2011. november 30., szerda

Moldován-Szeredai Noémi: Gyermekek és szüleik

2011. 11. 30. Gyermekek és szüleik Moldován-Szeredai Noémi

Időnk nagy részét töltjük el azzal, hogy szüleinkkel perelünk, gondolatban vagy kimondva. S most nem a serdülőkorú vagy a fiatal lázongására gondolok, hanem a felnőtt, családos nőkre és férfiakra. Mielőtt az olvasó felfortyanna, hogy „én már bizony nem, én tisztelem és szeretem szüleimet, soha nem szólnék ellenük semmit!” – hozzáteszem: akinek nem inge, az ne vegye magára.

Tehát, tiszteljük és szeretjük szüleinket, de: felnőtt emberekként sok mindent felróvunk nekik: hogy túl szigorúan neveltek, nem voltak mellettünk, mikor szükségünk lett volna rájuk, csak saját életükkel, betegségükkel törődtek, nem úgy szerettek, ahogyan kellett volna, nem álltak ki mellettünk, nem védtek meg, alkoholisták voltak, állandóan veszekedtek, megvertek, nem értettek meg, nem segítettek eleget, megkeserítették életünket, elhagytak, meghaltak… S a sort a végtelenségig lehet folytatni.

Sokszor folytatjuk és panaszkodunk rájuk. Felrójuk nekik gondolatban, ha már meghaltak, vagy nem merjük a szemükbe mondani, esetleg többé-kevésbé nyíltan a tudtukra is adjuk érzéseinket vagy csak frusztrációinkat. S mi haszna? Azt hiszük, hogy megváltoztatjuk őket? Azt gondoljuk, könnyebb lesz a lelkünk, ha kipanaszkodtuk magunkat? Másabb lesz, ha kiabálunk velük? Vagy eltűrjük, hogy ők kiabáljanak velünk?

Megfogadjuk, mi majd másként csináljuk! Ha ezen az úton járunk – a felrovás, panaszkodás, lázongás útján –, biztos, hogy ugyanúgy fogunk tenni, mint szüleink, mert ez az a viselkedési minta, melyet akaratlanul is megtanultunk. Megkérdezted édesanyádat és édesapádat, hogy miért így nevelt téged? Ha választ kaptál, szinte biztos, hogy a következő volt: Azért fiam, mert A LEGJOBBAT AKARTAM NEKED.

Elérkezett az ideje, hogy letegyük szüleink miatti frusztrációinkat, gyötrődéseinket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt, és egyszerűen szeressük őket.

Ürítsd ki lelkedet, édesapád és édesanyád iránt csak a szeretet és hála érzése legyen benned. Legyen ez a karácsonyi ajándékod számukra! Ha ez megtörtént, hirtelen megváltoznak, lelki szemeiddel másnak fogod látni őket, felfedezed a sok áldást és ajándékot, melyet általuk Istentől kaptál! Megváltozol te magad is! Igazán felnősz, s egyre több szeretetet tudsz szétosztani, esélyed lesz, hogy gyermekeid számára olyan legyél, amilyennek Isten lát téged.

2011. november 29., kedd

Szabó Előd: Adventi fényforrás

2011. 11. 29. Adventi fényforrás Szabó Előd

Az amerikai unitárius gondolkodó, Channing a vallásnak három fő oszlopát nevezte meg: ismeret, szeretet, cselekedet.

Az ismeretet a Biblia bölcsességként említi. Élettapasztalatot jelent, nyitott szemeket és nyitott lelket feltételez. Mindennek alapja az ismeret, a tudás, a bölcsesség léte vagy hiánya. Minden cselekedetünk vagy tétlenségünk, minden szavunk vagy hallgatásunk, magatartásunk, viselkedésünk erre alapszik. A bölcs ember az, aki nemcsak megtapasztalt sok mindent életében, hanem levonta a helyes következtetést: az Úr csodálatos, szent hegyén élünk, életünk az Ő ajándéka, s mindaz, ami fontos és értékes Tőle ered.

A szeretet az ismeretből fakad. Ha tudom, hogy az Úr teremtett, életem az Ő ajándéka, lábam alatt az Ő szent földje, fejem fölött szent ege, bennem szent lelke, akkor természetes, hogy szeretettel élek. Természetes, hogy meglátom és értékelem a természet csodáit és tápláló erejét; természetes, hogy megbecsülöm magam és tehetségeimet, mert isteni származásúak; természetes, hogy az isteni származást másokban, mindenkiben meglátom, s mindenkiben értékelem.

Az ismeret és szeretet következménye és külső megnyilvánulása a cselekedet. Az ismeret és a szeretet lelkünk vezetékében folyó láthatatlan áram, erő, a cselekedet pedig olyan, mint a világítótest által az áramból nyert és a világba szórt fényesség.

Advent a világítótesteket igyekszik mozgósítani. A tiéd nem fénylik? Valahol zárlat van a rendszerben? Járjunk adventi utunkon nyitott lélekkel, hogy bölcsességet nyerjünk, szeressük Istent minden teremtményben, s akkor kigyúl a mi életünknek fénye is, s része lesz a betlehemi csillag mellett a nagy karácsonyi világosságnak.

Andorkó Attila: Töprengő

2011. 11. 28. Töprengő Andorkó Attila

Néha meg-megállok, lehet, hogy lehajtott fejjel, és a megtett utam végiggondolom. Néha el-eltöprengek azon, hogy vajon mit csináltam rosszul, hol rontottam el… S van úgy, hogy ilyenkor „szomorú, lehangoló gondolataim vannak”, és úgy érzem, hogy „egyszer neki kéne menni igazán a falnak.” (Beatrice) Van úgy, hogy azért érzem így, mert a környezet, az emberek által viselt „őszinte” álarcok hatása alá kerülök. Amikor rádöbbenek arra, hogy „körülvesz a Képmutatás,/ Hajlongó szolgalelkek,/ Hízeleg a megalkuvás.” (Wellington)

Tudom, „néha megállsz te is,/ Hogyha nem lát senki./ És a megtett utat/ Végiggondolod./ Néha önmagad sem tudod/ Már szeretni. Mit csináltál,/ Hol rontottad el./ Nem tudod.” (Dinamit)

Advent lehetőséget ad ezeknek az érzéseknek a megváltoztatására. Lehetőséget teremt ebből a sokszor gépies világból való kitörésre. Advent lehetőséget kínál, hogy az összes álarcot összetörd, csak ismerd fel a lehetőséget, és élj vele!

Amikor sorra meggyúlnak az adventi koszorún a gyertyák, akkor gondolj arra a tiszta, őszinte gyermeki hitre, amelyet éreztünk, s lehet, hogy újból megérezhetünk. Gondolj a szeretetre, amelyet bár megfogalmazni sem tudsz olykor, de lelki képességeink koronája, s karácsony felé talán egyre fontosabb, és érezhetőbbé válik szerte a világon.

Csak engedni kell, s az adventi gyertyák lángja jéghegyeket tud olvasztani. Szánj időt a szeretteidre, szánj időt magadra, szánj időt Istenre, és szánj időt az ünnepre!

2011. november 27., vasárnap

Tófalvi Tamás: Az érintés csodája

2011. 11. 27. Az érintés csodája Tófalvi Tamás

Mióta felegyenesedtünk és két karunkat a járás helyett magasztosabb célok szolgálatába helyeztük, azóta tudja minden halandó, mekkora értéke van egy-egy szerető ölelésnek, egy baráti kézfogásnak.

Mélyen belénk ivódott születésünk pillanatától az édesanya simogató gondoskodásának mézédes érintése s az atyai pofon néhai szigora. Bár lázadtunk, tudatta velünk: neki van igaza!

Kezeimet nézem: már nem borítja gyermeki puhaság, de a kenyér küzdelme sem törte még kérgesre… Kezeimet, melyekkel oly sokszor szerettem, s tettem ezt érintéssel láthatóvá; kezeimet, melyekkel legalább annyiszor gyűlölködtem is…

E kezek építették múltamat megannyi színes téglából, s romboltak le szerelmet, örömöt, bánatot, fájdalmat. Elrejtették könnyeim, amikor hangtalanul sírtam, és léha táncot jártak a remegő nevetésben.

E két kéz a mindenem, s nyitott könyv, mely neked is mesél. Nem jóslatokról, babonákról, megannyi „tudós” tenyérolvasóról – csak az életről. Az életemről. A tiédről. Azokról az emlékekről, melyek mai napig is közösek veled.

Mesél, és elárul engem, elárulja ki voltam, s tán ki lehetek most. Titkokat fed fel, régmúlt, pókhálós pillanatait a nagy örökkévalóságnak.

Csak el ne feledj találkozásunkkor a szemembe nézni… A többi titkot a szemem rejti el…

Fekete Levente: Hiszem, hogy van értelme szólni

2011. 11. 26. Hiszem, hogy van értelme szólni Fekete Levente

Hiába veszekedik bárki,

a szavak csak kopognak, csapódnak a Lét testén,

szétgurulnak és lehullnak a porba,

mint élettelen, durva kavicsok.



