabdák és egy pohár bor Újvárosi Katalin
Szeretem a tanulságos történeteket.
Valahányszor hallok vagy olvasok egyet-egyet, visszarepít Jézus világába. Megelevenednek előttem a példázatok szereplői, és olyan egyszerűnek tűnik minden. Ilyenkor nem értem miért kell bonyolítani a dolgokat.
A minap olvastam egy történetet. Arra gondoltam megosztom Veled, kedves Olvasó. Fogadd hát szeretettel:
Egy tanár egy nagy vázát helyezett az asztalra a tanulói elé, és megtöltötte teniszlabdákkal. Ezután megkérdezte tanítványait:
– Mit gondoltok, tele van-e a váza?
Amikor igennel feleltek, a tanár apró golyókat szórt a labdák közé. Amikor már nem fért több golyó a vázába, újra feltette a kérdést:
– Tele van-e már a váza?
A tanítványok ekkor már óvatosabbak voltak, és haboztak, de végül újra igennel feleltek. Ekkor a tanár elővett egy vödör homokot, és óvatosan szórni kezdte a vázába, amíg a vödör teljesen üres, a váza pedig tele nem lett.
– Na, most már tele van a váza? – kérdezte a tanulókat, akik szégyellték lassú észjárásukat, és még tovább törték a fejüket. Végül újra igennel feleltek. A tanár ekkor elővett a táskájából egy üveg bort és egy poharat, és beleöntött a vázába egy pohár bort.
Ekkor a következőket mondta a szégyenkező diákoknak:
– A teniszlabdák az élet nagy kérdéseit szimbolizálják: a párkapcsolatokat, a gyerekeket, a családot, a hivatást és a boldogságot. A golyók az élet apró örömeit és a hobbikat jelképezik, a homok pedig a hétköznapi kötelezettségeket, a mindennapos csipp-csupp dolgokat, és az élet ezernyi jelentéktelen homokszemét. Vigyázzatok, nehogy úgy teletöltsétek életetek üvegét homokkal, hogy golyókat már ne tudjatok beletenni, és már a teniszlabdáknak se legyen hely. Arra is vigyázzatok, hogy ne tegyetek bele túl sok golyót, mert ezek is elveszik a helyet a teniszlabdáktól.
– És mit jelképez a bor? – kérdezte ekkor az egyik diák?
– Azt, hogy egy pohár borra mindig van (legyen!) idő az életben!
Szeretem a tanulságos történeteket.
Valahányszor hallok vagy olvasok egyet-egyet, visszarepít Jézus világába. Megelevenednek előttem a példázatok szereplői, és olyan egyszerűnek tűnik minden. Ilyenkor nem értem miért kell bonyolítani a dolgokat.
A minap olvastam egy történetet. Arra gondoltam megosztom Veled, kedves Olvasó. Fogadd hát szeretettel:
Egy tanár egy nagy vázát helyezett az asztalra a tanulói elé, és megtöltötte teniszlabdákkal. Ezután megkérdezte tanítványait:
– Mit gondoltok, tele van-e a váza?
Amikor igennel feleltek, a tanár apró golyókat szórt a labdák közé. Amikor már nem fért több golyó a vázába, újra feltette a kérdést:
– Tele van-e már a váza?
A tanítványok ekkor már óvatosabbak voltak, és haboztak, de végül újra igennel feleltek. Ekkor a tanár elővett egy vödör homokot, és óvatosan szórni kezdte a vázába, amíg a vödör teljesen üres, a váza pedig tele nem lett.
– Na, most már tele van a váza? – kérdezte a tanulókat, akik szégyellték lassú észjárásukat, és még tovább törték a fejüket. Végül újra igennel feleltek. A tanár ekkor elővett a táskájából egy üveg bort és egy poharat, és beleöntött a vázába egy pohár bort.
Ekkor a következőket mondta a szégyenkező diákoknak:
– A teniszlabdák az élet nagy kérdéseit szimbolizálják: a párkapcsolatokat, a gyerekeket, a családot, a hivatást és a boldogságot. A golyók az élet apró örömeit és a hobbikat jelképezik, a homok pedig a hétköznapi kötelezettségeket, a mindennapos csipp-csupp dolgokat, és az élet ezernyi jelentéktelen homokszemét. Vigyázzatok, nehogy úgy teletöltsétek életetek üvegét homokkal, hogy golyókat már ne tudjatok beletenni, és már a teniszlabdáknak se legyen hely. Arra is vigyázzatok, hogy ne tegyetek bele túl sok golyót, mert ezek is elveszik a helyet a teniszlabdáktól.
– És mit jelképez a bor? – kérdezte ekkor az egyik diák?
– Azt, hogy egy pohár borra mindig van (legyen!) idő az életben!
2010. július 25., vasárnap
Székely Kinga Réka: Egy igazi másság, avagy világnézetek összeakaszkodása
2010. 07. 25. Egy igazi másság, avagy világnézetek összeakaszkodása Székely Kinga Réka
Nemzetközi unitárius konferencián voltam. Helyesebben unitárius-univerzalista konferencián voltam, ugyanis 1961-ben az Amerikai Egyesült Államokban a fent nevezett két felekezet egyesült, s azóta ez a kettős név a helyes megnevezés. Közös eszmei, vallási örökségünk a lelkiismereti szabadság, a hitbeli tolerancia, a másság tisztelete, avagy elfogadása. A mi európai unitárius nyitottságunk nyilván nem tart lépést az Egyesült Államokban tomboló nyitottsággal, de nincs is erre szükség – mondom én –, mert méreteiben és összetevőiben két különböző társadalomban élünk. A látszólag különböző életformáink mögött azonban nagyon hasonlítunk egymáshoz. Jóformán egyet akarunk: szabad szellemiséget, anyagi jólétet, megértő, támogató közösséget, boldog családot, tiszta környezetet, demokratikus elveken alapuló társadalmat.
Volt már kultúrsokkos nemzetközi konferenciában részem, amikor az egyiptomi muzulmán résztvevő észérvekkel elmagyarázta, hogy mitől jó és Istennek tetsző a poligámia. Nyilván nem jutottuk közös nebezőre. Azt hittem, hogy már több sokkot nem kaphatok egy ilyen jóindulatú konferencián, és lám nem így történt.
A foci világbajnokság végső mérkőzését igyekeztünk megnézni a hollandiai kisváros főterén, ahol mindenki narancssárgában tombolt a nagy győzelem reményében. Nigériai konferenciás társammal baktattunk a tér felé, közben ismerkedtünk.
Amikor tudom, hogy tudatlan vagyok el-elengedem a fülem mellett a mondatokat, mert ki tudja értem-e vagy sem, miről is van szó. Együttérző képet vágva szoktam ilyenkor bólogatni, majd csak kisül a végén, hogy jól értettem-e amit mondtak, tudom-e miről van szó, vagy vészesen közeledik a nagy lebőgés. Nos, a beszélgetés folyamán elértünk a család nevezetű témához. Van-e családja? Néha ez az ártatlannak tűnő kérdés is tud hajmeresztő lenni. Nincs, mert elváltak, nincs, mert meghaltak mérgezésben, balesetben, gyógyíthatatlan betegségben, nincs, mert zárt osztályon van a házastárs, nincs, mert mindig mindenki elhagyta. Ilyenkor megvilágosodok, megértem, hogy Isten csakis engem küldött erre a helyre, hogy kérdezzek és meghallgassak. Nem tagadom, hogy néha átvillan az agyamon, de jó volna egy kis könnyű beszélgetés, sörözés, kacagás, bambulás, de tudom, mert én magam is gyakorolva tapasztaltam, hogy hatalmas segítség a zsákutcába jutott embernek egy társ, aki idegenül meghallgat, megkönyörül és szívébe fogad. Legfőképp ezért jók és hasznosak a konferenciák. Az itthon féltve-szégyenkezve rejtegetett fájdalmat kimondani, elmondani, elsírni.
Semmi nehéznek tűnő válasz nem érkezett sétáló társamtól. Van felesége, öt gyermeke, kettőnek a fényképe meg is van, kölcsönösen megnéztük egymás gyermekeinek a fényképeit.
A nyáron nősülni akarok, mondja sétáló társam. Na, gondoltam, itt kezdődik a nem értem, de bólogatok-felvonás, de türelem, messze még a tér, addig csak megtudom, hogy most akkor van-e felesége és él-e, és egészséges-e, vagy esetleg másról tárgyaltunk.
Szóval akkor ismételjünk, mondom: él a feleséged? Igen, szólt a válasz. El akarsz válni? Nem a válasz. Meg akarsz nősülni? Igen a válasz.
De hát akkor én mit nem értek? Minek kell neked két feleség?
Kettő? – néz rám a tag. Nem, öt. Nálunk öt feleséget tarthat, aki tud.
Süketelésem tovább folytatom. Nigéria muzulmán vagy keresztény ország?
Hát persze, hogy keresztény, vágja rá büszkén a társam. És azt is megtudom, hogy 1917 óta van úgynevezett unitárius egyház, avagy közösség, és hogy az unitárius hit a legtisztább és legvilágosabb az egész keresztény vallási társaság között.
Jó volt találni egy karosszéket és leülni a kisváros terén. Jó volt nézni a győzni akaró holland atyafiakat, és jó volt meginni egy pohár helyi hideg sört.
A kultúra nagy tortúra. Megérteni, elfogadni mások kultúráját felér egy mazochista foglalkozással.
Azóta is csilingel a kérdés a fejemben: el kell fogadjam ezt a más kultúrát, ami mellesleg az én kultúrám egyik összetevőjének a nevét is viseli vagy sem? Szeressem felebarátomat, mint önmagamat?
Aki mindig mást szeret, az csak önmagát szereti – adnám a bölcs tanácsot konferenciás társamnak, de érzem, hasztalan vergődés. Én sem fogok már ezentúl csakis hórát járni, azért hogy elfogadjanak.
Nemzetközi unitárius konferencián voltam. Helyesebben unitárius-univerzalista konferencián voltam, ugyanis 1961-ben az Amerikai Egyesült Államokban a fent nevezett két felekezet egyesült, s azóta ez a kettős név a helyes megnevezés. Közös eszmei, vallási örökségünk a lelkiismereti szabadság, a hitbeli tolerancia, a másság tisztelete, avagy elfogadása. A mi európai unitárius nyitottságunk nyilván nem tart lépést az Egyesült Államokban tomboló nyitottsággal, de nincs is erre szükség – mondom én –, mert méreteiben és összetevőiben két különböző társadalomban élünk. A látszólag különböző életformáink mögött azonban nagyon hasonlítunk egymáshoz. Jóformán egyet akarunk: szabad szellemiséget, anyagi jólétet, megértő, támogató közösséget, boldog családot, tiszta környezetet, demokratikus elveken alapuló társadalmat.
Volt már kultúrsokkos nemzetközi konferenciában részem, amikor az egyiptomi muzulmán résztvevő észérvekkel elmagyarázta, hogy mitől jó és Istennek tetsző a poligámia. Nyilván nem jutottuk közös nebezőre. Azt hittem, hogy már több sokkot nem kaphatok egy ilyen jóindulatú konferencián, és lám nem így történt.
A foci világbajnokság végső mérkőzését igyekeztünk megnézni a hollandiai kisváros főterén, ahol mindenki narancssárgában tombolt a nagy győzelem reményében. Nigériai konferenciás társammal baktattunk a tér felé, közben ismerkedtünk.
Amikor tudom, hogy tudatlan vagyok el-elengedem a fülem mellett a mondatokat, mert ki tudja értem-e vagy sem, miről is van szó. Együttérző képet vágva szoktam ilyenkor bólogatni, majd csak kisül a végén, hogy jól értettem-e amit mondtak, tudom-e miről van szó, vagy vészesen közeledik a nagy lebőgés. Nos, a beszélgetés folyamán elértünk a család nevezetű témához. Van-e családja? Néha ez az ártatlannak tűnő kérdés is tud hajmeresztő lenni. Nincs, mert elváltak, nincs, mert meghaltak mérgezésben, balesetben, gyógyíthatatlan betegségben, nincs, mert zárt osztályon van a házastárs, nincs, mert mindig mindenki elhagyta. Ilyenkor megvilágosodok, megértem, hogy Isten csakis engem küldött erre a helyre, hogy kérdezzek és meghallgassak. Nem tagadom, hogy néha átvillan az agyamon, de jó volna egy kis könnyű beszélgetés, sörözés, kacagás, bambulás, de tudom, mert én magam is gyakorolva tapasztaltam, hogy hatalmas segítség a zsákutcába jutott embernek egy társ, aki idegenül meghallgat, megkönyörül és szívébe fogad. Legfőképp ezért jók és hasznosak a konferenciák. Az itthon féltve-szégyenkezve rejtegetett fájdalmat kimondani, elmondani, elsírni.
Semmi nehéznek tűnő válasz nem érkezett sétáló társamtól. Van felesége, öt gyermeke, kettőnek a fényképe meg is van, kölcsönösen megnéztük egymás gyermekeinek a fényképeit.
A nyáron nősülni akarok, mondja sétáló társam. Na, gondoltam, itt kezdődik a nem értem, de bólogatok-felvonás, de türelem, messze még a tér, addig csak megtudom, hogy most akkor van-e felesége és él-e, és egészséges-e, vagy esetleg másról tárgyaltunk.
Szóval akkor ismételjünk, mondom: él a feleséged? Igen, szólt a válasz. El akarsz válni? Nem a válasz. Meg akarsz nősülni? Igen a válasz.
De hát akkor én mit nem értek? Minek kell neked két feleség?
Kettő? – néz rám a tag. Nem, öt. Nálunk öt feleséget tarthat, aki tud.
Süketelésem tovább folytatom. Nigéria muzulmán vagy keresztény ország?
Hát persze, hogy keresztény, vágja rá büszkén a társam. És azt is megtudom, hogy 1917 óta van úgynevezett unitárius egyház, avagy közösség, és hogy az unitárius hit a legtisztább és legvilágosabb az egész keresztény vallási társaság között.
Jó volt találni egy karosszéket és leülni a kisváros terén. Jó volt nézni a győzni akaró holland atyafiakat, és jó volt meginni egy pohár helyi hideg sört.
A kultúra nagy tortúra. Megérteni, elfogadni mások kultúráját felér egy mazochista foglalkozással.
Azóta is csilingel a kérdés a fejemben: el kell fogadjam ezt a más kultúrát, ami mellesleg az én kultúrám egyik összetevőjének a nevét is viseli vagy sem? Szeressem felebarátomat, mint önmagamat?
Aki mindig mást szeret, az csak önmagát szereti – adnám a bölcs tanácsot konferenciás társamnak, de érzem, hasztalan vergődés. Én sem fogok már ezentúl csakis hórát járni, azért hogy elfogadjanak.
2010. július 24., szombat
Farkas Dénes: Még egyszer a harangokról
2010. 07. 24. Még egyszer a harangokról Farkas Dénes
Féltem Őket! Igen, féltem a harangokat!
Nem azért féltem, mert ágyúöntés okán rekvirálás fenyeget. A „helyváltoztatás” veszélye sem fenyegető, ámbár tudni szeretném, hogy néhány székelyföldi falu harangja hogy került az esztergomi bazilika tulajdonába? Feltételezem jóhiszeműen, hogy művészi értékük és koruk, na meg egy jó időben jó helyen levő lélek határozta el, hogy bármennyire is kell az érc – ezeket a harangokat még akkor sem illik beolvasztani, ha netán elrepedtek aláhullásuk következtében. Bencző Dénes – nem ok nélkül – egy homoródalmási harangot Moldvában feltételez „őrizetben” tartani.
Az Unitárius Egyház birtokában két XV. századi harang van. Az egyik Nagymedeséren (ha jól emlékezem 1496-ból) másik pár évvel „fiatalabb” Nyárádszentlászlón, ugyancsak az 1490-es évek végéről.
Ezek a harangok felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Már akkor meghatódom, amikor a „kiherélt” Kossuth rádió még mai napig a déli harangszó felvezetőjében bejelenti, hogy melyik toronyban milyen harang LAKIK! Igaz-e, hogy a harang nemcsak egy tárgy, hanem LAKÓ? Azt hiszem, hogy szakrális mivoltában személyesedett meg.
Sokat néztem harangjainkat, valamiféle nagyságrendet is alkottam csak úgy magamnak. Megjelenik képzeletemben a torockói, almási, székelyszentmihályi, sepsiszentgyörgyi nagy harang, de a zsákodi, verespataki harangjaink csengése is egyedülálló (a székelyszentmiklósi pedig a világon a legszebben szól – nekem).
Félelmem oka a lopás! Olyan időket élünk, hogy a színesfémek ára az egekbe ugrott és az alja nép nem átallja ellopni és értékesíteni a harangjait sem. Írtam a megérzésről, előérzetről és kikényszerül belőlem ez megint. Ahogy Várfalván, Csegezben és a református Kercsedben bútorkereskedők ellopták a templomból az Úr asztalát, csak idő kérdése, hogy mikor szembesülünk a „volt harang” esettel.
Ismereteim szerint veszély áll fenn Kis- és Nagykede közös templomának tornyában, Csegezben, Komjátszegen, mert e két utóbbi a földről elérhető. Ha idézhetem valamelyik barátomat, akkor „a teljesség igénye” nélkül írtam eme szösszenetet. Távol legyen a jövőbe látás adottsága, de engedelmetekkel a megérzés, előérzés „horzsoló” tünete fogságában tart.
Adja a jó Isten, hogy minden tornyunkban, haranglábunkban legyen LAKÓ örökkön örökké...
Féltem Őket! Igen, féltem a harangokat!
Nem azért féltem, mert ágyúöntés okán rekvirálás fenyeget. A „helyváltoztatás” veszélye sem fenyegető, ámbár tudni szeretném, hogy néhány székelyföldi falu harangja hogy került az esztergomi bazilika tulajdonába? Feltételezem jóhiszeműen, hogy művészi értékük és koruk, na meg egy jó időben jó helyen levő lélek határozta el, hogy bármennyire is kell az érc – ezeket a harangokat még akkor sem illik beolvasztani, ha netán elrepedtek aláhullásuk következtében. Bencző Dénes – nem ok nélkül – egy homoródalmási harangot Moldvában feltételez „őrizetben” tartani.
Az Unitárius Egyház birtokában két XV. századi harang van. Az egyik Nagymedeséren (ha jól emlékezem 1496-ból) másik pár évvel „fiatalabb” Nyárádszentlászlón, ugyancsak az 1490-es évek végéről.
Ezek a harangok felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Már akkor meghatódom, amikor a „kiherélt” Kossuth rádió még mai napig a déli harangszó felvezetőjében bejelenti, hogy melyik toronyban milyen harang LAKIK! Igaz-e, hogy a harang nemcsak egy tárgy, hanem LAKÓ? Azt hiszem, hogy szakrális mivoltában személyesedett meg.
Sokat néztem harangjainkat, valamiféle nagyságrendet is alkottam csak úgy magamnak. Megjelenik képzeletemben a torockói, almási, székelyszentmihályi, sepsiszentgyörgyi nagy harang, de a zsákodi, verespataki harangjaink csengése is egyedülálló (a székelyszentmiklósi pedig a világon a legszebben szól – nekem).
Félelmem oka a lopás! Olyan időket élünk, hogy a színesfémek ára az egekbe ugrott és az alja nép nem átallja ellopni és értékesíteni a harangjait sem. Írtam a megérzésről, előérzetről és kikényszerül belőlem ez megint. Ahogy Várfalván, Csegezben és a református Kercsedben bútorkereskedők ellopták a templomból az Úr asztalát, csak idő kérdése, hogy mikor szembesülünk a „volt harang” esettel.
Ismereteim szerint veszély áll fenn Kis- és Nagykede közös templomának tornyában, Csegezben, Komjátszegen, mert e két utóbbi a földről elérhető. Ha idézhetem valamelyik barátomat, akkor „a teljesség igénye” nélkül írtam eme szösszenetet. Távol legyen a jövőbe látás adottsága, de engedelmetekkel a megérzés, előérzés „horzsoló” tünete fogságában tart.
Adja a jó Isten, hogy minden tornyunkban, haranglábunkban legyen LAKÓ örökkön örökké...
2010. július 23., péntek
Szabó Előd: Virágok
2010. 07. 23. Virágok Szabó Előd
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, – mondja az ősi bölcsesség, s én örömmel állapítom meg nemcsak azt, hogy én is szeretem, hanem azt is, hogy otthonokban és udvarokon, vázában, cserépben vagy ágyásokban – de mindenütt ott vannak ezek a csodálatos hírnökei az életnek és a szépségnek.
Amikor kilépek az ajtón, vagy a kapun belépve hazaérkezek, tavasztól őszig a rózsák várnak engem. Egyszerű gondolatmenet fut végig mindig bennem: szépek, szépségüket Isten ajándékozta nekik, tehát Isten szereti őket, így Isten is csak jó lehet.
Szeretném a legszebbet közülük odaadni neked, olvasó, rám figyelő embertársam. De nem akármelyiket, hanem a legkülönlegesebbet. A gond csak az, hogy mindegyik különleges: a bársonyos-vörös rendkívüli illatával, a fehér és a rózsaszín tiszta ártatlanságával, a fejedelmien pompás és gyöngéd narancssárga…
Sokat adnak nekem, naponta, s még olyankor is, amikor ezt nem tudatosítom magamban: megnyugtatnak, örömöt, életet sugároznak, s szavak nélkül, s szavakban megismételhetetlenül beszélnek a szépről, az illatról, a bájról. Nem tudom, hogy én miért kellek nekik, ha egyáltalán szükségük van rám, s csak annyit tudok nekik mondani: maradjatok velem sokáig, mert szükségem van a Ti szépségetekre!
Legyen egy különlegesen szép, bársonyos, rózsaszín és fejedelmien pompás napunk!
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, – mondja az ősi bölcsesség, s én örömmel állapítom meg nemcsak azt, hogy én is szeretem, hanem azt is, hogy otthonokban és udvarokon, vázában, cserépben vagy ágyásokban – de mindenütt ott vannak ezek a csodálatos hírnökei az életnek és a szépségnek.
Amikor kilépek az ajtón, vagy a kapun belépve hazaérkezek, tavasztól őszig a rózsák várnak engem. Egyszerű gondolatmenet fut végig mindig bennem: szépek, szépségüket Isten ajándékozta nekik, tehát Isten szereti őket, így Isten is csak jó lehet.
Szeretném a legszebbet közülük odaadni neked, olvasó, rám figyelő embertársam. De nem akármelyiket, hanem a legkülönlegesebbet. A gond csak az, hogy mindegyik különleges: a bársonyos-vörös rendkívüli illatával, a fehér és a rózsaszín tiszta ártatlanságával, a fejedelmien pompás és gyöngéd narancssárga…
Sokat adnak nekem, naponta, s még olyankor is, amikor ezt nem tudatosítom magamban: megnyugtatnak, örömöt, életet sugároznak, s szavak nélkül, s szavakban megismételhetetlenül beszélnek a szépről, az illatról, a bájról. Nem tudom, hogy én miért kellek nekik, ha egyáltalán szükségük van rám, s csak annyit tudok nekik mondani: maradjatok velem sokáig, mert szükségem van a Ti szépségetekre!
Legyen egy különlegesen szép, bársonyos, rózsaszín és fejedelmien pompás napunk!
2010. július 22., csütörtök
Bálint Róbert: Barátság - A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2010. 07. 22. Barátság Bálint Róbert
A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2001-ben járt először Erdélyben. A testvérgyülekezetet ment látogatni. Mint minden amerikait, őt is lenyűgözte az estefele hazabaktató csorda látványa... Az utcán átellenben egy idősebb asszony ült a padon. Ő is a csordát várta. Már előző este felfigyelt rá, de csak aznap este kérezkedett oda mellé a padra. Így üldögéltek estéről estére. Ő nem tudott magyarul, a falusi asszony nem tudott amerikaiul... Jól megértették egymást...
Utolsó este a falubeli asszony hímzett zsebkendőt szorongatott a kezében. Ajándéknak szánta az együtt átüldögélt esték emlékére, a kedves mosolyok emlékére, az elnemfeledésre.
Amikor évek múlva újra visszatért Erdélybe az idős asszony már a falu feletti temetőben pihent. Azóta, ha arra jár, meglátogatja „drága barátja” virágokkal szépen beültetett, gondozott sírját. Az immár néhai ágybanfekvő férjét is meglátogatja. „Jákobnak hívják”, mondja.... Ápolja azt a néhány estés barátságot, szótlan együttüldögélést, az erdélyi mosolyok emlékét. „A keszkenő is megvan”... S ahogy mondja első erdélyi élményét, könny szökik a szemébe...
Olyan jól esik, hogy egy erdélyi unitárius asszonyról, s egy barátásgról ilyen szépet mond nekem valaki a Nagy Amerikában, Minnesota állam, Saint Paul városának unitárius templomában... Én is elmorzsolok egy legördülő könnycseppet, s behunyt szemmel próbálom elképzelni, ahogy ott üldögélnek a homoródszentpéteri alszegen, várva a hazatérő csordát, ők ketten: újdonsült amerikai barátom és drága jó Nagyanyám...
A 20 éves testvérkapcsolat margójára
2001-ben járt először Erdélyben. A testvérgyülekezetet ment látogatni. Mint minden amerikait, őt is lenyűgözte az estefele hazabaktató csorda látványa... Az utcán átellenben egy idősebb asszony ült a padon. Ő is a csordát várta. Már előző este felfigyelt rá, de csak aznap este kérezkedett oda mellé a padra. Így üldögéltek estéről estére. Ő nem tudott magyarul, a falusi asszony nem tudott amerikaiul... Jól megértették egymást...
Utolsó este a falubeli asszony hímzett zsebkendőt szorongatott a kezében. Ajándéknak szánta az együtt átüldögélt esték emlékére, a kedves mosolyok emlékére, az elnemfeledésre.
Amikor évek múlva újra visszatért Erdélybe az idős asszony már a falu feletti temetőben pihent. Azóta, ha arra jár, meglátogatja „drága barátja” virágokkal szépen beültetett, gondozott sírját. Az immár néhai ágybanfekvő férjét is meglátogatja. „Jákobnak hívják”, mondja.... Ápolja azt a néhány estés barátságot, szótlan együttüldögélést, az erdélyi mosolyok emlékét. „A keszkenő is megvan”... S ahogy mondja első erdélyi élményét, könny szökik a szemébe...
