2010. augusztus 31., kedd

Székely Kinga Réka: A hely szelleme

2010. 08. 31. Székely Kinga Réka A hely szelleme







Minden helynek van szellemisége. A mellékhelyiségek is rendelkeznek ilyesmivel. A szellem tisztasága avagy zagyvasága megmutatkozik a helyet alkotó formákban és a helyet uraló tevékenységben.

A szükséges kis- és nagydolog elvégzése egy intim helyen a legkényelmesebb. Nyilván kukoricaföldek szélében, útmenti bokor aljában is elvégezzük, ha muszáj. A vécé, előkelőbb megfogalmazással a „toilet” mégiscsak a legkényelmesebb. Lenne. Kellene lennie.

Én mindig kiábrándulok az emberi nemből amikor egy olyan „megkönnyebbülési gugoldába” tévedek be, amely felsorolhatatlan színű, formájú, kimondhatatlan bűzű emberi bélsárral van kicifrázva.

Nyaralni voltunk itthoni tájakon. Vendéglők, üzletek, sátorhelyek, benzinkutak intim helyeit is meg kellett látogatnunk. Mi más következhetett e nyaralásból, minthogy megint kiábrándultam az emberi nemből?!

Ha tehetném beállnék vécés néninek. Na, nem olyannak, akinek odamordulnak a jól öltözött vendégek, s megvető arcfitymálással dobják oda az 50 banit a tányérba. A nagy tervem az volna, hogy mielőtt a vendég otthagyva mocskát elosonhatna, bezárnám a külső ajtót, aztán szépen leellenőrizném, hogy mit hagyott ott, és ha valamit tényleg otthagyott, kedvesen visszahívnám, hogy takarítsa el maga után. Ha kedvesen nem menne, akkor kedv nélkül ösztökélném.

A madarat a tolláról, az embert a barátjáról ismerhetjük meg, mondja a népi bölcsesség. Remélem, hogy nem veszi senki zokon, ha hozzáteszem: az embert arról is megismerhetjük, hogy mit hagy maga után egy intim helyen. Hogy tovább folytassam az idézgetést, hát egy régi film címe így hangzik: Ne nézz vissza haraggal. Ebben a filmben beteljesületlen szerelem lángjai emésztik a főhőst, s hogy a lángok teljesen el ne emésszék, azt a jó tanácsot kapja egy bölcs öreg embertől, hogy ne nézzen vissza haraggal a szerelmével eltöltött időre, mert az nem elpocsékolt idő.

Lelki szemeim előtt új feliratozást látok minden belső WC-ajtón. Ne nézz vissza haraggal... Arra, amit otthagytál. Nem elpocsékolt idő sem a megkönnyebbülés, sem a takarítás. A hely szellemiségéhez te is hozzájárultál.

2010. augusztus 30., hétfő

Farkas Dénes: Ártatlan „esetlenségek”

2010. 08. 30. Farkas Dénes Ártatlan „esetlenségek”



A szájhagyomány szerint Nagyajtán elköszönő ünnepi istentiszteletét tartotta a nagynevű Tarr Géza tiszteletes, aki évtizedeken át szolgálta gyülekezetét. Ismertem személyesen, jelenleg az aranyosrákosi temetőben pihen. Az átlagosnál magasabb volt a termete, és fehér hajával, megjelenésével tiszteletet sugallt.

Gondnoka ama jelzett ünnepen hangsúlyozta érdemeit és azt, hogy milyen hozzáértéssel terelte a nyáját oly sok időn át. Szemléltetni akarván a pap érdemeit imigyen fogalmazott: „A tiszteletes úr ahogy vezette a nyáját, úgy emelkedett ki közülünk, mint ahogy kilátszik a juhok közül a szamár”. Szegény néhai Géza bácsi ezt a bókot megkapta!

A bölöni Albert Lőrinc lelkész halála után Erdő János akkori főjegyző elküldött, hogy év vége lévén fejezzük be, és zárjuk le az ügyviteli teendőket. Szász Ferivel „butyiztunk” néhány napot, majd én visszamaradtam ellátni az ó-, illetve újévi szolgálatokat. Dolgom végeztekor a templomban Biró Árpád bácsi előrepedert bajszú gondnok a következőket mondta: „Mű megköszönnyük a püspök úrnak, hogy az innapokra magát nekünk ide intézte, s mű meghallgathattuk szép felszínes beszédjit”. Úgy jártam, mint Tar Géza bácsi, szerény személyem is ezt a bókot megkapta.

A következő pajkos „esetlenséget” egy barátom elmeséléséből „nyúltam le” utólagos engedélyével. Az egyik atyafi Magyarsároson a pappal való társalgás közben panaszkodván az évjárat hozta viszontagságokra, szóba hozta, hogy a pincékben nem áll a krumpli és a vetemény, pusztulnak el és fele kidobásra vár. A szóban forgó atyafi így fogalmazott: „Nekem is a takarmányrépám szinte mind elrothadt, tisztelet a kivételnek!”

Hány „esetlen” eset jön össze mindennapjainkban, amely ártatlanságában fűszer is lehet búval bélelt világunkban?

Szabó Előd: Dorgálás

2010. 08. 29. Szabó Előd Dorgálás

A Példabeszédek bölcse figyelmeztet, hogy az Úr intését ne vessük meg, dorgálását meg ne utáljuk. Ezzel természetesen mindannyian egyetértünk, hiszen ki lenne közülünk az, aki zokon venné, ha az Úr, az Isten maga kopogna be életünkbe, s tökéletességének fényéből világítana rá tökéletlenségünk árnyaira. Tehát látszólag semmi különleges akadálya nincsen annak, hogy a bölcs tanácsot megfogadjuk. Csakhogy …
… csakhogy Isten nem jelenik meg szemünk előtt, nem dörög hangja fülünk számára hallhatóan.
Sokkal nehezebb elfogadni azt, ha embertársunk fogalmazza meg az intést felénk. A legnehezebb elfogadni akkor, ha ráadásul tudjuk és érezzük, hogy amit szól, az igazság. Ilyenkor felcsattanunk, elkeseredetten védekezünk, mentegetőzünk, ellentámadásba lendülünk. S végül ahhoz a végső, megkérdőjelezhetetlen érvhez nyúlunk, hogy senki sem tökéletes, az intést megfogalmazó maga sem feddhetetlen, így nincs joga bennünket bírálni, még akkor sem, ha igaza lenne. Helyes gondolatmenetnek tűnik, hacsak …
… hacsak nem feltételezzük azt, hogy embertársunkat az Úr küldte hozzánk, hogy az ő szavain keresztül az Úr int minket, hogy embertársunkat használta fel az Úr arra, hogy elmondja nekünk a fájó igazat.
S akkor háborgás helyett a mi belső szobánkban kell elszámoljunk arról, hogy mi valós a dorgálásból, s mit lehet tenni a jobbulásért.

2010. augusztus 29., vasárnap

Rácz Norbert: Jézus arcok 4. Az afrikai Jézus

2010. 08. 28. Rácz Norbert Jézus arcok 4. Az afrikai Jézus


Történetünk valahol Közép-Afrikában kezdődik a hetvenes évek végén. Egy kis trópusi faluban, az őserdő közepén, egy fiatal nőnek és egy idősebb férfinak fia született, az első gyermekük. A gyermek játszótársaival együtt járta be az erdőket és a tisztásokat, illetve hallgatta a törzs öregeinek meséit démonokról és istenekről, harcokról és oroszlánokról, esténként a tűz mellett. Hallott arról, hogy vannak fehér emberek, akik nagyon sok mindent hoztak, akik félelmetesek és gyakran gonoszságokat követnek el. Arról is hallgatta a meséket, hogy körülöttük más törzsek élnek, egyesek barátságosak, mások ellenségesek, egyesek hatalmasok, mások elenyészőek. Egy szó, mint száz, tájékozódni kezdett. Közben megtanulta az erdők és a tisztások rejtett ösvényeit, az állatok nyelvét, no meg a közeli misszionárius iskolában alapszinten megismerkedett a betűvetés és a számolás misztériumával. Szépen fejlődött, és egyre többet értett a körülötte levő világból. Megértette, hogy a fehér embernek van egy hatalmas istene, amit pénznek hívnak, és azt is megtanulta, hogy az országban háború van, és ebben a háborúban egyik helyi hatalmasság a másik vérét kívánja kiontani, és – mivel okos fiú volt – megértette, hogy ez a fehér embernek kapóra jön, mert mindaddig, amíg így egymás vérét ontják, a fehér ember istene gyarapodik.

