2011. június 30., csütörtök

Buzogány-Csoma István: Házi patika

2011. 06. 30. Házi patika Buzogány-Csoma István

A három hónapos pionírkarrierem megszűnése, pontosabban a rendszerváltás után, kisvárosunk családi könyvtárainak polcain három „szent könyv” kapta meg a főhelyet: a Biblia, Wass Albertnek A funtineli boszorkány című regénye és Maria Treben Egészség Isten patikájából című műve. Az utóbbi kettőt, az új világ „ajándékát” gyakran forgatták az emberek, nekiszabadulva a tiltott gyümölcsnek, és öblögették a híres és drága svédkeserűt – az egészségért mindent!

Azóta is nap mint nap tanítanak egészségesen élni. Most leginkább az emésztőrendszerünket féltik. Azt mondják, a védekező képességünk 70 százaléka az emésztőrendszerhez tartozik, és már nem is vagy teljes, egészséges ember, ha naponta nem eszel meg egy Aktíviát, nem szedsz a mindennapos vitaminokból, nem iszod azt a kristálytiszta bolti vizet – vagy nevezhetjük ásványvíznek is –, jó drágán... De nem beszélnek arról, hogy a lélek hogy, milyen körülmények között és mennyit bír megemészteni abból a sok szennyből, amelyekkel nap mint nap szembe találja magát. S ha a lélek nem bírja, akkor szedhetjük a vitaminokat, és ihatjuk a gleccservizet.

Nézzünk hát szét a mi házi patikánk táján, és keressük, forgassuk Bibliánkat, a lélek gyógyszerét, amellyel nem kell orvoshoz vagy patikushoz menni, mert nincs mellékhatása sem, ráadásul meg van benne minden vitamin, ásványi anyag és nyomelem, ami a léleknek kell, hogy egészséges és friss maradjon.

Egészségünkre!

2011. június 29., szerda

Andorkó Attila: Jog és kötelesség

2011. 06. 29. Jog és kötelesség Andorkó Attila

Néhány évvel ezelőtt egy előadáson azt mondta az előadó, hogy: A jogállam a törvények betartásán és betartatásán alapul. József Attila szerint: Jogállamban a pénz a fegyver. Nem tudom (mert talán nem akarom), hogy a gyakorlati élet melyiket támasztja alá. Csak azt tudom, hogy manapság egyre több helyről halljuk azt, hogy ehhez vagy ahhoz jogom van, joga van egy közösségnek, egy vezetőnek. Azt is gyakran hangoztatják, hogy nincs joga senkinek megmondani, hogy szabad emberként mit szabad nekem s mit nem, személyes döntéseimet senki nem kérheti számon, mert nincs joga, elvégre szabad országban, szabad emberként azt teszem, amit szabad.

Az érem másik oldala sokkal soványabb: a kötelességeim. Hiszek abban, hogy alapvetően egy hármas kapcsolatrendszerben élünk: kapcsolatunk van Istennel, önmagunkkal és embertársainkkal. Ezek a kapcsolatok határozzák meg mindennapjainkat. Ezekkel nemcsak a jogok, hanem a kötelességek is együtt járnak, s amíg kötelességeimet nem teljesítem, addig nincs jogom jogaimat követelni sem Istentől, sem önmagamtól, sem embertársaimtól.

Jogaim követelése előtt kötelességeimet kell teljesítenem. Jézus arra tanította tanítványait, hogy amikor egy mérföld megtételére kötelezi őket a hatalom (mert jogában állt), akkor menjenek el kettőre. Vajon mi hogy állunk ezzel a kötelező első mérfölddel? Megtettünk-e bár néhány lépést belőle, amikor jogunkat (jogainkat) követeljük?

„A hadviselés itt ma más.

A hős a kardot ki se rántja.

Bankó a bombarobbanás

s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Így okoskodtam s jónapot

kívánva elhúzódtam oldalt”

József Attila: Gyönyörűt láttam (részlet)

2011. június 28., kedd

Dimény József: Az élet törvényei: 2. Az elvárás

2011. 06. 28. Az élet törvényei: 2. Az elvárás Dimény József

Felfigyeltem arra, hogy a kérdéseink megfogalmazásában benne vannak az elvárásaink. Nem kérsz? Nem jössz el? Nem láttad? Mi erre az értelmes válasz: nem. Gyakran nem is tudatos ez, és csak rácsodálkozunk, hogy miért nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk.

Családlátogatás rendjén döbbentem rá, hogy mennyire szeretnek panaszkodni az emberek. Nézik a tévét, hallgatják, olvassák a híreket, melyek legtöbbször rossz, negatív, kellemetlen dolgokról számolnak be. Ezek hatására kialakul egy kép az emberekben, és azt várják el, hogy az életükben, a környezetükben végre történjen valami kellemetlen, negatív, rossz dolog. A törvény egyszerű: úgy alakul az életünk, ahogy elvárjuk annak alakulását.

Az elvárással kapcsolatban évekkel ezelőtt végeztek egy kísérletet az Amerikai Egyesült Államokban. Kétszeresen vak kísérletnek nevezték el. Egy iskolában kiválasztottak 3 tanárt, és azt mondák nekik, hogy ők a legjobb 3 tanár a régióban. Felkérték, hogy tanítsanak egy különleges osztályt, ahová a környék legtehetségesebb gyerekeit válogatták össze, de a gyerekeknek és a szülőknek nem szabadott tudniuk erről. Elkezdődött a közös munka, a diákok és a tanárok komolyan készültek, és egy év alatt csodálatos eredményeket értek el. Az év végén behívták a tanárokat, és örömmel állapították meg, hogy a gyerekek sokat fejlődtek. Volt olyan diák, akinek az IQ-ja 27 pontot nőtt. Ezután elmondták, hogy a diákok véletlenszerűen voltak kiválasztva. A tanárok elcsodálkoztak. Hát persze, hisz mi vagyunk a 3 legjobb tanár a régióban! Pedig az igazság az volt, hogy a tanárokat is véletlenszerűen választották ki. A kísérletben semmi sem volt állandó, csak az elvárás. Így jöttek rá arra, hogy mekkora fontossága van ennek az életben.

