2011. 07. 22. Mindennapi kenyér Nagy Adél
Egy filmet néztem az elmúlt napokban, amelynek az volt a címe: Utazás a mennyországba. Egy kisgyerekről szól, akinek egyetlen nagy álma van: eljutni a mennyországba, hogy viszontláthassa elvesztett szüleit. Az árvaház mostoha körülményei szökésre késztetik és első útja egy csavargóhoz vezet. Sok mindent megélnek és megtapasztalnak együtt. Kéregetésből, koldulásból tengődnek egyik napról a másikra, s bármily nehéz legyen is a mindennapinak az előteremtése, a csavargó mégis arra tanítja, hogy semmilyen körülmények között nem lophat. Csak egyetlen dolgot vehet el: a vendéglőasztalon hagyott kenyeret, mert az már nem kell senkinek, és így folytatja, mondja ki a mélyenszántó igazságot: mert életünk legnagyobb titka, hogy kenyérre mindannyiunknak szüksége van.
Kenyeret azóta fogyasztunk, amióta az ember létezik. A primitív vagy természeti ember megette a gabonamagvakat, majd miután megismerte a tüzet forró kövön megsütötte az összezúzott magvakat. Felismerte, hogy tápláló, erőt adó, jóízű táplálék. S mivel az égieknek tudta be, hogy a magvakból kenyér lett, éppen azért a kenyeret, amiképpen a tűzhelyet is, vallásos áhítattal övezte. Nekünk ma olyan természetes, hogy ott van asztalon. Az ember alapvető tápláléka a kenyér.
Hogy milyen létfontosságú a kenyér azt nap mint nap megfogalmazzuk a Jézustól tanult imádságban: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S mennyi minden van még ebben a kérésben, mert valahányszor elmondom ott van benne a hit, hogy megkapom a mindennapi kenyeret, amely táplálék a megfáradt testnek, az éhező léleknek, valahányszor elmondom kifejezem felebaráti szeretetemet, a gondoskodásomat, mert úgy e, amikor kimondjuk, hogy add meg nekünk, akkor arra gondolok, hogy másnak is, felebarátomnak, szomszédomnak, falustársamnak, benne van a felelősség: nem ingyen kérem, hanem munkám, fáradozásom árán.
Imádkozol-e, kéred-e a mindennapi kenyeret, az érte való fáradozásnak verejtékét, áldásait? Vagy természetes, hogy ott van: boltban, pékségben, asztalon? Ugye, sokszor gondolod azt, hogy neked imádság nélkül is kijár?
2011. július 22., péntek
Szabó Előd: Csapás
2011. 07. 21. Csapás Szabó Előd
Amikor az Úr meg akarja szabadítani népét a fogságból, tíz csapással lágyítja meg az egyiptomi fáraó megkeményedett szívét. A tíz közül az egyik legsúlyosabb csapás, hogy Egyiptom vizei vérré változtak.
Egyiptom számára a víz nagyon sokat jelentett. Az egyiptomi nép istenként tisztelte az országot átszelő Nílus folyót, mert „jóindulatától” függött élete, jóléte. Ezt a tiszteletet mi szinte fel sem tudjuk mérni, hiszen olyan áldott földön lakunk, ahol források fakadnak a hegyoldalakban, s a tiszta víz csillogóan kínálja fel önmagát. Éppen ezért nem is becsüljük annyira: szennyezzük vagy helyettesítjük annyi másféle itallal...
Lelkünknek is szüksége van a tiszta vízre, mert ahogyan nem mindegy, hogy mit iszunk, úgy nem mindegy az sem, hogy mivel tápláljuk lelkünket. Az Isten-hit tiszta forrás: nem cifra, nem színezett és ízesített, nem mesterségesen tartósított, de természetes, egészséges és életet adó. Nagy csapás az ember számára, ha ezt a tiszta forrást mással pótolja, ha lelkének szomját a kézenfekvő, könnyen elérhető, hamis színekkel és ízekkel kínált táplálékkal pótolja. Mert akkor a víz vérré válik...
A bölcs mondás szerint a vér nem válik vízzé. Tapasztaljuk egyre inkább azonban ennek a mondásnak a cáfolatát, bizony vérként hozzánk tartozó értékeinket sokszor felhígítjuk: család, nemzet, vallás, történelmi múlt, becsület, szorgalom.
Az Úr segítsen minket, hogy víz vérré ne váljon forrásainkban, s vér vízzé ne híguljon ereinkben!
Amikor az Úr meg akarja szabadítani népét a fogságból, tíz csapással lágyítja meg az egyiptomi fáraó megkeményedett szívét. A tíz közül az egyik legsúlyosabb csapás, hogy Egyiptom vizei vérré változtak.
Egyiptom számára a víz nagyon sokat jelentett. Az egyiptomi nép istenként tisztelte az országot átszelő Nílus folyót, mert „jóindulatától” függött élete, jóléte. Ezt a tiszteletet mi szinte fel sem tudjuk mérni, hiszen olyan áldott földön lakunk, ahol források fakadnak a hegyoldalakban, s a tiszta víz csillogóan kínálja fel önmagát. Éppen ezért nem is becsüljük annyira: szennyezzük vagy helyettesítjük annyi másféle itallal...
Lelkünknek is szüksége van a tiszta vízre, mert ahogyan nem mindegy, hogy mit iszunk, úgy nem mindegy az sem, hogy mivel tápláljuk lelkünket. Az Isten-hit tiszta forrás: nem cifra, nem színezett és ízesített, nem mesterségesen tartósított, de természetes, egészséges és életet adó. Nagy csapás az ember számára, ha ezt a tiszta forrást mással pótolja, ha lelkének szomját a kézenfekvő, könnyen elérhető, hamis színekkel és ízekkel kínált táplálékkal pótolja. Mert akkor a víz vérré válik...
A bölcs mondás szerint a vér nem válik vízzé. Tapasztaljuk egyre inkább azonban ennek a mondásnak a cáfolatát, bizony vérként hozzánk tartozó értékeinket sokszor felhígítjuk: család, nemzet, vallás, történelmi múlt, becsület, szorgalom.
Az Úr segítsen minket, hogy víz vérré ne váljon forrásainkban, s vér vízzé ne híguljon ereinkben!
2011. július 19., kedd
Rácz Norbert: R.N. első levelének első fejezete a nagyra becsült Timóteushoz
2011. 07. 19. R.N. első levelének első fejezete a nagyra becsült Timóteushoz Rácz Norbert
Kegyelem néked és békesség, Kedves Timóteus, Testvérem az Úrban! Hálát adok a mi Urunknak, Istenünknek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy olvashattam rólad, nagyra becsült Testvérem, és ismerhetlek téged, még akkor is, ha az idő – fájdalom – oly igen elválaszt minket egymástól. Öröm számomra, hogy benned olyan társra találtam, aki mind életkörülményében, mind világszemléletében oly hasonló helyzetben van énvelem. Mert hát látod, nagyra becsült testvérem, mind korunk, mind helyzetünk igen hasonlít. Igaz ugyan, hogy a majd két évezred könyörtelenül ellehetetleníti a személyes kapcsolat létrejöttét, ám az is tény, hogy te fiatalon váltál kővé az idő mindegyre dermesztő lávafolyásában, így feljogosítva érzem magam, hogy a közös életkorra és helyzetre való tekintettel testvéremnek, sorstársamnak, egyben bölcsebb és tapasztaltabb vezéremnek tartsalak téged, aki színről-színre hallgathattad nagy tanítónknak, a társzoszi Pálnak a szavait, sőt abban a megtiszteltetésben részesülhettél, hogy a páratlan apostol – kivel szívesen vitáznék, ha erre lehetőségem lenne – két levélben is személyesen téged szólított meg, és oktatott a mi Urunk ismeretére.
Levelem célja – az apostoli szukcesszió elvét tiszteletben tartva – hogy számot adjak arról a korról, melyben e földi létet nekem megadatott élnem, figyelmemet azon témák felé fordítva, melyeket a tehozzád címzett első levélből vélek kimazsolázni. Ebbéli törekvésemben az az elképzelés vezérel, hogy Téged elsősorban a gyülekezetépítés kérdései érdekelnek, illetve gondolkodásod középpontjában áll a keresztényi közösség helyes életvitelének kérdése. Íme, látod, mélyen tisztelt Testvérem, még egy közös pont, ami minket összeköt. Tudod, napjaim nem sokban különböznek attól a kortól, melyben te éltél. Bár bizonyára igen elcsodálkoznál mindazon, amit ma tapasztalnál, mégis első meglepettségedből felocsúdva láthatnád, az alapvető kérdésekben bizony a világ sokat nem változott, hiszen nagyra becsült tanítónk, Saul törekvése nyilván mutatja, milyen ádáz harcot kell vívni minden korban a hamis tanítók ellen. Sőt manapság az okozza a legnagyobb gondot, hogy nehéz a búzát a konkolytól elválasztani, a megannyi génmódosított (erről többet egy későbbi levelemben írok majd) növény – a túlélési ösztöntől hajtva – olyan viselkedési sémákat produkál, mely a legtapasztaltabb földművelőket is megtéveszti, úgy, ahogy a lelkiek világában, a sok szellemi konkoly is azonképpen változott, hogy a megmaradás és a siker hogyan biztosít túlélési lehetőséget számukra. Tudod, mélyen tisztelt Testvérem, nagyra becsült tanítónk példája a hitről és a jó lelkiismeretről olyan iránytű, melyet mindannyian valamilyen módon elő kellene vegyünk lelkünk tarisznyájából, azért, hogy a teáltalad is megélt apostoli tevékenységben biztosan ússzunk a lét tengerén, és ne veszítsük szemünk elől a názáreti Jézus tanítását, ami mindkettőnk számára út, igazság és élet.