Olyan jól esik, hogy egy erdélyi unitárius asszonyról, s egy barátásgról ilyen szépet mond nekem valaki a Nagy Amerikában, Minnesota állam, Saint Paul városának unitárius templomában... Én is elmorzsolok egy legördülő könnycseppet, s behunyt szemmel próbálom elképzelni, ahogy ott üldögélnek a homoródszentpéteri alszegen, várva a hazatérő csordát, ők ketten: újdonsült amerikai barátom és drága jó Nagyanyám...
Rácz Norbert: Híradás Várfalváról
2010. 07. 21. Híradás Várfalváról Rácz Norbert
A Jézus-arcokat ma nem népek és kultúrák kavalkádjában, hanem gyermekek között keresem. Várfalván táborozok. 10-dik éve immár, ezúttal 100 gyermekkel és 10 táborvezetővel. Kicsit évfordulós hangulatban vagyok, vagyis lennék, ha nem foglalna le túlságosan a szervezés. Aki gyermeket nevel, tudja, hogy 1-2-3 belőlük szinte teljesen képes lekötni egy szülőpárt. Most pedig minden „szülőre” 10 csemete jut. Az első napok a beilleszkedés izgalmaival telnek: van, aki mintha mindig is táborban élt volna, olyan jól beilleszkedik, van, akinek honvágya van, de nem kell aggódni (aki ma még azért van elkeseredve, hogy haza akar menni, szombaton sírni fog, hogy máris vége van a tábornak – ezt mutatja a tapasztalat).
Ma ősemberek voltunk, lakóhelyet építettünk magunknak a szabadban, törzsekre és nemzetségekre szakadva próbáltuk felidézni távoli őseink vad ösztöneit a számháború forgatagában. Holnap már a nagy ókori civilizációkkal ismerkedünk, holnapután a talán nem is olyan sötét középkort és a lovagok világát fedezzük fel együtt, aztán jön az újkor, a maga számtalan vívmányával, végül a jelen, melyet mindannyian megélünk, de amit talán mégsem ismerünk eléggé, és igen, a jövő, a homályos, kifürkészhetetlen. Fejlődünk. A természeti erőknek hódoló, istenségeket ember-arcra formáló, hagyományokban megmerevedő, reformációban megújuló, végül egyistenhitben megnyugvó, jövőt építő emberekké.
Többen megkérdezték már az évek során, hogy miért csinálom. Miért töltök nyaranta akár több hetet is családomtól távol, mások gyermekeivel, vállalva a pluszmunkát és a – nem csekély – felelősséget. A válasz nagyon egyszerű: mert szeretem. Szeretem a gyerekzsivajt, azt, ahogyan a különböző helyről érkezettek lassan megismerik és elfogadják egymást, csapattá kovácsolódnak, és talán egy életre szóló élményt kapnak. Szeretem a csillogó szempárokat, a figyelő tekinteteket, a mindig fogékony és minden újat szerető, tiszta gyermeki gondolkodást és érzelemvilágot. És szeretem azt, hogy többen, akik évekkel ezelőtt gyermekként vettek részt ezekben a táborokban, most egyletesek, teológiai hallgatók, velem együtt táborvezetők, tudatosan vallásos és közösségépítő felnőttek. Ez pedig mindent megér.
A Jézus-arcokat ma nem népek és kultúrák kavalkádjában, hanem gyermekek között keresem. Várfalván táborozok. 10-dik éve immár, ezúttal 100 gyermekkel és 10 táborvezetővel. Kicsit évfordulós hangulatban vagyok, vagyis lennék, ha nem foglalna le túlságosan a szervezés. Aki gyermeket nevel, tudja, hogy 1-2-3 belőlük szinte teljesen képes lekötni egy szülőpárt. Most pedig minden „szülőre” 10 csemete jut. Az első napok a beilleszkedés izgalmaival telnek: van, aki mintha mindig is táborban élt volna, olyan jól beilleszkedik, van, akinek honvágya van, de nem kell aggódni (aki ma még azért van elkeseredve, hogy haza akar menni, szombaton sírni fog, hogy máris vége van a tábornak – ezt mutatja a tapasztalat).
Ma ősemberek voltunk, lakóhelyet építettünk magunknak a szabadban, törzsekre és nemzetségekre szakadva próbáltuk felidézni távoli őseink vad ösztöneit a számháború forgatagában. Holnap már a nagy ókori civilizációkkal ismerkedünk, holnapután a talán nem is olyan sötét középkort és a lovagok világát fedezzük fel együtt, aztán jön az újkor, a maga számtalan vívmányával, végül a jelen, melyet mindannyian megélünk, de amit talán mégsem ismerünk eléggé, és igen, a jövő, a homályos, kifürkészhetetlen. Fejlődünk. A természeti erőknek hódoló, istenségeket ember-arcra formáló, hagyományokban megmerevedő, reformációban megújuló, végül egyistenhitben megnyugvó, jövőt építő emberekké.
Többen megkérdezték már az évek során, hogy miért csinálom. Miért töltök nyaranta akár több hetet is családomtól távol, mások gyermekeivel, vállalva a pluszmunkát és a – nem csekély – felelősséget. A válasz nagyon egyszerű: mert szeretem. Szeretem a gyerekzsivajt, azt, ahogyan a különböző helyről érkezettek lassan megismerik és elfogadják egymást, csapattá kovácsolódnak, és talán egy életre szóló élményt kapnak. Szeretem a csillogó szempárokat, a figyelő tekinteteket, a mindig fogékony és minden újat szerető, tiszta gyermeki gondolkodást és érzelemvilágot. És szeretem azt, hogy többen, akik évekkel ezelőtt gyermekként vettek részt ezekben a táborokban, most egyletesek, teológiai hallgatók, velem együtt táborvezetők, tudatosan vallásos és közösségépítő felnőttek. Ez pedig mindent megér.
2010. július 20., kedd
Lakatos Sándor: Kérdés?
2010. 07. 20. Kérdés? Lakatos Sándor
Adin Steinsaltz szerint egyszer egy rabbit megkérdeztek: „Miért van az, hogy ha tőletek, zsidóktól kérdeznek valamit, ti mindig kérdéssel feleltek?” A válasz így hangzott: „Miért ne tennénk?”
A kérdésfeltevés igénye neveltetésből adódik. A babiloni talmudot tanulmányozó zsidó tanítványok a szent bölcseletekben való elmélyülésük során a kérdésfeltevés művészetét is kutatják, a mélyebb megértés céljából. Ezt pedig – mondják ők – nem lehet magányosan gyakorolni, mert a feltett kérdésnek akkor van értelme, ha valamiféle felelet is érkezik. Jó, rossz, mindegy, csak élő legyen a tanulás folyamata. Leülve egy asztalhoz, nyíltan, közösen, egymás gondolataiba kapaszkodva kérdést, kérdés követ, a gondolat útjának bejárása céljából. Mert a cél az út bejárása, nem feltétlenül a válasz megtalálása.
Gyakran látom a diákjaimon, hogy kérdéseikkel nem feltétlenül a választ keresik. Inkább az együttgondolkodás, a tanulásba való belekapcsolódás a cél. Látom azt is, hogy a gondolkodni akaró fiatal kérdez, és ha használható a felelet, a gondolkodni akaró ismét kérdezni fog. Ha pedig a „mindentudó” válasza teszi helyére, a dialógus elmarad. Nem így van-e ez velünk, felnőtt, sokat tapasztaltakkal is?
Adin Steinsaltz szerint egyszer egy rabbit megkérdeztek: „Miért van az, hogy ha tőletek, zsidóktól kérdeznek valamit, ti mindig kérdéssel feleltek?” A válasz így hangzott: „Miért ne tennénk?”
A kérdésfeltevés igénye neveltetésből adódik. A babiloni talmudot tanulmányozó zsidó tanítványok a szent bölcseletekben való elmélyülésük során a kérdésfeltevés művészetét is kutatják, a mélyebb megértés céljából. Ezt pedig – mondják ők – nem lehet magányosan gyakorolni, mert a feltett kérdésnek akkor van értelme, ha valamiféle felelet is érkezik. Jó, rossz, mindegy, csak élő legyen a tanulás folyamata. Leülve egy asztalhoz, nyíltan, közösen, egymás gondolataiba kapaszkodva kérdést, kérdés követ, a gondolat útjának bejárása céljából. Mert a cél az út bejárása, nem feltétlenül a válasz megtalálása.
Gyakran látom a diákjaimon, hogy kérdéseikkel nem feltétlenül a választ keresik. Inkább az együttgondolkodás, a tanulásba való belekapcsolódás a cél. Látom azt is, hogy a gondolkodni akaró fiatal kérdez, és ha használható a felelet, a gondolkodni akaró ismét kérdezni fog. Ha pedig a „mindentudó” válasza teszi helyére, a dialógus elmarad. Nem így van-e ez velünk, felnőtt, sokat tapasztaltakkal is?
2010. július 19., hétfő
Czire Szabolcs: Mit és hogyan
2010. 07. 19. Mit és hogyan Czire Szabolcs
Az ember életét igenis meghatározza, hogy mit tesz, illetve nem tesz. Az egyik eljut valahová, a másik csak vágyik rá. Az egyik megtapasztal valamit, a másik csak hírből hallott róla. Az egyik naponta részese, a másiknak ünnepeken sem jut belőle.
A mit bűvöletében az élet mint trófeák gyűjtése: elmesélhető, eldicsekedhető, fotókon-filmeken megmutatható életesemények hajszolása. A mit az embereket szerencsésekre és pechesekre osztja. Irigyeltekre és irigylőkre. A mai „kultúra” pedig azt hazudja, hogy megannyian a szerencsések közé kell tartoznunk.
A fontos dolgok tekintetében mégis meglepően hasonló dolgokat tesznek az emberek: születnek, gyerekként felnőttek között cseperednek, ellesnek és utánoznak, iskolába járnak, tanulnak és kipróbálnak, társas és csoportos interakciókban vesznek részt, családot alapítanak, gyerekeket nevelnek, öregednek, remélnek, míg a jövő egészen múlt nem lesz. Hamvas szerint a sokaság „Szokott emberi tevékenységét folytatja. S mi ez az emberi tevékenység? Kiteszi, beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi.”
Márpedig ha a fontos mit-ek szintjén ilyen nagy az ismétlődés, az a sejtés ébredhet, hogy az élet minőségét alapvetően a mindenki által végzett cselekvésekben a hogyan határozza meg. A mit is csak a megfelelő hogyan mellett nyeri el értelmét.
Ne azt irigyelni, aki eljutott egzotikus helyekre, hanem attól tanulni, aki a közeli kirándulóhelyen is meglátja, amit a legtöbben nem.
Ne azt irigyelni, akit a munkahelyen rettegve süvegelnek meg, hanem attól tanulni, aki munkájában akkor is örömet találna, ha többé nem fizetnék meg érte.
Ne azt irigyelni, aki hatemeletes tortát tud készíteni, hanem attól tanulni, aki a legegyszerűbb ételt is művészi odaadással készíti el.
Ne azt irigyelni, aki flancos autóval röpíti családját a célba, hanem attól tanulni, akinek autóját közös éneklés és nevetés tölti meg.
Ne azt irigyelni, aki épp megírta a nagy művet, hanem attól tanulni, aki gyermeke rajzokkal kísért meséjét teljes figyelemmel hallgatja végig.
Ne azt irigyelni, aki már a harmadig gyönyörű feleségével él, hanem attól tanulni, aki évtizedek múlva is úgy tud szólni a társához, hogy abban az Igazi megszólíttatik.
Ne azt irigyelni, akinek öregségét élettrófeák egész gyűjteménye díszíti, hanem attól tanulni, aki a tiszta lelkiismeret derűs tekintetével, félelem és féltékenység nélkül néz az újra megfiatalodott életre.
Ne irigyelni a más életét. Megtalálni, hogyan éljem úgy ezt a napot.
Az ember életét igenis meghatározza, hogy mit tesz, illetve nem tesz. Az egyik eljut valahová, a másik csak vágyik rá. Az egyik megtapasztal valamit, a másik csak hírből hallott róla. Az egyik naponta részese, a másiknak ünnepeken sem jut belőle.
A mit bűvöletében az élet mint trófeák gyűjtése: elmesélhető, eldicsekedhető, fotókon-filmeken megmutatható életesemények hajszolása. A mit az embereket szerencsésekre és pechesekre osztja. Irigyeltekre és irigylőkre. A mai „kultúra” pedig azt hazudja, hogy megannyian a szerencsések közé kell tartoznunk.
A fontos dolgok tekintetében mégis meglepően hasonló dolgokat tesznek az emberek: születnek, gyerekként felnőttek között cseperednek, ellesnek és utánoznak, iskolába járnak, tanulnak és kipróbálnak, társas és csoportos interakciókban vesznek részt, családot alapítanak, gyerekeket nevelnek, öregednek, remélnek, míg a jövő egészen múlt nem lesz. Hamvas szerint a sokaság „Szokott emberi tevékenységét folytatja. S mi ez az emberi tevékenység? Kiteszi, beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi.”
Márpedig ha a fontos mit-ek szintjén ilyen nagy az ismétlődés, az a sejtés ébredhet, hogy az élet minőségét alapvetően a mindenki által végzett cselekvésekben a hogyan határozza meg. A mit is csak a megfelelő hogyan mellett nyeri el értelmét.
Ne azt irigyelni, aki eljutott egzotikus helyekre, hanem attól tanulni, aki a közeli kirándulóhelyen is meglátja, amit a legtöbben nem.
Ne azt irigyelni, akit a munkahelyen rettegve süvegelnek meg, hanem attól tanulni, aki munkájában akkor is örömet találna, ha többé nem fizetnék meg érte.
Ne azt irigyelni, aki hatemeletes tortát tud készíteni, hanem attól tanulni, aki a legegyszerűbb ételt is művészi odaadással készíti el.
Ne azt irigyelni, aki flancos autóval röpíti családját a célba, hanem attól tanulni, akinek autóját közös éneklés és nevetés tölti meg.
Ne azt irigyelni, aki épp megírta a nagy művet, hanem attól tanulni, aki gyermeke rajzokkal kísért meséjét teljes figyelemmel hallgatja végig.
Ne azt irigyelni, aki már a harmadig gyönyörű feleségével él, hanem attól tanulni, aki évtizedek múlva is úgy tud szólni a társához, hogy abban az Igazi megszólíttatik.
Ne azt irigyelni, akinek öregségét élettrófeák egész gyűjteménye díszíti, hanem attól tanulni, aki a tiszta lelkiismeret derűs tekintetével, félelem és féltékenység nélkül néz az újra megfiatalodott életre.
Ne irigyelni a más életét. Megtalálni, hogyan éljem úgy ezt a napot.
2010. július 18., vasárnap
Máthé Sándor: Szeretném, ha szeretnének…
2010. 07. 18. Szeretném, ha szeretnének… Máthé Sándor
Az élet a szeretet körül forog. Mindannyian tudjuk, hogy szeretni sokféleképpen lehet. Az áttekinthetőség miatt itt most csak két kategóriát említek. A szeretet egyik fajtáját nevezhetnénk befelé forduló, a másikat kifele ható szeretetnek.
Az elsőnek az a sajátja, hogy mindenekelőtt magával törődik. Mottója így hangzik: „Szeretném, ha szeretnének, és lennék valakié... Ezért van minden önkínzás, ének. Szeretném, ha szeretnének...” (Ady Endre). Várok, keresek valakit, aki rám pazarolja életének, személyiségének kincseit. Ennek a szeretetnek önzés a rugója.
Ezzel szemben a másik szeretet kilép önmagából, és a másik, sőt mások felé fordul. Tud önfeledten, sőt önfeláldozóan, önmagát odaadva, önzetlenül szeretni. Ennek ez lehetne a mottója: Szeretnék szeretni... Szeretni mindig jobban, mindig tisztábban.
Milyen a szeretetünk? Önzés vagy másokért élő, másokat szolgáló szeretet? Tudnunk kell szeretni és megbocsátani, mert a szeretet próbája a szívből fakadó őszinte megbocsátás. Ne legyünk farizeusok egymással szemben, ne a látszatra figyeljük, hanem a lélek rezdüléseire, azokra a hangtalan vallomásokra, sokszor láthatatlan jelekre, amelyek a szeretetről beszélnek, csak meg kell halljuk, észre kell vegyük! Szerintem az előbb megfogalmazott képlet mindannyiunkra érvényes: Szeretnénk, ha szeretnének, de tudnunk kell szeretni, s kimondani a képlet másik felét: „Szeretnék szeretni, önfeledten, önzetlenül, mindig erősebben, mindig jobban.”
Az élet a szeretet körül forog. Mindannyian tudjuk, hogy szeretni sokféleképpen lehet. Az áttekinthetőség miatt itt most csak két kategóriát említek. A szeretet egyik fajtáját nevezhetnénk befelé forduló, a másikat kifele ható szeretetnek.
Az elsőnek az a sajátja, hogy mindenekelőtt magával törődik. Mottója így hangzik: „Szeretném, ha szeretnének, és lennék valakié... Ezért van minden önkínzás, ének. Szeretném, ha szeretnének...” (Ady Endre). Várok, keresek valakit, aki rám pazarolja életének, személyiségének kincseit. Ennek a szeretetnek önzés a rugója.
Ezzel szemben a másik szeretet kilép önmagából, és a másik, sőt mások felé fordul. Tud önfeledten, sőt önfeláldozóan, önmagát odaadva, önzetlenül szeretni. Ennek ez lehetne a mottója: Szeretnék szeretni... Szeretni mindig jobban, mindig tisztábban.
Milyen a szeretetünk? Önzés vagy másokért élő, másokat szolgáló szeretet? Tudnunk kell szeretni és megbocsátani, mert a szeretet próbája a szívből fakadó őszinte megbocsátás. Ne legyünk farizeusok egymással szemben, ne a látszatra figyeljük, hanem a lélek rezdüléseire, azokra a hangtalan vallomásokra, sokszor láthatatlan jelekre, amelyek a szeretetről beszélnek, csak meg kell halljuk, észre kell vegyük! Szerintem az előbb megfogalmazott képlet mindannyiunkra érvényes: Szeretnénk, ha szeretnének, de tudnunk kell szeretni, s kimondani a képlet másik felét: „Szeretnék szeretni, önfeledten, önzetlenül, mindig erősebben, mindig jobban.”
2010. július 17., szombat
Lakatos Csilla: Elmozdulás
2010.07.17. Elmozdulás Lakatos Csilla
Az elmúlt év demográfiai adatainak elemzése kapcsán a minap egy neves szociológus érdekes megállapítást tett: a magyarországi társadalomban egy visszarendeződés figyelhető meg a hagyományos családmodell felé, azaz van egy elmozdulás a párok együttélési formájától a házasságkötés irányába. A szakember szerint a gazdasági válság hatására az emberek a korábbinál nagyobb anyagi és érzelmi biztonságra vágynak, s azt éppen a házasság intézményében találják meg.
Az utóbbi években a nem házas, de együtt élő pároktól gyakran lehetett hallani: a papír nem számít. Úgy gondolom, valóban nem a papír számít, hanem az életre szóló elköteleződés. Ennek pecsétje a fogadalom, ha úgy tetszik eskü, s mellesleg az a papír.
Akár hihetetlennek is tűnhet, de gyorsan változó, igen bonyolulttá vált, elidegenedett társadalmunkban újból kezd fontossá válni az érzelmi biztonság, melynek alapja az életre szóló kölcsönös elköteleződés, a feltétel nélküli bizalom. Ez az elköteleződés, odaadás két ember kapcsolatának fundamentuma. Így lesz a kapcsolat közös kaland, felfedező út, amelynek alapfeltétele annak biztonsága, hogy a társamra mindig, azaz bármilyen válságban számíthatok. E folyamat a család összetartó erejének alapja, s látszólag ellentmondásos módon a valódi szabadság élményének forrása.
Úgy tűnik, a többi krízishez hasonlóan, a gazdasági válság is rejteget számunkra legalább egy pozitívumot: a bizalmon és szövetségen alapuló emberi kapcsolat értékének újrafelfedezését.
Az elmúlt év demográfiai adatainak elemzése kapcsán a minap egy neves szociológus érdekes megállapítást tett: a magyarországi társadalomban egy visszarendeződés figyelhető meg a hagyományos családmodell felé, azaz van egy elmozdulás a párok együttélési formájától a házasságkötés irányába. A szakember szerint a gazdasági válság hatására az emberek a korábbinál nagyobb anyagi és érzelmi biztonságra vágynak, s azt éppen a házasság intézményében találják meg.
Az utóbbi években a nem házas, de együtt élő pároktól gyakran lehetett hallani: a papír nem számít. Úgy gondolom, valóban nem a papír számít, hanem az életre szóló elköteleződés. Ennek pecsétje a fogadalom, ha úgy tetszik eskü, s mellesleg az a papír.
Akár hihetetlennek is tűnhet, de gyorsan változó, igen bonyolulttá vált, elidegenedett társadalmunkban újból kezd fontossá válni az érzelmi biztonság, melynek alapja az életre szóló kölcsönös elköteleződés, a feltétel nélküli bizalom. Ez az elköteleződés, odaadás két ember kapcsolatának fundamentuma. Így lesz a kapcsolat közös kaland, felfedező út, amelynek alapfeltétele annak biztonsága, hogy a társamra mindig, azaz bármilyen válságban számíthatok. E folyamat a család összetartó erejének alapja, s látszólag ellentmondásos módon a valódi szabadság élményének forrása.
Úgy tűnik, a többi krízishez hasonlóan, a gazdasági válság is rejteget számunkra legalább egy pozitívumot: a bizalmon és szövetségen alapuló emberi kapcsolat értékének újrafelfedezését.
2010. július 16., péntek
Csete Árpád: Új szakács – új ételek?
2010. 07. 16. Új szakács – új ételek? Csete Árpád
Néhány héttel ezelőtt, Budapesten a Ráday utcában sétáltam (rohantam?). Miközben a felújított sétálóutcát csodáltam és a járókelőkkel való összeütközést próbáltam elkerülni, úgy térdmagasságban egy fekete táblán fehér krétával odafirkantott hevenyészett hirdetésre lettem figyelmes. „Új szakács, új ételek” hirdette a nem túl hivalkodó, ámde sokat sejtető táblácska. Felnéztem, és egy tipikus kínai vendéglővel találtam magam szemben. Ütött-kopott cégér, kissé koszos vitrin, alig lehetett belátni, az egészből áradt az olcsó provincializmus. Valószínű – gondoltam magamban – nem volt nagy forgalma a vendéglőcskének, ezért a tulajdonos úgy döntött, hogy lecseréli az ízvilágok karmesterét.
Csodálkoztam is, mit keres ebben az utcában az előkelő magyar, olasz, francia éttermek társaságában ez a kis betolakodó? Nem mentem be, bevallom, nem ínyemre valók e távoli világrész ízei, az étterem látványa sem volt valami bizalomgerjesztő.
A hirdetés mondanivalója viszont megragadott.
A milliárdos ország lakói számunkra alig megkülönböztethetők egymástól, szinte mind egyformák. Vajon hogyan lehetne megállapítani, hogy a Ráday utcában tényleg új szakács érkezett? És vajon mit ér az új szakács a vendéglő szentélyében – a konyhán –, ha ugyanazokat a megszokott ételeket főzi, ugyanúgy, mint az elődje? Ha a pekingi kacsa, a szecsuani csirke, a gyömbéres marhahús és társaik csak a tálalás formájában térnek el a korábbiaktól? Képes lesz-e az új szakács valóban újdonságot felmutatni? Vajon van-e értelme szakácsot cserélni, ha a vendéglőcske továbbra is ontja magából a kicsinyes provinciális hangulatot, miközben fekvésének köszönhetően egy minőségi szolgáltatásra hivatott?
Semmit sem ér tehát az új szakács, új receptek, azaz új elképzelések és új mentalitás nélkül.
Olvasom, egyes nagynevű vendéglők komoly pénzekért szerződtetnek világhírű séfeket. Ezek a mesterszakácsok aztán hozzák magukkal az új receptúrát, sőt a kisegítő személyzetet is. Az új csapat új mentalitással valóban újszerű, ínycsiklandó ételekkel fog csábítani.
Ha így lenne, talán nekem is megjönne az étvágyam a kínai kajához.
Néhány héttel ezelőtt, Budapesten a Ráday utcában sétáltam (rohantam?). Miközben a felújított sétálóutcát csodáltam és a járókelőkkel való összeütközést próbáltam elkerülni, úgy térdmagasságban egy fekete táblán fehér krétával odafirkantott hevenyészett hirdetésre lettem figyelmes. „Új szakács, új ételek” hirdette a nem túl hivalkodó, ámde sokat sejtető táblácska. Felnéztem, és egy tipikus kínai vendéglővel találtam magam szemben. Ütött-kopott cégér, kissé koszos vitrin, alig lehetett belátni, az egészből áradt az olcsó provincializmus. Valószínű – gondoltam magamban – nem volt nagy forgalma a vendéglőcskének, ezért a tulajdonos úgy döntött, hogy lecseréli az ízvilágok karmesterét.
Csodálkoztam is, mit keres ebben az utcában az előkelő magyar, olasz, francia éttermek társaságában ez a kis betolakodó? Nem mentem be, bevallom, nem ínyemre valók e távoli világrész ízei, az étterem látványa sem volt valami bizalomgerjesztő.
A hirdetés mondanivalója viszont megragadott.
A milliárdos ország lakói számunkra alig megkülönböztethetők egymástól, szinte mind egyformák. Vajon hogyan lehetne megállapítani, hogy a Ráday utcában tényleg új szakács érkezett? És vajon mit ér az új szakács a vendéglő szentélyében – a konyhán –, ha ugyanazokat a megszokott ételeket főzi, ugyanúgy, mint az elődje? Ha a pekingi kacsa, a szecsuani csirke, a gyömbéres marhahús és társaik csak a tálalás formájában térnek el a korábbiaktól? Képes lesz-e az új szakács valóban újdonságot felmutatni? Vajon van-e értelme szakácsot cserélni, ha a vendéglőcske továbbra is ontja magából a kicsinyes provinciális hangulatot, miközben fekvésének köszönhetően egy minőségi szolgáltatásra hivatott?
