2011. március 31., csütörtök

Lakatos Csilla: Lehetőség

2011. 03. 31. Lehetőség Lakatos Csilla

Böjt van. A testi és lelki megtisztulás ideje. A kényes kérdésekkel való szembenézés fáradságos útszakasza. A külvilág és valódi önmagunk közötti határhúzás időszaka. Ideje a nagy kérdéseknek. Ki vagyok? Mennyi hatalma van bennem Istennek? Hogyan ér el engem, honnan szólít meg a kísértő? S mit teszek olyankor én?

Mára a túlságosan felszínessé vált vallási gyakorlat már majdhogynem elveszítette hitelét. Pedig a böjt lehetőség. A test és a lélek kordában tartásával arra szánhatjuk el magunkat, hogy megtisztítsuk életünket, belső képeinket, önmagunkat… mindenestől. Nemcsak egyszerűen számba vesszük gyengeségeinket, bűneinket, hanem egyszersmind áthelyezzük életünk hangsúlyait. Miközben lemondunk a megszokottá vált dolgokról, rájövünk, ezek nélkül teljesebb az élet. Ennek felismerésére kellenek a próbatételek, a kísértések, mert azok leküzdése megtisztít.

Nem véletlen, hogy a böjti időszak nyitányában évszázadok óta Jézus megkísértésének a történetét olvasták elődeink, s mi is vissza-visszatérünk rá. Mindaz, ami akkor Jézussal történt, az rólunk is szól, saját kísértéseinket ismerhetjük fel benne.

Mert hát kísértései mindannyiunknak vannak. Választania mindenkinek kell. Egy-egy választás nyomán feltárul értékrendünk, kiderül belőle, mi fontos számunkra: hogy rövid vagy hosszú távban gondolkodunk-e, mennyire fontos a látszat és a valóság, s hogy választásainkon keresztül mások elismerését reméljük, vagy képesek vagyunk ettől függetlenül, amellett dönteni, amit belső meggyőződésünk diktál.

A böjti sivatagban megtalált válaszok aztán elkísérnek. Ott lesznek később is, amikor a kísértések váratlanul és alattomosan visszatérnek, új formában, más helyszínen. Amikor talán nem leszünk eléggé éberek ahhoz, hogy önmagunkat képviselve válasszunk, mert az élet forgatagában szem elől téveszthetőek a biztos fogódzók. Ám ha a böjtben kitisztulnak a viszonyítási pontok, s megszerezzük az azok melletti feltétlen kitartás tapasztalatát, ez később is elérhető lesz számunkra. Idén élsz-e ezzel a lehetőséggel?
2011. 03. 30. A tarisznya

2011. március 30., szerda

Farkas Dénes: A tarisznya

2011. 03. 30. A tarisznya Farkas Dénes

Nem volt óvodánk. Az iskolában is csak pár gyermek volt. Beadtak lógóba 5 évesen. Édesanyám varrt egy tarisznyát, és azzal mentem reggelenként lógóba. Még volt egy barátom, Feri, aki ugyancsak ezt a programot követte. A lógóba járás azt jelentette, hogy a tanító bácsi engedélyezte azt, hogy ott ülhettünk a padban (az órák alatt), csak nem szabadott beszélgetni. Ha nem leszünk csendben – mondta –, akkor kidob az osztályból. Ha kidob, akkor otthon folytatása lesz, mert a tarisznya párhuzamában felruháztak kellő figyelmeztetéssel is a magaviseletet illetően.

Hallgattuk azt, amit tanítottak az I–IV osztálynak, ahol összesen még tízen sem voltak. Nekünk, lógósoknak nem jutott irka, sem ceruza, hiszen a nagyoknak sem igen volt. Egy farámás palatábla, néhány törött palavessző, egy kicsi vizes rongy, zsíros kenyér és a tarisznya volt minden vagyonom. Az én palatáblám egyik oldala kockás, a másik vonalas volt. A Ferié csak egyszerű fekete lap volt, de neki volt valóságos spongya törlője, ami jobban tartotta a nedvességet, mint az én rongyom. Vitatkoztunk is eleget azon, hogy kinek jobb a felszerelése, de ez immár végleg döntetlen maradt. Az én palatáblám piros vonalai ordítottak, ha a „pityókatánc” kilógott a sorból. Az o betűket összekötve pityókatáncnak nevezte a sort a tanító bácsi. A Feri vonaltalan palatábláján nem volt olyan kirívó az össze-vissza düledező pityókatánc.

Az iskolai reggelt mindig imádsággal kezdtük, amikor 1948-ban egy reggel azt mondta a tanító bácsi, hogy többet nem kell mondani, hogy „Isten nevében kezdem el, Ő segítsen kegyelmével! Ha Ő segít mi sem nehéz, ha Ő elhagy erőnk elvész. Ezért legjobb e feltétel: Isten nevében kezdem el. Ámen”. Ehelyett azt kell mondani, hogy: „Éljen a Román Népköztársaság!” Ekkor már nem voltam lógós, hanem iskolás. A tarisznya és a palatábla maradt. Ezen tanultuk meg a betűket. Második osztályba menet Ferinek az édesapja készített egy gyönyörű kicsi fatáskát, és a mezőpaniti bácsijától kapott pennahegyet, tolltartót, tintát, szépíró füzetet és még más kincseket is. Én még mindig a tarisznyával voltam, csak akkor gyötört az irigység, amikor a barátom olyan szakszerűen szánkázott az iskolás táskáján.

Még sokáig megvolt a tarisznya – tanúja annak, hogy milyen rudimentális körülmények között tanultuk meg a betűvetést. Azt hiszem, hogy a tarisznyámat Apám megörökölte, és a kaszaverő-fenő felszerelését tartotta benne. A palatáblám biztos, hogy még „idejében” összetört.

A tegnap bementem egy mobiltelefonos üzletbe, ahol láttam a „tarisznyákat”, amibe teszik a laptopokat. Láttam a „palatábla”-csodákat, és elgondolkoztam, hogy ez az evolúció nem is olyan lassú folyamat, mint ahogy Darwin feltételezte. Ha ilyen tempóban haladnánk vissza a laptoptól a palatábla felé, akkor néhány év múlva gyökereket ennénk, esetleg egymást...

Buzogány-Csoma István: Hogy a lélek utolérjen

2011. 03. 29. Hogy a lélek utolérjen Buzogány-Csoma István

Egyszer egy missziós lelkész magával vitt egy amerikai nagyvárosba egy eszkimót. Ez megbámulta a rádiót, a finoman ápolt embereket, a kirakatokat, a fényreklámokat, a felhőkarcolókat, a vasutat, aztán a természeti ember szűkszavú egyszerűségével csak annyit mondott: „A fehér emberek nagyon ügyesek. Tudnak nagy házakat építeni, olyan magasakat, hogy az ember elszédül, míg leér a tetejükről. Építenek másféle házakat is, amelyek ugyan nem olyan magasak, de igen-igen hosszúak és egészen maguktól futnak a síneken. Csinálnak kanalakat, amikkel a földet, sőt még a tengert is kiássák. Csinálnak tüzet, amit az ember nem lát, de amit a drótokon mindenhova elküldenek. Beleszorítják azután ezeket kis flaskókba, amik aztán világítanak. De sohasem látja őket az ember imádkozni. Mi, a mi kis falunkban nem tudunk olyan sok mindent, mint a fehérek, de mi többet imádkozunk, és boldogabbak vagyunk. ”

Mi többet imádkozunk, és boldogabbak vagyunk. Bárcsak a mi szánkból hangzana el naponként ez az egyszerű felelet. Nem azért vagyunk-e lelkileg olyan kihajszoltak, olyan kuszáltak, megtörtek, elveszettek és gyengék és mindig sírók… mert elfelejtünk imádkozni? Nem ennek az „elfelejtésnek” a pótlására próbálkozunk annyi mindennel, és feszülünk szakadatlan a mindennapoknak. Igen… Annyi mindennel ki tudjuk tölteni az imádkozás idejét… Kényelem, munka, fáradtság, fölöslegesség, naiv leszólás… (Horváth Richárd nyomán)

Álljunk meg egy pillanatra! Legalább néhány imádságos, zsolozsmás percre, amíg rohanásunkban utolér a lélek, nehogy lélektelenül, lélek nélküli lelki emberekként, üres reményekkel, erőtlenül zuhanjunk le Isten tenyeréről.

Mikor hallgatunk bele a csendbe, hogy ott a lélek mélyén meghalljuk, amint megsúgja nekünk Valaki a nagy titkokat? Csak néhány perc. Néhány szó. Csendben. Csak mi ketten: a Teremtő és a teremtett… és a mi titkaink.

2011. március 28., hétfő

Demeter Sándor Lóránd: Jóslat

2011. 03. 28. Jóslat Demeter Sándor Lóránd

Azt mondják, Isten a szívekben dolgozik. S milyen könnyű mások szívéről dönteni, pedig gyakran a sajátunkba sem látunk bele! Amikor összegabalyodunk a látással, olyankor van, hogy zavar és bosszant annak a látványa, hogy az általunk gorombának, tisztességtelennek, erkölcstelennek és templomkerülőnek tartott embertársunknak lám, mégis milyen jól megy sora. Úgy szeretnénk rajtakapni az isteni igazságot! Persze úgy, hogy az nekünk is feküdjön. De amint azt mondják, Isten a szívekben dolgozik. S oda mi nem láthatunk be. Így nem láthatjuk egy-egy embertársunkban a „miért legyek tisztességes?” és „miért ne legyek tisztességes?” kérdések között dúló harcot. Egy biztos: Istenben bízó ember, bár érveit a gonosz százszor cáfol(hat)ja – mégis a tisztesség, a jóság és igazság mellett dönt. Az unitárius hit és eszmerendszer ígérete szerint, ha ezeket tudjuk választani „jutalmunk a nyugodt szív, közöttünk a békesség és az örökélet öröme.”