(folytatás következik)
Kegyelem néked és békesség, Kedves Timóteus, Testvérem az Úrban! Hálát adok a mi Urunknak, Istenünknek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy olvashattam rólad, nagyra becsült Testvérem, és ismerhetlek téged, még akkor is, ha az idő – fájdalom – oly igen elválaszt minket egymástól. Öröm számomra, hogy benned olyan társra találtam, aki mind életkörülményében, mind világszemléletében oly hasonló helyzetben van énvelem. Mert hát látod, nagyra becsült testvérem, mind korunk, mind helyzetünk igen hasonlít. Igaz ugyan, hogy a majd két évezred könyörtelenül ellehetetleníti a személyes kapcsolat létrejöttét, ám az is tény, hogy te fiatalon váltál kővé az idő mindegyre dermesztő lávafolyásában, így feljogosítva érzem magam, hogy a közös életkorra és helyzetre való tekintettel testvéremnek, sorstársamnak, egyben bölcsebb és tapasztaltabb vezéremnek tartsalak téged, aki színről-színre hallgathattad nagy tanítónknak, a társzoszi Pálnak a szavait, sőt abban a megtiszteltetésben részesülhettél, hogy a páratlan apostol – kivel szívesen vitáznék, ha erre lehetőségem lenne – két levélben is személyesen téged szólított meg, és oktatott a mi Urunk ismeretére.
Levelem célja – az apostoli szukcesszió elvét tiszteletben tartva – hogy számot adjak arról a korról, melyben e földi létet nekem megadatott élnem, figyelmemet azon témák felé fordítva, melyeket a tehozzád címzett első levélből vélek kimazsolázni. Ebbéli törekvésemben az az elképzelés vezérel, hogy Téged elsősorban a gyülekezetépítés kérdései érdekelnek, illetve gondolkodásod középpontjában áll a keresztényi közösség helyes életvitelének kérdése. Íme, látod, mélyen tisztelt Testvérem, még egy közös pont, ami minket összeköt. Tudod, napjaim nem sokban különböznek attól a kortól, melyben te éltél. Bár bizonyára igen elcsodálkoznál mindazon, amit ma tapasztalnál, mégis első meglepettségedből felocsúdva láthatnád, az alapvető kérdésekben bizony a világ sokat nem változott, hiszen nagyra becsült tanítónk, Saul törekvése nyilván mutatja, milyen ádáz harcot kell vívni minden korban a hamis tanítók ellen. Sőt manapság az okozza a legnagyobb gondot, hogy nehéz a búzát a konkolytól elválasztani, a megannyi génmódosított (erről többet egy későbbi levelemben írok majd) növény – a túlélési ösztöntől hajtva – olyan viselkedési sémákat produkál, mely a legtapasztaltabb földművelőket is megtéveszti, úgy, ahogy a lelkiek világában, a sok szellemi konkoly is azonképpen változott, hogy a megmaradás és a siker hogyan biztosít túlélési lehetőséget számukra. Tudod, mélyen tisztelt Testvérem, nagyra becsült tanítónk példája a hitről és a jó lelkiismeretről olyan iránytű, melyet mindannyian valamilyen módon elő kellene vegyünk lelkünk tarisznyájából, azért, hogy a teáltalad is megélt apostoli tevékenységben biztosan ússzunk a lét tengerén, és ne veszítsük szemünk elől a názáreti Jézus tanítását, ami mindkettőnk számára út, igazság és élet.
(folytatás következik)
2011. július 18., hétfő
Orbán Erika: Átváltozás
2011. 07. 16. Átváltozás Orbán Erika
Emberi kapcsolataim és mindennapi megfigyeléseim során gyakran eszembe jutnak Tóth Árpád szavai: „Fény vagy te is, lobogj hát,/ Melegíts és égess,/ Hinned kell, hogy a világ/ Teveled is ékes.” Olyankor, amikor azzal szembesülök, egy-egy személy kíméletlen társaihoz és/vagy önmagához, kell a vigasz.
Fény-létünk számomra egyenértékű azzal, hogy Isten-hordozók és szeretet-források vagyunk. Lelki és tudati világunkba azonban nem könnyű ezt a hitet beépíteni. Egyfelől akadályoznak tapasztalataink. Testi, lelki fájdalmak; elkerülhetetlen konfliktusok; életkrízisek; régi terhek; olyan nehézségek, amelyek cipelése, vagy amelyekkel való szembenézés problémát okoz. Továbbá gátol hiúságunk, nagyravágyásunk: az mégiscsak valószerűtlen, hogy egyformán „fényes fények” legyünk; és a kiválók között is lenniük kell legkiválóbbaknak! A versengő világ emberi mércéje. Végül ott van részleges, töredékes ismeretünk. És tárgyi, és tapasztalati tudásunk hiányosságaitól való félelmünk.
Jézus azt mondja a nagy parancsolat második felében: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Azaz légy szeretet forrása önmagad és mások számára.
Ismerd fel képességeidet, és élj velük; szeressed! Ismerd meg vágyaidat, és tápláld; szeressed!
Ismerd fel korlátaidat, tiszteld és szeressed! Ismerd ki gyengéidet, és szeretettel gyengítsd!
Ismerd fel fájdalmaidat, szeressed és beszélj róluk!
Ismerd meg terheidet, és oszd meg; szeressed!
Ismerd föl sérelmeidet, és bocsáss meg! Szeressél!
Ismerd meg haragodat, és úgy engedd el, hogy szereted!
Ismerd föl titkaidat, és őrizd; szeressed! Ismerd meg céljaidat, és indulj el feléjük; szeressed!
Ismerd fel nehézségeidet, és győzd le; szeressed! Ismerd föl tükreidet, és nézz beléjük! Szeressed!
Ismerd el törékenységedet, és légy gyöngéd magadhoz! Senki más nem vigyázhat rád azon a szereteten kívül, amit Te magadban hordozol.
És akkor tudsz továbblépni, és áldásos szeretetté válni mások életében, ha önmagadat megismerted, és szereted. Nem perzselő tűzként, nem pislákoló lángként, nem mesterséges neonként, nem ki- és lemerülő elemlámpaként, hanem igaz természeted szerint, fényként. Akkor nem vársz majd senkitől védelmet, tiszteletet, fölemelést, gyengédséget, megbocsátást és szárnyakat; mert akkor magad leszel áradó fény és föltétlen szeretet.
És „a fényt megvilágítani nem lehet.” (Szabó Magda)
Emberi kapcsolataim és mindennapi megfigyeléseim során gyakran eszembe jutnak Tóth Árpád szavai: „Fény vagy te is, lobogj hát,/ Melegíts és égess,/ Hinned kell, hogy a világ/ Teveled is ékes.” Olyankor, amikor azzal szembesülök, egy-egy személy kíméletlen társaihoz és/vagy önmagához, kell a vigasz.
Fény-létünk számomra egyenértékű azzal, hogy Isten-hordozók és szeretet-források vagyunk. Lelki és tudati világunkba azonban nem könnyű ezt a hitet beépíteni. Egyfelől akadályoznak tapasztalataink. Testi, lelki fájdalmak; elkerülhetetlen konfliktusok; életkrízisek; régi terhek; olyan nehézségek, amelyek cipelése, vagy amelyekkel való szembenézés problémát okoz. Továbbá gátol hiúságunk, nagyravágyásunk: az mégiscsak valószerűtlen, hogy egyformán „fényes fények” legyünk; és a kiválók között is lenniük kell legkiválóbbaknak! A versengő világ emberi mércéje. Végül ott van részleges, töredékes ismeretünk. És tárgyi, és tapasztalati tudásunk hiányosságaitól való félelmünk.
Jézus azt mondja a nagy parancsolat második felében: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Azaz légy szeretet forrása önmagad és mások számára.
Ismerd fel képességeidet, és élj velük; szeressed! Ismerd meg vágyaidat, és tápláld; szeressed!
Ismerd fel korlátaidat, tiszteld és szeressed! Ismerd ki gyengéidet, és szeretettel gyengítsd!
Ismerd fel fájdalmaidat, szeressed és beszélj róluk!
Ismerd meg terheidet, és oszd meg; szeressed!
Ismerd föl sérelmeidet, és bocsáss meg! Szeressél!
Ismerd meg haragodat, és úgy engedd el, hogy szereted!
Ismerd föl titkaidat, és őrizd; szeressed! Ismerd meg céljaidat, és indulj el feléjük; szeressed!
Ismerd fel nehézségeidet, és győzd le; szeressed! Ismerd föl tükreidet, és nézz beléjük! Szeressed!
Ismerd el törékenységedet, és légy gyöngéd magadhoz! Senki más nem vigyázhat rád azon a szereteten kívül, amit Te magadban hordozol.
És akkor tudsz továbblépni, és áldásos szeretetté válni mások életében, ha önmagadat megismerted, és szereted. Nem perzselő tűzként, nem pislákoló lángként, nem mesterséges neonként, nem ki- és lemerülő elemlámpaként, hanem igaz természeted szerint, fényként. Akkor nem vársz majd senkitől védelmet, tiszteletet, fölemelést, gyengédséget, megbocsátást és szárnyakat; mert akkor magad leszel áradó fény és föltétlen szeretet.
