2010.12.31. Rácz Norbert December 31.
Öregesen szöszmötöl. Mindennel elpepecsel, hosszasan néz meg mindent, néha mosolyog, máskor mormol valamit, csak úgy, a maga számára. Mindenféle kacatot, lomot, ruhát, újságcikkeket, fényképeket fog csontos kezébe, fátyolos szemei elé emel mindent, mintha magába szeretné szippantani a képeket, a cikkek betűit, a ruhák szagát, mindent. Sok dolga van, rengeteg mindent kell régi, nehéz bőröndjeibe beraknia, pillanatnyi vesztegetnivaló ideje sincs, mindjárt eljött a pillanat, menni kell. A vonat nem vár, és ő soha sehonnan el nem késett, ellenkezőleg, hajszálpontos volt világéletében. Most sem történhet másképp. Néha idegesen néz az órára, aztán egyre gyorsabban, egyre lázasabban gyűr mindent nagy táskáiba, feneketlen zsebeibe, kötözi zsákjait, szuszog, topog, forgolódik, ajaj, már hallja az egyre sürgető füttyöket, mindjárt vége. Pedig mennyi mindent kellene szép alaposan megnézni, rendszerezni, mennyi bájos történetet kellene feleleveníteni, s mennyi keserű könny íze kellene szétmálljon a szájában!
Tudja, sokan szerették, talán még többen haragudtak rá, dehát most már nincs mit tenni, aki jobb, az mutasson többet, neki és belőle ennyire tellett. Mégegyszer végignéz a lakásban, a régi bútorokat megsimogatja tekintetével, majd lenyomja a rozoga kilincset. A küszöbön ott topog már az új bérlő. Ő is ilyen volt, amikor ideköltözött. Pont ilyen: hetyke, fiatal, arrogáns, lenéző alak, aki csak amúgy félvállról vetett oda egy „jónapot”-ot a kiköltözőnek. Hogy ő most aztán megmutatja, és íme, mintha saját maga érkezett volna ide eléje, mintha önnön arcával nézne tükörbe, azzal a különbséggel, hogy a tükörkép nem változott semmit. És ugyanúgy, mint az előtte itt élő öreg, most ő is elhúzza ráncos száját, kivillantja azt a néhány megsárgult csonkot, mely még a száját lakja, hunyorít, és kézszorítás, köszönés nélkül megy. Az ő ideje lejárt, az utána jövő intézze jobban, ha képes rá, ő többre már nem alkalmas.
A Földnek nevezett lakás új bérlőre vár, tessék, kérem, befáradni, és jobban vigyázni a bútorokra, mint az előzőek, mert ezeket nem tudja akármilyen asztalos megjavítani!
2010. december 31., péntek
2010. december 30., csütörtök
Mikó Amália: Karácsony után
2010. 12. 30. Mikó Amália Karácsony után
Karácsony, karácsony, fenyőszagú, szép álom. Lassan halványodik, és megyünk tovább, bármennyire nehéz: kilépünk belőle. Különös karácsony volt. Fenyő és narancsillatú, ünnepi vacsora, családi együttlét, angyalkodni vágyás díszítette és szépítette. Különös karácsonyt élek meg, kétféle érzéssel fűszerezetett. Egyrészt várom, óh, nagyon várom, hogy megszülessen újra bennem a minden keserűséget és csalódást elfelejteni akaró szeretet, másrészt aggódom magamban.
Aggodalmamnak oka van: minden évben nagy ígéret teljesedik be az írás szerint, gyermek születik, amely elhozza a szabadulást. Én mégsem tudok szabadulni, nem hagy nyugodni egy gondolat: mi lesz a megszületettel a következő év karácsonyáig? Mi lesz a sok ígérettel? Mi lesz akkor, amikor már nincsen jászolbölcső és nincsenek napkeleti bölcsek, és a királyok is megbújnak a szent írás sorai mögé. Mi következik a születéstörténet után, mert nincsen vége ott, hogy pásztorok dicsőítik és magasztalják az Istent. Mi is csatlakozunk hozzuk, de mi lesz ezután?
Óh, aggódom, mi lesz akkor, amikor a csillag sem világít életünk ege felett, és a szeretet története is elhalványul, feledésbe merülnek az angyalok karának biztató szavai. Karácsony múltával félelem hat át. Sokan búcsút intenek: viszlát ünnepi hangulat, viszlát karácsonyi szépség és ünnepi szeretet! Lezárult a kép? Nincs folytatás? Hogy folytatni tudjam, felelevenítem újra. Egy képet képzelj magad elé. Rongyos istállót ábrázol. Benne mozdulatlanul rajzolódik ki egy női és egy férfialak kisjászol fölé hajolva. Félhomály van, és valaki ráfestette a Kisjézust is, ő sem mozdul. Szentestét ábrázolja a bibliai kép. Gyermek születése utáni öröm járja át szívedet.
Ma már ennek a képnek kerete is van. Hiszen az idők folyamán jól becsomagoltuk a történetet. Díszes, ragyogó, kisangyalos mintákat festett rá valaki a keretre. Majd angyalok szárnyán érkeztek minden hajlékba a Hargita legtetejéről karácsonyi pompába öltöztetett fenyők. Mindez keret csupán.
Mindenkinek van egy ilyen képe a karácsonyról a szívében. Mert keretek és képek között éljük mindennapjainkat. Vannak fontos dolgok, lényeges dolgok, és vannak teljesen formálisak, keret-jellegűek. Jóllehet mindkettőnek szüksége van egymásra. A képnek a keretre, mert az adja meg a lényeget, de a kompozíciót is le kell zárni, és erre kitűnő találmány a keret. A formák, a szabályok, a törvények, a hitelvek, ünnepek: keretek, meghatározzák életünket, és sokszor bonyolulttá teszik mindennapjainkat. Pedig egyszerű képlet: Jézus az az ember volt, aki mindenkit csak felemelni szeretne. A szeretetről beszél, amely széppé, felemelővé teszi emberi kapcsolatainkat, és megszabadít félelmeinktől.
Őrizzük ezt a képet, és próbáljunk hasonlóak lenni őhozzá: szeressük az Istent és felebarátainkat, mi – e világ és az unitárius vallásunk keretei között élő emberek. Így lehetünk mi is Isten legjobb gyermekei, akiket felismer, és akiket megszabadít félelmeinktől. S akkor nem zárul le a karácsonyi történet, hanem az év minden egyes napján egyre csak teljesedni tud.
Karácsony, karácsony, fenyőszagú, szép álom. Lassan halványodik, és megyünk tovább, bármennyire nehéz: kilépünk belőle. Különös karácsony volt. Fenyő és narancsillatú, ünnepi vacsora, családi együttlét, angyalkodni vágyás díszítette és szépítette. Különös karácsonyt élek meg, kétféle érzéssel fűszerezetett. Egyrészt várom, óh, nagyon várom, hogy megszülessen újra bennem a minden keserűséget és csalódást elfelejteni akaró szeretet, másrészt aggódom magamban.
Aggodalmamnak oka van: minden évben nagy ígéret teljesedik be az írás szerint, gyermek születik, amely elhozza a szabadulást. Én mégsem tudok szabadulni, nem hagy nyugodni egy gondolat: mi lesz a megszületettel a következő év karácsonyáig? Mi lesz a sok ígérettel? Mi lesz akkor, amikor már nincsen jászolbölcső és nincsenek napkeleti bölcsek, és a királyok is megbújnak a szent írás sorai mögé. Mi következik a születéstörténet után, mert nincsen vége ott, hogy pásztorok dicsőítik és magasztalják az Istent. Mi is csatlakozunk hozzuk, de mi lesz ezután?
Óh, aggódom, mi lesz akkor, amikor a csillag sem világít életünk ege felett, és a szeretet története is elhalványul, feledésbe merülnek az angyalok karának biztató szavai. Karácsony múltával félelem hat át. Sokan búcsút intenek: viszlát ünnepi hangulat, viszlát karácsonyi szépség és ünnepi szeretet! Lezárult a kép? Nincs folytatás? Hogy folytatni tudjam, felelevenítem újra. Egy képet képzelj magad elé. Rongyos istállót ábrázol. Benne mozdulatlanul rajzolódik ki egy női és egy férfialak kisjászol fölé hajolva. Félhomály van, és valaki ráfestette a Kisjézust is, ő sem mozdul. Szentestét ábrázolja a bibliai kép. Gyermek születése utáni öröm járja át szívedet.
Ma már ennek a képnek kerete is van. Hiszen az idők folyamán jól becsomagoltuk a történetet. Díszes, ragyogó, kisangyalos mintákat festett rá valaki a keretre. Majd angyalok szárnyán érkeztek minden hajlékba a Hargita legtetejéről karácsonyi pompába öltöztetett fenyők. Mindez keret csupán.
Mindenkinek van egy ilyen képe a karácsonyról a szívében. Mert keretek és képek között éljük mindennapjainkat. Vannak fontos dolgok, lényeges dolgok, és vannak teljesen formálisak, keret-jellegűek. Jóllehet mindkettőnek szüksége van egymásra. A képnek a keretre, mert az adja meg a lényeget, de a kompozíciót is le kell zárni, és erre kitűnő találmány a keret. A formák, a szabályok, a törvények, a hitelvek, ünnepek: keretek, meghatározzák életünket, és sokszor bonyolulttá teszik mindennapjainkat. Pedig egyszerű képlet: Jézus az az ember volt, aki mindenkit csak felemelni szeretne. A szeretetről beszél, amely széppé, felemelővé teszi emberi kapcsolatainkat, és megszabadít félelmeinktől.
Őrizzük ezt a képet, és próbáljunk hasonlóak lenni őhozzá: szeressük az Istent és felebarátainkat, mi – e világ és az unitárius vallásunk keretei között élő emberek. Így lehetünk mi is Isten legjobb gyermekei, akiket felismer, és akiket megszabadít félelmeinktől. S akkor nem zárul le a karácsonyi történet, hanem az év minden egyes napján egyre csak teljesedni tud.
2010. december 29., szerda
Demeter Erika: Ahol másképp ragyognak a csillagok
2010. 12. 29 Demeter Erika Ahol másképp ragyognak a csillagok
Csillagközeli úton érkeztünk egy olyan településre, amelyről keveset tudtunk. Tudtuk, hogy egyike a testvérgyülekezetünknek, és ott fogjuk tölteni a karácsonyi ünnepeket. Kissé félve indultunk, és aggódva vártam, hogy milyen lesz. Olyan meseszerűen indult, egy kicsit parafrazálva a karácsonyi történetet: bennem volt a félelem, hogy „lesz-e hely számunkra?” Persze, tudtuk, hogy meg van szervezve és várnak, de ennek ellenére a kételkedés ott bujkált bennem.
Csillagról beszélni idegen nyelven, idegen embereknek, akik befogadnak karácsony ünnepére! Nagy kihívásnak éreztem! Ám az első ima után minden kételyem elszállt jó messzire. Hiszen ott és akkor mindannyiunkra ragyogott a karácsonyi fény, ott és akkor mindenkinek ugyanazt jelentette a betlehemi csillag, s ha felnéztünk az égre, lelki szemeinkkel láthattunk másféle ragyogást is.
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor istentisztelet közben megszólalt a Bartók Béla révén megőrzött dal: Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok…
Meghatódva mondtam gondolataimat arról a csillagról, amely megmutatta nekünk már olyan régen az utat, s közben tudtam, hogy otthon vagyok. Igen, messze az otthontól is lehet otthon lenni! Elszégyelltem magam a félelmeim miatt a vendéglátó, szerető emberek előtt, s leírtam, hogy más okuljon az én példámból. Nem halt meg a keresztény szeretet, és a betlehemi csillag is tovább világít más családoknak is más időben és térben.
Csillagközeli úton érkeztünk egy olyan településre, amelyről keveset tudtunk. Tudtuk, hogy egyike a testvérgyülekezetünknek, és ott fogjuk tölteni a karácsonyi ünnepeket. Kissé félve indultunk, és aggódva vártam, hogy milyen lesz. Olyan meseszerűen indult, egy kicsit parafrazálva a karácsonyi történetet: bennem volt a félelem, hogy „lesz-e hely számunkra?” Persze, tudtuk, hogy meg van szervezve és várnak, de ennek ellenére a kételkedés ott bujkált bennem.
Csillagról beszélni idegen nyelven, idegen embereknek, akik befogadnak karácsony ünnepére! Nagy kihívásnak éreztem! Ám az első ima után minden kételyem elszállt jó messzire. Hiszen ott és akkor mindannyiunkra ragyogott a karácsonyi fény, ott és akkor mindenkinek ugyanazt jelentette a betlehemi csillag, s ha felnéztünk az égre, lelki szemeinkkel láthattunk másféle ragyogást is.
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor istentisztelet közben megszólalt a Bartók Béla révén megőrzött dal: Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok…
Meghatódva mondtam gondolataimat arról a csillagról, amely megmutatta nekünk már olyan régen az utat, s közben tudtam, hogy otthon vagyok. Igen, messze az otthontól is lehet otthon lenni! Elszégyelltem magam a félelmeim miatt a vendéglátó, szerető emberek előtt, s leírtam, hogy más okuljon az én példámból. Nem halt meg a keresztény szeretet, és a betlehemi csillag is tovább világít más családoknak is más időben és térben.
Csécs Márton Lőrinc: Csonka gondolatok
2010. 12. 28. Csécs Márton Lőrinc Csonka gondolatok
Lejárt Karácsony. Volt, akinek ünnep volt, és volt, akinek nyűg. Volt, aki temetett, és volt, aki szült. Ez mindig így történik. Sohasem lehet úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Kissé feldobódik az ember, s aztán várja, hogy mi lesz: szárnyakat eresztve fennmarad a magasban s repül, majd szépen leszáll vagy pedig suppan?
S biza van, aki akkorát esik, hogy még fáj bele. Ez így van rendjén. Így válik az összevisszaság renddé.
Mától kezdve csonkahét. Vagy más néven: húshagyóhét, kisfarsang vagy semmihét. Ha elgondolkodol rajta – vagy beosztod magadnak –, valamelyikben feltalálod éned mozgásterét.
Ha nekem gyomorpihentető húshagyóhét, neked lehet kisfarsang, amikor legyőzve gátlásaidat álarc mögé bújva kitombolod magad. És kóstolgatod a társadalom, a közvélemény, az erkölcs tiltott gyümölcseit, annak reményében, hátha te is felfedezed, hogy mezítelenül állsz az élet kertjében. S azt reméled, kipattan a szemed és különbséget tudsz tenni majd jó és rossz között. Mert ha kinyílik, lesz éntudatod, és így már könnyű eldönteni, hogy a viszonyfogalom éppen melyik pólusa érvényes rád. Talán azt is reméled, hogy hűvös téli alkonyatkor majd Isten személyesen téged is felöltöztet meleg bőrruhába.
Lehet a harmadiknak e hét a semmi hete lesz. Mert ő éppen e pár nap alatt növény akar lenni. Minek aggódni, sírni, kacagni, élményt gyűjteni? Minek? Ha elég a lét, minek/kinek az élet? Tudat ki, vegetálás be! A testet pihenő helyzetbe, a lelket, a szellemet meg rezgésnélküli néma üzemmódra!
Egy dolog biztos: attól, mert a hét csonka, az embernek nem kell azzá válnia!
Lejárt Karácsony. Volt, akinek ünnep volt, és volt, akinek nyűg. Volt, aki temetett, és volt, aki szült. Ez mindig így történik. Sohasem lehet úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Kissé feldobódik az ember, s aztán várja, hogy mi lesz: szárnyakat eresztve fennmarad a magasban s repül, majd szépen leszáll vagy pedig suppan?
S biza van, aki akkorát esik, hogy még fáj bele. Ez így van rendjén. Így válik az összevisszaság renddé.
Mától kezdve csonkahét. Vagy más néven: húshagyóhét, kisfarsang vagy semmihét. Ha elgondolkodol rajta – vagy beosztod magadnak –, valamelyikben feltalálod éned mozgásterét.
Ha nekem gyomorpihentető húshagyóhét, neked lehet kisfarsang, amikor legyőzve gátlásaidat álarc mögé bújva kitombolod magad. És kóstolgatod a társadalom, a közvélemény, az erkölcs tiltott gyümölcseit, annak reményében, hátha te is felfedezed, hogy mezítelenül állsz az élet kertjében. S azt reméled, kipattan a szemed és különbséget tudsz tenni majd jó és rossz között. Mert ha kinyílik, lesz éntudatod, és így már könnyű eldönteni, hogy a viszonyfogalom éppen melyik pólusa érvényes rád. Talán azt is reméled, hogy hűvös téli alkonyatkor majd Isten személyesen téged is felöltöztet meleg bőrruhába.
Lehet a harmadiknak e hét a semmi hete lesz. Mert ő éppen e pár nap alatt növény akar lenni. Minek aggódni, sírni, kacagni, élményt gyűjteni? Minek? Ha elég a lét, minek/kinek az élet? Tudat ki, vegetálás be! A testet pihenő helyzetbe, a lelket, a szellemet meg rezgésnélküli néma üzemmódra!