Hiszem, hogy van értelme szólni

szépet, tisztát és igazat,

nincs értelme az erőszaknak,

egyszer úgyis meghalok.



S ami belőlem megmarad,

csak egy kép, mosoly és emlék,

megfoghatatlan,

mégis kerek, egész és szép.



Úgyis mindannyian ott vagyunk,

ahol közel a föld és távol az ég.

2011. november 25., péntek

Lőrinczi Lajos: Kapcsolat

2011. 11. 25. Kapcsolat Lőrinczi Lajos

Amikor 1992-ben Kolozsvárra kerültem, még a postára jártam telefonálni. Megrendeltem a keresztúri számot, majd vártam egy negyedórát, amíg sorra kerültem, és a hangosbemondó kijelölte számomra a fülkét. Ha szerencsém volt, beszélhettünk. Ha nem, a kapcsolat megszakadt és – ha volt türelmem –, minden kezdődött elölről. Érmés köztelefon is volt, de ekkor már olyan rossz állapotban, hogy tizenöt hívásból egy sikerült. Valamikor, pár év múlva terjedtek el a kártyás telefonok.

Öt év múlva, Kolozson még mindig hasonló volt a módszer. Megrendelve beszéltem az otthoniakkal a postáról, csak hamarabb ment, mert ismertek. Esetleg megkértem valamelyik családot, hogy használhassam a telefonját. A papi lakon nem volt ilyen. Igaz, hét éve már üresen állt akkoe az is.

Csehétfalván egy öreg kurblis kollektív-telefon volt az egyik családnál. Oda járt az egész falu telefonálni. Róza néni volt a „szócső”, ő hordta az üzeneteket szerte (csehétfalvi szóhasználat) a faluba. Mentőt, doktort is innen kellett hívni. Persze, ha működött a telefon, mert csóré vasdróton volt vezetve, amely esőben letestelt. Sokszor úgy működött, hogy a két vége egy tócsába esett.

2000 elején elmentem Csíkszeredába, a megyei igazgatóságra, és kértem, tegyenek valamit, ez így tarthatatlan. Az igazgatónak én kellett befessem a megye térképére Csehétfalvát, mert rajta sem volt. Mivel az ígéretek ellenére sem történt semmi, a kanadai testvérgyülekezet által küldött (jó sok!) pénzen vettünk egy maroktelefont. Ekkor kezdtek elterjedni. Ezt a falu rendelkezésére bocsátottuk, ezután hozzánk jártak telefonálni az emberek, és én lettem Róza néni, éjjel-nappal hordozva szerte az üzeneteket. Hamarosan világhálónk (internetünk) is lett, és azóta is, kisebb-nagyobb döccenésekkel, tartjuk a kapcsolatot a világgal, amely ma már házhoz jön, a csehétfalvi dombok közé is.

Éppen a minap mentem be egy telefonos boltba, és leesett az állam, hogy mennyi okosabbnál okosabb szerkentyű van, egész könyvtár, könyvtár-sorozat. Egy zsebben az egész világ! Robbanás a kapcsolattartásban, információhoz jutásban.

Már nem kell a postára menni, nem kell kurblizni, nem kell a faluban szaladgálni, a 90 esztendős bácsinak is zsebében a világ. De vajon közelebb került-e ezzel a fiú az apjához, anyjához, a férj a feleséghez, az ember az emberhez, az ember az Istenhez? Gyorsabbak vagyunk, de boldogabbak-e?

2011. november 24., csütörtök

Nagy Adél: Add tovább!

2011. 11. 24. Add tovább! Nagy Adél

A napokban egy ismerős egy érdekes kisfilm linkjét küldte körlevélben. Nyissam, ne nyissam, kattintsak, ne kattintsak – morfondíroztam. Legtöbbször nem kattintok, olvasatlanul maradnak ezek a körlevelek, sőt, mi több, ki is törlöm őket. Ritkán küldöm tovább, egyrészt azért, mert nem is értek ahhoz, hogyan kell ezeket a körüzeneteket „szórni”, másrészt mert egyszer biztosan, de talán többször is előfordult, hogy nem létező személynek, nem létező betegségre pénzbeli segítséget kértek.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban – s talán sokunknak van ilyen élménye –, én is bekapcsolódtam egy-egy levélláncba, szorgalmasan másoltam és küldtem tovább a kapott levelet, mert az volt a kérés, hogy a lánc lehetőleg ne szakadjon meg. Kíváncsi várakozás, aztán nem történt semmi. Néha egy-egy eltévedt levél, amelyek feladójában sosem leltem barátra.

Most mégis kattintottam. A kisfilm arról szól, hogy egy koldus ül az utcán. Egyik kezében egy pléhdoboz, másikban egy kartonpapír a következő felirattal: aprópénz? Természetesen gyűl, ha lassan is, az apró, és azt látjuk, hogy a koldus bemegy az üzletbe, ahol kávét, gyufát vásárol. A kávét „elajándékozza” egy sorstársnak, néhány aprót betesz egy kosárba, amelyben beteg gyerek számára gyűjtenek, a gyufát továbbadja néhány hajléktalannak, utolsó apróját egy „csellengő” lánynak, aki arra használja, hogy felhívja édesanyját, és elmondja, szeretne hazatérni. És másnap kezdődik minden elölről: a pléhdoboz, a felirat, az aprók. És az add tovább!

Van egy játékfilm, amelynek éppen ez a címe: Add tovább! Egy kisfiúról szól, aki osztálytársaival együtt azt a feladatot kapja társadalomtudomány órán, hogy próbáljon meg valami olyasmit tenni, amivel szebbé, jobbá varázsolhatja a körülötte levő világot. A kisfiú kitalálja az Add tovább! játékot, amelynek az a lényege, hogy három emberrel kell jót cselekedni, és megígértetni, hogy ők is ugyanezt teszik további három emberrel. Lehet bármi ez a segítség: aprót ejthet egy pléhdobozba, hogy meglegyen valakinek a mindennapi kenyere. Három, kilenc, huszonhét, nyolcvanegy, kétszáznegyvenhárom… és sok kicsi sokra megy.

Add tovább! Csupán egy játék, egy elv, ami szerint működnünk kellene, lehetne. Akarsz-e játszani? Meg tudod-e tenni? Csak add tovább!

2011. november 23., szerda

Orbán Erika: Két haiku

2011. 11. 23. Két haiku Orbán Erika

ködös kakasszó

kínja kufár kelése

koldus kiáltás



kenyeret kérek

kalapommal keresem

s köszönöm meg

Csécs Márton Lőrinc: Őszintén

2011. 11. 22. Őszintén Csécs Márton Lőrinc

Senki idézete nem jut eszembe. Őszintén megmondom: nagyszerű gondolatoknak, ötleteknek ma sem szülője az agyvelőm.

Egy gondolat bizsereg a fejemben: megtalálni, megőrizni az egyensúlyt. Nem kell nekem a fele-fele arány a jó és rossz viszonyfogalmából.

Nem kell csak a pozitív élmény, a kritikátlan elfogadás.

Értéktelen nekem a szegénység nélküli gazdagság, a hideg nélküli nagy meleg, a könny nélküli boldogság, a távolság nélküli közelség.

Nem várom el, hogy mindenki szeressen. Nem akarok mindenről értesülni. Nem vágyam, hogy mindenkivel békében legyek. Nem akarok folyton mosolyogni. Szomorú is kívánok lenni. Csalódni is akarok. A völgy talajára is akarok lépni.

Meg akarom élni emberségemet. Ha már van ízlelőbimbóm a keserűre és a savanyúra: azokat is érezni akarom az édes mellett.

Esni akarok, de nem önsanyargatásból, hanem mert tudom, hogy emberként csak így lehetek teljes.

Nem kell túl sok a nap sugaraiból, mert rázni fog a hideg. Nem kell a túl sok hideg sem, mert égetni fog a láz. Nekem az egyensúly a vágyam, mert akkor szembe tudok nézni önmagammal.

Az egyensúlyom maradjon meg, mert akkor megmarad a békém. S akkor tudni fogom ki vagyok.

2011. november 21., hétfő

Farkas Dénes: „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”

2011. 11. 21. „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.” Farkas Dénes

„Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”

(Régi korál, 74 sz. unitárius ének)



Egy idős asszonynak eltört a karja. Azonnal vinni kellett az ortopédiára. Olyan jeges volt az út, hogy a kolozsi úton a mentő s más autó is képtelen volt megbirkózni a hegyekkel.

Megláncozott Trabantom sokak csodálatára „kikerregte” magát a jeges tetőn. Bevittem Erzsi nénit a kórházba, ahol sorban állt a sok tört kezű, lábú ember. Ameddig röntgenezték, gipszelték a pácienseket, mi, kísérők a kórház kapuja mögött az udvaron cigarettáztunk. Lehettünk vagy tízen, férfiak, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy nő egy kerekes székkel kínlódik, hogy besegítse tört lábú édesanyját egy taxiba. A taxis nem szállt ki, hogy segítsen. Mi, férfiak közömbösen néztük a kínlódásukat, mire felébredtem, hogy segíteni kellene – hiszen emberek vagyunk!?