És „a fényt megvilágítani nem lehet.” (Szabó Magda)
2011. július 15., péntek
Demeter Sándor Lóránd: A gyász
2011. 07. 15. A gyász Demeter Sándor Lóránd
„A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról-napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.” (Tisza Kata) Ezt mindannyian megéljük. Minél inkább telik tőlünk is az idő, annál gyakrabban éljük meg. Sorra távoznak életünkből azok, akik hozzánk tartoznak, akik életünk egy-egy pillanatát szebbé varázsolták, akiknek helye van a szívünkben, akikről eszünkbe jut egy kellemes élmény, akiknek az arcát, a hangját, a mozdulatát bármikor fel tudjuk idézni... Kontúrjaik ugyan napról-napra kihalványulnak belőlünk, de az emlékezés ceruzája mégis egyetlen pillanat alatt képes visszaidézni, felerősíteni, újrarajzolni alakjukat.
A továbbiakban két bibliai szereplő gyászában az újrarajzolás különböző módjait szemlélhetjük.
Jákób, gyermeke (vélt) elvesztésekor megszaggatta a ruháját, zsákot tekert a derekára és sírt. (1Móz 37,34-35) Gyászát kifejezte, a világ elől nem rejtette el. Nem zárta magába, nem bújt el vele, nem rejtegette. Nem tetette magát erősnek. Mivel nem tetette magát, nem képmutatóskodott, közvetlen környezete nem csak észlelte az ő gyászát, hanem megpróbált segítségére lenni. Vigasztalták.
Temetéseken – az Isten nyugosztalja mellett – ezek a leggyakrabban elhangzó szavak: vigasztalódást kívánunk. Jákóbnak nem csak vigasztalódást kívántak, hanem igyekeztek őt vigasztalni. Mert a vigasztalás tett. Nyelvileg is cselekvést fejez ki. Elemeire bontva a szó azt jelenti, hogy gyászt eloszlatni, elviselhetővé tenni egy olyan nehéz és fájdalmas időszakban, amikor az megfoszt az örömtől. Olyan időszakban, amikor túltengnek a negatív érzések. Vagy csak negatív érzések vannak: félelem, megsebesítettség, elkeseredettség, tehetetlenség, bánat, fájdalom...
Nehéz a gyászban vigaszra lelni. Vigasztalni is nehéz. Az emlékezés kontúrceruzája még nagyon erős vonásokkal dolgozik. Olyan ez mint az emberi testen ejtett mély seb. Beforr ugyan, de valahányszor ránézünk, az emlékezet mindig visszahozza, megeleveníti, valóságossá teszi azt a fájdalmat és azt a számtalan negatív érzést, amit a megszerzés pillanatában eltöltött.
Jákób nem akart vigasztalódni. Hiábavaló volt minden igyekezet. Mihelyt egy kicsit is halványították a kontúrokat, ő azonnal visszarajzolta, visszaerősítette őket. Ezzel az állandó szenvedéssel kívánta leélni hátralevő életét. „Gyászolva megyek a holtak hazájába” – mondta ki szavakban is érzéseit. Hiábavaló minden vigasztaló igyekezet.
Egészen más Dávid királynak a gyásza. Olyan apának a gyásza, aki nem hirtelen veszíti el fiát, hanem ideje van rákészülni a veszteségre. Hat napon keresztül „könyörgött Istenhez a gyermekért, böjtöt tartott Dávid, és amikor bement a földön töltötte az éjszakát. Udvarának vénei odaálltak mellé, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek.” (2Sám 12,16-18) Viselkedését látva szolgái meg sem merték mondani neki, hogy meghalt a gyermeke. Amikor mégis megtették, igen meglepődtek, hogy Dávid felkelt, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement az Úr házába és leborult, majd hazament és evett. A csodálkozó kérdésekre ezt válaszolta: „Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Elfogadta az élet-halál örökre kiismerhetetlen rejtélyét, azt, amit Pál később így erősít meg: „nincs itt maradandó városunk.” (Zsid 13,14)
Jákób az örök gyász, Dávid a túljutás (túlélés?) mellett döntött.
„A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról-napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.” (Tisza Kata) Ezt mindannyian megéljük. Minél inkább telik tőlünk is az idő, annál gyakrabban éljük meg. Sorra távoznak életünkből azok, akik hozzánk tartoznak, akik életünk egy-egy pillanatát szebbé varázsolták, akiknek helye van a szívünkben, akikről eszünkbe jut egy kellemes élmény, akiknek az arcát, a hangját, a mozdulatát bármikor fel tudjuk idézni... Kontúrjaik ugyan napról-napra kihalványulnak belőlünk, de az emlékezés ceruzája mégis egyetlen pillanat alatt képes visszaidézni, felerősíteni, újrarajzolni alakjukat.
A továbbiakban két bibliai szereplő gyászában az újrarajzolás különböző módjait szemlélhetjük.
Jákób, gyermeke (vélt) elvesztésekor megszaggatta a ruháját, zsákot tekert a derekára és sírt. (1Móz 37,34-35) Gyászát kifejezte, a világ elől nem rejtette el. Nem zárta magába, nem bújt el vele, nem rejtegette. Nem tetette magát erősnek. Mivel nem tetette magát, nem képmutatóskodott, közvetlen környezete nem csak észlelte az ő gyászát, hanem megpróbált segítségére lenni. Vigasztalták.
Temetéseken – az Isten nyugosztalja mellett – ezek a leggyakrabban elhangzó szavak: vigasztalódást kívánunk. Jákóbnak nem csak vigasztalódást kívántak, hanem igyekeztek őt vigasztalni. Mert a vigasztalás tett. Nyelvileg is cselekvést fejez ki. Elemeire bontva a szó azt jelenti, hogy gyászt eloszlatni, elviselhetővé tenni egy olyan nehéz és fájdalmas időszakban, amikor az megfoszt az örömtől. Olyan időszakban, amikor túltengnek a negatív érzések. Vagy csak negatív érzések vannak: félelem, megsebesítettség, elkeseredettség, tehetetlenség, bánat, fájdalom...
Nehéz a gyászban vigaszra lelni. Vigasztalni is nehéz. Az emlékezés kontúrceruzája még nagyon erős vonásokkal dolgozik. Olyan ez mint az emberi testen ejtett mély seb. Beforr ugyan, de valahányszor ránézünk, az emlékezet mindig visszahozza, megeleveníti, valóságossá teszi azt a fájdalmat és azt a számtalan negatív érzést, amit a megszerzés pillanatában eltöltött.
Jákób nem akart vigasztalódni. Hiábavaló volt minden igyekezet. Mihelyt egy kicsit is halványították a kontúrokat, ő azonnal visszarajzolta, visszaerősítette őket. Ezzel az állandó szenvedéssel kívánta leélni hátralevő életét. „Gyászolva megyek a holtak hazájába” – mondta ki szavakban is érzéseit. Hiábavaló minden vigasztaló igyekezet.
Egészen más Dávid királynak a gyásza. Olyan apának a gyásza, aki nem hirtelen veszíti el fiát, hanem ideje van rákészülni a veszteségre. Hat napon keresztül „könyörgött Istenhez a gyermekért, böjtöt tartott Dávid, és amikor bement a földön töltötte az éjszakát. Udvarának vénei odaálltak mellé, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek.” (2Sám 12,16-18) Viselkedését látva szolgái meg sem merték mondani neki, hogy meghalt a gyermeke. Amikor mégis megtették, igen meglepődtek, hogy Dávid felkelt, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement az Úr házába és leborult, majd hazament és evett. A csodálkozó kérdésekre ezt válaszolta: „Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Elfogadta az élet-halál örökre kiismerhetetlen rejtélyét, azt, amit Pál később így erősít meg: „nincs itt maradandó városunk.” (Zsid 13,14)
Jákób az örök gyász, Dávid a túljutás (túlélés?) mellett döntött.
2011. július 14., csütörtök
Székely Kinga Réka: A kisdiák emlékei
2011. 07. 13. A kisdiák emlékei Székely Kinga Réka
Az évzárón a kisdiákok boldog izgalommal lapozgatták az ajándékba kapott könyveket. Fél szemmel a tanító nénire sandítottak még, figyelmet mímelve, de már az oklevelek és a könyvek tarka világa bódította őket. A szülőkből, nagyszülőkből álló nézőközönség könnyeit törölgette egy-egy jól sikerült szavalat és ének után.
Biztos vagyok benne, hogy lélekben mindenki újra szembenézett a kisdiákkal, aki volt hajdanán.
A múlt kísért, megelevenedik, a múlt mindig jelen van, a múlthoz igazodik minden. Hozzá hasonlítjuk jelen történéseinket. Függetlenül attól, hogy pont ugyanolyanra – vagy épp ellenkezőjére – akarjuk teremteni a jelent, a múlt leghatékonyabb erőforrásainkat serkenti munkára.
Aki értéket, követendő példát ismer fel a múltban, az minden erejével azon van, hogy saját élete, beszéde és tettei, a múltbeli példa hasonmásai legyenek.
Aki megveti a múltat és viszolyog annak szereplőitől és helyzeteitől, az minden erejével azon van, hogy minden perce, szava, mozdulata eltérő, vagy teljesen ellenkező legyen.
Én pionír kisdiák önmagammal néztem szembe, aki hajdan szent lelkesedéssel küzdött azért, hogy megszerezze a piros-sárga-kék pionír kitüntetéseket. Szembenéztem a kisdiákkal, aki néhány évzárót abban az abszurd vágyban töltött el, hogy felnőni csakis azért érdemes, hogy a jó pionírból jó párttag lehessen. Szembenéztem a kisdiákkal, aki haragudott, ha valaki figyelmetlenségből pionírszoknyáját összegyűrte, és egyenesen a lénye elleni támadásnak minősítette, ha valaki megtépázta pionír nyakkendőjét.
A jelen évzárón a legfiatalabbtól a legidősebbig közösen mondtuk a Miatyánkat, susogtak a székely szoknyák, zsoltárok és ősi népi dallamok töltötték el a szívünket, és a furulyaszó még a rétig is elhallatszott.