Olvastam egy zsoltárt, – a 37.-et – amely néhány társával együtt az igazak és gonoszok sorsát vizsgálja. Ezer évekkel ezelőtt arra keresi a választ, hogy mit történik, ha a tisztesség, és mi akkor, ha a tisztességtelenség útját választja valaki? Megváltozik a jövő – ez történik. S a döntésünktől, választásunktól függ, hogy abban a jövőben jó vagy rossz fog-e történni.

A zsoltárban van egy jövendölés, amely ugyan az adott korban élő embereknek fogalmazódott meg, de azóta is változó korokon és történelmi eseményeken átívelve a jelenkori ember elé is tár egy jövőképet: „A jövő a béke emberéé.” Igazságérzetem, empatikus készségem és szociális érzékenységem fejlődése során szemlélője voltam az iraki, szerbiai, afganisztáni háborúnak, s ezt a zsoltárverset pont a líbiai bombázások másnapján olvastam. Úgy éreztem, hogy ha valaha is kétkedve, megkérdőjelezett igazságtartalommal, de legalábbis sok-sok kérdéssel olvasható, akkor azon a napon igen. A jövendöléshez kapcsolható, minden történelmi korban aktuális kérdéssor végülis nem a jövendölés igazságtartalmát vonja kétségbe, hanem figyelmünket arra irányítja rá, hogy minden a mi választásainkon és döntéseinken múlik. Müller Péternél így írja: „A jövő még nincs készen.”

Akarunk-e bármit is tenni azért, hogy a jövő, amit készítünk, békességes, jó és igaz legyen, hogy nyugodt szívvel élhessünk benne? Ha igen, akkor érdemes beleolvasgatni még a zsoltárba, amely javaslatot ad, hogy aki ilyen jövőképet tűzött ki célul, mit tehet a megvalósulásáért. Ezt javasolja: vigyázz és ügyelj! Hogy mi minden van ebben a két kicsinyke szóban! Jelenti azt, hogy szemmel tart, és így a testi lényegünkre vonatkozik. Jelenti azt, hogy figyelmet fordít rá, és az értelmünket is igényli. Benne van a virrasztás is, és így a lelki életünkre is hatással van. Szanszkrit eredetije azt jelenti: tudatában lenni valaminek. Test, értelem, lélek, tudat. Maradt ki valami az emberből? Nem. Egész embervoltunk benne van. És ha egész embervoltunkkal akarjuk, kívánjuk és törekszünk rá, a célként kitűzött jövőkép csak akkor, és csakis akkor válik válósággá. És akkor válnak valósággá az egy mondatos jövőkép tartalmi részletei is:

1. Biztonságos élet
2. Meghallgatott ima
3. Támogatás Istentől
4. Áldás gyermekeinkre

Ezt tehetjük: egész embervoltunkkal akarhatjuk a „jót, igazat és szépet.” Ha korábban nem, akkor

„Mikor elgurult az utolsó forint,

és a saját fiam csak úgy rám legyint,

mikor senkim nincs, és nem is lesz,

Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.” (Presser)

Mondd, ugye akarjuk?

Orbán Erika: Mintha-ország

2011. 03. 27. Mintha-ország Orbán Erika

(a Színház Világnapja apropóján)

Megtévesztésig olyan, mint a valóság: ugyanaz a díszlet, ugyanazok a szereplők. A mindennapi probléma is valószerű: célok, érvényesülés, siker, élmények. Mintha-országban elvek szerint működik az élet. „Elv az, amiben egyetértünk.”

Történt egyszer, hogy Mintha-országban vetélkedőt szerveztek. (Ez is teljesen valószerű, nemde?!) Azaz úgy tettek, mintha vetélkedőt szerveztek volna. Mert tulajdonképpen a főszervezők reggel, ébredés után, fogmosás és borotválkozás alatt megvesztegették lelkiismeretüket: „Ez még belefér!... Nem először, nem utoljára; és, lám, lám, nem olyan borzasztó vele élni.” Azaz, mintha megvesztegették volna. De ami nincs, azzal nem lehet alkudozni. Az nem szabhat gátat. Sem mércét, sem igazságot. Tehát hernyó (az ugye, gerinctelen?!) önmagukra kacsintva máris mosolyogtak a látszat vetélkedő látszat eredményén.

A nap folyamán, a smink kedvéért még fölelevenítettek néhány fogalmat, melyek tartalmától rég elidegenedtek: sajnálom, igazság, hiba, bocsánat. A vetélkedő, miként neve is mutatja, a méltányosság és az igazság elvetélése volt. Mintha-ország testét az érdek ügyvédjei újra megvédték. Az áldozatok, az önmagukat elveszítők, ők maguk, akik újra meg újra teremtik és fönntartják e látszatbirodalmat. A látszat, az ő valóságuk kedvéért. A látszat-igazság és a mintha-értékek kedvéért. Mintha fontosak lennének egymásnak. Mintha.

Ezt követően Mintha-ország csúszó-mászó elvtársai békésen nyugtázták, hogy országukban nagyszerű a rend és a fegyelem. Családban, iskolában, egyházban, munkahelyeken szorgosan épül Mintha-ország. S csak akkor adódik egy kis zűrzavar, ha egy-egy elvetemült elvtárs föllázad a „közerkölcs” ellen. Mert ráébred, hogy a valóság nem a természeti csapások, nem a betegségek és az élet „általános nehézségei” miatt elviselhetetlen, hanem, ha ő is Mintha-országban élni kényszerül.

2011. március 26., szombat

Farkas Dénes: "Szolnokolás"

2011. 03. 26. "Szolnokolás" Farkas Dénes

Kezdő, fiatal pap korában Kovács Lajos püspök (akkor még mindenki kedves Lajoskája) Sepsiszentgyörgyön temetési szertartást végzett. A lelkész valamelyik előkelő család – közemberként is ismert – tagját kísérte utolsó földi útján.

A szertartás lezajlott a maga módján, de a temetőben – a gyászt enyhítendő – világi búcsúztatók is elhangoztak. A történet elmondója szerint előállt egy úriember, és annyit mondott, hogy: kedves gyászolók! Ezt a megszólítást még kétszer megismételte, és akkor beállt a rövidzárlat. Tovább egy szó se jött ki a száján. Beállt egy kínos csend, majd – Kovács Lajos püspök elmondása szerint – a gyászoló tömegben egy vénasszony kezdett sápítozni, és ezt mondta: Én Istenem, én Istenem, aki nem tud szolnokolni, az miért is kezd el szolnokolni? Humoros lett a temetés, de nem történt semmi különösebb, mert a halott azóta is ott pihen, és a szolnokló is azóta bizonyára örök álmát alussza.

Báró József néhai esperes mesélte, hogy Székelykeresztúr népét kirendelték, hogy valamelyik pártfejes előadásában hallgassák meg Ceauşescu egyik nagy horderejű expozéját. Abban az időben Romániában nem lehetett kapni egy szem kávét se. Pergelt árpából és csicseri borsóból főzött, ún. nekezolt ittunk.

A kierőltetett gyűlés záradékaként a házigazda pártfejes megköszönte a másiknak a beszédet, és a „híveinek” azt mondta, hogy az elhangzott, értékes utasításokat tegyük magunKÁVÉ. Persze,hogy kitört a röhögés…

Lakatos Sándor: Biztató

2011. 03. 25. Biztató Lakatos Sándor

Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek. (Jeremiás 29,4-7)

Két és fél évezreddel ezelőtt Nebukadneccar király, Babilon uralkodója, foglaló hadjárata következtében egész Palesztina babiloni fennhatóság alá került. Az ország vezetőit a messzi Babilon földjére, fogságba hurcolták. Az otthonmaradt, reményvesztett és darabjaiban szétesett közösségben találjuk Jeremiás prófétát is, aki fontos szerepet töltött be népe reménytelenségének idején. A babiloniak Jeruzsálemet a templommal együtt földig rombolták. A templom megsemmisülésével a korábban ítéletet hirdető próféta számára egyértelművé vált új küldetése: szenvedő népe lelki megerősítésén kezdett fáradozni. A fogságban sínylődőkhöz szóló prófétai biztatásból ragadtam ki a fenti idézetet.

Mindennapjaink egyik alapvető problémája a jólét kérdése. Hol keressük a boldogulásunkat? Jeremiás próféta üzenete egyszerű és egyértelmű: ott kell fáradozni a közösségért, ahova az Úristen az életünk útját vezérli. Függetlenül az élet nehézségeitől, az ellenséges környezettől, az idegen földön töltött rabságtól, ott kell a holnapért fáradozni, ahova Ő rendeli életünket, azon feltételek között, amiket Ő rendel számunkra. Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született, mert a szolgált közösség békességétől, előrehaladásától, jólététől függ az ember személyes békessége, előrehaladása és jóléte is.

Lázár Levente: Hol a szabad akaratom?