Lassan felnőtt, és ahelyett, hogy korabeli társaival beállt volna a fehér ember rabságába, amely már nem politikai, hanem gazdasági bilincsekkel kötötte bele a szegénységbe, elkezdett a szabadságról beszélni. Eszelősen és megszállottan hirdette a nagy eszmét, és járta a falvakat, kereste a példákat, hogy az emberek megértsék az üzenetét. Nem akart háborút és vért. Ebből folyt már elég. Békét akart és némi megbecsülést az országa (nemzete?) számára.

Fel is figyelt rá pár helyi hatalmasság. Először szép szavakkal, a pénz lehetőségével csábítgatták, de nem ment. Aztán az ideológiáján keresztül kívánták megzsarolni, de ez sem sikerült, végül megfenyegették, és vérét akarták venni.

Ő meg csak járja az őserdőket, a falvakat és a városok nyomornegyedeit, és beszél, tanít meg takarít, s néha megsiratja az AIDS-es gyerekek szenvedését. Talán holnap lelövik, de igaza ott suttog már a dzsungel fái között, kitörülhetetlenül, és az öregek róla mondanak majd mesét egy talán jobb világba születő nemzedék számára.

2010. augusztus 27., péntek

Farkas Dénes: Erdélyi idill

2010. 08. 27. Farkas Dénes Erdélyi idill


Egy „messzi világból” idelátogató paptól megkérdeztem, hogy minek okán jön ilyen rendszerességgel Erdélybe? Azt mondotta nekem – kb. a tizedik látogatása után –, hogy itt nálunk létezni, megvalósulni látja gyermekkora legszebb meséit, álmait, melyeket olvasott vagy megélni vágyott. Éspedig, kérdeztem...

Fejkendős nénikék a kapu előtt a padon, legelésző birkanyáj, libacsorda az utcán. Nagy élmény az esti csorda és főleg az, hogy mindenik boci tudja, hogy hol lakik. Hihetetlen, hogy az utcán szaladgálnak a kutyusok, és senki nincsen megijedve, hogy elveszett a kedvenc ebe.

Olyan is csak a mesében lehetséges, hogy az egész falu feketében ott van a temetéseken.

Az, hogy valaki kézzel kaszáljon, villával és más fanyelű szerszámmal dolgozzék, neki az olyan, mintha azt látná, hogy varázsszóra a csúnya varasbéka tündérkisasszonnyá változik.

Pesti zsargonban fogalmazva a „csúcs” mindenekfelett az esti marhacsorda.

Ez a hely, ahol éltek, ez olyan, mintha varázsszóra tündérré változna a varangy –mondta nekem.



Ő hazament, és én tapasztalom, hogy a libákat a robogók elhessegették. A fejkendős anyókák kezdenek elmenni ismeretlen utakon, és a négylábú marhák sem igen keresik az új kapukat, melyeket valamikor a gyermekeik oly szívesen bámultak. A tej a tőgyből varázsszóra dobozba költözött.

Félek, hogy még egy kevés idő kell, és az erdélyi tündérvilágból is varangy lesz...
Hova a fenébe fogunk menni akkor álmot látni?

2010. augusztus 26., csütörtök

Máthé Sándor: Kegyelem

2010. 08. 25. Máthé Sándor Kegyelem

Mi a kegyelem? „Kegyelem: a meg nem érdemelt szeretet.” Kegyelem az, hogy Isten ott van életünkben: megtart, gyógyít, felemel. Emberi kapcsolatainkban: alázat, szelídség, vagyis kegyesség. A kegyesség nem emel mások fölé, inkább mellé. Isten kegyelme tulajdonképpen így nyilvánul meg, így valósul meg és sokasodik általunk.

Ezt a szüntelen, szinte konok fáradozást, hogy lényünkből előbányásszuk azt, ami eleven, ami szép, jövőt ígérő, a régi bölcselet és nyelvhasználat egy, ma már elkoptatott szóval jelölte: erény. Erényes élet. Az embernek saját fáradozása árán kell felnőnie, emberré lennie.

Az embernek tehát, ebben az összefüggésben, semmi más tennivalója nincs, mint hogy emberré váljék, és akkor megtalálja Istent. Dogmatikusabb kifejezéssel: Isten emberközelbe jött, hogy az ember istenivé legyen. Saját emberségemben találom meg Istent

Ha megelégszünk azzal, amit már elértünk, akkor még nem vagyunk olyanok, amilyennek Isten teremtett: a végtelen tökéletesedés felé vágyódó emberek. Mégsem követel tőlünk emberfeletti teljesítményt, hogy beilleszkedjünk életünknek ezekbe a mozgalmas és végtelen távlataiba. Isten Atyánkká lett, s általa mi egymásnak testvérei. Az ember tehát az isteni tökéletesedést egyszerű, szerény testvériességgel valósíthatja meg: a testvérnek tett alázatos, mindennapi szolgálattal. Ezért a felebaráttal való találkozás az igazi emberség begyakorlása, és ezzel egyben elindulás Isten felé.

Ebből világossá válik Jézus üzenetének lényege: Amikor megtalálod az utat a testvérhez, igazi emberré leszel és eljutsz Istenhez. Ez valójában keresztény vallásosságunk titka. Hadd fejezzem be mai gondolataimat egy költői vallomással, Gyurkovics Tibor „Kegyelem” című rövid versével:

„Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

Madárképesség, lélek-ára,

szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?”

Lakatos Sándor: Egy-egy kicsit, avagy lidércek és szentek

2010. 08. 26. Lakatos Sándor Egy-egy kicsit, avagy lidércek és szentek

Közel egy évtizede önismereti céllal kezdtem el összeírni családom történetének adatait. Nővérem eljegyzése körül fontosnak gondoltam tisztába tenni magunkat azzal, hogy kik is vagyunk vérségünk szerint. Később, amikor nősülésre adtam a fejem, még fontosabbá vált a kérdés. Felmerült, fontos lehet tudnom azt, hogy tehetségem, tehetetlenségem, hóbortjaim, félelmeim milyen viszonyban vannak a (sokat szajkózott) családi történetekkel. Lányom születésével a cél egy kicsit átfogalmazódott: amikor majd érdeklődik a családja múltja iránt, muszáj lesz valamit a kezébe adni. A múltból átlopni neki egy kicsit...

A családfakészítés olyan dolog, amit egyesek divatosnak mondanak. Mások azt tartják, hogy a helyes önismeret elmaradhatatlan eleme. Megint mások úgy gondolják, hogy teljesen felesleges időpazarlás, mert elődeink tévedéseiért, vagy sikereiért nem vállalhatunk felelősséget, és nem várhatunk előlegezett bizalmat sem. Valahol mindegyiküknek igaza van. Egy kicsit....

Mára már biztosnak látszik, hogy déd-, ük-, szép-, ős-, vagy annál is távolabbi apákkal és anyákkal „találkozni” akár egy egyszerű anyakönyvi bejegyzés révén is különleges tapasztalat. Egy név és egy dátum nem sokat mond a kétszáz évvel ezelőtti elődről, mégis valahogy a név olvasatán mintha alakot öltene az egykor élt ember. Egyetemistaként azt tanultam, ha valamit nem tudok néven nevezni, az nem is létezik. Ebben is van igazság, egy kicsi...

Az „alaköltés” érzése arra késztetett, hogy elkezdjek régi fotókat is gyűjtögetni. A tág értelemben vett családi „közvagyon” nagyon sok értéket rejteget. Mára már a családi találkozások része lett, hogy elődökről, rokoni szálakról, fiókokból előkerült fotókról beszélgetünk. Ma megvan rá a lehetőség. Van erre a célra teremtett számítógépes program, digitális fényképezőgép, olcsó hangrögzítő. Nyolc év után is akad újdonság, vagy újabb ötlet a továbblépésre, hogy a múlt sűrű homályát oszlassuk, még egy kicsit...

Látom, hogy néha a család idegeire megyek, de van, hogy érdeklődően hallgatják a legújabb felfedezéseket: árván maradt leány, akit befogadtak és felneveltek, vallást és életteret változtató szász földműves, tragikusan elhalt testvérpár földből kiforduló sírköve, erőszakosan át- és visszatérített becsületes, harisnyás székely férfi, kisemmizett hűtlen özvegy stb. Az ilyen kutatás szabadidős program, de úgy érzem ettől gazdagabbak az együttlétek, tudatosabb az önbecsülésünk és mintha minden egyes múltbéli adat közelebb és közelebb hozná a családot és általa az egész világot. Apró lépésekkel. Mindig egy kicsit...

2010. augusztus 25., szerda

Lakatos Csilla: Az az egy

2010. 08. 24. Lakatos Csilla Az az egy

Nap nap után találkozom olyan kiengesztelhetetlen emberekkel, akik nem akarják belátni, hogy életről-halálról döntenek akkor, amikor kezdeményezik vagy elutasítják a megbocsátást. Miközben a megbocsátás sürgető feladat, mintha épp erre lennénk a legkevésbé készek. Minthogyha értetlenek lennénk erre a felnőtteknek való feladatra: szívből megbocsátani.