Egy dolog biztos: attól, mert a hét csonka, az embernek nem kell azzá válnia!
2010. december 27., hétfő
Orbán Erika: Ilyenkor, karácsonykor...
2010. 12. 27. Orbán Erika Ilyenkor, karácsonykor...
... mifelénk megváltozik a világ. Úgy is mondhatom, hogy az egyetemes követelményekből levezethető, motivációs szempontból különböző értéktípusok átrendeződnek, kiéleződnek. Az embernek, mint biológiai lénynek a szükségletei fokozottabb mértékben elégítődnek ki. Az összehangolt társas interakciók kevesebb elvárás nyomására, belső igény alapján valósulnak meg. A csoportok működéséhez és túléléséhez szükséges feltételek hangsúlyosabban kelnek életre. Erre a három követelményre minden társadalom és egyén értékei alapján felel meg.
Shalom H. Schwartz tíz értéktípust különböztet meg: hatalom, teljesítmény, hedonizmus, stimuláció, önvezérlés, egyetemesség, jóakarat, hagyomány, konformitás, biztonság. Szeretjük azt hinni, hogy ez utóbbi négy-öt érték – az előbbi kettő-három ellenében – erőteljesebben él ilyenkor. Pedig a társadalmi státus és presztízs, kontroll vagy dominancia emberek és erőforrások felett (lásd vásárlási láz vagy politikusok ünnepi „fogásai”); és a társas elvárásoknak megfelelő kompetencia bemutatásával járó személyes siker (különböző szereplések) éppúgy vagy jobban megnyilvánul, mint más időszakokban. Az érzéki kielégülés, élvezet, életöröm és az izgalom, a változatos élet keresése, miként a megértés, a minden ember jólétével való törődés; a jólét védelme segítőkészség által; és a hagyományos kultúra, vallás értékei iránti tisztelet és elkötelezettség talán mind-mind fokozottabbak az ünnep napjaiban... Ám a konformitás rendjén, amint kifele araszolunk karácsonyból, levet(kőztet)jük ünnepibb értékeinket. A percek nélküli idő után valami másra, a naptárban múló külsőre figyelünk.
Megmarad-e valami a közelmúlt szentségéből?
Egy tizenegyedik, a spirituális értéktípus lényege az a cél, hogy értelmet találjunk az életben. Hogy megtaláljuk az élet értelmét; lelki-szellemi, spirituális életünk értelmét, belső harmóniánkat. Talán nem lesz ez minden egyén „biológiai” szükséglete; talán interakcióba is léphetünk és csoportok is zavartalanul működhetnek e nélkül. De a keresztény, Isten-hívő ember számára eme érték-keresés, -éltetés a cél és feladat, és nemcsak ilyenkor, karácsonykor.
... mifelénk megváltozik a világ. Úgy is mondhatom, hogy az egyetemes követelményekből levezethető, motivációs szempontból különböző értéktípusok átrendeződnek, kiéleződnek. Az embernek, mint biológiai lénynek a szükségletei fokozottabb mértékben elégítődnek ki. Az összehangolt társas interakciók kevesebb elvárás nyomására, belső igény alapján valósulnak meg. A csoportok működéséhez és túléléséhez szükséges feltételek hangsúlyosabban kelnek életre. Erre a három követelményre minden társadalom és egyén értékei alapján felel meg.
Shalom H. Schwartz tíz értéktípust különböztet meg: hatalom, teljesítmény, hedonizmus, stimuláció, önvezérlés, egyetemesség, jóakarat, hagyomány, konformitás, biztonság. Szeretjük azt hinni, hogy ez utóbbi négy-öt érték – az előbbi kettő-három ellenében – erőteljesebben él ilyenkor. Pedig a társadalmi státus és presztízs, kontroll vagy dominancia emberek és erőforrások felett (lásd vásárlási láz vagy politikusok ünnepi „fogásai”); és a társas elvárásoknak megfelelő kompetencia bemutatásával járó személyes siker (különböző szereplések) éppúgy vagy jobban megnyilvánul, mint más időszakokban. Az érzéki kielégülés, élvezet, életöröm és az izgalom, a változatos élet keresése, miként a megértés, a minden ember jólétével való törődés; a jólét védelme segítőkészség által; és a hagyományos kultúra, vallás értékei iránti tisztelet és elkötelezettség talán mind-mind fokozottabbak az ünnep napjaiban... Ám a konformitás rendjén, amint kifele araszolunk karácsonyból, levet(kőztet)jük ünnepibb értékeinket. A percek nélküli idő után valami másra, a naptárban múló külsőre figyelünk.
Megmarad-e valami a közelmúlt szentségéből?
Egy tizenegyedik, a spirituális értéktípus lényege az a cél, hogy értelmet találjunk az életben. Hogy megtaláljuk az élet értelmét; lelki-szellemi, spirituális életünk értelmét, belső harmóniánkat. Talán nem lesz ez minden egyén „biológiai” szükséglete; talán interakcióba is léphetünk és csoportok is zavartalanul működhetnek e nélkül. De a keresztény, Isten-hívő ember számára eme érték-keresés, -éltetés a cél és feladat, és nemcsak ilyenkor, karácsonykor.
2010. december 26., vasárnap
Lakatos Csilla: Karácsonyi feladat
2010.12.26. Lakatos Csilla Karácsonyi feladat
Mindig szívdobogtató pillanat az, amikor a családban hírül adják, hogy megszületett a gyermek. A bejelentés mindig csodálatot vált ki, bármennyire természetes jelenség az, hogy ember születik ezen a világon. Meg tudják határozni, hogy körülbelül hány ezer élet indul el percenként a Földön, és mégis mindegyik egyedülálló, Isten teremtő munkájának csodája.
Jézus születése olyan esemény volt az emberiség történelmében, amelyet még évszázadok és évezredek múltán is újságolunk, a Föld minden nyelvén adjuk tovább egymásnak az angyali szózatot: „Született néktek ma a Megtartó!” Ki gondolta volna, hogy ennek a gyermeknek a születése ilyen nagy fordulatot jelent a világ történelmében, az emberiség életében? Ki gondolta volna akkor, hogy annak a gyermeknek a születése napján, még évezredek múlva is, százmilliók fognak lélekben a jászolbölcső mellé letelepedni, és szívük valami rég sóvárgott melegséggel telik meg, ha felcsendül ajkukon a karácsonyi ének? Ki gondolta volna, hogy annak a gyermeknek a születése nem egyszerű esemény, hanem valami véget nem érő áradása az isteni szeretetnek, s új, isteni életet szül minden lélekben, amely befogadja?
Ezt a gyermeket a keresztény egyház ma is jászolba, a Te szívedbe helyezi. Vajon ez a gyermek megtisztítja-e lelkedet, lecsendesíti-e indulataidat? Az ő életéből fény árad-e szívedbe? Felenged-e rideg konokságod? Elfogadod-e? Rámosolyogsz-e? Megtanulsz-e tőle szeretni?
Karácsonyról-karácsonyra elődbe áll, hozzád érkezik ez a feladat a születésről szóló angyali bejelentésben. Adja Isten, hogy ezen a karácsonyon eleget tudjunk tenni e feladatnak, át tudjuk magunkat engedni az ünnep csodájának. Mert igazi karácsonya csak annak lehet és van, akiben az isteni gyermek megszületett.
Mindig szívdobogtató pillanat az, amikor a családban hírül adják, hogy megszületett a gyermek. A bejelentés mindig csodálatot vált ki, bármennyire természetes jelenség az, hogy ember születik ezen a világon. Meg tudják határozni, hogy körülbelül hány ezer élet indul el percenként a Földön, és mégis mindegyik egyedülálló, Isten teremtő munkájának csodája.
Jézus születése olyan esemény volt az emberiség történelmében, amelyet még évszázadok és évezredek múltán is újságolunk, a Föld minden nyelvén adjuk tovább egymásnak az angyali szózatot: „Született néktek ma a Megtartó!” Ki gondolta volna, hogy ennek a gyermeknek a születése ilyen nagy fordulatot jelent a világ történelmében, az emberiség életében? Ki gondolta volna akkor, hogy annak a gyermeknek a születése napján, még évezredek múlva is, százmilliók fognak lélekben a jászolbölcső mellé letelepedni, és szívük valami rég sóvárgott melegséggel telik meg, ha felcsendül ajkukon a karácsonyi ének? Ki gondolta volna, hogy annak a gyermeknek a születése nem egyszerű esemény, hanem valami véget nem érő áradása az isteni szeretetnek, s új, isteni életet szül minden lélekben, amely befogadja?
Ezt a gyermeket a keresztény egyház ma is jászolba, a Te szívedbe helyezi. Vajon ez a gyermek megtisztítja-e lelkedet, lecsendesíti-e indulataidat? Az ő életéből fény árad-e szívedbe? Felenged-e rideg konokságod? Elfogadod-e? Rámosolyogsz-e? Megtanulsz-e tőle szeretni?
Karácsonyról-karácsonyra elődbe áll, hozzád érkezik ez a feladat a születésről szóló angyali bejelentésben. Adja Isten, hogy ezen a karácsonyon eleget tudjunk tenni e feladatnak, át tudjuk magunkat engedni az ünnep csodájának. Mert igazi karácsonya csak annak lehet és van, akiben az isteni gyermek megszületett.
2010. december 25., szombat
Csete Árpád: Advent nélkül nincs karácsony
2010. 12. 25. Csete Árpád Advent nélkül nincs karácsony
A lány kissé álmosan, de mindenképp unottan szólt oda barátnőjének: – Már megint itt a karácsony… Igen, már megint – jött a válasz. Szótlanul üldögéltek egymás mellett. Cigarettáztak. Egy idő után arról kezdtek beszélgetni, hogy mennyire nincs karácsonyi hangulatuk az idén. Megegyeztek abban, hogy valóban így van. Sőt, tavaly sem volt, és azelőtt sem. Utoljára talán kisgyermekkoromban vártam a karácsonyt – szólt az egyik –, mert akkor még igazi karácsonyok voltak. A templomba mentünk a szüleimmel, és még a rokonokat is meglátogattuk.
Aztán a nagytakarításra terelődött a szó, hogy azt is mi a fenének kell elvégezni? Mert az is olyan unalmas, és amúgy sincs az embernek hangulata az egészhez. Akkor meg minek a takarítás, főzés! És főként: kinek?
Ti mit szoktatok csinálni karácsony estéjén itt faluhelyen? – kérdezte a lány. Feldíszítjük a fát, átadjuk az ajándékokat, aztán nézzük a tévét. Apropó! Te nézted a Megasztárt? Milyen érdekes, hogy egy erdélyi lány ott van a döntőben! Azt hiszem szatmári. Nem, nagyváradi! A közönség szavazta be sms-en keresztül. De azért szép a hangja is, és olyan édi. Milyen jó lehet neki! Egy igazi sztár lett belőle! Igen, így van, de már azt is kezdtem unni – zárta le a témát a másik.
Aztán a templomra terelődött a szó. Te mikor voltál utoljára? Húú, elég rég… Unom. Unok felöltözni, kimenni a hidegbe, beszélgetni az asszonyokkal. Mindig azt kérdik, hogy mikor megyek férjhez? – Én is így vagyok. Hallom a harangszót, de legtöbbször abban az órában még ágyban vagyok. Én is unom az egészet!
Csendben pilinkélni kezdett a hó. A hópelyhek jókedvűen hulldogáltak alá az égből, és fészket raktak a két lány hajában. Hirtelen a várakozás érzése szállta meg a tájat, a két lányt, az embereket. Az emberek feltekintettek az égre, mintha onnan kellene aláereszkednie a megváltásnak. „Mennyből az angyal eljött hozzátok…” – dúdolták, és jó kedvre kerekedtek.
A lány kissé álmosan, de mindenképp unottan szólt oda barátnőjének: – Már megint itt a karácsony… Igen, már megint – jött a válasz. Szótlanul üldögéltek egymás mellett. Cigarettáztak. Egy idő után arról kezdtek beszélgetni, hogy mennyire nincs karácsonyi hangulatuk az idén. Megegyeztek abban, hogy valóban így van. Sőt, tavaly sem volt, és azelőtt sem. Utoljára talán kisgyermekkoromban vártam a karácsonyt – szólt az egyik –, mert akkor még igazi karácsonyok voltak. A templomba mentünk a szüleimmel, és még a rokonokat is meglátogattuk.
Aztán a nagytakarításra terelődött a szó, hogy azt is mi a fenének kell elvégezni? Mert az is olyan unalmas, és amúgy sincs az embernek hangulata az egészhez. Akkor meg minek a takarítás, főzés! És főként: kinek?
Ti mit szoktatok csinálni karácsony estéjén itt faluhelyen? – kérdezte a lány. Feldíszítjük a fát, átadjuk az ajándékokat, aztán nézzük a tévét. Apropó! Te nézted a Megasztárt? Milyen érdekes, hogy egy erdélyi lány ott van a döntőben! Azt hiszem szatmári. Nem, nagyváradi! A közönség szavazta be sms-en keresztül. De azért szép a hangja is, és olyan édi. Milyen jó lehet neki! Egy igazi sztár lett belőle! Igen, így van, de már azt is kezdtem unni – zárta le a témát a másik.
Aztán a templomra terelődött a szó. Te mikor voltál utoljára? Húú, elég rég… Unom. Unok felöltözni, kimenni a hidegbe, beszélgetni az asszonyokkal. Mindig azt kérdik, hogy mikor megyek férjhez? – Én is így vagyok. Hallom a harangszót, de legtöbbször abban az órában még ágyban vagyok. Én is unom az egészet!
Csendben pilinkélni kezdett a hó. A hópelyhek jókedvűen hulldogáltak alá az égből, és fészket raktak a két lány hajában. Hirtelen a várakozás érzése szállta meg a tájat, a két lányt, az embereket. Az emberek feltekintettek az égre, mintha onnan kellene aláereszkednie a megváltásnak. „Mennyből az angyal eljött hozzátok…” – dúdolták, és jó kedvre kerekedtek.
2010. december 24., péntek
Tófalvi Tamás: Ezerráncú ünnep
2010. 12. 24. Tófalvi Tamás Ezerráncú ünnep
„Amikor ünnepelsz, ünnepelj egészen…”
Amikor ma reggel először néztem ki az ablakon, piszkos hólé csöpögött az ereszről. Bágyadt könnycseppként olvadt bele a természetbe, és földi halandók ásító morajára lassú léptekben újraéledt a város. Életem tegnap este elhagyott fonalát keresem, s az érzést, mely ünneplésre serkent…
Amikor ma reggel először olvastam az újságot, mellbe vertek a fájdalmas hírek. Vannak, akik ma nem ünnepelnek. Nincs ahol, nincs amiből, nincs akivel…
Amikor ma reggel először jutott eszembe, hogy ünnepeljek egészen, megijedtem a gondolattól. Ha igazán átadom magam a szeretet, boldogság, béke ünnepének, fájdalmas lesz néhány nap múlva újra beleébredni a zakatoló hétköznapokba. A három napig tartó csoda mélykék tengertükrébe tekintve tán attól rettegtem a legjobban, hogy ez az a pillanat, mikor felfedezhetem őszinte önmagam…
Amikor ma reggel először gyújtottam meg a konyhaasztalon árválkodó gyertya viaszos kanócát, eszembe jutottál. Eszembe jutottál te, édesanya, aki oly sokat tettél azért, hogy családod tiszta házban, meleg étel édes illatával ünnepelje a szeretet estéjét; és eszembe jutottál te, édesapa, aki gondoskodó öleléseddel fogod össze a családod, és vezeted a boldog együvé tartozás érzésének általad kikövezett útjain. Eszembe jutottál te is, örömarcú nagyszülő, szemed ragyogása, szereteted melege, és az, ahogyan egykoron nekem meséltél…
Amikor ma reggel másodszor néztem szembe önmagammal, csak egyetlen gondolat jutott eszembe: „amikor ünnepelsz, ünnepelj egészen…”
„Amikor ünnepelsz, ünnepelj egészen…”
Amikor ma reggel először néztem ki az ablakon, piszkos hólé csöpögött az ereszről. Bágyadt könnycseppként olvadt bele a természetbe, és földi halandók ásító morajára lassú léptekben újraéledt a város. Életem tegnap este elhagyott fonalát keresem, s az érzést, mely ünneplésre serkent…
Amikor ma reggel először olvastam az újságot, mellbe vertek a fájdalmas hírek. Vannak, akik ma nem ünnepelnek. Nincs ahol, nincs amiből, nincs akivel…
Amikor ma reggel először jutott eszembe, hogy ünnepeljek egészen, megijedtem a gondolattól. Ha igazán átadom magam a szeretet, boldogság, béke ünnepének, fájdalmas lesz néhány nap múlva újra beleébredni a zakatoló hétköznapokba. A három napig tartó csoda mélykék tengertükrébe tekintve tán attól rettegtem a legjobban, hogy ez az a pillanat, mikor felfedezhetem őszinte önmagam…
Amikor ma reggel először gyújtottam meg a konyhaasztalon árválkodó gyertya viaszos kanócát, eszembe jutottál. Eszembe jutottál te, édesanya, aki oly sokat tettél azért, hogy családod tiszta házban, meleg étel édes illatával ünnepelje a szeretet estéjét; és eszembe jutottál te, édesapa, aki gondoskodó öleléseddel fogod össze a családod, és vezeted a boldog együvé tartozás érzésének általad kikövezett útjain. Eszembe jutottál te is, örömarcú nagyszülő, szemed ragyogása, szereteted melege, és az, ahogyan egykoron nekem meséltél…
Amikor ma reggel másodszor néztem szembe önmagammal, csak egyetlen gondolat jutott eszembe: „amikor ünnepelsz, ünnepelj egészen…”
2010. december 23., csütörtök
Demeter Sándor Lóránd: Karácsonyi ének
2010. 12. 23. Demeter Sándor Lóránd Karácsonyi ének
porka havak esedeznek de ho reme roma
tisztaságot hullajtanak emberre asszonyra
békességet fehérít ránk Holle anyó tánca
ahány pehely annyi áldás szálljon erre' házra
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
ház asszonya áldott legyen de ho reme roma
karjaiba' pólyát tartson innen egy év múlva
arcán is csak öröm legyen soha ne a bánat
ahány mosoly annyi áldás szálljon erre' házra
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
férfi kézben erő legyen de ho reme roma
szívét gonosznak hatalma soha meg ne rontsa
jóakarattal és hittel szólaljon a szája
ahány szép szó annyi áldás szálljon erre' házra
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
járjon előttünk a csillag de ho reme roma
testünkben vérünkben szűnjön meg a harag
békesség és bölcsesség szülessen a földnek
dicsőség a magasságban érte az Istennek
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
haj haj
porka havak esedeznek de ho reme roma
tisztaságot hullajtanak emberre asszonyra
békességet fehérít ránk Holle anyó tánca
ahány pehely annyi áldás szálljon erre' házra
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
ház asszonya áldott legyen de ho reme roma
karjaiba' pólyát tartson innen egy év múlva
arcán is csak öröm legyen soha ne a bánat
ahány mosoly annyi áldás szálljon erre' házra
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
férfi kézben erő legyen de ho reme roma
szívét gonosznak hatalma soha meg ne rontsa
jóakarattal és hittel szólaljon a szája
ahány szép szó annyi áldás szálljon erre' házra
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
járjon előttünk a csillag de ho reme roma
testünkben vérünkben szűnjön meg a harag
békesség és bölcsesség szülessen a földnek
dicsőség a magasságban érte az Istennek
haj regö régi törvény haj regö rejtem
haj regö régi törvény haj haj regö rejtem
haj haj
2010. december 22., szerda
Máthé Sándor: Méltóság, önbecsülés?