2011. 03. 24. Hol a szabad akaratom? Lázár Levente

Órára készülődtem, sietve, mert a Buddhista központ kissé messze van lakásunktól, s késni nem szeretek. Az volt a házi feladatom, hogy jegyezzem le, amit gondolok a szabad akaratról. Már napokkal ezelőtt megírtam. Mielőtt kiléptem a házból, hangosan gondolkodtam: Nálam van a szabad akaratom?

Azóta is visszhangzik bennem ez a kérdés és újabb kérdéseket szült: Amit teszek, azt azért teszem-e, mert én így akarom? Amikor beszélek, és amit mondok azért hangzik-e el, mert én így akarom? Vagy netalán van valami sorsszerűség az események sorozatában? Van-e felelősségem a döntésekért, vagy tehetek, amit akarok, mert úgy is az lesz, amire predesztináltak?

Sok embertől hallottam, hogy nem szereti a munkáját, a mindennapi robotot, de vállalni kell, végezni kell, mert szükség van a munkahelyre, a fizetésre, élni kell valamiből. Ugyancsak sok embert hallottam beszélni, és érdekes, hogy többségük nem a saját véleményének ad hangot, hanem annak, amit az emberek épp hallani akarnak tőle, hiszen csak így lehet sikeres. Befolyásol az érdek, a világ, az elvárás, a kötelesség, a „muszáj”…

Nálam van a szabad akaratom?

Ha nálam lenne, talán választanék olyan munkát, ami tetszik, és amit teljes odaadással végezhetek. Ha nálam lenne, mindig kimondanám az igazságot, még akkor is, ha kellemetlen azt hallani. Ha nálam lenne, nem csapnám be embertársaimat, felelőtlenül elhallgattatva a lelkiismeretet. Ha nálam lenne, nem szőnék terveket, azért hogy valamit megszerezzek, annak égisze alatt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha nálam lenne, nem ígérnék olyat, amiről tudom, hogy nem adhatom meg.

Nálam van a szabad akaratom?... A lelkiismeretem?... A hitem?... Az emberségem?... A becsületem? Ne hagyd otthon, mert nélküle csak színház az életed és a maszk, amit hordasz, eltorzítja arcodat. Nem érdemes Jónásként dacolni a valósággal, igazi önmagaddal, mert kellemesebb a fa árnyékában pihenni, mint a cethal gyomrában kétségbeesetten kiutat keresni… Te döntesz, mit választasz?

Dimény József : Édes vagy romlott?

2011. 03. 23 Édes vagy romlott? Dimény József

A Sion hegyén van a „Mária elszenderülése” bazilika. Csodálatos akusztikája van. A kriptában fekvő Mária-szobor mellett egy oltárt találtunk, amelyen ez áll: MAGYARORSZÁG KEGYES HÓDOLATA. Az oltár márványból van építve, fölötte mozaikból kirakott kép, melyen jobb felől István király és Imre herceg, bal felől László király és Erzsébet, középen pedig Mária ül egy trónuson a gyermek Jézussal az ölében.

Az oltáron három nagyon díszes kép is van az első vértanúkról. Középen Simon és Taddeus, jobbról István, balról pedig Péter. Az oltár alsó részén több koszorút és nemzeti színű szalagot láttunk elhelyezve, mellette márványba vésve a következő szöveg áll:

„Boldog asszony anyánk, Régi nagy patrónánk!

Nagy ínségben lévén, Így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Romlott hazánkról

Ne feledkezzél meg Szegény magyarokról!”

Ezt az éneket még gyerekkoromból ismerem, anyai nagyszüleimtől tanultam, akik romai katolikusként úgy ismerték, mint régi magyar himnuszt. Hogy került ide a romlott szó? Mi így ismertük: „édes hazánkról”. Zarándok társaimat is kérdeztem, sem katolikusok, sem protestánsok nem tudtak megnyugtató választ adni. (Olyan vélemény is volt, hogy a Gyurcsány-kormány idején készítették!)

Miután hazatértünk a Szentföldről, elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak. Kutatásaim során megtaláltam, hogy a 18. századból származik és Lancsarics Bonifác pannonhalmi szerzetes szerzeménye. Két hivatkozást is találtam bizonyítékként: az egyik a Szent István Társulat 1903-as Hitvalló imádságoskönyve, a másik pedig egy katolikus énekeskönyv 1936-ból, Harmat Artúr és Sík Sándor szerkesztésében. Mindkettőben a romlott szó szerepel. Frivaldszky János véleménye szerint a jelző az ország zivataros századaira utal, arra, hogy a történelem folyamán hányszor pusztultunk el. A romlott a 20. századra már erkölcsi értelemben is használatos lett. A katolikus püspöki kar az 1945 utáni időszakban (talán kommunista nyomásra) változtatta meg.

Nekem mindenképpen jobban tetszik az édes jelző. Úgy gondolom, a haza fogalmának nem jár le a szavatossága.

2011. március 22., kedd

Demeter Erika: Fagyöngy

2011. 03. 22. Fagyöngy Demeter Erika

Gyerekkorom emlékei közé tartozik az a történet, amikor először kérdeztem rá a fagyöngyre. Mi az ott a fán, ami úgy néz ki, mintha fészek lenne? Gyermekszemmel sejtettem, hogy valami olyan, ami úgy néz ki, mintha, de mégsem… A szüleim azt mondták az a fagyöngy. Én tovább gondoltam. Tehát van a fának gyöngye, vagy talán a gyöngy van fából?

Azóta már sok mindent megtudtam a fagyöngyről. A meghatározás így szól: „fél élősködő örökzöld növény. Leggyakoribb gazdanövényei az almafa, a nyárfa, a fűzfa, az akácfa. Rövid szerteágazó ágai ismételt álvillás elágazásúak. Levelei átellenesek, zöldessárgák bőrneműek. Zöldessárga színű redukált virágai ülők. Termése ragadós álbogyó.”

Amikor először olvastam a meghatározást, újra felerősödött bennem a gyerekkori érzés. Minden csak olyan mintha, de semmit konkrétan nem lehet mondani róla: félélősködő, zöldessárga, bőrnemű, redukált virág, álvillás, álbogyó. Valami homályos lény, ami tetszetős, de nem őszinte sem a gazdával sem környezetével, de nagyon úgy tesz.

Nem vagyok biológus, de az akácfát, fűzfát, nyárfát és almafát erős, életképes, nem túl igényes de szívós fának ismertem meg. Nyilván, hogy ilyen gazdát keres az élősködő, aminek az életnedvét lehet szívni bátran, mert megbírja! S közben talán mindketten azt hiszik, hogy együtt díszesebbek. A fagyöngy más életerejétől nő szépre, a fa azt hiszi, hogy dúsabb lesz a koronája a fagyöngytől, miközben valamiért fogy az ereje.

Tudom, hogy van neki gyógyhatása is, hogy sokaknak javított az életminőségén, talán olyan is van, akinek életét mentette meg. Azt is hallottam, hogy eredményesen használják a rák gyógyításában, ami nagyon dicséretes. Ám, az jutott ennek kapcsán eszembe, hogy jó fegyver: hasonszőrűt hasonszőrűvel.

Azt is mondják, hogy szerencsét hoz. Én nem gondolom, hogy a fagyöngy hordozza a szerencsét. Valahogy nem éreztem semmilyen késztetést alatta csókolózni, mert nem szeretem az élősködőket. Még a félélősködőket sem.

A felvetett téma gondolatokat ébresztett bennem és remélem az olvasóban is. A teljesség igénye nélkül írtam le s azért, hogy továbbgondoljuk. Jó gondolkodást!

Szabó Előd: Az elveszett juh

2011. 03. 21. Az elveszett juh Szabó Előd

Az elveszett juh képét legtöbbször a bűnös, Istentől eltévelyedett emberrel azonosítjuk, akit Jézus megkeres és visszahoz a nyájhoz. De a juh nem Istentől távolodott el, hanem a nyájtól, kilencvenkilenc juhtársától.

A kép magára Jézusra is talál, ő is egy nyájtól eltávolodott juh volt. Volt ereje, fantáziája, önállósága, s mindenekfelett bátorsága ahhoz, hogy kiszakadjon a nyáj kötelékéből, s felvállalja a saját út, a saját vélemény, a saját világnézet kockázatát. Sok kényelmetlenség, nehézség, ellenségeskedés, szenvedés származott e különválásból, de megérte: az elkódorgott, saját útját kereső juh, Jézus megérezhette, hogy Isten utánament, megkereste, elhívta őt.

Sokszor hangoztatjuk, március 15-én világgá harsogtuk újra: szabadok akarunk lenni! De akarunk-e igazán? Mert szabadnak lenni kényelmetlen és felelősségteljes feladat. Szabadon választod-e, hogy mit eszel, mit iszol, milyen ruhát öltesz magadra, mit olvasol, milyen zenét hallgatsz, mivel töltöd szabadidődet vagy egyáltalán, hogy mit gondolsz? Szabadon választasz-e vagy a nyájjal, a tömeggel együtt te is azt választod, ami kényelmes, ami a legolcsóbb, ami legközelebb van?