Semmit sem ér tehát az új szakács, új receptek, azaz új elképzelések és új mentalitás nélkül.
Olvasom, egyes nagynevű vendéglők komoly pénzekért szerződtetnek világhírű séfeket. Ezek a mesterszakácsok aztán hozzák magukkal az új receptúrát, sőt a kisegítő személyzetet is. Az új csapat új mentalitással valóban újszerű, ínycsiklandó ételekkel fog csábítani.
Ha így lenne, talán nekem is megjönne az étvágyam a kínai kajához.
Orbán Erika: Az utazásról
2010. 07. 15. Az utazásról Orbán Erika
Annak az embernek, aki szeret találkozni önmagával, utazni jó. Mert teremtsen bár az Élet megpróbáló – örömöt és/vagy kihívást hordozó – helyzeteket, belső lényünk természetéről legtöbbet mégiscsak akkor tanulhatunk, ha útra kelünk.
A világ, politika-földrajzi környezetünk, melyben élünk, olyan, hogy – néhány hely kivételével – a külső határok könnyen átjárhatók. Autóba, buszra ülünk; vonatra, repülőre szállunk, és pár óra alatt más világban találhatjuk magunkat. Szebben vagy a mi (korlátolt) mércénkkel mérve, szegényesebben; nagyon különböző konyhából és kultúrából táplálkozóban. De vajon magunkban megtalálhatjuk-e a más világot?! Milyen képességek, miféle lelki-spirituális tudás és viszonyulás szükségeltetik, hogy a szemmel látható világon túlmenően új, belső tereket is fölfedezzünk?! Melyek valóban új ter(v)eket nyitnak jövőlátásunk számára.
Kerkrade az a város, ahol a határok új értelmezést nyernek, és az átjárhatóság fogalma átminősül. Utcájának egyik oldala Hollandia, másik Németország. A kisváros hétköznapi nyugalmában barátságos rend és tisztaság. Határok már „csak” a fejekben és a szívekben léteznek. Amikor a (relatív) anyagi jólétből fakadó béke-vágyamnak (hogy ne mondjam, irigykedésemnek) hangot adok, kollégám megjegyzi: nem tudja elfelejteni, és bosszúsággal tölti el a tudat, hogy a „nyugat” kolonizálással, hódítások, elnyomás és (ki)rablás árán nőtt(?) oda, ahol van. Tény. Miként az angol múzeumok ingyenes látogathatósága is viszonylagos. Ezzel együtt gondolom, személyes (és nemzeti?) történelmünk, tapasztalataink határai könnyen „otthon” tarthatnak, a „megkötő” érzések birodalmában. A belső határaink fölé emelkedés pedig nemcsak önmagunk felszabadítása érdekében lehet fontos, hanem, mert a távolabbi perspektíva meghatározza a mássághoz való viszonyulásunk jellegét is. Kötődéseink, személyekhez, helyhez, értékeinkhez tartozásunk minősége válik letisztultabbá.
Annak az embernek, aki szeret találkozni önmagával, utazni jó. Mert teremtsen bár az Élet megpróbáló – örömöt és/vagy kihívást hordozó – helyzeteket, belső lényünk természetéről legtöbbet mégiscsak akkor tanulhatunk, ha útra kelünk.
A világ, politika-földrajzi környezetünk, melyben élünk, olyan, hogy – néhány hely kivételével – a külső határok könnyen átjárhatók. Autóba, buszra ülünk; vonatra, repülőre szállunk, és pár óra alatt más világban találhatjuk magunkat. Szebben vagy a mi (korlátolt) mércénkkel mérve, szegényesebben; nagyon különböző konyhából és kultúrából táplálkozóban. De vajon magunkban megtalálhatjuk-e a más világot?! Milyen képességek, miféle lelki-spirituális tudás és viszonyulás szükségeltetik, hogy a szemmel látható világon túlmenően új, belső tereket is fölfedezzünk?! Melyek valóban új ter(v)eket nyitnak jövőlátásunk számára.
Kerkrade az a város, ahol a határok új értelmezést nyernek, és az átjárhatóság fogalma átminősül. Utcájának egyik oldala Hollandia, másik Németország. A kisváros hétköznapi nyugalmában barátságos rend és tisztaság. Határok már „csak” a fejekben és a szívekben léteznek. Amikor a (relatív) anyagi jólétből fakadó béke-vágyamnak (hogy ne mondjam, irigykedésemnek) hangot adok, kollégám megjegyzi: nem tudja elfelejteni, és bosszúsággal tölti el a tudat, hogy a „nyugat” kolonizálással, hódítások, elnyomás és (ki)rablás árán nőtt(?) oda, ahol van. Tény. Miként az angol múzeumok ingyenes látogathatósága is viszonylagos. Ezzel együtt gondolom, személyes (és nemzeti?) történelmünk, tapasztalataink határai könnyen „otthon” tarthatnak, a „megkötő” érzések birodalmában. A belső határaink fölé emelkedés pedig nemcsak önmagunk felszabadítása érdekében lehet fontos, hanem, mert a távolabbi perspektíva meghatározza a mássághoz való viszonyulásunk jellegét is. Kötődéseink, személyekhez, helyhez, értékeinkhez tartozásunk minősége válik letisztultabbá.
Demeter Sándor Lóránd: Tiszta beszéd, magyar szó
2010. 07. 14. Tiszta beszéd, magyar szó Demeter Sándor Lóránd
Sokszor hallottam ezt a kifejezést. Vidékünkön elég gyakran használták, használják. Olyankor mondják, amikor szavuknak súlyt akarnak adni. Nyomatékosítani akarnak. Azt jelenti: amit megmondtam, az úgy van, nincs benne semmi mismásolás!
Néha olyan érzésem van a Biblia magyar fordításával, hogy a benne levő magyar szó nem tiszta beszéd. Nem azt mondom, hogy mismásolás, hanem azt, hogy vagy nem magyarul van, vagy mi nem értjük tisztán a jelentését.
Reggeli bibliaolvasásaim rendjén Józsué könyve 2. részét olvastam. A történet főszereplője „Egy Ráháb nevű parázna nő” (Józsué 2,1), aki Józsué kémeit elrejti, és félelmében elárulja a városa (Jerikó) lakóit. A történetben szereplő „parázna” egyike azoknak a kifejezéseknek, amelyeknél azt érzem, hogy vagy nem magyar, vagy nem tiszta a jelentése.
Az Újszövetség a parázna meghatározására külön igét (93-szor) és névszókat használ (72-szer) ugyanazon jelentéssel: házasságot törni. Két származtatott névszó, összesen három alkalommal olyan értelemben jelenik meg, ami a házasságon kívüli nemi életre vonatkozik. Az Újszövetség a porneüo igét és annak változatait használja a kicsapongó nemi életre, a házasságtörés kifejezésére külön szót használ a moikh- tőhöz tartozó szavakkal. (Bibliai fogalmi szókönyv) A parázna lehet házasságtörő, házasságon kívüli nemi életet élő, kicsapongó nemi életet élő. Ehhez még hozzájönnek a rokon értelmű szavak, amelyeket nagyon sok esetben szintén paráznaként ad vissza a magyar bibliafordítás.
Az angol fordításban Ráhábról kiderül, hogy egy olyan prostituált, aki vendégházat, fogadót működtet. Józsué kémei egy piroslámpás fogadóban szállnak meg. A tulajdonos, egy Ráháb nevű prostituált elrejti őket, és elárulja városa lakóit. Cserébe életet kér magának és a háza népének.
Három tanulsága is van a történetnek:
1. Voltak, vannak, lesznek olyan leprostituálódott „paráznák”, akik aláfeküsznek a hatalomnak, vagy a hatalom látszatának.
2. Csak leprostituálódva válik valaki saját népének, vérének, közösségének árulójává.
3. A fogadós prostituált kifejezésben az előtag a képzelet gazdagsága szerint mindig és bátran cserélhető.
Csak hogy tiszta legyen a magyar szó.
Sokszor hallottam ezt a kifejezést. Vidékünkön elég gyakran használták, használják. Olyankor mondják, amikor szavuknak súlyt akarnak adni. Nyomatékosítani akarnak. Azt jelenti: amit megmondtam, az úgy van, nincs benne semmi mismásolás!
Néha olyan érzésem van a Biblia magyar fordításával, hogy a benne levő magyar szó nem tiszta beszéd. Nem azt mondom, hogy mismásolás, hanem azt, hogy vagy nem magyarul van, vagy mi nem értjük tisztán a jelentését.
Reggeli bibliaolvasásaim rendjén Józsué könyve 2. részét olvastam. A történet főszereplője „Egy Ráháb nevű parázna nő” (Józsué 2,1), aki Józsué kémeit elrejti, és félelmében elárulja a városa (Jerikó) lakóit. A történetben szereplő „parázna” egyike azoknak a kifejezéseknek, amelyeknél azt érzem, hogy vagy nem magyar, vagy nem tiszta a jelentése.
Az Újszövetség a parázna meghatározására külön igét (93-szor) és névszókat használ (72-szer) ugyanazon jelentéssel: házasságot törni. Két származtatott névszó, összesen három alkalommal olyan értelemben jelenik meg, ami a házasságon kívüli nemi életre vonatkozik. Az Újszövetség a porneüo igét és annak változatait használja a kicsapongó nemi életre, a házasságtörés kifejezésére külön szót használ a moikh- tőhöz tartozó szavakkal. (Bibliai fogalmi szókönyv) A parázna lehet házasságtörő, házasságon kívüli nemi életet élő, kicsapongó nemi életet élő. Ehhez még hozzájönnek a rokon értelmű szavak, amelyeket nagyon sok esetben szintén paráznaként ad vissza a magyar bibliafordítás.
Az angol fordításban Ráhábról kiderül, hogy egy olyan prostituált, aki vendégházat, fogadót működtet. Józsué kémei egy piroslámpás fogadóban szállnak meg. A tulajdonos, egy Ráháb nevű prostituált elrejti őket, és elárulja városa lakóit. Cserébe életet kér magának és a háza népének.
Három tanulsága is van a történetnek:
1. Voltak, vannak, lesznek olyan leprostituálódott „paráznák”, akik aláfeküsznek a hatalomnak, vagy a hatalom látszatának.
2. Csak leprostituálódva válik valaki saját népének, vérének, közösségének árulójává.
3. A fogadós prostituált kifejezésben az előtag a képzelet gazdagsága szerint mindig és bátran cserélhető.
Csak hogy tiszta legyen a magyar szó.
Csécs Márton Lőrinc: Infláció
2010. 07. 13. Infláció Csécs Márton Lőrinc
Kicsi barátam! Nem az a baj, hogy a lej elértéktelenedett, hanem az, hogy más is. Gazdasági válság még volt, s lesz is. Érzelmi is kellett, hogy legyen, másképp nem lenne igaza annak a bibliai alaknak, aki azt mondta, nincs semmi új a nap alatt. De hogy a szavak így elveszítsék értéküket, jelentésbeli, tartalmi ütésüket?!
A szavak még hagyján, de a tettek is?! Ki hitte volna?
Legtöbbször a beszéd, a szó sem igazat, sem érzést, még csak véleményt sem takar, hanem mindinkább megfelelési szándékot, hazugságat. S legtöbbször nincs is vélemény. Boland ez a világ. S bátortalan. Nagy úr a hiúság. Mindenki egyéniségnek képzeli magát, s fantáziájában rá se jön arra, hogy ő is csak egy jelentéktelen fogyasztó. Holott lehetne egyéniség is. De na, annak is megvan a módja…
Na persze, hála a Jóistennek vannak kivételek!
Téged, hogy felhígult a lej, ne bosszantson! A te dolgod nem az, kicsi barátam! – figyelmeztetett az álombeli öregúr. Neked azon kell gondolkozni, hogy mit lehet tenni azért, hogy az ember önmagát adja, s ne kalkuláljon mindig, amikor megszólal, hanem józanul is őszintén beszéljen. Tudod, mintha imádkozna! S hidd el, a kár, ami éri, nem nagyobb, mint mintha magába fojtaná a szót, az érzést s hazudna egy jó nagyat.
A tettek is – nem a hétköznapiakra, hanem a kiemelkedőkre gondolok – hogy így elveszítsék értéküket?! Az se semmi. Nemrég esküvőn voltam, s képzeld, a templomban a vőlegény úgy mondta menyasszonya szemébe nézve a hűségesküt, hogy két ujja keresztben volt, s gondolom, nem kell értelmező szótárt adjak neked, hogy megértsed, az mit jelent! Na, ilyen napokat élünk. De te, kicsi barátam, alugyá jól, s ébredj egy szebb világra, valóságra. Szervusz!
Aludjunk jól mindannyian, s kivétel nélkül ébredjünk szép, s igaz valóságra/ba!
Kicsi barátam! Nem az a baj, hogy a lej elértéktelenedett, hanem az, hogy más is. Gazdasági válság még volt, s lesz is. Érzelmi is kellett, hogy legyen, másképp nem lenne igaza annak a bibliai alaknak, aki azt mondta, nincs semmi új a nap alatt. De hogy a szavak így elveszítsék értéküket, jelentésbeli, tartalmi ütésüket?!
A szavak még hagyján, de a tettek is?! Ki hitte volna?
Legtöbbször a beszéd, a szó sem igazat, sem érzést, még csak véleményt sem takar, hanem mindinkább megfelelési szándékot, hazugságat. S legtöbbször nincs is vélemény. Boland ez a világ. S bátortalan. Nagy úr a hiúság. Mindenki egyéniségnek képzeli magát, s fantáziájában rá se jön arra, hogy ő is csak egy jelentéktelen fogyasztó. Holott lehetne egyéniség is. De na, annak is megvan a módja…
Na persze, hála a Jóistennek vannak kivételek!
Téged, hogy felhígult a lej, ne bosszantson! A te dolgod nem az, kicsi barátam! – figyelmeztetett az álombeli öregúr. Neked azon kell gondolkozni, hogy mit lehet tenni azért, hogy az ember önmagát adja, s ne kalkuláljon mindig, amikor megszólal, hanem józanul is őszintén beszéljen. Tudod, mintha imádkozna! S hidd el, a kár, ami éri, nem nagyobb, mint mintha magába fojtaná a szót, az érzést s hazudna egy jó nagyat.
A tettek is – nem a hétköznapiakra, hanem a kiemelkedőkre gondolok – hogy így elveszítsék értéküket?! Az se semmi. Nemrég esküvőn voltam, s képzeld, a templomban a vőlegény úgy mondta menyasszonya szemébe nézve a hűségesküt, hogy két ujja keresztben volt, s gondolom, nem kell értelmező szótárt adjak neked, hogy megértsed, az mit jelent! Na, ilyen napokat élünk. De te, kicsi barátam, alugyá jól, s ébredj egy szebb világra, valóságra. Szervusz!
Aludjunk jól mindannyian, s kivétel nélkül ébredjünk szép, s igaz valóságra/ba!
2010. július 12., hétfő
Demeter Erika: Az élet színei
2010. 07. 12. Az élet színei Demeter Erika
Másodikos, tiszta lelkű naiv kislány voltam, amikor ez történt. Akkor még színes pálcikákkal tanultunk számolni, és nem is a számolás volt a lényeg, hanem a sok szín. Összegyűjtöttem csereberéléssel és egyébb módszerekkel százötven darabot. Természetesen nagyon büszke voltam rájuk. Egy szép nyári délután, mint a többi tömbházas gyerek, én is lementem az udvarra játszani. Vittem a kincseimet is. Rakosgattam, ábrákat készítettem, és megszűnt körülöttem a világ. Egyszer csak eszembe jutott valami, amiért fel kellett mennem a második emeletre. Gondoltam otthagyom addig a pálcikákat, és majd később megkapom. Nem maradtam fenn sokat, már nem is emlékszem miért mentem fel, csak az érzés jár vissza ismerősen néha. Az az érzés, amit akkor éreztem, amikor visszamentem és a pálcikáknak hűlt helye volt. Nem értettem, hogyan történhetett? Ki vihette el az én kincseimet? Mintha egy világ omlott volna össze bennem, életemben először.
Sok év eltelt azóta, és ez az érzés néha-néha visszajár. Meg lehet tanulni vele együtt élni, de nem könnyű. Még ilyen sok év után sem. Hiába, ilyen az ember! Akkor értékel valamit, amikor már nincs. Akkor tud hiányozni valaki vagy valami, amikor már nem elérhető.
Sok színből áll össze az élet, de csak akkor hiányzik az egyik szín, ha valamiért nem látszik, eltűnik, kihull az életünkből. Vajon miért nem látjuk kincsnek az életet, az egészséget, a sok szép és pótolhatatlan beszélgetéseket? Miért csak akkor tartjuk értékesnek, amikor már nincsenek?
Kérdések, amelyekre nem fogok válaszolni, de feltettem neked, hátha te tudsz választ adni rájuk...
Másodikos, tiszta lelkű naiv kislány voltam, amikor ez történt. Akkor még színes pálcikákkal tanultunk számolni, és nem is a számolás volt a lényeg, hanem a sok szín. Összegyűjtöttem csereberéléssel és egyébb módszerekkel százötven darabot. Természetesen nagyon büszke voltam rájuk. Egy szép nyári délután, mint a többi tömbházas gyerek, én is lementem az udvarra játszani. Vittem a kincseimet is. Rakosgattam, ábrákat készítettem, és megszűnt körülöttem a világ. Egyszer csak eszembe jutott valami, amiért fel kellett mennem a második emeletre. Gondoltam otthagyom addig a pálcikákat, és majd később megkapom. Nem maradtam fenn sokat, már nem is emlékszem miért mentem fel, csak az érzés jár vissza ismerősen néha. Az az érzés, amit akkor éreztem, amikor visszamentem és a pálcikáknak hűlt helye volt. Nem értettem, hogyan történhetett? Ki vihette el az én kincseimet? Mintha egy világ omlott volna össze bennem, életemben először.
Sok év eltelt azóta, és ez az érzés néha-néha visszajár. Meg lehet tanulni vele együtt élni, de nem könnyű. Még ilyen sok év után sem. Hiába, ilyen az ember! Akkor értékel valamit, amikor már nincs. Akkor tud hiányozni valaki vagy valami, amikor már nem elérhető.
Sok színből áll össze az élet, de csak akkor hiányzik az egyik szín, ha valamiért nem látszik, eltűnik, kihull az életünkből. Vajon miért nem látjuk kincsnek az életet, az egészséget, a sok szép és pótolhatatlan beszélgetéseket? Miért csak akkor tartjuk értékesnek, amikor már nincsenek?
Kérdések, amelyekre nem fogok válaszolni, de feltettem neked, hátha te tudsz választ adni rájuk...
2010. július 11., vasárnap
Tófalvi Tamás: La Vita e Bella
2010. 07. 11. La Vita e Bella Tófalvi Tamás
Azt mondják, hogy ha eljutsz odáig, hogy a cápa a tenyeredből eszik, akkor biztos, hogy a talpadból is fog.
Örök igazság, mely hol a nevetés, hol a gondolkodás hullámaival mossa az élet nagy tengerpartján a naplementét csodáló lelkünket. Mert annyi fantasztikus dolgot sodor létünk elé a mindig hullámzó, állandó mozgásban, változásban lévő világ… És ettől olyan szép, hogy a Pillanat sosem ismétlődhet meg, és mégis mindig vannak újabb Pillanatok. Ettől olyan szép, hogy sokszor vagyunk az a székely bácsi, aki először jár az állatkertben, és a zsiráf előtt hosszas álldogálás után így nyugtázza magában: „ilyen állat nincs is”…
Az élet szép – harsogja bennem minden földi és mennyei harsona, mert ha nyitott lélekkel járom életem sokszor rögös útjait, megláthatom a Pillanat misztériumát, átadhatom magam valami isteninek, valami felfoghatatlanul mély dolognak… az életnek…
Az élet szép – nevetik bennem létem igazságának szavait a múló pillanatok – s a legszebb maga a mulandóság, mert ez tanít meg arra, hogy az élet túl szép ahhoz, hogy egyetlen pillanatát is szomorúságra fecséreljem!
Azt mondják, hogy ha eljutsz odáig, hogy a cápa a tenyeredből eszik, akkor biztos, hogy a talpadból is fog.
Örök igazság, mely hol a nevetés, hol a gondolkodás hullámaival mossa az élet nagy tengerpartján a naplementét csodáló lelkünket. Mert annyi fantasztikus dolgot sodor létünk elé a mindig hullámzó, állandó mozgásban, változásban lévő világ… És ettől olyan szép, hogy a Pillanat sosem ismétlődhet meg, és mégis mindig vannak újabb Pillanatok. Ettől olyan szép, hogy sokszor vagyunk az a székely bácsi, aki először jár az állatkertben, és a zsiráf előtt hosszas álldogálás után így nyugtázza magában: „ilyen állat nincs is”…
Az élet szép – harsogja bennem minden földi és mennyei harsona, mert ha nyitott lélekkel járom életem sokszor rögös útjait, megláthatom a Pillanat misztériumát, átadhatom magam valami isteninek, valami felfoghatatlanul mély dolognak… az életnek…
Az élet szép – nevetik bennem létem igazságának szavait a múló pillanatok – s a legszebb maga a mulandóság, mert ez tanít meg arra, hogy az élet túl szép ahhoz, hogy egyetlen pillanatát is szomorúságra fecséreljem!
2010. július 10., szombat
Nagy László: Vasárnapra készülve
2010. 07. 10. Vasárnapra készülve Nagy László
Sokszor eszembe jutnak gyermekkorom vasárnapjai. Reggel a csordahajtás után mindenki megseperte a ház elejét nyírfavesszőből készült seprűvel. Ilyenkor már hallatszott a reggeli harangszó. Betöltötte a falut, köszöntötte az új napot, s az új reggelre ébredőket. Aztán a reggeli munkák elvégzése után édesanyám a vasárnapi ebéd elkészítéséhez látott. Nemsokára a húsleves kellemes, semmivel össze nem téveszthető illata töltötte be a házat. Hogy ki ne fusson, és lassan főjön, a „füttő” szélére húzta a fazakat. Volt ideje „fődögelni”, a húsnak meg „süllögni” az érclábasban, amíg a templomból hazaértünk.
Vasárnaponként sokszor megálltam az ablak előtt és néztem, amint a szomszédból elindultak az idősebb férfiak. Akkor még sokan fehér harisnyában, csizmában, fehér ingben és fekete lájbiban, fejükön fekete kalappal. Hihetetlen nyugalom és békesség arcukon. A templom előtt volt idő a harmadik harangszóig megbeszélni a hét történéseit. Az idősebb, özvegyasszonyok általában feketében, vagy sötét ruhában, karon fogva egymást, békésen mentek a férfiak után. A gyermekekről, unokákról, örömről és tragédiákról beszélgettek, a faluban terjengő pletykákat osztották meg. Most is hallom keresztanyáim hallottátok-e kérdését, amelyre választ sem várva, meséltek. Lelki békesség és nyugalom. Ők nemigen késtek el a templomból.
Kész vagy-e már, mindjárt húzzák be, hallom a zsörtölődő hangot. Nem baj, mert autóval 2–3 perc alatt ott vagyunk. Így is jó, csak ott legyenek. Csak ott legyenek!
Sokszor eszembe jutnak gyermekkorom vasárnapjai. Reggel a csordahajtás után mindenki megseperte a ház elejét nyírfavesszőből készült seprűvel. Ilyenkor már hallatszott a reggeli harangszó. Betöltötte a falut, köszöntötte az új napot, s az új reggelre ébredőket. Aztán a reggeli munkák elvégzése után édesanyám a vasárnapi ebéd elkészítéséhez látott. Nemsokára a húsleves kellemes, semmivel össze nem téveszthető illata töltötte be a házat. Hogy ki ne fusson, és lassan főjön, a „füttő” szélére húzta a fazakat. Volt ideje „fődögelni”, a húsnak meg „süllögni” az érclábasban, amíg a templomból hazaértünk.
Vasárnaponként sokszor megálltam az ablak előtt és néztem, amint a szomszédból elindultak az idősebb férfiak. Akkor még sokan fehér harisnyában, csizmában, fehér ingben és fekete lájbiban, fejükön fekete kalappal. Hihetetlen nyugalom és békesség arcukon. A templom előtt volt idő a harmadik harangszóig megbeszélni a hét történéseit. Az idősebb, özvegyasszonyok általában feketében, vagy sötét ruhában, karon fogva egymást, békésen mentek a férfiak után. A gyermekekről, unokákról, örömről és tragédiákról beszélgettek, a faluban terjengő pletykákat osztották meg. Most is hallom keresztanyáim hallottátok-e kérdését, amelyre választ sem várva, meséltek. Lelki békesség és nyugalom. Ők nemigen késtek el a templomból.
Kész vagy-e már, mindjárt húzzák be, hallom a zsörtölődő hangot. Nem baj, mert autóval 2–3 perc alatt ott vagyunk. Így is jó, csak ott legyenek. Csak ott legyenek!
2010. július 9., péntek
Lázár Levente: Gyűrűk a tavon
2010. 07. 09. Gyűrűk a tavon Lázár Levente
Minden évben nagyon sokat kirándulunk a gyermekekkel. Valahányszor megtehetjük, ha csak pár órára is, de kimegyünk a közeli erdő szélére. Van, amikor biciklivel, máskor autóval, attól függően, hogy mennyi idő áll a rendelkezésünkre. Évente ott töltünk legalább 4 napot, sátorral. Valósággal vonz az a hely. Feltölt érintetlensége, tisztasága, reggeli ködfátyola és esti csendje. Jó ott lenni örömben, fájdalomban, napsütésben és esőben egyaránt.
Pár napja voltunk ott.
