2011. 10. 29. Az élet törvényei: 6. Az ok és okozat törvénye Dimény József
Úgy is nevezik: a vetés és aratás törvénye. Az élet nagy dolgainak a felismeréséhez nem kell más csak józan paraszti ész. A földműves ember tudta, ha búzát vet búza fog teremni, ha krumplit, akkor krumpli. Soha nem várta el, ha búzát vetett krumpli teremjen. Ilyen egyszerűen működik a világ. Sokszor megkérdezik: Miért érdemes jónak lenni? Miért érdemes jót tenni? Hát azért, mert ha jót teszünk, azt kapjuk vissza és megsokszorozottan. A legtöbbször nem is attól kapjuk, akivel jót tettünk. Ha harag, gyűlölet, rosszindulat vezérli cselekedeteinket, azt fogjuk visszakapni, azt is hatványozottan. Jézus ezt így tanítja: Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. (Mt 7,18)
A teremtett világban mindennek ok és okozati háttere van. Bármit teszünk annak következménye lesz. Megtörténik, hogy csak a következményeket látjuk és másokat vagy az Istent hibáztatjuk a történtekért. Vannak helyzetek, amikor a betegség a helytelen életmód következménye, mégis azt mondjuk, az Isten ver bennünket. Ha életünket jobbá szeretnénk tenni, fel kell ismernünk az okokat és meg kell változtatni azokat. Igen gyakran azért nem megy jól az életünk, mert nem jól gondolkodunk. Gondolataink az okok, körülményeink az okozatok. Egy-egy helyzetben semmi mást nem tudunk megváltoztatni csupán a hozzáállásunkat, gondolkodásunkat, de ha ezt megtesszük, ezáltal minden megváltozik. Az egész életünk. „Az ember magában hordozza a sikerét, vagy kudarcát, ami nem a külső körülmények függvénye.” (Brian Tracy)
2011. október 30., vasárnap
Nagy Adél: Zsoltár
2011. 10. 28. Zsoltár Nagy Adél
Boldogok, akiknek az útja tökéletes,
Akik az Úr törvénye szerint élnek.
Boldogok, akik megfogadják intelmeit,
Teljes szívvel keresik őt,
Nem követtek el álnokságot,
Hanem az ő útjain jártak.
Te megparancsoltad, hogy utasításaidat
Pontosan megtartsák.
Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,
Megtartván rendelkezéseidet!
Akkor nem vallanék szégyent,
Ha figyelnék minden parancsolatodra.
Tiszta szívből adok hálát neked,
Tanulva igazságos döntéseidet.
Megtartom rendelkezéseidet,
Ne hagyj el engem soha.
(Zsolt 119, 1-8)
Boldogok, akiknek az útja tökéletes,
Akik az Úr törvénye szerint élnek.
Boldogok, akik megfogadják intelmeit,
Teljes szívvel keresik őt,
Nem követtek el álnokságot,
Hanem az ő útjain jártak.
Te megparancsoltad, hogy utasításaidat
Pontosan megtartsák.
Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,
Megtartván rendelkezéseidet!
Akkor nem vallanék szégyent,
Ha figyelnék minden parancsolatodra.
Tiszta szívből adok hálát neked,
Tanulva igazságos döntéseidet.
Megtartom rendelkezéseidet,
Ne hagyj el engem soha.
(Zsolt 119, 1-8)
2011. október 27., csütörtök
Pál János: Páva Gergely
2011. 10. 27. Páva Gergely Pál János
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Sipos Mónika Rebeka: Bizonyítsd be!
2011. 10. 26. Bizonyítsd be! Sipos Mónika Rebeka
Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.
Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.
A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!
Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.
Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.
Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.
Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!
Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.
Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.
A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!
Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.
Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.
Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.
Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!
2011. október 25., kedd
Lőrinczi Lajos: Kovász
2011. 10. 25. Kovász Lőrinczi Lajos
Nemrég újra végignéztem, miként készül a házi kenyér. Figyeltem, amint az asszony este belekeverte a kovászt a lisztbe. Várt, nyugodtan aludt. Reggelre a tészta szépen megkelt. Hozzátette a hozzávalót. Megdagasztotta. Várt, miközben meghevítette a kemencét. Aztán komótosan, ahogy ezer évek óta készítik: kiszaggatta, lapátra tette és bevetette a kemencébe, két óra hosszára. Közben meg-megnézte, hogy nem túl nagy-e a kemence „heve”, meghúzgálta. Majd megverte és tekenőben szőttes kendővel letakarta.
Mozdulataiban nagyanyámat, édesanyámat láttam és sok-sok székely magyar asszonyt, akik a heti kenyér elkészítésében Isten teremtő munkáját jelenítették meg. Milyen kár, hogy ma ez egyre ritkább! Milyen kár, hogy a ma emberének munkája mozzanataiból hiányzik (vagy egyre ritkább) az Istennel való meghitt közelség, a mag elvetésébe, növekedésébe, learatásába, a kenyérsütésbe beleélt türelem, a teremtett világ ritmusára való ráhangolódás, hálaérzés és az abból fakadó harmónia és szépség.
Jézus ezt a harmóniát, teremtő erőt érezhette, amikor így szólt: Isten országa „hasonló a kovászhoz, amit vett egy asszony, belekevert három mérce lisztbe, míg az egész megkelt”(Lk 13, 21).
Október 24-én 110 éve született Balázs Ferenc. Gyermekként sok időt töltött a csehétfalvi rokonainál. Láthatta, miként keveri az asszony a kovászt, talán érezte a mozdulataiban az isteni teremtés erejét és rendjét, és talán innen eredt a vágy, hogy ő maga is „többek kovásza” legyen.
Októberben „mintha a fákról is aranykoporsók hullanának” (Nyírő). A mulandóság hangulatában érzem, hogy életünkben szilárd „maradó kövek” (Wass A.), tápláló kenyerek az októberi nagyok: az aradiak, az ötvenhatosak, a reformátorok, köztük Balázs Ferenc. Isten országa nagy kovászai, akik nem odalökött lapos fekete sárkenyérről, hanem isteni ritmusban sütött szép, kerek, illatos, tápláló hazairól álmodtak. Érte életet áldoztak.
Te minek vagy a kovásza?
Nemrég újra végignéztem, miként készül a házi kenyér. Figyeltem, amint az asszony este belekeverte a kovászt a lisztbe. Várt, nyugodtan aludt. Reggelre a tészta szépen megkelt. Hozzátette a hozzávalót. Megdagasztotta. Várt, miközben meghevítette a kemencét. Aztán komótosan, ahogy ezer évek óta készítik: kiszaggatta, lapátra tette és bevetette a kemencébe, két óra hosszára. Közben meg-megnézte, hogy nem túl nagy-e a kemence „heve”, meghúzgálta. Majd megverte és tekenőben szőttes kendővel letakarta.
Mozdulataiban nagyanyámat, édesanyámat láttam és sok-sok székely magyar asszonyt, akik a heti kenyér elkészítésében Isten teremtő munkáját jelenítették meg. Milyen kár, hogy ma ez egyre ritkább! Milyen kár, hogy a ma emberének munkája mozzanataiból hiányzik (vagy egyre ritkább) az Istennel való meghitt közelség, a mag elvetésébe, növekedésébe, learatásába, a kenyérsütésbe beleélt türelem, a teremtett világ ritmusára való ráhangolódás, hálaérzés és az abból fakadó harmónia és szépség.
Jézus ezt a harmóniát, teremtő erőt érezhette, amikor így szólt: Isten országa „hasonló a kovászhoz, amit vett egy asszony, belekevert három mérce lisztbe, míg az egész megkelt”(Lk 13, 21).
Október 24-én 110 éve született Balázs Ferenc. Gyermekként sok időt töltött a csehétfalvi rokonainál. Láthatta, miként keveri az asszony a kovászt, talán érezte a mozdulataiban az isteni teremtés erejét és rendjét, és talán innen eredt a vágy, hogy ő maga is „többek kovásza” legyen.
Októberben „mintha a fákról is aranykoporsók hullanának” (Nyírő). A mulandóság hangulatában érzem, hogy életünkben szilárd „maradó kövek” (Wass A.), tápláló kenyerek az októberi nagyok: az aradiak, az ötvenhatosak, a reformátorok, köztük Balázs Ferenc. Isten országa nagy kovászai, akik nem odalökött lapos fekete sárkenyérről, hanem isteni ritmusban sütött szép, kerek, illatos, tápláló hazairól álmodtak. Érte életet áldoztak.
Te minek vagy a kovásza?
Székely Kinga Réka: Válassz magadnak világot!
2011. 10. 24. Válassz magadnak világot! Székely Kinga Réka
Volt egyszer egy ember. Jól berendezte magának a világot, nem volt abban semmi érthetetlen, semmi meglepő. A kölcsönösség elvét tartotta szent alapelvének. Ha valaki ad valamit, hamar viszonozni kell. Csakis olyan valakinek adjál valamit, akitől kilátásban van a viszonzás lehetősége. Meg volt győződve arról, hogy az emberek csakis a fölöslegből adhatnak a másik embernek. Arról is meg volt győződve rendíthetetlenül, hogy ő soha senkitől nem kapott semmit ingyen, hogy ő mindenért megfizetett.
E nagy világmindenség olyan egyszerűen képződött le az ő világértelmezésében, mint egy piaci avagy üzleti vásár. Adom a pénzt és kapom az árut. Valahányszor valamit kapott valakitől, az ő létértelmezésében ez azt jelentette, hogy a másik felismerte benne a jót. Ugye azért adtál nekem, mert tudod, hogy én milyen jó vagyok? Mert én mindig adok annak, akitől én is kapok. Nem szabad az életet ismeretlen utakra, idegen emberekre pazarolni.
Volt egyszer egy másik ember is. Ő is jól berendezte magának a világot, számára abban a világban nem volt semmi érthetetlen és meglepő. A hálaadást tartotta szent alapelvének. Naponta felsorolta azokat a dolgokat, melyeket tiszta ajándékként kapott: az idegen emberek barátságos segítségét, amint hazafelé cipekedett az üzletből, a háza mellett nyáron illatozó bodzabokrot, fagyos téli éjszakák után a melegen ragyogó napsugarat, tavasszal a patak partján zöldellő salátát. Mindenért hálás volt, amit a világ, az erdő, a mező, az emberek, és a jó Isten adott neki. Ő maga is boldogan ajándékozott anyagi és lelki javaiból, mert rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy ama csodálatos forgatagban, melyet földi életnek nevezünk, valamilyen titokzatos módon a jó elnyeri jutalmát. Valamilyen titokzatos módon az ember, akinek alapelve a hálaadás, mindig szembe találja magát egy olyan ajándékkal, amiért hálás lehet.
Melyik embernek szeretnél a barátja lenni?
Volt egyszer egy ember. Jól berendezte magának a világot, nem volt abban semmi érthetetlen, semmi meglepő. A kölcsönösség elvét tartotta szent alapelvének. Ha valaki ad valamit, hamar viszonozni kell. Csakis olyan valakinek adjál valamit, akitől kilátásban van a viszonzás lehetősége. Meg volt győződve arról, hogy az emberek csakis a fölöslegből adhatnak a másik embernek. Arról is meg volt győződve rendíthetetlenül, hogy ő soha senkitől nem kapott semmit ingyen, hogy ő mindenért megfizetett.
E nagy világmindenség olyan egyszerűen képződött le az ő világértelmezésében, mint egy piaci avagy üzleti vásár. Adom a pénzt és kapom az árut. Valahányszor valamit kapott valakitől, az ő létértelmezésében ez azt jelentette, hogy a másik felismerte benne a jót. Ugye azért adtál nekem, mert tudod, hogy én milyen jó vagyok? Mert én mindig adok annak, akitől én is kapok. Nem szabad az életet ismeretlen utakra, idegen emberekre pazarolni.
Volt egyszer egy másik ember is. Ő is jól berendezte magának a világot, számára abban a világban nem volt semmi érthetetlen és meglepő. A hálaadást tartotta szent alapelvének. Naponta felsorolta azokat a dolgokat, melyeket tiszta ajándékként kapott: az idegen emberek barátságos segítségét, amint hazafelé cipekedett az üzletből, a háza mellett nyáron illatozó bodzabokrot, fagyos téli éjszakák után a melegen ragyogó napsugarat, tavasszal a patak partján zöldellő salátát. Mindenért hálás volt, amit a világ, az erdő, a mező, az emberek, és a jó Isten adott neki. Ő maga is boldogan ajándékozott anyagi és lelki javaiból, mert rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy ama csodálatos forgatagban, melyet földi életnek nevezünk, valamilyen titokzatos módon a jó elnyeri jutalmát. Valamilyen titokzatos módon az ember, akinek alapelve a hálaadás, mindig szembe találja magát egy olyan ajándékkal, amiért hálás lehet.
Melyik embernek szeretnél a barátja lenni?
2011. október 23., vasárnap
Csécs Márton Lőrinc. Október 23.
2011. 10. 23. Október 23. Csécs Márton Lőrinc Október 23. Sokunk határidőnaplójában erkölcsi kötelességből megjelenik a felkiáltójellel központozott mondat: Megemlékezni!
S akkor az történik, hogy a versnek lesz pátosza, esztétikája, kigondolt, kicsiszolt előadása, de: mert rendezvény van – azért hangzik el.
Az éneknek lesz szomorúsága, kigyakoroltságából fakadóan szépsége, de: mert megrendelték – azért hangzik el.