Odamentem és elég nehézkesen valahogy „beszuszukáltuk” a nénit a a taxi hátsó ülésére. Amikor elvégeztük a beültetést, a nő zsebembe dugott tíz lejt. Összerezzentem és azonnal visszaadtam, de az eset annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta sem feledtem.

Kérdések tömkelege gyötört napokon át, és elemzés tárgyává tettem a taxisofőrt, akinek semmi nem számított csak a fuvar és az azt követő pénz. Emberségből nulla.

Nem volt a tucatnyi cigarettázó férfi között egy sem, akinek eszébe jutott volna a segítés, még azután sem, hogy erre próbáltam példát adni. Emberségből nulla.

A lerokkant édesanyját cipelő nő el sem tudta képzelni, hogy valaki emberségből is segíthet. Ezért jött a tíz lej. Annak a társadalomnak, melyben rohad az erkölcs és sok ősi érték veszik el. Emberségből nulla.

Kötelező lett a téli gumiabroncs. Lehet, hogy a kolozsi hegyet is sózzák majd, így talán kevesebb lesz a kéz- és láb-, illetve nyaktörés. Azt azonban jobban szeretném, ha feléledne „a szeretet az emberek fiai közt”! Történetem kb. tíz évvel ezelőtti, de jegyzetem címének a mondanivalója azóta sem változott!

2011. november 20., vasárnap

Gál Zoltán: Megváltozott...

2011. 11. 20. Megváltozott... Gál Zoltán

Azt tartották eleink, hogy az adott szó kötelez. Elég volt valamit kimondani, megígérni, és az szent volt. Nem kellett írásos papír, kisbetűs rész vagy éppen hátsó kiskapu. Mert aki a szavának nem tett eleget, hitvány embernek tekintették, és a becsülete semmit nem ért azután. A szónak súlya volt.

Igaz azonban az is, hogy a világ napról napra változik, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi minden megvalósul, létrejön, felépül körülötte. Rácsodálkozik a valóságra, és megdöbbenve tapasztalja, hogy lemarad, ha nem képes lépést tartani a technika fejlődésével, ha nem tudja kezelni a legfrissebb programokat, vagy éppen nem a legújabb típusú mobiltelefont húzza elő a zsebéből. Mert ez a világ már teljesen másról szól. A régi eltűnt, megváltozott, nincs többé. A szó helyett az írás a hiteles, az ígéret a kampányok világába szorult, és a becsület pedig magára maradt ismeretlenként egy idegen világban.

Akárcsak a székely bácsi, aki a háború után ment fel Budapestre. Mivel utoljára a háború előtt járt ott, nehezen tudott eligazodni. Gondolt egyet, és megszólított egy járókelőt:

– Tessék mondani, merre van a Horthy Miklós utca?

– Jaj, bácsika, ne mondjon ilyet, mert rögtön elviszik! – válaszolta a járókelő. – Horthy Miklós utca már nincsen! Helyette Vlagyimir Iljics Lenin utca van.

Józsi bácsi elballagott, majd megkérdezte a következő embert:

– Tessék mondani, merre van a Mussolini tér?

– Hallgasson, mert csúnyán megütheti a bokáját! – hördült fel a kérdezett. – Már nincs Mussolini tér, Moszkva tér van helyette.

Józsi bácsi elcsodálkozott, ment tovább, és megint megszólított valakit:

– Tessék mondani, merre van az Adolf Hitler utca?

– Megőrült, öreg? – sápadt el a járókelő – Már nincsen Adolf Hitler utca, helyette Vörös Hadsereg utca van.

Józsi bácsi nagyon elkenődött, és továbbmenve elérkezett a Dunához, ahol szomorúan leült az egyik lépcsőre. Arra járt egy rendőr, és megkérdezte:

– Mit csinál itt, bácsika?

– Nézem a Volgát! – válaszolta szomorúan az öreg.

És sokszor mi is nézzük, hogy mivé lett a mi világunk, amely másabb és élhetőbb volt valamikor. Mára nagyon megváltozott, és sokszor mi is eltévedünk benne.

Kell ez nekünk?

2011. november 19., szombat

Buzogány-Csoma István: Vissza nem térő alkalmak

2011. 11. 19. Vissza nem térő alkalmak Buzogány-Csoma István

Élet és halál, bölcső és koporsó, kötés és oldás – vagy a prédikátor szavaival élve: ölelés és elengedés, kövek összerakása, kövek széthordása, ültetés, és az ültetvény kitépése, ölelés és öleléstől való tartózkodás, de egyszerűen születés és meghalás… Ez a két pont, bizonyosság életünkben, amelyet Isten mindannyiunknak rendelt, s amelybe mindenáron mi emberek szeretnénk belekontárkodni, s a kettő között van az a – kinek hosszabb, kinek rövidebb – reánk bízott idő, történés, folyamat, amelyet én úgy neveznék: a vissza nem térő alkalmak.

Hogy mire is gondolok? Íme, egy személyes vallomás. Amikor Nagyváradra kerültem, szinte időm se volt kifújni magam a költözködés körüli bonyodalmak elrendeződése után, egymást követően kellett megjelenni különböző jeles alkalmakon, rendezvényeken, és lassan kezdtem megismerni a város jeles embereit a politikai, közéleti térből. Többször megakadt a szemem egy ősz hajú, nagy fehér szakállú, mindig „vitézkötésben”, a mellén színes címerbrosst viselő idős úriemberen, akit aztán úgy ismertem meg: Tolnay Tibi bácsi, a híres váradi festőművész.

Utána több alkalommal is találkoztunk, beszélgettünk, és egyszer megegyeztünk abban, hogy alkalomadtán sort kerítünk arra is, hogy megfesse a mi templomunkat. Adott egy névjegykártyát, s én megígértem, hogy hívom. Aztán telt az idő, mindenki végezte a maga dolgát, végül egy héttel a rendezvényünk előtt (a Váradi Disputa 440-ik évének évfordulójára) előkerestem a telefonszámot, és csengettem, de nem vették fel. Gondoltam, nincs itthon. A nagy művészek már csak ilyenek – járják a világot, kiállításokkal, szereplésekkel, és így van ez rendjén, de azért sajnáltam, hogy nem tudtam elérni.

Aztán megint csak teltek a napok, lejárt a rendezvényünk, és két napra rá olvastam: elhunyt Tolnay Tibor... Beteg, gyenge volt már, több napja kórházban feküdt. Milyen szomorú! Valahol belül szégyelltem, hogy ezt mástól kellett megtudnom.

Vissza nem térő alkalmak... Annyi fontos dolog van az életünkben! Legalábbis szeretjük annyira fontosnak tartani sok más teendőnket az életben, hogy épp azokra és arra nem jut elég időnk, akik és amelyek igazán fontosak az életünkben – akik a közelünkben vannak, megérdemelnék figyelmünket, szeretetünket, a törődésünket. És elérkezik az oldásnak az ideje, az elengedésnek a szomorú kötelessége, tánc után a gyász ideje, és elrobog az a vissza nem térő alkalmakkal telített szerelvény, és nem marad más, csak a temetőkertek csendje, a gyertyák, virágok, emlékek, a kérdések, és egy szó: KÉSŐ.

Lakatos Sándor: Hebron

2011. 11. 18. Hebron Lakatos Sándor

Hebron városáról, a Szentírásban olvashat elsősorban a keresztény ember. Egy ősi település Kánaán földjén, ahol egyiptomi utazása után Ábrahám sírhelyet vásárol a Hettita őslakosoktól, hogy elhunyt feleségét idegen földön tisztességesen eltemethesse. A Biblia szerint így lett a Mamrétól keletre fekvő machpelai barlang a zsidó közösség első temetkezési helye azon a földön, amit mi, kései keresztények szentírási hagyományainkra alapozva végtelen áhítattal úgy emlegetünk, mint a „Szentírás szülőföldje”, „Szentföld”, „Kánaán”, „a tejjel és mézzel folyó föld”, „az ígéret földje” stb.

Hebronban található a pátriárkák sírhelye, ami ma elméletileg zarándokhely – zsidók, muszlimok és keresztények számára egyaránt. A hagyomány szerint ez a hely Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint Jákob és Lea örök nyugvóhelye. Muszlim hagyományok szerint még Józsefet (az álomfejtőt) is ide temették. Nagy Heródes király egy műemléket is építtetett uralkodása idején istentiszteleti célokra.

1948-ban a független Izráel állam létrejöttekor a jordániai Arab Légió megszállta Hebron városát, így az amúgy is kisebbségben élő zsidók menekülni kényszerültek a környékről. Ma ez a terület Ciszjordánia legnagyobb palesztin városa. Hebron a nagyjából 2500 évnyi „ideiglenes megszállás” után az 1948-ban újraalapított zsidó állam szomszédságában, idegen földön rekedt, mindössze harminc kilométerre Jeruzsálemtől, Izráel fővárosától. Összesen 170.000 fő lakik ma Hebronban, amiből mindössze 600 zsidó telepest számlálnak. Ők a város központjában egy katonailag zárolt területen élnek az izraeli hadsereg állandó védelme alatt. Hajthatatlanok a pátriárkától örökölt tulajdon ügyében.