2010. 12. 22. Máthé Sándor Méltóság, önbecsülés?
Sok emlékezetes találkozásom volt jelenlegi és volt híveimmel, de ezt a Juliska nénivel való találkozást soha nem felejtem el.
Néhány évvel ezelőtt idős, nyolcvan fölötti egyháztagunk jött fenntartói járulékot fizetni. Az elismervény írása közben kérdeztem, hogy mennyit fizet. Ötszázezer lejt (ötven lej), más is ennyit fizet, mondta a néni. Megírtam az elismervényt, elvettem a pénzt. Aztán folytatódott a beszélgetés. Volt már korábbi találkozásunk, de ez volt az az egyik alkalom, amikor hosszabb beszélgetésre is volt idő. Juliska néni nem sietett el, én meg türelmesen hallgattam, amint elmesélte, hogy egyedül él a férje utáni három és fél millió lejes nyugdíjból. Ez ma 350 lejnek felel meg. Ösztönösen fakadt ki belőlem a kérdés:
– Ennyi pénzből hogy lehet megélni?
A válasz megdöbbentő volt:
– Úgy, tiszteletes úr, hogy minden héten veszek két-három kiló pityókát, és minden második nap egy liter tejet. Ez a mindennapi eledelem, mondta hihetetlen nyugalommal.
– De, én… akkor nem vehetem el magától a pénzt, még én kellene adjak! Fogadja el, visszaadom a pénzét.
Szinte átszúrt a tekintetével:
– Velem ne csúfolkodjon tiszteletes úr! Ha csak kétszer eszek is egy héten, akkor is megfizetem, amivel tartozom. Hogy is gondolja, hogy visszaadja a pénzemet?
Nem volt mit mondjak. Tudomásul vettem, elfogadtam érvelését, de azóta is bánt a lelkiismeret. Sajnos, a néni azóta már „jobb létre” szenderült, ahol már bizonyára nem főtt pityókát és forralt tejet eszik, hanem az üdvözült lelkek eledelét.
Hát, ennyit az emberi önbecsülésről, „büszkeségről”.
Sok emlékezetes találkozásom volt jelenlegi és volt híveimmel, de ezt a Juliska nénivel való találkozást soha nem felejtem el.
Néhány évvel ezelőtt idős, nyolcvan fölötti egyháztagunk jött fenntartói járulékot fizetni. Az elismervény írása közben kérdeztem, hogy mennyit fizet. Ötszázezer lejt (ötven lej), más is ennyit fizet, mondta a néni. Megírtam az elismervényt, elvettem a pénzt. Aztán folytatódott a beszélgetés. Volt már korábbi találkozásunk, de ez volt az az egyik alkalom, amikor hosszabb beszélgetésre is volt idő. Juliska néni nem sietett el, én meg türelmesen hallgattam, amint elmesélte, hogy egyedül él a férje utáni három és fél millió lejes nyugdíjból. Ez ma 350 lejnek felel meg. Ösztönösen fakadt ki belőlem a kérdés:
– Ennyi pénzből hogy lehet megélni?
A válasz megdöbbentő volt:
– Úgy, tiszteletes úr, hogy minden héten veszek két-három kiló pityókát, és minden második nap egy liter tejet. Ez a mindennapi eledelem, mondta hihetetlen nyugalommal.
– De, én… akkor nem vehetem el magától a pénzt, még én kellene adjak! Fogadja el, visszaadom a pénzét.
Szinte átszúrt a tekintetével:
– Velem ne csúfolkodjon tiszteletes úr! Ha csak kétszer eszek is egy héten, akkor is megfizetem, amivel tartozom. Hogy is gondolja, hogy visszaadja a pénzemet?
Nem volt mit mondjak. Tudomásul vettem, elfogadtam érvelését, de azóta is bánt a lelkiismeret. Sajnos, a néni azóta már „jobb létre” szenderült, ahol már bizonyára nem főtt pityókát és forralt tejet eszik, hanem az üdvözült lelkek eledelét.
Hát, ennyit az emberi önbecsülésről, „büszkeségről”.
2010. december 21., kedd
Lakatos Sándor: Veled vagy nélküled!
2010. 12. 21. Lakatos Sándor Veled vagy nélküled!
Vasárnap meggyújtottuk a negyedik gyertyát az adventi koszorún. Óriáslépésekkel, alig négyet léptünk, és hipp-hopp itt vagyunk immár a cél előtt. Gyermekkoromban a családunk sohasem tett adventi koszorút az asztalra. „Szász szokás” – mondták az idősebbek. Lehet, hogy a mostanság felkutatott felméri szász evangélikus Welther üknagyapám szelleme, de az is lehet, hogy csupán a gyertyafényben ragyogó lányom arca láttatja velem csodálatosnak ezt a hagyományt. Az én otthonomban ma már helye van az adventi koszorúnak.
Egy német evangélikus lelkész 1839-ben egyenesen huszonhárom gyertyát erősített egy szekérkerékre, és karácsonyig minden nap eggyel többet gyújtott meg. A „gyertyáskerék” látványa talán felaprózza az adventi óriáslépteket. Int, hogy apró lépésekkel, szinte óvatosan közeledjen az emberfia az ünnephez, nehogy elijesszük a titokban ajándékozó angyalokat.Adventi koszorú
Ma, december 21-én van a téli napforduló, naptárrendszerünk egyik tartópillére. A csillagászok szerint ilyenkor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. A Nap az északi féltekén a téli napfordulóig északról délre halad, utána pedig ellenkező irányba mozdul el. Így lehet december 21. az év legrövidebb nappala, illetve leghosszabb éjszakája. A napfordulóig az éjszaka fokozatosan elhatalmasodik a nappal felett. Ez a jelenség minden népet megihletett a történelemben. A fény és sötétség harcát, a születés és az elmúlás viaskodását látták benne. Az emberiség évezredek óta tudja, hogy ma, december 21-én, megáll a sötétség birodalmának terjeszkedése és egy döbbenetes három napos „szünet” után, 25-én, ez a folyamat ellentétes irányt vesz. Bámulatos, ahogy még a Nap is „megpihen”, hogy az ünnepben majd új erőre leljen!
Ember, állj meg! Gyújtsd meg várakozásod gyertyáit! Vedd apróra óriáslépéseidet! Csendesedj el, és nagyon figyelj, mert veled vagy nélküled hamarosan elkezdődik a fény diadala a sötétség felett!
Vasárnap meggyújtottuk a negyedik gyertyát az adventi koszorún. Óriáslépésekkel, alig négyet léptünk, és hipp-hopp itt vagyunk immár a cél előtt. Gyermekkoromban a családunk sohasem tett adventi koszorút az asztalra. „Szász szokás” – mondták az idősebbek. Lehet, hogy a mostanság felkutatott felméri szász evangélikus Welther üknagyapám szelleme, de az is lehet, hogy csupán a gyertyafényben ragyogó lányom arca láttatja velem csodálatosnak ezt a hagyományt. Az én otthonomban ma már helye van az adventi koszorúnak.
Egy német evangélikus lelkész 1839-ben egyenesen huszonhárom gyertyát erősített egy szekérkerékre, és karácsonyig minden nap eggyel többet gyújtott meg. A „gyertyáskerék” látványa talán felaprózza az adventi óriáslépteket. Int, hogy apró lépésekkel, szinte óvatosan közeledjen az emberfia az ünnephez, nehogy elijesszük a titokban ajándékozó angyalokat.Adventi koszorú
Ma, december 21-én van a téli napforduló, naptárrendszerünk egyik tartópillére. A csillagászok szerint ilyenkor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. A Nap az északi féltekén a téli napfordulóig északról délre halad, utána pedig ellenkező irányba mozdul el. Így lehet december 21. az év legrövidebb nappala, illetve leghosszabb éjszakája. A napfordulóig az éjszaka fokozatosan elhatalmasodik a nappal felett. Ez a jelenség minden népet megihletett a történelemben. A fény és sötétség harcát, a születés és az elmúlás viaskodását látták benne. Az emberiség évezredek óta tudja, hogy ma, december 21-én, megáll a sötétség birodalmának terjeszkedése és egy döbbenetes három napos „szünet” után, 25-én, ez a folyamat ellentétes irányt vesz. Bámulatos, ahogy még a Nap is „megpihen”, hogy az ünnepben majd új erőre leljen!
Ember, állj meg! Gyújtsd meg várakozásod gyertyáit! Vedd apróra óriáslépéseidet! Csendesedj el, és nagyon figyelj, mert veled vagy nélküled hamarosan elkezdődik a fény diadala a sötétség felett!
2010. december 20., hétfő
Farkas Dénes: Szalmázás
2010. 12. 20. Farkas Dénes Szalmázás
Az a szólásmondás, hogy „kinek a pap, s kinek a papné”, eléggé ismerős. Gyermekkoromban a lelkészek felesége „főállásban” papné volt. A papcsalád valóban meghatározó helyet töltött be egy faluközösség életében. Székely népünkben létezett a hajlam arra, hogy felnézzen elöljáróira. „Nadrágos” vezetőit, annak családját kellő tiszteletben részesítette. Akadt arra is számtalan példa, hogy a papcsaládot esetleges gyarlósága okán könyörület nélkül megrótta.
A jó tiszteletes asszonyok – míg el nem lehetetlenítették munkájukat – hivatásszerűen szervezték a nőszövetséget. Felolvastak, szőttek, fontak, varrtak, csipkéztek, énekeltek, süteményeztek, recepteztek, csecsemőgondozásban átadták egymásnak tapasztalataikat. Nem is jut eszembe, hogy még mi mindent végeztek, amiket mára csak töredékében őriz az idő.
A faluban a „hímes” szövés nagymestere sok esetben a papné volt. Neki volt irkája, melyben le volt írva a „fogdosás”, azaz, hogy a nyüstbe, bordába miként kell behúzni a szálakat. Néhány nagynevű szövő papnét magam is ismertem. Kiss Rózsika szőttese ma is sok Homoród menti templomot ékesít. Az agyagfalvi papné „szedettes” és „hímes” textíliái a határon túl is ismertek voltak. Bözöd és környéke a szalmafonásról lett híres. Egy tiszteletes asszony kipróbálta, hogy a gyapotfelvetőbe szalmapálcikákat illesztett – esetenként színeseket is – és csodálatos falvédőket készített ezzel a szokatlan technikával.
Jó az, hogy a nőszövetségi ténykedés újraéledt, és sok egyházközségünkben végzi áldásos tevékenységét. A papnék státusa is teljességében megváltozott. Úgy vélem, hogy ez jól van így. Egy napon egy gunyoros szájú papunk – látva az osztováta székében a szalmából szövő papnét – megjegyezte, hogy „a tiszteletes asszony a szövőszékben, a férje pedig a szószéken szalmázik”.
A régi foglalatosságok megszűntek, a szalma közül a „katedrából, ha mag is hull, az nem baj”.
Az a szólásmondás, hogy „kinek a pap, s kinek a papné”, eléggé ismerős. Gyermekkoromban a lelkészek felesége „főállásban” papné volt. A papcsalád valóban meghatározó helyet töltött be egy faluközösség életében. Székely népünkben létezett a hajlam arra, hogy felnézzen elöljáróira. „Nadrágos” vezetőit, annak családját kellő tiszteletben részesítette. Akadt arra is számtalan példa, hogy a papcsaládot esetleges gyarlósága okán könyörület nélkül megrótta.
A jó tiszteletes asszonyok – míg el nem lehetetlenítették munkájukat – hivatásszerűen szervezték a nőszövetséget. Felolvastak, szőttek, fontak, varrtak, csipkéztek, énekeltek, süteményeztek, recepteztek, csecsemőgondozásban átadták egymásnak tapasztalataikat. Nem is jut eszembe, hogy még mi mindent végeztek, amiket mára csak töredékében őriz az idő.
A faluban a „hímes” szövés nagymestere sok esetben a papné volt. Neki volt irkája, melyben le volt írva a „fogdosás”, azaz, hogy a nyüstbe, bordába miként kell behúzni a szálakat. Néhány nagynevű szövő papnét magam is ismertem. Kiss Rózsika szőttese ma is sok Homoród menti templomot ékesít. Az agyagfalvi papné „szedettes” és „hímes” textíliái a határon túl is ismertek voltak. Bözöd és környéke a szalmafonásról lett híres. Egy tiszteletes asszony kipróbálta, hogy a gyapotfelvetőbe szalmapálcikákat illesztett – esetenként színeseket is – és csodálatos falvédőket készített ezzel a szokatlan technikával.
Jó az, hogy a nőszövetségi ténykedés újraéledt, és sok egyházközségünkben végzi áldásos tevékenységét. A papnék státusa is teljességében megváltozott. Úgy vélem, hogy ez jól van így. Egy napon egy gunyoros szájú papunk – látva az osztováta székében a szalmából szövő papnét – megjegyezte, hogy „a tiszteletes asszony a szövőszékben, a férje pedig a szószéken szalmázik”.
A régi foglalatosságok megszűntek, a szalma közül a „katedrából, ha mag is hull, az nem baj”.
Újvárosi Katalin: A negyedik gyertyagyújtásra
2010. 12. 19. Újvárosi Katalin A negyedik gyertyagyújtásra
Ebben az adventben arra törekedtem, hogy mindennap olvassam a Biblia üzenetét. Minden nap szakítottam időt arra, hogy elmélyüljek egy-egy bibliai vers üzenetében, meglássam, mit üzen számomra, a családom, a gyülekezetem számára. Mire serkent, mire bíztat, miről beszél le... És jöttek a „jelek”. Nap mint nap.
A mai vasárnapon szeretnék megosztani Veled is egy bibliai üzenetet. Olvasd el kétszer – egyszer a szíveddel, egyszer az eszeddel, és tedd fel a kérdéseid. Aztán imádkozz, és várd a válaszokat. Megérkeznek majd, szépen sorjában. Íme:
Példabeszédek 29: A lélek fegyelmezése csak jóra vezet.
„Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik. Ha az igazak jutnak hatalomra, örül a nép, de ha a bűnösök uralkodnak, nyög a nép. Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának, de aki paráznákkal barátkozik, elpazarolja vagyonát. Igazsággal tartja fenn országát a király, de ha ajándékot fogad el, romba dönti azt. Aki hízeleg embertársának, hálót vet annak lába elé. A gonosz embert csapdába juttatja vétke, az igaz pedig ujjongva örül. Az igaz megérti a nincstelenek ügyét, a bűnös azonban nem tudja megérteni. Az öntelt emberek fellázítják a várost, a bölcsek pedig lecsillapítják a haragot. A bölcs ember vitatkozik az ostobával, az pedig hol háborog, hol nevet: nem marad nyugton. A vérszomjas emberek gyűlölik a feddhetetlent, a becsületesek pedig gondoskodnak róla. Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti. Ha az uralkodó hallgat a hazug beszédre, minden szolgája bűnössé válik. A szegény és a zsarnok egymás mellett élnek, de mindkettő az Úrtól kapta a szemevilágát. Ha a király igazságosan ítéli a nincsteleneket, trónja mindvégig szilárdan áll. A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne. Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást. Puszta szóból nem okul a szolga, még ha megérti, akkor sem ad rá semmit. Láttál-e már elhamarkodott beszédű embert? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá. Aki gyermekkorától fogva kényezteti szolgáját, a végén nem bír vele. A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el. Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi. Aki a tolvajjal tart, önmaga ellensége, és az is, aki átkozódást hall, de nem jelenti. Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál. Sokan igyekeznek az uralkodó elé, pedig az Úr szolgáltat igazságot az embernek. Utálják az igazak az álnok embert, a bűnös meg a helyes úton járót utálja.”
Ebben az adventben arra törekedtem, hogy mindennap olvassam a Biblia üzenetét. Minden nap szakítottam időt arra, hogy elmélyüljek egy-egy bibliai vers üzenetében, meglássam, mit üzen számomra, a családom, a gyülekezetem számára. Mire serkent, mire bíztat, miről beszél le... És jöttek a „jelek”. Nap mint nap.
A mai vasárnapon szeretnék megosztani Veled is egy bibliai üzenetet. Olvasd el kétszer – egyszer a szíveddel, egyszer az eszeddel, és tedd fel a kérdéseid. Aztán imádkozz, és várd a válaszokat. Megérkeznek majd, szépen sorjában. Íme:
Példabeszédek 29: A lélek fegyelmezése csak jóra vezet.
„Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik. Ha az igazak jutnak hatalomra, örül a nép, de ha a bűnösök uralkodnak, nyög a nép. Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának, de aki paráznákkal barátkozik, elpazarolja vagyonát. Igazsággal tartja fenn országát a király, de ha ajándékot fogad el, romba dönti azt. Aki hízeleg embertársának, hálót vet annak lába elé. A gonosz embert csapdába juttatja vétke, az igaz pedig ujjongva örül. Az igaz megérti a nincstelenek ügyét, a bűnös azonban nem tudja megérteni. Az öntelt emberek fellázítják a várost, a bölcsek pedig lecsillapítják a haragot. A bölcs ember vitatkozik az ostobával, az pedig hol háborog, hol nevet: nem marad nyugton. A vérszomjas emberek gyűlölik a feddhetetlent, a becsületesek pedig gondoskodnak róla. Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti. Ha az uralkodó hallgat a hazug beszédre, minden szolgája bűnössé válik. A szegény és a zsarnok egymás mellett élnek, de mindkettő az Úrtól kapta a szemevilágát. Ha a király igazságosan ítéli a nincsteleneket, trónja mindvégig szilárdan áll. A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne. Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást. Puszta szóból nem okul a szolga, még ha megérti, akkor sem ad rá semmit. Láttál-e már elhamarkodott beszédű embert? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá. Aki gyermekkorától fogva kényezteti szolgáját, a végén nem bír vele. A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el. Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi. Aki a tolvajjal tart, önmaga ellensége, és az is, aki átkozódást hall, de nem jelenti. Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál. Sokan igyekeznek az uralkodó elé, pedig az Úr szolgáltat igazságot az embernek. Utálják az igazak az álnok embert, a bűnös meg a helyes úton járót utálja.”
Farkas Dénes: Homiletikai gyakorlat
2010. 12. 18. Farkas Dénes Homiletikai gyakorlat
Teológus koromban a gyakorlati teológia keretében igen nagy hangsúlyt fektettek a prédikáció és imádság írásakor annak a nyelvezetére. Hangsúlyozták, hogy az imában be kell tartani a szerkezeti rendszert, nevezetesen a „magasztaló, hálaadó, bűnbánó és kérő” részeket. Nem lehet olyan kifejezéseket használni, amely degusztáns vagy esetlenül elüt az áhítat hangulatától. Alkalmatlan és félrevivő érzéseket kelt, ha így kezded az imát, hogy: ma reggeli sepregetés közben, vagy amikor vittem a moslékot stb. Példának hozták fel a Szenczi Molnár Albert mára már „elbarokkosodott” stílusát, melynek hangulata azonban páratlan. Milyen magával ragadó a „Vigyázz értem...” vagy „Áldott napod hogy felhozád...”
A tiszteletes ifjúság megpróbálta megérteni, és alkalmazta is a tanultakat több-kevesebb sikerrel. Homiletikai gyakorlaton ilyen kifejezések hangzottak el, hogy szegény Jézus életibe mennyit gürcölt. A tékozló fiú testvére pedig ott ücsörgött a ház előtt, és gondolkozott, hogy vajon miféle ricsaj van odabent.
Azt hiszem, papi körökben nagyon ismert a következő eset. Egy nagypénteki prédikációban a kereszten szenvedő gyermek láttán az anyai fájdalom kérdése – „bírod-e még, Mária?” – refrénszerűen visszatért a beszédben, és a teológus nem volt kellően elkészülve, „nyögésesen” minduntalan ismételgette, hogy „bírod-e még, Mária?” Néhány ilyen után felszólt a professzor: Mária lehet, hogy bírja, de mi már nem! Szálljon le!
Egy teológus a reggeli précesét imigyen indította: „Jóatyánk, Istenünk! Ősz van és sárgaság! Ma reggel lefagytak a virágaim! Ősz van..., és jön a tél...”
Adjon az Isten mindnyájunknak életet, tüzelőt, kenyeret, békességet és imádságot! Őrizzen meg nehéz bajoktól és a sárgaságtól is!
Teológus koromban a gyakorlati teológia keretében igen nagy hangsúlyt fektettek a prédikáció és imádság írásakor annak a nyelvezetére. Hangsúlyozták, hogy az imában be kell tartani a szerkezeti rendszert, nevezetesen a „magasztaló, hálaadó, bűnbánó és kérő” részeket. Nem lehet olyan kifejezéseket használni, amely degusztáns vagy esetlenül elüt az áhítat hangulatától. Alkalmatlan és félrevivő érzéseket kelt, ha így kezded az imát, hogy: ma reggeli sepregetés közben, vagy amikor vittem a moslékot stb. Példának hozták fel a Szenczi Molnár Albert mára már „elbarokkosodott” stílusát, melynek hangulata azonban páratlan. Milyen magával ragadó a „Vigyázz értem...” vagy „Áldott napod hogy felhozád...”
A tiszteletes ifjúság megpróbálta megérteni, és alkalmazta is a tanultakat több-kevesebb sikerrel. Homiletikai gyakorlaton ilyen kifejezések hangzottak el, hogy szegény Jézus életibe mennyit gürcölt. A tékozló fiú testvére pedig ott ücsörgött a ház előtt, és gondolkozott, hogy vajon miféle ricsaj van odabent.
Azt hiszem, papi körökben nagyon ismert a következő eset. Egy nagypénteki prédikációban a kereszten szenvedő gyermek láttán az anyai fájdalom kérdése – „bírod-e még, Mária?” – refrénszerűen visszatért a beszédben, és a teológus nem volt kellően elkészülve, „nyögésesen” minduntalan ismételgette, hogy „bírod-e még, Mária?” Néhány ilyen után felszólt a professzor: Mária lehet, hogy bírja, de mi már nem! Szálljon le!
Egy teológus a reggeli précesét imigyen indította: „Jóatyánk, Istenünk! Ősz van és sárgaság! Ma reggel lefagytak a virágaim! Ősz van..., és jön a tél...”
Adjon az Isten mindnyájunknak életet, tüzelőt, kenyeret, békességet és imádságot! Őrizzen meg nehéz bajoktól és a sárgaságtól is!
2010. december 17., péntek
Dimény József: Vonjunk gyököt?
2010. 12. 17. Dimény József Vonjunk gyököt?
Harold Gardner, a harvardi egyetem volt tanára Az értelem határai című könyvében érdekes megállapítást tesz. Az oktatásban csak a matematikai és verbális intelligenciát értékelik, pedig ezen kívül létezik még művészeti irányultságú vagy éppen zenei intelligencia, de van: mechanikai, ösztönös intuíción alapuló intelligencia is. Ezekkel nem nagyon tőrödnek, nem mérik, nem értékelik.
Az általános iskolában látom, hogy ami nem az „egzakt” tudományokkal foglalkozik, az másod-, harmad- és sokadrendű. Az elmúlt évben a zenét egy „botfülű” matematika tanár tanította az egyik iskolában, a rajzot a történelemtanár. Semmi bajom egyikkel sem, de nem kell csodálkozni, ha a gyerekeknek nem fejlődik a szépérzékük. Az óvodások még nagyon kreatívak, ügyesen rajzolnak, szépen énekelnek, az iskolába kerülve ez egyre inkább háttérbe szorul, és meglepődve tapasztalom, hogy a konfirmáló ifjak szégyellnek énekelni, nem tudnak, nem szeretnek rajzolni.
Valami baj van az oktatás körül. Megtanítanak arra, hogy megkeressük a legnagyobb közös többszöröst, gyököt vonjunk, kiszámoljuk a gömb palástfelszínét, integráljunk, deriváljunk. De nem tanítanak meg arra, hogyan szeressük magunkat és a másik embert. Hogyan győzzük le félelmeinket, hogyan kezeljük haragunkat, gyűlöletünket, féltékenységünket. Mit kezdjünk álmainkkal, hogyan tűzzünk ki célokat, hogyan valósítsuk meg önmagunkat. Nem tanítanak meg arra, hogy hogyan vállaljunk felelősséget cselekedeteinkért, egész életünkért.
Hatodik osztályos koromban majdnem megbuktam, mert nem tudtam gyököt vonni, szüleim különórára járattak, hogy bepótoljam a hiányosságokat, hogy „ember” legyen belőlem. De valóban ettől lettem ember? Őszintén elmondom, az elmúlt 20 évben egyszer sem vontam gyököt és a következő 20-ban sem szándékozom.
Azt gondolom, a legfontosabb a gyerekeinknek megtanítani, hogyan legyenek „emberek”, a szó igaz értelmében, de ez nem a gyökvonás függvénye!
Harold Gardner, a harvardi egyetem volt tanára Az értelem határai című könyvében érdekes megállapítást tesz. Az oktatásban csak a matematikai és verbális intelligenciát értékelik, pedig ezen kívül létezik még művészeti irányultságú vagy éppen zenei intelligencia, de van: mechanikai, ösztönös intuíción alapuló intelligencia is. Ezekkel nem nagyon tőrödnek, nem mérik, nem értékelik.
Az általános iskolában látom, hogy ami nem az „egzakt” tudományokkal foglalkozik, az másod-, harmad- és sokadrendű. Az elmúlt évben a zenét egy „botfülű” matematika tanár tanította az egyik iskolában, a rajzot a történelemtanár. Semmi bajom egyikkel sem, de nem kell csodálkozni, ha a gyerekeknek nem fejlődik a szépérzékük. Az óvodások még nagyon kreatívak, ügyesen rajzolnak, szépen énekelnek, az iskolába kerülve ez egyre inkább háttérbe szorul, és meglepődve tapasztalom, hogy a konfirmáló ifjak szégyellnek énekelni, nem tudnak, nem szeretnek rajzolni.
Valami baj van az oktatás körül. Megtanítanak arra, hogy megkeressük a legnagyobb közös többszöröst, gyököt vonjunk, kiszámoljuk a gömb palástfelszínét, integráljunk, deriváljunk. De nem tanítanak meg arra, hogyan szeressük magunkat és a másik embert. Hogyan győzzük le félelmeinket, hogyan kezeljük haragunkat, gyűlöletünket, féltékenységünket. Mit kezdjünk álmainkkal, hogyan tűzzünk ki célokat, hogyan valósítsuk meg önmagunkat. Nem tanítanak meg arra, hogy hogyan vállaljunk felelősséget cselekedeteinkért, egész életünkért.
Hatodik osztályos koromban majdnem megbuktam, mert nem tudtam gyököt vonni, szüleim különórára járattak, hogy bepótoljam a hiányosságokat, hogy „ember” legyen belőlem. De valóban ettől lettem ember? Őszintén elmondom, az elmúlt 20 évben egyszer sem vontam gyököt és a következő 20-ban sem szándékozom.
Azt gondolom, a legfontosabb a gyerekeinknek megtanítani, hogyan legyenek „emberek”, a szó igaz értelmében, de ez nem a gyökvonás függvénye!
Bálint Róbert: Előrehozott ünnep
2010. 12. 16. Bálint Róbert Előrehozott ünnep
Készül az ünnepre a család, az iskola, az óvoda, az egyházközség, a falu, a város. Már jó ideje készül. Látjuk, tudjuk, érezzük (és nemcsak a lelkünkben), hogy Karácsony érkezik. Mi is készülünk az ünnepre: a vallásórán, a templomban és természetesen itthon. Sokféleképp készülünk: vásárolunk, csomagolunk, szépítgetünk, verseket tanítunk és tanulunk, üdvözleteket küldünk, énekelünk, és természetesen ünnepségekre járunk. Holnap a fiunk karácsonyi szerepét nézzük meg az óvodában, hétfőn a lányunkat az elemi iskolában. Aztán kedden karácsonyi vásár ugyanott. Valami szombaton is lesz... Így szokott ez lenni minden évben. Karácsony tehát nem fog váratlanul érni.
Ennek kapcsán jut eszembe: Tegnap Mátyás fiamat vittem óvodába. Később értünk be, mint a többi gyermek. Ők már készítették elő a terepet a próbára: ma műsor lesz. Amíg vetkőztetem és öltöztetem Mátyást, hallom, hogy a gyermekek karácsonyi dalokat énekelnek, méghozzá magyarul. Ami csak azért furcsa, mert – jobb híján – román nyelvű óvodába járatjuk a fiunkat. S így tesz a másik két magyar család is...
Szóval magyarul énekelnek, s már ez is elég ok arra, hogy odanézzek. Jóskuci énekel. Az rendben van. Anikó is énekel. Az is rendben van. De a legerősebben és a leglelkesebben csengő hang nem az övék, hanem a Mariaé, egy román kislányé... Az óvónéni is nevetve jegyzi meg az egyik anyukának Maria lelkesedését. Kiderül, hogy a kislány nemrég tanulta a dalt a szomszéd nénitől, onnan a nagy lelkesedés is... Nevetnek, aztán mind megyünk a dolgunkra...
December közepe alig múlt el. Mi úgy készülünk az ünnepre, hogy akarva-akaratlanul, iskolában, óvódában és más helyeken ünnepelgetjük karácsonyt... És karácsony este? Amikor tényleg eljön az ünnep? Akkor mi lesz? Majd mindannyian azt tesszük a fa alá, amit tudunk,... vagy ami még maradt... a szeretetből, a testi, lelki, anyagi energiából, a türelemből, a megérkezés hangulatából...
Azon töprengek, hogy vajon mi, tanítók, nevelők, vallástanárok, lelkészek, szülők, jóindulatú karácsonyi háttérrendezők nem épp a lényeget puskázzuk-e el, előszervezett, előünnepelt karácsonyainkkal...
No, de a karácsony a reménykedés ideje is. És én remélek. Azt remélem, hogy karácsonykor a templomi fa gyertyafénye, az ünnepi versek és énekek, Isten házának hangulata, s majd utána az itthoni családi angyaljárás még ugyanolyan örömben és meglepetésszerűen fogja érinteni gyermekeinket, mintha már legalább kétszer-háromszor nem játszottuk volna el ugyanezt. Mint ahogy azt is remélem, hogy Maria ugyanolyan lelkesedéssel fogja egy hét múlva is énekelni a Mennyből az angyal-t, mint tegnap és tegnapelőtt, amikor még új volt a dal, a kihívás, az érzés, a rátalálás... És remélem, hogy Isten szeretetének üzenete mégiscsak átragyogja esetlen emberi ügy- és túlbuzgóságunkat idén Karácsonykor is...
Készül az ünnepre a család, az iskola, az óvoda, az egyházközség, a falu, a város. Már jó ideje készül. Látjuk, tudjuk, érezzük (és nemcsak a lelkünkben), hogy Karácsony érkezik. Mi is készülünk az ünnepre: a vallásórán, a templomban és természetesen itthon. Sokféleképp készülünk: vásárolunk, csomagolunk, szépítgetünk, verseket tanítunk és tanulunk, üdvözleteket küldünk, énekelünk, és természetesen ünnepségekre járunk. Holnap a fiunk karácsonyi szerepét nézzük meg az óvodában, hétfőn a lányunkat az elemi iskolában. Aztán kedden karácsonyi vásár ugyanott. Valami szombaton is lesz... Így szokott ez lenni minden évben. Karácsony tehát nem fog váratlanul érni.