Az igazi keresztény közösség nem egyenruhába öltöztetett, vezényszóra menetelő és gondolkodó, könnyen irányítható, vezethető, félrevezethető tagokat igényel. Az igazi keresztény közösség nem nyáj, melyben senki nem mer gondolkodni, hanem egy ember, vagy egy kis csoport gondolkodik mindenki helyett. Az igazi keresztény közösségben minden egyes juh számít, mindenkinek fontos a véleménye, s ha nehéz, néha kényelmetlen, megpróbáló is, de minden vélemény, tehetség, meglátás fontos, s a sok fontos, értékes véleményből alakul ki az egy közös.

Hiszem, hogy ha gondolatainkat felvállalva így keressük az igazságot, akkor Isten utánunk jön, és segít, hogy emberi közösségekbe tudjunk illeszkedni.

2011. március 19., szombat

Farkas Dénes: Tűzoltás

2011. 03. 19. Tűzoltás Farkas Dénes

Egyszer Édesapám hazaállított egy kis pléh táblácskával, amelyre barna alapon egy fehér veder volt festve. Ez valamikor a múlt század 40-es éveinek a végén, az 50-es évek elején lehetett. Fel kellett szegezni a kapulábra, ami nagyon sok éven át ott rozsdásodott, míg egyszer aztán végleg odalett.

Nekünk rajzolt vedrecske jutott, de láttam másoknál csákányt, vasgereblyét, lapátot, seprűt, fejszét, hegyes-horgas kampót hosszú rúddal, s ma már ki is emlékszik ama sokféle eszközre, amely mind azt a célt szolgálta, hogy tűz estén a megjelölt eszközzel rohanni kell oltani!

A helyi fiatalokból és a jó mozgásképességgel rendelkezőkből megalakult az önkéntes tűzoltók egyesülete. A kicsi falumnak volt egy „vízipuskája”, egy stráfszekérre alkotott nagy hordója, amely elé pillanatok alatt lovakat lehetett befogni. Volt egy nagy tekercs tömlő, és volt a tömlő végén egy fémcső, azt hiszem alumíniumból, melyet egy gyönyörű rézfej zárt, közepében lyukkal. Ezt a rézfejet nagyon szerettük lecsavargatni és gyermeki játékszerként használni. Megjegyzem, hogy mindig a helyére tettük.

A faluháza mögött volt egy deszkaszín és ott tárolták a kellékeket. Mindig lakat volt a bejáraton, de minket gyermekeket ez nem zavart, mert hátul alkalmas nyílásokat találtunk a behatolásra. A „vízipuskát” nem mertük „szerelni”, mert az igen félelmetes volt. Egy tartályszerű edényben valami gyönyörű sárgaréz gömb, majd két oldalpumpa és nagy karok, melyeket ráakaszkodva meg-meg mozgattunk.

A legizgalmasabb tűzoltós esemény az az évi gyakorlat volt, melyet rendszerességgel megtartottak. Valaki – ha jól emlékszem – megfújt egy sárgaréz trombitát, és kevés idő elteltével már toronymagasan „fröstetett” a vízsugár az ég felé.

Gyermekkorom, falum tűzoltói elmentek a minden földiek útján. Új csapat nem létesült. Az eszközök rommá váltak. A hordó szétomlott. A vízipuska eltűnt és a kapufélfákról a pléhtáblácskákat leette a rozsda, sőt a kapulábakat is kikezdte az idő…

Tűz Székelyszentmiklóson nem volt emberemlékezet óta. S mégis minden leégett…

2011. március 18., péntek

Sándor Szilárd: Tavaszi remény

2011. 03. 18. Tavaszi remény Sándor Szilárd

Hamuszürke fűzágon barnulna heves tavasz,
De hiába: a fájdalom bennem s benned havaz.
Keresném veled együtt az elveszett múltat,
De látod te is, a konok hiány belőlünk mulat.

Nem tudom, te féled-e a rügyek selymes barnáját,
És gyors patakok vizén csillámló halak nászát?
Félted-e a partok barkáját s a madarak dalát,
Gyümölcs-érlelő záporok után napnak sugarát?

Zajt ver-e a bánat mélyre süllyedt egeden,
Ha egy hajszál-gyökér szívedben megremeg?
Óh, mond neked is fáj-e, ha vigasztalan a rend



Otthona, mikor leiszapolódik a felhő árnyas fénye,
S elpiszkolódik a bárányfelhők békés kékje?
Arcunkon piroslik szomorú rügyeink reménye.

2011. március 17., csütörtök

Lázár Levente: Tévedni emberi dolog

2011. 03. 17. Tévedni emberi dolog Lázár Levente

Sokszor tévedünk. Megesik, hogy akaratlanul is úgy döntünk és cselekszünk, hogy az adott döntés, tett valakire nézve nem jó. Sőt, lehetetlen úgy dönteni és cselekedni, hogy az mindenkire nézve jó legyen. Mindezek ellenére vannak döntések, amikor csupán csak pár emberre nézve tűnik rossznak a döntés, a többségnek tulajdonképpen jó.

Általában a kritika az, ami nem esik jól, de rávilágíthat a tévedésre. Ilyenkor szemébe mondjuk az embereknek téves nézőpontjaikat, és saját meglátásainkhoz igazítjuk véleményünket. Épp ezért az is megtörténhet, hogy a kritika maga téves, vagy a negatív kritikával egy adott nézőpont megsemmisítése, elnémítása a cél. Én inkább azt mondom, hogy minden különösnek tűnő döntés, tulajdonképpen másként gondolkodást jelent, amikor valaki nemcsak magát látja az adott helyzetben, hanem felülről, kívülről nézve átlátja az egészet. Mert sokan vannak, akik átlátnak a szitán. Egyesek szemében a másként gondolkodó ember téved. Ezért igyekeznek elnémítani, hangját hallhatatlanná tenni.

Arra gondoltam, így tévedett egykor Jézus, mert ő nem a törvényt akarta eltörölni, hanem csak betartani. Nagyon sok embert érintett mindaz, amit ő tanított. Tévedett volna világnézetével, Istenről alkotott üzenetével? Bizonyára, mert nem sok jót tett azoknak, akik anyagi és hatalmi javaikat féltették, ezért hibásnak titulálták és keresztfán végezte.

Később egyházi érdekeket sértett Giordano Bruno azzal a kijelentésével, hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges. Tévedett? Az akkori kor és életfelfogás szemében igen, hiszen máglyán végezte.

Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója is végigjárta a reformáció útját, s mire megértette a tiszta Jézusi kereszténység alapigazságait, sokan ellene fordultak. Tévedett? Meglehet, mert a többség úgy látta jónak, hogy Déva várába zárják és hagyják a már beteg embert elszigetelten meghalni.

Az 1848-as szabadságharc is azért volt harc, mert sokan úgy gondolták, hogy a szabadság utáni vágy is tévedés, hogy egy nemzetnek ehhez hasonló jogok nem járnak, hiszen akkor élhetnének békében, és nem lehetne őket kizsákmányolni. Akik életüket adták érte, tévedtek?

Tévedni emberi dolog, s én szeretem a tévedéseket, mert úgy tartom, hogy saját hibájából tanul igazán az ember. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, folyamatosan tanulok. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, így nem tokosodom be egy adott, szűk látókörű világnézetbe és sodródom a történésekkel, hanem van hajlamom és képességem a különbségek meglátására. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, épp valami turpisságot leplezek le. Szeretem a tévedéseket, mert lehet, épp saját tévedésemet kell belátnom.

Minden tévedés mérlegel, egyensúlyba helyez önmagammal és a világgal szemben. A tévedés és annak beismerése csiszol, és előbb-utóbb emberré nevel. Tévedni emberi dolog, de isteni érzés…

2011. március 16., szerda

Farkas Dénes: Kalap mögött

2011.03.16. Kalap mögött Farkas Dénes

A gravitációval ellentétes irányból szemlélve Nagyapám egy fekete csizmával kezdődött, amelyen elől spicc, sarkán patkó volt és természetes talpa volt, melyet faszegekkel vert fel a csizmadia. A szára kemény volt, és a térd alatt olyan alakú metszés volt, mint a rajzolt szíven valami bőrfonatú gombbal díszítve. Fehér harisnyában folytatódott, melyből a gyolcsing nem szabadott, hogy kilógjon (mert ugye a „mi fajtánk” nem hordja kint az inget). Fekete lájbi egészítette ki a nyári vasárnapi öltözéket és (elmaradhatatlanul) a fekete posztó kalap.

A múlt század közepéig minden meglett korú férfi ilyen volt a falumban. Csak ha az arcokat nézted, akkor tudtad megállapítani, hogy melyik másik. Temetési menetben hátulnézetből mind egyformák voltak.

Vasárnaponként születési sorrendben vonultak be és ki a templomba(ból). Bemenet után a padban egy kicsit fennállva maradtak, könyökkel a padra támaszkodva, előrehajolva. Nagyapám a kalapját szája elé tartva valamit suttogott. Mit magyaráz Apó a kalapja belső karimájának – kérdeztem Anyámat. Imádkozik, fiam – mondotta Anyám, s neked is meg kell köszönni a Jó Istennek, hogy elsegített a templomba. Nekem nem volt kalapom, de ezt anélkül is megteheted – bátorított Anyám, sőt, egy kicsi imádságra is megtanított.