Már a gyerek életét is meghatározza a szülő elvárása. Akár pozitív, akár negatív elvárásaink vannak, azok beteljesednek. Ha azt szeretnénk, hogy életünkben csupa jó dolgok történjenek, akkor ezt várjuk el Istentől, és minden napot így kezdjünk el: „Hiszem, hogy ma valami csodálatos dolog fog történni velem!” Bármi történik, kérdezzük meg: ez az a jó dolog, ami ma történik velem? Ha valóban szeretnénk nagyszerű dolgokat megtapasztalni az életben, legyünk pozitív „paranoiások”! Csak tőlünk függ!

2011. június 27., hétfő

Nagy Adél: Imádságot vinni

2011. 06. 27. Imádságot vinni Nagy Adél

Kórházba hívtak, beteghez. Nem az első alkalom, hogy megyek, ha jelzik, vagy tudomást szerzek arról, hogy valaki benn fekszik. Mély, meleg hangú beszélgetések, vallomások fakadnak fel ilyenkor a kórtermek fehér, nyomasztó csendjében: betegségről, családról, életről, reménységről.

A mai kifejezett kérés az, hogy vigyek egy imát a betegnek. Eszembe jut erről Nyirő egyik írása. Farkas bércin székelyek döngetik a fát a brassói zsidóknak. Közülük való Éltes Dávid is, akihez elközeleg a vég. Amikor megérzi, hogy nincs sok hátra, magára erőlteti az „emberek eleibe való gúnyáját”, s elindul a paphoz gyónni. Konok tél ereszkedett a havasra, nincs az az ember, aki megteheti az utat a havastól a faluig és vissza, az öreg székely mégis visszatér. A penitencia – ahogy fogalmaz – nem több, nem kevesebb három imádságnál. Mi Atyánk… szentöltessék meg a te neved… – rebegik együtt tehetetlenül, és egyszer csak elfogy az imádság az ajkukról. Elfelejtették. Feri, a szolgalegény eszeli ki, hogy ő majd elmegy a paphoz, megtanulja az imádságot, s kiviszi a havasra, miközben a többiek bizakodón a fülébe súgják a betegnek: Nincs semmi baj, Dávid bá’! Feri hozza az imádságot! Kied addig valahogy szorítsa az életet! Egy-két óra nem a világ!

Vigyünk imádságot a betegnek, embertársainknak, az éhezőnek, a haldoklónak, a rászorulónak, a hitetlennek, a reményvesztettnek, a szenvedőnek, hogy szárnyain közelebb kerüljünk Istenhez, önmagunkhoz, embertársainkhoz.

2011. június 26., vasárnap

Szabó Előd: Utas a hajóban

2011. 06. 26. Utas a hajóban Szabó Előd

A tizenkét tanítvány a nyílt vízen hajózik, amikor nagy szélvihar támad, és a hullámok becsapnak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Kapkodnak jobbra és balra, keresik a megoldást, a mentő ötleteket, s végül úrrá lesz rajtuk a kétségbeesés: elveszünk! És akkor ráébrednek arra, hogy a hajóban még van valaki, és amikor felismerik, hogy nincsenek egyedül, megnyugszik bennük és körülöttük minden, csendesség költözik közéjük.

Mi is az élet nyílt vízén hajózunk. Egyedül, családi közösségek meghittségében, nagyobb közösségekben, ketten vagy hárman, tizenketten vagyunk a hajóban. Minden ember és minden közösség hajója kerül viharba, s a jó hajós tudja, hogy a vihart nem lehet elkerülni, hanem abban helyt kell állni, s minden erőt meg kell feszíteni, mozgatni a túlélésért és továbbhaladásért. A nagy viharokban mi is kapkodunk, keressük a mentő megoldásokat, s bizony néha bennünk is felsír a kétségbeesés jajkiáltása: elveszünk!

Van-e valaki a hajódban? Magunkkal visszük-e őt, Őt? Van-e a viharban és kétségbeesésben valaki, akihez szólhatunk? Vajon tanítványi közösségeinkben mindig csak a saját erőnkben bízunk, vagy nem bízunk, vagy él bennünk a meggyőződés, hogy a hajóban olyan erő és hatalom is utazik, aki képes lecsendesíteni a viharzó tengert?

A vasárnap szélcsendes áhítatában keressük meg a hajóban azt, akinek a szél, a vihar, a félelem, a kétségbeesés is engedelmeskedik és elcsendesedik.

Farkas Dénes: Szaktársak

2011. 06. 25. Szaktársak Farkas Dénes

A napokban valakinek a címemet kellett bediktálni. Mondom, hogy az utca neve Ilie Pintilie. Megrökönyödve jegyezte meg, hogy soha nem is hallotta ezt a gyönyörű nevet. Magyarázom, hogy e név egy „ittfelejtett” időszerűtlenség, mert az illető éltében illegális kommunista harcos volt, és mindent megtett, hogy győzzön és megvalósuljon a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom, melynek a levét itta nemzedékem évtizedeken keresztül. Ilyen volt a szirénás Vasile Roaita, Filimon Sirbu és még sokan mások, kik között akadt bőven erdélyi magyar is. Eme kommunista hősök emlékét megörökítendő – gyárak, utcák kaptak ilyen elnevezéseket. A Dermata így lett Herbák János, a kötöttárú gyár Ocskó Teréz, a bútorgyár Simó Géza és így tovább. Ezek a groteszk nevek nemcsak a szűk régiónkat ékesítették, hiszen Brassó Sztálinváros lett, a magyarországi Dunapentelle hasonlóképpen, míg a nagy Szovjetunió Leningrádot csinált Szentpétervárból, Gorkijt a Nizsnij-Novgorodból, s hadd ne kínozzam magam, hogy még hány efféle torzszülött jutna az eszembe el egészen a Napocáig!

A „múltat végképp eltörölni” szlogen érvényesült a polgári világban is, ami szintén eltüntetés tárgya lett. Így lett az úr elvtárs, az üzemben szaktárs, vagy egyszerűen szaki címen szólították egymást a melósok.

A Csepeli művek először Vörös Csepel, majd Rákosi Mátyás nevét öltötték magukra. Erre az időre tehető két munkás beszélgetése, mely szerint egyik megkérdezte a másikat, hogy te hol melózol, szaki? Én a Rákosi Mátyásba, szaki!