Ennek kapcsán jut eszembe: Tegnap Mátyás fiamat vittem óvodába. Később értünk be, mint a többi gyermek. Ők már készítették elő a terepet a próbára: ma műsor lesz. Amíg vetkőztetem és öltöztetem Mátyást, hallom, hogy a gyermekek karácsonyi dalokat énekelnek, méghozzá magyarul. Ami csak azért furcsa, mert – jobb híján – román nyelvű óvodába járatjuk a fiunkat. S így tesz a másik két magyar család is...
Szóval magyarul énekelnek, s már ez is elég ok arra, hogy odanézzek. Jóskuci énekel. Az rendben van. Anikó is énekel. Az is rendben van. De a legerősebben és a leglelkesebben csengő hang nem az övék, hanem a Mariaé, egy román kislányé... Az óvónéni is nevetve jegyzi meg az egyik anyukának Maria lelkesedését. Kiderül, hogy a kislány nemrég tanulta a dalt a szomszéd nénitől, onnan a nagy lelkesedés is... Nevetnek, aztán mind megyünk a dolgunkra...
December közepe alig múlt el. Mi úgy készülünk az ünnepre, hogy akarva-akaratlanul, iskolában, óvódában és más helyeken ünnepelgetjük karácsonyt... És karácsony este? Amikor tényleg eljön az ünnep? Akkor mi lesz? Majd mindannyian azt tesszük a fa alá, amit tudunk,... vagy ami még maradt... a szeretetből, a testi, lelki, anyagi energiából, a türelemből, a megérkezés hangulatából...
Azon töprengek, hogy vajon mi, tanítók, nevelők, vallástanárok, lelkészek, szülők, jóindulatú karácsonyi háttérrendezők nem épp a lényeget puskázzuk-e el, előszervezett, előünnepelt karácsonyainkkal...
No, de a karácsony a reménykedés ideje is. És én remélek. Azt remélem, hogy karácsonykor a templomi fa gyertyafénye, az ünnepi versek és énekek, Isten házának hangulata, s majd utána az itthoni családi angyaljárás még ugyanolyan örömben és meglepetésszerűen fogja érinteni gyermekeinket, mintha már legalább kétszer-háromszor nem játszottuk volna el ugyanezt. Mint ahogy azt is remélem, hogy Maria ugyanolyan lelkesedéssel fogja egy hét múlva is énekelni a Mennyből az angyal-t, mint tegnap és tegnapelőtt, amikor még új volt a dal, a kihívás, az érzés, a rátalálás... És remélem, hogy Isten szeretetének üzenete mégiscsak átragyogja esetlen emberi ügy- és túlbuzgóságunkat idén Karácsonykor is...
2010. december 15., szerda
Szabó Előd: Karácsonyi ajak
2010. 12. 15. Szabó Előd Karácsonyi ajak
Adventben az örök várakozók, reménykedők, a próféták írásait olvasom, és csodálkozom rá újból arra, hogy a mi vágyainkhoz mennyire hasonló dolgokra vártak: béke, igazságosság, szeretet, biztonság… Nemcsak csodálkozás, hanem egyben szomorúság is ez, mert arra gondolok, hogy milyen keveset fejlődött a világ az eltelt évezredek óta ezen vágyak megvalósulása felé. Ha ezek a próféták ma megelevenednének, csupán hely- és személyneveket kellene megváltoztassanak, különben üzenetük változatlanul érthető és időszerű lenne.
Elhívásuknak történetei is elragadóak. Legérdekesebbnek azt találom, hogy ajkukat az Úr valamiképpen megérinti, hogy megtisztítsa, méltóvá tegye az igaz szó kimondására, s az igaz, isteni szóval megtöltse.
Én is szeretném, ha ajkamat az Úr megérintené:
- ha minden hamis, képmutató, rosszindulatú szót lemosna, leégetne róla;
- ha vigasztaló, vidám, reményt tápláló szavakkal gazdagítaná;
- ha méltóvá tenné arra, hogy a szószékről, az úrasztala mellől vagy hétköznapi találkozások alkalmával is az Ő igéit szólhassam;
- ha megajándékozna azzal a képességgel, hogy ne mulasszam el kimondani soha azt, amit ki kell mondani, s ne siessek szólni akkor, amikor hasznosabb, építőbb, áldottabb a hallgatás.
Találkozzon mindenki karácsonykor az angyallal; gyúljanak mindenki számára karácsonyi lángok. S az angyal, a láng némítson el ajkunkon minden rosszat, s szólaltasson meg minden jót, hogy mi is az angyalok, s a láng Forrásának küldöttei, szószólói lehessünk.
Adventben az örök várakozók, reménykedők, a próféták írásait olvasom, és csodálkozom rá újból arra, hogy a mi vágyainkhoz mennyire hasonló dolgokra vártak: béke, igazságosság, szeretet, biztonság… Nemcsak csodálkozás, hanem egyben szomorúság is ez, mert arra gondolok, hogy milyen keveset fejlődött a világ az eltelt évezredek óta ezen vágyak megvalósulása felé. Ha ezek a próféták ma megelevenednének, csupán hely- és személyneveket kellene megváltoztassanak, különben üzenetük változatlanul érthető és időszerű lenne.
Elhívásuknak történetei is elragadóak. Legérdekesebbnek azt találom, hogy ajkukat az Úr valamiképpen megérinti, hogy megtisztítsa, méltóvá tegye az igaz szó kimondására, s az igaz, isteni szóval megtöltse.
Én is szeretném, ha ajkamat az Úr megérintené:
- ha minden hamis, képmutató, rosszindulatú szót lemosna, leégetne róla;
- ha vigasztaló, vidám, reményt tápláló szavakkal gazdagítaná;
- ha méltóvá tenné arra, hogy a szószékről, az úrasztala mellől vagy hétköznapi találkozások alkalmával is az Ő igéit szólhassam;
- ha megajándékozna azzal a képességgel, hogy ne mulasszam el kimondani soha azt, amit ki kell mondani, s ne siessek szólni akkor, amikor hasznosabb, építőbb, áldottabb a hallgatás.
Találkozzon mindenki karácsonykor az angyallal; gyúljanak mindenki számára karácsonyi lángok. S az angyal, a láng némítson el ajkunkon minden rosszat, s szólaltasson meg minden jót, hogy mi is az angyalok, s a láng Forrásának küldöttei, szószólói lehessünk.
Sándor Szilárd: Jézus-váró vallomás
2010. 12. 14. Sándor Szilárd Jézus-váró vallomás
Jeges kővé fagyott bocsánat a számban.
Talán jobb lenne némán s bölcsen hallgatni,
de e decemberi huzatos tépelődő hiányban
mégis, mint megtagadott kell nekem vallani.
Beszélni oly nehéz. E kőkemény vallomásról
nektek darál ínyem és fogam. A szavak
langyossá rágott jégcsapok fájdalmáról,
sziszeg a kígyó és gurguláz a galamb.
Vallom nektek, kedves drága barátaim:
még őrzitek bennem szép árva álmaim,
habár arcomra havazza könnyét a csend.
Hiszek nektek. Arcomon tenyeretek.
Sebeim kalásza termi kenyeretek,
míg letisztul mindannyiunkban a rend.
Jeges kővé fagyott bocsánat a számban.
Talán jobb lenne némán s bölcsen hallgatni,
de e decemberi huzatos tépelődő hiányban
mégis, mint megtagadott kell nekem vallani.
Beszélni oly nehéz. E kőkemény vallomásról
nektek darál ínyem és fogam. A szavak
langyossá rágott jégcsapok fájdalmáról,
sziszeg a kígyó és gurguláz a galamb.
Vallom nektek, kedves drága barátaim:
még őrzitek bennem szép árva álmaim,
habár arcomra havazza könnyét a csend.
Hiszek nektek. Arcomon tenyeretek.
Sebeim kalásza termi kenyeretek,
míg letisztul mindannyiunkban a rend.
2010. december 14., kedd
Pál János: Magyar Midászok
2010. 12. 13. Pál János Magyar Midászok
Midász frígiai királyról két monda maradt fent. Az egyik szerint Dionüszosz hálából, Midrász kérésére, lehetővé tette számára, hogy mindent, amit megérint, arannyá változzon. Egy másik monda szerint Apollon szamárfülekkel büntette meg, mert a Pan és közte végbement zenei versenyben Midász a diadalt az előbbinek ítélte oda. Midász titkát a borbélya fedezte fel, és nem állhatván meg, hogy senkinek el ne mondja, egy gödröt ásott a mezőn, és abba kiáltotta bele: Midasz királynak szamárfüle van! A föld azonban nem őrizte meg a titkot, nemsokára nádas nőtt azon a helyen, és a nádas elsusogta az igazságot.
Alföldi Róbert (a Magyar Nemzeti Színház igazgatója) közleményében emlékeztetett: „(...) a Nemzeti Színház vezetőjeként engedélyeztem, hogy a román nemzeti ünnep előestéjén, november 30-án, a Budapesti Román Kulturális Intézet szervezésében ünnepi megemlékezést tartsanak a Nemzeti Színházban, és bérbe vegyék a Nagytermet. Tettem ezt azon mély meggyőződésem alapján, hogy a két nemzet viharos történelme után, a román és a magyar nép a kultúra és a művészet segítségével is közeledjen egymáshoz. (...) Sajnos rosszul mértem fel azt, hogy ezen döntésem félreérthető, és ezzel sok magyar ember érzését megsértem. Miközben továbbra is hiszek abban, hogy a múlt fájdalmait európai módon és felelősen kell feldolgozni (...).” (http://hir3.hu/index.php?hir=magazin&hirid=48467&kat=1)
Kérdésem: vajon csak így lehet rendezni a két nép viszonyát, közös dolgainkat? Ha kussolunk, ha spongyát dobunk a múltra, elhallgattatjuk a valóságot? Ha megalázzuk önmagunkat, ha lenyelünk mindent? Ha gyászunk felett koccintgatunk, és önfeledten nevetünk, mint a tébolyult bolond? (Jut eszembe: ha pálinkával kedveskedünk a despotának?) Vajon csak úgy lehet békesség és közeledés, ha minket, határon kint rekedteket megtagadnak, mint Midász a valóságot? És vajon csak úgy tud a román állam „hidat építeni” a két nép közé, ha sebeinket felszaggatja, ha cinizmusával átlépi a Rubicont?! (A Budapesti Román Kulturális Intézet a Nemzeti Színház nagytermét szerette volna kibérelni!)
„Magyar midászok” (kiknek kezében semmi nem lett nemes arannyá, csak valami mássá!)! A megbékélést nem az elhallgatás, meghajlás, szolgalelkűség fogja elhozni, hanem az egyenrangú kölcsönösség. Magyar helységnévtáblákat leszerelő, azok ellen pereskedő stb. hivatalnokok: nem a cinikus lélekbetaposás, hanem a türelem, a megértő tapintatosság, érzékenység építhet hidat a két nép között.
Midászok! A megbékélés valósága másról szól. A mezei nád legalábbis ezt susogja!
ui. 1. A „100 %-ig européer” és „felelős” Alföldi végül is valóban európai (midászi) módon járt el: hallgatni mélyen, és szent a béke (lásd pl. Benes dekrétum, szlovák nyelvtörvény, csángó nyelvhasználat stb.).
ui. 2. Vajon a múlt szamárfüleivel mi mit teszünk?
Midász frígiai királyról két monda maradt fent. Az egyik szerint Dionüszosz hálából, Midrász kérésére, lehetővé tette számára, hogy mindent, amit megérint, arannyá változzon. Egy másik monda szerint Apollon szamárfülekkel büntette meg, mert a Pan és közte végbement zenei versenyben Midász a diadalt az előbbinek ítélte oda. Midász titkát a borbélya fedezte fel, és nem állhatván meg, hogy senkinek el ne mondja, egy gödröt ásott a mezőn, és abba kiáltotta bele: Midasz királynak szamárfüle van! A föld azonban nem őrizte meg a titkot, nemsokára nádas nőtt azon a helyen, és a nádas elsusogta az igazságot.
Alföldi Róbert (a Magyar Nemzeti Színház igazgatója) közleményében emlékeztetett: „(...) a Nemzeti Színház vezetőjeként engedélyeztem, hogy a román nemzeti ünnep előestéjén, november 30-án, a Budapesti Román Kulturális Intézet szervezésében ünnepi megemlékezést tartsanak a Nemzeti Színházban, és bérbe vegyék a Nagytermet. Tettem ezt azon mély meggyőződésem alapján, hogy a két nemzet viharos történelme után, a román és a magyar nép a kultúra és a művészet segítségével is közeledjen egymáshoz. (...) Sajnos rosszul mértem fel azt, hogy ezen döntésem félreérthető, és ezzel sok magyar ember érzését megsértem. Miközben továbbra is hiszek abban, hogy a múlt fájdalmait európai módon és felelősen kell feldolgozni (...).” (http://hir3.hu/index.php?hir=magazin&hirid=48467&kat=1)
Kérdésem: vajon csak így lehet rendezni a két nép viszonyát, közös dolgainkat? Ha kussolunk, ha spongyát dobunk a múltra, elhallgattatjuk a valóságot? Ha megalázzuk önmagunkat, ha lenyelünk mindent? Ha gyászunk felett koccintgatunk, és önfeledten nevetünk, mint a tébolyult bolond? (Jut eszembe: ha pálinkával kedveskedünk a despotának?) Vajon csak úgy lehet békesség és közeledés, ha minket, határon kint rekedteket megtagadnak, mint Midász a valóságot? És vajon csak úgy tud a román állam „hidat építeni” a két nép közé, ha sebeinket felszaggatja, ha cinizmusával átlépi a Rubicont?! (A Budapesti Román Kulturális Intézet a Nemzeti Színház nagytermét szerette volna kibérelni!)
„Magyar midászok” (kiknek kezében semmi nem lett nemes arannyá, csak valami mássá!)! A megbékélést nem az elhallgatás, meghajlás, szolgalelkűség fogja elhozni, hanem az egyenrangú kölcsönösség. Magyar helységnévtáblákat leszerelő, azok ellen pereskedő stb. hivatalnokok: nem a cinikus lélekbetaposás, hanem a türelem, a megértő tapintatosság, érzékenység építhet hidat a két nép között.
Midászok! A megbékélés valósága másról szól. A mezei nád legalábbis ezt susogja!
ui. 1. A „100 %-ig européer” és „felelős” Alföldi végül is valóban európai (midászi) módon járt el: hallgatni mélyen, és szent a béke (lásd pl. Benes dekrétum, szlovák nyelvtörvény, csángó nyelvhasználat stb.).
ui. 2. Vajon a múlt szamárfüleivel mi mit teszünk?
Lázár Levente: Rendszerelmélet
2010. 12. 12. Lázár Levente Rendszerelmélet
A világot kisebb és nagyobb rendszerek alkotják. Sokáig azt hittük, hogy ezek a rendszerek egymástól függetlenül működnek vagy működhetnek. Viszont kiderült, hogy bizony ezek a rendszerek kapcsolatban vannak egymással, és hatással vannak egymásra. Mit jelen ez?
Például az ember is egy rendszer, mégpedig bonyolult rendszer. Önmaga is kisebb rendszerek – vérkeringés, idegrendszer, emésztés, belső szervek, izmok stb. – működésével lehet egy harmonikus nagyobb rendszer. Most képzeljük el, hogy az egyik kisebb rendszer megszűnik működni – pl. az idegrendszer. Hát, bizony hatalmas változást képes okozni a nagyobb rendszerben! Az ember, mint nagyobb rendszer is beletartozik különböző külső rendszerekbe – család, egyház, társadalom, emberiség, természet, világ. Folytathatjuk az iménti példát: amennyiben van egy idegrendszerzavarokkal rendelkező ember a környezetünkben, az hatással van ránk is. A rendszerelmélet lényege, hogy minden kapcsolatban van mindennel.
Semmi és senki sincs hiába, minden parányi vagy nagyobb rendszernek rendeltetése van. Akár ha a leglényegtelenebb rendszerről is megfeledkeznénk, tudnunk kell, hogy összeomolhat a nagyobb rendszer. Ezért jó tisztelni a kicsit is és a nagyot is, a fontosat is és a lényegtelent is, a jót is, a rosszat is, a világosat is, a sötétet is…
Egyik alkalommal – évekkel ezelőtt – istentiszteletről hazafele az egyik kedves egyházközségi tag, összegezve az aznapi beszédet, ezt mondta: „ez igaz is, amit ma hallottunk, mert minden olyan nagyban, mint kicsiben”. Elgondolkoztam rajta, érdekesnek hangzott, és az értelme, minél többet forgattam magamban, annál többet rejtett el előlem.
Rendszerek vagyunk, kapcsolatban állunk, figyelnünk kell egymásra!
A világot kisebb és nagyobb rendszerek alkotják. Sokáig azt hittük, hogy ezek a rendszerek egymástól függetlenül működnek vagy működhetnek. Viszont kiderült, hogy bizony ezek a rendszerek kapcsolatban vannak egymással, és hatással vannak egymásra. Mit jelen ez?