Sok-sok esztendő távlatából ma is gondolkozom azon, hogy elődeim miért a kalapjukba imádkoztak? Olvasmányaim rendjén találkoztam olyannal, amikor a földesúr vagy a báróné rászólt a zsellérre, jobbágyra, béresre, hogy amikor a tekintetesekkel beszél, akkor tegye a szája elé a kalapját, sapkáját. Láttam egy olyan Bánk bán színpadi rendezést, ahol Tiborc is ezt tette. Vajon a száj ápolatlansága, esetleg gusztustalan látványa okán alakult ki ez a paraszti kötelezettség? Nem tudom megfejteni, de sejtem, hogy másutt kell keresnem a szokást, mert falumban soha nem volt sem uradalom, sem jobbágy, zsellér vagy béres.

Bolyongtam eleget a nyelv, száj, beszéd mezején, és találkoztam olyan megfogalmazásokkal, melyek szerint a legveszélyesebb fegyver az emberi nyelv, a rossz beszéd, ami a szájon kijön és gyarlóvá, vétkessé tesz. Fantasztikus illusztráció az Ézsaiás látomása: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim! És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, amelyet fogóval vett volt az oltárról; És illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” (Ézsaiás 6, 5-7)

Úgy hihették Őseim, falum nagy öregjei, hogy az Istenük minden földinél nagyobb Úr! Ha Ézsaiás szája eleven szenet kapott, akkor Ők legalább a kalapjuk belső karimájával takarják el szájukat, és így vezekeljék le imában a száj vétkeit. Ha lesz kalapom, vajon menyi ideig kell a szám elé tartanom?

2011. március 15., kedd

Székely Kinga Réka: A legyőzhetetlen

2011. 03. 15. A legyőzhetetlen Székely Kinga Réka

A harc örökkévaló. Nyugalom csak a sírban van, de ott is csak a csontoknak. Ami nem csont és nem hús, hanem valami más – lélek, szellem, eszme, erő –soha meg nem szűnik küzdeni.

A katonák meghalnak, piros vérük mossa a földet. A mártírok máglyán elégnek, tömlöcökben megnyuvadnak. A jó küzd az ellen, aki rossz. A harc szertartásos mozzanattá, mitikus jelképpé magasztosul, hisz a rossz is jó volt egykoron, csak kiveszett belőle (vajon miért avagy mitől?) a Teremtő iránti alázat.

1990. március 15-én és 16-án néhány gyertya égett a kobátfalvi templom alacsony kőkerítésén. Minek azok a gyertyák? – kérdeztem én. Köszönet a hősöknek, az 1848-asoknak és a mostaniaknak; és bátorítás az utódoknak – volt a válasz.

Ám, hogy lehet megköszönni azt, amiről nem is tudjuk, hogy van?! És lehet-e a félelem nyűgében önazonosságot építeni? Amikor rájövünk arra, hogy minket becsaptak, előlünk valamit eltitkoltak, hamisságokkal elárasztottak – felháborodunk. Milyen gyalázatos, hogy a kommunizmusban felnövő nemzedékektől 1848 eszmeisége el volt lopva! Milyen gyalázatos, hogy húsz év kellett ahhoz, hogy a marosvásárhelyi fekete március tényeit megismerjük. Milyen megalázó, hogy huszárok és egyszerű emberek ezrei haltak meg a mi szabadságunkért is, és mi szinte elfelejtettük őket. És mégis van feltámadás, újrakezdés, remény.

A tavaszi hólé csörgedezve futtatja patakok és árkok medreiben az ember által felelőtlenül eldobott szemetet. Törött nejlontál és lyukas gumicsizma között kandikál szerényen a szűzies hóvirág. A barka bársonyos, önfeláldozóan nyeli el mérgező füstjeinket. A minden tavasszal feltámadó élet úgy küzd szennyeinkkel, mint ahogy öntudatunk küzd tudatlanságainkkal.

A harc örökkévaló. Az emlékezés a feledéssel, a hóvirág a növekvő szeméttel, az önazonosság az asszimilációval, a szabad lélek a leigázóval folytonosan küzd.

Ami küzdelmeinknek értelmet ad, ami arra ösztönöz, hogy áldozatot is hozzunk, az a szent meggyőződés, hogy a jó legyőzhetetlen, a szabadság iránti vágy legyőzhetetlen, mert Istentől származik.

2011. március 14., hétfő

Nagy László: Ünnepvárás a böjtben

2011. 03. 14. Ünnepvárás a böjtben Nagy László

Székely János Télutó című versében így ír a közelgő tavaszról:

Valahol jön már. Biztosan elindult.

Fiatal herceg hószínű fogakkal!

Mögötte mezők színesülnek,

És felragyog a nappal.



Erős, szilárd és milyen fiatal!

Az égre villan gyönyörű szeme!

Fehér felhők kísérik észrevétlen,

S visszhangzik éneke.



Jön már, hisz hallom lelkem dalát,

Mely édes és vidám, és – sújtson bármi –

Megtanít végre oltatlan derűvel

Örök télből örök tavaszra várni. (1949)

Kétségtelen, hogy közel van a kikelet, s míg gondolatban bár március 15-e ünnepi érzéseit ízlelgetem, unitárius szívem elzarándokol Gyulafehérvárra, hogy alázattal megálljon nagy fejedelmünk, János Zsigmond koporsója mellett, aki ezen a napon adta vissza lelkét Teremtőjének 1571-ben.

Ahogy a tavasz illatát belélegzem, s látom életre kelni a rügyet a magnóliafán, amely alatt a hóvirágok már két hónapja fehérlenek, úgy érzem, hogy a húsvét is megérkezik a böjti időszak után. Csupán oda kell figyelni. Készülni kell, hallani lelkünk dalát.

Ha egy homokszem bemegy a szánkba vagy netán a szemünkbe, mindent megteszünk, hogy eltávolítsuk onnan, mert sért, kellemetlen, mert fáj a szúrása. Sokszor ki- és megmossuk szánkat, szemünket, hogy tiszta legyen. E tisztálkodással nem késünk, nem várunk holnapig. Ha kell, orvoshoz megyünk. Azonnal intézkedünk. De hogyan is állunk gyengeségeink gyógyításával? Az még várhat, arra még ráérünk! Ezt tesszük évtizedek óta. Holnap, holnap majd megteszem, ma még alszom, iszom, eszem. Hallom szólásunkat. Igen, idő még van, alig telt el egy hét a böjti időszakból. Van még idő húsvétig. Ad még időt számunkra Isten „ki- és megmosni” lelkünket, életünket. A lehetőséggel pedig élni kell.

Pál János: Telefonszolgálatban

2011. 03. 13. Telefonszolgálatban Pál János

Egy kedves anekdotát olvastam a minap. A történet szerint az ötvenes években az egyik rajon titkára május elsején letelefonált az udvaron alkoholmámorosan ünneplő „kollektívbe” (termelőszövetkezet). Miután az irodában tartózkodó János bácsival nem tudott sehogy sem szót érteni, türelmetlenül kérdezte meg, hogy: „Magán kívül van-e ott még valaki?” Az irodai szolgálattal megbízott öreg jóindulatúan és őszintén válaszolt, hogy ebben az órában már mindenki magánkívül van.

A magyar beszédben a „magánkívül” módhatározót elsősorban a haragba, dühbe guruló emberre szoktuk alkalmazni. Arra, aki ilyen élethelyzetekben szélsőséges cselekedetekre, szavakra ragadtatja magát, aki túllép a józan ész, a normális emberi magatartás határain. Arra, aki elveszítve lelkének ember arcát, torz lénnyé minősül át.

Ha a múltat fürkésszük, önkéntelenül támadhat az az érzésünk, hogy a Föld, az emberek hatalmas „kollektívája” is sokszor volt már az anekdotában szereplő termelőszövetkezethez hasonló helyzetben. Számtalanszor megtörtént már, hogy önkívületbe esett az ember, hogy torz alakká lényegült át. Világháborúk, fogolytáborok, börtönök és egyebek megszámlálhatatlan példája mutatja, merre vezet az út, milyen kín szabadul a világra, ha magánkívül tobzódik, dühöng, gyűlölködik a teremtés koronája.

„Fentről” szüntelenül cseng a telefon. Remélem nemcsak János bácsi, nemcsak egy ember lesz önmagánál. Nemcsak néhányan hallják az égi üzenetet. Mert, ha igen, akkor a teremtett világ „kollektívje” is bizony por és hamu lesz, akárcsak a dicső szocializmus termelőszövetkezetei.

Sándor Szilárd: Tavasz?

2011. 03. 12. Tavasz? Sándor Szilárd

Arcodon elpirul a Nap árnya,

kezedben fagyos hóvirág-szirom,
szép szemedben a hit szivárványa.

Halkan sóhajt fel a világ titok:
miért rügyezik, mégis elszárad,
virág-fénnyel meddig világítok?

Miért rügyezik, mégis elszárad?
Szirmai után mi maradhat még?
Kérdéseimre hol a jó válasz?

Kiderül mégis a tavaszi ég,
és szirmokat lehel a kikelet.
Arcodra s arcomra esik a fény.

A túlsó partra át nem vihetlek.
Virág és napfény árnya arcodon,
Élni mindketten érted sietnek.

Itt a tavasz völgyeken-halmokon.
Hóvirág szirmok rögre hullanak.
Napfényes árnyék pírja arcodon.

2011. március 11., péntek

Sándor Szilárd: Kereslek

2011. 03. 11. Kereslek Sándor Szilárd

mint szív a csendet és lélek a zenét,

mint csend a szíved és zene a lelked,

vágyak óhajának felnőtt-félelmét

magába záró bátor ismeretlent,



hogy elmondd örömöd és bánatod.