Székelykeresztúr a múltszázad harmincas éveiben már I. G. Duca volt. Mátyás szobrán már volt Magyar Korona is, most előtte díszeleg a Iorga-féle tábla, melyet kéjelegve tettetett fel a város „fura ura”, kivel az utódja is kezet foghat. A Székely székek sorsáról most folyik a gyötrelmes vajúdás, s közben az én utcám neve még mindig Ilie Pintilie! Mi a véleményed, hogy még meddig lakom e sárba, szaki?

Sándor Szilárd: Néhai Kolcsár Sándor esperes virrasztása

2011. 06. 23 Néhai Kolcsár Sándor esperes virrasztása Sándor Szilárd

Elfújta lángját a gyász gyertyája.

Kinyitja lelkét sok ezer csillag.

Az öröklét hitét ránk testálta.



Csend szitálja a tegnapok porát,

s a mozdulatlanságok záporát.

Megpihent a tisztaszavú ember.



Fohászaink megtartó mezsgyéjén,

Vasárnapok és hétköznapok éjén,

Csillagok tükrében ragyog a tenger!

2011. június 18., szombat

Demeter Sándor Lóránd: Érted

2011. 06. 17. Érted Demeter Sándor Lóránd

Ki ne szeretné azt megtapasztalni, hogy Isten érte is történik? Hogy rá is figyel? Hogy érte is van? Ki ne szeretné ezt hinni, tudni, megélni? Olyan férfias bevallással, ahogyan Babits zsoltára megénekli:

„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsúlsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.” (Babits Mihály: Zsoltár férfihangra)

Isten érted is történik. Rád is figyel. Érted is van. Isten téged is meghallgat.

Ha ezt hinni, tudni, megélni akarod, akkor Jézus hagyatéka szerint legkevesebb három dolgot tehetsz érte: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7)

Kérés, keresés, zörgetés... Van három lehetőséged arra, hogy mozgósítsd Istent az életedben. Bizalom kell hozzá, semmi több. Nem önbizalom! Bizalom Istenben. Annak elfogadása, hogy a megkereséssel, a zörgetéssel, kéréssel, a hozzá fordulással nem leszel kevesebb. A feltörekvő ego lecsendesítése kell hozzá. Szemléletváltás. Ez két mondat felcserélésével megoldható. Ahelyett, hogy Nagy Lászlót idézed: „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”; elkezded gyakrabban ezt mondani: „Mi Atyánk …legyen meg a te akaratod … mindennapi kenyerünket add meg… és bocsásd meg...”

De! De kérhetsz, kereshetsz, zörgethetsz, egyvalamit tudnod kell. Ezt most egy történettel fogom elmondani neked:

Élt egyszer egy ember, akinek a gyermeke nagyon szeretett volna egy igen drága ajándékot. Minden este azért imádkozott Istenhez, hogy megkaphassa, de sajnos a szülők szűkös anyagiak miatt mégsem tudták megvásárolni. Bíztak benne, hogy ez nem lesz rossz hatással a gyermek hitéletére. Egy napon kíváncsiak érdeklődtek, hogy haragszik-e Istenre, amiért nem hallgatta meg az imádságát? A kislány így válaszolt: Isten meghallgatta a kérésemet, csak nemmel válaszolt rá.

Isten érted is történik. Rád is figyel. Érted is van. Isten téged is meghallgat.

De kérésedre, keresésedre, zörgetésedre nemet is mondhat.

És ezzel a nemmel mást üzen, mint amire emberi szívvel és ésszel számítottál.

Hosszútávon előbb-utóbb bebizonyosodik, hogy Isten válasza helytálló.

Ki ne szeretné ezt hinni, tudni, megélni?

Te mennyi ideje éled?

2011. június 17., péntek

Székely Kinga Réka: Illatos örökség

2011. 06. 16. Illatos örökség Székely Kinga Réka

Az 1930-as évek elején az akkori konfirmandusok fákat ültettek a templom és az egyházközségi telek köré. Tíz hársfát és két akácfát. Amikor eljön június első hete, a két akácfán ezernél több ragyogóan fehér fürt csüng alá, és már messziről bódít a mézes illat. Nem lombkoronák, hanem óriás virágkoronák díszítik a két akácfát. Annyira szépek, olyan ragyogóan tiszta érzést sugallnak, hogy az ember nem talál szavakat annak kifejezésére.

Amikor eljön a július, a tíz hársfa is kitesz magáért. A zöld közé aranysárga szirmok keverednek, és az esti lég súlyos a mézes-édes illattól. Nem lehet nem észrevenni, s az embernek – hacsak egy pillanatra is – elszáll minden keserűsége, mert érzékeli, magába fogadja a szépet.

Az illatok emlékeket idéznek.

Akácnyíláskor jött hozzám előszőr vizitába néhai uram – mondja az egyik asszony, amint elmegy a papilak előtt.

A hársfák virágoztak, amikor én megszülettem. Ezt mondta mindig néhai jó anyám – emlékezik egy idős ember, amint megpihen a Paphegye közepén, a hársfák alatt.

Mi már jóval az akácnyílás előtt konfirmáltunk hajdanán – szól a feddés nekünk, akik talán az őszirózsákat is megérjük, mert olyan lassan haladunk a kátéval.

A déli napfényben kell szedni a teának való hársfa virágot, ezt mondta mindig néhai nagyanyám, rá pedig még az apám is hallgatott - mondja egy idősebb férfi, akinek a nagyanyja ott lehetett azok között a konfirmandusok között, akik valaha a fákat ültették.



Akácnyíláskor és hársnyíláskor mindig hálás vagyok. Lelki szemeim előtt végigfuttatom a hajdani jól sikerült vizitát, a fájdalmas, de örömteli szülést, az áldozócsütörtöki konfirmációt és a déli tűző napon való hársvirág-szedést.

Szeretnék én is fákat ültetni. Jó illatút az út mellé, sokféle gyümölcsöt a kert végébe, susogó fenyvest ki a dombra, fűzet a víz mellé, puha kőrisfát a temető felé.

Szeretném remélni, hogy néhány évtized múlva fáim alatt majd meg-megáll valaki, aki hálás lesz a jó Istennek a fák illatáért, azok gyümölcséért, de legfőképpen a hozzájuk kapcsolódó emlékekért.