„Csak azt az egyet nem tudom megbocsátani…!” Tényleg igaz lehet az, amit háborgó vagy panaszos hangon kimondunk: csak azt az egyet. Úgy érezzük, nem tehetünk róla. Úgy gondoljuk, nem nagy dolog, hiszen csak azt az egyet nem. Ám, ha csak kicsit is átfogalmazzuk a mondatot, érdekes hangsúlyeltolódás keletkezik: csak azt az egyet kellene megbocsátanom… Lehet, hogy csak az az egy megbocsátás hiányzik ahhoz, hogy kiengesztelődjek, hogy visszataláljak belső békémhez, és ráleljek az útra, mely elvezet a boldogsághoz, netán az üdvösséghez.

Jézus e kérdésben is radikális volt. Amikor a tanítványok nevében Péter egyszer megkérdezte tőle: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer is?”, Ő csak ennyit mondott „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is.” (Mt 18,21-22). Jézus válasza ma sem azt jelenti, hogy négyszázkilencven alkalommal kell megbocsátanunk, hanem sokkal inkább azt: mindig, akárhányszor. S ebben bizony ama bizonyos egy is benne van. Mert akármilyen kevésnek is tűnik, végső soron azon az egyen múlhat minden.

2010. augusztus 23., hétfő

Csete Árpád: A szabadság relativitási elmélete

2010. 08. 23.

A szabadság relativitási elmélete

Csete Árpád


„Élvezzétek a háborút, mert a béke rettenetes lesz” mondogatták egymásnak a német és a magyar katonák a második világháború utolsó napjaiban.
Elvonatkoztatva a valóságos háborúktól és annak borzalmaitól, csak a jelen hétköznapi megvívandó csatáira összpontosítva, elég nehéznek tűnik elképzelni egy olyan időszakot, amikor kényszermentesen, külső (felsőbb és alsóbb) hatások nélkül, csak a magam ösztöneire hallgatva szervezhetem meg életemet.
Márpedig a szabadságolás ideje egy ilyen időszak lehetne. Lennie kell az ember életében évente néhány napnak, hétnek, amikor feledve a munkahelyi „csatákat”, „édes semmittevésben” ringatózva elgondolkozik azon, hogy „honnan s merre”. Persze ez az „édes semmittevés” relatív, és ott van az a leselkedő veszély, hogy unatkozásba, unalomba, igazi semmittevésbe fullad az egész, s akkor meg minek a nagy vágyakozás.
Kérdezem a falubeli gyerekeket: hogy telik a vakáció? Azt válaszolják: unalmasan, sokat unatkozunk. Őszintén válaszolnak, igazuk van. A nyári táborok már lejártak, a munkába ájult szülőknek nincs energiájuk szórakoztatni őket.
Hasonló a helyzet a felnőttek zömével is. Az önálló gondolkozásról leszoktatott ember-tömegek tehetetlenül állnak a szabadidő tényével szemben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni vele, ha nincs aki megmondja nekik.
Régebben megmosolyogtam az „amerikai testvéreinket”, mert ők minden órájukat, percüket agyontervezték. Hogyan lehet „úgy” élni? – jópofáskodtam én is az itthoni többséggel. Mára, már az arcomra fagyott a vigyor. Nekik van igazuk, mert nem pocsékolják el a rövidke emberi életünk egyetlen percét sem! A reájuk bízott talentumokkal okosan sáfárkodnak, nem a földbe ássák, hanem úgy kamatoztatják, hogy abban, mind az egyén, mind a közösség örömét lelje.
A szabadidő, mint az eszményi „szabadság” kicsinyített mása, egy jó modell arra, hogy kipróbáljuk: hogyan is tudunk élni vele akkor, amikor elképzelni, tervezni, anyagiakat előteremteni, irányítani, megvalósítani kellene, és ráadásul mindezt önállóan.
Rádöbbenek arra, hogy milyen nehéz dolog „szabadnak” lenni! És arra is, hogy itt sokkal többről van szó, mint a szokásos évi „pihenő szabadság”.
Az elmúlt 20 év „relatív szabadsága”, amely a különböző politikai döntések következtében a nyakunkba szakadt, mindezt igazolja. A társadalom és az Egyház is épp olyan tétova, mint az egyén. Nem tud mit kezdeni önmagával. Egyfelől áhítozza az autonómiát, – senki ne szóljon bele a dolgaiba –, másfelől ott áll ötlettelenül, amikor a szépreményű elképzeléseket meg kellene valósítani. Hiánycikk nálunk a „szabadság kultúrája”, amit sok odafigyeléssel és önfegyelemmel lehetne elsajátítani.
Tudvalevő dolog volt, hogy a „felelősségteljes szabadság” nem fog mindenkinek az ínyére válni. Vannak s lesznek olyan „öreg harcosok”, akik úgy gondolkoznak: ez a „békés szabadság” nekem nem hozott semmit! Tervezek hát magam körül egy kis mesterséges saját háborút, – ami senkinek sem használ –, de legalább én élvezni fogom!
Élvezzétek csak „öreg harcosok” a kicsinyes magán-háborútokat, nekem jó lesz az a „rettenetes” „békés szabadság” is!

Orbán Erika: E Nap Istené

2010. 08. 22.


E Nap Istené


Orbán Erika



A napjait élet- és örömtelivé varázsoló ember tudja, mit jelent a szürkeségben is hittel fürkészni színeket; a mindennapok rohanásaiban örömmorzsákat csipegetni. Amikor élete faláról lehull a vakolat, és az emberivé formált, számtalan réteg gyarlóság-festék alól fölsejlik istenarcúsága, olyankor egy új hajnal van, amikor a Teremtő mosolyog rá. Ez az Isten napja.
A babilóniai asztrológusok évezredekkel ezelőtt úgy hitték, hogy az ismert hét égitest (Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz) a mozdulatlanul álló Föld körül keringő isteni lények, akik befolyásolják a földi eseményeket. A napok számításának rendszerével e hit oly módon kombinálódott, hogy feltételezték, mindenik bolygó valamelyik nap első órájának a kormányzója, és ennélfogva az adott napnak is neki kell adni a nevét. Ennek emlékét őrzik a hét nevei néhány latin és germán eredetű nyelvben (Monday, Lunes, Marţi, Mercredi, Sunday).
Ma a Nap-Isten napja. A kereskedő népek vásárhetei időegysége szerint: vásár nap. A neolatin nyelvekben Jézus feltámadásának napja, az Úr napjaként nevezik meg. Hívő unitárius ember számára a 4. parancsolat napja: megemlékezzél az ünnepnapról, és megszenteljed azt. Megemlékezni azt jelenti, felidézni. Nemcsak régmúlt élményeket, eseményeket, hanem felidézni a pillanatot. Elidőzni benne. Úgy ébredni, és élni ezt a napot, hogy érzelmi síkon maradjon emlékezetes. Tettre kész, pörgő agyunk helyett szívünkkel közelítsük meg. Megszentelni azt jelenti, idő fölé emelkedni. „Feledkezzünk bele” a reggel(i)be; beszélgetéseinkbe, társas kapcsolatainkba; mélázzunk örök kérdéseinken, hogy pontosabb köntöst öltsenek, és csodálkozzunk rá szív-szülte válaszainkra. Azt, amit tudunk a (vasár)napok, a mindenkori pillanat egyszeri és megismételhetetlen voltáról; most éljük meg. Hagyjuk, hogy betöltsön, mindenünket átjárja a fülledt nyár időtlensége; és a belső békét hozó csend. Amennyiben nyitottak, gyermeki lelkületűek maradunk; az életet bizalommal élők; úgy értjük és elfogadjuk lelkünk és a Szellem jelzéseit, és örömforrássá válik e megszentelt vasárnap.
Ekképp válhat e mai is Isten azon napjává, oly szent idővé, amelynek emlékéhez vissza lehet térni, valahányszor lelki pihenésre, megnyugvásra vágyunk.       

Farkas Dénes: A drót

2010. 08. 21.