Borús az idő, sok a sár, de mintha nem is érdekelne. Nem messze a kedvenc helytől van egy kis tó. Szokássá vált már, ha megérkezünk, lemegyünk a tóra. Nem fürödni, nem halászni, nem békát fogni, hanem ahogy én szoktam mondani: szőni (ezen a vidéken kacsázásnak nevezik). Már az is kihívás, hogy lapos követ kapjunk, majd fontos megtalálni a kellő dőlésszöget és csuklómozdulatot, hogy az elrepített kő pattoghasson a víz színén. Az egész család tudja már a módszerét, és minden alkalommal, több-kevesebb szerencsével átszőjük az egész tavat. Jó móka...
Legutóbb, miután már mindenki megunta a szövést, én ott maradtam a tóparton pár percre. A vízbe szőtt kövek gyűrűi még ott ringatóztak, majd ütköztek egymással és a parttal. Oda-vissza, egyre gyengülő erővel, majd teljesen kisimult a tó tükre, s egy pillanatnyi csend után rázendítettek a békák. Mintha ott sem jártunk volna...
Azt szoktuk mondani: minden csoda három napig tart. Úgy gondolom, minden különleges esemény maga a szövés. Az élet vizének felzavarása, beszövése. Megunjuk és elmegyünk. De: ott maradnak a gyűrűk! Ott ringatóznak lelkünkben, tudatunkban, ütköznek más érzésekkel és sok esetben a végletekkel, majd visszairányulnak a kiindulópontba, míg fel nem dolgozzuk, meg nem értjük, ki nem simítjuk, hogy helyre állhasson a régi egyensúly és rend.
Figyelünk-e a fodrozódó gyűrűkre? Jobb ráfordítani egy kicsivel több időt, mert akár cunami is lehet belőle...
Minden évben nagyon sokat kirándulunk a gyermekekkel. Valahányszor megtehetjük, ha csak pár órára is, de kimegyünk a közeli erdő szélére. Van, amikor biciklivel, máskor autóval, attól függően, hogy mennyi idő áll a rendelkezésünkre. Évente ott töltünk legalább 4 napot, sátorral. Valósággal vonz az a hely. Feltölt érintetlensége, tisztasága, reggeli ködfátyola és esti csendje. Jó ott lenni örömben, fájdalomban, napsütésben és esőben egyaránt.
Pár napja voltunk ott.
Borús az idő, sok a sár, de mintha nem is érdekelne. Nem messze a kedvenc helytől van egy kis tó. Szokássá vált már, ha megérkezünk, lemegyünk a tóra. Nem fürödni, nem halászni, nem békát fogni, hanem ahogy én szoktam mondani: szőni (ezen a vidéken kacsázásnak nevezik). Már az is kihívás, hogy lapos követ kapjunk, majd fontos megtalálni a kellő dőlésszöget és csuklómozdulatot, hogy az elrepített kő pattoghasson a víz színén. Az egész család tudja már a módszerét, és minden alkalommal, több-kevesebb szerencsével átszőjük az egész tavat. Jó móka...
Legutóbb, miután már mindenki megunta a szövést, én ott maradtam a tóparton pár percre. A vízbe szőtt kövek gyűrűi még ott ringatóztak, majd ütköztek egymással és a parttal. Oda-vissza, egyre gyengülő erővel, majd teljesen kisimult a tó tükre, s egy pillanatnyi csend után rázendítettek a békák. Mintha ott sem jártunk volna...
Azt szoktuk mondani: minden csoda három napig tart. Úgy gondolom, minden különleges esemény maga a szövés. Az élet vizének felzavarása, beszövése. Megunjuk és elmegyünk. De: ott maradnak a gyűrűk! Ott ringatóznak lelkünkben, tudatunkban, ütköznek más érzésekkel és sok esetben a végletekkel, majd visszairányulnak a kiindulópontba, míg fel nem dolgozzuk, meg nem értjük, ki nem simítjuk, hogy helyre állhasson a régi egyensúly és rend.
Figyelünk-e a fodrozódó gyűrűkre? Jobb ráfordítani egy kicsivel több időt, mert akár cunami is lehet belőle...
2010. július 8., csütörtök
Újvárosi Katalin: Esti vallomás
2010. 07. 08. Esti vallomás Újvárosi Katalin
A megszokott esti altatások átalakultak esti beszélgetésekké. Ha a délutáni alvás összejön, akkor este nehezen alszik el a leányzó. Ilyenkor sok minden felötlik benne, amiket feltétlenül végig kell beszélni. Teszem ezt szívesen, néha több, néha kevesebb türelemmel.
Ma este eszébe jutott az, hogy milyen is lenne neki egyedül, ha mi elmennénk messze-messze. Elsoroltuk, mi mindent kellene tennie. Inkább ne maradjon még egyedül – zártuk le a témát. Mikor már azt hittem, alszik, rám nézett és megkérdezte, hogy mi lenne, ha mi meghalnánk? És ecsetelte hogyan...
A halál fogalmával találkozott. Hiszen nem egy temetés volt már a két gyülekezetben, amire látott készülni. És nem ódzkodtunk elmesélni, hogy hova megyünk, miért és mit teszünk. Láttuk is eljátszani a homokozóban, ahogy temet, és ez így rendjén is volt. De mi lesz, ha mi meghalunk? És megválaszolta: az baj. Nagy baj. Majd angyali szemekkel rám nézett, átölelt és elaludt.
Nem tudtam szólni. Csak öleltem nagyon, nagyon szorosan. És köszöntem az együtt megélt időket. Így nem hasított belém az elmúlás még akkor sem, amikor azt a két embert szakította ki az életemből, akiket a legjobban szerettem…
A megszokott esti altatások átalakultak esti beszélgetésekké. Ha a délutáni alvás összejön, akkor este nehezen alszik el a leányzó. Ilyenkor sok minden felötlik benne, amiket feltétlenül végig kell beszélni. Teszem ezt szívesen, néha több, néha kevesebb türelemmel.
Ma este eszébe jutott az, hogy milyen is lenne neki egyedül, ha mi elmennénk messze-messze. Elsoroltuk, mi mindent kellene tennie. Inkább ne maradjon még egyedül – zártuk le a témát. Mikor már azt hittem, alszik, rám nézett és megkérdezte, hogy mi lenne, ha mi meghalnánk? És ecsetelte hogyan...
A halál fogalmával találkozott. Hiszen nem egy temetés volt már a két gyülekezetben, amire látott készülni. És nem ódzkodtunk elmesélni, hogy hova megyünk, miért és mit teszünk. Láttuk is eljátszani a homokozóban, ahogy temet, és ez így rendjén is volt. De mi lesz, ha mi meghalunk? És megválaszolta: az baj. Nagy baj. Majd angyali szemekkel rám nézett, átölelt és elaludt.
Nem tudtam szólni. Csak öleltem nagyon, nagyon szorosan. És köszöntem az együtt megélt időket. Így nem hasított belém az elmúlás még akkor sem, amikor azt a két embert szakította ki az életemből, akiket a legjobban szerettem…
2010. július 7., szerda
Csáki Levente: A Hullám
2010. 07. 07. A Hullám Csáki Levente
Tengerparton állva gyakran tűnődöm a hullámokon. A hullám láttán a következő szavak jutnak eszembe: kezdet és vég, elindulás és megérkezés, születés és halál… Egyszer csak rádöbbensz, hogy a hullám önmagában nem létezik, csupán a víz viselkedése. A hullám létezését a szél és víz pillanatnyi együttműködése tette lehetővé, s léte egy sor állandó változó függvénye. Minden hullám kapcsolatban van egy másik hullámmal. Az ember… Az ember?
Tengerparton állva gyakran tűnődöm a hullámokon. A hullám láttán a következő szavak jutnak eszembe: kezdet és vég, elindulás és megérkezés, születés és halál… Egyszer csak rádöbbensz, hogy a hullám önmagában nem létezik, csupán a víz viselkedése. A hullám létezését a szél és víz pillanatnyi együttműködése tette lehetővé, s léte egy sor állandó változó függvénye. Minden hullám kapcsolatban van egy másik hullámmal. Az ember… Az ember?
Székely Kinga Réka: Tört szárnyú madár
2010. 07. 06. Tört szárnyú madár Székely Kinga Réka
Fekete szurokként folyik rám a halálfélelem fájdalma. Újra rám folyik.
Lelkem tört szárnyú madár. Nem repül, nem száguld, nem remél. Üvegesedő szemekkel néz a múltba, indulni szeretne újra, de csak kóvályog a végtelenben. Most újra kóválygok, most újra félek, most újra minden fáj. Apám halála után hosszú évek kínkeserves tisztulása által próbáltam szabadulni a halálfélelemől és a fölöslegesség érzésétől. Tiszta gondolatú beszédeket és leveleket írtam arról, hogy az egyén képes legyőzni rettegéseit, a holnap iránti aggodalmait, múltbeli csalódásait. Olyan egyértelműen és olyan meghatóan ecseteltem hallgatóságomnak, hogy a remény hal meg utoljára, hogy énmagam is lelkem mélyéig meghatódtam e nagy igazságtól. Hisz valóban így van. A remény örökkévaló, a halál legyőzhető, a test elfelejthető, a lélek mindörökké él, az Istennek tetsző tett mindig megmarad Istennek tetszőnek, a bűn pedig megmarad bűnnek.
Az apám elvesztése miatti gyászomat tizennyolc éven át „dolgoztam fel.” Fokozatosan jutottam el olyan ragyogó szintekre, hogy sírás nélkül kezdtem tudni kimondani apám nevét, lelki-testi fájdalom nélkül tudtam kimenni a sírjához, s eléggé érthetően tudom már előadni gyermekeimnek, hogy kinek is gyújtunk gyertyát, amikor annál a völgyre néző magányos sírnál vagyunk.
Miközben gyászomat dolgozgattam fel, állandó készenlétre próbáltam serkenteni lelkemet. Mondtam hát magamnak mint a mindennapi imádságot:
● az élettel együtt jár a szenvedés
● a születéssel együtt jár a halál
● a nappallal együtt jár az éjszaka
● az esküvel együtt jár az árulás
● a hittel együtt jár a csüggedés, mert az ember hajlamos a gyarlóságra és a gyengeségre.
Repülőgépre ülés előtt levelet írtam a családnak, hogy a hétköznapi civakodásokat majd elfelejthessék, ha a gép nem érne célba, hogy csupa olyat olvashassanak majd, ami megtartó és megerősítő. Holtig tartó reménységről, örökkévaló szeretetről, rendíthetetlen hitről írogattam.
A medgyesi tragédia úgy penderítette ki felkészültnek vélt hitemet lelki békességem udvarából, mint ahogy mi szoktuk kilódítani a macskát a házból. Egy nagy zsuppsz a kétségbeesés ragadós sarába. Imádkozom, hisz ez az egyetlen lehetőségem. Keresem a súlypontot, és remélem, hogy újra megtalálom. Tört szárnnyal azonban nem lehet repülni. Tört szárnnyal csak várni lehet arra, hogy valaki meglát, megsajnál, megsegít.
A fekete szurok égeti a bőrömet, ellepni próbál a halálfélelem. Vajon mégsem voltam teljesen felkészülve az élet és a halál dolgaira?Vajon a madár érzi azt, hogy el fog törni a szárnya?
Fekete szurokként folyik rám a halálfélelem fájdalma. Újra rám folyik.
Lelkem tört szárnyú madár. Nem repül, nem száguld, nem remél. Üvegesedő szemekkel néz a múltba, indulni szeretne újra, de csak kóvályog a végtelenben. Most újra kóválygok, most újra félek, most újra minden fáj. Apám halála után hosszú évek kínkeserves tisztulása által próbáltam szabadulni a halálfélelemől és a fölöslegesség érzésétől. Tiszta gondolatú beszédeket és leveleket írtam arról, hogy az egyén képes legyőzni rettegéseit, a holnap iránti aggodalmait, múltbeli csalódásait. Olyan egyértelműen és olyan meghatóan ecseteltem hallgatóságomnak, hogy a remény hal meg utoljára, hogy énmagam is lelkem mélyéig meghatódtam e nagy igazságtól. Hisz valóban így van. A remény örökkévaló, a halál legyőzhető, a test elfelejthető, a lélek mindörökké él, az Istennek tetsző tett mindig megmarad Istennek tetszőnek, a bűn pedig megmarad bűnnek.
Az apám elvesztése miatti gyászomat tizennyolc éven át „dolgoztam fel.” Fokozatosan jutottam el olyan ragyogó szintekre, hogy sírás nélkül kezdtem tudni kimondani apám nevét, lelki-testi fájdalom nélkül tudtam kimenni a sírjához, s eléggé érthetően tudom már előadni gyermekeimnek, hogy kinek is gyújtunk gyertyát, amikor annál a völgyre néző magányos sírnál vagyunk.
Miközben gyászomat dolgozgattam fel, állandó készenlétre próbáltam serkenteni lelkemet. Mondtam hát magamnak mint a mindennapi imádságot:
● az élettel együtt jár a szenvedés
● a születéssel együtt jár a halál
● a nappallal együtt jár az éjszaka
● az esküvel együtt jár az árulás
● a hittel együtt jár a csüggedés, mert az ember hajlamos a gyarlóságra és a gyengeségre.
Repülőgépre ülés előtt levelet írtam a családnak, hogy a hétköznapi civakodásokat majd elfelejthessék, ha a gép nem érne célba, hogy csupa olyat olvashassanak majd, ami megtartó és megerősítő. Holtig tartó reménységről, örökkévaló szeretetről, rendíthetetlen hitről írogattam.
A medgyesi tragédia úgy penderítette ki felkészültnek vélt hitemet lelki békességem udvarából, mint ahogy mi szoktuk kilódítani a macskát a házból. Egy nagy zsuppsz a kétségbeesés ragadós sarába. Imádkozom, hisz ez az egyetlen lehetőségem. Keresem a súlypontot, és remélem, hogy újra megtalálom. Tört szárnnyal azonban nem lehet repülni. Tört szárnnyal csak várni lehet arra, hogy valaki meglát, megsajnál, megsegít.
A fekete szurok égeti a bőrömet, ellepni próbál a halálfélelem. Vajon mégsem voltam teljesen felkészülve az élet és a halál dolgaira?Vajon a madár érzi azt, hogy el fog törni a szárnya?
Farkas Dénes: Megérzés… Ráérzés?
2010. 07. 05. Megérzés… Ráérzés? Farkas Dénes
Ahol lehetett mindig megnéztem a harangokat. Ha a verő és a perem találkozásánál a koptatás nagy volt, akkor tudvalevő, hogy törés (repedés) következik. Távol legyen a feltételezés, hogy „szaki” vagyok, de azt tudtam, hogy amikor kaszát verni tanított édesapám, a kalapács és az üllő tökéletes „harmóniáját” mindig hangsúlyozta. Ha túl erős az acél, amelyből e két eszköz készült, akkor vagy szétperceg valamelyik, vagy behorpad a másik. Ilyenkor a kaszaél vagy „meglebben” vagy beszakadozik, és így a munkára alkalmatlan.
Valamikor 1986 őszén a Szentháromság–Kisadorján-i egyházközségben (Balázsi Laci és Balázs Tamás között) Máthé Ödön beszolgáló fogadott kellő nyegleséggel. Valamiért ragaszkodtam, hogy a harangokat látni akarom. A lelkész nem volt hajlandó felkísérni a dombra, és a gondnokkal néztem meg a haranglábat. A gondnok egy megtermett fiatal mészáros mester volt. Megvárt a harangláb alatt, én pedig megjegyeztem, hogy a harangok – különösen az egyik – nagyon megkoptak, és el fognak repedni. Elrendeltem, hogy sürgősen meg kell fordítani, hogy a harangnyelv ne mindig azt a pontot üsse! A gondnok tudomásvétellel bólintott. A dolgot említettem a beszolgáló lelkésznek, azonban rajta is láttam, hogy a parókia kertjének a termése inkább foglalkoztatja, mint a harang.
Nagyon kevés idő telt el, és jött a megrázó hír, hogy a szentháromsági gondnok mészárló bárdjával agyonvágta feleségét, majd önmagával is végzett. A sors iróniája az, hogy megérzésem, ráérzésem bejött. A halottaknak kijáró harangozás alatt az általam megjegyzett harang elrepedt. Nincsen adottságom jövőt látni, táltos sem vagyok. Szavaim igazát azonban jegyzőkönyv hitelesíti.
Megéreztem, hogy a gondnoknak máshol jár az esze, de a nagy tragédiát nem sejtettem, pedig már benne lehetett a levegőben. Furcsa volt a nézése. Jó lett volna, ha valaki „belát” a szemgolyók mögé, és elfordítja a repedésre ítéltetett lelkét jó irányba.
Isten tudja, hány harangunk nyelve ver félre, és repedés veszélye sejteti magát fent a tornyokban vagy lent a parókiákon, avagy a híveink háza táján – olyanok, melyek nem ércből valók, de nagyon sérülékenyek lehetnek.
Óvjon az Isten a harangjaink elrepedésétől, de még jobban a tudathasadástól, az értelem megbomlásától.
Figyeljük, nézzük egymást, segítsünk megelőzni a repedést. Én hiszem, hogy vannak előjelek, van „megérzés, ráérzés.”
Ahol lehetett mindig megnéztem a harangokat. Ha a verő és a perem találkozásánál a koptatás nagy volt, akkor tudvalevő, hogy törés (repedés) következik. Távol legyen a feltételezés, hogy „szaki” vagyok, de azt tudtam, hogy amikor kaszát verni tanított édesapám, a kalapács és az üllő tökéletes „harmóniáját” mindig hangsúlyozta. Ha túl erős az acél, amelyből e két eszköz készült, akkor vagy szétperceg valamelyik, vagy behorpad a másik. Ilyenkor a kaszaél vagy „meglebben” vagy beszakadozik, és így a munkára alkalmatlan.
Valamikor 1986 őszén a Szentháromság–Kisadorján-i egyházközségben (Balázsi Laci és Balázs Tamás között) Máthé Ödön beszolgáló fogadott kellő nyegleséggel. Valamiért ragaszkodtam, hogy a harangokat látni akarom. A lelkész nem volt hajlandó felkísérni a dombra, és a gondnokkal néztem meg a haranglábat. A gondnok egy megtermett fiatal mészáros mester volt. Megvárt a harangláb alatt, én pedig megjegyeztem, hogy a harangok – különösen az egyik – nagyon megkoptak, és el fognak repedni. Elrendeltem, hogy sürgősen meg kell fordítani, hogy a harangnyelv ne mindig azt a pontot üsse! A gondnok tudomásvétellel bólintott. A dolgot említettem a beszolgáló lelkésznek, azonban rajta is láttam, hogy a parókia kertjének a termése inkább foglalkoztatja, mint a harang.
Nagyon kevés idő telt el, és jött a megrázó hír, hogy a szentháromsági gondnok mészárló bárdjával agyonvágta feleségét, majd önmagával is végzett. A sors iróniája az, hogy megérzésem, ráérzésem bejött. A halottaknak kijáró harangozás alatt az általam megjegyzett harang elrepedt. Nincsen adottságom jövőt látni, táltos sem vagyok. Szavaim igazát azonban jegyzőkönyv hitelesíti.
Megéreztem, hogy a gondnoknak máshol jár az esze, de a nagy tragédiát nem sejtettem, pedig már benne lehetett a levegőben. Furcsa volt a nézése. Jó lett volna, ha valaki „belát” a szemgolyók mögé, és elfordítja a repedésre ítéltetett lelkét jó irányba.
Isten tudja, hány harangunk nyelve ver félre, és repedés veszélye sejteti magát fent a tornyokban vagy lent a parókiákon, avagy a híveink háza táján – olyanok, melyek nem ércből valók, de nagyon sérülékenyek lehetnek.
Óvjon az Isten a harangjaink elrepedésétől, de még jobban a tudathasadástól, az értelem megbomlásától.
Figyeljük, nézzük egymást, segítsünk megelőzni a repedést. Én hiszem, hogy vannak előjelek, van „megérzés, ráérzés.”
Czire Szabolcs: Tudati háttérzaj
2010. 07. 04 Tudati háttérzaj Czire Szabolcs
Az íróasztal mellett ülve gyakran csak akkor veszem észre a háttérzenét, amikor lejár a lemez. Az utca folyamatos zaja gyakran csak akkor lesz feltűnő, ha hosszabb ideig nem jön autó. A tudatom folyamatos háttérzaját mikor veszem észre?
Nevezzük tudati háttérzajnak azokat a nem tudatosított gondolatokat, amelyek szűnés nélkül, azaz szüntelen ott őrlődnek bennünk. Amikor bármit teszünk, figyelmünk egy része más irányba árad. Mintha a lemez örök ismétlőre lenne állítva. A szobát pedig mindenhová magunkkal vinnénk.
Állítólag három választás áll ilyenkor előttünk. Mindenik a tudatosítással kezdődik. Ennek a legkönnyebb formája, hogy az ember időnként váratlanul, de szándékosan „rajtakapja” magát gondolatain.
Nem könnyű őszintén, a félelem sötét palástja mögül előbújva szembenézni azzal, ami van. És felelős döntést hozni arra vonatkozóan, hogy a lehetőségeimre milyen cselekvéssel válaszolok.
Állítólag három választás áll ilyenkor előttünk. Vagy másként: ha a tudati háttérzajt okozó gondolatainkkal bátran és felelősen szembenézünk, alapvetően háromféle módon cselekedhetünk.
Egy részüket megváltoztathatjuk. Ha többé nem menekülünk, nem keresünk kifigásokat, felismerhetjük, hogy mennyi minden rajtunk múlik. Hogy képességünkben áll változtatni. Ide tartozik leginkább a viszonyulásunk és viselkedésünk, de kapcsolataink nagyobb része, sőt életkörülményeink jelentős része is.
Egy részükből kiléphetünk. Vannak kapcsolatok, szerelmek, haragok, versengések, féltékenységek, viszonzatlan kötődések, emlékező sérelmek és reménykedő illúziók, melyekből ki kell lépni. Amelyek már rég nem jók és senkinek sem használnak, csak megszokásból vagy hiányuk félelméből cipeljük őket.
Egy részükkel pedig nem tehetünk mást, mint az elfogadás. Megadni magunkat a megváltoztathatatlannak nem a balgaság és gyöngeség, hanem az igazi bölcsesség és belső erő jele. Nem arról van szó, hogy felelőtlenül nem veszek tudomást, vagy gyáván homokba dugom fejem. Épp fordítva. Legfőbb tudati háttérzajunk általában az erőnket meghaladó, általunk meg nem változtatható tartalmakból származik. De mindaddig foglyai vagyunk, míg bátor szembenézéssel és bölcs megadással szembe nem nézünk velük. A nagy, szellemi emberek azok, akik számos dologgal szemben megtanulták megadni magukat.
Bölcs dolog megengedni magunknak, hogy szabaddá váljunk az élet fölötti teljes kontroll kényszerérzetétől. Elengedni a hamis hitet, hogy az életünkben minden „probléma” megoldható. Elfogadni, hogy minden igyekezetünk és legjobb akaratunk ellenére is történhetnek rossz dolgok velünk. Megengedni magunknak a beismerést, hogy van, amikor nem megy, és van, amit nem tudunk. Hogy nem lehetünk mindig győztesek.
Elfogadni, hogy az életben sok minden nem áll irányításom és befolyásom alatt. Hogy nem változtathatom meg szüleimet, rokonaimat, testi adottságaim egy részét. Embertársaim jellemének többségét. Hogy hova születtem, kikkel és mikor. Hogy milyen anyanyelvet beszélek. Az idő múlását. Az öregedést. A megtörténteket. És a veszteségeket.
Áldott ember (makarios, mint a boldogmondásokban), aki ilyenkor Istenre tudja bízni, ami saját erejét meghaladja, és ezzel együtt felelősen elhordozni azt, amihez kérhet elég erőt.
Reinhold Niebuhr imájának szavait időnként jó kölcsön venni:
Istenem, add a békességet, hogy elfogadjam, ami megváltoztathatatlan,
A bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok,
S a bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.
Minden nap a mában élni,
Minden pillanatban a mostban lenni,
A megnyugvás útjaként fogadni a nehézséget.
Az íróasztal mellett ülve gyakran csak akkor veszem észre a háttérzenét, amikor lejár a lemez. Az utca folyamatos zaja gyakran csak akkor lesz feltűnő, ha hosszabb ideig nem jön autó. A tudatom folyamatos háttérzaját mikor veszem észre?
Nevezzük tudati háttérzajnak azokat a nem tudatosított gondolatokat, amelyek szűnés nélkül, azaz szüntelen ott őrlődnek bennünk. Amikor bármit teszünk, figyelmünk egy része más irányba árad. Mintha a lemez örök ismétlőre lenne állítva. A szobát pedig mindenhová magunkkal vinnénk.
Állítólag három választás áll ilyenkor előttünk. Mindenik a tudatosítással kezdődik. Ennek a legkönnyebb formája, hogy az ember időnként váratlanul, de szándékosan „rajtakapja” magát gondolatain.
Nem könnyű őszintén, a félelem sötét palástja mögül előbújva szembenézni azzal, ami van. És felelős döntést hozni arra vonatkozóan, hogy a lehetőségeimre milyen cselekvéssel válaszolok.
Állítólag három választás áll ilyenkor előttünk. Vagy másként: ha a tudati háttérzajt okozó gondolatainkkal bátran és felelősen szembenézünk, alapvetően háromféle módon cselekedhetünk.
Egy részüket megváltoztathatjuk. Ha többé nem menekülünk, nem keresünk kifigásokat, felismerhetjük, hogy mennyi minden rajtunk múlik. Hogy képességünkben áll változtatni. Ide tartozik leginkább a viszonyulásunk és viselkedésünk, de kapcsolataink nagyobb része, sőt életkörülményeink jelentős része is.
Egy részükből kiléphetünk. Vannak kapcsolatok, szerelmek, haragok, versengések, féltékenységek, viszonzatlan kötődések, emlékező sérelmek és reménykedő illúziók, melyekből ki kell lépni. Amelyek már rég nem jók és senkinek sem használnak, csak megszokásból vagy hiányuk félelméből cipeljük őket.