2011. június 15., szerda

Koppándi Benczédi Zoltán: Szórványmozgalmak

2011.06.15. Szórványmozgalmak Koppándi-Benczédi Zoltán

A szórványkérdés XX. századi történelme 1934-ben kezdődik. Ez év szeptemberében jelent meg Nagyenyeden a református lelkészek Baráti Szövetsége támogatásával egy tizenhat oldalas füzet. Írója Földes Károly, mezőújlaki (Maros megye) református lelkész, címe: Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból. Ez a kis füzet jelenti a szórványmozgalom kezdetét. A különböző egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek ettől fogva állandóan napirenden tartják a kérdést, noha a maga teljességében, szélességében még mindig nem ismeri senki. A szórványmozgalom második nagy lépéseként a dr. Tavaszy Sándor szerkesztésében megjelenő egyháztársadalmi folyóirat, a kolozsvári Kiáltó Szó 1935-ben könyvet ad ki Szórványainkról címmel. Igaz, csak a református egyház akkori szórványhelyzetét ismerteti. A könyv célja az ébresztés volt, s az öt idevágó tanulmányt tartalmazó, összesen 148 oldalas könyv a romániai szórványkérdés kódexe és forrása lett.

A nem egyházi szórványmozgalom megindítója az egykor maga is szórványpap Nyírő József, aki Földes Károly füzetének adatait novellisztikusan feldolgozva, a Keleti Újság 1934. december 23-i számában Papbeiktatás címmel nagyhatású és megrázó elbeszélést írt. Földes naplójának azt a részletét dolgozza fel, amikor megérkezik Mezőújlakra, az elrománosodott faluba, majd istentiszteletet akar tartani és úrvacsorát osztani, de minthogy hívei a román templomba mennek, a papi földből kifordult régi magyarok csontjainak tart prédikációt és oszt úrvacsorát. A novellának nem várt hatása volt: felrázta a közömbös erdélyi kedélyeket. Nyírő erről így nyilatkozik: „végre sikerült a magunk életének valóságával megrázni a magyar társadalmat, figyelmét reá irányítani ezekre a súlyos dolgokra és ezekkel is siettetni öntudatra ébredését. Ez is volt a szándékom. (…) Sajátos világ ez: temetővé változott történelmünk, melyet régi nagy bűnök és mulasztások döntöttek pusztulásba. Meg kell rázni értük a magyarság lelkiismeretét, és fel kell rája hívnunk úgy a magyarság, mint egyházaink vezetőségének figyelmét, és mindent meg kell tennünk a mi árva, magunkra hagyatott, szétszórt, örvényben vergődő, szerencsétlen magyar testvéreinkért.” Nyírő „az erdélyi magyarság katasztrófájának” nevezi a szórványkérdést…

2011. június 14., kedd

Pál János: Hősök, Csillagok közt...

2011. 06. 14. Hősök, Csillagok közt... Pál János

„[...] de én nem is kívántam soha hős lenni – mondta Kálmán, most már egy kis támadó éllel, válaszként a főszerkesztő siettető mozdulatára. Hiszen amúgy is sok már a hős körülöttünk ... de egyre kevesebb a megértő ember... Lehet, hogy helytelenül ítélem meg a helyzetet ... de szerintem a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszoló szájak elé...” (Bálint Tibor: Zokogó majom)

Az osztályharcban – humánus igazságérzete miatt – elbukott Vincze Kálmán fent idézett szavai egyre többször visszhangoznak koponyámban, és sehogy sem akarnak elhallgatni. És van ez azért – gondolom –, mert a hétköznapok eseményei ismételten hozzákongatnak azokhoz. A sűrű kopogások nagy zajjá összeolvadva pedig azt zúgják: „Igazad van, Vincze!”

... rohamosan közeleg a nagy osztozkodás éve. Egyre több hőst, messiást látnak szemeim, akik buzgón ígérnek megváltást a népnek, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, toronyórát láncostól, vagy mindazt, ami szájnak, léleknek ingere. Azt hiszem, nincs amit panaszkodnunk: ez esztendőben és a következőben még bőségesebb lesz a „hőstermés”, mint máskor.

... gombamód születnek csillagok, tele van szórva velük minden, akárcsak virággal a rét. Ragyognak, vakítanak. – a napra lehet nézni, de rájuk nem. „Tehetségesek”, de a lélek talentumait, a példázatbeli szolgához hasonlóan, – úgy érzem – mintha ők is elásták volna jó mélyen a feledés gyomrában.

Messiások, születő csillagok megszámlálhatatlan tucatjai …, és mégis oly szomorú sokszor az a világ, mely átkarol. Az élet megannyi zugából szakadatlan tör fel megduzzadt folyamként a nyomor, keserűség, bánat, és rántja le a leplet előttünk, hogy a (képmutató, száj-)hősök gyávák, nyomorultak az önzetlenségben, a sziporkázó csillagok fénye pedig nem a szereteté, lelki tisztaságé, hanem a hiúságé.

Igazad van Vincze: nem ideológiákért, hatalomért, alantas szándékokért küzdő hősökre, hamis csillagokra van szükség, hanem megértő, szerető szívekre, akik képesek lehajolni és karjukat kitárni a szükséget szenvedők felé, akik képesek meghallani a panaszoló szájak hangjait.

... csakhogy egy gond van, kedves Vincze: kevesen értik meg a leckét!

2011. június 13., hétfő

Máthé Sándor: Miért?

2011. 06. 13. Miért? Máthé Sándor

Életünk egyik leggyakoribb kérdése: miért? Így egyszerűen nem sokat mond, de ha különböző fogalmakat társítunk hozzá, akkor nyer értelmet, s válik „jó kérdéssé”.

Bizony így van, vannak jó kérdések, amelyekre általában nehéz felelni. A jó kérdésre adandó választ mindig jól át kell gondolni. Sajnos vannak buta kérdések, vagy éppen célzatos, rosszindulatból fakadó kérdések is. Bármilyen legyen is a kérdés, értelmet csak akkor nyer, ha szembe is merünk nézni vele, ha meg is akarjuk válaszolni azt.