A drót


Farkas Dénes



Akinek régi autója van, annak nem kell magyarázni, hogy az autózás egyik legfontosabb „pótalkatrésze” a drót. Jó néhány évvel ezelőtt érdeklődött Csaba (a püspökség autóvezetője), hogy Lókod felé milyen az út? El lehet menni – mondom –, csak az út mentén elég sok a kipufogócső, és nem árt, ha visz magával drótot is. Elkacagtuk a szellemeskedésemet, de emlékezetemben a megdrótozás eljárása megmaradt, hiszen magam is használtam eme nemes „pótalkatrészt”.
Egy kedves hívemet meglátogattam a kórházban, aki valami kezelést kapott, de nem volt életveszélyes helyzetben. Nem kell kétségbe esni – mondom –, mert itt egy kicsit megdrótozzák, és utána visszük haza. Az arca elkomorodott, és ahogy mondani szokták „nem vette a lapot”. Miután a kórházból hazakerült, újra meglátogattam és észrevettem, hogy az a csekély humorérzéke, ami addig sem nagyon volt, teljességgel elhagyta. A hívem lelki alkata irányomban akkor normalizálódott, amikor egy kezelés után én is hazakerültem az udvarhelyi kórházból, és találkozásunk alkalmával mondom neki, hogy voltam, hogy drótozzanak meg egy kicsit!
Ez az eset elgondolkoztatott, majd megállapítottam magamban, hogy a papnak mennyire oda kell figyelni a szavaira, hiszen a híveink között vannak, akiknek beaszalódott a mosolya, fűszertelenül csak élnek, és nem látják az élet naposabb oldalát. Nincs nekik csak a megrepedezett való, és a drótot sem találják a stoppoláshoz.
A drót egy hasznos „pótalkatrész”. Össze lehet bogozni vele szétvált darabokat, csak óvatosan kell használni, mert zörög!
Pálffi Márton a helyén mondott beszéd szépségét, pontosságát gyönyörűen rímelteti a Példabeszédek 25,11 alapján a 316-os számú egyházi énekünkben: „mint aranyalma színezüst lapon, a helyén mondott ige úgy ragyog...”

Demeter Sándor Lóránd: Keskeny utak titkai

2010. 08. 20.

Keskeny utak titkai

Demeter Sándor Lóránd


Van egy kutyánk. Fajtája magyar vizsla. Neve Rózsa. Nagy mozgásigényű kutya. Futtatásai során egy idő után azt figyeltem meg, hogy mindig, amikor kiérek vele a határra, valami megváltozik bennem, hogy másként érkezem haza, hogy jobban tudok figyelni, és döntéseket hozni, hogy nyugodtabb vagyok. Elkezdtem ellenőrizni magamban, hogy mi változik és miért? Azt figyeltem, hogy mi történik, amikor odamegyünk?
Egy délután, amikor félig esős időben haladtunk kifele Rózsával, és a vizenyős részeket kerülgetve az ösvényt kerestem, akkor hirtelen, mint egy jelzőlámpa kigyúlt bennem Jézusnak az a bizonyos utas tanítása: a szoros kapu az üdvösségre vezet, Isten Országába; a széles pedig kirekeszt Isten Országából. Azt hiszem, hogy akkor, azon az ártatlan sétán értettem meg igazán, hogy a széles utak mindig egyenesek, könnyű rajtuk járni, és belevezetnek valamibe, rendszerint kátyúba, ahol az ember elfeledkezik a küldetéséről, az énjéről, az istenképűségről. A széles utakon mindig sok az ember, nagy a zaj, eltompulnak az érzékszervek: nem érzi az illatokat, nem hallja a finom hangokat, megzavarosodik a látása. A keskeny utak kacskaringósak és mindig valamiből kifele tartanak. A keskeny utakon az embert először elkezdi idegesíteni a csend, aztán magányosnak érzi magát és rendkívül egyedül. Majd kezdi érezni az illatokat, hallani kezdi a kipattanó rügyek hangját, tisztulni kezd a látása és az ég, amely addig elejtette színét, lassacskán újra kék lesz.
És a vándor egyszer csak megsejti miért is küldetett, és visszatalál az Ő Istenéhez, aki magához öleli és pajkos mosollyal ennyit mond: „Én az Úr vagyok a te Istened, arra tanítlak, ami a javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ézs 48:14)

Csécs Márton Lőrinc: Na, mi a te "dolgad"?

2010. 08. 19.

Na, mi a te "dolgad"?

Csécs Márton Lőrinc


Kicsi barátam! Ne aggódjá’! A világ így működik. Sajnas. S nem csak „világi” szinten. Ilyen az ember. Jobb, ha hallgat! Én mondam neked. A csend a leghangasabb beszéd errefelé, de lehet mindenütt az. Gondolam mindenkinek, aki ember, kettő füle s egy szája van. Mindenhol. S nem véletlenül! Erre mérget vehetsz!
A kutyák mindég ugatni fognak, s ha kapnak egy csontat, azt mindig megrágják; s ha egy csepp hús is van rajta, akkor elég hosszú ideig elvannak vele. Na, de mondam: semmi pánik, vagy ha így jobban érted: cheer up! Don’t worry, be happy! Esküvőkkel, s keresztelőkkel egy időben mindég lesznek temetések. És fordítva. Jól tudad, nem kell mondjam se’ neked, se’ azaknak akiknek leírad, mit mondtam neked álmadban. 
Tudad, az erős kutya eszik mindig a legtöbbet, s annak van a magasságas igaza, aki nagyszájjal felvállalja azt, amit egy csoport hisz, vall, gondol. Nem kell állást foglalni, csak, mint Jónás – tudod a próféta –: prédikálni. Nem kell értelmezni, az emberek elvégzik ezt a munkát is. S hidd el, legalább két igazság – hol nagyobb, hol kisebb keservvel – mindég kisiklik a világra. S nem tudad azt mondani, hogy ez nincs így. Ha nálunk éjszaka, túloldalt napsütésben fürdik a világ. Ha mi ünnepelünk, odaát gyászalnak. Ez így van rendjén!
Na, mi a te dolgad? Csereg az órád barátam. Kelj fel és … élj. Azaz ÉLJ!

Tófalvi Tamás: Hol a határ?

2010. 08. 18

Hol a határ?

Tófalvi Tamás


Forrón éget a nap minden sugara. A nagy meleg megtizedeli az utcán sétálók máskor hatalmas tömegét; mindenki az árnyékok frissét szomjazza. Az emberek esőért könyörögnek vagy legalább egy csöppnyi lehűlésért.
Amikor zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, napsütésért esdekeltünk. Amikor szélcsend van, mindenünk odaadnánk, hogy megmozduljon a levegő, de ha csípős szelek fújnak, elrejtőzünk előlük.
Az emberi elégedetlenség határtalan. Ha megmászunk egy dombot, a mögötte magasló hegyre vágyunk. Feltérképeztük a világ minden szegletét, a tudomány minden kérdésünkre igyekszik választ adni.
Az elégedetlenség újabb és újabb lehetetlennek tűnő célokat állít útjainkba, hogy bizonyítson, és mindenki számára egyértelmű legyen: a lehetetlen nem létezik!
Hát, akkor mi lesz a következő kihívás? Kiszakítjuk magunkból a lelket, hogy szembenézhessünk Istennel?!

2010. augusztus 17., kedd

Nagy László: Külsőség és belső tartalom

2010. 08. 17.


Külsőség és belső tartalom


Nagy László



„Egyszer egy nő, mivel gyorsan sietett valahová, szorosan követte autójával az előtte haladó járművet. Amikor annak vezetője az útkereszteződésbe érve látta, hogy a lámpák sárgára váltanak, beletaposott a fékbe. A mögötte haladó nő bedühödött. Dudált, kiabált, káromkodott és még be is mutatott a férfinak. Dühöngése közben valaki kopogtatott az ablakán. Rémületére, felnézve egy rendőrt pillantott meg. A rendőr megkérte, hogy szálljon ki az autójából, és bevitte a kapitányságra, ahol ellenőrizték a nyilvántartásban, ujjlenyomatokat vettek, és bezárták egy cellába.
Néhány óra múlva elengedték, és a rendőr, aki bevitte őt, a személyes tárgyakat átadva ezt mondta: Elnézést kérek a tévedésért, hölgyem! Épp az ön autója mögé álltam be, amikor annyira dudált, ízléstelen kézmozdulatokat és mocskos szavakat használt. Megláttam a lökhárítón a Mit tenne Jézus? feliratot, a rendszámtáblán, hogy Válaszd az életet!, a hátsó szélvédőn pedig a Gyere velem a vasárnapi iskolába! matricát, valamint a béke jelét a csomagtartón, így természetesen azt feltételeztem, hogy ön lopta az autót.”
Egy kis füzetecskében olvastam a fenti esetet, ami bárhol történhetett e nagyvilágban, vagy akár szűkebb hazánkban és talán velünk is. Vagy talán már meg is történt?

Lázár Levente: A só az szó?

2010. 08. 16.


A só az szó?