Talán az én hangom is megláthatod,

ha arcomra festem, miközben beszélsz

s velem együtt kitartóan remélsz.



Kereslek, de ha te közben rám találnál,

szólíts meg, kérlek, ne maradj csendben!

Hiába, nincs amiért magányosan várjál,



amíg rád találok, hisz az élet rövid csermely,

vagy mély vizű patak, folyam, Óceán, tenger.

Kereslek, míg te is megtalálsz, engem várván.

2011. március 10., csütörtök

Lázár Levente: Hogy is van ez? Én lennék a hibás?

2011. 03. 10. Hogy is van ez? Én lennék a hibás? Lázár Levente

Nagyon sok alkalom kínálkozik nap mint nap szembenézni, mérlegelni saját kudarcainkat vagy épp győzelmeinket. Van, amikor az az érzésünk, még az égiek is ellenünk fordultak, bármennyire próbáljuk, nem sikerül a remélt eredmény. Az „Én” mindent megtett a siker érdekében, mégis kudarc az osztályrésze. Mindezek után nagyon lehangoló, önmarcangoló időszak következik, amikor ingerlékenyek, sértődékenyek vagyunk, amikor frusztráltakká válunk, és nem találjuk a visszavezető utat az oly sokra tartott önbizalmunkhoz – ejha, ez az „Én”-centrikus világ.

Aztán elég egy kis sikerélmény, újból elemünkben vagyunk, mintha nem is létezett volna semmilyen sikertelenség s kudarc, újból teljes erőbedobással akár a világot is meg tudnánk váltani. Egyetlen siker több kudarc fölött győzedelmeskedik, valósággal elfeledteti azokat. Újabb sikereket generál, és van úgy, hogy szinte magától jóra fordul minden. Erre jön a mesebeli biztatás is: jó tett helyébe jót várj.

A minap belenéztem a különböző hírportálok megjelent írásaiba, és a hozzászólásokat is elolvastam. Lehangoló, hogy sok kioktató, lekicsinylő vélemény van, és csupán egy pár elismerés. Valósággal hemzseg a kritika, a „képtelen” támadás. A névtelenségbe burkolózva, eleméből kivetkőzve csattannak a pikáns poénok, a sorozatos ítélkezések. Mégis vannak folyamatosa olyan cikkek, hírek, irományok, amelyek vállalják a megmérettetést, mert tudják: a sikertelenség is jó valamire, mégpedig arra, hogy csiszoljon, formáljon, ránk mosolyogtassa a sarkon túli sikert.

Értem én azt is, hogy sokszor kegyetlen a világ és fanyar az igazság, hogy nincs idő és hely az udvariaskodásra, menni kell „előre”, nyomulni kell, fitogtatni az ítélőképességünket, sokirányú tudásunkat. Nincs idő körültekinteni, mert csak így maradhatunk a figyelem középpontjában. S végül mégis nagy az üresség, mert csak a döbbenet van, ha a mélyponton eszünkbe jut gyermekkorunk imája: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...”

Akkor még hittünk a mesékben, a szépségben, a varázslatban. Ma már sokszor fanyar az „igazság” íze, de tudni kell: csak annyira kegyetlen és fanyar, amennyire mi akarjuk, hogy az legyen. Mennyire kegyetlen a te életed? Mennyire érzed igazságtalannak a mindennapok történéseit? Gondoltál-e arra a változatra, hogy mindezért csakis te magad vagy a felelős? Olyan sokszor gondolunk saját magunkra, csak amikor bajban vagyunk, jut eszünkbe más is: a „Te”, az „Ő”, de sajnos az is csak azért, hogy oka lehessen a saját nyomorúságunknak. Azt nem árt mindannyiunknak tudni, amit eleink figyelmeztetésként hagytak ránk. Bármi is történik velünk, azért csakis saját magunkat okolhatjuk: Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett/Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád. (Vörösmarty Mihály, Emlékkönyvbe, 1839. május 9. előtt)

Én hiszek a mesében, a szépségben, a varázslatban, hiszem, hogy tudunk egymással jók is lenni, egymásról jót feltételezni, egymásról jó véleménnyel lenni. Tehát köszönjük a kritikát, a hozzászólásokat! Köszönjük, hogy vannak, akik elolvassák ezeket az irományokat és értékelik, ha nem is a leírt gondolatokat, de legalább az életet. Én továbbra is igyekszem: mosolyogni, elgondolkodni és örvendeni a mának, hiszen így mosolyt, gondolatokat és örömet remélhetek… Szép napot mindenkinek!

2011. március 9., szerda

Buzogány-Csoma Csilla: Mindennek megvan a rendelt ideje

2011. 03. 09. Mindennek megvan a rendelt ideje Buzogány-Csoma Csilla

A magyar ajkú óvodák számottevő része az elmúlt időszakban, egészen vízkereszttől a mai néven használt karneválra, hagyományos magyar nevén farsang farkára, farsangtemetésre készült. Ez a több hetes ráhangolódás vidám mulatságok, lakomák, jelmezes bálok zenéjétől, harsogó beszédétől, zsivajától volt hangos, úgy a gyermekek, mint a felnőttek körében.

A tegnapi napon, húshagyókedden, gyermekek és felnőttek, férfiak és nők, idősek és fiatalok, ki-ki kedve, hangulata szerint, az idei farsangban egy utolsót táncolhatott, dalolhatott, bemutatkozhatott féltve őrzött jelmezében. Ez utóbbiakat sajnálatos módon napjainkban a használt ruhakereskedések polcairól emeljük le, így hagyjuk feledésbe merülni a hagyományos, anyáink, nagyanyáink által készített pöttyös katicabogarakat, a fűből előmerészkedő kis gombákat, a mindenkit szórakoztató bohócokat és a szépségükkel gyönyörködtető cigánylányokat.

Az élet zaja leköti figyelmünket, de jó emlékeztetni magunkat és egymást, hogy beléptünk a böjt ajtaján, és itt az ideje, hogy a bennünket körülvevő hangerőből visszavegyünk, elcsendesedjünk, hallgassunk egymásra és a belső hangra, hogy változtassunk.

Az elmúlt évben, egyik böjti szolgálatomat követően, egy kedves hívünk azzal fogadott, hogy ő a szomszédasszonyának is felhívta figyelmét, hogy tartson szóböjtöt. Nagy szükség van rá, de szóböjtöt tartani a szóáradatban?! Ez nem is olyan egyszerű.

Próbáljuk meg. Ne akarjunk másokat túlbeszélni, és hagyjuk szóhoz jutni. Tudjunk csendben maradni, és nem visszaszólni, mentségeket, kifogásokat keresve. „Csak légy egy kissé áldott csendben és magadban békességre lelsz...”, és így juthatsz el a csend forrásáig, aki nem más, mint Isten.

2011. március 8., kedd

Farkas Dénes: Lédákkal a tóban

2011. 03. 08. Lédákkal a tóban Farkas Dénes

Azt hiszem, hogy elmúlt azóta 8–10 esztendő, amióta egy székelyföldi portyázásunk alkalmával egy forró augusztusi napon fürödni akartak az utasaim. Szépkorú hölgyeket szállítottam, akik messze országból jöttek látogatóba vagy heten. Kis kitérővel útba esett a Szent Anna tó. Meg is érkeztem oda. Közben észleltem, hogy értékelték a táj szépségét.

Az autóban az utasaim szépen rendre felöltötték a fürdőruháikat, melynek láttán én is meglepődtem. Lesétáltunk a tóhoz, amely tele volt fiatalokkal, olyan pántlikából szabott fürdőruhásokkal. Amikor minket megláttak, nagy csend lett, és szép lassan kijöttek a tóból. A part megtelt tangásokkal, és az utasaim úgy néztek ki, mint akik a pályán vannak, és a tribünről drukkolnak nekik.

Én álltam a csapat élén, mint egy ottfelejtett időszerűtlenség. Nem szólt senki hozzám, de a levegőben vibrált a forróság, és a kérdés, hogy vajon honnan a fenéből jöttem? A hölgyek mind – hajlott koruk ellenére – nagyszerűen úsztak, és a drukkolók is tudomásul vették, hogy ott vagyunk. A megbotránkozás abból fakadt, hogy vendégeimnek olyan fodros és térdig érő fürdőruhájuk volt, amilyent a magunkfajta csak a herkulesfürdői képeslapon látott, a monarchia idejéből.

Míg fürödtek, eszembe jutott Ady, aki hasonlóan járt Lédával a bálban:

„Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifjú pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra. (…)

Elhal a zene s a víg teremben

Téli szél zúg s elalusznak a lángok.

Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve

Rebbennek szét a boldog mátka-párok..”

Egy óra alatt a „Lédák” kijöttek a vízből, és kölcsönösen mindenki megbotránkoztatta a másik felet (már úgy értem, hogy őket a tangások, a mieinket pedig a fodros öltözék). Hiába, ilyen a kultúrák különbözősége, a divat változásai. Az ég sem maradt közömbös, mert olyan nyári zápor keletkezett, amilyent csak a hegyekben lehet látni. Összeszedelőzködtünk és a „Lédákkal” mentem egy újabb bálba...