Tekintettel arra, hogy a zarándokhely mégis csak palesztin területen található, a zsidóknak az épület sírtermeibe, a konfliktusok elkerülése okán évente csak tíz napon szabad a bejárás. Az év többi napján az ősellenség-rokonok, vagyis a palesztinok kegyhelye az épület. A pátriárkák örök nyugvóhelyét állandó katonai ellenőrzés alatt tartja az állam hadserege, ugyanis bár arabok és zsidók egyaránt zarándokolni mennek ide, Hebron állandó vallási és etnikai konfliktusok színhelye. Szokványos történés arrafelé, hogy a tüntetők kövekkel, üres üvegekkel dobálják a katonákat, míg azok könnygázzal védekeznek.


„Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”


Szabó Lőrinc: Kortársak (részlet)

2011. november 17., csütörtök

Szász Ferenc: URBI ET ORBI

2011. 11. 17. URBI ET ORBI Szász Ferenc

Ha tompaszögben nézek le a tempe

Nagykőhavasról a lélegző Cenkre

Elibém áll a feketepalástos

Magányba roskadt öreg Arany János



S ha szóba jönne szinte semmit ér

Az ki ha él sem koccint czenkekér

Czink kupájába merült Áprily

Őse magát ma magyarnak hiszi




A fellegvárban néhány darabont

Úgy tündököl mint versemben a pont

S a mindig alsó csúcs a hegytetőn



Remélem immár senki ki nem átkoz

Az alapokig bontott kő szobrához

Esti napsugár felhőbe veszőn



(2006)

Székely Kinga Réka: Testamentum

2011. 11. 16. Testamentum Székely Kinga Réka



Déva vára tömlöcében lelkemben megnyugodva rendelkezem én, Dávid Ferenc.

A babonaság nélküli tiszta hitet és a józan értelmet hagyom utódaimra.

Hiszem, hogy az ember képes megmaradni ártatlannak és őszintének egy egész élet során, bármilyen nehézségekkel kell szembe nézzen. Ha az ember Istennek akar tetszeni, és nem földi hatalmasoknak, akkor megmaradhat az igaz úton.

Milyen szánalmas, amikor az ember nem Istennek akar tetszeni. Királyok és gazdagok kegyeit lesik némelyek, s az üdvösséget falvakban és jobbágyokban mérik. Jézus istensége sokaknak megér egy-egy főkapitányi rangot, s a pápa csalatkozhatatlanságát is vallották, csakhogy néhány jobbágyfalu felett uralkodhassanak. Boszorkányoknak és eretnekeknek nevezték ki a torz hatalom alól szabadulni vágyókat, csakhogy őket megölhessék, vagyonukat elvehessék, családjukat földönfutóvá tegyék.

Evangéliumi törvénnyé emelték a bűnök megbocsátását pénzért, és latin átokkal hajtották glédába a jámbor parasztot és a míves polgárt. Pedig az evangélium törvénye – ha valaki veszi a fáradtságot, és valóban el is olvassa, hogy mit írtak hajdan héberül, arámul és görögül a szent iratokban – az, hogy szeressed a te Istenedet és szeressed felebarátodat, mint önmagadat. Kövessed Jézusodat, a te Megváltódat, de ne imádd őt, mert egyedül az Atya az Isten, rajta kívül nincs más Isten.

Félnem kellene, mondják azok, akik szeretnek engem.

Én nem félek. Pápák kardjától nem rettegek. Nekem nem kell senki aranya, nem vágyom drágaköves püspöki gyűrű után, nem kell kezembe az aranykereszt, hogy emberek százai térden állva engem csókolgassanak.

Jó nekem itt ez a tömlöc. A patkányok sem riasztanak, hisz őket is Isten teremtette. Ők enni akarnak, hát utána járnak az eleségnek. Nem apellálhatok se értelmükre, se lelkiismeretükre, hisz Isten őket állatnak és nem embernek teremtette.

De apellálok minden ember józan értelmére. Az értelem a hit lámpása, és ha nincs értelem, vak a hit.

Apellálok a lelkiismeretre, mely a bennünket tápláló szeretet tükre. Ha nincs bennünk szeretet, miben láthatja meg magát a lelkiismeret?

Elvégeztetett. A hit nemes harcát megharcoltam, futásomat elvégeztem, Isten nekem adja az örök élet koronáját halálom után.



Dávid Ferenc, a megfeszített Jézus Krisztus szolgája

Bíró Attila: Vagyok talentuma

2011. 11. 15. Vagyok talentuma Bíró Attila

Én, többet érdemeltem volna,

De Vagyok

Szemében kevésnek bizonyultam!

Csak egyet – olykor még annyit sem – adott,

A kamat, tőlem rendre behajtatott.



Én, mint gonosz és rest szolga,

Ki Vagyok

Vagyonát kurtára halmozza!

Csak egyet – olykor még ennyit sem – kapott,

Félelem, mi kettőnket elválasztott.



Én, üres szívvel s tenyérrel,

Most Vagyok

Haragját kihűlt számban ízlelem!

Csak egyet – olykor többet is – kérek,

Irgalom, füstölt oltárom becsapott.



Én, a fogcsikorgató sötétben már,

Nem Vagyok

Ünnepi lakomáját siratom, jajgatom!

Csak egyet – ezt az egyet – kérte,

Talentum, öröknek hitt lelkem halott.

2011. november 15., kedd

Nagy László: Szárnyalás és zuhanás

2011. 11. 14. Szárnyalás és zuhanás Nagy László

Egy vallomást olvasok. Egy vélt vallomást. Egy férfi vélt vallomását, aki 4000 méter magasságból kiugrott a repülőből, és az ejtőernyő testet tartó rögzítése engedett, vagy elszakadt: „Félelem semmi, csak a teljes visszavonhatatlan kiszolgáltatottság. A süvítés egyre erősebb. Vág. A lelkem is összetörik? ‒ kérdezte ekkor, és életében talán nem először, de minden esetre a legkomolyabban az Úrhoz fordult: Vedd ki belőlem a lelkem, ami a Tiéd, Uram. A föld most már száguldva közeledett...”

Mélységek és magasságok között lebegve telnek mindennapjaink.

A szárnyalás öröm és mosoly, a zuhanás kegyetlen és fáj. Mind a kettőből van részünk bőven. És közben azt bizonygatjuk, hogy élünk, és ide vagy oda tartozunk. Közben jók és kiállhatatlanok vagyunk. És eközben mi lesz a lélekkel?

2011. november 13., vasárnap

Farkas Dénes: Bocskorszíj

2011. 11. 13. Bocskorszíj Farkas Dénes

Egy ismerősömnek a fiai beszélgettek. Román gyerekek voltak, és gondolom, hogy a Horea, Closca és Crisan féle parasztfelkelés volt a történelmi téma az iskolájukban. A nagyobbik magyarázta a kicsinek, hogy mi is történt ezen a parasztlázadáson. Mi, felnőttek beszélgettünk, nem sokat érdekelt bennünket a gyermekek eszmefuttatása.

Fél füllel hallom, ahogy Adi magyarázza Cornelnak azt, hogy a parasztfelkelést leverték, s megtorlásként Horeat kerékbe törték, Closcaval nem tudja, hogy mi lett, de Crisan –mondotta a kicsi – börtönbe került, és ott az „adidas” fűzőjével felakasztotta magát. Egykoron iskolás koromban engem is feleltettek eme parasztfelkelés történetéből, csak mi még úgy tanultuk, hogy a bocskorának a szíjával kötötte fel magát a „szerencsétlen”. Nehéz volt kacagás nélkül megállni az eset mellett, hiszen az ártatlan gyermek azt sem tudta, hogy mi az a bocskor! Abban is biztos vagyok, hogy a „parasztvezérek” nem ettek hamburgert, és utána nem ittak pepsi-colát.

Így alakul, változik a történelem. A bocskor azóta is egy vitatott öltözék, hol szégyellik, hol dicsekszenek vele. Szerencse, hogy a kemény szárú csizmáinknak nem kellett fűző...

2011. november 12., szombat

Sándor Szilárd: A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány

2011. 11. 12. A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány Sándor Szilárd

Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára:

Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?!

Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom,

én azért e világot benned úgyis lerombolom!



Hiába kéred béred a húsz kórus búzából,

Mi marad számodra az ég fölötti hazából?

Hova rejted majd jajgató szívdobogásod,

Hova rejted könnyes lélek-morajlásod?



Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra,

S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna?

Minthogy gazdám lyukas garasát vigyázzam,

Jobb nekem, ha elbujdosom a nagyvilágban!



Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha

s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha!

Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?!

Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson!



Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk.

Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk.

Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott,

Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott.



Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,

amikor felhők jóságából is villámok tüze kél?

Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda

Munkánk után mondd – hátra mi maradna?