Például az ember is egy rendszer, mégpedig bonyolult rendszer. Önmaga is kisebb rendszerek – vérkeringés, idegrendszer, emésztés, belső szervek, izmok stb. – működésével lehet egy harmonikus nagyobb rendszer. Most képzeljük el, hogy az egyik kisebb rendszer megszűnik működni – pl. az idegrendszer. Hát, bizony hatalmas változást képes okozni a nagyobb rendszerben! Az ember, mint nagyobb rendszer is beletartozik különböző külső rendszerekbe – család, egyház, társadalom, emberiség, természet, világ. Folytathatjuk az iménti példát: amennyiben van egy idegrendszerzavarokkal rendelkező ember a környezetünkben, az hatással van ránk is. A rendszerelmélet lényege, hogy minden kapcsolatban van mindennel.
Semmi és senki sincs hiába, minden parányi vagy nagyobb rendszernek rendeltetése van. Akár ha a leglényegtelenebb rendszerről is megfeledkeznénk, tudnunk kell, hogy összeomolhat a nagyobb rendszer. Ezért jó tisztelni a kicsit is és a nagyot is, a fontosat is és a lényegtelent is, a jót is, a rosszat is, a világosat is, a sötétet is…
Egyik alkalommal – évekkel ezelőtt – istentiszteletről hazafele az egyik kedves egyházközségi tag, összegezve az aznapi beszédet, ezt mondta: „ez igaz is, amit ma hallottunk, mert minden olyan nagyban, mint kicsiben”. Elgondolkoztam rajta, érdekesnek hangzott, és az értelme, minél többet forgattam magamban, annál többet rejtett el előlem.
Rendszerek vagyunk, kapcsolatban állunk, figyelnünk kell egymásra!
Farkas Dénes: Újabb patás történet
2010. 12. 11. Farkas Dénes Újabb patás történet
Az amerikai vendégekkel évente több alkalommal elzarándokoltunk Déva várába. Mindig megálltunk a gyulafehérvári ezeréves alapítású, építészeti stílusában románkori székesegyház megtekintése céljából. Lestyán Ferenc „pap bácsi” (reverendájában, fehér hajával, szép arcával 90 évesen is úgy nézett ki, mint egy pátriárka, abból az időből amikor a pátriárka szó még érdembeliséget feltételezett) rendszeresen gardírozott a székesegyházban. Lelkesedve beszélt mindenről. Az amerikaiak itt értették meg a déli harangszó történetét, s közben simogattuk a Hunyadiak szarkofágjait, melyekből különböző hordák mindent elhordtak, elpusztítottak.
A János Zsigmond síremléke mellett ukmukfukk elhaladtunk. Nekem kellett „belopicskálni” vendégeim fáradt agyába a fejedelem szerepét unitárius világunkban. Ezt általában az autóban már az érkezés előtt lebonyolítottam.
Az öreg prelátus a sok találkozásunk okán „megkedvelt”, és elég elnézően kezelt unitárius mivoltom ellenére is. E feltételezésemet megkoronázta azzal, hogy 2001. szeptember 4-én meglepett a Megszentelt kövek című, kétkötetes munkájának dedikált példányával. Azon külön elcsodálkoztam, hogy nem kérdezte meg a nevemet a dedikálás előtt. Kapcsolatunk oda alakult, hogy eljutottunk az anekdoták, adomák világába is, és egymás humorának befogadására a készség kölcsönös volt.
Kedves emlékem marad, amikor fiatal papságának egyik esetét mesélte: fát hordtak az atyafiak a plébánia udvarára, s valószínűleg a lovak patája megrakodott friss hóval, mert a lovak kezdtek rakoncátlankodni. Valamelyik kilépett a késafából, a tengelyek összeakadtak, és szekérgubanc lett a plébánia telke. Én – mondta Ő, – pálinkával akartam kínálni a fahordókat, mire a megyebíró felém fordult, és azt mondta, hogy: Plébános úr! Legyen szíves, menjen be az irodájába, mert a lovakkal akarok négyszemközt beszélni!
A kedves Öregúr azóta – hite szerint – valamelyik tejútösvényen araszol cukorszínű csillaga felé, ahol majd szemtől szembe stb. Ha a könyvére pillantok, el-elgondolkozom, hogy milyen kellemetlen lehet, ha a lovaknak a patája telítődik hóval. Erről jut eszembe, hogy a szamarak is patások. Ebben az összegubancolódott helyzetben és ezen a telken mit kellene mondjunk „négyszemközt a patásoknak?”
Az amerikai vendégekkel évente több alkalommal elzarándokoltunk Déva várába. Mindig megálltunk a gyulafehérvári ezeréves alapítású, építészeti stílusában románkori székesegyház megtekintése céljából. Lestyán Ferenc „pap bácsi” (reverendájában, fehér hajával, szép arcával 90 évesen is úgy nézett ki, mint egy pátriárka, abból az időből amikor a pátriárka szó még érdembeliséget feltételezett) rendszeresen gardírozott a székesegyházban. Lelkesedve beszélt mindenről. Az amerikaiak itt értették meg a déli harangszó történetét, s közben simogattuk a Hunyadiak szarkofágjait, melyekből különböző hordák mindent elhordtak, elpusztítottak.
A János Zsigmond síremléke mellett ukmukfukk elhaladtunk. Nekem kellett „belopicskálni” vendégeim fáradt agyába a fejedelem szerepét unitárius világunkban. Ezt általában az autóban már az érkezés előtt lebonyolítottam.
Az öreg prelátus a sok találkozásunk okán „megkedvelt”, és elég elnézően kezelt unitárius mivoltom ellenére is. E feltételezésemet megkoronázta azzal, hogy 2001. szeptember 4-én meglepett a Megszentelt kövek című, kétkötetes munkájának dedikált példányával. Azon külön elcsodálkoztam, hogy nem kérdezte meg a nevemet a dedikálás előtt. Kapcsolatunk oda alakult, hogy eljutottunk az anekdoták, adomák világába is, és egymás humorának befogadására a készség kölcsönös volt.
Kedves emlékem marad, amikor fiatal papságának egyik esetét mesélte: fát hordtak az atyafiak a plébánia udvarára, s valószínűleg a lovak patája megrakodott friss hóval, mert a lovak kezdtek rakoncátlankodni. Valamelyik kilépett a késafából, a tengelyek összeakadtak, és szekérgubanc lett a plébánia telke. Én – mondta Ő, – pálinkával akartam kínálni a fahordókat, mire a megyebíró felém fordult, és azt mondta, hogy: Plébános úr! Legyen szíves, menjen be az irodájába, mert a lovakkal akarok négyszemközt beszélni!
A kedves Öregúr azóta – hite szerint – valamelyik tejútösvényen araszol cukorszínű csillaga felé, ahol majd szemtől szembe stb. Ha a könyvére pillantok, el-elgondolkozom, hogy milyen kellemetlen lehet, ha a lovaknak a patája telítődik hóval. Erről jut eszembe, hogy a szamarak is patások. Ebben az összegubancolódott helyzetben és ezen a telken mit kellene mondjunk „négyszemközt a patásoknak?”
2010. december 12., vasárnap
Székely Kinga Réka: Királynak lenni
2010. 12. 10. Székely Kinga Réka Királynak lenni
Nem tudom elképzelni, hogy milyen életem lenne a családom nélkül. Meresztem a szemem a harminc évnél idősebb fiatal felnőttekre, vajon mit akarhatnak ők? Helyesebben fogalmazva, vajon ők miért nem azt értik az élet lényegéből, amit én, vagyis az élet továbbadását?! Elfogadom, hogy híjjával vagyok az empátiának, de én tényleg nem értem, hogy ők miért nem értik. Nos, a fenti sorokat csak a magam mentegetésére írtam le, hisz alábbi írásom megszületését is egyik gyermekem gyújtotta szikrára bennem.
Csendes szülői perceinket gyakran dúlják fel a közszájon forgó jövőképek. Például: 2030-ra csökken Hargita megye összlakossága, és nagymértékben változik a lakosság etnikai összetétele. Kevesebb székely, több roma (Kisebbségkutató Intézet felmérése).
Amit pedig a mennyország bejáratánál fekvő kis falunkban látunk az az, hogy székely fiataljaink külföldre kell menjenek, ha pénzért akarnak dolgozni, a romák pedig így télvíz idején nap mint nap itt állnak a papilak előtt, jobb esetben seprűt árulnak, rosszabb esetben az Isten szerelmére kérnek, hogy adjak nekik valamit. Én mindig adok valamit, hacsak egy lej, vagy egy iskolából hazahozott ingyen kifli, de valami mindig akad odaadni való. Sajnálom őket.
Érzem, hogy tenni kellene valamit, ami nekünk is, de nekik is jó.
Mit hoz a jövendő e két népcsoportnak? Tudnánk-e közösen jövőt tervezni?
Legkisebbik fiúnk, aki szeptemberben töltötte a hármat, hamar elintézte a jövőtervezést. Amikor azt kérdeztük tőle: mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, ő szemrebbenés nélkül azt válaszolta: király szeretnék lenni.Visszahőköltünk, aztán azon gondolkoztunk, hogy a Magyar Népmesék, a Mátyás királyról szóló lemezek gyakori nézése, vagy milyen titkos motivációja lehet ennek a határozott kijelentésnek?
Férjem rövid előadást tartott a gyerekseregnek arról, hogy királynak lenni jó, de csak a megfelelő időben, mert lám a francia király nyakát is elvágták a francia forradalom idején, az orosz cárt is kivégezték az orosz forradalom idején, és a kínai császár is utolsónak mondhatta magát az elmúlt évszázadban.
Már csak magamnak summáztam a nagy tanulságokat:
● Vannak korona nélküli királyok is. Olyan emberek, akik befolyásos tisztségüknél fogva királyként hozhatnak meghatározó döntéseket. A közösség felruházta őket e hatalommal.
● Vannak korona és befolyásos tisztség nélküli királyok is. Olyan emberek, akikben az élet iránti tisztelet rajongásig fokozódik, akik minden emberben testvérüket, Isten gyermekét látják. Olyan emberek, akik lelkük tisztasága, reménységük rendíthetetlensége által képesek Istenországát, a lelki birodalmat, életükben megalapítani.
Vajon melyik király tud igazabb jövőképet felvázolni?
Nem tudom elképzelni, hogy milyen életem lenne a családom nélkül. Meresztem a szemem a harminc évnél idősebb fiatal felnőttekre, vajon mit akarhatnak ők? Helyesebben fogalmazva, vajon ők miért nem azt értik az élet lényegéből, amit én, vagyis az élet továbbadását?! Elfogadom, hogy híjjával vagyok az empátiának, de én tényleg nem értem, hogy ők miért nem értik. Nos, a fenti sorokat csak a magam mentegetésére írtam le, hisz alábbi írásom megszületését is egyik gyermekem gyújtotta szikrára bennem.
Csendes szülői perceinket gyakran dúlják fel a közszájon forgó jövőképek. Például: 2030-ra csökken Hargita megye összlakossága, és nagymértékben változik a lakosság etnikai összetétele. Kevesebb székely, több roma (Kisebbségkutató Intézet felmérése).
Amit pedig a mennyország bejáratánál fekvő kis falunkban látunk az az, hogy székely fiataljaink külföldre kell menjenek, ha pénzért akarnak dolgozni, a romák pedig így télvíz idején nap mint nap itt állnak a papilak előtt, jobb esetben seprűt árulnak, rosszabb esetben az Isten szerelmére kérnek, hogy adjak nekik valamit. Én mindig adok valamit, hacsak egy lej, vagy egy iskolából hazahozott ingyen kifli, de valami mindig akad odaadni való. Sajnálom őket.
Érzem, hogy tenni kellene valamit, ami nekünk is, de nekik is jó.
Mit hoz a jövendő e két népcsoportnak? Tudnánk-e közösen jövőt tervezni?
Legkisebbik fiúnk, aki szeptemberben töltötte a hármat, hamar elintézte a jövőtervezést. Amikor azt kérdeztük tőle: mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, ő szemrebbenés nélkül azt válaszolta: király szeretnék lenni.Visszahőköltünk, aztán azon gondolkoztunk, hogy a Magyar Népmesék, a Mátyás királyról szóló lemezek gyakori nézése, vagy milyen titkos motivációja lehet ennek a határozott kijelentésnek?
Férjem rövid előadást tartott a gyerekseregnek arról, hogy királynak lenni jó, de csak a megfelelő időben, mert lám a francia király nyakát is elvágták a francia forradalom idején, az orosz cárt is kivégezték az orosz forradalom idején, és a kínai császár is utolsónak mondhatta magát az elmúlt évszázadban.
Már csak magamnak summáztam a nagy tanulságokat:
● Vannak korona nélküli királyok is. Olyan emberek, akik befolyásos tisztségüknél fogva királyként hozhatnak meghatározó döntéseket. A közösség felruházta őket e hatalommal.
● Vannak korona és befolyásos tisztség nélküli királyok is. Olyan emberek, akikben az élet iránti tisztelet rajongásig fokozódik, akik minden emberben testvérüket, Isten gyermekét látják. Olyan emberek, akik lelkük tisztasága, reménységük rendíthetetlensége által képesek Istenországát, a lelki birodalmat, életükben megalapítani.
Vajon melyik király tud igazabb jövőképet felvázolni?
2010. december 9., csütörtök
Csécs Márton Lőrinc: A patak és a folyam allegóriája
2010. 12. 09. Csécs Márton Lőrinc A patak és a folyam allegóriája
Az iskolában éppen a Dunáról tanultunk. Hogy milyen hosszú, milyen széles, hogy a világ legnemzetközibb folyója, hogy lakója a tündérrózsa, a rucaöröm, a békalencse, a ...
Megtanultuk, hogy micsoda nagy a vízhozama, hogy gazdaságilag mennyire hasznos az európai országoknak, hogy ...
Nagy büszkén mesélem nagyapámnak, hogy mily okosat tanultam az iskolában.
Leintett. S öreg szavaival idős nagyapám azt mondta:
– A lényeget nem tanították meg. Nem beszéltek neked a fiatal Dunáról, csak az öregről.
– Na, te! – gondoltam magamban.
– Pedig azon van a lényeg! Me’, patak nélkül nincs folyam. A pataktól többet lehet tanulni, mint a széles, szemétterhes dunáktól. A pataktól megtanulod, fiam, hogy anélkül, hogy megsértsd az Istened törvényeit, élj teljes életet. És hogy törekedj víg napokat élni, pezsgőeket.
Megtanulod, hogy akár a víznek, az embernek is addig kell ficánkolni, szaladni, gátat törni, utat faragni, míg patak, mert amikor folyammá válik, már lassú lesz és lomha, irigy a fürge patakokra.
Elmondták neked, hogy a folyamokban, folyókban rengeteg a hal, akár az idős ember lelki kuferjében a tapasztalat, de azt elmondták-e, hogy ikrát rakni, s gyermekhalat nevelni a halak a fürge patakokba járnak, mindig oda térnek vissza szaporodni, mert az élet reménysége ott van!
A patak tölti fel évről évre az öreg vizeket friss élettel.
A patak vize egészségesen hideg és átlátszó. A folyam megszürkült, iszapos.
Igaz, minden patak valamiképp folyó lesz, de a folyó, még ha világhírű folyammá is alakul, nem volna szabad elfelejtse, hogy ő is valamikor fürge, jó szándékú, víg patak volt.
S a patakokat dicsérni kell, sohasem irigykedni rájuk, szidni őket; legfeljebb óvni, hogy őrizzék meg vizeiket tisztának, hátha folyamkorukra nem lesznek oly iszaposak és szennyesek.
Milyen szép volna, ha a folyamok nem háborognának, hanem elfogadnák a világ rendjét! Milyen szép volna, ha így fogalmaznának: most folyam vagyok, folyamságom élem meg. A jelenben élek. S oly módon, hogy minden patak legnagyobb álma az legyen, hogy valaha folyammá nőjje ki magát.
A lecke ki lett egészítve. A Na, te! pedig igenlő bólogatássá érett.
Az iskolában éppen a Dunáról tanultunk. Hogy milyen hosszú, milyen széles, hogy a világ legnemzetközibb folyója, hogy lakója a tündérrózsa, a rucaöröm, a békalencse, a ...
Megtanultuk, hogy micsoda nagy a vízhozama, hogy gazdaságilag mennyire hasznos az európai országoknak, hogy ...
Nagy büszkén mesélem nagyapámnak, hogy mily okosat tanultam az iskolában.
Leintett. S öreg szavaival idős nagyapám azt mondta:
– A lényeget nem tanították meg. Nem beszéltek neked a fiatal Dunáról, csak az öregről.
– Na, te! – gondoltam magamban.
– Pedig azon van a lényeg! Me’, patak nélkül nincs folyam. A pataktól többet lehet tanulni, mint a széles, szemétterhes dunáktól. A pataktól megtanulod, fiam, hogy anélkül, hogy megsértsd az Istened törvényeit, élj teljes életet. És hogy törekedj víg napokat élni, pezsgőeket.
Megtanulod, hogy akár a víznek, az embernek is addig kell ficánkolni, szaladni, gátat törni, utat faragni, míg patak, mert amikor folyammá válik, már lassú lesz és lomha, irigy a fürge patakokra.
Elmondták neked, hogy a folyamokban, folyókban rengeteg a hal, akár az idős ember lelki kuferjében a tapasztalat, de azt elmondták-e, hogy ikrát rakni, s gyermekhalat nevelni a halak a fürge patakokba járnak, mindig oda térnek vissza szaporodni, mert az élet reménysége ott van!