2011. március 7., hétfő

Lakatos Csilla: Feltételes boldogság

2011. 03. 07. Feltételes boldogság Lakatos Csilla

Valaki nemrégiben azt mondta, hogy ő manapság nemigen kapcsolja be a televíziót. Elszomorítja az a sok szenvedés, boldogtalanság, nyomorúság, amit ott lát. Épp elég az, ami őt közvetlenül érinti. Úgy segít magán, hogy nem vesz tudomást mások boldogtalanságáról. Így próbálja megőrizni saját boldogságát. Azt gondolom, az emberek többsége ma már érzéketlen a világban történt borzalmakra. Bekapcsolja, megnézi, kikapcsolja. Ha nem érintett, nem érdekli, nem érinti meg.

Jézus egyik legszebb prédikációjában felsorolja, hogy szerinte kik a boldogok: a lelki szegények; akik sírnak; a szelídek; akik éheznek és szomjaznak az igazságra; az irgalmasok; a tiszta szívűek; akik békét teremtenek; akiket az igazságért üldöznek. Azt mondja, boldogok mindazok, akiket őérte gyaláznak, és minden rosszat hazudnak róluk. (Mt 5,3-11) Mi ezekben a boldogság? Ezek számunkra túl elvont dolgok. Túl mennyeiek, nem erről a földről valók, és nem erre a földre valók.

Mert mi ma a boldogság? Kit gondolunk ma boldog embernek? Hát azt, akinek jól mennek a dolgai: jó az egészsége, jók a családi és baráti, társas kapcsolatai. Aki megbecsült és elismert. Akinek van elég pénze, hogy azt tegye, amit szeretne – de nincs annyi, hogy mindenki irigyelje érte. Akit szeretnek, és akinek van kit szeretni. Akinek békesség és nyugalom van a szívében, és életére úgy általában igaz, hogy kiegyensúlyozott. A felsorolás bizonyára nem teljes, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen képzeljük el a boldogságot. De azt kell mondanom, hogy még a legideálisabban boldogságképben élő emberek se maradéktalanul boldogok. A boldogság ugyanis nem magától való állapot, hanem ajándék: Isten ajándéka.

Manapság szokták kérdezni, hogy van-e értelme hinni Istenben, egy ilyen Istentől elidegenedett korban, mint ma? Egyáltalán kell-e nekünk a boldogság? Persze, hogy kell, mindenkinek kell. Sőt, mindent készek is vagyunk megtenni érte, csak Istenre hagyatkozni, arra nem vagyunk hajlandók! Azt hisszük, ha ez, vagy az meglenne, akkor boldogok lennénk. Pedig ha ez meg az megvan, akkor más kell. És ha az is megvan, és már nincs tovább, kiüresedünk, elvész az élet értelme.

A hívő ember dolga ma is az, hogy ne engedje elhatalmasodni magán a boldogtalanságot. Hite által tudja kordában tartani azt. A legtöbb, amit megtehet, hogy Isten szerint próbálja vezetni életét, s nyitott szívvel felismeri azokat az apró ajándékokat, amelyek végső soron földi boldogságunkat teszik ki.

Lakatos Csilla: Feltételes boldogság

2011. 03. 07. Feltételes boldogság Lakatos Csilla

Valaki nemrégiben azt mondta, hogy ő manapság nemigen kapcsolja be a televíziót. Elszomorítja az a sok szenvedés, boldogtalanság, nyomorúság, amit ott lát. Épp elég az, ami őt közvetlenül érinti. Úgy segít magán, hogy nem vesz tudomást mások boldogtalanságáról. Így próbálja megőrizni saját boldogságát. Azt gondolom, az emberek többsége ma már érzéketlen a világban történt borzalmakra. Bekapcsolja, megnézi, kikapcsolja. Ha nem érintett, nem érdekli, nem érinti meg.

Jézus egyik legszebb prédikációjában felsorolja, hogy szerinte kik a boldogok: a lelki szegények; akik sírnak; a szelídek; akik éheznek és szomjaznak az igazságra; az irgalmasok; a tiszta szívűek; akik békét teremtenek; akiket az igazságért üldöznek. Azt mondja, boldogok mindazok, akiket őérte gyaláznak, és minden rosszat hazudnak róluk. (Mt 5,3-11) Mi ezekben a boldogság? Ezek számunkra túl elvont dolgok. Túl mennyeiek, nem erről a földről valók, és nem erre a földre valók.

Mert mi ma a boldogság? Kit gondolunk ma boldog embernek? Hát azt, akinek jól mennek a dolgai: jó az egészsége, jók a családi és baráti, társas kapcsolatai. Aki megbecsült és elismert. Akinek van elég pénze, hogy azt tegye, amit szeretne – de nincs annyi, hogy mindenki irigyelje érte. Akit szeretnek, és akinek van kit szeretni. Akinek békesség és nyugalom van a szívében, és életére úgy általában igaz, hogy kiegyensúlyozott. A felsorolás bizonyára nem teljes, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen képzeljük el a boldogságot. De azt kell mondanom, hogy még a legideálisabban boldogságképben élő emberek se maradéktalanul boldogok. A boldogság ugyanis nem magától való állapot, hanem ajándék: Isten ajándéka.

Manapság szokták kérdezni, hogy van-e értelme hinni Istenben, egy ilyen Istentől elidegenedett korban, mint ma? Egyáltalán kell-e nekünk a boldogság? Persze, hogy kell, mindenkinek kell. Sőt, mindent készek is vagyunk megtenni érte, csak Istenre hagyatkozni, arra nem vagyunk hajlandók! Azt hisszük, ha ez, vagy az meglenne, akkor boldogok lennénk. Pedig ha ez meg az megvan, akkor más kell. És ha az is megvan, és már nincs tovább, kiüresedünk, elvész az élet értelme.

A hívő ember dolga ma is az, hogy ne engedje elhatalmasodni magán a boldogtalanságot. Hite által tudja kordában tartani azt. A legtöbb, amit megtehet, hogy Isten szerint próbálja vezetni életét, s nyitott szívvel felismeri azokat az apró ajándékokat, amelyek végső soron földi boldogságunkat teszik ki.

Sándor Szilárd: Végül kisimul minden ránc

2011. 03. 06. Végül kisimul minden ránc Sándor Szilárd

Végül kisimul minden ráncod,
jobb ha inkább figyelsz a jóra.
Könnyeid sirasd a folyóba,
vagy gyantázd hegedűvonóra,
míg mosolyt lejt táncod.

Ne sértődj meg – maradj csendben,
nézd, mint szárad a széna melegben,
hallgasd néha a madarak énekét,
simogasd meg a rozsdásodó ekét.
Engedd, az ég harmatja arcodra essen.

Eltűnik majd csillagod az égről
talán elfeledkezel te is a szépről:
tenyeredbe zárt fohásszal dadogsz.
Elfogysz te is, mint gyertyaszál:
gyenge lángod füstje ide-oda száll.

2011. március 5., szombat

Farkas Dénes: A gomb

2011. 03. 05. A gomb Farkas Dénes

Az intézet egy U alakú zárt épületben volt. A nyitott oldalát a Malomárok zárta, mintegy 10–12 méter szélességével, melyben kristálytiszta víz szaladt át a városon. Mélysége jó térdig érő lehetett, benne apró halacskákkal. Normális esetben az épületbe be-kijárni csak a főkapun lehetett, amely a térre nyílt. Az egész épülettestnek a portálja, kapualj, folyosók, termek, tablók, udvar, könyvtár egy olyan méltóságot kölcsönzött, amely páratlan volt a maga nemében.

Bent kellő szigorúság volt. Kellett is, mert az ' 56-os magyarországi események hullámverése tucatjával sodorta börtönbe a hallgatóit és professzorait egyaránt. Hol tudomásul vettük a szigort, hol méltatlannak tartottuk azt, hogy este 10 órakor kaput zárnak, amikor még világos van, és kimenőt is kell kérni, pedig mi már felnőttek vagyunk. Ma hálával gondolok egykori nagynevű rektorainkra, akik féltették a sokszor forrófejű diákokat, akik közt voltunk megfigyeltek és megfigyelők egyaránt.

Este, a kapu zárása után csengetni kellett, és jött Mihály, mert nála volt „a kulcsok hatalma”. Kattant a zár, és egy lej kapuspénz ellenében beengedett. (Abban az időben egy vajaskifli 0,80 lej volt.)

A '60-as évek elején bevezetett a Román Nemzeti Bank egy újabb fémpénzt 3 lejes címlettel, amelyik méretében jóval nagyobb volt az egylejesnél. Kissé kapatosan érkeztünk haza a sörkertből, és az egyik barátunk szembenézett a kapussal, és azt mondta: Hallgasson ide, Mihály! – közben kellő vehemenciával lecsavart a nagykabátjáról egy gombot – Pénzem nincs, de itt van egy nagykabátgomb, és maga adjon vissza a „lájbijáról” (akkor még a cipzáras nadrágot sem ismerték).

Ez a poén sokáig fennmaradt, és az akkori új 3 lejes értékét, sorsát valóban kipellengérezte. A milliós világot keményebb „nájlonpénz” váltotta fel, melynek fémtöredéke nem ér meg egy vajaskiflit, amelyben lehet, hogy vaj sincs.

Perselybontások alkalmával gyakran találtunk az „adomány-ládákban” hajtűt, nyugdíjszelvényt, apró gombokat is. Ezeket látva el-eltűnődtem azon, hogy ezeket a gombokat vajon honnan szakították, hiszen cipzáras lett az egész világ.