… s csoda történik, mert a félkényszerűség megmozgat valamit. Kiderül, hogy az ideig-óráig mesterségesen életben tartott „lény” majd gépek nélkül is tud élni. Élni a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Mert a megemlékezők eljátszanak valamit lelkünk zongoráján, s kiderül, hogy az együttérzés, a tisztelet, az értékelés, az emberség billentyűi nemhogy csak megvannak lelkünk regiszterén, de még tiszta hangot bocsátanak is ki. Kiderül, hogy a vázában, a szépsége miatt halálra ítélt virág gyökeret hajt, s arra vár, hogy elültessük.
S ha a rendezvény ezt előcsalja belőlünk: az már valami. Az már út. De nemcsak a megmaradásé, hanem a teljességé.
Jónás, te csak prédikálj – szól a háttérben – ne okoskodj!
Jó napot, áldott emlékezést!
2011. október 22., szombat
Székely Kinga Réka: Szombati meditáció
2011. 10. 22. Szombati meditáció Székely Kinga Réka
Mint ahogy a csatorna csepegése mélyebb és mélyebb árkot ás a földbe, az én lelkemben is – a türelem még meglevő talajába – egyre mélyebb árkot ás a félelem, amikor szombat délelőttökön a jehovisták csapatai ellepik a falut. Találékonyságukra vall, hogy változatos formációkban jelennek meg. Volt már két szépen öltözött, nyakkendős ifjú, volt már hasonlóan szépen öltözött ifjú pár, voltak tisztes öreg mamák, voltak modernül öltözött ifjú asszonyok, akikről mellesleg azt hittem, hogy biztos megint valamilyen felmérést végző szociológusok, voltak kisbabát karjukon cipelők, kisbabát kocsiban tologatók. Már csak fürdődresszben kell megjelenjenek vagy székelyruhában, és akkor elmondhatják magukról azt, hogy mindent megpróbáltak.
Szidom magam, hogy ezt nem szabad, miért vagyok ilyen türelmetlen én, aki fennen hirdetem a vallásos türelem Istentől való voltát.
Rendszerint a papilak emeleti szobájának ablakából nézem készülődésüket, ahogy kiszállnak az autóból, ahogy elszántan egymásra néznek, és nekivágnak a számukra idegen házaknak, ajtóknak, embereknek.
Kivételes alkalmakkor mint egy vadászkutya körbeszagolom az autójukat, bekukucskálok rajta, és megkönnyebbülten nyugtázom, csak olyan rend és tisztaság lakózik ott, mint az én autómban is. Aztán mint egy spicli, mint egy rossz emlékű szekus, röntgen szemekkel kérdem híveimet a következő napon: nos, hogy telt a szombat?! Nem álltunk át – jön a lecsupaszítóan egyenes válasz, mert tudják, hogy mitől rettegek.
A hit Isten ajándéka – papolom, végülis ha nagyon át akarnak állni, ha valóban ott találnák meg lelki nyugodalmukat, nem ítélhetem el őket.
Tudom, hogy túl magasan tartjuk az átugrásra biztató lecet, amit felemelünk a hívek elé. Tudom, hogy alkalmakként én is beütöm a fejem abba a lécbe.
Légy Istent szerető és embert tisztelő. Fogadd el a másként imádkozókat, mert az Istenhez vezető út más tájakon is lehet épp olyan szent, mint amilyen szentnek hisszük a mi unitárius lelkiségünket és vallásosságunkat.
Légy türelmes és légy együttérző.
Élj erkölcsösen és mégis szeretetben.
Alkoss, építs, segíts.
Beismerem, hogy néha elfáradok és azt kérdezem Istenemtől: mikor lehetek már egoista, önszerető és önimádó? Mikor nézhetem már le a babonás tévelygőket?
Milyen félelmetes a felismerés, hogy minden lehetek, és csakis a bennem lobogó hittől függ, hogy milyen leszek.
Szombati, hittérítőket szaglászó meditáció kérdése az, hogy a megtalált hit igazságát hirdetni hódítás-e vagy hivatás?
Ha egyszer majd bekopogtat hozzám egy fürdőruhás jehovista tudni fogom, hogy nekem is indulnom kell kopogtatni idegen falvak kapuin és ajtóin, elszántan osztogatni az üdvösséget és a kárhozatot mindenkinek.
Addig csak szeretni fogom azokat, akiket rám bízott a gondviselés. Ez kevés?
Mint ahogy a csatorna csepegése mélyebb és mélyebb árkot ás a földbe, az én lelkemben is – a türelem még meglevő talajába – egyre mélyebb árkot ás a félelem, amikor szombat délelőttökön a jehovisták csapatai ellepik a falut. Találékonyságukra vall, hogy változatos formációkban jelennek meg. Volt már két szépen öltözött, nyakkendős ifjú, volt már hasonlóan szépen öltözött ifjú pár, voltak tisztes öreg mamák, voltak modernül öltözött ifjú asszonyok, akikről mellesleg azt hittem, hogy biztos megint valamilyen felmérést végző szociológusok, voltak kisbabát karjukon cipelők, kisbabát kocsiban tologatók. Már csak fürdődresszben kell megjelenjenek vagy székelyruhában, és akkor elmondhatják magukról azt, hogy mindent megpróbáltak.
Szidom magam, hogy ezt nem szabad, miért vagyok ilyen türelmetlen én, aki fennen hirdetem a vallásos türelem Istentől való voltát.
Rendszerint a papilak emeleti szobájának ablakából nézem készülődésüket, ahogy kiszállnak az autóból, ahogy elszántan egymásra néznek, és nekivágnak a számukra idegen házaknak, ajtóknak, embereknek.
Kivételes alkalmakkor mint egy vadászkutya körbeszagolom az autójukat, bekukucskálok rajta, és megkönnyebbülten nyugtázom, csak olyan rend és tisztaság lakózik ott, mint az én autómban is. Aztán mint egy spicli, mint egy rossz emlékű szekus, röntgen szemekkel kérdem híveimet a következő napon: nos, hogy telt a szombat?! Nem álltunk át – jön a lecsupaszítóan egyenes válasz, mert tudják, hogy mitől rettegek.
A hit Isten ajándéka – papolom, végülis ha nagyon át akarnak állni, ha valóban ott találnák meg lelki nyugodalmukat, nem ítélhetem el őket.
Tudom, hogy túl magasan tartjuk az átugrásra biztató lecet, amit felemelünk a hívek elé. Tudom, hogy alkalmakként én is beütöm a fejem abba a lécbe.
Légy Istent szerető és embert tisztelő. Fogadd el a másként imádkozókat, mert az Istenhez vezető út más tájakon is lehet épp olyan szent, mint amilyen szentnek hisszük a mi unitárius lelkiségünket és vallásosságunkat.
Légy türelmes és légy együttérző.
Élj erkölcsösen és mégis szeretetben.
Alkoss, építs, segíts.
Beismerem, hogy néha elfáradok és azt kérdezem Istenemtől: mikor lehetek már egoista, önszerető és önimádó? Mikor nézhetem már le a babonás tévelygőket?
Milyen félelmetes a felismerés, hogy minden lehetek, és csakis a bennem lobogó hittől függ, hogy milyen leszek.
Szombati, hittérítőket szaglászó meditáció kérdése az, hogy a megtalált hit igazságát hirdetni hódítás-e vagy hivatás?
Ha egyszer majd bekopogtat hozzám egy fürdőruhás jehovista tudni fogom, hogy nekem is indulnom kell kopogtatni idegen falvak kapuin és ajtóin, elszántan osztogatni az üdvösséget és a kárhozatot mindenkinek.
Addig csak szeretni fogom azokat, akiket rám bízott a gondviselés. Ez kevés?
Nagy László: És ha mégis...
2011. 10. 20. És ha mégis... Nagy László
Szép kort megérni nem ügyesség, hanem a Gondviselés műve. Ha egészségben élheted meg, az adomány. Valakitől, aki – ha elfogadod, ha nem – létezik és munkálkodik.
Ha ritkán is, de előfordul, még környezetünkben is, hogy száz éves, vagy még nagyobb korú embereket köszöntenek. Kattognak és villognak a fényképezőgépek, beindulnak a hangrögzítők, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom. Talán a mi életünkben nem. Gondoljuk. Elhangzanak okosabbnál okosabb kérdések, és jönnek a szelíd, őszinte válaszok. Mi a hosszú élet titka? Cigarettázott, szerette-e a pálinkát, mennyit ivott naponta, mennyi szalonnát evett stb.? És ha újra kezdhetné az életét, mit tenne másként? A válasz egyszerű: én csak éltem, végeztem a dolgom, igyekeztem, örültem és kínlódtam. Életemet, sorsomat Valaki így intézte. És jól intézte. Köszönöm Neki.
Egy sportolótól megkérdezték, hogy mi a sikereinek a titka? „A tervszerű elhanyagolás. Amíg a felkészülési idő tartott, én csak arra összpontosítottam. Semmi más nem érdekelt.”
Azt mondják, hogy a történelemben nincs „ha”. Alkalmak és lehetőségek vannak, amelyeket igaz lelkiismerettel meg kell élni, ki kell használni. Érezni és tudni kell, hogy van Gondviselés.
És ha mégis megérnénk azt a kort, vajon mit mondhatnánk...?
Szép kort megérni nem ügyesség, hanem a Gondviselés műve. Ha egészségben élheted meg, az adomány. Valakitől, aki – ha elfogadod, ha nem – létezik és munkálkodik.
Ha ritkán is, de előfordul, még környezetünkben is, hogy száz éves, vagy még nagyobb korú embereket köszöntenek. Kattognak és villognak a fényképezőgépek, beindulnak a hangrögzítők, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom. Talán a mi életünkben nem. Gondoljuk. Elhangzanak okosabbnál okosabb kérdések, és jönnek a szelíd, őszinte válaszok. Mi a hosszú élet titka? Cigarettázott, szerette-e a pálinkát, mennyit ivott naponta, mennyi szalonnát evett stb.? És ha újra kezdhetné az életét, mit tenne másként? A válasz egyszerű: én csak éltem, végeztem a dolgom, igyekeztem, örültem és kínlódtam. Életemet, sorsomat Valaki így intézte. És jól intézte. Köszönöm Neki.
Egy sportolótól megkérdezték, hogy mi a sikereinek a titka? „A tervszerű elhanyagolás. Amíg a felkészülési idő tartott, én csak arra összpontosítottam. Semmi más nem érdekelt.”
Azt mondják, hogy a történelemben nincs „ha”. Alkalmak és lehetőségek vannak, amelyeket igaz lelkiismerettel meg kell élni, ki kell használni. Érezni és tudni kell, hogy van Gondviselés.
És ha mégis megérnénk azt a kort, vajon mit mondhatnánk...?
2011. október 19., szerda
Székely Kinga Réka: Pásztortüzek
2011. 10. 19. Pásztortüzek Székely Kinga Réka
Biztos vagyok abban, hogy egy lokálpatrióta amerikai, aki példának okáért San Franciscoban él, a város megannyi híres nevezetességében gyönyörködik nap mint nap. A hajnali ragyogásban rátekint az emeletes Bay Bridge-re, és újra elismeri az amerikai mérnökök hatalmas tudását. Ebédszünetben kiugrik a China Town-ba és kíváncsian ízlelgeti a különleges keleti fűszerek illatával és zamatával készült olcsó ebédet. Hazafelé menet lepillant a Csendes Óceánra, aztán sétálni megy arra a műemlékké átalakított kikötő partra, ahonnan hajdanán a rabokat szállították Alcatraz közeli szigetére, a börtönbe, melyből lehetetlen volt kiszabadulni. Alkonytájban a vérvörös naplementében lokálpatrióta barátunk rápillant a Golden Gate sziluettjére, és úgy érzi, hogy ennek látványa a halandó embernek bepillantást ad az örökéletbe, mert annyira szép és titokzatos a földet az óceánnal és az éggel összekötő alkotás. Estére felruccan a Pacific Heights-ba, meglátogatja rokonait, barátait és elpletykálnak azon, hogy mennyibe került a régi vitorlás felújítása. Az őszi vitorlás versenyen a részvétel kötelező egy San Francisco-i lokálpatriótának.
A két Homoród mentén az idén sok vadállat pusztította az emberek termését. A földből élő atyánkfiai szeptember folyamán minden este kiszekereztek a falu határában levő kukoricásaik mellé, meggyújtották az évezredes titkokat lobogó pásztortüzeket, és farkasszemet/emberszemet néztek a medvével, a vaddisznócsordával és a mindig nyomukban lihegő félelemmel.
A két Homoród mentén a szokásosnál melegebb és szárazabb volt az ősz eleje, mintha ugyanazt a száraz, tikkasztó érzést akarná sugallni, ami belénk ivódott: minden ellenség. Nemcsak a vadak, a négylábúak, akik szétdúlják a kicsinyke termést, hanem a magas megélhetési árak, a szégyenteljesen alacsony munkabérek, és az agymosást éjjel-nappal végző komerc televízió.
Nagy szükségünk van a pásztortüzekre. Szükségünk van arra, hogy szembenézzünk félelmeinkkel, azokkal, melyeket külső tényezők zudítanak ránk, de azokkal is, melyek a holnaptól félve minden nap kiáradnak belőlünk.