Egy részükkel pedig nem tehetünk mást, mint az elfogadás. Megadni magunkat a megváltoztathatatlannak nem a balgaság és gyöngeség, hanem az igazi bölcsesség és belső erő jele. Nem arról van szó, hogy felelőtlenül nem veszek tudomást, vagy gyáván homokba dugom fejem. Épp fordítva. Legfőbb tudati háttérzajunk általában az erőnket meghaladó, általunk meg nem változtatható tartalmakból származik. De mindaddig foglyai vagyunk, míg bátor szembenézéssel és bölcs megadással szembe nem nézünk velük. A nagy, szellemi emberek azok, akik számos dologgal szemben megtanulták megadni magukat.
Bölcs dolog megengedni magunknak, hogy szabaddá váljunk az élet fölötti teljes kontroll kényszerérzetétől. Elengedni a hamis hitet, hogy az életünkben minden „probléma” megoldható. Elfogadni, hogy minden igyekezetünk és legjobb akaratunk ellenére is történhetnek rossz dolgok velünk. Megengedni magunknak a beismerést, hogy van, amikor nem megy, és van, amit nem tudunk. Hogy nem lehetünk mindig győztesek.
Elfogadni, hogy az életben sok minden nem áll irányításom és befolyásom alatt. Hogy nem változtathatom meg szüleimet, rokonaimat, testi adottságaim egy részét. Embertársaim jellemének többségét. Hogy hova születtem, kikkel és mikor. Hogy milyen anyanyelvet beszélek. Az idő múlását. Az öregedést. A megtörténteket. És a veszteségeket.
Áldott ember (makarios, mint a boldogmondásokban), aki ilyenkor Istenre tudja bízni, ami saját erejét meghaladja, és ezzel együtt felelősen elhordozni azt, amihez kérhet elég erőt.
Reinhold Niebuhr imájának szavait időnként jó kölcsön venni:
Istenem, add a békességet, hogy elfogadjam, ami megváltoztathatatlan,
A bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok,
S a bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.
Minden nap a mában élni,
Minden pillanatban a mostban lenni,
A megnyugvás útjaként fogadni a nehézséget.
Rácz Norbert: Jézus arcok 1. - A székely Jézus
2010. 07. 03 Jézus arcok 1. - A székely Jézus Rácz Norbert
Lehet, emlékszik az Olvasó, legutóbbi írásomban azon merengtem, hogy mi történt volna, ha Jézus nem Palesztinában, nem kétezer évvel ezelőtt, hanem mondjuk, jelenünkben, különböző tájakon született volna. Megfogalmaztam azt is, hogy e gondolatsor nem kíván semmiféle teológiai alappal bírni, csupán a reggeli kávé mellé szánom olvasmányként. Nos, ígéretemhez híven, belevágok eme fantazmagóriába, kérve a Fennvalót, hogy tekintsen el gyarló tettemtől, és az Olvasót, hogy legyen elnéző balgatag írásaimmal.
Tegyük fel, hogy Jézus Erdélyben, a Székelyföldön született meg, az Úr 1980-ik évében, mondjuk valamelyik Homoród menti faluban. Apja, József, középkorú, hallgatag ácsmester, anyja, Mária, húszas éveiben járó fiatal háziasszony. Ő az első gyermek, akit nagy örömmel fogadott az egész család. Születése után nem sokkal annak rendje szerint meg is keresztelték a helyi templomban. Gyermekkorában pajtásaival játszott, verekedett, csintalankodott, majd később szüleinek segített a munkában. Iskolásként hamar kitűnt társai közül. Látszott, hogy jó eszű ez a gyermek, osztályelső lett, de nem az a stréber típus, aki hajt a jegyekért, hanem amolyan magától értetődően tudó gyermek. Mindig jól felelt, de azért tanárainak mindig tudott úgy feltenni kérdéseket, hogy azok csak ámuldoztak tőle. Nem volt könnyű eset az iskolában, sőt, már a tekintete is olyan volt, hogy érezte az ember, ez a gyermek a veséibe lát. Két sötéten izzó szeme, amely mélyen feküdt kiálló járomcsontjai között, mint két égető parázs, lövelltek kérdéseket az embertársak felé. Ám ezek a szemek tudtak szépen is nézni, szelíden és kedvesen, megnyugtatóan és bölcsen.
Az iskola elvégzése után egyetemre ment, de nem sikerült beilleszkednie abba a közösségbe. Tanárai nem elégítették ki, csak a könyvtárban volt némi nyugodalma, ám ott sem talált igazi otthonra. Gyűlölte a félválaszokat, a belenyugvást, a meghasonulást, az erőszakot, a hazugságot, a bátortalanságot, a háttérbe való simulást, a részvétlenséget, a lustaságot. Nem szerette a nagyvárosi zajt, tehát otthagyta az egészet, és diploma nélkül tért haza.
Igazából papja sem értette, mert ez a fiatalember hitt Istenben, de nem úgy, ahogy azt ő prédikálta. Ő valahogy közvetlenebbül imádkozott, tisztábban szólt, és nem volt hajlandó meghajolni, csak azért, mert valaki azt mondta neki.
Ma harmincéves. Elindul otthonról, és ebben az esős, felemás, zaklatott nyárban elkezd beszélni az embereknek. Egyesek azt gondolják, hogy megőrült, mások áhítattal hallgatják a szavait, mert ilyet még nem hallottak. Beszél nekik hagyományról, az atyák örökségéről, a törvényről, de nem úgy, mint mások, hanem mindaz, amit elmond, szervesen kapcsolódik az itteni emberek lelkéhez. Olyasmit mond, amit mindenki tud, csak ő kimondja, tisztán és egyszerűen, érthetően és világosan, félreérthetetlenül és mámorítóan. Beszél a szeretetről, Istenről, az emberi életről, a közösségről, családról, gyermekekről, és arról az álomról, melyet egész egyszerűen Isten országának hív, s ami benne lángoló, simogató, meleg, harmonikus valóságként csapódott le már gyermekkora óta. Egyesek követik őt. Önkéntelenül otthagynak mindent, és mennek utána, mert valahogy minden szava visszhangzik bennük. Mások rosszallással fordulnak el tőle.
Szó, ami szó, holnap Nálad kopog, és kér éjszakai szállást. Vajon beengeded-e majd őt? Vajon befogadod-e, vagy te is őrültnek titulálod, mint a többiek? Rajtad áll, csak figyelj jól, mert valahol a kénosi kanyarban csattognak már a fejszék és ácsolják már a keresztfát…
Lehet, emlékszik az Olvasó, legutóbbi írásomban azon merengtem, hogy mi történt volna, ha Jézus nem Palesztinában, nem kétezer évvel ezelőtt, hanem mondjuk, jelenünkben, különböző tájakon született volna. Megfogalmaztam azt is, hogy e gondolatsor nem kíván semmiféle teológiai alappal bírni, csupán a reggeli kávé mellé szánom olvasmányként. Nos, ígéretemhez híven, belevágok eme fantazmagóriába, kérve a Fennvalót, hogy tekintsen el gyarló tettemtől, és az Olvasót, hogy legyen elnéző balgatag írásaimmal.
Tegyük fel, hogy Jézus Erdélyben, a Székelyföldön született meg, az Úr 1980-ik évében, mondjuk valamelyik Homoród menti faluban. Apja, József, középkorú, hallgatag ácsmester, anyja, Mária, húszas éveiben járó fiatal háziasszony. Ő az első gyermek, akit nagy örömmel fogadott az egész család. Születése után nem sokkal annak rendje szerint meg is keresztelték a helyi templomban. Gyermekkorában pajtásaival játszott, verekedett, csintalankodott, majd később szüleinek segített a munkában. Iskolásként hamar kitűnt társai közül. Látszott, hogy jó eszű ez a gyermek, osztályelső lett, de nem az a stréber típus, aki hajt a jegyekért, hanem amolyan magától értetődően tudó gyermek. Mindig jól felelt, de azért tanárainak mindig tudott úgy feltenni kérdéseket, hogy azok csak ámuldoztak tőle. Nem volt könnyű eset az iskolában, sőt, már a tekintete is olyan volt, hogy érezte az ember, ez a gyermek a veséibe lát. Két sötéten izzó szeme, amely mélyen feküdt kiálló járomcsontjai között, mint két égető parázs, lövelltek kérdéseket az embertársak felé. Ám ezek a szemek tudtak szépen is nézni, szelíden és kedvesen, megnyugtatóan és bölcsen.
Az iskola elvégzése után egyetemre ment, de nem sikerült beilleszkednie abba a közösségbe. Tanárai nem elégítették ki, csak a könyvtárban volt némi nyugodalma, ám ott sem talált igazi otthonra. Gyűlölte a félválaszokat, a belenyugvást, a meghasonulást, az erőszakot, a hazugságot, a bátortalanságot, a háttérbe való simulást, a részvétlenséget, a lustaságot. Nem szerette a nagyvárosi zajt, tehát otthagyta az egészet, és diploma nélkül tért haza.
Igazából papja sem értette, mert ez a fiatalember hitt Istenben, de nem úgy, ahogy azt ő prédikálta. Ő valahogy közvetlenebbül imádkozott, tisztábban szólt, és nem volt hajlandó meghajolni, csak azért, mert valaki azt mondta neki.
Ma harmincéves. Elindul otthonról, és ebben az esős, felemás, zaklatott nyárban elkezd beszélni az embereknek. Egyesek azt gondolják, hogy megőrült, mások áhítattal hallgatják a szavait, mert ilyet még nem hallottak. Beszél nekik hagyományról, az atyák örökségéről, a törvényről, de nem úgy, mint mások, hanem mindaz, amit elmond, szervesen kapcsolódik az itteni emberek lelkéhez. Olyasmit mond, amit mindenki tud, csak ő kimondja, tisztán és egyszerűen, érthetően és világosan, félreérthetetlenül és mámorítóan. Beszél a szeretetről, Istenről, az emberi életről, a közösségről, családról, gyermekekről, és arról az álomról, melyet egész egyszerűen Isten országának hív, s ami benne lángoló, simogató, meleg, harmonikus valóságként csapódott le már gyermekkora óta. Egyesek követik őt. Önkéntelenül otthagynak mindent, és mennek utána, mert valahogy minden szava visszhangzik bennük. Mások rosszallással fordulnak el tőle.
Szó, ami szó, holnap Nálad kopog, és kér éjszakai szállást. Vajon beengeded-e majd őt? Vajon befogadod-e, vagy te is őrültnek titulálod, mint a többiek? Rajtad áll, csak figyelj jól, mert valahol a kénosi kanyarban csattognak már a fejszék és ácsolják már a keresztfát…
Máthé Sándor: Megbocsátás
2010. 07. 02 Megbocsátás Máthé Sándor
Hihetetlen erő van a megbocsátásban: gyógyít, erőt ad, újra elindít. Nem jó magunkban hordozni a bántást, a sérelmet, a fájdalmat. A dűh tehetetlensége megbénít, gyengévé tesz.
A megbocsátás sohasem ésszerű: a legtöbbször nem látjuk az értelmét, hogy megbocsássunk, hogy megbocsássanak nekünk, máskor meg sem érdemeljük.
Emberek vagyunk. Szükségünk van mások bocsánatára és arra, hogy saját magunknak is megbocsássunk. Emeljük fel tekintetünket, nézzünk egymás szemébe, szabaduljunk a harag, az ellenszenv, a bosszúvágy és egyéb hasonló érzésektől, amelyek miatt lehajtott fejjel járunk, mintha súlyos terhet hordoznánk. A megbocsátás nem törli el a vétket, de megbékélésre indít. Ezért olyan fontos a megbocsátás.
Az utóbbi időben, lelkészi körökben is sokat beszélünk a múltban tett fogadalmakról, ígéretekről, elkötelezésről és elkövetett tévedéseinkről. Az az érzésem, hogy túllicitáljuk ezeket a dolgokat. Ezekkel ellentétben olyan kevés szó esik a megbocsátásról.
A megbocsátás egyedüli forrása a szeretet, az a szeretet, mely megteremti és megtartja a közösséget. Az ilyen szeretet emberi, ugyanakkor a Mindenható kegyelmének kiáradása, mely segít minket önmagunk fölé emelkedni: átlakít és meggyógyít.
A kérdés az, hogy akarunk-e, tudunk-e változni? Ne nyugodjunk bele abba, ami körülvesz, próbáljunk változni és változtatni! Nézzünk szeretteink szemébe, s mondjuk, hogy szeretlek és soha nem foglak bántani. Nézzünk tükörbe, és saját magunknak is mondjuk ugyanazt: szeretlek és soha nem foglak bántani. Emlékezzünk arra, hogy a szeretet sokkal mélyebb, mint a harag, a bosszú és a bűntudat. Ha megbocsátunk önmagunknak és egymásnak, akkor újból tudunk szeretni!
A megbocsátás ott kezdődik, amikor elismerjük, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, azzal mindannyian szembe kell nézzünk. Ez egyeseknek megbékélést jelenthet, másoknak nem. De semmiképpen nem jelenti azt, hogy két fajta ember van: egyfelől a gonoszok, másfelől a jók. Mindannyian egyszerűen csak emberek vagyunk. Ez jusson eszünkbe időnként, különösen életünk válságos perceiben!
Hihetetlen erő van a megbocsátásban: gyógyít, erőt ad, újra elindít. Nem jó magunkban hordozni a bántást, a sérelmet, a fájdalmat. A dűh tehetetlensége megbénít, gyengévé tesz.
A megbocsátás sohasem ésszerű: a legtöbbször nem látjuk az értelmét, hogy megbocsássunk, hogy megbocsássanak nekünk, máskor meg sem érdemeljük.
Emberek vagyunk. Szükségünk van mások bocsánatára és arra, hogy saját magunknak is megbocsássunk. Emeljük fel tekintetünket, nézzünk egymás szemébe, szabaduljunk a harag, az ellenszenv, a bosszúvágy és egyéb hasonló érzésektől, amelyek miatt lehajtott fejjel járunk, mintha súlyos terhet hordoznánk. A megbocsátás nem törli el a vétket, de megbékélésre indít. Ezért olyan fontos a megbocsátás.
Az utóbbi időben, lelkészi körökben is sokat beszélünk a múltban tett fogadalmakról, ígéretekről, elkötelezésről és elkövetett tévedéseinkről. Az az érzésem, hogy túllicitáljuk ezeket a dolgokat. Ezekkel ellentétben olyan kevés szó esik a megbocsátásról.
A megbocsátás egyedüli forrása a szeretet, az a szeretet, mely megteremti és megtartja a közösséget. Az ilyen szeretet emberi, ugyanakkor a Mindenható kegyelmének kiáradása, mely segít minket önmagunk fölé emelkedni: átlakít és meggyógyít.
A kérdés az, hogy akarunk-e, tudunk-e változni? Ne nyugodjunk bele abba, ami körülvesz, próbáljunk változni és változtatni! Nézzünk szeretteink szemébe, s mondjuk, hogy szeretlek és soha nem foglak bántani. Nézzünk tükörbe, és saját magunknak is mondjuk ugyanazt: szeretlek és soha nem foglak bántani. Emlékezzünk arra, hogy a szeretet sokkal mélyebb, mint a harag, a bosszú és a bűntudat. Ha megbocsátunk önmagunknak és egymásnak, akkor újból tudunk szeretni!
A megbocsátás ott kezdődik, amikor elismerjük, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, azzal mindannyian szembe kell nézzünk. Ez egyeseknek megbékélést jelenthet, másoknak nem. De semmiképpen nem jelenti azt, hogy két fajta ember van: egyfelől a gonoszok, másfelől a jók. Mindannyian egyszerűen csak emberek vagyunk. Ez jusson eszünkbe időnként, különösen életünk válságos perceiben!
Lakatos Csilla: Új reggel virradt
2010. 07. 01 Új reggel virradt Lakatos Csilla
A hit és az abszolút bizalom a sivatagban éled. Ezt az igazságot különböző hagyományok más és más metaforákkal és képekkel jelenítik meg. A középkori szerzetesek egyik legfontosabb képe a sötét éjszaka vagy a sivatag. Szerintük az embert az éjszaka tereli az isteni fényre. Az éjszaka leple alatt a lélek titokban kiosonhat régi lakhelyéről és átköltözhet Isten házába.
Bizony van olyan idő, amikor az ember úgy érzi, minden érzéki minőség elapad, még a lelki is. Van úgy, hogy földi útja során megéli a teljes szárazságot, s azt, hogy nem érzi Isten jelenlétét. „Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad”. (Jób14,11) – szól e reménytelenségről a szenvedés legmélyében vergődő Jób.
A sivatagban ellentmondásos dolog történik: amiképpen az érzékek lankadásával fogy a földi dolgok iránti érdeklődés, úgy nő az Isten iránti vágy. Mert a lélek mindent megtenne, hogy visszanyerje korábbi nyugodt állapotát. Ezt diktálja életösztöne.
Ha sikerül, az éjszaka átvészelése néhány kardinális változást hoz. Az ember újra rátalál a Valósra a valóságban. Már nem csak logikus ismerete van Istenről, hanem kézzelfogható élménye is. Megtapasztal egy másféle fényt és örömöt, erőt és kitartást, mely mostantól nem kívülről való. Azzal, hogy már nem kell görcsösen kapaszkodni belé, a természet és a teremtés szebbé és fontosabbá válik, s immár az Életet keresi inkább, mint annak értelmét.
Sivatagi éjszakánk után nekünk ma Istennek hála új reggel adatott. Hitközösségünk megtartó ölelésében lassan az életet jelentő forrást is megleljük. A növekedés, a megújulás újból valósággá válik, ehhez a tiszta hitté kristályosodott reménység ad új erőt.
A hit és az abszolút bizalom a sivatagban éled. Ezt az igazságot különböző hagyományok más és más metaforákkal és képekkel jelenítik meg. A középkori szerzetesek egyik legfontosabb képe a sötét éjszaka vagy a sivatag. Szerintük az embert az éjszaka tereli az isteni fényre. Az éjszaka leple alatt a lélek titokban kiosonhat régi lakhelyéről és átköltözhet Isten házába.
Bizony van olyan idő, amikor az ember úgy érzi, minden érzéki minőség elapad, még a lelki is. Van úgy, hogy földi útja során megéli a teljes szárazságot, s azt, hogy nem érzi Isten jelenlétét. „Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad”. (Jób14,11) – szól e reménytelenségről a szenvedés legmélyében vergődő Jób.
A sivatagban ellentmondásos dolog történik: amiképpen az érzékek lankadásával fogy a földi dolgok iránti érdeklődés, úgy nő az Isten iránti vágy. Mert a lélek mindent megtenne, hogy visszanyerje korábbi nyugodt állapotát. Ezt diktálja életösztöne.
Ha sikerül, az éjszaka átvészelése néhány kardinális változást hoz. Az ember újra rátalál a Valósra a valóságban. Már nem csak logikus ismerete van Istenről, hanem kézzelfogható élménye is. Megtapasztal egy másféle fényt és örömöt, erőt és kitartást, mely mostantól nem kívülről való. Azzal, hogy már nem kell görcsösen kapaszkodni belé, a természet és a teremtés szebbé és fontosabbá válik, s immár az Életet keresi inkább, mint annak értelmét.
Sivatagi éjszakánk után nekünk ma Istennek hála új reggel adatott. Hitközösségünk megtartó ölelésében lassan az életet jelentő forrást is megleljük. A növekedés, a megújulás újból valósággá válik, ehhez a tiszta hitté kristályosodott reménység ad új erőt.
Bálint Róbert:: Oltalomra vágyva
2010. 06. 30 Oltalomra vágyva Bálint Róbert
amikor úgy h u l l ki a
reménység
a szívből
mint keserű falat
fordul ki az erőtlen
szájból
amikor a szeretet
tébolyult két
ség
be
es
ésbe
z u h a n
amikor minden
ami voltunk
lenni akartunk
semmivé
töre
de
zik
akkor ne hagyj hagyj el Istenem
ne hagyj el Istenem akkor ne Istenem Istenem ne hagy el Istenem akkor ne
hagyj el Istenem ne hagyj el Istenem
Istenem ne hagyj el
Istenem
amikor úgy h u l l ki a
reménység
a szívből
mint keserű falat
fordul ki az erőtlen
szájból
amikor a szeretet
tébolyult két
ség
be
es
ésbe
z u h a n
amikor minden
ami voltunk
lenni akartunk
semmivé
töre
de
zik
akkor ne hagyj hagyj el Istenem
ne hagyj el Istenem akkor ne Istenem Istenem ne hagy el Istenem akkor ne
hagyj el Istenem ne hagyj el Istenem
Istenem ne hagyj el
Istenem
Orbán Erika: A lét fájdalma és ígérete
2010. 06. 29 A lét fájdalma és ígérete Orbán Erika
Élők számára a lét fájdalma az, hogy egyszer örökre besötétedik. Mint Dénesnek és fiainak, idejekorán. De, mondd, Te tudod, hol kezdődik a lét, és mikor ér véget az?! Nézőpontjaink összehozhatatlanok. Mert Te mindig más vagy, mint amit el tudok mondani Rólad.
Hetek óta megnyílt az ég; csorog. Napközben is egyre mélyül a sötétség, hogy átfesti a létező élete fényét. Már nemcsak a szép, a lenni jó, a vágy fürkésző csendje sem jó. Lepereg az unalom, kikopik a fájdalom. Nincs régi, és semmi új. Dénes, a lét ponyváját fosztja tébolyult közönnyel az Életből, és az Embert már nem tarthatja meg semmi sem belülről. Amikor lelkének gátja átszakad, a vonatban önmaga ellen szalad. És ennek sosincs meg az ideje! Mert fölülírja az önmagát Emberbe megosztó Gondviselő szándékát, és halandó emberré zsugorodik az örök Szellemet hordozók között. És a jövőt szétforgácsoló tett fájdalomhamvai reánk hullnak.
Élők számára a lét fájdalma, amit megkísérelnek csillapítani. Alkotó gondolatokkal, emberi érzésekkel, vágyakkal, cselekvő jóakarattal – azaz: Életükkel, önmaguk gyógyítására. Mert elhiszik, hogy csillapítható. Hiszik, hogy a Teremtő által őrzött létük több a fájdalom csorgó záporánál. Amiként az Ember is több cselekedeteinél. És villámsújtás, meghasadás idején is emlékeznek: az ágak efféle visszametszése csak tágabb közösségükben hordozhatja a megújulás lehetőségét. A lét magányos terhe megosztásával éltetik a mennyei fényt, a szeretet főnixét. Mert élők számára a lét ígérete az, hogy a Szeretet közelében, fényben és melegben maradnak.
Élők számára a lét fájdalma az, hogy egyszer örökre besötétedik. Mint Dénesnek és fiainak, idejekorán. De, mondd, Te tudod, hol kezdődik a lét, és mikor ér véget az?! Nézőpontjaink összehozhatatlanok. Mert Te mindig más vagy, mint amit el tudok mondani Rólad.
Hetek óta megnyílt az ég; csorog. Napközben is egyre mélyül a sötétség, hogy átfesti a létező élete fényét. Már nemcsak a szép, a lenni jó, a vágy fürkésző csendje sem jó. Lepereg az unalom, kikopik a fájdalom. Nincs régi, és semmi új. Dénes, a lét ponyváját fosztja tébolyult közönnyel az Életből, és az Embert már nem tarthatja meg semmi sem belülről. Amikor lelkének gátja átszakad, a vonatban önmaga ellen szalad. És ennek sosincs meg az ideje! Mert fölülírja az önmagát Emberbe megosztó Gondviselő szándékát, és halandó emberré zsugorodik az örök Szellemet hordozók között. És a jövőt szétforgácsoló tett fájdalomhamvai reánk hullnak.
Élők számára a lét fájdalma, amit megkísérelnek csillapítani. Alkotó gondolatokkal, emberi érzésekkel, vágyakkal, cselekvő jóakarattal – azaz: Életükkel, önmaguk gyógyítására. Mert elhiszik, hogy csillapítható. Hiszik, hogy a Teremtő által őrzött létük több a fájdalom csorgó záporánál. Amiként az Ember is több cselekedeteinél. És villámsújtás, meghasadás idején is emlékeznek: az ágak efféle visszametszése csak tágabb közösségükben hordozhatja a megújulás lehetőségét. A lét magányos terhe megosztásával éltetik a mennyei fényt, a szeretet főnixét. Mert élők számára a lét ígérete az, hogy a Szeretet közelében, fényben és melegben maradnak.
Demeter Sándor Lóránd: Reklám – vallás
2010. 06. 28 Reklám – vallás Demeter Sándor Lóránd
Nemrég olvastam a reklámszakma egyik alapkönyvében (A nagy adrenalinjáték), amelyet roppant élvezetesen, stílusosan, olvasmányosan és meghökkentő (ön)iróniával írt meg a szerző: „Majd elfelejtettem! A reklámot, mi kreatívok, hajlamosak vagyunk valami vallásnak tekinteni. Munkánkról általában az a sematikus, téves elképzelés él kimondatlanul is bennünk, hogy a reklám templom, az egész világ, a hívők csapata nem más, mint a mindenkori célcsoport, a média a szószék, a reklámcsinálók a pap szerepét töltik be, s a megbízó az Úr.
Csakhogy. Csakhogy annyi helyen sántít ez a hasonlat, hogy még tolószékkel, vastüdővel sem lenne életképes. Kezdve a végén: az Úr sosem írja át a papok prédikációját, s többek közt ezért tisztelik a nevét. Az általános játékszabályokat is rögzítették egy Biblia című guide-ban. A papok sosem térnek el a brief-től. A szószék tarifái nem emelkednek az égig, és nincs vakszórás! A hívek hatalmas tömege pedig valóban hisz a termékben, a márkában és az igében. Olyannyira, hogy – bár sokszor kipróbálják – mégis újra, meg újra vevők rá.” (Kaszás György, a McCann-Erickson Budapest reklámügynökség alapítója és kreatívigazgatója)
A marketing- és reklámszakmában egyébként visszatérő motívum a vallással, egyházzal való példálózás. (Nem mondják, de gondolják – még akkor is, ha nem élik –: jó reklám az evangélium, az egyháznak pedig van valami olyan marketingismerete, amivel érdemes példálózni. Hát persze! Mert egyetlen és utolérhetetlen a kretívigazgatónk! :)
Még két szemléltetés:
„Ha a képet fel tudnák imádkozni a falra, nem lenne szükség kalapácsra a piacon.”