A patak tölti fel évről évre az öreg vizeket friss élettel.
A patak vize egészségesen hideg és átlátszó. A folyam megszürkült, iszapos.
Igaz, minden patak valamiképp folyó lesz, de a folyó, még ha világhírű folyammá is alakul, nem volna szabad elfelejtse, hogy ő is valamikor fürge, jó szándékú, víg patak volt.
S a patakokat dicsérni kell, sohasem irigykedni rájuk, szidni őket; legfeljebb óvni, hogy őrizzék meg vizeiket tisztának, hátha folyamkorukra nem lesznek oly iszaposak és szennyesek.
Milyen szép volna, ha a folyamok nem háborognának, hanem elfogadnák a világ rendjét! Milyen szép volna, ha így fogalmaznának: most folyam vagyok, folyamságom élem meg. A jelenben élek. S oly módon, hogy minden patak legnagyobb álma az legyen, hogy valaha folyammá nőjje ki magát.
A lecke ki lett egészítve. A Na, te! pedig igenlő bólogatássá érett.
2010. december 8., szerda
Kiss Zsuzsánna: Otthon
2010. 12. 08. Kiss Zsuzsánna Otthon
„Ubi bene, ibi patria”. Ahol jól érzem magam, ott a hazám, tartja a régi mondás. Sosem tudtam egyetérteni vele. Felnőve a legtöbben elhagyjuk gyermekkorunk helyét. Házat s némelyek hazát is mást választanak maguknak. Hazát nem, de házat, otthont választottam párszor, és mindannyiszor arra a következtetésre jutottam, hogy akkor válik tényleg az otthonommá, amikor hasonlítani kezd egy régi, félig valós, félig elképzelt világhoz. Mert hiába minden az enyém benne, ha nem köszön rám az otthon érzése, amikor belépek az ajtón.
A havas, téli esték visszaidézik az otthont. A mostani is az, jól érzem magam benne. De ott él lelkemben az „ősotthon” képe, amit néha látok itt-ott visszatükröződni. Az otthoné, ahol akkor sem féltem az utcán járni, ha az orromig sem láttam. Az otthoné, ahol a csikorgó fagyos esték és a kacagástól hangos nyári éjszakák egyformán jók voltak.
Mostanában sokat gondolkodom az otthon fogalmán. Segíts, gondolkodj velem! Van otthonod? Jól érzed magad benne? Látod visszatükröződni gyermekkorod estéit? A saját mosolyodat gyermekeid arcán? Úgy tudsz várakozni, olyan türelmetlen-izgatottan, ahogyan annak idején? Akkor még nincs veszve semmi. Dédelgesd csak az emlékekből, emberekből, mesékből, álmokból összerakott képet és minden nap igazíts házadon, lelkeden egy keveset, míg visszaköszön rád az Otthon. Mert „az otthon, az valami más…”
„Ubi bene, ibi patria”. Ahol jól érzem magam, ott a hazám, tartja a régi mondás. Sosem tudtam egyetérteni vele. Felnőve a legtöbben elhagyjuk gyermekkorunk helyét. Házat s némelyek hazát is mást választanak maguknak. Hazát nem, de házat, otthont választottam párszor, és mindannyiszor arra a következtetésre jutottam, hogy akkor válik tényleg az otthonommá, amikor hasonlítani kezd egy régi, félig valós, félig elképzelt világhoz. Mert hiába minden az enyém benne, ha nem köszön rám az otthon érzése, amikor belépek az ajtón.
A havas, téli esték visszaidézik az otthont. A mostani is az, jól érzem magam benne. De ott él lelkemben az „ősotthon” képe, amit néha látok itt-ott visszatükröződni. Az otthoné, ahol akkor sem féltem az utcán járni, ha az orromig sem láttam. Az otthoné, ahol a csikorgó fagyos esték és a kacagástól hangos nyári éjszakák egyformán jók voltak.
Mostanában sokat gondolkodom az otthon fogalmán. Segíts, gondolkodj velem! Van otthonod? Jól érzed magad benne? Látod visszatükröződni gyermekkorod estéit? A saját mosolyodat gyermekeid arcán? Úgy tudsz várakozni, olyan türelmetlen-izgatottan, ahogyan annak idején? Akkor még nincs veszve semmi. Dédelgesd csak az emlékekből, emberekből, mesékből, álmokból összerakott képet és minden nap igazíts házadon, lelkeden egy keveset, míg visszaköszön rád az Otthon. Mert „az otthon, az valami más…”
2010. december 7., kedd
Sándor Szilárd: Kérdés, adventi gyertyafénynél
2010. 12. 07. Sándor Szilárd Kérdés, adventi gyertyafénynél
Tenyeremre sírja hideg bocsánatát,
lassan lángolón világítva fogy.
Hideg viaszán a forró lángolásnak,
kormos kanócát gyászolja a csonk.
Lassan elfogy a gyertyafényes árny,
mert villogóbb az éneklő villanykörte,
Már semmit sem üzen a lélek-vágy,
szárnyalni is tudó hitre-szomjas csöndje ?
Viaszos csönd, viaszos könnycseppjén
fellazul tenyeremben sorsomnak ránca.
Közel hajol hozzám e lángocska tánca,
S arcomba fújja kék üzenetét.
Tenyeremre sírja hideg bocsánatát,
lassan lángolón világítva fogy.
Hideg viaszán a forró lángolásnak,
kormos kanócát gyászolja a csonk.
Lassan elfogy a gyertyafényes árny,
mert villogóbb az éneklő villanykörte,
Már semmit sem üzen a lélek-vágy,
szárnyalni is tudó hitre-szomjas csöndje ?
Viaszos csönd, viaszos könnycseppjén
fellazul tenyeremben sorsomnak ránca.
Közel hajol hozzám e lángocska tánca,
S arcomba fújja kék üzenetét.
2010. december 6., hétfő
Farkas Dénes: Patás történet
2010. 12. 06. Farkas Dénes Patás történet
Élt Kénosban egy nagyon káromkodós ember, valamilyen Mózsi. A felesége az udvarhelyi kórházban a „hívők” bűvkörébe került, ahogy mondják „megtért” és alámerítkezett. Az asszonyt úgy hívták, hogy Ráki. Homoródszentmártonban volt és van egy kis neoprotestáns nukleum, ahová Ráki rendszeresen eljárt. Addig vegzálta a csúnya, káromkodós természetű férjét, míg egyszer rávette, hogy menjenek „le” a gyülekezetbe, mert ott van citera és pengő cimbalom s megfelelő alkalmatosság a „megtérésre”.
Mózsi befogta a lovakat, és leereszkedtek a kénosi tetőn. Részt vettek a karácsonyi szertartáson. Ráki megelégedéssel nyugtázta a férje alázatos viselkedését. Mózsi megfogadta, hogy többet nem hordja fel és le az összes szakramentumokat és leszokik a csúnya káromkodásokról.
Igen ám, de hazafelé a kénosi hegyben olyan fergeteges hófúvás keletkezett, hogy nem lehetett látni a lovak füléig sem. Aki ismeri a régi kénosi útat, annak nem kell magyarázni, hogy milyen az, amikor hófúvásban eltűnik. A lovak is valahogy leléptek az eltűnt keskeny útról, és a szán törött tartórudakkal felborulva elfeküdt a zivatarral fűszerezett nagy hóban.
Eléggé kilátástalan helyzetében Mózsi megfelejtette fogadalmát, és a vihar vihart szül alapon nekifogott, és kezdte repeszteni a megszokott „szentséges” szövegét. Ráki halkan megjegyezte, hogy az imént fogadta meg, hogy megtér, és többet nem káromkodik, s lássa-é már el is felejtette. Erre Mózes egy kicsit gondolkozott, és ezt mondta:
„Hallgass ide Ráki! Ez a te vallásod egy szép vallás! Megértetted-é? De vedd tudomásul, hogy nem lótartó gazdának való!”
Ezt a kis történetet Kovács Lajos püspök úrtól hallottam, akinek éveken át „sofíroztam” és nagyon sok színes történettel gazdagította az amúgy eléggé szürke napjainkat.
Gondolkoztam azon, hogy a lovakkal vajon hogy birkóznék meg? Nem tudom! „Szamarakkal” már próbálkoztam…
Élt Kénosban egy nagyon káromkodós ember, valamilyen Mózsi. A felesége az udvarhelyi kórházban a „hívők” bűvkörébe került, ahogy mondják „megtért” és alámerítkezett. Az asszonyt úgy hívták, hogy Ráki. Homoródszentmártonban volt és van egy kis neoprotestáns nukleum, ahová Ráki rendszeresen eljárt. Addig vegzálta a csúnya, káromkodós természetű férjét, míg egyszer rávette, hogy menjenek „le” a gyülekezetbe, mert ott van citera és pengő cimbalom s megfelelő alkalmatosság a „megtérésre”.
Mózsi befogta a lovakat, és leereszkedtek a kénosi tetőn. Részt vettek a karácsonyi szertartáson. Ráki megelégedéssel nyugtázta a férje alázatos viselkedését. Mózsi megfogadta, hogy többet nem hordja fel és le az összes szakramentumokat és leszokik a csúnya káromkodásokról.
Igen ám, de hazafelé a kénosi hegyben olyan fergeteges hófúvás keletkezett, hogy nem lehetett látni a lovak füléig sem. Aki ismeri a régi kénosi útat, annak nem kell magyarázni, hogy milyen az, amikor hófúvásban eltűnik. A lovak is valahogy leléptek az eltűnt keskeny útról, és a szán törött tartórudakkal felborulva elfeküdt a zivatarral fűszerezett nagy hóban.
Eléggé kilátástalan helyzetében Mózsi megfelejtette fogadalmát, és a vihar vihart szül alapon nekifogott, és kezdte repeszteni a megszokott „szentséges” szövegét. Ráki halkan megjegyezte, hogy az imént fogadta meg, hogy megtér, és többet nem káromkodik, s lássa-é már el is felejtette. Erre Mózes egy kicsit gondolkozott, és ezt mondta:
„Hallgass ide Ráki! Ez a te vallásod egy szép vallás! Megértetted-é? De vedd tudomásul, hogy nem lótartó gazdának való!”
Ezt a kis történetet Kovács Lajos püspök úrtól hallottam, akinek éveken át „sofíroztam” és nagyon sok színes történettel gazdagította az amúgy eléggé szürke napjainkat.
Gondolkoztam azon, hogy a lovakkal vajon hogy birkóznék meg? Nem tudom! „Szamarakkal” már próbálkoztam…
2010. december 5., vasárnap
Demeter Erika: Ahol a mese és a valóság találkozik
2010. 12. 05. Demeter Erika Ahol a mese és a valóság találkozik
Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon azokból a történetekből, mesékből, amiket a gyerekeimnek mondok, mennyi marad meg? Melyik fog vajon maradandó élményként élni bennük tovább? Merengésemből hétéves lányom ébresztett fel azzal, hogy ma este ő akar nekem mesét mondani.
Kiválasztott egy olyan könyvet, mely a számok világát mutatja be rajzolás által. Az első lapra nincs semmi rajzolva, majd fokozatosan, ahogy a számok növekednek, telik meg a lap rajzokkal, ábrákkal, házakkal és emberekkel. Kíváncsian várom a mesét, és visszafogom magam, hogy ne szóljak bele.
– Az első lapon nincs semmi – mondja a lányom.
– Tudod, anya, amelyik lapon nincs semmi, az az élet kapuja! – és mondja ezt olyan természeteséggel, mellyel csak a gyermekek hisznek és tudnak élni. Hiába na, Jézus pontosan tudta, hogy miért hozza fel példának a gyerekeket. Miközben hallgatom tovább a mesét, és szemlesütve arra gondolok, hogy a lányomnak nem nagyon van miről prédikáljak, mert többet érez az Isten világából, mint egy felnőtt –a könyv végéhez érve így összegez: – És akkor az embernek mindene meglett, ami kellett!
Megköszönöm a mesét, és én is mondok neki egyet, de mondanivalója messze lemarad az ő meséjétől, ám tudom, hogy nem ez a lényeg. Azon merengek, hogy talán a lányom nem is tudja milyen jókor mondta ezt a mesét nekem.(Az is lehet, hogy tudta.)
Lassan közelít karácsony, és én sehogy sem tudok ráhangolódni, mert hiányzik az otthoni hangulat. Nem tudom, hogy lesz-e karácsonyfánk, hol leszünk? Persze gondunkat viselik, és mindent próbálnak előteremteni, együtt van a kis családunk, de valamiért a lap még mindig üres! Nem telik meg várakozással!
Talán mert az élet kapujában állok, és még nem látom, hogy a következő lapra mi van rajzolva? Ám tudom, hogy a mese végére az embernek mindene meglett, amire szüksége volt. Várom a mese végét...
Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon azokból a történetekből, mesékből, amiket a gyerekeimnek mondok, mennyi marad meg? Melyik fog vajon maradandó élményként élni bennük tovább? Merengésemből hétéves lányom ébresztett fel azzal, hogy ma este ő akar nekem mesét mondani.
Kiválasztott egy olyan könyvet, mely a számok világát mutatja be rajzolás által. Az első lapra nincs semmi rajzolva, majd fokozatosan, ahogy a számok növekednek, telik meg a lap rajzokkal, ábrákkal, házakkal és emberekkel. Kíváncsian várom a mesét, és visszafogom magam, hogy ne szóljak bele.
– Az első lapon nincs semmi – mondja a lányom.
– Tudod, anya, amelyik lapon nincs semmi, az az élet kapuja! – és mondja ezt olyan természeteséggel, mellyel csak a gyermekek hisznek és tudnak élni. Hiába na, Jézus pontosan tudta, hogy miért hozza fel példának a gyerekeket. Miközben hallgatom tovább a mesét, és szemlesütve arra gondolok, hogy a lányomnak nem nagyon van miről prédikáljak, mert többet érez az Isten világából, mint egy felnőtt –a könyv végéhez érve így összegez: – És akkor az embernek mindene meglett, ami kellett!
Megköszönöm a mesét, és én is mondok neki egyet, de mondanivalója messze lemarad az ő meséjétől, ám tudom, hogy nem ez a lényeg. Azon merengek, hogy talán a lányom nem is tudja milyen jókor mondta ezt a mesét nekem.(Az is lehet, hogy tudta.)
Lassan közelít karácsony, és én sehogy sem tudok ráhangolódni, mert hiányzik az otthoni hangulat. Nem tudom, hogy lesz-e karácsonyfánk, hol leszünk? Persze gondunkat viselik, és mindent próbálnak előteremteni, együtt van a kis családunk, de valamiért a lap még mindig üres! Nem telik meg várakozással!
Talán mert az élet kapujában állok, és még nem látom, hogy a következő lapra mi van rajzolva? Ám tudom, hogy a mese végére az embernek mindene meglett, amire szüksége volt. Várom a mese végét...
2010. december 4., szombat
Nagy László: Gondolatok a jelzőlámpánál
2010. 12. 04. Nagy László Gondolatok a jelzőlámpánál
Mindennapi rohangálásaim közepette sokszor meg kell állnom a fényjelzett gyalogos átjáróknál. Nemcsak a piros és zöld fényt jelzi ki, hanem a másodperceket is. Egy átkelésre alig 15–20 másodpercet ad a gyalogosnak, az autók kb. másfél percig „folyhatnak”. Nézem a türelmetlen gyalogostársaimat és az „autókölteményekben” ülő vezetőket. Alig tudják kivárni a zöld fényt. Rohannak, sietnek. Hová? Azt biztosan tudom, hogy nem istentiszteletre és vallásos alkalmakra. Mindenki tudja, hogy hová. Ami a legfontosabb számára. Itt az egyik oldalon, a zöld fényre várva érzem, hogy milyen sok az egy perc, mennyi mindent át lehet gondolni, és meg lehet tenni ez alatt. Van, aki rágyújt egy cigarettára, a másik előveszi telefonját és beszél, a harmadik és negyedik szembefordul egymással, és jó nyugodtan dumálnak. Van még idő.
A szentegyházi harangszentelés alkalmával többet beszélgethettünk egyik Hargita megyei európai parlamenti képviselővel, aki elmondta, hogy két-háromhavonta kapnak szót, és akkor is egy perc alatt el kell mondani a hozzászólásukat.
Most már számoljuk a heteket és a napokat Mikulás napjáig és karácsonyig. Most még piros a jelzőlámpa, de készülni kell, mert hamarosan zöldre vált. Kitárja az utat a célhoz és megérkezünk az ünnephez. Szeretném az utca túlsó oldalán hagyni a haragot és a bosszút, a félelmet és a kétségeskedést, a gőgöt és lekicsinylő tekintetet és a lélek gyümölcseivel megérkezni az ünnephez. Hiszem, hogy nagyon sok ember életében ez így is lesz.