2011. november 11., péntek

Székely Kinga Réka: Eretneknek lenni jó

2011. 11. 11. Eretneknek lenni jó Székely Kinga Réka

Amikor kilencedikes lettem, egy különös hangzású tantárgy ragadta meg figyelmemet: a politikai gazdaságtan. Első hallásra előkelőnek tűnt. Van benne tan, nem csak amolyan tantárgy, van benne gazdaság és még politika is. Bár már megedződtem a haza sólymai, a pionírok és a kommunista ifjúsági szövetség ülésein és tevékenységein, mégis amikor megtudtam, hogy a politikai gazdaságtan óra nem más, mint a nyugati imperialisták ócsárlása és a szovjet kommunizmus dicsérete, egyfajta kiábrándulást éreztem. Gondoltam, nem töltöm fölöslegesen a drága órákat, ezért – sok más diáktársamat utánozva – én is kidolgoztam egy olyan módszert, ami által a tanárnő azt láthatta, hogy én szorgalmasan írok diktálás után, valójában pedig a pad alatt olvastam.

Nyírő József Madéfalvi veszedelem című 1939-ben Budapesten megjelent kötete vezetett el a csíkszéki és gyergyószéki székelyek keserű sorsához, ahol a hóhér a hajdani nagyhatalom, a Habsburg-ház volt. Annyira beleélhettem magam a szegény székelyek kivégzésébe, hogy az írás-mímelést abbahagytam. A tanárnő felelősségre vonó kiáltása rándított vissza a huszadik századba.

– Mit csinálsz, leányka ? – ordította.

– Semmit – volt a válasz.

Ez természetesen még inkább felbőszítette a tanárnőt. Dauerolt haja, úgy láttam, kiegyenesedett, széles alsó ajaka még inkább megvastagodott, és az egész iskolát betöltő üvöltéssel hordott le a sárga földig.

– Hazug, hazug! Az ilyenek miatt, mint amilyen te vagy, nem tud épülni a szocializmus. Az ilyen hazugok, mint te, döntik romba a szocialista gazdaságot. Minden ilyen hazugot börtönbe kellene dobni!

Egészen ledöbbentem. Síri csend uralkodott a harmincnégy nebuló fölött. A tanárnő a könyvet kikapta a kezemből, és az asztalra hajította.

– Miért üres a füzeted? – rikácsolta.

– Minek kell ezt a sok hülyeséget leírni? Az a hazugság, amit a tanárnő diktál. A Madéfalvi veszedelemben nincs semmi hazugság – mondtam én, de a mécses közben már eltörött.

Az inkvizítoroktól mindig iszonyodtam. Istentől elrugaszkodott, megtérni képtelen embereknek tartottam és tartom őket, akikben mérhetetlen irigység és gyűlölet lakik mindenki iránt, aki az értelem világosságával és a lelkiismeret tisztaságával rendelkezik. Az inkvizítorok bélyegezték eretnekeknek azokat, akik szerintük az egyedül üdözítő hit tanításaitól eltértek. Eretnekséget, tévtanítást kiáltottak, holott ők tértek el a legnagyob mértékben a jézusi kereszténység tanaitól. Fájdalmas volt a gyermekkoruk, szegény megviselt inkvizítorok – mondaná a pszichológus.

Bennem azonban nem ébred semmi szánalom irántuk. A szocializmust védő tanár néninek – hála Istennek – nem voltak eszközei, amivel engem az eretnek útról visszahozzon. A középkorban biztos, hogy nem úsztam volna meg ennyivel. De századokon átívelő bizonyossággal mondom: eretneknek lenni jó, mert azt jelenti, hogy a hatalom birtoklása által deformált alakokkal szembe mer állni az a hívő ember, akinek bástyái a tisztesség, az együttérzés, az erkölcs és a jó szándék.

2011. november 10., csütörtök

Tófalvi Tamás: Novemberi gondolatok

2011. 11. 10. Novemberi gondolatok Tófalvi Tamás

Apró, leheletfinom fátyolként borult rám minap a gondolat: november van, az enyészet hava. És ilyenkor a természet ráncos korú tükrébe nézve önmagam látom viszont. Az embert, a halandót, a teremtményt, kinek mulandósága mások szívében mindig fájdalmat okoz.

S ahogyan magamba ittam az ősz színes illatát, a várost ölelő sárgásbarna dombokban nagyapám hajlott hátát véltem felfedezni; az ég szürkéjében szemének halovány világát, s régmúlt szavait suttogta fázó füleimbe az enyhe délutáni szellő.

Egykoron őt temettük, most a természet van mulandóban. Mindkettőt újra és újra megsiratnám…

Az ember fél az elmúlástól, retteg elszakadni e tán néha biztonságot nyújtó kétkezi valóságtól. Ezért oly bánatos a szem, mely a lehulló levelek táncát figyeli, s könnyes a gondolat, ahogyan mezítelen fákat, szürke égboltot ölel át.

November van, enyészet hava, egy pillanatnyi változása a nagy világegyetemnek, mely a teremtés koronáját mindig gondolkodásra készteti. Az a nap van ma, amikor azt érzem, hogy kezeim között haldoklik az élet, hogy néhány hónapig havas domboldalak magányában tetszhalottá váljék.

És most, amikor letűnt nyarak napfényes emlékeit hantolom, mégsem fáj a búcsú; s tán még a zöld levelet, a fecskét, gólyát, nárciszt és rózsákat sem siratom. Mind vissza fognak jönni.

Majd ha napsugarak simogatására itt is meg ott is megmozdul a rög, rügyet fakaszt a picus, és színekbe öltözik a táj, jó lesz majd nevetni és arra gondolni: „én balga, hát persze, hogy ismét lesz tavasz”, és lesz élet, és lesz virág…

2011. november 9., szerda

Demeter Sándor Lóránd: Isten jót termő gyümölcsfái

2011. 11. 09. Isten jót termő gyümölcsfái Demeter Sándor Lóránd

Amerikai Egyesült Államokban jártunkkor volt egy nap, amikor zöldség- és gyümölcstermesztő farmokra látogattunk el. Azt mutatták meg, hogy miként működik az amerikai mezőgazdaság. Voltunk biofarmon, borászatban, kis- és nagytermelőnél. Négy nemzedékes, gyümölcs- és zöldségtermesztő család bemutató üzletének homlokzatán, közel fél méteres betűkkel ezt olvastam: A föld tele van Isten jóságának ajándékaival.

Minden nyitott szemmel és szívvel járó ember életében egyszer csak elérkezik az a nap, amikor rácsodálkozik a világra, és a világban Isten jóságának ajándékaira. Arra, amit az üzlet homlokzatán olvastam. Arra, amire a zsoltáros is rádöbbent: „Milyen nagy a te jóságod!” (Zsoltár 31,20)

Amikor Isten jóságát felfedezzük, akkor a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg Jézus tanítása: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Vagy a másik: „Ha a gyökér szent, akkor az ágak is szentek.” Jézus képi nyelvét Pál apostol így fordította le az efézusiaknak: „Legyetek egymáshoz jóságosok”. A korintosiaknak így: „Öltözzétek fel azért, mint Istennek kiválasztottai a jóságosságot.” Assisi Szent Ferenc énekében az Isten jóságára való rácsodálkozást követő lelkiismereti döbbenet gyermeki egyszerűséggel így hangzik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít.”

Pál apostol a jóságot a lélek gyümölcsei közé sorolja. Képzeljünk el egy beoltott gyümölcsfát. Van gyökere, ahonnan táplálkozik; vannak ágai és az ágakon – Istennek jóságából – ott a termés. Ilyen az emberi élet is, amelynek a gyökere Isten. Ágaink a testünk, és emberi kapcsolatainkban szétágazó életünk. Termésünk nem más, mint a lelki életünk, érzéseink, gondolataink, cselekedeteink. Ha elképzeltük, akkor mondjuk is ki, hogy ha az életünk Istenben gyökerezik, akkor feladatunk, hogy rajtunk keresztül is megtapasztalhassák mások Isten jóságát.

Amikor azt a nagybetűs feliratot elolvastam, nekem az jutott eszembe – és azóta sem tudok ettől szabadulni – hogy ha Isten megajándékoz minket az ő jóságával, akkor az a legkevesebb, hogy igyekszünk mi is jók lenni. Lehetőségeink, tehetségeink, akaratunk és erőnk szerint, de a legnagyobb és legteljesebb igyekezettel minél szebb és bőségesebb termést hozni Ő dicsőségére.

Sándor Szilárd: Képzeletbeli séta

2011. 11. 08. Képzeletbeli séta Sándor Szilárd

November eleji, képzeletbeli sétára hívom Önt, kedves Olvasó!

Szótlan sétál barátja mellett egy csendes faluban. A csendet megtöri a szó: most azért, hogy lélek-közelbe kerüljön az, ami kiábrándító és ami lelkesítő lehet. Kiábrándító és lelkesítő! Türelmes lépésekkel hagyják el a falut a poros, esőt szomjazó mezei úton. A cél a társalgás és nem az irány. A séta a társalgást teszi szebbé. Mehetnének akár a falu utcái közt is, akár a falu melletti folyó partján, hallgatva és megtörve az őszi hullámok csendes folyását. De Önök a határ fele veszik az irányt. Oda, ahol a távolban kukoricát szedtek, vagy szőlőt szüreteltek, esetleg krumplit szedtek, talán búzát arattak vagy gyümölcsöt szedtek. Itt már nincs pipacs, amit a szellő puha tenyerébe vegyen, de van ezüstös ökörnyál. Innen látszik a temető is.