Lázár Levente



Ha valami túlzottan sós, ehetetlen, ha valamiből hiányzik a só, ízetlen. Nem újkeletű megállapítás, Jézus is használta ezt a képet, jól ismert a meséből is, mégis nehezen tudjuk a kellő mennyiségű sót (szót) belekeverni az ételünkbe, életünkbe, hogy íze legyen. Amennyiben túl sok só (szó) kerül bele, megsavanyodik, mint a káposzta, amennyiben kevés, megromlik, talán még a penész is kiüt rajta.
Nemrég Szovátán is, mint sok más helységen, végigvonult a nyári égszakadás. Másfél óra zápor és patakká változott az utca. Nagy kárt nem okozott, iszap sem maradt utána. Hálát adtunk az Istennek. Pár hét után az út menti fák, tuják, díszcserjék kezdtek megsárgulni, még a szomorúfűz is elhullatta levelét. Az áradat sót mosott le a hegyről. Minden élőt elpusztított, ahol eljárt. Talán hetek, hónapok, amíg kiújul a növényzet, ha kiújul…
Nemsokára találkozom a világgal vagy a világ találkozik velem, nem is tudom, és azon töprengek, vajon elegendő mennyiségű sót (szót) tudok-e vinni. Vajon mekkora mennyiségű sót (szót) kell befogadjak, vajon lesz-e íze ennek a nagy találkozásnak?
Valaha itt is lehetett találkozni a „világgal”, az unitárius világgal, Szejkén, és azon is töprengek, vajon megízetlenedett vagy túlsóztuk? Talán nem is olyan nehéz megtalálni az arányt ahhoz, hogy valaminek íze legyen, viszont sokkal nehezebb megőrizni, mert a receptet gyakran elveszítjük, és akkor hetek, hónapok, talán évek, amíg újra rátalálunk… Kiújul-e? S ha igen, akkor megőrizzük-e? A só (szó) ízes lesz-e mint régen?

Újvárosi Katalin: Az én bibliám

2010. 08. 15.


Az én bibliám


Újvárosi Katalin



A régi kasztenen egy hatalmas feketekönyv áll. A  táblája szétvállott, sok lapja kiszakadt már, de mind megvan. Sokáig csak akkor volt erőm közelíteni hozzá, amikor takarítottam, de ilyenkor is könnyeket csalt a szemembe. Mindig azt éreztem, hogy a múltat tapogatom, hogy személyek kelnek életre, megszólítanak, felkavarnak.
A nagyapámé volt, még gyermekként kapta. Nagyapámat nem ismertem, de tipegő gyermekként már tudtam, hogy övé volt a nagy fekete könyv – az a könyv, melyet nagyanyám olyan áhítattal forgatott és mindig nagyokat sóhajtott. Mikor összecsukta, a szemét törölgette – elfáradt, mondta –, és a temető felé nézegetett. Aztán mesélt jó emberekről, akik Isten országáért harcoltak. Esti beszélgetéseink során, amikor a csikókályha réseiből árnyak keltek életre, továbbfűztük eme emberek életútjait. És imádkoztunk, hogy mi is mindennap jobbak legyünk egy kicsivel.
Benne volt minden, ami értékes: régi búcsúztatók, fényképek, üdvözlőlapok, személyes papírok. Nagyobb gyermekként igazi kincsesbányaként kezeltem. Egyik nyáron elhatároztam, hogy végigolvasom. De legtöbbször belealudtam. Akkor nem sikerült.
Amikor nagyanyám meghalt, elkértem. Azóta itt áll a kasztenen. A tőle örökölt kasztenen. Amikor előveszem, életre kel a gyermekkorom, nagyanyám, a tőle tanult történetek, a huncutságok, a régi barátságok és szerelmek. Ilyenkor gombóc kerekedik a torkomba és megsimogatom a lapokat egyfajta találkozás reményében. A százesztendős könyv megsárgult lapjai közt ott vannak a fényképek, a  búcsúztatók és a jövendő: vajon ki örökli?

2010. augusztus 14., szombat

Csáki Levente: A kérés

2010. 08. 14. A kérés Csáki Levente

Ahhoz, hogy segítséget kapjunk, nem kell mást tennünk, csak kérni kell. Ugyanezt mondja Jézus is: "Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek." (Mt 7,7)
A legnehezebb a kérés. Úgy érzem, hogy sokunk aligha tudja, hogyan kell kérni. Sokszor azért, mert gőgösek vagyunk, mert nehezünkre esik, mert lusták vagyunk, vagy mert tudatunk annyira tele van mindenféle megválaszolatlan kérdésekkel, zavarodottsággal, hogy egyszerűen nem jut eszünkbe kérni. Szenvedélybetegek gyógyításában az a fordulópont, amikor elismerik betegségüket, és segítségért folyamodnak. Jóllehet tiltakoznánk, ha bármiféle szenvedélybetegséggel, függőséggel hoznának kapcsolatba.
Te csak kérj és megadatik néked!

2010. augusztus 13., péntek

Székely Kinga Réka: Mulandóság

2010. 08. 13.


Mulandóság


Székely Kinga Réka



Az elmúlt szombaton lakodalomba voltunk hivatalosak. Loholva és megkésve csapodtunk hozzá a lakodalmas menethez. Katolikus szertartás volt, a plébános szemet szúróan jóképű. Mély részvétet éreztem iránta. Ki tudna annyi kísértésnek ellenállni? Bizonyára már alig várja, hogy megöregedjen.
A megkísértésben ugyanis az a jó, hogy mulandó. A fagyi hamar elolvad, megenni már nincs gusztusom, hát nem fog hízlalni. A sétáló utca egyszer véget ér, a kirakatok is elfogynak, hát nem kívánom a drága kelméket, a divatos ruhákat, nehéz ékszereket. Az előzékeny, művelt, kedves, kitartó, nagylelkű és odaadó férfiak (vannak ilyenek ?) hamar elárulják önző önmagukat, így hát újra és újra gratulálok önmagamnak a társválasztást illetően.
Ahogy a lakodalmi mulatság elkezdődött, az időjárás rosszabbodott. Beborult, esni kezdett, villámlani, aztán zuhogni. Az áramellátás megszűnt, a zenészek kénytelenek voltak szárazon zenélni. Az ifjú pár által elkezdett tánc sem tudta elvonni a figyelmet a kint tomboló viharról. A násznép lassan kivonult a bejárati ajtóhoz, s szorongva nézte a szűnni nem akaró zuhogó esőt. Megindult a víz – hallatszott mindenfelől a meghökkent sikoltás.
A víz valóban megindult, patakként folyt az úton. Nem látszott már se sánc, se út, se híd. Csak az egyre emelkedő, szemetet, hordalékot kavarogtató víz ijesztett körös-körül.
Az eső csupán egy óráig esett. Az árvíz csak két órán át tartott. A násznép elfogyasztotta az előételt, és dicsérte a mézes pálinkát. Akiket a víz meglepett, megijedni sem volt idejük, csak ösztönösen menekültek és menekítettek. Ünnepi vacsora helyett iszaptakarítás jutott nekik a kuruttyoló éjszakában.
Másnapra minden víz visszahúzódott. Meglepve látom, hogy a máskor sáros utca mintha gondosan ki lenne rakva fehér kövekkel. A sáncok kétfelől tiszták. Mindennapos önkéntes szemétszedője vagyok a falunak. Cigarettás dobozokat, cukorkás papírokat, pillepalackokat, és minden mást felszedek, közben hangosan átkozom azokat, akik eldobták: száradjon le a keze, üssön belé a ménkű és hasonlókat kiabálok. Hallgatóságom általában nincsen.
Furcsa hangulat leng körül a lakodalmas árvíz után.
A régi szemét eltűnt az utcáról, de jött helyette új. A vizek visszahúzódtak, de útjukat vastag iszapréteg mutatja. A lakodalmas zene elhallgatott, az ifjú pár tévét néz.
Mennyi egy letelt óra értéke? Az elmúlt nap értéke miben mérhető? Teher-e az elmúlás vagy erőforrás?

2010. augusztus 12., csütörtök

Farkas Dénes: Sofőrök között a legjobb pap

2010. 08. 12.


Sofőrök között a legjobb pap


Farkas Dénes



Homoródkarácsonyfalván 1996-ban ünnepelték a torony építésének 500. évfordulóját. A templom ekkor már 700 éves volt.
Lakatos Gyula akkori lelkész egy nagyobb szabású ünnepély keretében emlékezett meg a jelentős évfordulóról. Ünnepi szónoknak meghívta Dr. Szabó Árpád akkori főjegyző atyánkfiát, és nekem azt mondta, hogy ha már te hozod autóval, akkor megkérlek, hogy az úrvacsorai ágendát te mondjad.
Megérkeztünk harmadik harangszó előtt, már gyülekeztek az atyafiak a templom előtt. Sokan hazajöttek messzi idegenből is, mert egyben falutalálkozó is tartatott.
Látták az emberek, hogy a kormánykerék mellől szálltam ki. A lelkészi lakáson egykettőre átöltöztünk, és mentünk a templomba, ahol mindenki végezte a rá kiszabottakat.
A főjegyző után elmondtam az úrvacsorai beszédemet, kiosztottuk a kenyeret és bort. Minden a megszokott rendben zajlott. Amikor kijöttünk a templomból megkoszorúztuk Sziszi királyné emlékművét. Ahogy ballagtunk az emlékmű felé, mely a cinterem alsó részében van, hallom, hogy az egyik atyafi azt mondja a másiknak, hogy „annyian hazajöttünk, hogy még a sofőr is osztotta”. Na ugye, hogy minden lehetséges a hívőknek?