Minden erdélyi magyar üljön le egy pásztortűz mellé a szép őszben. A részvétel kötelező. Merem állítani, sőt, jótállok azért, hogy minden egyes pásztortüzes éjszaka alkalmával a jó Isten elküldi a választ arra a tépelődő nagy kérdésre, hogy van-e még értelme őrizni azt, ami a miénk.
Biztos vagyok abban, hogy egy lokálpatrióta amerikai, aki példának okáért San Franciscoban él, a város megannyi híres nevezetességében gyönyörködik nap mint nap. A hajnali ragyogásban rátekint az emeletes Bay Bridge-re, és újra elismeri az amerikai mérnökök hatalmas tudását. Ebédszünetben kiugrik a China Town-ba és kíváncsian ízlelgeti a különleges keleti fűszerek illatával és zamatával készült olcsó ebédet. Hazafelé menet lepillant a Csendes Óceánra, aztán sétálni megy arra a műemlékké átalakított kikötő partra, ahonnan hajdanán a rabokat szállították Alcatraz közeli szigetére, a börtönbe, melyből lehetetlen volt kiszabadulni. Alkonytájban a vérvörös naplementében lokálpatrióta barátunk rápillant a Golden Gate sziluettjére, és úgy érzi, hogy ennek látványa a halandó embernek bepillantást ad az örökéletbe, mert annyira szép és titokzatos a földet az óceánnal és az éggel összekötő alkotás. Estére felruccan a Pacific Heights-ba, meglátogatja rokonait, barátait és elpletykálnak azon, hogy mennyibe került a régi vitorlás felújítása. Az őszi vitorlás versenyen a részvétel kötelező egy San Francisco-i lokálpatriótának.
A két Homoród mentén az idén sok vadállat pusztította az emberek termését. A földből élő atyánkfiai szeptember folyamán minden este kiszekereztek a falu határában levő kukoricásaik mellé, meggyújtották az évezredes titkokat lobogó pásztortüzeket, és farkasszemet/emberszemet néztek a medvével, a vaddisznócsordával és a mindig nyomukban lihegő félelemmel.
A két Homoród mentén a szokásosnál melegebb és szárazabb volt az ősz eleje, mintha ugyanazt a száraz, tikkasztó érzést akarná sugallni, ami belénk ivódott: minden ellenség. Nemcsak a vadak, a négylábúak, akik szétdúlják a kicsinyke termést, hanem a magas megélhetési árak, a szégyenteljesen alacsony munkabérek, és az agymosást éjjel-nappal végző komerc televízió.
Nagy szükségünk van a pásztortüzekre. Szükségünk van arra, hogy szembenézzünk félelmeinkkel, azokkal, melyeket külső tényezők zudítanak ránk, de azokkal is, melyek a holnaptól félve minden nap kiáradnak belőlünk.
Minden erdélyi magyar üljön le egy pásztortűz mellé a szép őszben. A részvétel kötelező. Merem állítani, sőt, jótállok azért, hogy minden egyes pásztortüzes éjszaka alkalmával a jó Isten elküldi a választ arra a tépelődő nagy kérdésre, hogy van-e még értelme őrizni azt, ami a miénk.
Buzogány-Csoma István: Igazság, Istenismeret
2011. 10. 18. Igazság, Istenismeret Buzogány-Csoma István
Október havában több olyan eseményre is emlékezünk, amelyek kiváló példát állítanak elénk az igazság, s ezáltal a szabadság, szebb jövő, boldogabb és tisztább élet utáni vágy és az ezekért vállalt felelősség kérdésében.
Gondoljunk csak az aradi vértanúkra, az ’56-osokra, a reformáció egyenes és bátor kiállású harcosaira, akik hitükről, elveikről vallottak és vállaltak, vállalták a feladatokat, a körülményeket és a következményeket, felelősséggel, azért, hogy lehulljanak a test és szellem bilincsei, hogy igazság legyen, hogy a szabadság ne csak légvár és idea legyen, hanem valóság, el egészen a lelkiismeret és vallásszabadság kimondásáig.
Emlékezünk és töltekezünk, iparkodunk méltókká lenni az ő emlékükre, őrizni és továbbadni tisztességgel és felelősséggel azt az örökséget, amelyet zömében életek árán lehetett csak kiérdemelni, az igazságért, a szabadságért. Szándékosan említem mindig elsőként az igazság fogalmát, mert ha igazság van, akkor van szabadság, békesség, biztonság, megelégedettség és emberhez méltó élet.
De hát van igazság? S honnan veszem ezt a keserű és súlyos kérdést? Nézzünk csak körül, mit látunk, és mit tapasztalunk: békétlenség, ellenállás, válság, ínség, keserűség, kínlódás, bizonytalanság, reménytelenség, kilátástalanság... és nem is folytatom tovább, mert már itt az elején megszomorodunk... De ha ez van, akkor nincs igazság.
Nemcsak most van ez így. Már ősidőktől fogva hordozza magában az ember ezt a fogyatékosságot, persze ezzel nem akarom korunkat kimenteni, és elhárítani a felelősséget, hogy így volt ez mindig, de ha nem így lett volna, akkor nem kellene nemzeti gyászünnepet ülni, nem kellene siratni az ötvenhatos szerencsétlenül járt, megcsalt és megtorolt forradalmárokat és így tovább...
Miért tűnik úgy, hogy nincs igazság? Mert még mindig többen vannak – vagy mindenképpen azok diktálnak, akik kezükben tartják sokak sorskerekét –, akik nem ismerik az Istent. Mert mi az igazság? Isten megismerése, az ő kijelentései által. Az igazság Istenismeret. De aki kijelenti magáról, hogy ismeri az Istent, az cselekszik is az ismeretei alapján, a Szeretet alapján, mert „Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten őbenne marad” (1Jn 4,16).
Talán egy kicsit mélyen vagyunk.
Lélek nélküli lelkizés? Lélek nélküli lelki izé-zés? Kicsit csúnya, de legalább elgondolkodtat.
Vezetni akar Isten lelke: „Az igazságnak lelke elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16,13)
Ki vezet, mi vezet bennünket? Vajon vezetnek vagy megvezetnek?
Legyen résen a szívünk, a szemünk és a fülünk, hogy Istentől tanítottak lehessünk, amikor az ő szava szól hozzánk: „A Szent Lélek... mindenre megtanít majd titeket (Jn 14,26),” és bízzunk abban, hogy hatalma van megtartani az övéit: „meg vagyok győződve, hogy sem halál sem élet, sem angyalok sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől. (Róm 8,38-39)”
Október havában több olyan eseményre is emlékezünk, amelyek kiváló példát állítanak elénk az igazság, s ezáltal a szabadság, szebb jövő, boldogabb és tisztább élet utáni vágy és az ezekért vállalt felelősség kérdésében.
Gondoljunk csak az aradi vértanúkra, az ’56-osokra, a reformáció egyenes és bátor kiállású harcosaira, akik hitükről, elveikről vallottak és vállaltak, vállalták a feladatokat, a körülményeket és a következményeket, felelősséggel, azért, hogy lehulljanak a test és szellem bilincsei, hogy igazság legyen, hogy a szabadság ne csak légvár és idea legyen, hanem valóság, el egészen a lelkiismeret és vallásszabadság kimondásáig.
Emlékezünk és töltekezünk, iparkodunk méltókká lenni az ő emlékükre, őrizni és továbbadni tisztességgel és felelősséggel azt az örökséget, amelyet zömében életek árán lehetett csak kiérdemelni, az igazságért, a szabadságért. Szándékosan említem mindig elsőként az igazság fogalmát, mert ha igazság van, akkor van szabadság, békesség, biztonság, megelégedettség és emberhez méltó élet.
De hát van igazság? S honnan veszem ezt a keserű és súlyos kérdést? Nézzünk csak körül, mit látunk, és mit tapasztalunk: békétlenség, ellenállás, válság, ínség, keserűség, kínlódás, bizonytalanság, reménytelenség, kilátástalanság... és nem is folytatom tovább, mert már itt az elején megszomorodunk... De ha ez van, akkor nincs igazság.
Nemcsak most van ez így. Már ősidőktől fogva hordozza magában az ember ezt a fogyatékosságot, persze ezzel nem akarom korunkat kimenteni, és elhárítani a felelősséget, hogy így volt ez mindig, de ha nem így lett volna, akkor nem kellene nemzeti gyászünnepet ülni, nem kellene siratni az ötvenhatos szerencsétlenül járt, megcsalt és megtorolt forradalmárokat és így tovább...
Miért tűnik úgy, hogy nincs igazság? Mert még mindig többen vannak – vagy mindenképpen azok diktálnak, akik kezükben tartják sokak sorskerekét –, akik nem ismerik az Istent. Mert mi az igazság? Isten megismerése, az ő kijelentései által. Az igazság Istenismeret. De aki kijelenti magáról, hogy ismeri az Istent, az cselekszik is az ismeretei alapján, a Szeretet alapján, mert „Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten őbenne marad” (1Jn 4,16).
Talán egy kicsit mélyen vagyunk.
Lélek nélküli lelkizés? Lélek nélküli lelki izé-zés? Kicsit csúnya, de legalább elgondolkodtat.
Vezetni akar Isten lelke: „Az igazságnak lelke elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16,13)
Ki vezet, mi vezet bennünket? Vajon vezetnek vagy megvezetnek?
Legyen résen a szívünk, a szemünk és a fülünk, hogy Istentől tanítottak lehessünk, amikor az ő szava szól hozzánk: „A Szent Lélek... mindenre megtanít majd titeket (Jn 14,26),” és bízzunk abban, hogy hatalma van megtartani az övéit: „meg vagyok győződve, hogy sem halál sem élet, sem angyalok sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől. (Róm 8,38-39)”
2011. október 17., hétfő
Sándor Szilárd: őszi sóhaj
2011. 10. 17. őszi sóhaj Sándor Szilárd
sárga levelét síratja az ág
gyümölcsét hullatja alá
száraz föld rögös tüskéire
ahol a gyökér elalszik télire
néma dallal befonja lelkem
az ökörnyálas pókos selyem
de jaj ráfagy a hang a torkomra
mint őszi szellő pára-gombja
szólaljatok meg őszi bánatok
muzsikás cimbalmán s ahogy
rám tekeredik az őszi némaság
sóhaj-tisztított hangon ég a láng
világítson hát alvó gyökerek fölött
minden tenyerembe simuló rögöt
az őszi sóhaj fényes lángolása
néma levelek őszi tánca
sárga levelét síratja az ág
gyümölcsét hullatja alá
száraz föld rögös tüskéire
ahol a gyökér elalszik télire
néma dallal befonja lelkem
az ökörnyálas pókos selyem
de jaj ráfagy a hang a torkomra
mint őszi szellő pára-gombja
szólaljatok meg őszi bánatok
muzsikás cimbalmán s ahogy
rám tekeredik az őszi némaság
sóhaj-tisztított hangon ég a láng
világítson hát alvó gyökerek fölött
minden tenyerembe simuló rögöt
az őszi sóhaj fényes lángolása
néma levelek őszi tánca
2011. október 16., vasárnap
Tófalvi Tamás: Isteni színjáték
2011. 10. 16. Isteni színjáték Tófalvi Tamás
A történelem bebizonyította, hogy a hit csodákra képes…
Az Istenben, Gondviselésben, Felsőbb Hatalomban erősen hinni tudó ember sokszor érzi úgy, hogy megmagyarázhatatlan események szereplőjévé válik, „bejönnek” olyan dolgok, amelyekre nem is számított, olyan hajtűkanyarokat vesz élete, melyekre még álmában sem mert gondolni.
Találkozhattunk már csodás, orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulásokkal, véletlenszerű eseményekkel, szerencsés fordulatokkal, melyek talán emberek százainak, ezreinek óvták meg életét, reményvesztettekkel, akiket az utolsó pillanatban mentettek meg, természeti jelenségekkel, amelyekre egyelőre az embernek nincs válasza. És találkozhattunk kártyavető cigányasszonyokkal, akik néhány ropogós bankóért cserébe életet, holnapot, sikert, szerelmet, gazdagságot ígérnek.
A hit nemcsak csodákra képes, de az emberi balgaság széles skáláját tudja megvalósítani. Ezoterikusok, kuruzslók, táltosok, csodatevők állnak nap mint nap ugrásra készen, hogy tartalommal töltsék fel életedet. „Segítenek”, hogy ki tudj bontakozni, hogy megvalósíthasd önmagad, legyőzd a komplexusaidat, gátlásaidat, és utat mutatnak a bonyolult élet holnapjaiban. Ismeretlenként nálad is jobban tudják, hogyan kell szeretned családtagjaidat, kik azok, akik negatív erőkkel hatnak rád, milyen problémáid vannak, melyekről még te magad sem tudsz, hogyan juthatsz rövid idő alatt sok pénzhez, életerőhöz, egészséghez, barátokhoz.
Egyszerű földi halandóként, ha nem tudod, hogy kihez fordulj problémáiddal, a média segít: csupán ki kell ollóznod az újságból a csodatévő Ileana, Cristina, Ana asszony telefonszámát. Sőt, már a személyes kapcsolatokra sincs szükség, csupán egyetlen telefonhívásra, hiszen oly nagy erő birtokosai, hogy képesek az éteren keresztül orvosolni minden nyavalyát. Vagy telefonálj az „EZO-műsorba”, és hívásodra a médiumok egész csoportja azon dolgozik, hogy életedet a kristálygömb segítségével jó mederbe tereljék.