Ahogy haladnak előre , a kukoricás, a szőlős, a kert, a mező túlsó oldalán egy juhnyájat vesznek észre, két pásztorral és sok-sok kutyával. Hogy elkerüljék a kutyákkal való találkozást, visszafele veszik az irányt: a falu felé, ahonnan jöttek. Megfordulnak és ugyanazon az úton haladnak vissza, amelyen eddig jöttek. Folytatják a társalgást: mennyire kiábrándító és mennyire lelkesítő …! Észre sem veszik, hogy lassan-lassan visszaérnek a falu bejárata elé, ahonnan nemrég elindultak. S lám – egyszerre csak váratlanul, felkészületlenül, meglepetés-szerűen: a csorda ott van mellettük! Ott vannak a nyájtól nem messze. Mintha a pásztor hangjából azt vennék ki, hogy siessenek a faluba és az első kapun menjenek be, hogy ne találkozzanak a kutyákkal. Két-három lépést szaladni kezdenek...

Egyszer csak egy hatalmas nagy kutya – talán a falkavezér – rohan egyenesen szembe Önökkel. Úgy dönt, hogy megáll és társát is erre bíztatja. Egymás mellett állnak meg. Állnak mozdulatlanul és szótlanul. Most nincs idő a félelemre, majd fél akkor, ha kikerül innen – villan át az agyán a gondolat. A kutya pedig gyorsan, csaholva egyenesen feléjük rohan. Úristen, mekkora kutya, akár egy jókora nagy bornyú!

Ahogy közelebb ér a kutya Ön leguggol. Társát is erre bíztatja – aki kezdetben bizonytalankodik, de ahogy a kutya közelebb ér, követi Önt. A kutya mintha meglepődött volna, nem messze tőlük kaparászni kezd, majd ír valamit a földre. A poros, szikkadt határbeli út porába ír valamit a kutya , majd alá is írja miután befejezi. Az igazi veszély – úgy tűnik – nem múlt még el. Hiába minden fanyar humoros gondolat, hiába minden elvonatkoztatás: a többi kutya jön, rohan, viharzik egyenesen kettejük felé! A többi kutya a támadásra megkapta a jelt, az ugatást, elindultak közösen a cél felé, ami nem volt más, mint az, ahol Önök ketten guggolnak, félig térdre ereszkedve.

A pásztor megiramodik. Rohan. Egyenesen Önök felé. Botját feje fölé emeli. Füttyszóval szalad a kutyák előtt – egy pár lépésre rohan el attól a helytől, ahol Ön és beszélgetőtársa egymásban tartják a lelket. A pásztor a támadásba lendült kutyáknak új irányt szab, uszítva őket a falu végére. Végül egy fa alatt gyűlnek össze – csaholásuk félelmetes. Őrizték volna a nyájat, de már nem tudták kitől kell megvédeniük. Jöttek is volna visszafele, oda ahol Ön és társa már felállt, és lassan-lassan távolodnak a nyájtól, mert a pásztor nem engedte közel. Biztonságban vannak tehát.

Ahogy a csorda elhalad, Önök visszamennek a faluba. Tudomásukra jut, hogy a kutyák másokat is megtámadtak, de senkinek nem lett baja. A pásztorok a nyájat védő kutyák támadásaitól védték meg az embereket. Ezért köszönet nekik!

Sok kérdés megválaszolatlan maradt. Arra, hogy mi az, ami lelkesítő – nem sok idő maradt... ?

2011. november 7., hétfő

Rácz Mária: Gyermekszáj

2011.11.07. Gyermekszáj Rácz Mária

Három fiam van. Eddigi pályafutásom során többet voltam gyermeknevelési szabadságon, mint amennyit hivatalosan dolgoztam. Egyik távolabbi ismerősöm egyszer megjegyezte, hogy engem eddig csak várandós állapotomban látott. Ma fényképet kerestem magamról, és nem találtam olyant, amin egyedül lennék. Sajátos élethelyzet, sajátos örömökkel és gondokkal. Mit tehetnék? Igyekszem tanulni belőle, és úgy gondolom, nagyon is érdemes.

A gyermekeink egyrészt nap mint nap tükröt állítanak elénk, melyben magunkra ismerve néha bizony megdöbbenhetünk, mert a kis zsarnok, a hisztis, a követelőző a mi hangunkon szólal meg, s mondanivalóját tőlünk ellesett gesztusokkal kíséri.

Nyelvi fejlődésük, az általunk használt szavak és kifejezések sajátos értelmezése sokszor derít jó kedvre. Kedvenceim közé tartozik a Tojásterem (Tanácsterem) és a mosolypor (mosópor), valamit az az elképzelés, hogy a kemencében (medencében) úszunk, és ha majd elkészül az allergia (galéria), ott fogunk aludni.

Néha azonban a gyermekfejekben felnőttet meghaladó módon, természetes egyszerűséggel születnek a gondolatok, és felbecsülhetetlen őszinteséggel gurulnak ki a kis ajkakon. Néhány napja reggeli mellett beszélgettünk:

- Anya! Te és Apa is meg fogtok öregedni?

- Igen.

- És aztán meg is fogtok halni?

- Igen. De az remélhetőleg csak sok-sok idő múlva fog megtörténni.

- És ha ti meghaltok, ki fog ránk vigyázni?

- Addigra ti már nagyok lesztek, s tudtok vigyázni magatokra.

- Akkor jó – nyugtázza, aztán látom, hogy valami mégis zavarja. Kérdés nélkül kimondja: – De akkor én sírni fogok.

Igen... – gondoltam –, sírni fogsz, és perelni az éggel, fájni fog a veszteség, de aztán lassan belenyugszol a megváltoztathatatlanba. Megérted és elfogadod az Örök Rendet, melynek mind a részei vagyunk: gyermekek és felnőttek egyaránt.

Farkas Dénes: Amatőr nyelvészkedés

2011. 11. 06. Amatőr nyelvészkedés Farkas Dénes

A közelmúltban elküldte nekem valaki a Falu végén kúrta kocsma című Petőfi-versnek egy olyan változatát, melyben csak e betűkkel képzett szavak vannak. A vers témája, „zenéje” – talán inkább ritmusa – tökéletesen hordozza az eredetit. Végül pedig ott a kérdés, hogy mely nyelv lenne képes ehhez hasonló produkcióra?

Nagyon szeretem az anyám nyelvét, és gyakran elgondolkozom egy-egy szó hallatán, annak dacára, hogy nem szakmám a bonyolult nyelvi elemzés. Legutóbb azzal szórakoztam,hogy testrészeink hogyan kölcsönöztek neveket a környező világunkban fellelhető tárgyaknak, jelenségeknek. A káposztának van feje, a kukoricacsőnek van haja, esetleg bajsza. Az ablak felett szemöldökfát használnak. Az építménynek homlokzata van. A lábosnak, kosárnak és sok más eszközünknek füle van. A létrának, boronának foga van. A cipőnek is van orra. Az ablaknak szeme van. A harangnak, bakancsnak nyelve, a pincének torka van. A korsónak nyaka, a lécsőnek karja van, a széknek háta és lába van. Az edénynek, hordónak van feneke. A keréknek agya van, az ekének szarva, a hegedűnek lelke stb.

Való igaz, hogy tárgyaink, eszközeink megnevezését nagyrészt az emberi szerveink neveiből származtatjuk. Visszafelé ez kevésbé érvényes, de azért erre is van példa, hiszen lépten-nyomon találkozunk fafejekkel, kőszívekkel, balfékekkel, és még ki tudja, hogy miket termel a gramatika?

2011. november 5., szombat

Makkai-Ilkei Ildikó: Szolgálat

2011. 11. 05. Szolgálat Makkai-Ilkei Ildikó

Keresem e szót, keresem a tíz legszebb magyar szó között a szolgálat szót. Nem tálalom. Vajon miért nem sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb szó közé a szolgálatot? Lehet, hogy nem olyan hangzatos, mint a gyöngy vagy a láng szavunk, nem olyan titokzatos, mint a csók vagy a szűz szavunk, de érzem mind a tízben ezt az egyet, a szolgálatot. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Mert Láng nélkül nincs szolgálat.

„tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”

(Nagy László: Tűz)

Lángoló, örök ifjúság, a főnixmadár önmagát elégető önfeláldozása – ezt jelenti a szolgálat, mert „mint a máglyán, úgy kell égni, mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ellene. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érte… Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.” (Márai Sándor: Füves könyv)

Gyöngy, kagylók kínja, értéke.

Anya, a szolgálat megtestesítője, nem tanulja, hogy mi a szolgálat, tudja, érzi, mert szeret. Szolgálni csak az tud, aki szeret…

Őszben, elmúlásban, az öregségben benne van az elvégzett, a bevégzett szolgálat öröme, a kiteljesedett élet. S ezzel ellentétben, a szűz szóban a kezdet tisztasága, a kiteljesedni akarás vágya…

Kard, a fegyver szolgálata, védelme a történelem határaira felfeszülő életeknek, máglyán hamvadó eszméknek.