Mindennapi rohangálásaim közepette sokszor meg kell állnom a fényjelzett gyalogos átjáróknál. Nemcsak a piros és zöld fényt jelzi ki, hanem a másodperceket is. Egy átkelésre alig 15–20 másodpercet ad a gyalogosnak, az autók kb. másfél percig „folyhatnak”. Nézem a türelmetlen gyalogostársaimat és az „autókölteményekben” ülő vezetőket. Alig tudják kivárni a zöld fényt. Rohannak, sietnek. Hová? Azt biztosan tudom, hogy nem istentiszteletre és vallásos alkalmakra. Mindenki tudja, hogy hová. Ami a legfontosabb számára. Itt az egyik oldalon, a zöld fényre várva érzem, hogy milyen sok az egy perc, mennyi mindent át lehet gondolni, és meg lehet tenni ez alatt. Van, aki rágyújt egy cigarettára, a másik előveszi telefonját és beszél, a harmadik és negyedik szembefordul egymással, és jó nyugodtan dumálnak. Van még idő.
A szentegyházi harangszentelés alkalmával többet beszélgethettünk egyik Hargita megyei európai parlamenti képviselővel, aki elmondta, hogy két-háromhavonta kapnak szót, és akkor is egy perc alatt el kell mondani a hozzászólásukat.
Most már számoljuk a heteket és a napokat Mikulás napjáig és karácsonyig. Most még piros a jelzőlámpa, de készülni kell, mert hamarosan zöldre vált. Kitárja az utat a célhoz és megérkezünk az ünnephez. Szeretném az utca túlsó oldalán hagyni a haragot és a bosszút, a félelmet és a kétségeskedést, a gőgöt és lekicsinylő tekintetet és a lélek gyümölcseivel megérkezni az ünnephez. Hiszem, hogy nagyon sok ember életében ez így is lesz.
Lakatos Csilla: Amit szükséges újratanulnunk
2010. 12. 03. Lakatos Csilla Amit szükséges újratanulnunk
Földi létünk jó esetben a várakozás jegyében zajlik. Várni jellegzetesen emberi tulajdonság, mindig várunk valamit vagy valakit. Egészen fiatalon azt, hogy felnőjünk. Aztán azt, hogy férjhez menjünk, megnősüljünk. Később, hogy gyermekünk szülessen, majd pedig hogy ő is felnőjön. Még később azt, hogy munkánk végeztével nyugdíjba vonuljuk. Végül azt, hogy Isten magához szólítson.
Talán mindegy is, hogy ma életünk mely szakaszában járunk, s várakozásunk mire vonatkozik, mert alapjában e várakozás ad értelmet, s célt életünknek. Nagy baj, ha valaki azon kapja magát, hogy már nem vár semmit, ha reményfogyottan azt gondolja, nincs mit várnia ettől az élettől.
A várakozás tehát lételemünk. De korunk embere minthogyha megfeledkezett volna erről. Nem csoda, hiszen egész életünket az „add meg Uram, de most mindjárt” gondolata szövi át. Erre biztatnak az árusok, a kalmárok, akik már idejekorán feldíszítik a koszorút s a fenyőfát, s azt a látszatot keltik, az ünnepre nem kell már várni, ha úgy akarjuk, az éppen ott, éppen akkor elkezdődhet. Csoda hát, hogy a valódi ünnepre elfásultan, fáradtan érkezünk meg, s úgy érezzük, hogy az semmi újat nem hozhat már?
Advent idén is lehetőséget nyújt újratanulnunk a várakozást. Ebben az esztendőben is rajtunk múlik, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel. S nem kevesebb függ ennek sikerétől, mint ama másik dimenzió megnyílása.
Földi létünk jó esetben a várakozás jegyében zajlik. Várni jellegzetesen emberi tulajdonság, mindig várunk valamit vagy valakit. Egészen fiatalon azt, hogy felnőjünk. Aztán azt, hogy férjhez menjünk, megnősüljünk. Később, hogy gyermekünk szülessen, majd pedig hogy ő is felnőjön. Még később azt, hogy munkánk végeztével nyugdíjba vonuljuk. Végül azt, hogy Isten magához szólítson.
Talán mindegy is, hogy ma életünk mely szakaszában járunk, s várakozásunk mire vonatkozik, mert alapjában e várakozás ad értelmet, s célt életünknek. Nagy baj, ha valaki azon kapja magát, hogy már nem vár semmit, ha reményfogyottan azt gondolja, nincs mit várnia ettől az élettől.
A várakozás tehát lételemünk. De korunk embere minthogyha megfeledkezett volna erről. Nem csoda, hiszen egész életünket az „add meg Uram, de most mindjárt” gondolata szövi át. Erre biztatnak az árusok, a kalmárok, akik már idejekorán feldíszítik a koszorút s a fenyőfát, s azt a látszatot keltik, az ünnepre nem kell már várni, ha úgy akarjuk, az éppen ott, éppen akkor elkezdődhet. Csoda hát, hogy a valódi ünnepre elfásultan, fáradtan érkezünk meg, s úgy érezzük, hogy az semmi újat nem hozhat már?
Advent idén is lehetőséget nyújt újratanulnunk a várakozást. Ebben az esztendőben is rajtunk múlik, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel. S nem kevesebb függ ennek sikerétől, mint ama másik dimenzió megnyílása.
Máthé Sándor: Adventi gyertyák
2010. 12. 02. Máthé Sándor Adventi gyertyák
Meggyújtottuk az első adventi gyertyát. Apró kis fénye pislákol, s mégis csodálatos az a fény, ami belőle árad a templomokban, otthonokban és érző emberi szívekben. Nem olyan ez a gyertyafény, mint az, amit megszoktunk. Ez olyan más, különleges. Nem is a fény intenzitása a fontos, hanem az, hogy ég, világít.
Mire jó? – hiszen templomainkban, otthonainkban mindenhol bőségesen zúdul ránk a fény, e kis gyertyaláng nélkül is látnánk környezetünket, talán egymást is.
Az a különleges ebben a kis lángocskában, hogy nem a kinti világot, hanem a szíveket, a lelkeket akarja bevilágítani, hogy jobban lássuk azt is, ami körülvesz bennünket. Ez a kis fény csodát művel: csillogóbb lesz a szemünk, tisztább a látásunk, s valami kimondhatatlan nyugalom tölti be lelkünket, szívünket. Azért is különleges ez a kis fény, mert emlékeztet régmúlt idők hasonló fényeire, s bizony egy pillanatra elszomorít az emlékezés. De mi nem búslakodni, szomorkodni akarunk, hanem lelkesedni, örvendeni a várakozás semmivel össze nem hasonlítható izgalmában. Azért drága nekünk ez a fény, mert a lelkünk mélyébe világít, hogy hitet, reménységet és szeretetet sugározzon.
Tárd ki, testvérem lelkedet a fény felé, hogy sokszor „homályosan látó” szemed megszokja a fényt, hogy majd karácsony jöttén megláthasd a ragyogó betlehemi csillagot is!
Ha nem vesszük észre e kis gyertyák fényét, megtörténhet, hogy nem látjuk meg a karácsonyi csillagot sem. Ahhoz, hogy a távolba lássunk, elősször azt kell ésszrevenni, megérezni, ami közel van. Azt is tudnunk, hinnünk kell, hogy az adventi fényecske világosságában és árnyékában is ott van a mi gondviselő Istenünk, hogy vezessen, utat mutasson az eljövendő karácsony öröméhez.
Meggyújtottuk az első adventi gyertyát. Apró kis fénye pislákol, s mégis csodálatos az a fény, ami belőle árad a templomokban, otthonokban és érző emberi szívekben. Nem olyan ez a gyertyafény, mint az, amit megszoktunk. Ez olyan más, különleges. Nem is a fény intenzitása a fontos, hanem az, hogy ég, világít.
Mire jó? – hiszen templomainkban, otthonainkban mindenhol bőségesen zúdul ránk a fény, e kis gyertyaláng nélkül is látnánk környezetünket, talán egymást is.
Az a különleges ebben a kis lángocskában, hogy nem a kinti világot, hanem a szíveket, a lelkeket akarja bevilágítani, hogy jobban lássuk azt is, ami körülvesz bennünket. Ez a kis fény csodát művel: csillogóbb lesz a szemünk, tisztább a látásunk, s valami kimondhatatlan nyugalom tölti be lelkünket, szívünket. Azért is különleges ez a kis fény, mert emlékeztet régmúlt idők hasonló fényeire, s bizony egy pillanatra elszomorít az emlékezés. De mi nem búslakodni, szomorkodni akarunk, hanem lelkesedni, örvendeni a várakozás semmivel össze nem hasonlítható izgalmában. Azért drága nekünk ez a fény, mert a lelkünk mélyébe világít, hogy hitet, reménységet és szeretetet sugározzon.
Tárd ki, testvérem lelkedet a fény felé, hogy sokszor „homályosan látó” szemed megszokja a fényt, hogy majd karácsony jöttén megláthasd a ragyogó betlehemi csillagot is!
Ha nem vesszük észre e kis gyertyák fényét, megtörténhet, hogy nem látjuk meg a karácsonyi csillagot sem. Ahhoz, hogy a távolba lássunk, elősször azt kell ésszrevenni, megérezni, ami közel van. Azt is tudnunk, hinnünk kell, hogy az adventi fényecske világosságában és árnyékában is ott van a mi gondviselő Istenünk, hogy vezessen, utat mutasson az eljövendő karácsony öröméhez.
2010. december 1., szerda
Csete Árpád: „Tranzit Ház”
2010. 12. 01. Csete Árpád „Tranzit Ház”
Újsághír november 15-én: „Tesco lett egy templomból Nagy-Britanniában (…) A volt metodista templom Bournemouthban van. Egykori lelkésze szomorúnak mondta a változást, de mivel egyháza eladta az épületet, nincs többé beleszólása, hogy mi történjen vele. Emlékeztetett a kézenfekvő bibliai jelenetre, amelyben Jézus kiűzi a kufárokat az istenházából.”
Akik olvasták, sokan felháborodtak. Engem a hír hidegen hagy, szinte közömbösen veszem. Nem érzek semmifajta tiltakozást vagy kétségbeesést. Azóta, hogy tíz évvel ezelőtt ösztöndíjasként Oxfordban tölthettem egy bizonyos időt, egyes dolgokat másképpen látok. Az ott látott sok csodálatos látványosságok mellett igencsak elcsodálkoztam, amikor akkori osztálytársaim egy délutánon meghívtak egy sörre. Nem a tény volt önmagában meghökkentő, hanem a hely, ahova elmentünk. Először azt gondoltam viccnek szánták az egészet, amikor egy templom felé vettük az irányt, hát még amikor megláttam a messzire virító feliratot! Ez állt rajta: FREUD. És bent, igen-igen, egy kocsma a maga teljes valóságában! A falak mentén hosszan húzódott a koktélbár, az egykori oltár helyén pedig egy dobogón zenekar játszott. Az esti fények különös hatást keltettek, amint a színes, szentképes ólomüveg berakásos ablakokon keresztül átszüremkedtek a vágható cigarettafüst ködén. Bevallom, nem esett jól ott üldögélni, és idő előtt távoztam. Zaklatott voltam, és az egész élmény baljóslóan rosszat sejtetett. Aztán nem történt semmi. A minap utánanéztem a világhálón: a templomból lett „freudkocsma” köszöni szépen, jól megvan, sőt, valami elit hellyé nőtte ki magát.
A mostani újsághír kapcsán arra gondolok, hogy a szóban forgó metodista egyház tulajdonképpen nem tett egyebet, minthogy felismerte: tovább már nem lehet bizonyos dolgokat fenntartani a régi állapotok szerint, mert egyszerűen megváltozott a világ és vele együtt megváltoztak az emberek igényei. Úgy döntöttek, nem bajlódnak tovább a meglévővel, hát eladták.
Európa-szerte látható, hogy a régi nemesi kastélyok múzeumokká válnak. A benne lakók tovább élnek valahol, de nem az egykori habitusukban, egészen egyszerűen azért, mert „az” a világ már nem létezik, és soha nem fog visszatérni.
Az „Egyház” bizonyos értelemben elvesztette funkcióját, és ezt a tényt el kell ismerjük, be kell lássuk, még akkor is, ha fájdalmas a folyamat. Persze, bármikor gazdagodhat is új szerepkörökkel.
Mindannyian struccpolitikát folytatunk, amikor nem vesszük figyelembe a kor igényeit. Régi, rossz, csődös módszereket próbálunk felújítani, a saját –egykori – arcunkra szabott törvényeket toldozzuk, foltozzuk. Közben egymásra mutogatva hibásokat, vétkeseket keresünk…
A kolozsvári Malom utcai zsinagógába a sábeszdeklis öregurak helyett ma fiatalok járnak szórakozni, és az egykori Poale Tzedek zsinagógát úgy hívják, hogy Tranzit Ház. Sokatmondó már a neve is! (Sic transit gloria mundi…– és senki sem esik kétségbe!)
Közben a „tranzithoz” szoktatott világunkban minden lehetséges, és mindennek a fordítottja is! A híradások szerint az egyesült államokbeli Massachusetts államban az egyik bevásárlóközpontban nyitotta meg a katolikus egyház a Szent Teréz karmelita rendi kápolnáját.
A legelején említett, templomról és kufárokról szóló „kézenfekvő” bibliai jelenetben Jézus a következőket is mondja: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem” – ha szükség lesz rá, teszem hozzá én, mert ma már úgyszólván minden lehetséges!
Újsághír november 15-én: „Tesco lett egy templomból Nagy-Britanniában (…) A volt metodista templom Bournemouthban van. Egykori lelkésze szomorúnak mondta a változást, de mivel egyháza eladta az épületet, nincs többé beleszólása, hogy mi történjen vele. Emlékeztetett a kézenfekvő bibliai jelenetre, amelyben Jézus kiűzi a kufárokat az istenházából.”
Akik olvasták, sokan felháborodtak. Engem a hír hidegen hagy, szinte közömbösen veszem. Nem érzek semmifajta tiltakozást vagy kétségbeesést. Azóta, hogy tíz évvel ezelőtt ösztöndíjasként Oxfordban tölthettem egy bizonyos időt, egyes dolgokat másképpen látok. Az ott látott sok csodálatos látványosságok mellett igencsak elcsodálkoztam, amikor akkori osztálytársaim egy délutánon meghívtak egy sörre. Nem a tény volt önmagában meghökkentő, hanem a hely, ahova elmentünk. Először azt gondoltam viccnek szánták az egészet, amikor egy templom felé vettük az irányt, hát még amikor megláttam a messzire virító feliratot! Ez állt rajta: FREUD. És bent, igen-igen, egy kocsma a maga teljes valóságában! A falak mentén hosszan húzódott a koktélbár, az egykori oltár helyén pedig egy dobogón zenekar játszott. Az esti fények különös hatást keltettek, amint a színes, szentképes ólomüveg berakásos ablakokon keresztül átszüremkedtek a vágható cigarettafüst ködén. Bevallom, nem esett jól ott üldögélni, és idő előtt távoztam. Zaklatott voltam, és az egész élmény baljóslóan rosszat sejtetett. Aztán nem történt semmi. A minap utánanéztem a világhálón: a templomból lett „freudkocsma” köszöni szépen, jól megvan, sőt, valami elit hellyé nőtte ki magát.
A mostani újsághír kapcsán arra gondolok, hogy a szóban forgó metodista egyház tulajdonképpen nem tett egyebet, minthogy felismerte: tovább már nem lehet bizonyos dolgokat fenntartani a régi állapotok szerint, mert egyszerűen megváltozott a világ és vele együtt megváltoztak az emberek igényei. Úgy döntöttek, nem bajlódnak tovább a meglévővel, hát eladták.
Európa-szerte látható, hogy a régi nemesi kastélyok múzeumokká válnak. A benne lakók tovább élnek valahol, de nem az egykori habitusukban, egészen egyszerűen azért, mert „az” a világ már nem létezik, és soha nem fog visszatérni.
Az „Egyház” bizonyos értelemben elvesztette funkcióját, és ezt a tényt el kell ismerjük, be kell lássuk, még akkor is, ha fájdalmas a folyamat. Persze, bármikor gazdagodhat is új szerepkörökkel.
Mindannyian struccpolitikát folytatunk, amikor nem vesszük figyelembe a kor igényeit. Régi, rossz, csődös módszereket próbálunk felújítani, a saját –egykori – arcunkra szabott törvényeket toldozzuk, foltozzuk. Közben egymásra mutogatva hibásokat, vétkeseket keresünk…
A kolozsvári Malom utcai zsinagógába a sábeszdeklis öregurak helyett ma fiatalok járnak szórakozni, és az egykori Poale Tzedek zsinagógát úgy hívják, hogy Tranzit Ház. Sokatmondó már a neve is! (Sic transit gloria mundi…– és senki sem esik kétségbe!)
Közben a „tranzithoz” szoktatott világunkban minden lehetséges, és mindennek a fordítottja is! A híradások szerint az egyesült államokbeli Massachusetts államban az egyik bevásárlóközpontban nyitotta meg a katolikus egyház a Szent Teréz karmelita rendi kápolnáját.
A legelején említett, templomról és kufárokról szóló „kézenfekvő” bibliai jelenetben Jézus a következőket is mondja: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem” – ha szükség lesz rá, teszem hozzá én, mert ma már úgyszólván minden lehetséges!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)