Az emberi hülyeség határtalan… Elhisszük, hogy vannak emberek, akik képesek Istent játszani…
Annak idején Isten büntetéssel sújtotta választott népét, ha azok elfordultak tőle, és az ilyen praktikákban keresték a választ. Ma már nem kell a felsőbb hatalom büntetése… Az ember önmagát bünteti!
A hit emberi létünk alapja, a hinni tudás az ember egyik legszebb, legáldásosabb talentuma. De ha hitünk tárgya nem maga az Isten, hanem földi varázslások egész sora, akkor ne csodálkozzunk, ha életünk néha vakvágányra fut…
A történelem bebizonyította, hogy a hit csodákra képes…
Az Istenben, Gondviselésben, Felsőbb Hatalomban erősen hinni tudó ember sokszor érzi úgy, hogy megmagyarázhatatlan események szereplőjévé válik, „bejönnek” olyan dolgok, amelyekre nem is számított, olyan hajtűkanyarokat vesz élete, melyekre még álmában sem mert gondolni.
Találkozhattunk már csodás, orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulásokkal, véletlenszerű eseményekkel, szerencsés fordulatokkal, melyek talán emberek százainak, ezreinek óvták meg életét, reményvesztettekkel, akiket az utolsó pillanatban mentettek meg, természeti jelenségekkel, amelyekre egyelőre az embernek nincs válasza. És találkozhattunk kártyavető cigányasszonyokkal, akik néhány ropogós bankóért cserébe életet, holnapot, sikert, szerelmet, gazdagságot ígérnek.
A hit nemcsak csodákra képes, de az emberi balgaság széles skáláját tudja megvalósítani. Ezoterikusok, kuruzslók, táltosok, csodatevők állnak nap mint nap ugrásra készen, hogy tartalommal töltsék fel életedet. „Segítenek”, hogy ki tudj bontakozni, hogy megvalósíthasd önmagad, legyőzd a komplexusaidat, gátlásaidat, és utat mutatnak a bonyolult élet holnapjaiban. Ismeretlenként nálad is jobban tudják, hogyan kell szeretned családtagjaidat, kik azok, akik negatív erőkkel hatnak rád, milyen problémáid vannak, melyekről még te magad sem tudsz, hogyan juthatsz rövid idő alatt sok pénzhez, életerőhöz, egészséghez, barátokhoz.
Egyszerű földi halandóként, ha nem tudod, hogy kihez fordulj problémáiddal, a média segít: csupán ki kell ollóznod az újságból a csodatévő Ileana, Cristina, Ana asszony telefonszámát. Sőt, már a személyes kapcsolatokra sincs szükség, csupán egyetlen telefonhívásra, hiszen oly nagy erő birtokosai, hogy képesek az éteren keresztül orvosolni minden nyavalyát. Vagy telefonálj az „EZO-műsorba”, és hívásodra a médiumok egész csoportja azon dolgozik, hogy életedet a kristálygömb segítségével jó mederbe tereljék.
Az emberi hülyeség határtalan… Elhisszük, hogy vannak emberek, akik képesek Istent játszani…
Annak idején Isten büntetéssel sújtotta választott népét, ha azok elfordultak tőle, és az ilyen praktikákban keresték a választ. Ma már nem kell a felsőbb hatalom büntetése… Az ember önmagát bünteti!
A hit emberi létünk alapja, a hinni tudás az ember egyik legszebb, legáldásosabb talentuma. De ha hitünk tárgya nem maga az Isten, hanem földi varázslások egész sora, akkor ne csodálkozzunk, ha életünk néha vakvágányra fut…
2011. október 15., szombat
Szász Ferenc: Corona
| 2011. 10. 15. | Corona | Szász Ferenc | ||||||||||||
 Fenn, Salamonkőn királyi mén patája néha szikrát szór s encián szőnyegére leszáll az alkony. pipázó Csukás füstje nélkületek már minden panoráma – színét az arcom immáron mindörökké rajtatok váltja. (2011. október) | ||||||||||||||
2011. október 14., péntek
Máthé Sándor: A szeretetről
2011. 10. 14. A szeretetről Máthé Sándor
A szeretetről, bár naponként találkozunk vele, nagyon keveset tudunk. „A szeretlek valami nagyon különlegeset jelent. Azt jelenti, hogy körbeveszlek azzal az érzéssel, amely lehetővé teszi számodra, hogy abban a pillanatban minden legyél, ami emberi mivoltodban valójában vagy. Lehetsz jó vagy rossz, gyöngéd vagy dühös, vagy mindkettő, de te te vagy, és ez a legtöbb, amit valaha elvárhatok, vagy kérhetek tőled. Nem az vagy, amit elvárok vagy akarok, hogy legyél, és nem az, amit érzel, hogy lenned kellene, vagy amilyenné alakítottak, hanem önmagad vagy.” (www.harmonet.hu)
A szeretet érzését gyakran tévesztjük össze más érzésekkel. Akár szerelmesek is lehetünk anélkül, hogy igazán szeretnénk. Sokszor azt mondjuk, hogy szeretlek, és közben azt akarjuk mondani: sajnállak, aggódom érted, törődöm veled, tisztellek. Csakhogy ez még mindig nem a szeretet!
Egy kisgyermek számára létszükséglet a szeretet. Ő csak azt akarja, hogy szeressék, és gondoskodjanak róla. De a gondoskodás nem elég. Ha a gyermeket szülei nem szeretik, olyan megrázkódtatás éri ezáltal, amit élete végéig nem, vagy csak nagyon nehezen tud feldolgozni. Hányan vannak, akik úgy érzik, őket nem lehet szeretni? Tehetsz bármit, ezt a véleményüket nem tudod megváltoztatni. Mindez gyerekkorukból származik, pontosabban a szülői szeretet hiányából.
Vajon mi a szeretet ellentéte? Sokan azt gondolják, a gyűlölet. Pedig nem az. A szeretet ellentéte a közöny. Ha gyűlölsz valakit, érzelmek fűznek hozzá, nem vagy közömbös iránta. A gyűlölet nagyon közel áll a szeretethez. Kit tudunk a legjobban gyűlölni? Akit valaha a legjobban szerettünk. Ha közömbös vagy, az más. Nem érzel semmit. Tehet a másik bármit, nem érint meg téged, és a másiknak is legjobban a közönyösséged fáj. Figyeld meg a párkapcsolatokban: ha a párod bármilyen érzelmet mutat irányodba, elviseled. De ha elnéz melletted, feletted, ha közömbösen néz rád, az nagyon fáj.
Hol kezdjük? Önmagunknál! Az alap, ahonnan elindulhatunk, önmagunk szeretete. „Szeresd felebarátodat, mint önmagaddat...” – tanítja Jézus is. Az önszeretet a mások iránt érzett szeretet előfeltétele. Aki nem szereti önmagát, másokat is képtelen szeretni.
Tehát, szeresd önmagad, hogy másokat is szerethess!
A szeretetről, bár naponként találkozunk vele, nagyon keveset tudunk. „A szeretlek valami nagyon különlegeset jelent. Azt jelenti, hogy körbeveszlek azzal az érzéssel, amely lehetővé teszi számodra, hogy abban a pillanatban minden legyél, ami emberi mivoltodban valójában vagy. Lehetsz jó vagy rossz, gyöngéd vagy dühös, vagy mindkettő, de te te vagy, és ez a legtöbb, amit valaha elvárhatok, vagy kérhetek tőled. Nem az vagy, amit elvárok vagy akarok, hogy legyél, és nem az, amit érzel, hogy lenned kellene, vagy amilyenné alakítottak, hanem önmagad vagy.” (www.harmonet.hu)
A szeretet érzését gyakran tévesztjük össze más érzésekkel. Akár szerelmesek is lehetünk anélkül, hogy igazán szeretnénk. Sokszor azt mondjuk, hogy szeretlek, és közben azt akarjuk mondani: sajnállak, aggódom érted, törődöm veled, tisztellek. Csakhogy ez még mindig nem a szeretet!
Egy kisgyermek számára létszükséglet a szeretet. Ő csak azt akarja, hogy szeressék, és gondoskodjanak róla. De a gondoskodás nem elég. Ha a gyermeket szülei nem szeretik, olyan megrázkódtatás éri ezáltal, amit élete végéig nem, vagy csak nagyon nehezen tud feldolgozni. Hányan vannak, akik úgy érzik, őket nem lehet szeretni? Tehetsz bármit, ezt a véleményüket nem tudod megváltoztatni. Mindez gyerekkorukból származik, pontosabban a szülői szeretet hiányából.
Vajon mi a szeretet ellentéte? Sokan azt gondolják, a gyűlölet. Pedig nem az. A szeretet ellentéte a közöny. Ha gyűlölsz valakit, érzelmek fűznek hozzá, nem vagy közömbös iránta. A gyűlölet nagyon közel áll a szeretethez. Kit tudunk a legjobban gyűlölni? Akit valaha a legjobban szerettünk. Ha közömbös vagy, az más. Nem érzel semmit. Tehet a másik bármit, nem érint meg téged, és a másiknak is legjobban a közönyösséged fáj. Figyeld meg a párkapcsolatokban: ha a párod bármilyen érzelmet mutat irányodba, elviseled. De ha elnéz melletted, feletted, ha közömbösen néz rád, az nagyon fáj.
Hol kezdjük? Önmagunknál! Az alap, ahonnan elindulhatunk, önmagunk szeretete. „Szeresd felebarátodat, mint önmagaddat...” – tanítja Jézus is. Az önszeretet a mások iránt érzett szeretet előfeltétele. Aki nem szereti önmagát, másokat is képtelen szeretni.
Tehát, szeresd önmagad, hogy másokat is szerethess!
2011. október 13., csütörtök
Gál Zoltán: Diószezon
2011. 10. 13. Diószezon Gál Zoltán
Három éve, így dióérés idején ébredtem rá arra, hogy a dióra más is számot tart. Még ha körbe is van kerítve, az élelmesebbek így is megtalálják a módját a behatolásnak. Egyik alkalommal, legnagyobb meglepetésemre, a paplak kertjében találkoztam két asszonysággal, akik igyekeztek a kert hátsó részén távozni, ahol bejöttek. A szégyen legkisebb nyoma sem volt felismerhető arcukon. Gondolom, évek óta számon tartották a diófát, így akkor is természetesnek vették, hogy azt illeti a termése, aki leszedi.
Mert értékes a dió, és általában az halmoz fel legtöbbet, akinek diófa sem nőtt az udvarában, kertjében. De mivelhogy a dió elcserélhető portékára, vagy pénzzé váltható, érdemes begyűjteni, függetlenül attól, hogy a kerítés melyik oldalán terem.
Sajnos olyan világot élünk, amikor egyre több a szerencsétlen és kiúttalanságban szenvedő. Így nem az a fontos, hogy kerítés van köztem és a szomszéd közt, hanem az, hogy ma én keltem korábban.
S ki emlékszik már Mózesre és a nyolcadik parancsolatra? Valamikor ugyan lopásnak nevezték az ilyent, és egykoron meg is büntették az elkövetőt, és az által elvették a kedvét a hasonló cselekedetektől. Ma a hangsúly az élelmességen van. Függetlenül attól, hogy kinek a jogos tulajdonát képezi, azé lesz, aki korábban kel, aki élelmesebb.
A konkurencia ma is résen van. Hol üres cigarettásdobozt, hol sapkát, hol pedig dióverő karót hagy a fa alatt. Árulkodó jelei az élelmességnek. S mikor a sapka eltűnik, tudni való, hogy a gazdája rátalált.
Tudták már a régiek: aki korán kel, aranyat lel. Jelen esetben, diót…
Három éve, így dióérés idején ébredtem rá arra, hogy a dióra más is számot tart. Még ha körbe is van kerítve, az élelmesebbek így is megtalálják a módját a behatolásnak. Egyik alkalommal, legnagyobb meglepetésemre, a paplak kertjében találkoztam két asszonysággal, akik igyekeztek a kert hátsó részén távozni, ahol bejöttek. A szégyen legkisebb nyoma sem volt felismerhető arcukon. Gondolom, évek óta számon tartották a diófát, így akkor is természetesnek vették, hogy azt illeti a termése, aki leszedi.
Mert értékes a dió, és általában az halmoz fel legtöbbet, akinek diófa sem nőtt az udvarában, kertjében. De mivelhogy a dió elcserélhető portékára, vagy pénzzé váltható, érdemes begyűjteni, függetlenül attól, hogy a kerítés melyik oldalán terem.
Sajnos olyan világot élünk, amikor egyre több a szerencsétlen és kiúttalanságban szenvedő. Így nem az a fontos, hogy kerítés van köztem és a szomszéd közt, hanem az, hogy ma én keltem korábban.
S ki emlékszik már Mózesre és a nyolcadik parancsolatra? Valamikor ugyan lopásnak nevezték az ilyent, és egykoron meg is büntették az elkövetőt, és az által elvették a kedvét a hasonló cselekedetektől. Ma a hangsúly az élelmességen van. Függetlenül attól, hogy kinek a jogos tulajdonát képezi, azé lesz, aki korábban kel, aki élelmesebb.
A konkurencia ma is résen van. Hol üres cigarettásdobozt, hol sapkát, hol pedig dióverő karót hagy a fa alatt. Árulkodó jelei az élelmességnek. S mikor a sapka eltűnik, tudni való, hogy a gazdája rátalált.