Pontosan itt rejlik életünk egyik nagy gondja: a sok megválaszolatlan kérdés, amelyeknek legtöbbje miérttel kezdődik. A kérdésekből soha nem fogyunk ki. A sok-sok kérdést egyetlen egybe sűrítve, ezt az egyszerű kérdést fogalmazhatnánk meg:

Miért élünk?

Jézus válasza olyan egyszerű, mint maga a kérdés: azért élünk, hogy jobbak legyünk, más szóval, hogy tökéletesedjünk. Erre teremtett Isten.

Fejlődni, jobbá lenni, tökéletesedni csak úgy lehet, ha alkalmazzuk az újat, ha elfogadjuk a jobbat, s arra építve próbálunk többek lenni.

Vessünk csak egy pillantást a fizikai világban elért eredményekre. Miért volt ez lehetséges? Mert a tudomány mindig alkalmazta a korábbi eredményeket, korábbi felfedezéseket. Ezért volt lehetséges az előrelépés, és ma is ennek köszönhető az a hihetetlen fejlődés, ami a technika világában tapasztalható. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy csak az alkalmazott tudás viszi előbbre az életet, az emberiséget.

Teológusaink szomorúan állapítják meg, hogy a lélek, a hit világában nagyon lemaradtunk. Miért? Először, mert nincs kellően kiaknázva, felkutatva. Másodszor meg azért, mert nem alkalmazzuk a felismert igazságokat.

Pedig, ahogyan Pál apostol megfogalmazta, „a lélek mindeneket vizsgál, még Istennek mélységeit is”. Ez azt jelenti, hogy a keresés, a kérdezés mindenre kiterjed, mindeneket megvizsgál. A fontos az, hogy a felismert igazságot kimondja és alkalmazza is. Mindig bátorság kellett ahhoz, hogy az újat, a felfedezett igazságot, törvényt alkalmazza az ember.

Isten mélységeit vizsgálni parancs, a mai kor parancsa, ha azt akarjuk, hogy fejlődni tudjunk a lélek világában is. Kutassuk hát Isten mélységeit s cáfoljuk meg az állítást, hogy nincs fejlődés, nincs tökéletesedés, „a lélek azon meg nem nyugodván.”

2011. június 10., péntek

Buzogány-Csoma Csilla: Szüntelen magvetés

2011. 06. 10. Szüntelen magvetés Buzogány-Csoma Csilla

Van egy kedves ismerős család, akiket gyakran meglátogatunk, és akikről sokan megjegyzik, hogy mennyire különbözik családképük az általunk megszokottól, hiszen a férfi sem idegenkedik a házimunkától. Helyt áll ő a maga hivatásában, és amennyiben energiájából futja, nem esik nehezére segíteni a családban sem. Soha nem hallottam őt „előadást” tartani gyermekeinek arról, hogy így kell majd segíteni, ahogy apátoktól látjátok. Nem. Ebben a családban élet van és láthatjuk, így is lehet, így érdemes, szép és kedves. Akaratlanul is belehullott a jó mag a gyerekek szívébe.

Jézus életéből, tanításából és példájából a mai napig táplálkozik minden tanítvány. És kicsiben ez valósulhat meg a benne hívők életében úgy, hogy előbb szántóföld vagyok – hagyom, hogy belehulljon az evangélium minden magja: a szeretet, a jóság, a békesség, a megbocsátás, az igazságosság, az ellenségszeretet, a tökéletességre való törekvés –, aztán magvető leszek, mert lesz mit továbbadnom az én életemből, tudok mit vetni.

Ha már tudatosságról szólok a magvetés kapcsán, ne feledjük, hogy nekünk kell mindenekelőtt tudatosítanunk: minden beszédünk, cselekedetünk, avagy mulasztásunk magvetés. Ezért egyáltalán nem mindegy, mit mondok, mit teszek vagy mit nem, még az sem, hogy hogyan mondom, és hogyan teszem. Igyekezzünk, hogy tudatosan ne vessünk gyomokat, de vessük, szórjuk a jó magot!

2011. június 9., csütörtök

Nagy László: Útravaló

2011. 06. 09. Útravaló Nagy László

Már nagyon rég várta ezt a napot. Imádságában sokszor elmondta, hogy talán soha nem éri meg, hogy vége legyen. Unta már. Minden nap felkelni, elindulni, átizgulni a napot, otthon a szokásos mindennapi kérdések, este pedig... unalom. És most mégis valami olyan történt vele, amit soha el nem hitt volna. Elérzékenyült. Sőt. Könnyezett. Nem szégyellte, mert társai szemében is könny csillogott. Miért? Nem tudja. Amikor megszólalt a csengő, és felhangzott a jól ismert dallam, amely betöltötte az ősi iskolát, összeszorult a torka. Valóban vége? Erre vártam? Ezt a szabadságot akartam? Az út olyan lesz-e, amilyennek megálmodtam? Álmodozásában kedvenc tanárának szavait hallotta: „A Ben-Hur című film forgatásakor Charlton Heston hosszú órákon át gyakorolta a fogathajtást. Nagyszerű eredményeket ért el, de nem volt megelégedve a teljesítményével. Ezért odament a rendezőhöz, és azt mondta: Keményen dolgoztam azért, hogy beletanuljak a fogathajtásba. Azt hiszem tudok úgy hajtani, hogy meggyőző legyen a jelenet, de nem hiszem, hogy meg tudom nyerni a versenyt. A rendező elmosolyodott és azt mondta: Te csak hajts, én majd rendezek.”

Így, e biztatással már mosolyogva lépett ki az iskola kapuján. Tudta, hogy számára a „hajtás” a fontos, mellette pedig van Valaki, aki rendezi az életét. Áldozócsütörtökön az életcéljukat megtalált, és ezért a küzdelmet is vállaló tanítványok eme meggyőződéssel lehettek együtt. Jövőt álmodtak a jézusi evangéliumnak, és tudták, hogy pünkösdkor az álom valósággá válik, mert ők „hajtanak”, mert ők is akarják. És akarja Isten is.