„A sajtós és médiamunkára, meg kell érni, mint a templomba járásra...”
Igaza van Kaszásnak.
Mégis újra, meg újra.
Mindkét irányban.
Nemrég olvastam a reklámszakma egyik alapkönyvében (A nagy adrenalinjáték), amelyet roppant élvezetesen, stílusosan, olvasmányosan és meghökkentő (ön)iróniával írt meg a szerző: „Majd elfelejtettem! A reklámot, mi kreatívok, hajlamosak vagyunk valami vallásnak tekinteni. Munkánkról általában az a sematikus, téves elképzelés él kimondatlanul is bennünk, hogy a reklám templom, az egész világ, a hívők csapata nem más, mint a mindenkori célcsoport, a média a szószék, a reklámcsinálók a pap szerepét töltik be, s a megbízó az Úr.
Csakhogy. Csakhogy annyi helyen sántít ez a hasonlat, hogy még tolószékkel, vastüdővel sem lenne életképes. Kezdve a végén: az Úr sosem írja át a papok prédikációját, s többek közt ezért tisztelik a nevét. Az általános játékszabályokat is rögzítették egy Biblia című guide-ban. A papok sosem térnek el a brief-től. A szószék tarifái nem emelkednek az égig, és nincs vakszórás! A hívek hatalmas tömege pedig valóban hisz a termékben, a márkában és az igében. Olyannyira, hogy – bár sokszor kipróbálják – mégis újra, meg újra vevők rá.” (Kaszás György, a McCann-Erickson Budapest reklámügynökség alapítója és kreatívigazgatója)
A marketing- és reklámszakmában egyébként visszatérő motívum a vallással, egyházzal való példálózás. (Nem mondják, de gondolják – még akkor is, ha nem élik –: jó reklám az evangélium, az egyháznak pedig van valami olyan marketingismerete, amivel érdemes példálózni. Hát persze! Mert egyetlen és utolérhetetlen a kretívigazgatónk! :)
Még két szemléltetés:
„Ha a képet fel tudnák imádkozni a falra, nem lenne szükség kalapácsra a piacon.”
„A sajtós és médiamunkára, meg kell érni, mint a templomba járásra...”
Igaza van Kaszásnak.
Mégis újra, meg újra.
Mindkét irányban.
Csécs Márton Lőrinc: A kókuszdió példázata
2010. 06. 27 A kókuszdió példázata Csécs Márton Lőrinc
Egy pohár bor mellett, az álombeli öreg barátomat megkértem, meséljen nekem az igazságról. Mesélt is. De nem a népmesék Mátyás királyáról, sem pedig a törvények cellájába zárt jogokról. Hanem elmondott egy olyan kis történetet, amit katonaként, fiatalkorában, Törökországban hallott.
Íme a történet:
Elment három igazhívő a kalifáhaz, mondván, hogy: Mi hárman kókuszdiót termesztettünk. Idén nagyszerű volt a termés. Mégis félünk, hogy összeveszünk az osztozkodáskor. Ezért arra kérünk, hogy te oszd el közöttünk a termést, de olyan igazságosan, mintha Allah – áldott legyen az Ő neve – tenné!
Ekkor a kalifa egyiküknek adott két diót. A másiknak semmit. Az összes többi kókuszdiót a harmadiknak adta.
Kétségbeesetten tiltakoztak: Mi nem így gondoltuk! Egyformán oszd el!
Egyformán?!
Há’ úgy is lehetne. Csak ti Allah igazságosságáról beszéltetek. S az egyformaság, a kiszámítottság nem az Isten igazságossága, hanem a szolgáké.
Bizony, borban az igazság! És kiittam az utolsó korty bort.
Egy pohár bor mellett, az álombeli öreg barátomat megkértem, meséljen nekem az igazságról. Mesélt is. De nem a népmesék Mátyás királyáról, sem pedig a törvények cellájába zárt jogokról. Hanem elmondott egy olyan kis történetet, amit katonaként, fiatalkorában, Törökországban hallott.
Íme a történet:
Elment három igazhívő a kalifáhaz, mondván, hogy: Mi hárman kókuszdiót termesztettünk. Idén nagyszerű volt a termés. Mégis félünk, hogy összeveszünk az osztozkodáskor. Ezért arra kérünk, hogy te oszd el közöttünk a termést, de olyan igazságosan, mintha Allah – áldott legyen az Ő neve – tenné!
Ekkor a kalifa egyiküknek adott két diót. A másiknak semmit. Az összes többi kókuszdiót a harmadiknak adta.
Kétségbeesetten tiltakoztak: Mi nem így gondoltuk! Egyformán oszd el!
Egyformán?!
Há’ úgy is lehetne. Csak ti Allah igazságosságáról beszéltetek. S az egyformaság, a kiszámítottság nem az Isten igazságossága, hanem a szolgáké.
Bizony, borban az igazság! És kiittam az utolsó korty bort.
Demeter Erika: A víz szalad, a kő marad
2010. 06. 26 A víz szalad, a kő marad Demeter Erika
Szomorú események juttatták eszembe ezt a verssort, hiszen körülöttem annyi helyen mutatta meg már hatalmát a víz. Ezzel együtt persze az embernek azzal is szembe kell néznie, hogy tehetetlen a vízzel szemben.
Azt mondják, hogy az ember víz nélkül csak három napig bírja. Ez kissé groteszkül hangzik, ha azt nézzük, hogy hány embernek van már elege a vízből, hánynak az élete vett tragikus fordulatot és hányan omlottak össze lelkileg, látva életük gyümölcsének semmivé válását. A víz halad, elmegy és marad utána egy olyan látvány, ami még képen is borzasztó, nemhogy a valóságban.
Kislány koromban nem egészen értettem, hogy miért mondogatták a felnőttek nekünk, hogy „olyan a szobátok, mint árvíz után.” Most már értem, sajnos. Ember olyan nagy összevisszaságot nem tud véghezvinni, mint amit hagy a víz maga után.
Sok minden megy vele, és sok minden marad utána. Mennek életek, javak, otthonok és kertek. Marad a kő, az iszap és sok-sok keserű könny. Újrakezdeni pedig azzal lehet, amink van. Jelen esetben: kő, iszap és könny.
Néhai püspököm egyszer azt mondta: Én hiszek az emberben! Azóta már sokszor adtam igazat neki. Ma is ezt teszem. Adva van az ember, körülötte kő, iszap és könnyek. Tudom, hogy ki fog mászni az iszapból, egymásra fogja tenni a köveket, és végig, a könnyein át, nézi Isten szent egét, miközben újra megtanul bízni.
Adja Isten, hogy így legyen!
Szomorú események juttatták eszembe ezt a verssort, hiszen körülöttem annyi helyen mutatta meg már hatalmát a víz. Ezzel együtt persze az embernek azzal is szembe kell néznie, hogy tehetetlen a vízzel szemben.
Azt mondják, hogy az ember víz nélkül csak három napig bírja. Ez kissé groteszkül hangzik, ha azt nézzük, hogy hány embernek van már elege a vízből, hánynak az élete vett tragikus fordulatot és hányan omlottak össze lelkileg, látva életük gyümölcsének semmivé válását. A víz halad, elmegy és marad utána egy olyan látvány, ami még képen is borzasztó, nemhogy a valóságban.
Kislány koromban nem egészen értettem, hogy miért mondogatták a felnőttek nekünk, hogy „olyan a szobátok, mint árvíz után.” Most már értem, sajnos. Ember olyan nagy összevisszaságot nem tud véghezvinni, mint amit hagy a víz maga után.
Sok minden megy vele, és sok minden marad utána. Mennek életek, javak, otthonok és kertek. Marad a kő, az iszap és sok-sok keserű könny. Újrakezdeni pedig azzal lehet, amink van. Jelen esetben: kő, iszap és könny.
Néhai püspököm egyszer azt mondta: Én hiszek az emberben! Azóta már sokszor adtam igazat neki. Ma is ezt teszem. Adva van az ember, körülötte kő, iszap és könnyek. Tudom, hogy ki fog mászni az iszapból, egymásra fogja tenni a köveket, és végig, a könnyein át, nézi Isten szent egét, miközben újra megtanul bízni.
Adja Isten, hogy így legyen!
Tófalvi Tamás: Az utolós idők
2010. 06. 25 Az utolsó idők… Tófalvi Tamás
Van egy Jehova Tanúja ismerősöm, aki időközönként meglátogatott, és gyakran órákon át beszélt nekem sok mindenről, természetesen többnyire vallásról.
Az egyik alkalommal történt, hogy a világ végéről kérdezett, és arra volt kíváncsi, hogy mi, unitáriusok mit is hiszünk e témával kapcsolatosan. Bevallom őszintén, meredeknek tartottam a kérdést, hiszen mi ha ezt hangoztatjuk, akkor az többnyire vagy egy jó vicc csattanója, vagy egy anekdota, vagy fiktív történet, mindenesetre valami, amit amúgy sem venne komolyan az ember. Nevetni nem akartam, így mérhetetlen érdeklődéssel, és szinte végtelen szaktekintéllyel kezdtem neki a „kiselőadásnak”, hogy milyen is lesz az unitárius világvége.
Ecseteltem hosszú sorokon, szavak végtelen egymásutániságában, hogy majd hogyan köszönnek ránk az utolsó idők, színes képekkel díszítettem mondandóm, hogy ismerősöm fantáziája gyönyördús lelki festményekkel gazdagodjon. Akkor mutatott igazán komoly érdeklődést, amikor ahhoz a részhez értem, hogy árvizek öntenek el mindent, a bűn elszaporodik a Földön, és a maga alkotta imperialista világ, degeszre tömve erszényét saját jólétében fuldokol. Mély áhítattal hallgatott, és azon kívül, hogy ajkát többször is elhagyta az „ezt mi is így gondoljuk” mondat, nem szakított félbe. Szinte láttam az arcán, ahogy lelke felhevül, s a gondolatok torz identitásában igazán önmagára lel. Talán akkor és ott én voltam számára az egyetlen pogány, aki vallásának igaz valóságát lelkében hordozta, és így elnyerheti nemcsak az ő szimpátiáját, de az igazhitűek imájának áldását is életére.
Zárógondolatként kifejtettem neki, hogy itt, Székelyudvarhelyen szervezzük a világvégét, és csak a szavaim súlyának, cinizmusának nyomatékosítása végett hozzáfűztem a szakállas poént: rossz idő esetén természetesen a Művelődési Házban. Ekkor ébredt rá, hogy szavaim súlya pehelykönnyű. Nem értékelte. Elment.
Lehet, hogy azóta haragszik rám, mert többé nem keresett fel, pedig én igazán jól éreztem magam vele…
Van egy Jehova Tanúja ismerősöm, aki időközönként meglátogatott, és gyakran órákon át beszélt nekem sok mindenről, természetesen többnyire vallásról.
Az egyik alkalommal történt, hogy a világ végéről kérdezett, és arra volt kíváncsi, hogy mi, unitáriusok mit is hiszünk e témával kapcsolatosan. Bevallom őszintén, meredeknek tartottam a kérdést, hiszen mi ha ezt hangoztatjuk, akkor az többnyire vagy egy jó vicc csattanója, vagy egy anekdota, vagy fiktív történet, mindenesetre valami, amit amúgy sem venne komolyan az ember. Nevetni nem akartam, így mérhetetlen érdeklődéssel, és szinte végtelen szaktekintéllyel kezdtem neki a „kiselőadásnak”, hogy milyen is lesz az unitárius világvége.
Ecseteltem hosszú sorokon, szavak végtelen egymásutániságában, hogy majd hogyan köszönnek ránk az utolsó idők, színes képekkel díszítettem mondandóm, hogy ismerősöm fantáziája gyönyördús lelki festményekkel gazdagodjon. Akkor mutatott igazán komoly érdeklődést, amikor ahhoz a részhez értem, hogy árvizek öntenek el mindent, a bűn elszaporodik a Földön, és a maga alkotta imperialista világ, degeszre tömve erszényét saját jólétében fuldokol. Mély áhítattal hallgatott, és azon kívül, hogy ajkát többször is elhagyta az „ezt mi is így gondoljuk” mondat, nem szakított félbe. Szinte láttam az arcán, ahogy lelke felhevül, s a gondolatok torz identitásában igazán önmagára lel. Talán akkor és ott én voltam számára az egyetlen pogány, aki vallásának igaz valóságát lelkében hordozta, és így elnyerheti nemcsak az ő szimpátiáját, de az igazhitűek imájának áldását is életére.
Zárógondolatként kifejtettem neki, hogy itt, Székelyudvarhelyen szervezzük a világvégét, és csak a szavaim súlyának, cinizmusának nyomatékosítása végett hozzáfűztem a szakállas poént: rossz idő esetén természetesen a Művelődési Házban. Ekkor ébredt rá, hogy szavaim súlya pehelykönnyű. Nem értékelte. Elment.
Lehet, hogy azóta haragszik rám, mert többé nem keresett fel, pedig én igazán jól éreztem magam vele…
Nagy László: A legszebb imádság
2010. 06. 24 A legszebb imádság Nagy László
Az egyik vallásórán, amikor Júdás árulásáról beszélgettünk, egy kislány felháborodva azt kérdezte tőlem: Pap bácsi, hogy nem tudta visszafogni magát Júdás, mielőtt elárulta Jézust, amikor tudta, hogy amit csinál, az rossz?!
Milyen igaza volt és van ennek a kislánynak! Próbálom elképzelni Júdás arcát. Komoran sötétnek és fájóan titokzatosnak látom. Szemében nagy űr tátong, nincs fény, és mélyen a semmibe tekint. Igaz is, hogy nem tudjuk visszafogni, leállítani magunk, mielőtt a rosszat elkövetnők. Mi okos, felnőtt emberek.
Az érzelmeken nem lehet erőszakkal, hatalommal felülkerekedni. Nagyon mélyről fakadnak. Erre fegyver használata is hiábavaló. A tiszteletet sem lehet parancsszóra kivívni. Azt ki kell érdemelni.
A harag és a gyűlölet nagy, súlyos teher, kereszt az embernek. Miért terheljük ezekkel magunkat? Vannak emberi értékek, amelyek célt, értelmet adnak az életnek. Éljünk ezekkel, mert ezek még örömteli perceket is szereznek! És tudni kell, hogy a legszebb imádság az emberi mosoly, amellyel megszépíthetjük embertársaink életét is. Ez már Istennek tetsző cselekedet. És nem is kerül sokba. Barátaim, a mosoly-imádságot ne spóroljuk ki mindennapjainkból.
Az egyik vallásórán, amikor Júdás árulásáról beszélgettünk, egy kislány felháborodva azt kérdezte tőlem: Pap bácsi, hogy nem tudta visszafogni magát Júdás, mielőtt elárulta Jézust, amikor tudta, hogy amit csinál, az rossz?!
Milyen igaza volt és van ennek a kislánynak! Próbálom elképzelni Júdás arcát. Komoran sötétnek és fájóan titokzatosnak látom. Szemében nagy űr tátong, nincs fény, és mélyen a semmibe tekint. Igaz is, hogy nem tudjuk visszafogni, leállítani magunk, mielőtt a rosszat elkövetnők. Mi okos, felnőtt emberek.
Az érzelmeken nem lehet erőszakkal, hatalommal felülkerekedni. Nagyon mélyről fakadnak. Erre fegyver használata is hiábavaló. A tiszteletet sem lehet parancsszóra kivívni. Azt ki kell érdemelni.
A harag és a gyűlölet nagy, súlyos teher, kereszt az embernek. Miért terheljük ezekkel magunkat? Vannak emberi értékek, amelyek célt, értelmet adnak az életnek. Éljünk ezekkel, mert ezek még örömteli perceket is szereznek! És tudni kell, hogy a legszebb imádság az emberi mosoly, amellyel megszépíthetjük embertársaink életét is. Ez már Istennek tetsző cselekedet. És nem is kerül sokba. Barátaim, a mosoly-imádságot ne spóroljuk ki mindennapjainkból.
Farkas Dénes: Üzletelés
2010. 06. 23 Üzletelés Farkas Dénes
Székelyföld alföldibb részeire az ötvenes években szekeresek jöttek. Hozták a portékáikat, kik a „vállu” mellett „leparkoltak”. Az almási ember „meszet vegyenek” kiáltásával jelezte, hogy jön a tavasz, és meszelni kellene. Vették anyáink, nagyanyáink, kiknek a férfiak segítettek azt beoltani, s már csak egy kis kékítő kellett, és húsvétra „székelykék” lett az egész falu.
Ha égetetlen kő került a meszet mérő vékába, az oltáskor nem mállott, hanem kopogott és ilyenkor kórusban szidták az almási embert. Másik év tavaszáig megbocsátottak és ez így ment évről évre.
Szilvaérés előtt megjöttek a korondi szekerek, akik „fazakat vegyenek” bekiabálásokkal „marketingeztek”. Adták agyagedényeiket gabonáért, élelemért, sőt nagyapám még sarjúért is vett fazakat. A korondiak nagyon szegények voltak. Kicsi töpörödött házikókban a sok kicsi gyermek fogait kiette a mázas edényekhez használt fémoxid. Szorgalmasak voltak, és talán ettől lett a jelenlegi település olyan amilyen, hogy másképp ne minősítsem.
Tél vége felé megjöttek a „degenyegesek”, akik valamiféle fekete kenőanyagot hoztak nagy hordókban. Valahonnan Moldvából jöttek, és a szénaágyba helyezett hordók hátsó részén lévő csapokon engedtek 1-2 liter kenőanyagot a minden háznál létező degenyeges edénybe. Egy fa lapockával az öregeim minden hónapban bekenték a ráfos szekerek tengelyét, mely segítségül szolgált az igavonó állatoknak a teher húzásakor. Hallottam olyant, hogy a rossz gyermekek a hordó csapját kihúzták, és a szekerében bóbiskoló degenyeges portékája szétfolyt az úton.
Olyan szekeres is jött aki „mosztikát” szedett. Ez a méhészek újraöntésre váró lépviasza volt, amit kicsi pénzért megvett, de azt már nem tudom, hogy mi készült vele, belőle.
A felvillantott foglalkozások már a múlté. A változó világ „ad actam” tette őket.
A napokban utánfutós autó állt meg a kapumban. Rögtön tudtam, hogy nem sarjú kell neki. Nem is árult semmit, hanem ócskavasat keresett. Olyan rozsdás, rongyos csatornadarabokkal volt tele az utánfutója, amelyből nem tudom, ha lehet 20 kg tiszta vasat nyerni.
Bizonyos megélhetési szakmákat mások váltottak fel. Valószínű ez az élet dialektikája. Egy dolog azonban eszembe jutott. Ezelőtt 50 évvel azt mondta az egyik teológiai tanárom, hogy eljön az idő, amikor a sörös üvegek fedelét is összeszedik az emberek, mert szükség lesz rá. Írhattam volna hosszú Ű-vel is a szükséget.
Ha van eladó vas, lesz rá vevő, és még ki tudja mik lesznek?
Egyet már látok: Kolozson sem sarjú, sem mész, sem korondi fazék, sem kerékkenő, sem... már nem kell senkinek. A vas pedig elfogyott...
Székelyföld alföldibb részeire az ötvenes években szekeresek jöttek. Hozták a portékáikat, kik a „vállu” mellett „leparkoltak”. Az almási ember „meszet vegyenek” kiáltásával jelezte, hogy jön a tavasz, és meszelni kellene. Vették anyáink, nagyanyáink, kiknek a férfiak segítettek azt beoltani, s már csak egy kis kékítő kellett, és húsvétra „székelykék” lett az egész falu.
Ha égetetlen kő került a meszet mérő vékába, az oltáskor nem mállott, hanem kopogott és ilyenkor kórusban szidták az almási embert. Másik év tavaszáig megbocsátottak és ez így ment évről évre.
Szilvaérés előtt megjöttek a korondi szekerek, akik „fazakat vegyenek” bekiabálásokkal „marketingeztek”. Adták agyagedényeiket gabonáért, élelemért, sőt nagyapám még sarjúért is vett fazakat. A korondiak nagyon szegények voltak. Kicsi töpörödött házikókban a sok kicsi gyermek fogait kiette a mázas edényekhez használt fémoxid. Szorgalmasak voltak, és talán ettől lett a jelenlegi település olyan amilyen, hogy másképp ne minősítsem.
Tél vége felé megjöttek a „degenyegesek”, akik valamiféle fekete kenőanyagot hoztak nagy hordókban. Valahonnan Moldvából jöttek, és a szénaágyba helyezett hordók hátsó részén lévő csapokon engedtek 1-2 liter kenőanyagot a minden háznál létező degenyeges edénybe. Egy fa lapockával az öregeim minden hónapban bekenték a ráfos szekerek tengelyét, mely segítségül szolgált az igavonó állatoknak a teher húzásakor. Hallottam olyant, hogy a rossz gyermekek a hordó csapját kihúzták, és a szekerében bóbiskoló degenyeges portékája szétfolyt az úton.
Olyan szekeres is jött aki „mosztikát” szedett. Ez a méhészek újraöntésre váró lépviasza volt, amit kicsi pénzért megvett, de azt már nem tudom, hogy mi készült vele, belőle.
A felvillantott foglalkozások már a múlté. A változó világ „ad actam” tette őket.
A napokban utánfutós autó állt meg a kapumban. Rögtön tudtam, hogy nem sarjú kell neki. Nem is árult semmit, hanem ócskavasat keresett. Olyan rozsdás, rongyos csatornadarabokkal volt tele az utánfutója, amelyből nem tudom, ha lehet 20 kg tiszta vasat nyerni.
Bizonyos megélhetési szakmákat mások váltottak fel. Valószínű ez az élet dialektikája. Egy dolog azonban eszembe jutott. Ezelőtt 50 évvel azt mondta az egyik teológiai tanárom, hogy eljön az idő, amikor a sörös üvegek fedelét is összeszedik az emberek, mert szükség lesz rá. Írhattam volna hosszú Ű-vel is a szükséget.
Ha van eladó vas, lesz rá vevő, és még ki tudja mik lesznek?
Egyet már látok: Kolozson sem sarjú, sem mész, sem korondi fazék, sem kerékkenő, sem... már nem kell senkinek. A vas pedig elfogyott...
Csáki Levente: Találkozás Imre bácsival
2010. 06. 22 Találkozás Imre bácsival Csáki Levente
Imre bácsi nemrég költözött el. Nem maradt senkije a faluban. Csalódott eddigi gondozói miatt, így elköltözött a faluból.
1918-ban született. Volt már háborúban, szovjet fogságban. Hagyta el már felesége, míg harcolt; gyermeke, míg a földjein dolgozott. Egyedül maradt… Most már az otthona is.
Beszélgetéseink során gyakran véltem felfedezni rajongását az otthona iránt. Egy részét ő építette, s mit nem, örökölte őseitől. Büszkeség töltötte el, mikor felfedeztük háza omló vakolata alól az 1607-es bevésést. „Ez az Élet már akkor is létezett!”
Legutóbbi találkozásunkkor sóhajtotta el, hogy messze lakik. Azóta sokat gondolkodom: mi az otthon?
Egy tér, mely nagyon közel áll az emberhez. Első kipillantásunkat a világ felé az otthonunk ablakából tesszük. Házára mutat az, akitől megkérdezzük, hogy honnan jött?! Fészek, hol világra jön a gyermek, hol érlelődik az első közösség rendjéért érzett felelősség, a dolgok –ajtó, ablak, kanál – legfőbb titkainak megismerése, itt örül, szenved, innen tér végső nyugalomra. Az otthon falai védik az embert. Lehetővé teszik az életet és a felnőtté válást. Az otthonunkban otthon érezhetjük magunkat, önmagunkat adhatjuk. Józef Tischner szerint ez az érzés „az értelmes szabadság megtapasztalása.” Itt nincs szabadosság, de a rabság gondolata az otthon falain kívül telepszik le. Házat építeni azt jelenti: otthonra lelni.
Hátha csak Imre bácsinak mondom: magányban nem lehet otthont teremteni! Börtönét, celláját építi a magányos, esetleg rejtekhelyét, ahol meghúzódhat egy ideig.
1607-ben egy férfi és egy nő elültette a kölcsönösség gyümölcsfáját, mert az otthon a férfi és a nő közötti kölcsönösség gyümölcse. Sem a nőnek, sem a férfinak külön-külön nincs otthona, s mégis mindketten otthont ajánlanak egymásnak. Így nyer értelmet a kölcsönösség: valami olyant ajánlani a másiknak, ami úgy válik lehetségessé, ha mindketten együtt vannak. A nőből anya lesz, a férfiból apa. Ennek a kölcsönösségnek a gyümölcse lesz a gyermek. A gyermek ad értelmet az otthonnak. Üres az az otthon, ahol nincs gyermek!
Imre bácsi – bár elköltözött – kötődik otthonához. Szinte tapintható, amint túlnő tudatán. A kötődés mélységét bizonyítja. Amikor az ember távol kerül otthonától, akár elveszíti azt, fájdalmában az otthonosság elvesztését érzi. Nem ismeretlen érzés, hiszen a szovjet fogság alatt is érezte. Otthonának sorsa saját sorsának része.
Emlékszik még arra, amikor úgy érezte, hogy asszonyát az Úr neki teremtette, s fordítva: egymásnak teremtették őket! A gyermek megszületésekor felébredt a hit, hogy itt, ebben a házban, a már a padláson porosodó bölcsőben, ebben a már öreg gyümölcsös kertben jött el számukra az ígéret földje. A földnek ez a darabkája, mely neki adatott őérte van, általa nyert értelmet, Istentől van! Az ember afelé hajlik, ami az emberért van, s ahhoz kötődik. Ebből merít életerőt. Imre bácsi bizton mondhatta, hogy idevalósi, ebből a házból származik.
Hosszasan majszoltuk a csendet hálaadásnak napján, szeptember utolsó vasárnapján. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy az otthonok egyszer elhalnak. Az élet logikája ma már, hogy a gyerekek elköltöznek, saját otthont építenek maguknak. A jegyesek meghalnak, a kölcsönösség felbomlik: meghalnak az anyák, az apák. Meghalnak az otthonok.