Csók, szerelem…

Vér, mert a szolgálat az életet jelenti, a véredet, mely csak a tiéd…

Szíved, lelked követeli és, könnyeidet is kéri a szolgálat, a sírás pillanataiban, a könnyekben találod meg sokszor a szolgálat útját.

E tíz szó között botladozom a szolgálat felé, talán sikerül az, amit Márai tanácsol mindannyiunknak:

„az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következménnyel megismertem.

A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”

2011. november 4., péntek

Orbán Erika: Novemberi séta

2011. 11. 04. Novemberi séta Orbán Erika

November a késő alkonyat ege. Hosszú sétára hív az erdőbe, ahol a fák meglett, színes életről susognak. Mint egy előadás után, ha már nem kell a szerepet védő öltözet, az artista méltóságteljesen leveszi, összehajtja, finom selyempapírba és dobozba helyezi korábbi énjét. Így a természet is, szégyentelenül vetkőzik, mint aki változó évszakaiban is ugyanaz a hős. Zizzenéseiben biztat és vigasztal: a Gondviselés szürkülete nem az Örökkévaló hamva és pora...

Ha kimérten, sietség nélkül kívánsz élni, sétálj mélyen a novemberi erdőbe. Gallyak, odvak, árnyak és törzsek, száraz levelek lesznek vezéreid. Óvatosan lépj, talpad alatt életek milliói nyugszanak. Figyelj légzésedre; kövesd a szellő áramvonalait, ki- és beáramló fényedet. Elvezet egy csendes tó partjára. Először meglepődsz, mert ismerősnek érzed. Tekinteted végigszalad a megnyílt távlaton. Bőrödön szinte érzed hűvös mélységét. Távoli partjaiba úgy simul az erdő, mint aki sárga titkot őriz. A horizont elmosódik, és az egyszínű ég elszenderedik a tó felszínén. Úgy érzed, hogy lelked partján most otthon vagy. Nem feszítenek kérdések; nem akarsz és nem ismersz mást, mint a pillanat békéjét.

Asszonyok, anyák ereszkednek alá a fákról, és szövik az emlékezés hálóját. Ott lebeg előtted Mámesz arca, aki tudta, hogy egy napon mindenkinek szól a Kaszás: Végállomás! Kiszállás! És felidézed távoli Nagyanyád lényét, aki kései özvegységében is határtalan boldogságot talál. Mert nem az elmúltakra, hanem a létezőkre tekint. És Ilusok és Vilmák és Katák, Bözsik, Ágnesek, Irmák és Idák szaporodó sora ünnepli benned az Életet. Ott lüktetnek ereidben, vágyad az ő vágyuk, hitük a te hited. Munkába hervadt életük virága, ragyogj, teremj!

Büszkeséggel tölt el a tó mélysége. Mintha benned egyesülne ezernyi forrás ereje. E varázsszerű képtől megrándul szemedben az ideg. Hunyorítanod kell; beszűkül a látómező; elszöknek az árnyak. A fák hegyén kigyújtják az első csillagokat. Lassan fordulsz meg, hogy a testedben rögzült tó képe meg ne billenjen. Érzed, hogy ajándék vagy; meg kell osztanod magad. Ne félj, az erdő vigyáz rád; a fák vezetnek.

2011. november 3., csütörtök

Székely Kinga Réka: Hitvita vagy csak megemlékezés?

2011. 11. 03. Hitvita vagy csak megemlékezés? Székely Kinga Réka

Valahányszor eljön október 31., lelki szemeim előtt lejátszódik a hajdani történet. 1517-ben járunk, a mai Németország egyik városában, Wittenbergben. Luther Márton egyetemi tanár és prédikátor harmincnégy évesen emészti magát a tömegek félrevezetése és az egyház kapzsisága miatt. Már túl van azon, hogy bent, avagy otthon mossa a szennyest, mert a bentiek kijelentették, hogy a szennyest nem akarják kimosni.

Márton testvér fejébe tolul a vér, amikor megtudja, hogy hívei inkább gonosz szolgatársai machinációit választják, mintsem hozzá menjenek gyónni és imádkozni. A sok istentelen pap közül leginkább Johann Tetzeltől borsózik a háta, akinél nemcsak az élők bűneit megbocsátó cédulát lehet megvenni, hanem a megholtak bűneiért is megbocsátást lehet kieszközölni, pénz ellenében.

Levelet ír Albert mainzi püspöknek, mellékeli neki a 95 tételt, majd ugyanazt kiszegezi a vártemplom kapujára. Elképzelem, hogy izgatottságában még a saját körmére is ráütött, hisz tudta, hogy békés vége sose szokott lenni annak, ha valaki egy intézmény szennyesét kiteregeti.

Térjetek meg – esdekli a sok évszázados jézusi tanítást Márton testvér, de sem a papok, sem a hívek nem értik, mit vannyog, mit különcködik ez a jó húsban lévő paptanár? Hát nincs jól az élet úgy, ahogy van? Hát nem jár jól mindenki, pap és hívő egyaránt a bűnbocsátó cédula árusításával? A hívő lelkek megkönnyebbülnek, hisz bűneik megbocsáttatnak, és nem is kerül olyan drágába – ahhoz képest főként nem, hogy milyen súlyosak voltak a gonosz tettek. A papok is jól járnak, a püspökök még inkább, s a bazilika építését is tovább lehetett folytatni, dől a pénz, mint meglyukadt zsákból a gabona.

Márton testvér gyomra összeszorul, okádni kellene az erkölcstelenség ily mértékű közelfogadása láttán.

Luther Márton harmincnégy éves volt amikor kalapácsütéseire felébredt Európa. Negyvenkét évesen kötött házasságot. Életének hatvanharmadik évében tért vissza Teremtőjéhez. Igaz papja volt és maradt mindazoknak, akik a hatalom és a pénz kísértésének ellent tudtak és tudnak állni.

Gál Zoltán: Memento

2011. 11. 02. Memento Gál Zoltán

Memento mori! Emlékezz a halálra! – szólít meg mindnyájunkat a jól ismert mondás, és fülünkbe súgja, hogy életünk véges, és az elmúlás része annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a gondviselő és teremtő Isten adott számunkra. És a hívő ember, a saját elmúlása tudatában, talán ilyenkor tudja legjobban értékelni az életet. Azt, amit Isten gondjainkra bízott, amelyet mi képességeink vagy életfelfogásunk szerint értékelünk, vagy minden perccel lassan eldobunk magunktól.

Az elmúlásra való emlékezés élettel tölti meg a temetőket. Virágok és gyertyák jelzik, hogy a hant, amely szerető szívet takar, ugyanakkor hatalmas keserűség forrása is. Jelzi, hogy aki ott pihen, egy másik létformát öltött magára és Isten szerető és gondviselő oltalmában él tovább. Emléke a szerető szíveket melengeti, és bár láthatatlan messzeségbe távozott, mégis itt van, közel van, mibennünk él tovább.

Itt egy hosszú életet megélt édesapa és nagyapa alussza örök álmát. Népes családja áll meg örök nyughelye mellett, és a sírkövet olvasva könnyek csillannak meg szemükben. Amott korán elveszített édesanyjukat siratják gyermekeik, és hiánya ma is pótolhatatlan…és az is lesz. Egy édesanya ma sem nyugvó fájdalommal teszi csokrát leánya sírjára, és csendesen átöleli az unokát, akinek szeme ragyogásában ott van, akit elveszített. Távolabb halk hegedűszó emlékezik fájdalommal arra, ki egykor húrjain muzsikált.

A jeltelen sírokat, amelyen egy-egy magról nőtt virág jelzi, hogy ott is nyugszik valaki, csendes őszi szellő simogatja végig, jelezve, hogy azt sem felejtette el a gondviselés, aki alatta lelte meg nyugalmát. Isten senkit nem felejt el! Mindenkit számon tart, és csendesen őrködik nyughelyük fölött.

Az emlékezés fájdalmában Isten szólít meg bennünket, és vigasztal az evangélista szavaival: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké: mert az ő számára mindenki él. (Lk 20,38) Isten adjon csendes pihenést a hantok alatt pihenőknek, és biztosítson vigasztalást a gyászolóknak, hogy tudjunk őszintén hálát mondani mindazokért, akik előttünk jártak és életük által mindennapjainkat tették csodálatosabbá!

Isten legyen velük, Isten maradjon mivelünk!

2011. november 1., kedd

Demeter Sándor Lóránd : Kávéparti

2011. 11. 01. Kávéparti Demeter Sándor Lóránd

Hasonlatos a mennyek országa... – olvashatjuk többször is Jézus példázataiban, és amikor ezt a hasonlatot igyekszünk megérteni vizsgálnunk kell azt is, hogy:

1. Isten országának milyen jelentésváltozatai vannak?
2. Hol van ennek az országnak a helye?
3. Fontos, hogy megértsük, hogy mi ennek az országnak a rejtélye, milyen titkokat, titokzatosságokat bújtatott el benne a teremtő, amelyek megszépíthetik mindannyiunk életét?
4. Milyen járulékos kérdések születnek az előbbiekből?