2011. június 8., szerda

Lakatos Csilla: (L)étkérdés

2011. 06. 08. (L)étkérdés Lakatos Csilla

Hosszú, fárasztó nap végén ülök a tévé készüléke elé és várom, hogy az esti híradóból megtudjam az itthon és az otthon legfontosabb híreit. Ekkor zúdul rám az a harminc másodpercnyi reklámsor, ami már számtalanszor betört otthonomba. Angyalnak öltöztetett csinos nők emlékeztetnek arra, hogy egy kis édesség ártatlan kényeztetésnek számít, ám a mohóság bűnnek minősül. Ezt követően eszmélek rá újból, hogy van olyan homeopátiás készítmény, ami segít legyőzni étvágyamat, s mindenféle erőfeszítés nélkül megszabadulhatok súlyfeleslegemtől.

Elgondolkodom. Ebben a harminc másodpercben benne van a 21. század emberének egyik legnagyobb problémája: a mértéktelenség. A civilizáció lehetővé tette, hogy a Föld egyes részein az emberek nagy része korábban soha nem tapasztalt bőségben éljen. Ma jobban el vagyunk látva mindenfajta különleges táplálékkal, mint Európa leghatalmasabb urai két évszázaddal ezelőtt. Ha a Földön élő összes ember a fejlett világbeli mértékben fogyasztana, további két Földre lenne szükség.

Korunk legnagyobb becsű szereplője a fogyasztó. S e tekintetben mindegy, hogy édességet vásárol vagy fogyasztótablettát. Az a legjobb, ha mindkettőt megveszi, így lesz belőle „jó” polgár. S mert modernek akarunk lenni, beállunk a sorba, s értelmetlenül fogyasztunk, túlfogyasztunk: több ételt, több energiát, több információt, több árut, több autót, több mobiltelefont, több ruhát, több természeti területet.

A fogyasztói világ emberére kétségtelenül ma is tantaloszi sors vár. Tantalosz frígiai király, Zeusz és egy nimfa fia, gazdag volt ugyan, s az istenek is szerették, mégis telhetetlenségben szenvedett. Az istenek meghívták lakomáikra, de ő ambróziát és nektárt lopott. Amikor büntetésből az alvilágba került, csillapíthatatlan éhség és szomjúság gyötörte. Bár feje körül gyümölcsöktől roskadozó ágak csüngtek, mihelyt enni akart, a gyümölcsök eltűntek.

A ma embere is megkap minden jót, de valahogy minél többet kap, annál többre vágyik és annál boldogtalanabb. Ha a fogyasztói szintje két egységet nő, akkor az ideálszintje három egységet emelkedik, s az ily módon felcsigázott vágyait sohasem tudja kellőképpen kielégíteni. Az ilyen ember a boldogságnak él, de reménytelenül örömtelen.

A „mohó sapiens” mindenhol és mindenkor eszik-iszik: utazás közben, büfében állva, társaságban, magányos éjszakák leple alatt, elkeseredett bánatból vagy kitörő örömből, néha sokat, de még gyakrabban ennél is többet. Az ember táplálékfelvételét már rég nem csak az éhség élettani jelzései szabályozzák, bármely más emberi szükséglet – biztonságvágy, közösségi érzés, tudásvágy, nemiség, teljesítményigény, önmegvalósítás – étvágyként jelenhet meg. De az is lehet, hogy egyszerűen létvágyról van szó…

2011. június 7., kedd

Gál Zoltán: Örökké jól!

2011. 06. 07. Örökké jól! Gál Zoltán

Egyházközségem egyik tagja, amikor megkérdeztem tőle, hogyan érzi magát, mindig azt válaszolta: örökké jól! Örökké jól, mert ha panaszkodik, csak megvetik, ha pedig dicsekszik, talán irigykednek rá. És ugye mindig jobb, ha irigykednek az emberre, mintha szánakoznának rajta. Ezen egyszerű életfilozófia mögött azonban egy keserves tapasztalat húzódott meg: valójában senkire nem figyelünk oda, így jobb mindenről azt mondani, hogy rendben van. A mi bánatunk senkit nem érdekel, gondjainkat nincs kivel megosztanunk, mert – ha más nem is – de az van bőven mindenkinek a portáján belül. Így aztán örökké jól lehetünk.

Mennyire más volt valamivel több, mint kétezer éve a Jézust követők életszemlélete. Jézus halálát követően üldöztetéssel, szorongással kellett szembenézniük, és a közös sors vezette a tanítványokat az öntudatra ébredésen át Jeruzsálem piacára, hogy nyelveken szóljanak és megismertessék mindenkivel a Názáreti Mester evangéliumát. Hogy lélekben felemelkedjenek, és megérezzék egymás bátorításának, lelkesítésének a fontosságát. Együtt voltak, mindenük közös volt, és jól megértették egymást.

S hogy a világ sokat változott az elmúlt évezredek alatt, az kétségtelen. De sokat változott az ember lelkisége is. Olykor úgy érzem, hogy az evangélium beszorult a templom falai közé, és a jézusi tanításokat is száműztük az istentiszteleti óra idejére. Aztán lakatot teszünk a templomra és élünk „örökké jól”, nem tekintve sem jobbra, sem balra, sem rokonra, sem ismerősre.

Pünkösd közelségében nem élhetünk a mindennapok passzivitásával, hanem az egymásra való kölcsönös odafigyelés, empátia lángnyelvei ébresszenek fel mély szendergésünkből, és érezzük, hogy fontosak vagyunk egymásnak! Nem mindegy, ki hogyan él, milyen életutat választ magának. Életünket azért adta a Gondviselő, hogy az adott helyzetben a legjobbat hozzuk ki belőle, és a békesség eszközeivel tegyük csodálatossá magunk körül a világot.

2011. június 6., hétfő

Fekete Levente: Vigyázz a szokás hatalmára: érdeklődj!

2011. 06. 06. Vigyázz a szokás hatalmára: érdeklődj! Fekete Levente

Amikor kicsi voltál, minden érdekes volt. Új volt. A víz, amelyben pancsolni lehetett. Befogadta a kezed. Te magad is elmerülhettél benne. Csiklandozta a bőröd, kellemesen simogatott. Ki kellett próbálni! A tűz, amely lángjával elkápráztatott, melegével megnyugtatott, vagy éppen éles fájdalmat oltott beléd, ha túl közel merészkedtél hozzá, mert érdekes volt – például a születésnapi tortán a gyertyalángot meg akartad fogni.