Tudták már a régiek: aki korán kel, aranyat lel. Jelen esetben, diót…
2011. október 12., szerda
Bíró Attila: Szántóföldbe elrejtett „Isten országa"
2011. 10. 12. Szántóföldbe elrejtett „Isten országa" Bíró Attila
Sokféle elfoglaltsága van az embernek, rengeteg dolog leköti a figyelmét, de azt hiszem, ha kincskeresésről van szó, rögtön felkapja a fejét. Ritka teremtmény az, akit ne érdekelne egy ilyen téma. A kincs hiánya, vagy éppen annak megszerzése mindig megmozgatta az ember fantáziáját. S miközben ezt mondom, képzeletben már ott is vagy azon a hajón, amely horgonyt ütött egy lakatlan szigeten. Csodálod a hatalmas, meredek-sziklás partjait, s mindjárt föl is fedezted a barlang száját. Aztán rohanva odaérsz, fáradtan megállsz, mély lélegzetvétel után néhány lépést teszel befele, addig, amíg a hullámok víztükrei bejátsszák fényüket a barlang falára, s aztán a szürkeségben, a homályban, ahogyan visszanyered szemed fényét, megcsillan előtted az a rengeteg…
Tudom, zavaró ez a három pont és a befejezetlen történet, de Jézus nem ilyen kincsről beszél. Nem holmi „földi” kincsekről, hanem sokkal értékesebb és fontosabb kincsről. Az Isten országáról. Felismerjük-e ezt a kincset, sokféle elfoglaltságaink között? Felkapjuk-e fejünket, ha efféle kincsről hallunk?
Nap mint nap keményen dolgozunk, küzdünk az életért, a mindennapi kenyérért. Sokszor úgy belefásulva a monoton, egyhangú hajszába, hogy se jobbra, se balra nem nézünk már. Nem szánunk időt arra, hogy fölpillantsunk a ragyogó napra, a tiszta kék égre, vagy esetleg körültekintsünk magunk körül, hanem csak előre, mindig előre, haladni az általunk jól megszokott, jól ismert, hasított barázdákban. Lehet, hogy Isten sokszor egyenesen felkínálja kincseit, de mi nem akarjuk elfogadni, minket ez nem érdekel. Ez már unalmas…?! Lehet, hogy sokszor nekünk félig ki is ássa a földből, úgy hogy meg-megbotlunk benne, de nem akarjuk fölismerni, inkább közömbösen, hitetlenül átlépünk rajta, s még csak arra sem vesszük a fáradságot, hogy lehajoljunk érte. Pedig – higgyétek el – ez a kincs, ezek a kincsek, nincsenek is olyan mélyen elrejtve. Ott vannak a lehető legközelebb hozzánk. Lelkünk szántóföldjeiben vannak, és amikor a bennünk meglévő jóság, kedvesség, tisztaság, szeretet fénye ezekre rácsillan, akkor csodálatos ragyogás tükröződik vissza. Próbáld meg ezeket előbányászni, és légy ma te is egy ilyen ragyogó, tündöklő, csillogó, drága kincs!
Sokféle elfoglaltsága van az embernek, rengeteg dolog leköti a figyelmét, de azt hiszem, ha kincskeresésről van szó, rögtön felkapja a fejét. Ritka teremtmény az, akit ne érdekelne egy ilyen téma. A kincs hiánya, vagy éppen annak megszerzése mindig megmozgatta az ember fantáziáját. S miközben ezt mondom, képzeletben már ott is vagy azon a hajón, amely horgonyt ütött egy lakatlan szigeten. Csodálod a hatalmas, meredek-sziklás partjait, s mindjárt föl is fedezted a barlang száját. Aztán rohanva odaérsz, fáradtan megállsz, mély lélegzetvétel után néhány lépést teszel befele, addig, amíg a hullámok víztükrei bejátsszák fényüket a barlang falára, s aztán a szürkeségben, a homályban, ahogyan visszanyered szemed fényét, megcsillan előtted az a rengeteg…
Tudom, zavaró ez a három pont és a befejezetlen történet, de Jézus nem ilyen kincsről beszél. Nem holmi „földi” kincsekről, hanem sokkal értékesebb és fontosabb kincsről. Az Isten országáról. Felismerjük-e ezt a kincset, sokféle elfoglaltságaink között? Felkapjuk-e fejünket, ha efféle kincsről hallunk?
Nap mint nap keményen dolgozunk, küzdünk az életért, a mindennapi kenyérért. Sokszor úgy belefásulva a monoton, egyhangú hajszába, hogy se jobbra, se balra nem nézünk már. Nem szánunk időt arra, hogy fölpillantsunk a ragyogó napra, a tiszta kék égre, vagy esetleg körültekintsünk magunk körül, hanem csak előre, mindig előre, haladni az általunk jól megszokott, jól ismert, hasított barázdákban. Lehet, hogy Isten sokszor egyenesen felkínálja kincseit, de mi nem akarjuk elfogadni, minket ez nem érdekel. Ez már unalmas…?! Lehet, hogy sokszor nekünk félig ki is ássa a földből, úgy hogy meg-megbotlunk benne, de nem akarjuk fölismerni, inkább közömbösen, hitetlenül átlépünk rajta, s még csak arra sem vesszük a fáradságot, hogy lehajoljunk érte. Pedig – higgyétek el – ez a kincs, ezek a kincsek, nincsenek is olyan mélyen elrejtve. Ott vannak a lehető legközelebb hozzánk. Lelkünk szántóföldjeiben vannak, és amikor a bennünk meglévő jóság, kedvesség, tisztaság, szeretet fénye ezekre rácsillan, akkor csodálatos ragyogás tükröződik vissza. Próbáld meg ezeket előbányászni, és légy ma te is egy ilyen ragyogó, tündöklő, csillogó, drága kincs!
2011. október 11., kedd
Farkas Dénes: Székelyharisnya
2011. 10. 11. Székelyharisnya Farkas Dénes
A székelyharisnya juhnyírással kezdődött. A lenyírt gyapjút kosarakban jól átmosták. Venyigekosarakban vitték a patakra, és házilag főzött szappannal, lúgos vízzel a lehető legtisztábbra mosták. Vigyáztak, hogy a gyapjútincseket a kosárból a víz el ne sodorja. A megszárított, megmosott gyapjút a fésülőbe vitték, melyet nagyanyám szép egyenletesre megfont a hosszú téli estéken. Megfigyeltem, hogy a guzsalyára feltett fonnivalót az ajkaival és a sodrást végző ujjaival szabályozta egyenletesre, időnként meg is nyálazta a tincseket, és ha pozdorja került a keze ügyébe, azt a másfél fogával eltávolította. Ez csak a kendernemű guzsalyokon volt érvényes. A gyapjú fonásakor a tincseket az ajka alatt az álla csücskével szabályozta egyenletesre. A gyapjút nem nyálazta meg.
A szép egyenletes gyapjúfonalat megszőtték és singgel megmérték. Ekkor már lehetett tudni, hogy hány harisnya jön ki belőle. A ványoltatás következett, ami sokszor meglepetést okozott, mert úgy összement a szőttemény, hogy a háziasszony csak csodálkozott, hogy elszámolta magát. Olyan tömöttre kalapálta a ványoló, hogy abaposztó lett belőle, melyet ha ollóval elvágtak, akkor sem foszlottak ki a szálai. Színes jelt varrtak a posztó mindkét végére, hogy ne cserélődjék el a ványolóban, és ne lehessen megkurtítani a kelmét.
Következett a harisnya csináltatása. Nagyapám a hóna alá tette a posztót. Magához vett egy gomolyag „sirített” kendercérnát, egy rossz fekete kalapot és engem is magával vitt Andrásfalvára, ahol a barátja, Gagyi Dénes bácsi volt a harisnyakészítő mester. A fekete kalapot azért vitte, mert abból vágták azt a pántlikát, amivel a harisnya szárának a fehérségét hosszan megtörték, mintegy megkülönböztetés gyanánt a más vidékek viseletétől. Székelyszentmiklósról mentünk át a két Kedén, majd a Zsidó hegy mellett ereszkedtünk be Andrásfalvára. Nagyapám parolázott a barátjával, de én úgy elfáradtam, hogy már akkor, hat évesen elhatároztam, hogy nekem soha nem kell székelyharisnya. Nem is mentem többet nagyapámmal harisnyát szabatni. Amit csináltatott, azt is nélkülem hozta haza.
Nagyanyám, Nagyapám régen elporladtak. Nem fonják a gyapjat és nem szabatják a harisnyát. Az is igaz, hogy fogadalmamat nem volt nehéz betartani, mert a székelyharisnya is átminősült-vedlett farmerba.
Gondolkozom azon, hogy csak az én időmben is micsoda változáson ment át az öltözködési kultúra! Ha lesz globális felmelegedés, akkor lehet, hogy a fügefalevél is sorra kerül…
A székelyharisnya juhnyírással kezdődött. A lenyírt gyapjút kosarakban jól átmosták. Venyigekosarakban vitték a patakra, és házilag főzött szappannal, lúgos vízzel a lehető legtisztábbra mosták. Vigyáztak, hogy a gyapjútincseket a kosárból a víz el ne sodorja. A megszárított, megmosott gyapjút a fésülőbe vitték, melyet nagyanyám szép egyenletesre megfont a hosszú téli estéken. Megfigyeltem, hogy a guzsalyára feltett fonnivalót az ajkaival és a sodrást végző ujjaival szabályozta egyenletesre, időnként meg is nyálazta a tincseket, és ha pozdorja került a keze ügyébe, azt a másfél fogával eltávolította. Ez csak a kendernemű guzsalyokon volt érvényes. A gyapjú fonásakor a tincseket az ajka alatt az álla csücskével szabályozta egyenletesre. A gyapjút nem nyálazta meg.
A szép egyenletes gyapjúfonalat megszőtték és singgel megmérték. Ekkor már lehetett tudni, hogy hány harisnya jön ki belőle. A ványoltatás következett, ami sokszor meglepetést okozott, mert úgy összement a szőttemény, hogy a háziasszony csak csodálkozott, hogy elszámolta magát. Olyan tömöttre kalapálta a ványoló, hogy abaposztó lett belőle, melyet ha ollóval elvágtak, akkor sem foszlottak ki a szálai. Színes jelt varrtak a posztó mindkét végére, hogy ne cserélődjék el a ványolóban, és ne lehessen megkurtítani a kelmét.
Következett a harisnya csináltatása. Nagyapám a hóna alá tette a posztót. Magához vett egy gomolyag „sirített” kendercérnát, egy rossz fekete kalapot és engem is magával vitt Andrásfalvára, ahol a barátja, Gagyi Dénes bácsi volt a harisnyakészítő mester. A fekete kalapot azért vitte, mert abból vágták azt a pántlikát, amivel a harisnya szárának a fehérségét hosszan megtörték, mintegy megkülönböztetés gyanánt a más vidékek viseletétől. Székelyszentmiklósról mentünk át a két Kedén, majd a Zsidó hegy mellett ereszkedtünk be Andrásfalvára. Nagyapám parolázott a barátjával, de én úgy elfáradtam, hogy már akkor, hat évesen elhatároztam, hogy nekem soha nem kell székelyharisnya. Nem is mentem többet nagyapámmal harisnyát szabatni. Amit csináltatott, azt is nélkülem hozta haza.
Nagyanyám, Nagyapám régen elporladtak. Nem fonják a gyapjat és nem szabatják a harisnyát. Az is igaz, hogy fogadalmamat nem volt nehéz betartani, mert a székelyharisnya is átminősült-vedlett farmerba.
Gondolkozom azon, hogy csak az én időmben is micsoda változáson ment át az öltözködési kultúra! Ha lesz globális felmelegedés, akkor lehet, hogy a fügefalevél is sorra kerül…
Orbán Erika: A hét törpe és a hit
2011. 10. 10. A hét törpe és a hit Orbán Erika
Hófehérkét nem kell bemutatnom. De a hét törpére talán kevesen emlékeztek... Ők bennünk együtt alkotnak egy képet, mint ahogy általánosan beszélünk az Emberről is, Isten viszonylatában. Pedig emberségünkben is – gyarlóságainkban és erényeinkben – változóak vagyunk; és gyakran magunkban is felismerhetnénk törpe-vonásokkal beszélő neveiket. Amikor okoskodunk, örülünk, szégyenlősködünk, duzzogunk, értetlenkedünk, prüsszögünk vagy álmosan kezdjük a hetet.
Tegnap, az istentiszteletet követő társalgás során mellém került egy nyolcvan körüli férfi. Nem tudom, illemből fakadó kérdésemre, vagy mert mindenáron meg akarta osztani, de töredelmesen megvallotta: ő egy házsártos, szeszélyes, mogorva, különc alak. Kényelmetlennek éreztem ezt a „könnyelmű” vallomást; hiányérzetem támadt. Hivatásbeli énem hiába próbálta kideríteni érzéseit (ezek a jelzők nem érzések!), csak közhelyeket mondott: az élet bonyolult, sok minden történik egyszerre, a terheket nehéz cipelni.
Adott egy különös névjegykártyát, melynek egyik és másik oldalán az alábbiak voltak:
Figyelj!
Mondd, amit gondolsz!
Légy tekintettel a másikra, amikor kifejezed magad!