Névváltozatait vizsgálva a mennyek országa, Isten országa megnevezéseken túl az ősi szövegekben találunk egy harmadikat is, amikor Isten királyságának nevezik. Hasonlatos a mennyek országa, Isten országa, Isten királysága – cserélgethetjük a Jézustól olvasott példabeszédekben a kifejezéseket.

Amikor ezt királyságot keressük, ennek a titkaira vagyunk kíváncsiak, természetes, hogy érdekel: vajon hol lehet ennek a királyságnak a helye? Vajon itt van a mi életünkben, vagy egy jövőbeli állapot? Vajon évezredeknek, napfogyatkozásoknak, holdtöltéknek idejéhez van kötve? Vajon ez a királyság egy olyan jövőbeli állapot, amely a halál kapuján átlépve tapasztalható meg? Milyen sok kérdés következik egymás után, és egészíti ki az előtte levőt, amikor Isten királyságának keresésére indulunk. .Nekünk valamiként közös nevezőre kell hozni ezeket kérdéseket. Isten királyságának, országának helyéről szóló, alább következő tudományos, lexikális összefoglaló ezt végzi el helyettünk: „A héber malkut, a görög basileia a király hatalmát és főleg a tényleges uralkodást jelenti, s csak másodsorban utal a király hatalma alatt álló területre, az országra és a birodalomra.” Ezek szerint, amikor azt halljuk Jézustól, hogy Isten királysága/országa, mennyek országa, akkor nem a hely kell fontos legyen, hanem azt kell tudatosítsuk gondolkodásunkban és életünkben, hogy Isten királysága az ő tényleges uralkodását jelenti. Isten tényleges, valós uralkodása egyértelműen csak a jelenben történhet. Az én, a te, mindannyiunk életében. Nem múltbeli, nem jövőbeli kérdés, hanem életünket megvizsgálva egyértelművé válik, hogy mindig a jelen pillanatban történik.

Ennek a mindig jelen pillanatban történő országnak, királyságnak, uralkodásnak tikai vannak.

Egyik titka az, hogy nem kiszámítható. Nem lehet algoritmusokkal, matematikai egyenletekkel megoldani. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből kiszámíthatná. Isten országának, királyságának, uralkodásának jelenvalósága állapotbeli változás. Növekedés. Szellemi, lelki, spirituális, emberi növekedés.

Másik titka a jelenvalóvá tevésének a módja. János evangéliumában Jézus ezt a titkot osztja meg: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.”

Harmadik titka, hogy bár jelenvaló, mégis rejtve van. Nem magától értetődő. Máté evangéliumában szántóföldön elrejtett kincshez hasonlítja Jézus. Van, jelen van, de keresni kell.

Lám, megismertünk néhány jelentésváltozatot, a helyet is jelen-valóvá tettük, három titok is feltárult előttünk, most nézzünk néhány járulékos kérdést, amelyek az előbbiek után természetszerűen adódnak:

Vajon ez a királyság, ország, uralkodás jön hozzánk? Azért mondom, hogy természetszerűen adónak, hiszen mindennapi imádságunkban ezt mondjuk: Jöjjön el a te országod! Eszerint valahonnan érkezik hozzánk vagy valamiből megvalósul. Ha visszakapcsolódunk az első rejtélyhez, akkor a növekedés a titka annak, hogy a jézusi imádságban kért ország elérkezzen, megvalósuljon. Bennünk és közöttünk, ahogyan szintén Jézus mondja.

Egy másik járulékos kérdés az előbbi megfordítása: És nekünk kell-e menni Isten országa felé? Bizony, ha az állapotbeli változás, növekedés, akkor mi sem maradhatunk ki belőle. Isten nélkülünk nem tud növekedni bennünk. A második és harmadik titok is arról szól, hogy nekünk is részünk van abban, hogy Isten országa elérkezzen, megvalósuljon. Az újjászületés is állapotbeli változás, a keresés pedig állandó, állhatatos munka.

Úgy látszik hát, hogy kettős az irány. Egyrészt maga a jó Isten közeledik hozzánk; másrészt részünkről is szükséges, hogy elinduljunk a Teremtő Isten irányába. Nagyon egyszerű, mindennapi példával élve: ha nem történik meg részünkről is az előrelépés, ha nem akarjuk megismerni Őt, ha eszünk ágában sincs a növekedés, akkor az Ő egyirányú közeledése olyan, mintha mindig csak a szomszéd jönne hozzánk kávézni, ráadásul a kávét is mindig ő hozná.

Az unitárius hit az embert jóra törekvőnek, fejlődőképesnek vallja, aki a szabad akarat ajándékával a jó és rossz között mindig felelősen képes döntést hozni. Jézus tanítványaként, Isten munkatársaként emlegeti. Olyan emberként, aki ehhez méltóan akarja és tudja is élni életét, hogy ne csak hasonlatos legyen Isten országa és királysága.

Moldován-Szeredai Noémi: A temetőben

2011. 10. 31. A temetőben Moldován-Szeredai Noémi

Édes Istenem!

Temetőben sétálgatva, a fákról lehulló faleveleket arcomba fújja a szél. Emlékek, érzések kavarognak lelkemben, s kicsi lányom hangja minduntalan megszakítja elmélkedésem fonalát, mindig ugyanazt kérdezve: anya, itt ki van meghalva? Válaszolok, mindig ugyanazt felelve, majd menekülök vissza gondolataim megszakított fonalához, mert jól esik az emlékezés.

Igen, furcsa ezt kimondani, de jól esik emlékezni, gyermekkorom sok-sok temetőlátogatására, a sétákra, édesanyám családi történeteire, az általam nem ismert rokonokról, az ősz szépségére a temetőben, vagy a sokszor csúszós, hideg, havas világításokra. S most én mesélek lányaimnak a nem ismert nagyapáról, a titokzatos dédszülőkről, kiknek tárgyi örökségei életünk részei. Sok mindenről nem is mesélek. Mert ami nagyon fáj, akiknek hiánya összeszorítja torkomat, arról nem tudok mesélni. Mesélni nem tudok, csak a könnyek peregnek alá az arcomon, fittyet hányva visszaszorítási kísérleteimnek. Ez is természetes. Mint az is, hogy kint a temetőben, gyertyát gyújtva, emlékezve elsuttogok néhány szót, csak nekik, akik túl korán elmentek, s akiknek hiányuk még midig belém vág.

Szeretlek.

Hiányzol.

Nyugodj békében.

Elmondjuk hangosan a Miatyánkot, majd hazafele sétálunk, játszva a sárguló falevelekkel, vadgesztenyével és örvendünk egymásnak. Hálát adunk minden percért, melyet együtt töltünk.

Legyen meg a Te akaratod.

Ámen.

Andorkó Attila: Ismeretlen tényező(k)

2011. 10. 30. Ismeretlen tényező(k) Andorkó Attila

Valamikor talán még az elemi iskolában megtanítottak arra, hogy létezik egy ismeretlenes egyenlet. Későbbi tanulmányok során kiderült, hogy létezik több ismeretlenes is… Aztán 1995-ben megjelent egy brit együttes „X Factor” albuma, amely akkor egyik sokat hallgatott kazettám lett. Tizenöt évvel később pedig szintén a szigetországból átvett az egyik magyar kereskedelmi csatorna egy műsort, amely a zenei tehetségek felfedezését tűzte ki célul. Eddig nincs is bajom, mert ezelőtt is volt tehetségkutató verseny, csak akkor úgy hívták, hogy: Ki mit tud?, és még Radnóti verseket is szavaltak.

Minap arra lettem figyelmes, hogy a média (is), a középiskolás diákok mennyire figyelemmel követik ezt a magyar tehetségkutató műsort, „Az ismeretlen tényezőt” mennyire osztják, vagy szigorú kritika alá vetik a zsűri (mentorok) véleményét egy-egy fellépő kapcsán. Aztán az iskolából hazafelé egyik ház oldalán plakátot vettem észre: a küszöbön álló népszámlálás fontosságára hívta fel a figyelmet, főként pedig arra, hogy vállaljuk nemzeti hovatartozásunkat! Mert fontos! Nemcsak itt Erdélyben, hanem a határainkon túl is!

Gondolatom az említett műsorra kanyarodott, és azon lepődtem meg, hogy egy ilyen műsor mennyi jót, de rosszat is tehet. Ha magyar tehetségkutatásról van szó, akkor legalább énekeljenek magyarul, mert a tapasztalat az, hogy (senkit nem akarok sérteni) a sok kereskedelmi céllal készített, jó reklámmal eladott lecsót hallgatják a fiatalok, miközben megfeledkeznek a saját anyanyelvünk rendes használatáról („mizu?”, „lelki furka”, „telo” stb.)!

Ezért látnám fontosnak, hogy magyar tehetségkutatón magyarul énekeljenek!