Szánakozva simogattam meg lélekben a pionír kisdiákot. Az identitászavar a pionírruhával együtt a megemésztő múlté.
Az évzárón a kisdiákok boldog izgalommal lapozgatták az ajándékba kapott könyveket. Fél szemmel a tanító nénire sandítottak még, figyelmet mímelve, de már az oklevelek és a könyvek tarka világa bódította őket. A szülőkből, nagyszülőkből álló nézőközönség könnyeit törölgette egy-egy jól sikerült szavalat és ének után.
Biztos vagyok benne, hogy lélekben mindenki újra szembenézett a kisdiákkal, aki volt hajdanán.
A múlt kísért, megelevenedik, a múlt mindig jelen van, a múlthoz igazodik minden. Hozzá hasonlítjuk jelen történéseinket. Függetlenül attól, hogy pont ugyanolyanra – vagy épp ellenkezőjére – akarjuk teremteni a jelent, a múlt leghatékonyabb erőforrásainkat serkenti munkára.
Aki értéket, követendő példát ismer fel a múltban, az minden erejével azon van, hogy saját élete, beszéde és tettei, a múltbeli példa hasonmásai legyenek.
Aki megveti a múltat és viszolyog annak szereplőitől és helyzeteitől, az minden erejével azon van, hogy minden perce, szava, mozdulata eltérő, vagy teljesen ellenkező legyen.
Én pionír kisdiák önmagammal néztem szembe, aki hajdan szent lelkesedéssel küzdött azért, hogy megszerezze a piros-sárga-kék pionír kitüntetéseket. Szembenéztem a kisdiákkal, aki néhány évzárót abban az abszurd vágyban töltött el, hogy felnőni csakis azért érdemes, hogy a jó pionírból jó párttag lehessen. Szembenéztem a kisdiákkal, aki haragudott, ha valaki figyelmetlenségből pionírszoknyáját összegyűrte, és egyenesen a lénye elleni támadásnak minősítette, ha valaki megtépázta pionír nyakkendőjét.
A jelen évzárón a legfiatalabbtól a legidősebbig közösen mondtuk a Miatyánkat, susogtak a székely szoknyák, zsoltárok és ősi népi dallamok töltötték el a szívünket, és a furulyaszó még a rétig is elhallatszott.
Szánakozva simogattam meg lélekben a pionír kisdiákot. Az identitászavar a pionírruhával együtt a megemésztő múlté.
2011. július 13., szerda
Pál János: Vallásról, szekularizációról
2011. 07. 12. Vallásról, szekularizációról Pál János
Papi gyűlésen vettem részt a múlt héten, ahol a vallás kérdése ismét terítékre került olyan tálalásban, mint a 21. század potenciálisan időszerűtlenné válható eszméje, ideája.
Tényleg, szükség van-e a vallásra – tűnődtem el újra magamban –, mert „Marx bácsi” is megmondta, hogy a vallás a népek ópiuma, minden nyomorúságnak forrása. És azóta is sokan harsogják, hogy a vallás csak kölönc az emberiség nyakában, üres, értelmetlen szócséplés.
Úgy gondoltam, azt a Szolzsenyicint fogom segítségül hívni ebben az örökösnek tűnő vitában, aki a munkatáborok poklában az emberi létről elmélkedve egyebek mellett az alábbi következtetésre jutott. „Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.” (A Gulág szigetcsoport)
Pál apostol hasonlóképpen vélekedik és az istenhívő ember feladatát így summázza: „Mert nem vér és test ellen van a mi tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszságnak a magasságban lakozó szellemei ellen. Ezért vegyétek magatokra az Isten minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon és mindeneket jól elvégezve, megálljatok. Álljatok meg tehát körülövezve derekatokat igazsággal és felöltözve a megigazulás páncéljába, és felsaruzva lábatokat készségével. Mindezekhez vegyétek fel a hit pajzsát, amellyel a gonosznak tüzes nyilát megolthatjátok.” (Ef 6, 12–16)
A vallás tehát utat mutat és tanít, hogy eljussunk az élet értelméhez, céljához, hogy alkossunk és teremtsünk, leküzdjük a mindennapjainkat undorítóvá tevő rosszat. A vallás életre, szépségre, jóra, az istenire parancsol...
A kérdésem az orosz íróval együtt azonban az, hogy:„Ha a XXI. századra az emberiség nem robbantja föl vagy nem fojtja meg önmagát, akkor talán ez az irányzat fog diadalmaskodni? Mert ha nem ez győz az emberiség történelme puszta egy helyben topogás, merő értelmetlenség. Hová tart akkor az emberiség, van-e egyáltalán értelme a folytatásnak? Hisz az ellenfelet lebunkózni: ezt már az ősember is tudta!” (A Gulág szigetcsoport)
Marxék ez utóbit tették! Az anyagias, fogyasztó, istenitől kiüresített ember is ezt teszi – a másikat lebunkózza! Sokra nem jutottunk... Ül számítógépe előtt az emberi rációban feltétlenül hívő „homo technikus” és közben ismét majommá görbed, majomvilágot teremtve maga körül ...
Papi gyűlésen vettem részt a múlt héten, ahol a vallás kérdése ismét terítékre került olyan tálalásban, mint a 21. század potenciálisan időszerűtlenné válható eszméje, ideája.
Tényleg, szükség van-e a vallásra – tűnődtem el újra magamban –, mert „Marx bácsi” is megmondta, hogy a vallás a népek ópiuma, minden nyomorúságnak forrása. És azóta is sokan harsogják, hogy a vallás csak kölönc az emberiség nyakában, üres, értelmetlen szócséplés.
Úgy gondoltam, azt a Szolzsenyicint fogom segítségül hívni ebben az örökösnek tűnő vitában, aki a munkatáborok poklában az emberi létről elmélkedve egyebek mellett az alábbi következtetésre jutott. „Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.” (A Gulág szigetcsoport)
Pál apostol hasonlóképpen vélekedik és az istenhívő ember feladatát így summázza: „Mert nem vér és test ellen van a mi tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszságnak a magasságban lakozó szellemei ellen. Ezért vegyétek magatokra az Isten minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon és mindeneket jól elvégezve, megálljatok. Álljatok meg tehát körülövezve derekatokat igazsággal és felöltözve a megigazulás páncéljába, és felsaruzva lábatokat készségével. Mindezekhez vegyétek fel a hit pajzsát, amellyel a gonosznak tüzes nyilát megolthatjátok.” (Ef 6, 12–16)
A vallás tehát utat mutat és tanít, hogy eljussunk az élet értelméhez, céljához, hogy alkossunk és teremtsünk, leküzdjük a mindennapjainkat undorítóvá tevő rosszat. A vallás életre, szépségre, jóra, az istenire parancsol...
A kérdésem az orosz íróval együtt azonban az, hogy:„Ha a XXI. századra az emberiség nem robbantja föl vagy nem fojtja meg önmagát, akkor talán ez az irányzat fog diadalmaskodni? Mert ha nem ez győz az emberiség történelme puszta egy helyben topogás, merő értelmetlenség. Hová tart akkor az emberiség, van-e egyáltalán értelme a folytatásnak? Hisz az ellenfelet lebunkózni: ezt már az ősember is tudta!” (A Gulág szigetcsoport)
Marxék ez utóbit tették! Az anyagias, fogyasztó, istenitől kiüresített ember is ezt teszi – a másikat lebunkózza! Sokra nem jutottunk... Ül számítógépe előtt az emberi rációban feltétlenül hívő „homo technikus” és közben ismét majommá görbed, majomvilágot teremtve maga körül ...
2011. július 11., hétfő
Máthé Sándor: Nyugtalanság
2011. 07. 11. Nyugtalanság Máthé Sándor
Lehet a mai világban nyugodtnak lenni? Nyugodt csak az lehet, akit nem érdekel semmi, aki teljesen közömbös, akinek már minden mindegy, aki csak tengődik, csak éppen él. Ezért nem mondom, hogy teljesen ki lehet, ki kell zárni életünkből a nyugtalanságot, a félelmet, a szorongást, de elviselhetőbbé lehet tenni az életet, ha nem engedjük ezeket az érzéseket teljesen eluralkodni rajtunk.
A nyugtalanság, a félelem egyik ellenszere a bizalom. Milyen szépen mondja a zsoltáros: „Benned bízom, nem félek!” Jézus meg így biztatja tanítványait: „Én vagyok, bízzatok, ne féljetek!” Valamiben hinni kell, valakiben bízni kell. Istenen túl, jó ha valaki időnként mellénk áll és szól: itt vagyok, veled vagyok, tiéd vagyok, vigyázok rád. Ne félj!
A nyugtalanság másik ellenszere a szeretet. Sokszor, elmondjuk, hogy mennyire nélkülözhetetlen a szeretet az emberi kapcsolatokban. A szeretet elűzi a félelmet, mondja Pál apostol. Nem az akármilyen szeretet: a teljes szeretet. Erre van szükség mindennapi emberi kapcsolatainkban, a családban, baráti viszonyainkban. Ne sajnáljuk a szót, legyen bátorságunk kimondani a sokak számára unalmas, érzelgős szöveget is: igen, szeretlek, szükségem van reád.
Sokan megmosolyogják az ilyen vallomásokat, pedig ilyen vallomások nélkül teljesen elbizonytalanodunk, nem tudjuk, hogy hova és kihez tartozunk. Azt hiszem, hogy itt a közösségben is időnként el kell mondjuk, hogy itt mindenki hozzánk tartozik, mindenkit egyformán szeretünk, tisztelünk. Ezért jó tartozni valahova s tudni, hogy gondolnak ránk, s ha mást nem is tehetnek értünk, legalább ránk figyelnek, meghallgatnak.