Igen, a miért korszakkal kezdődött el a felfedezések időszaka. Tágult a világ körülötted és egyre izgalmasabb volt. Ahogy mondani szoktuk: a lánglelkű ifjút a szülők sokszor aggódva nézték, és nézik most is: lám, ugyanbiza mi iránt érdeklődik? Próbálta-e ki a káros szenvedélyeket, a cigit, az alkoholt egy-egy osztálybulin, mert, hát érdekes. Attól érdekes, hogy újszerű, szokatlan. Hogy ifjúként valami olyant próbálhass ki, ami a felnőtt világ része. Vagy micsoda vidám dolog felnőttként éppen gyerekmódra bolondozni! De ha valami káros, szamár dolgot megszoksz, tovább már nem is érdekel, hogy számodra az jó-e vagy sem. Furamód kihal belőled a természetes érdeklődés. Hogy rákérdezz, hogy érdekeljen az „érem másik oldala” is. Mondhat bárki bármit: szeretett családtag, orvos, kezelt beteg, a legjobb barát. Lepereg rólad, hiszen éppen rád nem lehet ez azért így érvényes, éppen te vagy a kivétel! És ez nem jelent lényegében véve semmit, mert csak az a fontos, amit megszoktál. Kényelmes ez? Végzetes? Nincs bátorságod, hogy kipróbáld, milyen lenne e nélkül élni? Tényleg ennyire gyáva lettél? És tényleg már nem érdekel semmi más?

2011. június 5., vasárnap

Sándor Szilárd: Pünkösd előtti vasárnapon

2011. 06. 05. Pünkösd előtti vasárnapon Sándor Szilárd

Ha nem törvényed gyönyörködtetne, elpusztulnék nyomorúságomban. (Zsolt. 119,92)

Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? (Mt. 5,13)

Ha pedig a kenyér első zsengéje szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. (Róm.11,16)



A kérdések előtt botladozó ember számára sok választ kínálnak. Ezek a válaszok sokszor „tálcán” kecsegtetik magukat. A válaszoknak sokszor erőszakos reklámja van, csillogó-villogó fényjátékok, csábító illatok, hangoskodó rábeszélés. A válaszok ott vannak kézzel érinthető közelségünkben, s már-már be is gyömöszölnék a szánkba, belekalapálnák a fülünkbe, beleszorítanák a kezünkbe. A válaszok dübörögnek mellettünk, annyira erőszakosan, hogy akár el is felejtjük, mi volt a kérdés. A válaszok már „készen állnak”, akármit is kérdeznénk. Ha igen a válasz, mi a kérdés ? − Rev. Kimm Beach unitárius-univerzalista lelkész kérdésfelvetése köszön vissza ránk. Csakhogy a kérés legtöbbször nem így tevődik fel, hanem fordítva: a válasz az nem, bármit is kérdeznél.

Életünket úgy lengik be, úgy fonják körül az „előre gyártott válaszok”, hogy az már valósággal fáj. Szinte nem is lehet már úgy kérdezni, hogy eligazító választ kapjunk. Mintha mindennel tökéletesen tisztába lennénk. Minden magától értetődő, és aki nem „használja” ezen válaszokat, az magára vessen, és ne csodálkozzon, ha lemarad a „gyönyörködésről”, a „só és a kenyér, a termő ágak gyümölcseinek az ízéről”. Mintha a só íze nem hosszú folyamat eredménye lenne, mintha a kenyér morzsája a kovásza nélkül is lehetne, s mintha a termő ágak gyümölcsei a fa gyökere nélkül is ott csüngnének az ág végén. Mintha mindenre kész válaszok lennének, és ezeket gondolkodás és megértés nélkül kellene követnünk, mintha nem lenne szükségünk időre, hitre, lélekre. Mintha a gondolkodás és érzések nélküli, a megfelelésekre mindig „rendelés-szerűen” készen álló gyökértelen fának metalizált ágán inox-gyümölcsök lennénk, amelyek nem rozsdáznak. Mesterséges emberek.

Pedig az isteni törvény, a gyökér, a kovász, a só íze nélkül csak nyomorúság, hasznavehetetlenség, gyümölcstelen és terméketlen lenne minden. Ez nem kész válasz, amit el kell feltétlenül hinnim hanem egy olyan kérdésfelvetés, ami gondolkodásra igyekszik hangolni egy héttel pünkösd vasárnapja előtt a gondolkodó érző lelkű embert. Azt, aki a gyümölcs ízében nem felejti el a gyökér hajszálereinek a tápláló nedűjét, s akinek nem mindegy, hogy van-e a sónak íze, s aki az isteni törvények állandó keresője és megtalálója. Ez által teljesedik ki és árad szét a Lélek, s érik egy akarattá a nyelv a kettős tüzes nyelvek és harsonák meglátására és meghallására. Ámen.

2011. június 4., szombat

görbe tükör hogylétünk Orbán Erika

2011. 06. 04. görbe tükör hogylétünk Orbán Erika

szunyókál a virradat

aludt tej az akarat

maszlag mint a kirakat

kerek fejen daganat –

fölemel tiltó szavad

besárgul a gondolat

összement határozat

ej! több kell’ne hét sornál

hét szótagú kardoknál

hetvenkedő gonosznál

több a merő szándéknál

őszbe borult szavaknál.

regulázó titulus

ha elfutok mi a juss?!

(maradj hát, mert egyre megy):

egyenruha

egyensúly

egyenlő

(f)egy-ház

2011. június 3., péntek

Farkas Dénes: A pénz

2011. 06. 03. A pénz Farkas Dénes

A napokban egy amerikai nő két darab 1 centes rézpénzt adott, azzal a megjegyzéssel, hogy ha megcsíp valami rovar, akkor tapasszal helyezzem a csípésre és a vörösréz pénztől a csípés elmúlik. Nem csípett meg semmi, de azt tudom, hogy olyan érzékeny vagyok a rovarok csípésére, hogy azt hiszem, ha rézkazánba rejtőzöm, az sem segít!