Egy-egy legördülő könnycsepp tisztára mossa érzéseinket, tudatunkat, s ráébredünk arra, hogy az otthon csupán az otthon ígérete volt. Valami elkezdődött egykor, felcsendült valamiféle hang, felvillant valamiféle fény, de ez nem az volt, aminek igazából lennie kellett volna. Az otthonra lelést úgy tűnik, hogy magasabb mércével mérik, s észrevétlenül egy hosszú út áll előttünk a transzcendens felé. A leélt idő homályos nyomot hagy a lélekben, egy másmilyen otthon eszméjét. Ez az eszmény mindannyiunk lelkében ott van.
Imre bácsi nemrég költözött el. Nem maradt senkije a faluban. Csalódott eddigi gondozói miatt, így elköltözött a faluból.
1918-ban született. Volt már háborúban, szovjet fogságban. Hagyta el már felesége, míg harcolt; gyermeke, míg a földjein dolgozott. Egyedül maradt… Most már az otthona is.
Beszélgetéseink során gyakran véltem felfedezni rajongását az otthona iránt. Egy részét ő építette, s mit nem, örökölte őseitől. Büszkeség töltötte el, mikor felfedeztük háza omló vakolata alól az 1607-es bevésést. „Ez az Élet már akkor is létezett!”
Legutóbbi találkozásunkkor sóhajtotta el, hogy messze lakik. Azóta sokat gondolkodom: mi az otthon?
Egy tér, mely nagyon közel áll az emberhez. Első kipillantásunkat a világ felé az otthonunk ablakából tesszük. Házára mutat az, akitől megkérdezzük, hogy honnan jött?! Fészek, hol világra jön a gyermek, hol érlelődik az első közösség rendjéért érzett felelősség, a dolgok –ajtó, ablak, kanál – legfőbb titkainak megismerése, itt örül, szenved, innen tér végső nyugalomra. Az otthon falai védik az embert. Lehetővé teszik az életet és a felnőtté válást. Az otthonunkban otthon érezhetjük magunkat, önmagunkat adhatjuk. Józef Tischner szerint ez az érzés „az értelmes szabadság megtapasztalása.” Itt nincs szabadosság, de a rabság gondolata az otthon falain kívül telepszik le. Házat építeni azt jelenti: otthonra lelni.
Hátha csak Imre bácsinak mondom: magányban nem lehet otthont teremteni! Börtönét, celláját építi a magányos, esetleg rejtekhelyét, ahol meghúzódhat egy ideig.
1607-ben egy férfi és egy nő elültette a kölcsönösség gyümölcsfáját, mert az otthon a férfi és a nő közötti kölcsönösség gyümölcse. Sem a nőnek, sem a férfinak külön-külön nincs otthona, s mégis mindketten otthont ajánlanak egymásnak. Így nyer értelmet a kölcsönösség: valami olyant ajánlani a másiknak, ami úgy válik lehetségessé, ha mindketten együtt vannak. A nőből anya lesz, a férfiból apa. Ennek a kölcsönösségnek a gyümölcse lesz a gyermek. A gyermek ad értelmet az otthonnak. Üres az az otthon, ahol nincs gyermek!
Imre bácsi – bár elköltözött – kötődik otthonához. Szinte tapintható, amint túlnő tudatán. A kötődés mélységét bizonyítja. Amikor az ember távol kerül otthonától, akár elveszíti azt, fájdalmában az otthonosság elvesztését érzi. Nem ismeretlen érzés, hiszen a szovjet fogság alatt is érezte. Otthonának sorsa saját sorsának része.
Emlékszik még arra, amikor úgy érezte, hogy asszonyát az Úr neki teremtette, s fordítva: egymásnak teremtették őket! A gyermek megszületésekor felébredt a hit, hogy itt, ebben a házban, a már a padláson porosodó bölcsőben, ebben a már öreg gyümölcsös kertben jött el számukra az ígéret földje. A földnek ez a darabkája, mely neki adatott őérte van, általa nyert értelmet, Istentől van! Az ember afelé hajlik, ami az emberért van, s ahhoz kötődik. Ebből merít életerőt. Imre bácsi bizton mondhatta, hogy idevalósi, ebből a házból származik.
Hosszasan majszoltuk a csendet hálaadásnak napján, szeptember utolsó vasárnapján. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy az otthonok egyszer elhalnak. Az élet logikája ma már, hogy a gyerekek elköltöznek, saját otthont építenek maguknak. A jegyesek meghalnak, a kölcsönösség felbomlik: meghalnak az anyák, az apák. Meghalnak az otthonok.
Egy-egy legördülő könnycsepp tisztára mossa érzéseinket, tudatunkat, s ráébredünk arra, hogy az otthon csupán az otthon ígérete volt. Valami elkezdődött egykor, felcsendült valamiféle hang, felvillant valamiféle fény, de ez nem az volt, aminek igazából lennie kellett volna. Az otthonra lelést úgy tűnik, hogy magasabb mércével mérik, s észrevétlenül egy hosszú út áll előttünk a transzcendens felé. A leélt idő homályos nyomot hagy a lélekben, egy másmilyen otthon eszméjét. Ez az eszmény mindannyiunk lelkében ott van.
Újvárosi Katalin: Fohász
2010. 06. 21 Fohász Újvárosi Katalin
Gondviselő Istenünk!
Magasztalunk Téged, örökkévaló Szeretet, mert a Te szavadnak ma is teremtő, útmutató és felemelő ereje van. Magasztalunk Téged, mert valahányszor megkeresünk, elküldöd kérdéseinkre válaszod. Köszönet ezért és hála!
Napról napra kulcsoljuk imára kezünket, s kérjük segítségedet a mi életünkre. Olykor elrebegjünk a megszokott szavakat, és abban a tudatban vagyunk, hogy teljesítettük keresztényi kötelességeinket. Máskor szavak nélkül is többet mond egy-egy sóhajunk, kézfogásunk vagy legördülő könnycseppünk. Fogadd el Atyánk, tévelygő gyermekeidet, így is, úgy is. Számunkra is nehéz a felismerés pillanata, de törekedünk a tökéletességre.
Kérünk, siess belénk új szíveket adni. Teremtsd egészen újjá megromlott gondolkodásunkat, jellemünket, életszemléletünket. Könyörgésünk már-már türelmetlen, látván a körülöttünk zajló eseményeket. Örök Bölcsesség! Szólj hozzánk egészen egyszerűen, hogy értsük és lássuk meg, mit kell cselekedni! Hajolj hozzánk vagy engedj magadhoz, hogy megérthessük és megélhessük... Ámen!
Gondviselő Istenünk!
Magasztalunk Téged, örökkévaló Szeretet, mert a Te szavadnak ma is teremtő, útmutató és felemelő ereje van. Magasztalunk Téged, mert valahányszor megkeresünk, elküldöd kérdéseinkre válaszod. Köszönet ezért és hála!
Napról napra kulcsoljuk imára kezünket, s kérjük segítségedet a mi életünkre. Olykor elrebegjünk a megszokott szavakat, és abban a tudatban vagyunk, hogy teljesítettük keresztényi kötelességeinket. Máskor szavak nélkül is többet mond egy-egy sóhajunk, kézfogásunk vagy legördülő könnycseppünk. Fogadd el Atyánk, tévelygő gyermekeidet, így is, úgy is. Számunkra is nehéz a felismerés pillanata, de törekedünk a tökéletességre.
Kérünk, siess belénk új szíveket adni. Teremtsd egészen újjá megromlott gondolkodásunkat, jellemünket, életszemléletünket. Könyörgésünk már-már türelmetlen, látván a körülöttünk zajló eseményeket. Örök Bölcsesség! Szólj hozzánk egészen egyszerűen, hogy értsük és lássuk meg, mit kell cselekedni! Hajolj hozzánk vagy engedj magadhoz, hogy megérthessük és megélhessük... Ámen!
Székely Kinga-Réka : Növekedés
2010. 06. 20 Növekedés Székely Kinga-Réka
Már kétszer megkapáltam a zsebkendőnyi veteményest. Úgy értem, már kétszer mióta a magból szárba szökkent a vetemény, hisz ugyancsak kétszer kellett a földet felkapálni a vetés előtt. Az Úr 2010. esztendejében a nyári időjárás az idegeimen citeráz, hisz egyre várom a nyarat, de még nem volt Isten-igazából melegem, és soha nem lehet megszabadulni a sártól.
Igazságtalan lennék azonban, ha azt állítanám, hogy ebben az esős időjárásban csak a burján nő. Nő a vetemény is, de nem gyorsabban a gyomnál.
Költői kérdéseket teszek fel a gyomnak: hogyan létezik, a teremtésnek milyen rejtély az, hogy már kétszer kikapáltalak, és mégis éppoly erős és élni akaró vagy, mint a vetett, ápolt, gondozott, öntözött, megkapált vetemény? A gyom nem válaszol.
Én balga, én irigy.Mert miközben filozófálok a nem pártfogolt növekedésről, valójában a szívem mélyén ordító irigységet próbálom elhallgattatni. A keserű kérdésem az, hogy én miért nem tudok növekedni? Az én álmaim, az én szándékaim, az én vágyaim miért vannak kihaló félben? Miért nem nő az én hitem? Miért csak gyenge, földre lehajolni kész a reménységem? Miért olyan az én hitközösségem, mint egy kiszáradni kész paradicsompalánta? És az értékrendszerem, amiről lelkem minden rezdülésével meg vagyok győződve, hogy Istennek tetsző, miért olyan mint egy csigák által kilyuggatott káposzta? És jobb ha nem is nézek a vegyirtót óhajtó pityókára, mert róla, a bogarak által csonkig rágott szörnyűségről az erdélyi magyar közösségi szellemet tudnám csak példázni.
Magam megnyugtatására kimegyek a rétre. A vadvirágos rétre. A gyógynövényekkel teli domboldalra. A jó Isten veteményeskertjébe. Micsoda termés?! Milyen megfoghatatlan, rejtélyes, csodás növekedés?! Háborgásom elszáll. A vadvirágok, a gyógynövények jelképpé nőnek bennem. Legyek, lehessek olyanok, mint ők. Lássam, láthassam erdélyi magyar közösségemet úgy, ahogy őket látom. Engedjem hogy a lélek növekedjen bennem. Isten adja a növekedést, az ő akarata szerint kell veteményezzek és kapáljak. Az ő akarata szerint jó növekedni.
Idővel csak megkapálom még néhányszor a veteményest. És nem fogok irigykedni a gyomokra.
Már kétszer megkapáltam a zsebkendőnyi veteményest. Úgy értem, már kétszer mióta a magból szárba szökkent a vetemény, hisz ugyancsak kétszer kellett a földet felkapálni a vetés előtt. Az Úr 2010. esztendejében a nyári időjárás az idegeimen citeráz, hisz egyre várom a nyarat, de még nem volt Isten-igazából melegem, és soha nem lehet megszabadulni a sártól.
Igazságtalan lennék azonban, ha azt állítanám, hogy ebben az esős időjárásban csak a burján nő. Nő a vetemény is, de nem gyorsabban a gyomnál.
Költői kérdéseket teszek fel a gyomnak: hogyan létezik, a teremtésnek milyen rejtély az, hogy már kétszer kikapáltalak, és mégis éppoly erős és élni akaró vagy, mint a vetett, ápolt, gondozott, öntözött, megkapált vetemény? A gyom nem válaszol.
Én balga, én irigy.Mert miközben filozófálok a nem pártfogolt növekedésről, valójában a szívem mélyén ordító irigységet próbálom elhallgattatni. A keserű kérdésem az, hogy én miért nem tudok növekedni? Az én álmaim, az én szándékaim, az én vágyaim miért vannak kihaló félben? Miért nem nő az én hitem? Miért csak gyenge, földre lehajolni kész a reménységem? Miért olyan az én hitközösségem, mint egy kiszáradni kész paradicsompalánta? És az értékrendszerem, amiről lelkem minden rezdülésével meg vagyok győződve, hogy Istennek tetsző, miért olyan mint egy csigák által kilyuggatott káposzta? És jobb ha nem is nézek a vegyirtót óhajtó pityókára, mert róla, a bogarak által csonkig rágott szörnyűségről az erdélyi magyar közösségi szellemet tudnám csak példázni.
Magam megnyugtatására kimegyek a rétre. A vadvirágos rétre. A gyógynövényekkel teli domboldalra. A jó Isten veteményeskertjébe. Micsoda termés?! Milyen megfoghatatlan, rejtélyes, csodás növekedés?! Háborgásom elszáll. A vadvirágok, a gyógynövények jelképpé nőnek bennem. Legyek, lehessek olyanok, mint ők. Lássam, láthassam erdélyi magyar közösségemet úgy, ahogy őket látom. Engedjem hogy a lélek növekedjen bennem. Isten adja a növekedést, az ő akarata szerint kell veteményezzek és kapáljak. Az ő akarata szerint jó növekedni.
Idővel csak megkapálom még néhányszor a veteményest. És nem fogok irigykedni a gyomokra.
Lázár Levente : Hangyásan vagy hangyásan?
2010. 06. 19 Hangyásan vagy hangyásan? Lázár Levente
Elnézem a hangyákat, melyek ilyenkor egy-egy nyári zápor előtt vagy után előszeretettel szorgoskodnak az udvar közepén. Meghatározott vonalon jönnek, mennek testsúlyuk többszörös terhével. Egyik sem közömbös a másikkal szemben. Találkoznak az útvonalon, egy pillanatra megállnak – mintha csak üdvözölnék egymást. Egyikük valamit talált, vonszolja maga után. Hárman is körülrajongják, de nem fogad el segítséget. Jön egy negyedik is, az segíthet... Most már ketten cipelhetik a terhet, jóval gördülékenyebben haladnak. Nincs megállás, az alkalmas időt meg kell élni, nincs lustálkodás, lazítás – hisz egy bolyba tartoznak.
Eszembe jutott, hogy sokszor nevezzük egymást hangyásnak, de sajnos ez nem azt jelenti, hogy a bolyhoz hasonlóan figyelünk egymásra, hogy tolong bennünk a segítő szándék, vagy mert fölvállaljuk egymás terhét, hanem azt, hogy valamiért idegesek, ingerlékenyek vagyunk, hogy vannak berögzött rigolyáink, és sok esetben vannak változtathatatlan rossz szokásaink.
Hangyásak vagyunk, amikor haragszunk valakire, és mert épp nem szimpatikus, ezért előítéleteink szerint véleményezzük. Hangyásak vagyunk, amikor egy adott történést, mely épp befolyásolja életünk mindennapjait, csakis saját szemszögünkből tudunk szemlélni. Hangyásak vagyunk, amikor nem tudunk – talán mert nem is akarunk – megváltozni. Hangyásak vagyunk, amikor egyetlen porszem is képes allergiás tüneteket okozni. Csak tüsszögünk és tüsszögünk..., nem is vesszük észre, hogy tulajdonképpen berögzött hangyás viszonyulásunk nem egyeztethető össze alapjában vett emberségünkkel.
Az emberboly segít egymásnak, odafigyel egymásra, terheket vállal magára, és a boly érdekében egymásnak él. Nincsenek egyéni céljai, magának való vágyai, csakis a közösség érdeke hajtja és ruházza fel életkedvvel. Bár így lenne mindig... Ám azért vannak pillanatok, amikor így tudunk gondolkozni, dönteni és cselekedni. Ezt láttam egyszer a Nyikó mentén, ezt látom most Magyarország árvíz által sújtott helyzetében, ezt látom egy-egy templom építésénél, ezt látom, amikor ketten, hárman vagy többen is egy célt szolgálunk. Köszönet érte.
Elnézem a hangyákat, melyek ilyenkor egy-egy nyári zápor előtt vagy után előszeretettel szorgoskodnak az udvar közepén. Meghatározott vonalon jönnek, mennek testsúlyuk többszörös terhével. Egyik sem közömbös a másikkal szemben. Találkoznak az útvonalon, egy pillanatra megállnak – mintha csak üdvözölnék egymást. Egyikük valamit talált, vonszolja maga után. Hárman is körülrajongják, de nem fogad el segítséget. Jön egy negyedik is, az segíthet... Most már ketten cipelhetik a terhet, jóval gördülékenyebben haladnak. Nincs megállás, az alkalmas időt meg kell élni, nincs lustálkodás, lazítás – hisz egy bolyba tartoznak.
Eszembe jutott, hogy sokszor nevezzük egymást hangyásnak, de sajnos ez nem azt jelenti, hogy a bolyhoz hasonlóan figyelünk egymásra, hogy tolong bennünk a segítő szándék, vagy mert fölvállaljuk egymás terhét, hanem azt, hogy valamiért idegesek, ingerlékenyek vagyunk, hogy vannak berögzött rigolyáink, és sok esetben vannak változtathatatlan rossz szokásaink.
Hangyásak vagyunk, amikor haragszunk valakire, és mert épp nem szimpatikus, ezért előítéleteink szerint véleményezzük. Hangyásak vagyunk, amikor egy adott történést, mely épp befolyásolja életünk mindennapjait, csakis saját szemszögünkből tudunk szemlélni. Hangyásak vagyunk, amikor nem tudunk – talán mert nem is akarunk – megváltozni. Hangyásak vagyunk, amikor egyetlen porszem is képes allergiás tüneteket okozni. Csak tüsszögünk és tüsszögünk..., nem is vesszük észre, hogy tulajdonképpen berögzött hangyás viszonyulásunk nem egyeztethető össze alapjában vett emberségünkkel.
Az emberboly segít egymásnak, odafigyel egymásra, terheket vállal magára, és a boly érdekében egymásnak él. Nincsenek egyéni céljai, magának való vágyai, csakis a közösség érdeke hajtja és ruházza fel életkedvvel. Bár így lenne mindig... Ám azért vannak pillanatok, amikor így tudunk gondolkozni, dönteni és cselekedni. Ezt láttam egyszer a Nyikó mentén, ezt látom most Magyarország árvíz által sújtott helyzetében, ezt látom egy-egy templom építésénél, ezt látom, amikor ketten, hárman vagy többen is egy célt szolgálunk. Köszönet érte.
Farkas Dénes: Művészet
2010. 06. 18 Művészet Farkas Dénes
Bill bácsi magyar ember... Volt. Nyolc éves volt, amikor a szülők kivándoroltak. Törte nyelvünket, de nem zúzta. Kellő áhítatos alázattal viszonyult Nagykadács minden moccanásához. Próbált tolmácsolni, de nem nagyon sikerült. Megtudtam, hogy műszaki képzettsége van. Hajlott kora ellenére még élhet, ámbár testamentumos hangulatban ismertem meg a kilencvenes években. Megszerettem a jóságos öregembert. Távol legyen a gondolata annak, hogy soraimmal bántani akarnám.
Bill bácsinak volt egy szenvedélye. Mindent lerajzolt. Keze tele volt különféle ceruzákkall, és hóna alatt a hatalmas rajztömbbel járta a világot. Az egyik rajzlapon a Halászbástyát én is felismertem. Kadácsban a templomot vette célba. Sikerült az ábra, úgyannyira, hogy a toronygömbön, melyet valamikor átlőttek, és csókák költöztek bele, a fészek kilógó rongya is megjelent a rajzon. Megdicsértem a műveit, ámbár – őszintén szólva – a dicséretet inkább a kitartó szenvedélyes rajzhoz való viszonyulásának szántam.
Kadácsból Kolozsvárra mentünk, és Bill bácsi nagyon kérlelt, hogy mutassuk meg a rajzait egy erdélyi szakavatott festőművésznek, hogy mondjon véleményt a műveiről. Elvittem a rajztömböt Cs. Erdős Tiborhoz, aki belenézett, és azt kérdezte tőlem, hogy hányadik osztályos, aki rajzolta?
Jók a rajzok – mondtam Bill bácsinak, hiszen láttam, hogy a mappája neki a lételeme. Bill bácsit, ha él, ha nem, most is szeretem! Milyen jó lenne mindannyiunknak egy éltető szenvedély a hónunk alá vagy a szívünkbe, attól függetlenül, hogy hányadik osztályosok vagyunk!
Bill bácsi magyar ember... Volt. Nyolc éves volt, amikor a szülők kivándoroltak. Törte nyelvünket, de nem zúzta. Kellő áhítatos alázattal viszonyult Nagykadács minden moccanásához. Próbált tolmácsolni, de nem nagyon sikerült. Megtudtam, hogy műszaki képzettsége van. Hajlott kora ellenére még élhet, ámbár testamentumos hangulatban ismertem meg a kilencvenes években. Megszerettem a jóságos öregembert. Távol legyen a gondolata annak, hogy soraimmal bántani akarnám.
Bill bácsinak volt egy szenvedélye. Mindent lerajzolt. Keze tele volt különféle ceruzákkall, és hóna alatt a hatalmas rajztömbbel járta a világot. Az egyik rajzlapon a Halászbástyát én is felismertem. Kadácsban a templomot vette célba. Sikerült az ábra, úgyannyira, hogy a toronygömbön, melyet valamikor átlőttek, és csókák költöztek bele, a fészek kilógó rongya is megjelent a rajzon. Megdicsértem a műveit, ámbár – őszintén szólva – a dicséretet inkább a kitartó szenvedélyes rajzhoz való viszonyulásának szántam.
Kadácsból Kolozsvárra mentünk, és Bill bácsi nagyon kérlelt, hogy mutassuk meg a rajzait egy erdélyi szakavatott festőművésznek, hogy mondjon véleményt a műveiről. Elvittem a rajztömböt Cs. Erdős Tiborhoz, aki belenézett, és azt kérdezte tőlem, hogy hányadik osztályos, aki rajzolta?
Jók a rajzok – mondtam Bill bácsinak, hiszen láttam, hogy a mappája neki a lételeme. Bill bácsit, ha él, ha nem, most is szeretem! Milyen jó lenne mindannyiunknak egy éltető szenvedély a hónunk alá vagy a szívünkbe, attól függetlenül, hogy hányadik osztályosok vagyunk!
Rácz Norbert: Jézus arcok – bevezető
2010. 06. 17 Jézus arcok – bevezető Rácz Norbert
Lehet, kineveti a Kedves Olvasó, de azon gondolkoztam a minap, hogy mi lett volna, helyesebben, mi lenne, ha Jézus nem kétezer évvel ezelőtt, Izraelben, hanem napjainkban, akár tájainkon született volna? Vajon meg tudta volna-e fogalmazni evangéliumát, illetve vajon ez az evangélium hogyan módosult volna a történelmi kontextus megváltozásával? Lettek volna követői, tanítványai vagy sem? Híres lett volna, vagy üzenete és tanítása eltűnt volna ebben a nagy Bábelben, amit jelennek nevezünk? Aztán, hát milyen az emberi gondolat, szállt a képzeletem, és azon gondolkodtam, hogy milyen lenne a német Jézus, vagy az amerikai Jézus, az afrikai, kínai, japán, indiai Jézus?
Az egész gondolatsor azzal kezdődött, hogy nézegettem a különböző korok és felekezetek Jézus-ábrázolását, és megdöbbentem azon, hogy a különböző korok embere, illetve a más és más felekezetek, mennyire más módon látták a názáreti Mestert. Egy világ választja el a görög-keleti ikonok kifejezéstelen ábrázatú, szenvtelen Jézusát a reneszánsz alkotóinak műveitől, vagy mondjuk, egy középkori festőt a modern kor alkotóitól. Sőt, megfigyelhető, hogy a különböző korok mit vártak, illetve mit képzeltek a galileai ács fiáról, hogyan képzelték el azt a messiásarcot, amit aztán megvalósítottak. Sőt, ha már itt tartunk, bizonyára óriási ábrázolási különbség van aközött, ahogy, mondjuk, egy római katolikus, egy református, vagy egy unitárius ember ábrázolná a maga Jézusát. Ez a portrékészítés azon múlik, hogy mit várunk el, mit akarunk ettől az embertől.
Nos, így merengve, játszadozva képekkel és gondolatokkal, arra a következtetésre jutottam, hogy egy – legalábbis számomra – érdekes kísérletbe kezdek. Eldöntöttem, hogy jézus-fejeket fogok faragni. Nem fából vagy kőből, hanem szavakból, és ezeket a fejeket jelenünkben ráhelyezem valamelyik nép nyakára. Még pontosabban: elkészítem a székely, a nyugat-európai, az amerikai, a kínai, az indiai stb. Jézus-arcot, és – a teljesség igényéről megfeledkezve – elmorfondírozom azon, hogy adott népen, nemzeten, országon belül vajon hogyan, milyen sajátosságokkal érvényesült volna ez a páratlan ember?
Mindenekelőtt viszont előrevetítem, hogy ezek az írások semmilyen teológiai üzenettel nem akarnak rendelkezni, nem akarnak bántani, sztereotípiákat építeni vagy rombolni, világot váltani vagy akár előrevinni. Csupán rövid játékok, némi reggeli gondolatébresztők a kávé, a narancslé, a zsemle vagy a vajas kenyér mellé. Ezekkel nem kell vitázni, egyetérteni vagy tagadni, nem kell mélyre szántó következtetéseket levonni, csupán elolvasni.
Bevezetőnek ennyi elég is, következzenek az „arcok”, július elején érkezik is az első!
Lehet, kineveti a Kedves Olvasó, de azon gondolkoztam a minap, hogy mi lett volna, helyesebben, mi lenne, ha Jézus nem kétezer évvel ezelőtt, Izraelben, hanem napjainkban, akár tájainkon született volna? Vajon meg tudta volna-e fogalmazni evangéliumát, illetve vajon ez az evangélium hogyan módosult volna a történelmi kontextus megváltozásával? Lettek volna követői, tanítványai vagy sem? Híres lett volna, vagy üzenete és tanítása eltűnt volna ebben a nagy Bábelben, amit jelennek nevezünk? Aztán, hát milyen az emberi gondolat, szállt a képzeletem, és azon gondolkodtam, hogy milyen lenne a német Jézus, vagy az amerikai Jézus, az afrikai, kínai, japán, indiai Jézus?