Minél világosabban fejezd ki érzéseidet és meggyőződésedet, mások gondolataival és érzéseivel kapcsolatban!
Minél hatékonyabb vagy, annál hatékonyabbak vagyunk.
Később megkért, imádkozzam érte.
Hazafelé a rendkívüli őszi nap égette bőröm; behunytam szemem. A hallott szavakat ízlelgettem: „cranky”, „grumpy”... Gyakrabban vonatkoztatjuk másra, mint magunkra – ezt gondoltam ebédkészítés közben is, amikor telefonon bejelentkezett újonnan szerzett ismerősöm. Házigazdáimmal összenéztünk: szokatlan vendég. Pár perc múlva, amikor megérkezett, az asztal körül ültünk. S a délutáni, októberi fényben mindhármunk számára volt mondanivalója. Elmondta, induló csontdaganata van, és nem tudja, mi vár rá. Sarah, a három hónapja melldaganattal élő, átérzi helyzetét, osztozik félelmeiben. Étrendre vonatkozó tanácsait szívesen hallgatta. Vilmostól bocsánatot kért, hogy éveken át figyelmetlenül ment el mellette, és nem volt jó szomszéd. Engem angyalnak nevezett, mert imám hatására elmúlt a rossz kedve. Már nem érzi bolondos morcosnak magát. „Az imád valóban hatott! Én mondom!” És Aronnál csak mi voltunk nagyobb zavarban, amikor méltóságteljesen kisétált a házból.
Grumpy, azaz Morgó – ez az egyik törpe neve. Gyakran a Tied is. Meg az enyém. De Aron példája (is) arra tanít, hogyan válhatunk Morgóból, és Szendéből, és Hapciból Vidorrá.J De fölébredhet Szundi is, és egy közönséges őszi napon, mert mosolyog és érdeklődik, megértheti, hogy él benne egy Vidor. Mint ahogy Kuka is néha napján Tudor (Okoska).
És Vidornak és Tudornak lenni jobb dolog! Nem azért, mert Hófehérke jobban szereti őket, hanem mert törpényi vonásuk változást idéz a világban.
Hófehérkét nem kell bemutatnom. De a hét törpére talán kevesen emlékeztek... Ők bennünk együtt alkotnak egy képet, mint ahogy általánosan beszélünk az Emberről is, Isten viszonylatában. Pedig emberségünkben is – gyarlóságainkban és erényeinkben – változóak vagyunk; és gyakran magunkban is felismerhetnénk törpe-vonásokkal beszélő neveiket. Amikor okoskodunk, örülünk, szégyenlősködünk, duzzogunk, értetlenkedünk, prüsszögünk vagy álmosan kezdjük a hetet.
Tegnap, az istentiszteletet követő társalgás során mellém került egy nyolcvan körüli férfi. Nem tudom, illemből fakadó kérdésemre, vagy mert mindenáron meg akarta osztani, de töredelmesen megvallotta: ő egy házsártos, szeszélyes, mogorva, különc alak. Kényelmetlennek éreztem ezt a „könnyelmű” vallomást; hiányérzetem támadt. Hivatásbeli énem hiába próbálta kideríteni érzéseit (ezek a jelzők nem érzések!), csak közhelyeket mondott: az élet bonyolult, sok minden történik egyszerre, a terheket nehéz cipelni.
Adott egy különös névjegykártyát, melynek egyik és másik oldalán az alábbiak voltak:
Figyelj!
Mondd, amit gondolsz!
Légy tekintettel a másikra, amikor kifejezed magad!
Minél világosabban fejezd ki érzéseidet és meggyőződésedet, mások gondolataival és érzéseivel kapcsolatban!
Minél hatékonyabb vagy, annál hatékonyabbak vagyunk.
Később megkért, imádkozzam érte.
Hazafelé a rendkívüli őszi nap égette bőröm; behunytam szemem. A hallott szavakat ízlelgettem: „cranky”, „grumpy”... Gyakrabban vonatkoztatjuk másra, mint magunkra – ezt gondoltam ebédkészítés közben is, amikor telefonon bejelentkezett újonnan szerzett ismerősöm. Házigazdáimmal összenéztünk: szokatlan vendég. Pár perc múlva, amikor megérkezett, az asztal körül ültünk. S a délutáni, októberi fényben mindhármunk számára volt mondanivalója. Elmondta, induló csontdaganata van, és nem tudja, mi vár rá. Sarah, a három hónapja melldaganattal élő, átérzi helyzetét, osztozik félelmeiben. Étrendre vonatkozó tanácsait szívesen hallgatta. Vilmostól bocsánatot kért, hogy éveken át figyelmetlenül ment el mellette, és nem volt jó szomszéd. Engem angyalnak nevezett, mert imám hatására elmúlt a rossz kedve. Már nem érzi bolondos morcosnak magát. „Az imád valóban hatott! Én mondom!” És Aronnál csak mi voltunk nagyobb zavarban, amikor méltóságteljesen kisétált a házból.
Grumpy, azaz Morgó – ez az egyik törpe neve. Gyakran a Tied is. Meg az enyém. De Aron példája (is) arra tanít, hogyan válhatunk Morgóból, és Szendéből, és Hapciból Vidorrá.J De fölébredhet Szundi is, és egy közönséges őszi napon, mert mosolyog és érdeklődik, megértheti, hogy él benne egy Vidor. Mint ahogy Kuka is néha napján Tudor (Okoska).
És Vidornak és Tudornak lenni jobb dolog! Nem azért, mert Hófehérke jobban szereti őket, hanem mert törpényi vonásuk változást idéz a világban.
2011. október 10., hétfő
Lakatos Sándor: Az írás
2011. 10. 09. Az írás Lakatos Sándor
Reggeliben felmentünk Csíkba. Telefonon hívtak pár nappal ezelőtt, hogy eljött az ideje annak, hogy tiszteletünket tegyük. Nyakkendőt kötöttem a fényes alkalomra, előkészítettem a személyi igazolványt, és igyekeztem úgy hajtani, hogy időben megérkezzünk a kijelölt helyszínre. Szokványos bürokrácia fogadott. Ami más volt, az a hivatal belső dekorációja. Nem ehhez a hivatali stílushoz szoktunk itthon. Mindezeken túl itt is iratot kellett felmutatni, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, papírt írtunk alá, hogy számba vehetőek legyünk, és álldogáltunk egy darabig, amíg bevonultunk az ünnepélyes terembe.
Zászló, címer, pulpitus és kellemes zene andalított a kényelmes székben. Kérték, hogy a telefonokat kapcsoljuk ki (ez legtöbbünknek sikerült) és figyelmeztettek arra, hogy fényképezni vagy filmezni tilos. Aztán a hivatalos asszony jogilag pontosan megfogalmazott gondolatokkal eskütételre vagy fogadalomtételre szólított fel. Én az esküt választottam, és az Isten engem úgy segéljen terminussal jogilag megbékélve megpecsételtem a lényegi gondolatot.
Közben volt egyetlen röpke pillanat, ami más volt, mint a többi hivatali formaság. Ebben a röpke pillanatban sajdult meg dédnagyapám golyó szegte combján a sebhely, és dobbant meg tizenéves leventekatona-nagyapám szíve. Ebben a röpke pillanatban mosolyodott el dédnagyanyám szépiás arcképe, aki kilencven évesen is azt hajtogatta, hogy egész egyszerűen nem hajlandó meghalni, amíg nem lesz újra magyar világ. És ebben a pillanatban fintorodtam bele annak a néhány helyzetnek az emlékébe, amikor gyermekként tarkón ütöttek, mert a többséget zavaró nyelven hablatyoltam nyilvános helyen.
Hazajöttünk. Az írást, amin feleségem és elsőszülöttem nevének nem elég hosszú lajstromát az én nevem vezeti be, mint majdani Pater Familias, eltesszük a szekrénybe. Még egy pár név hiányzik az iratról, azoké, akiknek ezt egyáltalán köszönhetem. A napokban várjuk a másodszülött érkezését. Azt mondták, ő már nem kell felesküdjön, hiszen ő már hivatalból magyarnak születik.
Talán így remélhetem, hogy zsenge harminc évem mégsem telt el hiába.
Reggeliben felmentünk Csíkba. Telefonon hívtak pár nappal ezelőtt, hogy eljött az ideje annak, hogy tiszteletünket tegyük. Nyakkendőt kötöttem a fényes alkalomra, előkészítettem a személyi igazolványt, és igyekeztem úgy hajtani, hogy időben megérkezzünk a kijelölt helyszínre. Szokványos bürokrácia fogadott. Ami más volt, az a hivatal belső dekorációja. Nem ehhez a hivatali stílushoz szoktunk itthon. Mindezeken túl itt is iratot kellett felmutatni, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, papírt írtunk alá, hogy számba vehetőek legyünk, és álldogáltunk egy darabig, amíg bevonultunk az ünnepélyes terembe.
Zászló, címer, pulpitus és kellemes zene andalított a kényelmes székben. Kérték, hogy a telefonokat kapcsoljuk ki (ez legtöbbünknek sikerült) és figyelmeztettek arra, hogy fényképezni vagy filmezni tilos. Aztán a hivatalos asszony jogilag pontosan megfogalmazott gondolatokkal eskütételre vagy fogadalomtételre szólított fel. Én az esküt választottam, és az Isten engem úgy segéljen terminussal jogilag megbékélve megpecsételtem a lényegi gondolatot.
Közben volt egyetlen röpke pillanat, ami más volt, mint a többi hivatali formaság. Ebben a röpke pillanatban sajdult meg dédnagyapám golyó szegte combján a sebhely, és dobbant meg tizenéves leventekatona-nagyapám szíve. Ebben a röpke pillanatban mosolyodott el dédnagyanyám szépiás arcképe, aki kilencven évesen is azt hajtogatta, hogy egész egyszerűen nem hajlandó meghalni, amíg nem lesz újra magyar világ. És ebben a pillanatban fintorodtam bele annak a néhány helyzetnek az emlékébe, amikor gyermekként tarkón ütöttek, mert a többséget zavaró nyelven hablatyoltam nyilvános helyen.
Hazajöttünk. Az írást, amin feleségem és elsőszülöttem nevének nem elég hosszú lajstromát az én nevem vezeti be, mint majdani Pater Familias, eltesszük a szekrénybe. Még egy pár név hiányzik az iratról, azoké, akiknek ezt egyáltalán köszönhetem. A napokban várjuk a másodszülött érkezését. Azt mondták, ő már nem kell felesküdjön, hiszen ő már hivatalból magyarnak születik.
Talán így remélhetem, hogy zsenge harminc évem mégsem telt el hiába.
2011. október 8., szombat
Makkai-Ilkei Ildikó: Otthonaink
2011. 10. 08. Otthonaink Makkai-Ilkei Ildikó
Akarva-akaratlanul is, ha van időm, ha nincs, lányaimmal sétálnom kell. Elnézegetem e kicsi falu, Bencéd házait. Legtöbbjük faragott tornácos, takaros hajlék.
Szerencsére a legtöbb lakott, régóta otthon, és van ígéret arra, hogy otthon maradjon a jövőben is.
Némelyik magányos, a felnőtt gyermekek lábnyoma még ott van a kapuban, de vajon ők merre járnak...? Sok szobáját nem lakják már, csak egy részében pislákol még az élet.
Némelyik csendes, a zsalugáter le van engedve, csak ritkán járnak be kapuján, éltetni még egy darabig.
És van, amelyik kihalt, elhagyott, néhol már omladozik.
Nemzedékek álmaiként épültek itt házak, otthonok. Mi mindent belefalaztak az itt élők a fa, a kövek közé! Nem kevés küzdelem kellett és kell ahhoz, hogy egy ház megépüljön, szép napokat lásson, fénykort és végül pusztulást érjen.
Wass Albert sorai jutnak eszembe:„Minden házat építenek valamire, valamilyen céllal. És azt a valamit, azt a célt, azt a tervet és azt a gondolatot, azt mind beépítik a házba. A fatörzsek közé, ahogy a fal épül, a gerendák közé. Mert különfélék a házak, nem csak kívül, és nem csak belül. De egy biztos, hogy amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen az embernek, és úgy épül, és úgy építik, hogy otthont akarnak maguk köré, abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak.”
Magyar nyelvünk sok szóösszetételében szerepel a HÁZ szó. Íme néhány: anyaszentegyház, egyház, istenháza, iskolaház, családi ház, művelődési ház.
Mindannyian valamiféle házra, otthonra vágyunk. Egy olyan helyre, ahol jól, boldogan, biztonságban érezzük magunkat, ahova hazatérve elmondhatjuk a régi közmondást: Mindenütt jó, de legjobb otthon.
Keresem én is áldott megérkezéseim otthonát. Szülőfalvainkból hazaérkezünk gyermekeink szülőfalujába, és tudomásul vesszük nagyobbik lányunk gyakran hangoztatott elméletét: egyik lábam vargyasi, másik lábam oklándi, és a kislány mégis bencédi.
„És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak.” Legyen így a mi házainkkal, Isten és a mi otthonainkkal is.
Akarva-akaratlanul is, ha van időm, ha nincs, lányaimmal sétálnom kell. Elnézegetem e kicsi falu, Bencéd házait. Legtöbbjük faragott tornácos, takaros hajlék.
Szerencsére a legtöbb lakott, régóta otthon, és van ígéret arra, hogy otthon maradjon a jövőben is.