Van egy másik fajta nyugtalanság – az alkotó ember nyugtalansága – mely nélkül nem sokra vinné az ember. A világot mindig az ilyen nyugtalanság vitte előbbre. Kell az ilyen fajta nyugtalanság, de ne hagyjuk, hogy elfajuljon bennünk s szorongássá, beteges aggodalommá váljon, és megmérgezze a saját és környezetünk életét.
Féljétek Istent, s „nyugtalankodjék a ti szívetek”, de legyen ez a jobbra, nemesebbre törekvő ember nyugtalansága.
Lehet a mai világban nyugodtnak lenni? Nyugodt csak az lehet, akit nem érdekel semmi, aki teljesen közömbös, akinek már minden mindegy, aki csak tengődik, csak éppen él. Ezért nem mondom, hogy teljesen ki lehet, ki kell zárni életünkből a nyugtalanságot, a félelmet, a szorongást, de elviselhetőbbé lehet tenni az életet, ha nem engedjük ezeket az érzéseket teljesen eluralkodni rajtunk.
A nyugtalanság, a félelem egyik ellenszere a bizalom. Milyen szépen mondja a zsoltáros: „Benned bízom, nem félek!” Jézus meg így biztatja tanítványait: „Én vagyok, bízzatok, ne féljetek!” Valamiben hinni kell, valakiben bízni kell. Istenen túl, jó ha valaki időnként mellénk áll és szól: itt vagyok, veled vagyok, tiéd vagyok, vigyázok rád. Ne félj!
A nyugtalanság másik ellenszere a szeretet. Sokszor, elmondjuk, hogy mennyire nélkülözhetetlen a szeretet az emberi kapcsolatokban. A szeretet elűzi a félelmet, mondja Pál apostol. Nem az akármilyen szeretet: a teljes szeretet. Erre van szükség mindennapi emberi kapcsolatainkban, a családban, baráti viszonyainkban. Ne sajnáljuk a szót, legyen bátorságunk kimondani a sokak számára unalmas, érzelgős szöveget is: igen, szeretlek, szükségem van reád.
Sokan megmosolyogják az ilyen vallomásokat, pedig ilyen vallomások nélkül teljesen elbizonytalanodunk, nem tudjuk, hogy hova és kihez tartozunk. Azt hiszem, hogy itt a közösségben is időnként el kell mondjuk, hogy itt mindenki hozzánk tartozik, mindenkit egyformán szeretünk, tisztelünk. Ezért jó tartozni valahova s tudni, hogy gondolnak ránk, s ha mást nem is tehetnek értünk, legalább ránk figyelnek, meghallgatnak.
Van egy másik fajta nyugtalanság – az alkotó ember nyugtalansága – mely nélkül nem sokra vinné az ember. A világot mindig az ilyen nyugtalanság vitte előbbre. Kell az ilyen fajta nyugtalanság, de ne hagyjuk, hogy elfajuljon bennünk s szorongássá, beteges aggodalommá váljon, és megmérgezze a saját és környezetünk életét.
Féljétek Istent, s „nyugtalankodjék a ti szívetek”, de legyen ez a jobbra, nemesebbre törekvő ember nyugtalansága.
2011. július 9., szombat
Farkas Dénes: Cigaretta, halál, feltámadás?
2011. 07. 09. Cigaretta, halál, feltámadás? Farkas Dénes
Az egyik osztálytársam Szatmárnémetiben a múlt század ötvenes éveiben azt mesélte – szatmáriasan – hogy nagytata „mán halt megfele és azt suttogta, hogy dohán.”
Egykoron, sok évtizeddel ezelőtt, amikor tanultam cigarettázni, akkor még nem hirdették nyilvánosan, hogy halált okoz(hat). Csak a szigorú szülő vagy az „oszi” jelentett veszedelmet, de ez is csak akkor, ha elkaptak. Ebben az időben Édesapámnak nagyanyám „palántolt” a kertbe öt-hat szál dohányt, melynek alsó leveleit árnyékban megszárítva apám összecsavarta, és nagyon éles késével finomra laskázta. Ebből „sirítette” a cigarettáját. Ezt így csinálta az egész falu, mert a „Plugar” és a „National” eléggé hiánycikk volt. A gyufa az a luxuskategóriába tartozott. Minden bagósnak volt pléhből készült dohányzó tálcája, melynek a felnyitott fedelén egy kicsi nyelvecske csípte oda a cigarettapapírt, amit sodrás után nyállal ragasztottak össze.
A tüzet fehér „békakővel”, acéllal és „toplóval” csiholták. Nagyon érdekes volt, ahogy a kövecskére a körmükkel odafogták a taplót, és aktakapocs alakú acélpatkó-szerűséggel koccantották – míg sikerült – a kovakő oldalát. Egyszercsak szikra szökött a taplóra, amely azonnal égni kezdett, és máris kész volt a „szivargyújtás”. Azt majdnem elfelejtettem, hogy a taplót valamiért megfőzték, megszárították és csak a pihés részét tépegették rá a kovakőre. Az acél szerkentyűt úgy hívták, hogy „kuna”, a békakövet pedig „kovának” mondták.
Sófalvi Dénes bátyám egy rossz szemüveggel gyújtotta a cigarettáját. Ennek az volt a hátránya, hogy ha nem sütött a nap, akkor a ciginek „nuku.” Akkor még nem tudtuk, hogy Karádi „hamvadó cigarettája” vagy a Lili bárónő „kis cigaretta valódi finom”-ja halált okoz(hat).
Amikor vásárolom a „mindennapit”, szörnyű képeket és még szörnyűbb mondatokat veszek – a csomagokra nyomtatva. Láttam elrákosodott gégét, szétomlott tüdőt, üres babakocsit s hadd ne soroljam a szörnyűségeket! Az már a piac kérdése, hogy a cigaretta ára „ártalmas az egészségre”!
Távol legyen az, hogy a világ közvéleményének ellene szólnék, vagy pártolnám a cigisek hírhedt táborát, de azon elgondolkoztam, hogy ha igaz lesz a Credo („hiszem a test feltámadását”), amit csak az hisz, aki akar, akkor, ha a szatmári barátom történetét parafrazálom, hányan lesznek, akik „támadnak felfele és azt suttogják, hogy dohán”…
Az egyik osztálytársam Szatmárnémetiben a múlt század ötvenes éveiben azt mesélte – szatmáriasan – hogy nagytata „mán halt megfele és azt suttogta, hogy dohán.”
Egykoron, sok évtizeddel ezelőtt, amikor tanultam cigarettázni, akkor még nem hirdették nyilvánosan, hogy halált okoz(hat). Csak a szigorú szülő vagy az „oszi” jelentett veszedelmet, de ez is csak akkor, ha elkaptak. Ebben az időben Édesapámnak nagyanyám „palántolt” a kertbe öt-hat szál dohányt, melynek alsó leveleit árnyékban megszárítva apám összecsavarta, és nagyon éles késével finomra laskázta. Ebből „sirítette” a cigarettáját. Ezt így csinálta az egész falu, mert a „Plugar” és a „National” eléggé hiánycikk volt. A gyufa az a luxuskategóriába tartozott. Minden bagósnak volt pléhből készült dohányzó tálcája, melynek a felnyitott fedelén egy kicsi nyelvecske csípte oda a cigarettapapírt, amit sodrás után nyállal ragasztottak össze.
A tüzet fehér „békakővel”, acéllal és „toplóval” csiholták. Nagyon érdekes volt, ahogy a kövecskére a körmükkel odafogták a taplót, és aktakapocs alakú acélpatkó-szerűséggel koccantották – míg sikerült – a kovakő oldalát. Egyszercsak szikra szökött a taplóra, amely azonnal égni kezdett, és máris kész volt a „szivargyújtás”. Azt majdnem elfelejtettem, hogy a taplót valamiért megfőzték, megszárították és csak a pihés részét tépegették rá a kovakőre. Az acél szerkentyűt úgy hívták, hogy „kuna”, a békakövet pedig „kovának” mondták.
Sófalvi Dénes bátyám egy rossz szemüveggel gyújtotta a cigarettáját. Ennek az volt a hátránya, hogy ha nem sütött a nap, akkor a ciginek „nuku.” Akkor még nem tudtuk, hogy Karádi „hamvadó cigarettája” vagy a Lili bárónő „kis cigaretta valódi finom”-ja halált okoz(hat).
Amikor vásárolom a „mindennapit”, szörnyű képeket és még szörnyűbb mondatokat veszek – a csomagokra nyomtatva. Láttam elrákosodott gégét, szétomlott tüdőt, üres babakocsit s hadd ne soroljam a szörnyűségeket! Az már a piac kérdése, hogy a cigaretta ára „ártalmas az egészségre”!
Távol legyen az, hogy a világ közvéleményének ellene szólnék, vagy pártolnám a cigisek hírhedt táborát, de azon elgondolkoztam, hogy ha igaz lesz a Credo („hiszem a test feltámadását”), amit csak az hisz, aki akar, akkor, ha a szatmári barátom történetét parafrazálom, hányan lesznek, akik „támadnak felfele és azt suttogják, hogy dohán”…
2011. július 8., péntek
Buzogány-Csoma Csilla: Ébresztő
2011. 07. 08. Ébresztő Buzogány-Csoma Csilla
A Duna Televízió Térkép című műsorában láttam egy összeállítást a balázsfalvi magyarok, gyermekek elmúlt évekbeli és jelenlegi helyzetéről. Összevont vagy megszűnt osztályokról beszéltek, s arról, hogy több órás utazás kell ahhoz, hogy anyanyelvükön tanulhassanak.