2010. augusztus 11., szerda

Szabó Előd: Gondviselés

2010. 08. 11.

Gondviselés

Szabó Előd



József különleges álmokat lát, melyek azt sugallják, hogy testvérei és szülei majd meghajtják magukat előtte. Ezért testvérei meggyűlölik az álomlátót, és amikor a mezőn feléjük közeledik, elhatározzák, hogy végeznek vele mondván: „Majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból!” Az Úr azonban mindenben József mellett volt és regényes kalandok után az álmok valóra váltak.
Ebben a történetben Isten gondviselésének végtelen ereje nyilvánul meg. A legcsodálatosabbnak azonban az tűnik a történetben, hogy mennyire kiegyensúlyozott módon nyilvánul meg ez az erő. Az Úr gondviselése nem fullasztja meg Józsefet, nem teszi akarat nélküli bábuvá, hanem biztosítja neki a szabadság friss levegőjét; de e szabadság mellett Józsefben soha nem merül fel mégsem, hogy az Úr közömbös lenne iránta, magára hagyta volna őt.
Nemcsak a történetben, hanem életemben is sokszor megcsodáltam Istennek ezt a bölcs egyensúlyát: hogy körülvesz engem gondviselésével, de mégsem érzem bezárva magamat; hogy törődik velem, de mégis van szabad akaratom; de ebben a szabadságban is mindig érezhetem, hogy velem van, s a tőle kapott álmokat segít megvalósítani, még akkor is, ha elérhetetlennek tűnnek néha.
Adj nekünk is, Uram, ebből a végtelen bölcsességedből és egyensúlyodból egy csipetnyit, hogy szeretetünkkel ne bezárjunk, megfullasszunk másokat, s, hogy mások szabadságának tisztelete ne jelentsen mások iránti közömbösséget!

Rácz Norbert: Jézus arcok 2. Az amerikai Jézus

2010. 08. 10.

Jézus arcok 2. Az amerikai Jézus

Rácz Norbert


Ezzel a Jézus fejjel bajom van, azért, mert az Egyesült Államoknak nevezett birodalom túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyetlen arcot lehessen belőle faragni. Georgia állam Jézusa egészen más, mint mondjuk a New York-i, esetleg a California-i vagy a Texas-i mester. Egyet megrajzolok, és rábízom az olvasó képzeletére, hogy a többit megformálja.
Nos, a játék kedvéért feltételezzük, hogy Jézus az Úr 1980-ik esztendejében született valahol New York-ban, valamelyik gettónak nevezett tömbház-rengetegben. És ha már kalandozunk, tételezzük fel, hogy néger. Alacsony jövedelmű családba született, anyja és apja nehéz munkát vállalt azért, hogy az egyre gyarapodó családnak legyen kenyér az asztalán. Hamar megtanulta, hogy ebben a világban az erősebbnek akkor is igaza van, amikor egyáltalán nincs, hogy az igazságtalanság ugyanolyan hétköznapi valóság, mint a szennyezett levegő, amit beszív. Ő maga is, az iskola mellett nekilátott, hogy dolgozzon, nem úgy, mint az úri gyerekek, akik a nyári szünidő rendjén „kipróbálják, hadd lám, milyen is az a munka”, hanem azért, hogy segítsen szüleinek. Velejéig érezte, hogy valami ebben a világban el van rontva, hogy az emberi életet nem lehet ilyen szintre lealacsonyítani, és olyan erővel izzott benne egy jobb világ álma, hogy nem tudott nem szólni róla. Ilyenkor szemei fényt árasztottak, máskor pedig, amikor látta az igazságtalanság, az elnyomás megnyilvánulását, akkor mélyen és fenyegetően izzottak.
Iskolás éveiben kipróbált jó pár csoportot, kört, társaságot és egyházat, de nem találta otthonosnak egyiket sem. Mindegyiket otthagyta, mert jóformán mindegyikben meglátta a megalkuvás jeleit. Az eszmeiség jó volt, de az emberek gyakran engedtek a felismert igazságból, és ez mindig kiábrándította. Máskor, ha nem a társak gyenge háta, akkor azok felszínessége bosszantotta. A kimondott, de meg nem élt, mű ízű dolgokat sohasem szerette. Sokat utazott, sok ismerőse volt, ám ők idővel inkább mesterüknek tekintették, mintsem barátjuknak. Többen próbálták meggyőzni, hogy indítson kört, hozzon létre szervezetet, egyházat, iskolát vagy csatlakozzon egy már meglevő formához, ám minden egyes esetben határozottan visszautasította ezeket a kéréseket. Végül üzenetét mégis megfogalmazta egy nagyobb közönség számára is. Megjelent a világhálón, beszélt azoknak, akik meghallgatták, de sohasem folytatott kampányt, nem foglalkozott az arculatával, nem foglalt állást az újságírók által feldobott témákban, hanem ugyanazt a már gyermekkorában felismert igazságot mondta el más és más formában, más és más helyzetre válaszolva.
Sokan szeretik, de kevesen értik, és még kevesebben követik. Jó hallgatni őt, de túl nehéz megvalósítani, amit mond. Sokféle lemondásról, feladásról szól az, amit ő tanít, jobb a felemásság. Az ő keresztje a közöny.

2010. augusztus 9., hétfő

Bálint Róbert: Kapcsolatok

2010. 08. 09.

Kapcsolatok

Bálint Róbert


Emberi kapcsolataink érdek-keretben formálódnak: úgy alakulunk, úgy simulunk egymáshoz, ahogy közösséget tudunk vállalni munkánkban, életünkben, örömünkben, megpróbáltatásainkban, s hasonlóképpen úgy szakadunk el, úgy sodródunk ki egymás életéből, ahogy az összekötő szálak széttöredeznek.
Legtöbbször életünk egy-egy mozzanata köt csupán össze. Van, akikkel a nyomor, az élet gondja forraszt egybe – akár a közös harcban, akár a közös siránkozásban. Van, akikkel az öröm hoz közös nevezőre az egy ideig tartó fellángolásban. Van, akikkel a közös ellenség fon egymáshoz, cinkosságban. Van, akikkel a közös tervek fűznek egymás oldalára, az álmodozásban… Íme, így mutatkoznak meg emberi életünk töredékes kapcsolatai. Íme, így hull össze-összefércelt darabokra életünk teljessége. Hiszen a részekre tört érzésekkel együtt részekre törik az ember is.
Az élethez hozzátartozik az örvendezés, a bánat, a betegség, a meggyógyulás, a reménység, a lemondás, a születés, a halál, a gyász, a hit, a megtörettetés, az álmodozás, a jó, a rossz. Így teljes az élet. S így kellene teljessé válnia emberi érintkezéseink minden mozzanatának, hogy megosztva egymással bánatot, örömet, feloldódhatnánk a mindenben együtt érző együvé-tartozásban.
Mérlegeld: hány töredezett, félszeg kapcsolatot mondhatsz magadénak? Hány rész-együttérzésre épülő viszonyt, barátságot tudsz megszámlálni életedben? Mérlegeld: hány, minden érzést átfogó, barátságról tudsz számot adni? Hány emberrel tudtál elválaszthatatlanul egymáshoz alakulni, egymáshoz simulni viharban és napsütésben egyaránt? Mérlegeld: melyik mennyit ér?