Némelyik magányos, a felnőtt gyermekek lábnyoma még ott van a kapuban, de vajon ők merre járnak...? Sok szobáját nem lakják már, csak egy részében pislákol még az élet.
Némelyik csendes, a zsalugáter le van engedve, csak ritkán járnak be kapuján, éltetni még egy darabig.
És van, amelyik kihalt, elhagyott, néhol már omladozik.
Nemzedékek álmaiként épültek itt házak, otthonok. Mi mindent belefalaztak az itt élők a fa, a kövek közé! Nem kevés küzdelem kellett és kell ahhoz, hogy egy ház megépüljön, szép napokat lásson, fénykort és végül pusztulást érjen.
Wass Albert sorai jutnak eszembe:„Minden házat építenek valamire, valamilyen céllal. És azt a valamit, azt a célt, azt a tervet és azt a gondolatot, azt mind beépítik a házba. A fatörzsek közé, ahogy a fal épül, a gerendák közé. Mert különfélék a házak, nem csak kívül, és nem csak belül. De egy biztos, hogy amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen az embernek, és úgy épül, és úgy építik, hogy otthont akarnak maguk köré, abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak.”
Magyar nyelvünk sok szóösszetételében szerepel a HÁZ szó. Íme néhány: anyaszentegyház, egyház, istenháza, iskolaház, családi ház, művelődési ház.
Mindannyian valamiféle házra, otthonra vágyunk. Egy olyan helyre, ahol jól, boldogan, biztonságban érezzük magunkat, ahova hazatérve elmondhatjuk a régi közmondást: Mindenütt jó, de legjobb otthon.
Keresem én is áldott megérkezéseim otthonát. Szülőfalvainkból hazaérkezünk gyermekeink szülőfalujába, és tudomásul vesszük nagyobbik lányunk gyakran hangoztatott elméletét: egyik lábam vargyasi, másik lábam oklándi, és a kislány mégis bencédi.
„És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak.” Legyen így a mi házainkkal, Isten és a mi otthonainkkal is.
2011. október 7., péntek
Pál János: Október 6.
2011. 10. 07. Október 6. Pál János
Október 6-a alkalmával sokszor megtapasztalhattuk, hogy a közösségeink kantárját kezükben tartó vezetőink gyakorta hangosabban és hevesebben szónokolnak, mint az aradi kivégzőosztagok gyilkos sortüzei... Szólnak, pufogtatnak ilyenkor sokan, miközben zavaros, öncélú gondolatok sortüzeivel szórják meg a jóhiszemű hallgatóságot. Tucatnyi ólomgolyók gyanánt, sűrűn pattognak a szavak egységről, kitartásról, kötelességről, megmaradásról. – érezzük: sokszor hamisan.
A fülsiketítő, dörgedelmes sortüzet megkapjuk minden esztendőben...
Mégis jobb lenne, ha azok elmaradnának...
Jobb volna csupán némán hallgatni és alázattal fejet hajtani a vértanúk emléke előtt. Azok előtt, akik nem szavakkal, hanem tettekkel szolgálták a szabadság, jogegyenlőség, egység és közösség ügyét.
Jobb volna csendben maradni és az emlékezés néma pillanataiban inkább azon merengeni, hogyan juthatunk közelebb ahhoz az életpéldához, áldozatvállaláshoz, amiről ők életük által, az októberi momentum által cáfolhatatlan tanúbizonyságot tettek.
Nem pattogó, dörgedelmes szavakra van szükség, hanem önzetlen, áldozatkész akaratra, cselekedetre, melynek végső szándéka nem az önérdek, hatalom, hanem a szabadság, testvériség, egyenlőség szentsége.
Október 6-án maradjanak hát el a dörgedelmes, zajos „szósortüzek”, és legyen az utat mutató néma emlékezés pillanata.
Október 6-a alkalmával sokszor megtapasztalhattuk, hogy a közösségeink kantárját kezükben tartó vezetőink gyakorta hangosabban és hevesebben szónokolnak, mint az aradi kivégzőosztagok gyilkos sortüzei... Szólnak, pufogtatnak ilyenkor sokan, miközben zavaros, öncélú gondolatok sortüzeivel szórják meg a jóhiszemű hallgatóságot. Tucatnyi ólomgolyók gyanánt, sűrűn pattognak a szavak egységről, kitartásról, kötelességről, megmaradásról. – érezzük: sokszor hamisan.
A fülsiketítő, dörgedelmes sortüzet megkapjuk minden esztendőben...
Mégis jobb lenne, ha azok elmaradnának...
Jobb volna csupán némán hallgatni és alázattal fejet hajtani a vértanúk emléke előtt. Azok előtt, akik nem szavakkal, hanem tettekkel szolgálták a szabadság, jogegyenlőség, egység és közösség ügyét.
Jobb volna csendben maradni és az emlékezés néma pillanataiban inkább azon merengeni, hogyan juthatunk közelebb ahhoz az életpéldához, áldozatvállaláshoz, amiről ők életük által, az októberi momentum által cáfolhatatlan tanúbizonyságot tettek.
Nem pattogó, dörgedelmes szavakra van szükség, hanem önzetlen, áldozatkész akaratra, cselekedetre, melynek végső szándéka nem az önérdek, hatalom, hanem a szabadság, testvériség, egyenlőség szentsége.
Október 6-án maradjanak hát el a dörgedelmes, zajos „szósortüzek”, és legyen az utat mutató néma emlékezés pillanata.
2011. október 6., csütörtök
Rácz Norbert: Október 6-án
2011. 10. 06. Október 6-án Rácz Norbert
Nézem Thorma János Az aradi vértanúk című festményét. Előtérben a kilenc bitófa, legelől a hóhérral, aki éppen Lázár Vilmos ezredes nyakára helyezi a kötelet. Vele szemben egy pap, a földi élet küszöbén állva végzi a szertartást az előtt, ki percek múlva már a nem élők között lesz majd. Felettük még az ég is gyászol, súlyos, ólmos felhőket bodorítva. Csak két napsugár jelzi azt, nem haramiákat, hanem hősöket gyilkoltat a bresciai hiéna. Nézem ezt a festményt, amit sokáig nem volt szabad kiállítani, mert a hatalom félt minden olyan jelképtől, amellyel a népet emlékeztette volna arra a valamivel több, mint egyéves, de annál dicsőségesebb szabadságharcra.
Nézem ezt a festményt, és tudom, érzem, százhatvankét év távlatából a helyzet, a múlt, a gyász már egészen más színezetű. A valóságos keserűség szimbólummá vált, a siratás tisztelgéssé, a gyász emlékezéssé. A vértanúkat hősökké lúgozta az idő. De jól van ez így. Nem kell ezen sem megbotránkozni, sem szomorkodni, mert természetes mindez. Az viszont kulcsfontosságú, hogy el ne felejtsük őket. A hatalom egykor még a létüket is ki akarta radírozni a tudatból. Nem szabad hagyni, hogy egy másik hatalom, másik zsarnoki rend, a nemtörődömségé, az érdektelenségé végképp elfedtesse tetteiket. Mára, a százhatvankét éves távlatból maradjon meg nekünk Thorma János festményének az a két napsugara, ami itt-ott éket vert az ólomszürke égen, azért, hogy emlékezzünk az Aradi Tizenhárom révén azokra az eszmékre, amelyekért nekik vállalniuk kellett a kötelet, a golyót. És ha emlékezünk, kérjük Istent, hogy többet soha egyetlen embernek se kelljen meghalnia ilyen módon, hogy többet soha senki ne kelljen megtapasztalja az elnyomás katonabakancsát, a hiénavigyorral söröző megtorlás ostorát, hanem úgy virágozzon az igazság, ahogy tavasszal a fák.
2011. október 5., szerda
Andorkó Attila: Áldás és átok
2011. 10. 05. Áldás és átok Andorkó Attila
Mennyivel könnyebb átkot szórni, szitkozódni, s még a harmadik parancsolatot is áthágni, mint ugyanazzal a nyelvvel simogatni, sebeket gyógyítani, hitet, reménységet ébreszteni?! Legalábbis ezt mutatják a mindennapi éltünk eseményei.
Már egész fiatal korban is könnyebben megtanulja a gyermek a szitkozódást, „átokmondást,” mintsem azt, hogy ha valakivel találkozik az utcán, vagy ha belép valahová, köszönni illik. „Nincs semmi új a nap alatt” – írja a Prédikátor, s ez valóban így van, hisz évszázadokkal ezelőtt már Jakab is megfogalmazta: „a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlen gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie!” (Jak 3,8-10)
Jakab levele az Újszövetség azon könyve, amely gyakorlati útmutatást nyújt a keresztény embernek arra, hogy miként élhet teljes(ebb) életet. Arra figyelmeztet, hogy figyeljünk oda szavaink járására, mondataink fűzésére, és ha lehet, inkább simogassunk, gyógyítsunk, hitet, reményt keltsünk szavainkkal, ne pedig szitkozódjunk és halálos mérgű szavakkal dobálózzunk.
Egyszer úgy történt, hogy a falu papja pont akkor érkezett az egyik atyafihoz, amikor az épp egy mezőgazdasági gépet szerelt. Az atyafi este a kocsmában megjegyezte: „Odajött a pap, s még egy jót káromkodni sem lehetett, de a munkát feleannyi idő alatt befejeztük, mint számítottam.”
Nehezebb dolog féken tartani nyelvünket, de sokkal eredményesebb és kellemesebb, mint gondolnánk. Figyeljünk oda kimondott szavainkra, mondatainkra, mert gyógyíthatunk, de ugyanakkor hatalmas kárt is okozhatunk velük!
Mennyivel könnyebb átkot szórni, szitkozódni, s még a harmadik parancsolatot is áthágni, mint ugyanazzal a nyelvvel simogatni, sebeket gyógyítani, hitet, reménységet ébreszteni?! Legalábbis ezt mutatják a mindennapi éltünk eseményei.
Már egész fiatal korban is könnyebben megtanulja a gyermek a szitkozódást, „átokmondást,” mintsem azt, hogy ha valakivel találkozik az utcán, vagy ha belép valahová, köszönni illik. „Nincs semmi új a nap alatt” – írja a Prédikátor, s ez valóban így van, hisz évszázadokkal ezelőtt már Jakab is megfogalmazta: „a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlen gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie!” (Jak 3,8-10)
Jakab levele az Újszövetség azon könyve, amely gyakorlati útmutatást nyújt a keresztény embernek arra, hogy miként élhet teljes(ebb) életet. Arra figyelmeztet, hogy figyeljünk oda szavaink járására, mondataink fűzésére, és ha lehet, inkább simogassunk, gyógyítsunk, hitet, reményt keltsünk szavainkkal, ne pedig szitkozódjunk és halálos mérgű szavakkal dobálózzunk.
Egyszer úgy történt, hogy a falu papja pont akkor érkezett az egyik atyafihoz, amikor az épp egy mezőgazdasági gépet szerelt. Az atyafi este a kocsmában megjegyezte: „Odajött a pap, s még egy jót káromkodni sem lehetett, de a munkát feleannyi idő alatt befejeztük, mint számítottam.”
Nehezebb dolog féken tartani nyelvünket, de sokkal eredményesebb és kellemesebb, mint gondolnánk. Figyeljünk oda kimondott szavainkra, mondatainkra, mert gyógyíthatunk, de ugyanakkor hatalmas kárt is okozhatunk velük!
2011. október 4., kedd
Dimény József: Az élet törvényei: 5. A ritmus törvénye
2011. 10. 04. Az élet törvényei: 5. A ritmus törvénye Dimény József
Az egész lét egy állandó ki- és beáramlás, amely két pólus között jön létre, ezért a ritmus törvénye szoros összefüggésben áll a polaritás törvényével. (Kurt Tepperwein)
Az életet a mozgás, a dinamizmus jellemzi. Addig van élet amíg mozgás, változás van. Ha ez megszűnik, bekövetkezik a nyugalom, vagyis a halál. A két pólus közötti mozgásnak van egy rendszere. Gondoljunk az inga mozgására, mely ugyanannyit mozdul jobbra és balra. Ez tartja egyensúlyban. A mozgás intenzitása adja a ritmust. Vagy gondoljunk a zenére, melyet a hangzavartól a dallam és a ritmus különböztet meg. Személyes életünkben is tapasztaljuk ezeket. A katonaságnál figyeltem meg, hogy akkor tudott menetelni a század, ha mindenki felvette a lépés ritmusát. Ma pedig sokszor azt érzem, hogy a történések vezetnek – kényszerítenek – rá arra, hogy felvegyem az egyre gyorsuló világ ritmusát.
A ritmusban benne van a történés ciklikus ismétlődése. Az élet rendje, hogy egyszer fent, egyszer lent. Nincs olyan ember, aki mindig csak fent lenne, és olyan sincs, aki mindig csak lent van. A bölcs ember felismeri ezt, és ez adja a derűlátását. Amikor a mélyponton van, tudja, hogy onnan már felfele vezet az út. Amikor a csúcson van, akkor sem bízza el magát, mert tudja, ismét lefele vezet az út, majd megint fel. Esőre jó idő jön, és jó időre ismét eső. A világosság után sötétség jön, és sötétség után megint világosság. Akkor lesz teljes az életünk, ha követni tudjuk a szív ritmusát!