Az egész gondolatsor azzal kezdődött, hogy nézegettem a különböző korok és felekezetek Jézus-ábrázolását, és megdöbbentem azon, hogy a különböző korok embere, illetve a más és más felekezetek, mennyire más módon látták a názáreti Mestert. Egy világ választja el a görög-keleti ikonok kifejezéstelen ábrázatú, szenvtelen Jézusát a reneszánsz alkotóinak műveitől, vagy mondjuk, egy középkori festőt a modern kor alkotóitól. Sőt, megfigyelhető, hogy a különböző korok mit vártak, illetve mit képzeltek a galileai ács fiáról, hogyan képzelték el azt a messiásarcot, amit aztán megvalósítottak. Sőt, ha már itt tartunk, bizonyára óriási ábrázolási különbség van aközött, ahogy, mondjuk, egy római katolikus, egy református, vagy egy unitárius ember ábrázolná a maga Jézusát. Ez a portrékészítés azon múlik, hogy mit várunk el, mit akarunk ettől az embertől.
Nos, így merengve, játszadozva képekkel és gondolatokkal, arra a következtetésre jutottam, hogy egy – legalábbis számomra – érdekes kísérletbe kezdek. Eldöntöttem, hogy jézus-fejeket fogok faragni. Nem fából vagy kőből, hanem szavakból, és ezeket a fejeket jelenünkben ráhelyezem valamelyik nép nyakára. Még pontosabban: elkészítem a székely, a nyugat-európai, az amerikai, a kínai, az indiai stb. Jézus-arcot, és – a teljesség igényéről megfeledkezve – elmorfondírozom azon, hogy adott népen, nemzeten, országon belül vajon hogyan, milyen sajátosságokkal érvényesült volna ez a páratlan ember?
Mindenekelőtt viszont előrevetítem, hogy ezek az írások semmilyen teológiai üzenettel nem akarnak rendelkezni, nem akarnak bántani, sztereotípiákat építeni vagy rombolni, világot váltani vagy akár előrevinni. Csupán rövid játékok, némi reggeli gondolatébresztők a kávé, a narancslé, a zsemle vagy a vajas kenyér mellé. Ezekkel nem kell vitázni, egyetérteni vagy tagadni, nem kell mélyre szántó következtetéseket levonni, csupán elolvasni.
Bevezetőnek ennyi elég is, következzenek az „arcok”, július elején érkezik is az első!
Máthé Sándor: Ballag már...
2010. 06. 16 Ballag már... Máthé Sándor
Még visszhangzik a ballagó diákok dala, a Gaudeamus, amely örömmel töltötte el az ifjak lelkét. De az örömhöz hamarosan némi szomorúság is vegyül. A búcsúzás szomorúságán túl az a ráeszmélés, talán első alkalommal a diák életében, hogy az idő mulandó, hogy csak egyszer fiatal az ember...
Diákjaink túl vannak a próbák egy részén... Lehetne, kellene indulni... Ballag már a vén diák, jut eszembe a másik dal. Merre is ballag? Hova megy?
Kicsengetés. Kilépés az iskola kapuján, belépés az élet kapuján. Felnőtté válás... Megmérettetés kapuja... Menjetek be a szoros kapun... Van egy másik lehetőség is: tágas kapu, széles út... Ki melyiket választja?
Jézus azt mondja, hogy a szoros kapu vezet a életre. Ide nincs más kapu, csak a szoros kapu, nincs más út, csak a keskeny út. Mennyit tanultatok, mit visztek magatokkal, mennyit értek? Ezekre a kérdésekre most nincs egyértelmű válasz...
Menjetek be a szoros kapun, vállalva a megmérettetést. Ez az út az emberség útja, a felelősség útja. Természetesen egy a sok közül. Annyi mindent kínálnak, ajánlanak, csábítanak ma. De a Jézus útja az egyedüli, mely az üdvösségre, boldogságra, az igazi életre visz.
Szoros kapu, keskeny út. Azt jelenti, hogy nem könnyű... Minden sikerért meg kell küzdeni, minden elénk tornyosuló akadályt le kell küzdeni... Ez a jutalom.: a küzdés szépsége...
Valamikor, régen egy király hatalmas kőtömböt helyeztetett az egyik forgalmas kereskedelmi út közepére. Majd elrejtőzött és leste, hogy ki fogja elhengeríteni a követ. A király leggazdagabb kereskedői és udvarnokai jártak arra, de eszükbe sem jutott elmozdítani a nagy követ. Egyszerűen megkerülték. Sőt, fennszóval bírálták a királyt, hogy nem képes rendben tartani az utakat. Aztán egy paraszt jött, hátán átalvetővel, melyben zöldséget vitt a közeli vásárra. Levette válláról a batyuját és megpróbálta elmozdítani a követ. Nagyon sokáig küzdött, minden erejét összeszedve, amíg végül sikerült szabaddá tenni az utat.
Aztán vette a batyuját és indulni akart, amikor észrevette, hogy a kő helyén egy pénzes zacskó hever. Felvette, és meglepetésére tele volt arany tallérokkal, s a pénz mellett egy írás a királytól, mely arra utalt, hogy, aki elhengeríti a követ, azé az arany. A paraszt megtanulta azt, amit mi legtöbbször nem értünk: minden legyőzött akadály lehetőség arra, hogy életünk minőségén javítsunk.
Melyik utat válassza az ifjú? A ballagás könnyen az elbizonytalanodás kezdete lehet, hisz az előbbi évek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy egyre nagyobb az állásnélküli fiatalok száma... A diploma, bármilyen diploma megszerzése, nem jelent biztos megélhetést, jövőt, még akkor sem, ha színjelessel vizsgázott valaki. Nincs nyugodt fellélegzés, nincs biztonságérzet... Menjetek! Hova? Merre?
Még visszhangzik a ballagó diákok dala, a Gaudeamus, amely örömmel töltötte el az ifjak lelkét. De az örömhöz hamarosan némi szomorúság is vegyül. A búcsúzás szomorúságán túl az a ráeszmélés, talán első alkalommal a diák életében, hogy az idő mulandó, hogy csak egyszer fiatal az ember...
Diákjaink túl vannak a próbák egy részén... Lehetne, kellene indulni... Ballag már a vén diák, jut eszembe a másik dal. Merre is ballag? Hova megy?
Kicsengetés. Kilépés az iskola kapuján, belépés az élet kapuján. Felnőtté válás... Megmérettetés kapuja... Menjetek be a szoros kapun... Van egy másik lehetőség is: tágas kapu, széles út... Ki melyiket választja?
Jézus azt mondja, hogy a szoros kapu vezet a életre. Ide nincs más kapu, csak a szoros kapu, nincs más út, csak a keskeny út. Mennyit tanultatok, mit visztek magatokkal, mennyit értek? Ezekre a kérdésekre most nincs egyértelmű válasz...
Menjetek be a szoros kapun, vállalva a megmérettetést. Ez az út az emberség útja, a felelősség útja. Természetesen egy a sok közül. Annyi mindent kínálnak, ajánlanak, csábítanak ma. De a Jézus útja az egyedüli, mely az üdvösségre, boldogságra, az igazi életre visz.
Szoros kapu, keskeny út. Azt jelenti, hogy nem könnyű... Minden sikerért meg kell küzdeni, minden elénk tornyosuló akadályt le kell küzdeni... Ez a jutalom.: a küzdés szépsége...
Valamikor, régen egy király hatalmas kőtömböt helyeztetett az egyik forgalmas kereskedelmi út közepére. Majd elrejtőzött és leste, hogy ki fogja elhengeríteni a követ. A király leggazdagabb kereskedői és udvarnokai jártak arra, de eszükbe sem jutott elmozdítani a nagy követ. Egyszerűen megkerülték. Sőt, fennszóval bírálták a királyt, hogy nem képes rendben tartani az utakat. Aztán egy paraszt jött, hátán átalvetővel, melyben zöldséget vitt a közeli vásárra. Levette válláról a batyuját és megpróbálta elmozdítani a követ. Nagyon sokáig küzdött, minden erejét összeszedve, amíg végül sikerült szabaddá tenni az utat.
Aztán vette a batyuját és indulni akart, amikor észrevette, hogy a kő helyén egy pénzes zacskó hever. Felvette, és meglepetésére tele volt arany tallérokkal, s a pénz mellett egy írás a királytól, mely arra utalt, hogy, aki elhengeríti a követ, azé az arany. A paraszt megtanulta azt, amit mi legtöbbször nem értünk: minden legyőzött akadály lehetőség arra, hogy életünk minőségén javítsunk.
Melyik utat válassza az ifjú? A ballagás könnyen az elbizonytalanodás kezdete lehet, hisz az előbbi évek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy egyre nagyobb az állásnélküli fiatalok száma... A diploma, bármilyen diploma megszerzése, nem jelent biztos megélhetést, jövőt, még akkor sem, ha színjelessel vizsgázott valaki. Nincs nyugodt fellélegzés, nincs biztonságérzet... Menjetek! Hova? Merre?
Lakatos Csilla: Egy kevés melegség
2010. 06. 15 Egy kevés melegség Lakatos Csilla
A teremtés egyik csodája, hogy minden teremtmény és teremtett dolog több önmagánál. Egyedül az ember képes arra, hogy megragadja e csodát, s az egyszerű néven túlmenően megértse a dolgokban rejlő üzenetet. Ezt követően rajta múlik, a felismerést hasznosítja-e a mindennapokban.
Egy történet szerint egy ékszerész üzletében két vásárló gyönyörködött a drágakövekben. Amint csillogásukat, fénypompájukat, sokféleségüket csodálták, egy közönséges kavicson akadt meg tekintetük, s értetlenkedve kérdezték egymástól: hogy kerül ez ide? A kérdést hallva az ékszerész arra buzdította egyiküket, vegye kézbe azt a szürke kavicsot, s egy ideig tartsa meleg tenyerében. Pár perc múlva az, ami korábban fakó és fénytelen volt, pompás színekben ragyogó kővé vált. A kő ugyanis, mint kiderült, opál volt, s csupán egy meleg kézre volt szüksége ahhoz, hogy megmutassa fényét és színeit.
Gyönyörűséggel tölt el, ha megtapasztalom, egy kevés melegség mekkora erőt, fényt tud mozgósítani a reményvesztettségbe, kilátástalanságba beleszürkült emberben. Ezért aztán nagyon fáj, ha utólag rájövök, mert azt a keveset elmulasztottam megadni, a valójában drágakő, „opál-ember”, szürke „kavics-ember” maradt.
A teremtés egyik csodája, hogy minden teremtmény és teremtett dolog több önmagánál. Egyedül az ember képes arra, hogy megragadja e csodát, s az egyszerű néven túlmenően megértse a dolgokban rejlő üzenetet. Ezt követően rajta múlik, a felismerést hasznosítja-e a mindennapokban.
Egy történet szerint egy ékszerész üzletében két vásárló gyönyörködött a drágakövekben. Amint csillogásukat, fénypompájukat, sokféleségüket csodálták, egy közönséges kavicson akadt meg tekintetük, s értetlenkedve kérdezték egymástól: hogy kerül ez ide? A kérdést hallva az ékszerész arra buzdította egyiküket, vegye kézbe azt a szürke kavicsot, s egy ideig tartsa meleg tenyerében. Pár perc múlva az, ami korábban fakó és fénytelen volt, pompás színekben ragyogó kővé vált. A kő ugyanis, mint kiderült, opál volt, s csupán egy meleg kézre volt szüksége ahhoz, hogy megmutassa fényét és színeit.
Gyönyörűséggel tölt el, ha megtapasztalom, egy kevés melegség mekkora erőt, fényt tud mozgósítani a reményvesztettségbe, kilátástalanságba beleszürkült emberben. Ezért aztán nagyon fáj, ha utólag rájövök, mert azt a keveset elmulasztottam megadni, a valójában drágakő, „opál-ember”, szürke „kavics-ember” maradt.
Farkas Dénes: Morbid testamentum
2010. 06. 14 Morbid testamentum Farkas Dénes
Akasztó. Akasztó domb. Akasztófa-tető. Akasztó hegy... Megannyi elnevezés egész Erdély területén s talán másutt is. Hozta magával a történelem. A kora középkorban és később is azoknak szolgált vesztőhelyül, akik a székely falu rendtartását kártékony módon megszegték. Egy-egy akasztással elrettentő tanulságot statuált a hatalom azok számára, akiknek nem volt hajlandósága besorolni a normális életvitel rendszerébe. A falutanácsokban az esküdtek (hütös) is hozhattak ítéletet, mely kirívó esetekben a fenntebb felsorolt helyeken kezdődött-végződött.
Siménfalva és Székelyszentmiklós között van egy domb, melynek a szentmiklósi oldala az „akasztófák teteje” nevet viseli. A valamikori hatalom kiadta a parancsot az akasztófa-állításra, és a szentmiklósiak tüstént szót is fogadtak. A siménfalvi népesség húzta az időt. Amikor jött az ellenőrzés, a siménfalviak a szentmiklósiak akasztófája felé mutattak, mondván, hogy az a „létesítmény” közös. A szülőfalum lakói kikérték maguknak. A szöveg a következő volt: Egyszer és mindenkorra mindenki vegye tudomásul, hogy azt az akasztófát a szentmiklósiak maguknak és utódaiknak állították örök időkre és oda idegent akasztani nem engedjük.
Nem tudok arról, hogy a szentmiklósi akasztófák tetején nagy tumultus lett volna, de így is elfogytunk.
Szomorú örökség!
Akasztó. Akasztó domb. Akasztófa-tető. Akasztó hegy... Megannyi elnevezés egész Erdély területén s talán másutt is. Hozta magával a történelem. A kora középkorban és később is azoknak szolgált vesztőhelyül, akik a székely falu rendtartását kártékony módon megszegték. Egy-egy akasztással elrettentő tanulságot statuált a hatalom azok számára, akiknek nem volt hajlandósága besorolni a normális életvitel rendszerébe. A falutanácsokban az esküdtek (hütös) is hozhattak ítéletet, mely kirívó esetekben a fenntebb felsorolt helyeken kezdődött-végződött.
Siménfalva és Székelyszentmiklós között van egy domb, melynek a szentmiklósi oldala az „akasztófák teteje” nevet viseli. A valamikori hatalom kiadta a parancsot az akasztófa-állításra, és a szentmiklósiak tüstént szót is fogadtak. A siménfalvi népesség húzta az időt. Amikor jött az ellenőrzés, a siménfalviak a szentmiklósiak akasztófája felé mutattak, mondván, hogy az a „létesítmény” közös. A szülőfalum lakói kikérték maguknak. A szöveg a következő volt: Egyszer és mindenkorra mindenki vegye tudomásul, hogy azt az akasztófát a szentmiklósiak maguknak és utódaiknak állították örök időkre és oda idegent akasztani nem engedjük.
Nem tudok arról, hogy a szentmiklósi akasztófák tetején nagy tumultus lett volna, de így is elfogytunk.
Szomorú örökség!
Orbán Erika: Az egyszeriség terhe
2010. 06. 13 Az egyszeriség terhe Orbán Erika
Vannak életünkben különös éberséggel megélt pillanatok, amikor az ilyen csak egyszer történik élményét kihangosítja tudatunk. Legtöbbször olyan helyzetek, események, amikor valóban történik valami: első önálló lépések; első nap az óvodában, iskolában; konfirmálás; első csók; első külföldi utazás; házasság; nyeremény a szerencsejátékban; válás; első szakmai siker; első gyermek születése; keresztelés; első temetés...
E felsorolás kapcsán eltűnődöm: miként viszonyul egymáshoz az egyszeriség és az elsőbbség?!
Teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy ami valaha megtörténik, az először megtörténik egyszer, és/de egyszer történik meg először. A kérdés attól válik feszítővé, mivel úgy tűnik, (egyre inkább) kultúránkban (is), az élet néhány értékközvetítő területén – vallási hovatartozás, házasság, munkahelyi elköteleződés – már nem az egyszeriség, az egyszeri választás és elköteleződés lesz jellemző. Az értékeltolódás egyértelmű. S mivel egyre nehezebb fenntartani a hagyományos értékek egyszeriségének még a látszatát is, ezért a „feldarabolt fontosságok” elsőbbségi egyszeriségének különös jelentőséget tulajdonítunk. A tartalmi egyszeriségükben bizonytalan pillanatokat kiváltjuk az elsőbbség formai egyszeriségével. Nap mint nap új helyzetekbe bonyolódunk, először történik velünk valami, és e helyzetek, már szokatlan és kihívást rejtő jellegük miatt is fontossá válnak. Milyen jó volna némi rutint szerezni napjainkhoz! Összefüggéseket, mintázatokat keresni és felfedezni embertársainkban, élethelyzeteinkben, hogy ne (csak) attól váljék értékessé a pillanat, mert (úgy véljük) egyszer történik meg! A létünket, életünket feldaraboló információ- és „adat-szmog”-ban (David Shenk) meg kell találnunk azokat a lelki oxigén-bárokat, ahol töltekezhetünk. És közben emlékeznünk kell: végső soron egyetlen létezőről, Életünkről tudjuk teljes bizonyossággal, hogy egyszeri. Ez tán felszabadíthat az átmenetek múló egyszeriségének terhe alól.
A szárnyakat adó és teremtő egység bennünk való megszületéséért különbséget kell tennünk a szent egyszeri (Élet) és az elsőbbségi egyszeri (helyzetek) között. S ez utóbbiakról, ha ismételhető természetük megnyilvánul, az legyen mindig minőségi ugrás a korábbi állapothoz képest. Azzal a hittel „legyünk a lehetőség tanítványai” (Kierkegaard), hogy egy szerető Isten (ön)tudattal, lüktető vérerek hálójába zárt testtel és egyszeriségében is változó lélekkel felruházott kifejeződései vagyunk. Egyszeriségünk terhét könnyítse a tanítás: „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” (Terentius)
Vannak életünkben különös éberséggel megélt pillanatok, amikor az ilyen csak egyszer történik élményét kihangosítja tudatunk. Legtöbbször olyan helyzetek, események, amikor valóban történik valami: első önálló lépések; első nap az óvodában, iskolában; konfirmálás; első csók; első külföldi utazás; házasság; nyeremény a szerencsejátékban; válás; első szakmai siker; első gyermek születése; keresztelés; első temetés...
E felsorolás kapcsán eltűnődöm: miként viszonyul egymáshoz az egyszeriség és az elsőbbség?!
Teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy ami valaha megtörténik, az először megtörténik egyszer, és/de egyszer történik meg először. A kérdés attól válik feszítővé, mivel úgy tűnik, (egyre inkább) kultúránkban (is), az élet néhány értékközvetítő területén – vallási hovatartozás, házasság, munkahelyi elköteleződés – már nem az egyszeriség, az egyszeri választás és elköteleződés lesz jellemző. Az értékeltolódás egyértelmű. S mivel egyre nehezebb fenntartani a hagyományos értékek egyszeriségének még a látszatát is, ezért a „feldarabolt fontosságok” elsőbbségi egyszeriségének különös jelentőséget tulajdonítunk. A tartalmi egyszeriségükben bizonytalan pillanatokat kiváltjuk az elsőbbség formai egyszeriségével. Nap mint nap új helyzetekbe bonyolódunk, először történik velünk valami, és e helyzetek, már szokatlan és kihívást rejtő jellegük miatt is fontossá válnak. Milyen jó volna némi rutint szerezni napjainkhoz! Összefüggéseket, mintázatokat keresni és felfedezni embertársainkban, élethelyzeteinkben, hogy ne (csak) attól váljék értékessé a pillanat, mert (úgy véljük) egyszer történik meg! A létünket, életünket feldaraboló információ- és „adat-szmog”-ban (David Shenk) meg kell találnunk azokat a lelki oxigén-bárokat, ahol töltekezhetünk. És közben emlékeznünk kell: végső soron egyetlen létezőről, Életünkről tudjuk teljes bizonyossággal, hogy egyszeri. Ez tán felszabadíthat az átmenetek múló egyszeriségének terhe alól.
A szárnyakat adó és teremtő egység bennünk való megszületéséért különbséget kell tennünk a szent egyszeri (Élet) és az elsőbbségi egyszeri (helyzetek) között. S ez utóbbiakról, ha ismételhető természetük megnyilvánul, az legyen mindig minőségi ugrás a korábbi állapothoz képest. Azzal a hittel „legyünk a lehetőség tanítványai” (Kierkegaard), hogy egy szerető Isten (ön)tudattal, lüktető vérerek hálójába zárt testtel és egyszeriségében is változó lélekkel felruházott kifejeződései vagyunk. Egyszeriségünk terhét könnyítse a tanítás: „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” (Terentius)
Újvárosi Katalin: Jolánka néni és a margaréta
2010. 06. 12 Jolánka néni és a margaréta Újvárosi Katalin
Amikor bevettem a kanyart semmi különöset nem láttam. A mellettem ülő kislányom mégis elkezdett visítani. Azt hittem valami nagy baj van. Aztán ragyogó szemmel közölte: pipacs. Megjelentek a pipacsok! És margaréta is van! Néha az őrületbe kerget. Nem tudom mikor van baj és mikor örül. Olyan közel áll a kettő kifejezésben.
Amikor behajoltam a rejtőzködő pipacs után megláttam a margarétát is. Aztán még egyet és még egyet... Eszembe jutott Jolánka néni.
Jolánka néni a második padban ült – mindig. Komoly volt és merengő. Különös kapcsolatban volt az Istennel. Jézussal is.
Rákoson látta meg a napvilágot, onnan hozták ide feleségnek. Nem szokta meg itt soha, de tudta, hiába menne vissza, mert a szülőfalu már nem az, ami gyermekkorában volt. Az emberek is megöregedtek, s bár akadhat még egy-két rokon, az már nem ugyanaz. Maradt a szép emlékekkel, s harcolta a mindennapokat.
Ő volt az első, aki költözésünk után a fülembe súgta: fel kellene szántatni a kertet. Igyekeztem nemcsak felszántatni, hanem veteményezni is – már június eleje volt. Következő héten, istentisztelet után hátrajött számba venni a munkát. Természetesen kifogásolt pár dolgot. Tette ezt úgy, hogy nem tudtam haragudni rá.
Gyakran látogatott meg. Tudja, milyen idegenben lenni – mondogatta.
Mesélt Rákosról, a gyermekkorról, a férjéről, gyermekeiről vagy éppen Mórickáról, a macskáról. Ő volt a leghűségesebb társa, már évek óta.
Aztán mesélt istenélményről és halálfélelemről is. Betegségében lemondtak róla az orvosok, de ő kitartóan imádkozott. Leálltak a veséi. Megjelent neki álmában egy növény: a margaréta. Tudta, ez fogja megmenteni az életét. Kiküldte a gyermekét a mezőre, hogy szedjen neki egy nagy csokorral. Sírva tett eleget a követelésnek a gyermek, azt hitte, utolsó kérést teljesít. Megtett mindent, amit az anyja kért. Megfőzte és vonakodva bár, megitatta vele a teát. Két napig nem tudott magáról Jolánka néni. Azt mondta, ezalatt Jézus fogta a kezét. Természetesen meggyógyult. Nevetve mesélte élményét éveken át. Minden nyárelőn szedte a margarétát, és vitte oda, ahol éppen szükség volt rá. Néha kinevették, néha elzavarták, de ő ment segíteni rendületlenül.
Azóta minden évben szedek én is – egész télre valót.
Ám, valahányszor kinyílik a margaréta, eszembe juttatja Jolánka nénit, aki immár a jó Istennek meséli fantasztikus történeteit...
Amikor bevettem a kanyart semmi különöset nem láttam. A mellettem ülő kislányom mégis elkezdett visítani. Azt hittem valami nagy baj van. Aztán ragyogó szemmel közölte: pipacs. Megjelentek a pipacsok! És margaréta is van! Néha az őrületbe kerget. Nem tudom mikor van baj és mikor örül. Olyan közel áll a kettő kifejezésben.
Amikor behajoltam a rejtőzködő pipacs után megláttam a margarétát is. Aztán még egyet és még egyet... Eszembe jutott Jolánka néni.
Jolánka néni a második padban ült – mindig. Komoly volt és merengő. Különös kapcsolatban volt az Istennel. Jézussal is.
Rákoson látta meg a napvilágot, onnan hozták ide feleségnek. Nem szokta meg itt soha, de tudta, hiába menne vissza, mert a szülőfalu már nem az, ami gyermekkorában volt. Az emberek is megöregedtek, s bár akadhat még egy-két rokon, az már nem ugyanaz. Maradt a szép emlékekkel, s harcolta a mindennapokat.
Ő volt az első, aki költözésünk után a fülembe súgta: fel kellene szántatni a kertet. Igyekeztem nemcsak felszántatni, hanem veteményezni is – már június eleje volt. Következő héten, istentisztelet után hátrajött számba venni a munkát. Természetesen kifogásolt pár dolgot. Tette ezt úgy, hogy nem tudtam haragudni rá.
Gyakran látogatott meg. Tudja, milyen idegenben lenni – mondogatta.
Mesélt Rákosról, a gyermekkorról, a férjéről, gyermekeiről vagy éppen Mórickáról, a macskáról. Ő volt a leghűségesebb társa, már évek óta.
Aztán mesélt istenélményről és halálfélelemről is. Betegségében lemondtak róla az orvosok, de ő kitartóan imádkozott. Leálltak a veséi. Megjelent neki álmában egy növény: a margaréta. Tudta, ez fogja megmenteni az életét. Kiküldte a gyermekét a mezőre, hogy szedjen neki egy nagy csokorral. Sírva tett eleget a követelésnek a gyermek, azt hitte, utolsó kérést teljesít. Megtett mindent, amit az anyja kért. Megfőzte és vonakodva bár, megitatta vele a teát. Két napig nem tudott magáról Jolánka néni. Azt mondta, ezalatt Jézus fogta a kezét. Természetesen meggyógyult. Nevetve mesélte élményét éveken át. Minden nyárelőn szedte a margarétát, és vitte oda, ahol éppen szükség volt rá. Néha kinevették, néha elzavarták, de ő ment segíteni rendületlenül.
Azóta minden évben szedek én is – egész télre valót.
Ám, valahányszor kinyílik a margaréta, eszembe juttatja Jolánka nénit, aki immár a jó Istennek meséli fantasztikus történeteit...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)