Ebben a kilátástalan helyzetben, a román tulajdonban lévő rádió adásai közt a heti húsz percben jelentkező magyar nyelvű műsort, az Ébredést hallgathatják a városban és a környező falvakban élő hallgatók, „akik számára kedden délben megáll az élet”.
A megkérdezettek örömmel beszélnek a műsorról, egy álom megvalósulásáról, arról, hogy a templom falain kívül is hallhatnak magyar szót, magyarul hallgathatják az evangéliumot, az örömhírt, magyarul imádkozhatnak.
Élettörténetüket és történelmüket szem előtt tartva, az a tény, hogy a Balázsfalván található Apafi-kastély napjainkban a román görög-katolikus egyház székházaként van nyilvántartva, ébredésre int mindannyiunkat.
Ébresztő!
A Duna Televízió Térkép című műsorában láttam egy összeállítást a balázsfalvi magyarok, gyermekek elmúlt évekbeli és jelenlegi helyzetéről. Összevont vagy megszűnt osztályokról beszéltek, s arról, hogy több órás utazás kell ahhoz, hogy anyanyelvükön tanulhassanak.
Ebben a kilátástalan helyzetben, a román tulajdonban lévő rádió adásai közt a heti húsz percben jelentkező magyar nyelvű műsort, az Ébredést hallgathatják a városban és a környező falvakban élő hallgatók, „akik számára kedden délben megáll az élet”.
A megkérdezettek örömmel beszélnek a műsorról, egy álom megvalósulásáról, arról, hogy a templom falain kívül is hallhatnak magyar szót, magyarul hallgathatják az evangéliumot, az örömhírt, magyarul imádkozhatnak.
Élettörténetüket és történelmüket szem előtt tartva, az a tény, hogy a Balázsfalván található Apafi-kastély napjainkban a román görög-katolikus egyház székházaként van nyilvántartva, ébredésre int mindannyiunkat.
Ébresztő!
2011. július 7., csütörtök
Bíró Attila: Eszpresszó
2011. 07. 06. Eszpresszó Bíró Attila
„HÁT ISTEN NEKI, jere, üljünk be egy feketére az eszpresszóba. Számomra új dolog ez, új műfaj. Meg kell szokni” – ezekkel a szavakkal indítja egyik újságcikkét Márai, 1940. február 17-én. S aztán bemutatja a rövid tartózkodásra berendezett helyiséget, kicsiny asztalaival, liliputi székeivel és a nikkelezett gép villanyerő sajtolta mérges feketéjével. Ő, aki megszokta a kávéházak nyugodt, ünnepélyes márványasztalait, felkönyökölve, ráérősen eposzokat írt, s egy-egy kül- és belföldi újságcikk elolvasása után éppen a jövőbe akart látni…
Hetven év múltán ez a tempó csak hatványozódott, s az akkori sietség ma rohanássá nőtte ki magát. Boldogtalan otthontalanság… S a nyugtalan lelkek sietős percei ma még inkább másodpercekként pörögnek alá, a visszafordíthatatlan múlt pokoli üstjébe.
A minap ott álltam a sepsiszentgyörgyi Mikó utca sarkán – ebéd híján korgott a gyomrom –, bambultam a nyári esőcseppek szabályos tánclépései közt, s arra lettem figyelmes, hogy egy három év körüli kislány toporzékolt a „jól öltözött” anyja ölében. Hatalmas hamburgert nyomott a kislány kezébe, s másik karját fogva szaladtak az átjárón. A gondosan elkészített ebéd fele az út közepén maradt, és a kislánynak ez okozta gyógyíthatatlan bánatát.
Te érted ezt? Én nem! De ne sopánkodj, hanem igyekezz megérteni. Szokjál hozzá, hogy a világ változik. Siess, és ne lábatlankodj a hot dog árus előtt, mert nem illik sokáig elfoglalni a jogaikért küzdő polgártársak helyét. Két telefoncsörgés között ugorj be az eszpresszóba, reggeli kávéddal ne időzz…
Én addig egy kis időre csendesen bemegyek egy kávéházba, s kitalálom, mit főzzek ebédre. Jó étvágyat!
„HÁT ISTEN NEKI, jere, üljünk be egy feketére az eszpresszóba. Számomra új dolog ez, új műfaj. Meg kell szokni” – ezekkel a szavakkal indítja egyik újságcikkét Márai, 1940. február 17-én. S aztán bemutatja a rövid tartózkodásra berendezett helyiséget, kicsiny asztalaival, liliputi székeivel és a nikkelezett gép villanyerő sajtolta mérges feketéjével. Ő, aki megszokta a kávéházak nyugodt, ünnepélyes márványasztalait, felkönyökölve, ráérősen eposzokat írt, s egy-egy kül- és belföldi újságcikk elolvasása után éppen a jövőbe akart látni…
Hetven év múltán ez a tempó csak hatványozódott, s az akkori sietség ma rohanássá nőtte ki magát. Boldogtalan otthontalanság… S a nyugtalan lelkek sietős percei ma még inkább másodpercekként pörögnek alá, a visszafordíthatatlan múlt pokoli üstjébe.
A minap ott álltam a sepsiszentgyörgyi Mikó utca sarkán – ebéd híján korgott a gyomrom –, bambultam a nyári esőcseppek szabályos tánclépései közt, s arra lettem figyelmes, hogy egy három év körüli kislány toporzékolt a „jól öltözött” anyja ölében. Hatalmas hamburgert nyomott a kislány kezébe, s másik karját fogva szaladtak az átjárón. A gondosan elkészített ebéd fele az út közepén maradt, és a kislánynak ez okozta gyógyíthatatlan bánatát.
Te érted ezt? Én nem! De ne sopánkodj, hanem igyekezz megérteni. Szokjál hozzá, hogy a világ változik. Siess, és ne lábatlankodj a hot dog árus előtt, mert nem illik sokáig elfoglalni a jogaikért küzdő polgártársak helyét. Két telefoncsörgés között ugorj be az eszpresszóba, reggeli kávéddal ne időzz…
Én addig egy kis időre csendesen bemegyek egy kávéházba, s kitalálom, mit főzzek ebédre. Jó étvágyat!
Csete Árpád: Ayapaneco
2011. 07. 05. Ayapaneco Csete Árpád
Néhány hónapja körbejárta a világot a hír, miszerint kihalófélben van Földünk egyik nyelve, konkrétan az ayapaneco. Az ayapaneco a Mexikóban található 68 indián nyelv egyike. A 20. század közepéig a dél-mexikói Tabasco államban használta az ott élő indián kisebbség. Azaz, használhatná máig, mert még mindig vannak ketten, akik beszélik ezt a nyelvet.
Manuel és Isidro – mert róluk van szó –, bár folyékonyan beszélik az ayapaneco nyelvet, s mindössze párszáz méterre laknak egymástól a dél-mexikói Ayapa falucskában, mégsem szoktak beszélgetni. (De fogadjunk, hogy szoktak tévét nézni!) Bár pontosan nem tudni miért nem állnak szóba egymással, a mexikói Indiana Egyetem kulturális antropológusa állítja: egyszerűen azért, mert nincs közös témájuk.
A hír olvastán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Elképzeltem a két öreget, amint időnként ülnek bambán egymás mellett, és egy vak hangot sem ejtenek ki, egyszerűen azért, mert nincs miről tárgyalni.
Úgy harmic évvel ezelőtt, Kányádi Sándor a következőket írta Metszet című versében: „mexikóban (…) / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk.” Rögvest odatársítom önmagunkat is. Látom, amint ülünk egymás mellett (indiánosodó tekintettel!), jó esetben szótlanul, rosszabb esetben visszaböfögve azt a rengeteg semmitmondó szöveget, amely naponta árad belénk a tv-kanálisokból, újságokból, médiából, és nem utolsósorban egymástól, melyekből konkrétan semmi sem derül ki.
Félénken és szégyenkezve pislogunk közéletünk szereplőinek nyilatkozatai hallatán, amelyekből szintén nem derül ki semmi, de amelyek mind arra nevelnek, hogy érdektelenül, bambán álldogáljunk egymás mellett, és érdektelenségből elfelejtsük a számunkra fontos dolgokat, közös témáinkat. Miről beszéljünk? Mi az, ami számunkra még fontos? Mi az, ami még közös mindannyiunk számára? Nem sok! Bizony, ettől ülhetnénk naphosszat Ayapa falucska lócáin, bambán merengően!
Manuel és Isidro tájainkon is naponta ismétlődő története szomorú, de legalább őszinte! Minek éltetni egy nyelvet, a kommunikáció eszközét, ha a „szervuszkérlek-hogyvagykérlek” hamis kongásán kívül más mondanivaló úgysincs? Mára már igazán találkozni sem kívánkozunk egymással, hiszen úgysem lenne, amiről hitelesen beszélgessünk.
Igaz, beszélgetni nemcsak emberekkel lehet. Fontos dolgaimat, lelkemet megnyitva, elmondhatom Annak, akivel – hiszem – vannak még közös témáink. Remélem, amikor majd Vele szemtől szembe kerülök, még fogok tudni ayapanecoul.
Néhány hónapja körbejárta a világot a hír, miszerint kihalófélben van Földünk egyik nyelve, konkrétan az ayapaneco. Az ayapaneco a Mexikóban található 68 indián nyelv egyike. A 20. század közepéig a dél-mexikói Tabasco államban használta az ott élő indián kisebbség. Azaz, használhatná máig, mert még mindig vannak ketten, akik beszélik ezt a nyelvet.