Az egész lét egy állandó ki- és beáramlás, amely két pólus között jön létre, ezért a ritmus törvénye szoros összefüggésben áll a polaritás törvényével. (Kurt Tepperwein)
Az életet a mozgás, a dinamizmus jellemzi. Addig van élet amíg mozgás, változás van. Ha ez megszűnik, bekövetkezik a nyugalom, vagyis a halál. A két pólus közötti mozgásnak van egy rendszere. Gondoljunk az inga mozgására, mely ugyanannyit mozdul jobbra és balra. Ez tartja egyensúlyban. A mozgás intenzitása adja a ritmust. Vagy gondoljunk a zenére, melyet a hangzavartól a dallam és a ritmus különböztet meg. Személyes életünkben is tapasztaljuk ezeket. A katonaságnál figyeltem meg, hogy akkor tudott menetelni a század, ha mindenki felvette a lépés ritmusát. Ma pedig sokszor azt érzem, hogy a történések vezetnek – kényszerítenek – rá arra, hogy felvegyem az egyre gyorsuló világ ritmusát.
A ritmusban benne van a történés ciklikus ismétlődése. Az élet rendje, hogy egyszer fent, egyszer lent. Nincs olyan ember, aki mindig csak fent lenne, és olyan sincs, aki mindig csak lent van. A bölcs ember felismeri ezt, és ez adja a derűlátását. Amikor a mélyponton van, tudja, hogy onnan már felfele vezet az út. Amikor a csúcson van, akkor sem bízza el magát, mert tudja, ismét lefele vezet az út, majd megint fel. Esőre jó idő jön, és jó időre ismét eső. A világosság után sötétség jön, és sötétség után megint világosság. Akkor lesz teljes az életünk, ha követni tudjuk a szív ritmusát!
2011. október 3., hétfő
Nagy Adél: Nagy utazás
2011. 10. 03. Nagy utazás Nagy Adél
Néhány nappal ezelőtt kezembe vettem gyermekkorom egyik kedvenc olvasmányát, Marton Lili Jutka a nagyvilágban című ifjúsági regényét. Emlékszem, jó tizenvalahány évvel ezelőtt micsoda érdeklődéssel olvastam a könyvet, kíváncsisággal követtem Jutka útvonalát Bukaresttől Kolozsváron és Svájcon át egészen Spanyolhonig.
Kissé talán még irigy is voltam, hogy egy tizenhárom éves kislánynak micsoda lehetőség adatik. De örvendtem is ugyanakkor, hogy Jutkával együtt képzeletben én is eljuthatok Genfbe, Baselbe, hajózhatom a thuni tavon és a Katalán Talgón végigvonatozhatok Genfből, Dél-Franciaországon át egészen Madridig. Így jártam én is, Jutkának köszönhetően a Santa Maria fedélzetén, tekintettem meg Barcelona szimbólumát, a befejezetlen katedrálist, valamint a világ egyik legrégibb képtárának számító madridi nevezetességet, a Prado-t.
Jutka nemcsak kilométerekben mérve tesz meg hosszú utat, hanem egy nyári vakáció alatt bejárja az önállósulásnak, a felnőtté válásnak útját is, hiszen egyedül vág neki a nagyvilágnak, hogy szeretett édesapjával találkozhasson. Édesanyja már nincs az élők sorában, s erről így vall a kis Jutka: „ s ha valaki édesanya nélkül nő fel, az olyan, mintha egy világosságra, fényre vágyó növény a napfény sugárzó melege nélkül él, valahol árnyékban.” A nagy utazás lényegét a következő megállapítás adja vissza a legjobban, ahogyan Jutka a könyv végén így összegez: „ jól megtanultam utazni”.
Jutka utazása, kalandjai kevés hozzá hasonló korú gyermek kiváltsága, azonban önmagára utaltsága, az ismeretlennel szembeni félelme mondhatnánk mindannyiunké, akik a megismerés, önmagunk és a világ felfedezése útján elindulunk.
Jutka történetében, önmagától önmagáig megtett útjában egy másik kislány, Eszter sorsát vélem felfedezni. Eszter nem regényhős, valós személy. Alig 11 éves. Édesapját hat évvel ezelőtt, édesanyját éppen ma egy hónapja veszítette el. Szinte percek alatt lett oda a boldog, felhőtlen gyermekkor, foszlottak szét a dédelgetett álmok. És Eszter akarata ellenére útnak indult. Számára a nagyvilágot, a felfedezésre váró ismeretlent nem a világvárosok, hanem a kisváros, Székelykeresztúr, valamint az új iskola és bentlakás jelenti. A „külföldiek” az ő történetében nem svájciak, spanyolok, avagy színes bőrűek, hanem az osztálytársak, szobatársak, tanárok, s a végállomásnál várja őt a testvérek féltő aggódása és szeretete.
Remélem, hogy amikor „hazaér”, ő is így tud majd felkiáltani: jól megtanultam utazni! Adja Isten, hogy így legyen!
Néhány nappal ezelőtt kezembe vettem gyermekkorom egyik kedvenc olvasmányát, Marton Lili Jutka a nagyvilágban című ifjúsági regényét. Emlékszem, jó tizenvalahány évvel ezelőtt micsoda érdeklődéssel olvastam a könyvet, kíváncsisággal követtem Jutka útvonalát Bukaresttől Kolozsváron és Svájcon át egészen Spanyolhonig.
Kissé talán még irigy is voltam, hogy egy tizenhárom éves kislánynak micsoda lehetőség adatik. De örvendtem is ugyanakkor, hogy Jutkával együtt képzeletben én is eljuthatok Genfbe, Baselbe, hajózhatom a thuni tavon és a Katalán Talgón végigvonatozhatok Genfből, Dél-Franciaországon át egészen Madridig. Így jártam én is, Jutkának köszönhetően a Santa Maria fedélzetén, tekintettem meg Barcelona szimbólumát, a befejezetlen katedrálist, valamint a világ egyik legrégibb képtárának számító madridi nevezetességet, a Prado-t.
Jutka nemcsak kilométerekben mérve tesz meg hosszú utat, hanem egy nyári vakáció alatt bejárja az önállósulásnak, a felnőtté válásnak útját is, hiszen egyedül vág neki a nagyvilágnak, hogy szeretett édesapjával találkozhasson. Édesanyja már nincs az élők sorában, s erről így vall a kis Jutka: „ s ha valaki édesanya nélkül nő fel, az olyan, mintha egy világosságra, fényre vágyó növény a napfény sugárzó melege nélkül él, valahol árnyékban.” A nagy utazás lényegét a következő megállapítás adja vissza a legjobban, ahogyan Jutka a könyv végén így összegez: „ jól megtanultam utazni”.
Jutka utazása, kalandjai kevés hozzá hasonló korú gyermek kiváltsága, azonban önmagára utaltsága, az ismeretlennel szembeni félelme mondhatnánk mindannyiunké, akik a megismerés, önmagunk és a világ felfedezése útján elindulunk.
Jutka történetében, önmagától önmagáig megtett útjában egy másik kislány, Eszter sorsát vélem felfedezni. Eszter nem regényhős, valós személy. Alig 11 éves. Édesapját hat évvel ezelőtt, édesanyját éppen ma egy hónapja veszítette el. Szinte percek alatt lett oda a boldog, felhőtlen gyermekkor, foszlottak szét a dédelgetett álmok. És Eszter akarata ellenére útnak indult. Számára a nagyvilágot, a felfedezésre váró ismeretlent nem a világvárosok, hanem a kisváros, Székelykeresztúr, valamint az új iskola és bentlakás jelenti. A „külföldiek” az ő történetében nem svájciak, spanyolok, avagy színes bőrűek, hanem az osztálytársak, szobatársak, tanárok, s a végállomásnál várja őt a testvérek féltő aggódása és szeretete.
Remélem, hogy amikor „hazaér”, ő is így tud majd felkiáltani: jól megtanultam utazni! Adja Isten, hogy így legyen!
2011. október 2., vasárnap
Fekete Levente: Amíg nyakig ülünk az Életben
2011. 10. 01. Amíg nyakig ülünk az Életben Fekete Levente
Jurta expedició – honismereti kerékpártúra. 2011. augusztus 20–27. között Nagyajta – Nyárádszereda – Nagyajta. Hát, olyan 400 km , nem minden veszély nélkül – ahogy az minden expedíció alkalmával általában lenni szokott. De hát az egész élet egy nagy és izgalmas expedíció, ahol mindig újra és újra felfedezzük a saját életünket – nem teljesen veszélytelenül – amiben éppen nyakig ülünk, csakhogy sokszor(?) nem látunk ki belőle!
Éppen Nyárádköszvényesen vagyunk, tombol a nyár, izzadunk és tikkadunk a forróságtól. Vízre, és ha már megálltunk, akkor illemhelyre van szükség. Fel kell fedezzük. Sehol egy lélek. Mit ad Isten –mindig megadja, ha észrevesszük –, éppen velünk szemben egy szép székelykapu mögül hangok hallatszanak. Illedelmesen belépünk és találunk egy mosolygós nagymamát, Margit nénit a 3 éves unokájával. Egy-kettő megoldódik minden, és amíg nagyon megelégedve eregélnek a kapun ki és be a jurtások, addig a feleségem és én Margit nénivel beszélgetünk. A faluról, a templomról, a köszvényesi életről, és hogy ilyenkor nyáron milyen kihaltnak tűnik a falu.
– Jaj, lelkem, dologidő van, ki kell használni. Én a kisonokára vigyázok, a lányom városon tanít, most vakáción van, hazajött takarni. Most az ideje – mondja egy szuszra. Aztán amikor a templomról van szó rögtön az oltárnál levő keresztet mondja, hogy annak nagy története van. Hogy már az I. világháború előtt készült, s Marosvásárhelyen a nagytemplomban volt, de a II. világháború alkalmával kikerült az útra, s onnan szedte fel egy köszvényesi ember, s hozta ide a szekerével. Így állították fel a templomba.
– De nemrég el akarták vinni, mert hogy fel kellene újítani. Pedig annak, lelkem nincsen semmi baja. Régi, jó kereszt az. S mondja, hogy többször is kinn voltak, még este is jöttek, de az asszonyok őrt álltak. Éjjel-nappal váltották egymást. Mindig volt valaki a templomban. Nem tudták elvinni. Ma is megvan a kereszt.
Hallgatjuk a történetet, és érezzük, hogy az őszinte szavak és a lelkesedés mögött valami nagyon nagy dolgról van szó. Te mit szólsz? Ragaszkodás, elkötelezettség...?
Itthon és bárhol vagyunk, amíg „nyakig ülünk az életben”, érezzük-e hogy mindig most van ennek az ideje? Mert Isten mindig megadja, hogy miért és hol, csak vegyük észre, és éljünk vele!
Jurta expedició – honismereti kerékpártúra. 2011. augusztus 20–27. között Nagyajta – Nyárádszereda – Nagyajta. Hát, olyan 400 km , nem minden veszély nélkül – ahogy az minden expedíció alkalmával általában lenni szokott. De hát az egész élet egy nagy és izgalmas expedíció, ahol mindig újra és újra felfedezzük a saját életünket – nem teljesen veszélytelenül – amiben éppen nyakig ülünk, csakhogy sokszor(?) nem látunk ki belőle!
Éppen Nyárádköszvényesen vagyunk, tombol a nyár, izzadunk és tikkadunk a forróságtól. Vízre, és ha már megálltunk, akkor illemhelyre van szükség. Fel kell fedezzük. Sehol egy lélek. Mit ad Isten –mindig megadja, ha észrevesszük –, éppen velünk szemben egy szép székelykapu mögül hangok hallatszanak. Illedelmesen belépünk és találunk egy mosolygós nagymamát, Margit nénit a 3 éves unokájával. Egy-kettő megoldódik minden, és amíg nagyon megelégedve eregélnek a kapun ki és be a jurtások, addig a feleségem és én Margit nénivel beszélgetünk. A faluról, a templomról, a köszvényesi életről, és hogy ilyenkor nyáron milyen kihaltnak tűnik a falu.
– Jaj, lelkem, dologidő van, ki kell használni. Én a kisonokára vigyázok, a lányom városon tanít, most vakáción van, hazajött takarni. Most az ideje – mondja egy szuszra. Aztán amikor a templomról van szó rögtön az oltárnál levő keresztet mondja, hogy annak nagy története van. Hogy már az I. világháború előtt készült, s Marosvásárhelyen a nagytemplomban volt, de a II. világháború alkalmával kikerült az útra, s onnan szedte fel egy köszvényesi ember, s hozta ide a szekerével. Így állították fel a templomba.
– De nemrég el akarták vinni, mert hogy fel kellene újítani. Pedig annak, lelkem nincsen semmi baja. Régi, jó kereszt az. S mondja, hogy többször is kinn voltak, még este is jöttek, de az asszonyok őrt álltak. Éjjel-nappal váltották egymást. Mindig volt valaki a templomban. Nem tudták elvinni. Ma is megvan a kereszt.
Hallgatjuk a történetet, és érezzük, hogy az őszinte szavak és a lelkesedés mögött valami nagyon nagy dolgról van szó. Te mit szólsz? Ragaszkodás, elkötelezettség...?
Itthon és bárhol vagyunk, amíg „nyakig ülünk az életben”, érezzük-e hogy mindig most van ennek az ideje? Mert Isten mindig megadja, hogy miért és hol, csak vegyük észre, és éljünk vele!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)