2011. március 4., péntek

Demeter Sándor Lóránd: Hogyan olvassunk Bibliát?

2011. 03. 04. Hogyan olvassunk Bibliát? Demeter Sándor Lóránd

Olvastam egy ókori kínai példázatot Pien Hó-ról, aki a példázat szerint a hegyekben egy zöldes színű, áttetsző, hasítható ásványt, egy zsád követ talált, amit boldogan vitt haza, és hódolattal ajánlott fel az uralkodónak. De az, mielőtt elfogadta, megvizsgáltatta egy drágakő szakértővel. A szakértő rátekintett a kőre és kijelentette, hogy az egy közönséges kő. Az uralkodó szédelgőnek és hazugnak mondta Pien Hót, és büntetésképpen levágatta bal lábát.

Aztán múltak az évek, az uralkodó meghalt, a trónra új ember került, s Pien Hó ismét elvitte a csiszolatlan zsád követ az új uralkodónak is, de a szakértői ítélet most is a régi maradt, s a büntetés ugyanaz, csakhogy most a jobb lábát vágták le. Idővel ez az uralkodó is és a szakértő is meghalt, s a legújabb uralkodó elküldte embereit a jajveszékelő Pien Hóhoz, hogy megtudakolják nagy bánatának okát. Miért sírsz – kérdezték tőle –, hiszen már sokaknak levágták a lábát. Nem azért sírok, mert levágták mind a két lábam – felelte Pien Hó, hanem azért, mert egy értékes drágakövet közönséges kőnek minősítettek, és egy becsületes embert szédelgőnek mondanak.

Bibliát olvasni, vagy valamely bibliai részről szóló prédikációt hallgatni olyan, mint Pien Hó, a császár és a szakértő története. Első olvasásra, hallásra lehet, hogy úgy tűnik, egy közönséges kőhöz hasonló szöveggel van dolgunk. Addig, amíg csak értelemmel olvassuk, nem is fog megváltozni a minősítésünk. A költői alkotás, a kordokumentum, a történelmi beszámoló, a törvénykönyv, a bölcsességek tárháza stb. közönséges kő marad. Változást akkor fogunk észlelni, amikor a fejünkből a szívünkbe is át tudtuk vinni, és az életünkbe is be tudtuk építeni. Az, ami addig közönségesnek tűnt egy csapásra értékes drágakő lesz számunkra.

De addig, amíg ez így lesz, igen sokat kell csiszolgatni.

És nemcsak a Bibliát. Magunkat is.

2011. március 3., csütörtök

Lakatos Sándor: Kinek szól a harang?

2011.03.03. Kinek szól a harang? Lakatos Sándor

Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius egyházköri jegyző, író, utazó beszédeinek egy része kéziratos formában maradt ránk. A bámulatos műveltségű, nagyszerű szónok olvasmányos beszédei egyikében a harangok bibliai eredetéről értekezik. Leírja, hogy a harangok eredetét a Biblia szerint Mózes idejéig vezethetjük vissza, mert neki parancsolta meg az Úristen, hogy az Áron főpapi köntösének felső prémére, köröskörül csengettyűket rakjon. A Írás szerint ez azért lenne fontos, hogy ha a főpap bemenne a Szentek Szentjébe, jelezni tudja a csengők hangjával belépési szándékát, hogy nehogy meghaljon. (2Móz 28,35)

Az ókori társadalmakban szokás volt, hogy mikor valaki a király vagy más főember elé akart járulni jelt adott, zörgetett vagy csengetett, hogy ezáltal a bennlévő nagyúrnak tudtára adja érkezését, hogy az uraságot nehogy készületlenül, neglizsében találja. Az Ószövetség népe ezen illemszabályt és szokást az Istenre is alkalmazta, ezért kötötték a csengettyűket a főpap ruhájára, hogy mikor a papi méltóság be akart menni Istenhez, a Szentek Szentjébe, ne érkezzen szemtelenül és tiszteletlenül a mindenható Isten elejébe.

Jánosfalvi gondolatait továbbgördítve kérdezem magamtól, hogy vajon meglephetjük-e még valamivel a Teremtőnket? Okozhatunk-e bármivel is számára meglepetést? Ugye összeférhetetlen Istent, az örök tökéletességet a neglizsé fogalmával kapcsolatba hozni? Mennyivel inkább emberi ismérv a készületlenség és az illetlenkedés!

Gyakran elhangzik, hogy a harangok a híveket hívogatják a templomba, az idő telését jelzik, egyházi ünnepről, halálesetről vagy katasztrófáról adnak hangos jelzést, azonban azt hiszem, hogy a harangok kondulása, a felsoroltak mellett, egyben intik a mindenkori szolgálatra készülő papot is. Figyelmeztetik az Úristen jámbor szolgáját, Áron mindenkori utódját, hogy illetlen dolog, készületlenül az Úr elé járulni.

2011. március 2., szerda

Lázár Levente: Láncok

2011. 03. 02. Láncok Lázár Levente

Sok mindenre jó a lánc. A gazdaember tudja igazán, el sem indul a szekérrel, ha nem lóg rajta a lánc. Sohasem lehet tudni, mit kell vele lekötni, mit hová kell vele kikötni, mit kell vele vontatni, de a legfontosabb, hogy mindig kéznél legyen.

Nemcsak a gazdaembernek, de az autósoknak is, főleg ilyenkor, télen, nagyon szükséges segítőeszköze. Abroncsra rakva bármilyen jeges, havas emelkedőn ki lehet vele autózni, nélküle csak kínlódás és a megcsúszás veszélye áll fenn.

Manapság viszont a láncok nemcsak hasznos eszközök, hanem lehetnek dísztárgyak is, főként, ha nyakba, bokára, csuklóra tesszük. Lehet belőle nyaklánc, bokalánc, karkötő aranyból, ezüstből, ékkővel vagy nélküle. Itt már nem a hasznosság a cél, hanem az ékesség. És van kutyalánc, bikalánc, állatkerti lánc, amikor épp a mozgásban korlátozunk egy-egy állatot, mert anélkül talán veszélyesek lehetnek. Mindenkinek jobb, ha ki vannak kötve – mármint jobb nekünk, embereknek, viszont senki nem kérdi az állatot, vajon neki mennyire jó ez? Lehetséges, épp azért veszélyes, mert lánc van rajta. Arról nem is beszélve, amikor emberekre kerül rá a rablánc…

Gandhit olvasva egy nagyon érdekes és elgondolkodtató kijelentése ragadta meg a figyelmemet: egy lánc csak annyira erős, amennyire erős egy láncszem benne. Láncszemek az emberi kapcsolatok is, összekötnek, lekötnek, vontatnak, bebiztosítanak, ékesítenek, leköteleznek… Viszont, ha egyetlen láncszem is gyengébb a kelleténél, elszakad…

Tófalvi Tamás: Éjféli látomás

2011. 03. 01. Éjféli látomás Tófalvi Tamás

Elmém üres buborékként lüktetett az érzések kavargó tengerén, s amikor behunytam szemem, arctalan álom ringatott magába.

Az álmom voltam, s az álom én magam, s tudattalanul léteztem, mint tudatos halandó; éreztem egyszerre bűnt és büntetést, s nyugalmat, hogy ártatlan vagyok. Éreztem, hogy szeretek, s hogy rabként láncra ver ezernyi kiégett gondolat, eltemet, majd újraéleszt, eltaszít és magához ölel, felemel, majd nevetve tipor sárba, mit Istentől kaptam… Az érzések valósága.

Sok ez egyszerre egy embernek… Átkoztam is ezért mindent, mi halandó s mindent, mi végtelen. Uram, ha nem adtál volna érzelmeket… boldog lennék, boldog, s tán még az sem, mert mily halandó tudhatná akkor, hogy mi az a boldogság?! Így nem érzek mást, csak ahogyan szétszaggatja bennem a tudat mindazt, miben hinni volt erőm, önnön akaratom szegez most keresztre, s gúnyosan nevet, ahogyan szenvedésemet látni véli.

Még nem volt erőm megkérdezni: ez lenne a mennyek országa, avagy szétzilált szívvel a pokol tornácán ülök?

S ha majd egyszer a választ ugyanúgy formálod föld porából, mint az emberrel tetted egykoron, nekem ne jusson belőle. Hadd maradjak őszinte, de néma s kietlen puszta, melyen ember-látta sebek nem tarkítják a tájat, s hol elnémult panaszok sikongó, viharos tengerén, az evezős már nem küzd, megbékült sorsával.

Jéghegynyi érzések fullasztanak, ó, Uram, s megpihennék benned, általad, de nem találom azt a fűszálnyi árnyékot, mely védene, óvna, s velem küzdene tikkasztó napsugarak ellen.

Hittem, hogy az érzések emelnek ki minden más teremtmény közül, hogy küzdenem kell szerelemért, békéért, hogy szívem diktálja, s töretlen kőtáblákra vésem létem örök törvényeit. Hiszen vagyok, ki voltam egykoron, s ki akkor is leszek, mikor értem nyílik meg az ég, de emberként embernek lenni, Téged tisztelni önmagam által, s béklyóba hajtani tajtékzó érzések fejét… nehéz, nagyon nehéz Uram…

A párna még őrzi arcomat, s nyitott szemmel már a jelenben lélegzem. Megnyugtat az ébrenlét…