Manuel és Isidro – mert róluk van szó –, bár folyékonyan beszélik az ayapaneco nyelvet, s mindössze párszáz méterre laknak egymástól a dél-mexikói Ayapa falucskában, mégsem szoktak beszélgetni. (De fogadjunk, hogy szoktak tévét nézni!) Bár pontosan nem tudni miért nem állnak szóba egymással, a mexikói Indiana Egyetem kulturális antropológusa állítja: egyszerűen azért, mert nincs közös témájuk.
A hír olvastán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Elképzeltem a két öreget, amint időnként ülnek bambán egymás mellett, és egy vak hangot sem ejtenek ki, egyszerűen azért, mert nincs miről tárgyalni.
Úgy harmic évvel ezelőtt, Kányádi Sándor a következőket írta Metszet című versében: „mexikóban (…) / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk.” Rögvest odatársítom önmagunkat is. Látom, amint ülünk egymás mellett (indiánosodó tekintettel!), jó esetben szótlanul, rosszabb esetben visszaböfögve azt a rengeteg semmitmondó szöveget, amely naponta árad belénk a tv-kanálisokból, újságokból, médiából, és nem utolsósorban egymástól, melyekből konkrétan semmi sem derül ki.
Félénken és szégyenkezve pislogunk közéletünk szereplőinek nyilatkozatai hallatán, amelyekből szintén nem derül ki semmi, de amelyek mind arra nevelnek, hogy érdektelenül, bambán álldogáljunk egymás mellett, és érdektelenségből elfelejtsük a számunkra fontos dolgokat, közös témáinkat. Miről beszéljünk? Mi az, ami számunkra még fontos? Mi az, ami még közös mindannyiunk számára? Nem sok! Bizony, ettől ülhetnénk naphosszat Ayapa falucska lócáin, bambán merengően!
Manuel és Isidro tájainkon is naponta ismétlődő története szomorú, de legalább őszinte! Minek éltetni egy nyelvet, a kommunikáció eszközét, ha a „szervuszkérlek-hogyvagykérlek” hamis kongásán kívül más mondanivaló úgysincs? Mára már igazán találkozni sem kívánkozunk egymással, hiszen úgysem lenne, amiről hitelesen beszélgessünk.
Igaz, beszélgetni nemcsak emberekkel lehet. Fontos dolgaimat, lelkemet megnyitva, elmondhatom Annak, akivel – hiszem – vannak még közös témáink. Remélem, amikor majd Vele szemtől szembe kerülök, még fogok tudni ayapanecoul.
Farkas Dénes: Fájdalom
2011. 07. 04 Fájdalom Farkas Dénes
Hallom a rádióban, hogy amerikai kutatók felfedeztek egy olyan molekulát, amelynek adagolása megszünteti a fájdalmat. Ezt az egereken végzett kísérletek bizonyítják. Nahát, gondoltam magamban, és eszembe jutott az az eset, amikor a kolozsvári Kányafői úton lefelé jövet egy kertből kirohant egy feldühödött kutya, és álló helyzetemben a combomba eresztette fogait.
Valahol azt olvastam – talán Rózsa Sándor kapcsán – hogy a támadó kutyával szembeni védekezés hathatós eszköze abban rejlik, hogy nem kell szembeszállni vele, hanem meg kell állni mozdulatlanul, míg az állat mérge elillan. Ezt én kipróbáltam de az „én megdühödött bolond kutyám” nem olvasta sem a móriczi trilógiát, sem pedig a Betyár rokonok című könyvet.
Később a kutyával megbarátkoztam, és pórázon vezettem minden nap hetekig az akkori agronómia állatorvosi rendelőjébe, megállapíttatni azt, hogy nem veszünk meg. A kutyával megbékültünk, és ő azóta elpusztult. Ha lenne inkarnáció, és intellektuelként kerülne vissza a földi körforgásba, valószínű elolvasná, hogy mikor szabad harapni, de az is elképzelhető, hogy addig olyan „molekuláris” szerkezeteket találnak ki, amiből ha kapunk, nem fog fájni semmi sem.
Arra azonban kíváncsi lennék, hogy az ember miről érzi meg azt, hogy az egérnek mi fáj? Addig, míg ez a kérdés tisztázódik, hajrá egerek, tengeri malacok és emberek, hisz közel van az idő, amikor nyugi, mert nem fog fájni! Akkor majd a kutyaveszély sem számít...
Hallom a rádióban, hogy amerikai kutatók felfedeztek egy olyan molekulát, amelynek adagolása megszünteti a fájdalmat. Ezt az egereken végzett kísérletek bizonyítják. Nahát, gondoltam magamban, és eszembe jutott az az eset, amikor a kolozsvári Kányafői úton lefelé jövet egy kertből kirohant egy feldühödött kutya, és álló helyzetemben a combomba eresztette fogait.
Valahol azt olvastam – talán Rózsa Sándor kapcsán – hogy a támadó kutyával szembeni védekezés hathatós eszköze abban rejlik, hogy nem kell szembeszállni vele, hanem meg kell állni mozdulatlanul, míg az állat mérge elillan. Ezt én kipróbáltam de az „én megdühödött bolond kutyám” nem olvasta sem a móriczi trilógiát, sem pedig a Betyár rokonok című könyvet.
Később a kutyával megbarátkoztam, és pórázon vezettem minden nap hetekig az akkori agronómia állatorvosi rendelőjébe, megállapíttatni azt, hogy nem veszünk meg. A kutyával megbékültünk, és ő azóta elpusztult. Ha lenne inkarnáció, és intellektuelként kerülne vissza a földi körforgásba, valószínű elolvasná, hogy mikor szabad harapni, de az is elképzelhető, hogy addig olyan „molekuláris” szerkezeteket találnak ki, amiből ha kapunk, nem fog fájni semmi sem.
Arra azonban kíváncsi lennék, hogy az ember miről érzi meg azt, hogy az egérnek mi fáj? Addig, míg ez a kérdés tisztázódik, hajrá egerek, tengeri malacok és emberek, hisz közel van az idő, amikor nyugi, mert nem fog fájni! Akkor majd a kutyaveszély sem számít...
Lakatos Sándor: Az Érett és a Béres
2011. 07. 03 Az Érett és a Béres Lakatos Sándor
Korán reggel sorshúzás és kedves konfúzió egy kávé mellett. Közel egy óra készülődés, majd további három óra négy fal között. Még szerencse, hogy van ablak, ahonnan a város magasba nyúló tornyait lehet szemlélni, ha más nem adódna. Ha megszólalhatnak, eljön a szabadulás. Addig is természetesen megtiszteltetés, hogyne lenne az! A sekélyes bérre nem gondol senki. Csak pozitívan uraim, ha lehet! Kóstolgatjuk egymást, amíg a szabályzat engedi, de hamarosan jön a boríték, oszt’ bemerevedik a dolog.
Névsor szerint, egyesével, tessék helyet foglalni! Egyéni munka, nem forgolódik, nem beszélget! Írd a neved, pontosítsd a származásod! Kékkel! Nagy nyomtatottal édes fiam, figyelj oda! A szabályzat értelmében, a Béres kezében az Érettség záloga. No, no, csak a saját lapod van versenyben! A piszkozat marad! Reggeliztél? Nehogy kiájuljál nekem! Hallod! Egészségügyiek, jegyzőkönyv, bizottság… Snassz lenne. Munkaidő van! Írni a fejesek által felköhögött Utópiáról. Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, ha megszólalnának…
Kettő a közellenség. Egyik nő, a másik nem. Kukkantani, sussantani, kézzel-lábbal, meta-para-pszicho-akármivel, csak meg ne lássa a Béres. Jegyzőkönyv, bizottság, az ősök, kinek kell a balhé? Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, meg ne szólaljanak. Még ne, az istenért, még sehol semmi! Szabályos, nem szabályos, hogyne lenne az! Muszáj neki az legyen! Mégis csak az Érettség forog kockán! Háromszor hatvan perc. Mire elég ez, ha négy év úgy elröppent? Mindenesetre fele idő a kötelező. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Ezt is tanítják, ha nem tévedek.
Számozás, szignó, pecsét, meglazítani a nyakkendőt, kivenni a mobilt a raktárból, miénk a világ! Szignó alatt illedelmesen kérdez a Béres: Mi leszel, ha nagy leszel, édes fiam? Gondolkodás nélkül jön az Érett válasza: Jogász, az jobban fizet.
Korán reggel sorshúzás és kedves konfúzió egy kávé mellett. Közel egy óra készülődés, majd további három óra négy fal között. Még szerencse, hogy van ablak, ahonnan a város magasba nyúló tornyait lehet szemlélni, ha más nem adódna. Ha megszólalhatnak, eljön a szabadulás. Addig is természetesen megtiszteltetés, hogyne lenne az! A sekélyes bérre nem gondol senki. Csak pozitívan uraim, ha lehet! Kóstolgatjuk egymást, amíg a szabályzat engedi, de hamarosan jön a boríték, oszt’ bemerevedik a dolog.
Névsor szerint, egyesével, tessék helyet foglalni! Egyéni munka, nem forgolódik, nem beszélget! Írd a neved, pontosítsd a származásod! Kékkel! Nagy nyomtatottal édes fiam, figyelj oda! A szabályzat értelmében, a Béres kezében az Érettség záloga. No, no, csak a saját lapod van versenyben! A piszkozat marad! Reggeliztél? Nehogy kiájuljál nekem! Hallod! Egészségügyiek, jegyzőkönyv, bizottság… Snassz lenne. Munkaidő van! Írni a fejesek által felköhögött Utópiáról. Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, ha megszólalnának…
Kettő a közellenség. Egyik nő, a másik nem. Kukkantani, sussantani, kézzel-lábbal, meta-para-pszicho-akármivel, csak meg ne lássa a Béres. Jegyzőkönyv, bizottság, az ősök, kinek kell a balhé? Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, meg ne szólaljanak. Még ne, az istenért, még sehol semmi! Szabályos, nem szabályos, hogyne lenne az! Muszáj neki az legyen! Mégis csak az Érettség forog kockán! Háromszor hatvan perc. Mire elég ez, ha négy év úgy elröppent? Mindenesetre fele idő a kötelező. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Ezt is tanítják, ha nem tévedek.