Egy szekrény lába alatt az elmozgatása után találtam 3 db. vas 100 lejest, ami arra volt jó, hogy a szekrény billegését kiegyensúlyozza, mert különben nem csukódott az ajtaja. A föníciaiak óta bizonyára sokan elgondolkoztak a pénzről, mely az élet „lenni vagy nem lenni” kérdésének az egyik hordozója.

Mit ér a pénz, ha van, és mit ér, ha nincs? Ha nincs, akkor nincs mit tárgyalni róla, esetleg marad az érte való sóvárgás! Ha van, akkor annyit ér, amit érte adnak!

Drága Édesanyám (a milliós világban) elővett egy milliót, és arra kérte a húgomat, hogy vegyen nekem erre a pénzre egy gyönyörű plédet, hat szép tányért, hat szép csuprot és még valamit, amit úgy érez, hogy szükséges nekem. Édesanyám öregségére nagyot hallott, és én kedélyesen sokszor megjegyeztem, hogy: az nem nagy baj, ha egy kicsit süket vagy, inkább a kíváncsiságodat próbáld mérsékelni. Jó humora volt, és ˗ ahogy mondani szokás ˗ vette a lapot. Midőn felsorolta a húgomnak a vásárolni valókat, rögtön láttam, hogy a millió lej még a felére sem elég annak, amit vetetni szándékozott. Amikor a megmaradó pénzről beszélt, halkan megjegyeztem a testvéremnek, hogy a maradék pénzre vegyen egy „bikabornyút”. Drága Édesanyám ˗ mint mindig ˗ a humoránál volt, és látva azt, hogy felkacagtunk a testvéremmel, észrevette, hogy valami nem stimmel!

Én Romániában öt himnuszt értem meg, és azt nem tudom, hogy ez alatt hány féle-fajta pénznemet használtunk. Azt veszem észre, hogy a fémpénzeink még a szúnyogcsípés gyógyítására sem jók. Maholnap lehet, hogy megint nullákat kell levágni a pénz számértékéből ahhoz, hogy kezelhetővé váljék „a nemes valutánk”. Ha ˗ Medgyesi Péter kifejezésével élve ˗ ócsiccsák a dolgokat, érdemes lesz venni egy „bikabornyút”, hogy legyen ami bőgjön!

2011. június 2., csütörtök

Buzogány-Csoma István: Nem érek rá?!

2011. 06. 02. Nem érek rá?! Buzogány-Csoma István

Az elmúlt vasárnapon örömünneppel ajándékozott meg a gondviselő Isten. Konfirmáltunk. Egy szem gyermekkel, de annál nagyobb szépséggel és izgalommal, úgy tekintve a történetre, mint kiváltságos helyzetre és alkalomra, hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy egyszemélyes konfirmáció keretében történjen az ünnepélyes egyháztaggá fogadás.

Eredeti szereposztásban négy konfirmáló lett volna, de kettő időközben elköltözött más városba és gyülekezetbe, és természetesen (bár egy kicsit sajnálkozva) megértettük, a harmadik viszont azt írta telefonos rövidüzenetben, hogy úgy érzi, most a hetekben nem ér rá.

Amikor az ilyen és ehhez hasonló magatartás, hozzáállás kapcsán kerestem, hogy hol a hiba, valahogy mindig ekörül a bibliai vers körül kezdtem el forgatni a gondolataimat: „azt mondja a balga az ő szívében, nincs Isten.” Nem kell az Isten, nem kell az egyház, nekem ne mondja meg senki, hogy mikor mit tegyek, nemhogy a papok, de még az Isten se… Ezekkel a kijelentésekkel máris a jelenben vagyunk, mert ezt látjuk burjánzani világunkban. Ez a való világ…

Milyen szegény és milyen üres lehet az az ember, aki kizárja szívéből az Istent! Olyan üres, mint a koldus tenyere. Szegény bolond, ki hitben fogyatékos, mert gyűjt és szerez, de hiába… talán meg sem éri a reggelt.

Egész életünkben gyűjtünk, hajtunk. Kinek? Valóban arra van-e szükség, ami után éjt nappallá téve dolgozunk? Egyre kevesebbet vagyunk együtt gyermekeinkkel, szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, gyülekezeteinkkel. Vajon be tudjuk-e pótolni azt az időt, amit nem együtt töltöttünk el? Be lehet-e pótolni, lehet-e kárpótolni az elszalasztott pillanatokat? Amikor a gyermeked megteszi az első lépést, vagy a legjobb barátod esküvője van, vagy amikor a nehézségekben kell részt vállalni, ott lenni szüleid, szeretteid mellett, akik várnak?!

Küldök egy üzenetet. Ne küldj! Légy ott, mert egy ilyen találkozás elmulasztását semmivel sem lehet pótolni.

Mi az anyaszentegyház? A válasz már a kisujjunkban: azoknak a híveknek a lelki közössége stb. Tehát közösség. Sokan megfogalmazzák kifogásaik közt, hogy azért nem járnak a templomba, mert a maguk csendjében is tudnak imádkozni. Nos, ennek a kijelentésnek csak az első része szokott valós lenni: nem járnak templomba… Helyes és kell is a magunk belső szobájában elmondott imádság, de a gyülekezeti találkozásoknak éppen az a lényege, amit egyedül nem tudsz megtapasztalni: a közösségi élmény. Táncolni, énekelni is tudunk otthon, egyedül, mégis eljárunk közösségi alkalmakra, eseményekre, baráti társaságokba mulatni, táncolni, bulizni, mert más az élmény…

Milyen jó lenne, ha ezt a templomi- közösségi élményt is elkezdenék kívánni az emberek, és magukénak érezni a templomot, a gyülekezetet, a tanácstermet, az ifjúsági házat, kinek amije van, és mindent a maga szépségével, örömével de gondjával, hibájával is! Gyermekeinket se csak akkor szeretjük, és törődünk velük, amikor jók és ügyesek, sőt, ha baj van, akkor még inkább oda kell figyelnünk egymásra!

Számomra az lenne az egyik legnagyobb elégtétel és eredmény, ha ezt meg tudnám a gyülekezet minden tagjával értetni: itt minden a tiétek. Ha valami szép, az a ti örömötök, ha valami nincs rendben a ti gondotok, felelősségetek, úgy, ahogy az otthonaitokban is.

Érezzétek magatokat otthon!