2010. augusztus 8., vasárnap

Czire Szabolcs: Megpihen, megfigyel, megújul

2010.08.08. Megpihen, megfigyel, megújul Czire Szabolcs     
Vasárnap nemcsak a megállás napja, hanem az élet másfajta látásáé is.
Isten munkatársai vagyunk, mondogatjuk nem kevés büszkeséggel, egyben legitimálva azokat az időket, amikor önmagunkat is leelőzzük a nagy rohanásban. De van egy nap – kell lennie egy napnak –, amikor nem a cselekvésen van a hangsúly, hanem a figyelésen. Annak a megfigyelésén, hogy mily’ tökéletes a teremtett világ a maga sokszínűségében és teljességében.
Kell lennie egy napnak, amikor nem tenni kell, hanem lenni. Amikor feladható az illúzió, hogy ehhez a világhoz valamit is hozzá kellene tenni. Mert az „jó”.
Ez a megállás, a pihenés lényege.
Ilyenkor lehet megtanulni másként látni.
Itt az idő kikapcsolni a számítógépet, és megfigyelni a fű növekedését. Elmenni a templomba, sétálni az utcán, és megfigyelni az embereket, sorsukkal és esendőségükkel, mintha először látnánk őket. Felismerni, hogy tanítók vesznek körül. Árnyékból figyelni a madarakat, a felhők habkönnyű úszását, zenét hallgatni, kedvenc sorainkat felidézni. Az alkonyatban Babits Esti kérdését olvasni. És elmerengni hosszan, ráérősen: ez a sok szépség mind mire való?
S ha a hála mint pára száll fel lelkünkből, valódi vasárnapunk volt.

2010. augusztus 7., szombat

Lakatos Sándor: Egy az Isten

2010. 08. 07. Egy az Isten Lakatos Sándor




Első éves teológiai hallgató voltam. A bentlakási szoba téli estéjén a felsőbb évesekkel beszélgettünk. Az egyik közülük vádlón nekem szegezte a felkiáltó kérdést:

– Te nem olvastad Jókaitól az Egy az Istent?!

– Nem – feleltem csendesen, szégyenkezve.

– És te unitárius pap akarsz lenni?! – kérdezte ismét könyörtelenül, és úgy éreztem minden szándéka az, hogy beletaposson a tudatlanság szégyenteljes sarába. Aztán levette a polcáról a kötetet, és határidős feladatként kiosztotta olvasásra.

Akkor úgy olvastam végig ezt az akkoriban még ritka könyvet, hogy arra jobban emlékszem, hogy miért kellett elolvassam, mint arra, hogy mit olvastam. Évekkel később újra kézbevettem ezt a regényt, most már saját elhatározásból, ugyanis a könyvesboltban megtaláltam az új kiadást. Adorján Manassé alakja pedig folyton arra emlékeztetett, hogy kisebbségi létünk miatt közösségünk mennyire rászorul az igazi példaképekre.



Colosseum

Egykori „támadómat” ma már jó barátként tartom számon. Olvasd el te is Jókai sorait, aki a regény főhősét ott látja a Colosseum legfelső karzatán, amint lefesti az egyedi római látképet.

„Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a képrámája előtt, és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égiháború, tengeri vihar rá nézve nem vész, csak modell – a néplázadás csak tanulmányfők csoportozata. Egész Róma a piacon van, és kiabál; ez pedig ül az ernyője alatt, és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le fogja festeni, s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja Rómát, ő azt is le fogja festeni, s az még nagyobb hatású kép lesz. – A festő hidegvérű ember – lefesti Venust, s nem lesz szerelmes; s lefesti a Madonnát, s nem lesz bigott. – Lefesti az Istent és az ördögöt, s egyiknek sem hízelkedik. S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni, meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak – ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom – se bevett vallás. – Ha lángesze van – világot hódít vele!” (Jókai Mór, Egy az Isten, I. rész, 16. fej., 104 old., Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2008)

2010. augusztus 6., péntek

Máthé Sándor: Alázat

2010. 08. 06. Alázat Máthé Sándor




Amiről ma szeretnék írni, arra egy rádióműsor késztetett. Egy vallásos adásban hallottam azt a beszélgetést, amelyik az alázatról szólt. Pontosabban az alázattal kapcsolatban tett fel kérdéseket a riporter vezető személyiségeknek, köztük egyházi embereknek is. Sajnos – számomra ez volt a meglepő –, a műsor végén sem tudtam meg, hogy mi az alázat. Az viszont kiderült, hogy mennyire féltek tőle a megkérdezettek, hogy mennyire mellébeszéltek. Ilyenek hangzottak el:

Alázat? Hát igen, lehet, de legfeljebb Isten előtt.

Alázat? Csak nehogy meghunyászkodás, gyávaság legyen!

Alázat? Egy másik emberrel való viszonylatban? És ha én különb vagyok, mint ő?

Mi is az alázat? Hadd említsek meg néhány olyan okot, ami meg szokta nehezíteni, hogy egy fogalmat helyesen értelmezzünk. Megnehezíti ezt olykor az, hogy az idők során megváltozik egy szónak a jelentéstartalma. Még inkább nehezíti ezt, hogy a kor is változik, és benne a mi gondolkodásunk is. Ami hajdan erénynek számított, az ma hiba, gyengeség, fogyatkozás.

Tizenkét évi esperesi szolgálatom alatt sok- és sokféle emberrel találkoztam. Megtapasztalhattam, hogy a legtöbb egyszerű ember ismeri az alázatot, ami számukra nem más mint a valóságon alapuló önismeret és a mindenkinek kijáró tisztelet. Sajnos, olyanokkal is találkoztam, akiknél ismeretlen az alázat fogalma. Egyszerűen nem tudják hova tenni saját magukat, azért, hogy valahogy kitűnjenek, felfigyeljenek rájuk. És azt hiszik, hogy ők a nagyfiúk, ők a menők, akik nélkül semmi fontos és érdekes nem történhet, akik nélkülözhetetlenek a közösségben. Magatartásuk, buzgólkodásuk „eredménye” az, hogy meghasonlást szítanak, felbolygatják a közösségek megszokott rendjét, s végül éppen az a közösség fogja megtagadni őket, kidobni magából, amely egykor bizalmat adott nekik.

Az ilyen gondolkozástól teljesen idegen az alázat, s nem kell meglepődni azon, ha egyenesen félnek az emberek attól, hogy alázatosak legyenek, vagy hogy a gyermekeiket úgy neveljék, hogy alázatos gondolkozásuk és jellemük legyen, mert ismétlem: az alázat mai értelmezés szerint gyávaságot, meghunyászkodást, élhetetlenséget jelent.

2010. augusztus 5., csütörtök

Lakatos Csilla: Azonos ritmusban

2010.08.05. Azonos ritmusban Lakatos Csilla

A keresztény ősgyülekezetnek az lehetett az egyik vonzereje, hogy ott mindenki számított. Mindenki résztvett a gyülekezeti életében, s a hangsúly mindig azon volt, ami összekötötte, nem pedig elválasztotta a tagokat. Úgy tudtak egy közös cél érdekében összegyűlni, hogy tiszteletben tartották a másságot, s mindenki a maga tehetségével volt jelen.
Ha van még vonzereje a keresztény gyülekezetnek, akkor ez ma is hasonló lehet: tisztelni egymást, megbecsülni egymás munkáját, egymással békességben élni. De inteni a tétlenkedőket, biztatni a bátortalanokat, egymást felkarolni, egymáshoz, mindenkihez türelmesnek lenni, a rosszért nem rosszal fizetni, hanem mindenkor a jóra törekedni egymás és mindenki iránt. (1Tessz 5,12-15)
Mind közül a tétlenkedők intése ragadta meg a figyelmemet. A tétlenkedő, azaz az eredeti szó szerint ataktúsz. Könnyen felismerni benne a taktus szót, ami ütemet jelent a zenében. Akik valamilyen okból kiesnek a taktusból, azaz ütemtévesztettek lesznek, ők bizony veszélyeztetik az összritmust. Talán őket kellene segíteni az újrahangolásra, hogy visszataláljanak az alapritmushoz. Mert a hang magassága, színe, erőssége, tisztasága sokféle lehet, de a ritmus csak egy. Sokféle taktus diszharmóniához vezet.
Amikor az egyik leggazdagabb német Hansa-városnak, Lübecknek a falait építették, az egyik kapura a következő feliratot írták: Concordia Domi foris pax, ami magyarra így fordítható: Benn egyetértés, kívül béke. Természetesen ezt feltételesen is lehet, sőt kell érteni. Ha belül, a házban, a falakon belül egyetértés, közös ritmus van, akkor ez kisugárzik, és békét eredményez kint, a falakon kívül is. S a kisugárzás ma is vonzó a harmóniára, a keresztény gyülekezet alapritmusára, azaz Istenre vágyó ember számára.

2010. augusztus 4., szerda

Csete Árpád: Lehetne másképp is?

2010. 08. 04. Lehetne másképp is? Csete Árpád




Négy és fél éves kisfiúnknak gennyes mandulagyulladása van. Az orvos penicillin-kúrát írt fel. Hatóránként injekció, egy héten keresztül, összesen 28 alkalommal. Azaz reggel hatkor, déli tizenkettőkor, este hatkor és éjfélkor. Minden alkalommal ketten szülőkként lefogjuk a gyermeket, a harmadik pedig megszúrja. A gyermek rémült, különösen, amikor éjszakai vagy hajnali álmából verjük fel. Rettegve könyörög és rimánkodik, hogy hagyjuk abba, mert nagyon fáj. Elhisszük neki, mindazonáltal folytatjuk. Már bele vagyunk betegedve. A korábban semmitől sem félő, életvidám kisfiúnk mára már sok mindent átértékelt az emberekkel és a világgal kapcsolatban. Mindez történik a gyógyulás érdekében.