Számozás, szignó, pecsét, meglazítani a nyakkendőt, kivenni a mobilt a raktárból, miénk a világ! Szignó alatt illedelmesen kérdez a Béres: Mi leszel, ha nagy leszel, édes fiam? Gondolkodás nélkül jön az Érett válasza: Jogász, az jobban fizet.
Lakatos Csilla: Szintkülönbség
2011. 07. 02 Szintkülönbség Lakatos Csilla
A 130. zsoltár a mélység dicsérete. Az ember, akinek kiáltását olvassuk, a mélységben tanulta meg a legnagyobb dolgokat Istenről, önmagáról és embertársairól.
A magasságból gyakran nem látunk a helyes arányok szerint. Míg „fent” vagyunk, felszínesen látunk. A felszínesség pedig elfedi az igazságot, még saját magunk elől is. Többnyire meg vagyunk elégedve magunkkal, mert azt gondoljuk, hogy minden rendben van és nincs baj velünk. Úgy hisszük, van bennünk elég jóakarat és szeretet is. Úgy véljük, hitünkkel sincs baj, emberségünk is van. De amikor mindezt bizonyítanunk kellene, akkor bizony lehull rólunk a felszínesség csalóka máza. Kiderül, hogy önámítás volt az, ahogyan szemléltük és nyugtattuk magunkat. Mert az ember önmagával a bizonytalanságban, a mélységben tud találkozni igazán.
Rohanásunkban szétszórtakká váltunk, nincs időnk sem magunkra, sem egymásra. Nem jut időnk arra, hogy elcsendesedjünk és átgondoljuk napjainkat, amelyeket visszahozhatatlanul magunk mögött hagytunk. Nincs időnk megkérdezni önmagunktól: mit tettünk jól vagy rosszul, és mit nem tettünk meg Istenért, közösségünkért, embertársainkért? De aztán egy csalódás, egy súlyos betegség, vagy a halál közelségének megérzése felnyitja szemünket és megláttatja velünk mindazt, ami fontos.
Ennek ellenére mi mindent megteszünk azért, hogy elkerüljük a mélységeket. A zajtól a lármáig menekülünk, csak ne kelljen csendben elmélyüljünk, ne kelljen szembenéznünk a minket nyugtalanító kérdésekkel. Pedig a lényeget a mélységben láthatjuk meg. Ott tanulhatunk meg igazán remélni és várni arra, hogy Isten meghallja kiáltásunkat. Amilyen bizonyossággal várják az őrök a reggelt, olyan bizonyossággal várhatjuk Isten látogatásának hajnalát, ami ha bekövetkezik, a mélységből való kiemelkedésünket, Rá és önmagunkra való találásunkat jelenti.
A 130. zsoltár a mélység dicsérete. Az ember, akinek kiáltását olvassuk, a mélységben tanulta meg a legnagyobb dolgokat Istenről, önmagáról és embertársairól.
A magasságból gyakran nem látunk a helyes arányok szerint. Míg „fent” vagyunk, felszínesen látunk. A felszínesség pedig elfedi az igazságot, még saját magunk elől is. Többnyire meg vagyunk elégedve magunkkal, mert azt gondoljuk, hogy minden rendben van és nincs baj velünk. Úgy hisszük, van bennünk elég jóakarat és szeretet is. Úgy véljük, hitünkkel sincs baj, emberségünk is van. De amikor mindezt bizonyítanunk kellene, akkor bizony lehull rólunk a felszínesség csalóka máza. Kiderül, hogy önámítás volt az, ahogyan szemléltük és nyugtattuk magunkat. Mert az ember önmagával a bizonytalanságban, a mélységben tud találkozni igazán.
Rohanásunkban szétszórtakká váltunk, nincs időnk sem magunkra, sem egymásra. Nem jut időnk arra, hogy elcsendesedjünk és átgondoljuk napjainkat, amelyeket visszahozhatatlanul magunk mögött hagytunk. Nincs időnk megkérdezni önmagunktól: mit tettünk jól vagy rosszul, és mit nem tettünk meg Istenért, közösségünkért, embertársainkért? De aztán egy csalódás, egy súlyos betegség, vagy a halál közelségének megérzése felnyitja szemünket és megláttatja velünk mindazt, ami fontos.
Ennek ellenére mi mindent megteszünk azért, hogy elkerüljük a mélységeket. A zajtól a lármáig menekülünk, csak ne kelljen csendben elmélyüljünk, ne kelljen szembenéznünk a minket nyugtalanító kérdésekkel. Pedig a lényeget a mélységben láthatjuk meg. Ott tanulhatunk meg igazán remélni és várni arra, hogy Isten meghallja kiáltásunkat. Amilyen bizonyossággal várják az őrök a reggelt, olyan bizonyossággal várhatjuk Isten látogatásának hajnalát, ami ha bekövetkezik, a mélységből való kiemelkedésünket, Rá és önmagunkra való találásunkat jelenti.
Nagy László: A régi mozi
2011. 07. 01 A régi mozi Nagy László
A mozigépet a tánccsoport nyerte szülőfalumban. Mondhatom összetáncolták. Abba a kultúrotthonba helyezték el, amit még nagyapámék építettek, megalkották a működési szabályzatát, s amely hosszú évtizedekig szolgálta nemcsak a kulturát, hanem helyet adott lakodalmak alkalmával hajnalban a menyasszonyi táncnak is.
Sajátos, nehéz olajillat fogadta a belépőt. Éppen olyan, mint egykor az osztálytermekben. Itt láttunk először filmet, s talán akkor többet, mint most, az utóbbi húsz esztendőben. Vasárnap délelőtt 11 órakor, amikor a harmadikat húzták, s a felnőttek a templomba mentek (talán nekünk is ott lett volna a helyünk), akkor volt a mozi. 50 baniért. Boriska néni is ugyanennyiért adta a kakast. A híradó ráadásként volt. Kemény szocialista propaganda. A földművesek és gyári munkások fényes jövőjéről. Így neveltek jó pioníroknak és KISZ-tagoknak. Egyházellenesnek.
A mozigépet Józsa Miska bácsi kezelte nagy hozzáértéssel több évtizedig. Ha nem gyermekeknek való képsor következett a filmen – az akkori meggyőződés szerint –, akkor kezét a film elé tette, és elsötétült egy pár másodpercre minden. Az esti vetítésen természetesen mindent megmutattak a felnőtteknek. Aztán felépült az új kulturotthon, és nemcsak Miska bácsi, hanem a mozigép is nyugdíjba vonult. Végleg. Néha-néha még megjelent a karaván, hozott egy amerikai vagy indiai érzelmekre ható filmet, amiről hónapok múlva is sírva beszéltek az asszonyok, de lassan elnémult minden. A televízió elsöpörte a múltat. Örökre meghalt a mozi a faluban.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor egyik kedves hívem megbotránkozva arról beszélt, hogy a televízió csatornáin át árad minden nap a népbutító szennyáradat, és nincs aki és ami gátat vessen ennek. Néha egy kezet oda kellene tenni, hogy egy pár pillanatra elsötétüljön a világ, elgondolkozzon az ember, és azután csak fény áradjon szét a világba.
A mozigépet a tánccsoport nyerte szülőfalumban. Mondhatom összetáncolták. Abba a kultúrotthonba helyezték el, amit még nagyapámék építettek, megalkották a működési szabályzatát, s amely hosszú évtizedekig szolgálta nemcsak a kulturát, hanem helyet adott lakodalmak alkalmával hajnalban a menyasszonyi táncnak is.
Sajátos, nehéz olajillat fogadta a belépőt. Éppen olyan, mint egykor az osztálytermekben. Itt láttunk először filmet, s talán akkor többet, mint most, az utóbbi húsz esztendőben. Vasárnap délelőtt 11 órakor, amikor a harmadikat húzták, s a felnőttek a templomba mentek (talán nekünk is ott lett volna a helyünk), akkor volt a mozi. 50 baniért. Boriska néni is ugyanennyiért adta a kakast. A híradó ráadásként volt. Kemény szocialista propaganda. A földművesek és gyári munkások fényes jövőjéről. Így neveltek jó pioníroknak és KISZ-tagoknak. Egyházellenesnek.
A mozigépet Józsa Miska bácsi kezelte nagy hozzáértéssel több évtizedig. Ha nem gyermekeknek való képsor következett a filmen – az akkori meggyőződés szerint –, akkor kezét a film elé tette, és elsötétült egy pár másodpercre minden. Az esti vetítésen természetesen mindent megmutattak a felnőtteknek. Aztán felépült az új kulturotthon, és nemcsak Miska bácsi, hanem a mozigép is nyugdíjba vonult. Végleg. Néha-néha még megjelent a karaván, hozott egy amerikai vagy indiai érzelmekre ható filmet, amiről hónapok múlva is sírva beszéltek az asszonyok, de lassan elnémult minden. A televízió elsöpörte a múltat. Örökre meghalt a mozi a faluban.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor egyik kedves hívem megbotránkozva arról beszélt, hogy a televízió csatornáin át árad minden nap a népbutító szennyáradat, és nincs aki és ami gátat vessen ennek. Néha egy kezet oda kellene tenni, hogy egy pár pillanatra elsötétüljön a világ, elgondolkozzon az ember, és azután csak fény áradjon szét a világba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)