Nyugaton élő barátommal beszélgetek. Mondja, hogy arrafele nagyon ritkán, vagy sosem szúrnak. Az ottani gyerekek nem ismerik ezt a fajta traumát. Elcsodálkoztam.

Más: gyermekkoromban meg voltam győződve arról, hogy a fogászati rendelőket kizárólag emberkínzás céljából találták ki. Volt részem abban is, hogy a fehér köpenyes doktor bácsi nyakig véresen állt előttem, zörgő, szintén véres vasszerszámokkal a kezében. Nyári délutánokon nem egyszer lehetett üvöltő pácienseket hallani a fogászati klinika előtt sétálva. Mindez szintén a gyógyulás reményében.

A kilencvenes évek első felében külföldiek mondogatták, hogy ennyi fogatlan embert, mint a mi országunkban ritkán lehet látni a nagyvilágban. Nem csodálkoztam. Szerencsére mára már valamelyest változott a helyzet.

Kétségtelen, hogy a rosszat, a bűnt, a betegséget le kell győzni. Meg kell vívni a csatákat, a harcot, és győzni kell. Erről szól az egész életünk. De milyen áron? Miért van az, hogy „nyugaton” lehet mindent másképpen is végezni? Fájdalommentesen, magas színvonalon, kevésbé brutális módszerekkel, aljasság és sunyiság nélkül, úgy, hogy a rosszból végül jó legyen. És persze mindezt nagyképűség nélkül. Talán ez az egyik fő különbség a kelet és a nyugat embere között: az emberibb, humánusabb hozzáállás egymáshoz és az élet dolgaihoz.

2010. augusztus 3., kedd

Orbán Erika: A kedd hajnal meséje

2010. 08. 03. A kedd hajnal meséje Orbán Erika

Amikor egy augusztusi kedd hajnal megkérdezte a Lányt, mit szeretne szerelmétől, a Lány nagyravágyóan azt válaszolta:

– Mindent!

Ám a hajnal kötekedett:

– Ha mindent neked ad, mi marad neki?!

– Az övé leszek én! És én leszek a mindene. – akarta a Lány.

De ez a vágy csak az ő szívét szította. Olyankor, amikor úgy vélte, a mindenség is belegyömöszölhető a Fiú képébe. A vak szerelem tette ezt vele, mely kedd reggeli vágyait csiholta. Aztán megkérdezte a hajnal a Lányt:

– És mit szeretne a szerelmed tőled?

– Célokat! És csókokat. Törődést és türelmet. Kedvességet, örömöt. – válaszolta a Lány.

– Ez minden?! Akkor elviszem a vágyaidat, hogy ne terheljék szerelmedet.

És azóta a Lány vágy nélkül szereti a Fiút, és minden, amit tőle kap, boldoggá teszi.

2010. augusztus 2., hétfő

Demeter Sándor Loránd: Koldus Vili levelei

010. 08. 02. Koldus Vili levelei Demeter Sándor Lóránd




Vili, a koldus valós személy. Költői kedvű segédlelkész voltam, ő pedig bejáratos volt a lelkészi hivatalba. Szőlőt metszett, söprögetett, melegedett. Télen inkább melegedett. Beszélgettünk is, de inkább hosszú, nagy csendekben eregettük a füstöt. Hosszúra vettük a slukkot, s lassan, nagyon lassan fújtuk. Közben ilyeneket mondtunk, hogy hm, na, aha... S ebben benne volt minden arról, hogy milyen is az élet. Vili ilyenkor elvágyott. Valahová, ahol meleg van, s az embernek a fülét nem hasítja, még a bőre alá sem bújik be, s csontjait sem ropogtatja az a nyavalyás Nemere. Utolsó cigimet megpostáztuk. Akkor mondta Vili, hogy ő elmegy. Valahová, ahol meleg van. Lehet, hogy Izraelbe. Egy nap tényleg odalett. Elhittem neki, hogy elment Izraelbe. Láttam, ahogyan evangéliumi tájakon, apostoli helyeken kölcsönkér egy cigit, s hosszú slukkok alatt hazagondol. A városra, a Nemerére, a költői kedvű segédpapra... Aztán levelezni kezdünk Vilivel. Versben. Többnyire a Helikon hasábjain bonyolítottuk levelezésünket. Evangéliumi tájakról, apostoli helyekről, prófétai gondolatokról. Arról, hogy hm, na, aha... Meg arról, hogy milyen is az élet. Az életünk.

Vigyétek a hírt

(Jánosnak, 2009-ből )

Jézus eljött hozzánk mi mégis egyre várunk

várunk amíg vakok lesznek az eddig látók

várunk amíg sánták lesznek az eddig járók

várunk amíg a lepra rólunk a húst lemarja

várunk amíg füleink süketekké válnak

Jézus eljött hozzánk mi mégis egyre várunk

várunk amíg élőhalott lesz minden földön járó

várunk és nem hisszük el hogy az örömüzenettel

hozzánk is érkezett a názáreti Mester

várunk és nem hisszük el hogy kinek jönni kellett

itt van megérkezett

2010. augusztus 1., vasárnap

Csécs Márton Lőrinc: Kibuggyant érzések

2010. 08. 01. Kibuggyant érzések Csécs Márton Lőrinc




A lakásommal szembeni kis zöld területen van négy pad. Már nem emlékszem pontosan melyiken – a nekem jobb oldalon lévő, vagy a bal kezemmel egy irányba elhelyezett padon –, de mindenképp lakásommal szembeni padok egyikén ült egyes egyedül földbefúrt tekintetekkel az álombeli öregúr. Jól hallható hangerővel, könyökeit térde felső részére támasztva, de nem összetett kezekkel, hanem mint barátjával, valahogyan így beszélgetett istenével:

Te Isten, Te! Szép napra virradtam ma reggel, s hajlékamból kilépve, a téglabörtönem elhagyva kerestem szememmel a zöldet, a kéket, a madarat… rövidre fogva a szót: a létet. Téged. S ezen a padan, mintha megnyugadna lelkem. Talán imádkozak Isten! És imámban arra kérlek, hogy vétkeimet temesd a tengerbe, szabadíts meg engemet attól a gonosztól, attól a lelki fekélytől, amelyik nem hagy aludni, mely nem ad nyugtat, fényt a szememnek. Segíts kiirtani lelkemből minden burjánt, minden férget. Hadd lélegezzek fel lelki súlyaim alól, mint a felszínre jutatt búvár, aki tüdejit tölti friss levegővel hosszú nélkülözés után.

Imádkozak Istenem azért, hogy légy ott nekem, amikor mindenki más elhagy, amikor szükségem van. Világosítsad értelmemet! Tisztítsad szívemet! Erősítsed akaratamat! Csöppents lelkembe magabiztosságat, korrekt önképet. Segíts abban, hogy feladataim során mindig megtaláljam a helyes megoldást. S lehetőleg minél könnyebben. Segíts abban, hogy minden életvizsgám jól sikerüljen, s ne bukjak el.

Imádkozak Isten azért, hogy ne vess el engem, minket, hanem, mint atya, ölelj magadhaz, hogy minden, ami bánat, gond, mint forró lángban a fa, hamuvá váljon.

Imádkozak azért, hogy áldjá’ meg jó és ép egészséggel, áldjá’ meg szent ébrenléttel, segíts, hogy a kétség és versengés szelleme ne uralkodjon el rajtam. Engedj élni csendességgel, s ne háború, forradalom, árvíz, katasztrófa legyen az, ami mozgást hoz életembe, életünkbe, hanem ünnep, vígság, tánc, keresztelő, esküvő, bál, szerelem.

Imádkozak azért, hogy adjá’ bölcsességet megérteni akaratodat, s átlátni minden szemfényvesztő látszatan, ami megtéveszteni igyekszik engemet. Óvj meg igazságtalanságaktól. És segíts felismerni időnként furcsa igazságodat!

Imádkozak halottaim örök nyugalmáért, gyermekeim boldogságáért, az élet könnyedségéért.

S hallod? Én mindent megteszek, hogy eredményes legyek, de Te is támogass engemet! Ezekért imádkoztam. Támogassál. Szeress! Légy valóságom! S ne majd, s majd aztán holnap, hanem most és mindörökké!! Ámmen. Na!


És maradt a mély, érzelmektől hangos csend.