Rácz Mária: Azért edd csak örömmel kenyeredet...

2012. 01. 31. Azért edd csak örömmel kenyeredet... Rácz Mária

Éhesen és átfázva érkezek haza. Már két órája a tegnap főtt fuszulykaleves jár az eszemben, szinte érzem az illatát, eddig biztosan összeért az íze. Gyorsan ledobom a nagykabátot, kibontom lábam a bakancs fogságából, s már megyek is megmelegíteni az ételt. Mire jó forró lesz, szertartásos mozdulatokkal tányért, kanalat, kést, villát, lapítót, kenyeret veszek elő, vöröshagyma után kutatok, zörgetek a kamrában, megtalálom, megpucolom, felvágom, sózom. Nagyot szippantok a leves gőzébe keveredett hagymaillatból, és érzem, hogy követelőzve megszólal a gyomrom. Nyugalom – intem – most már minden kész. Próbálom fékezni magam, s lassan szürcsölgetni a forró ételt, kenyeret és hagymát falok hozzá, és érzem, hogy eltölt az öröm és a békesség. Ahogy a testem átmelegszik, ahogy a kínzó éhségérzet csökken, kibékülök a világgal. Hálát adok Istennek, hogy van mit megennem, s hogy egyszerűen és őszintén tudok örülni az élet dolgainak. Nem a halál utánra várok, s nem a csodák között keresem a megélhető mennyországot, hanem itt, a földi élet hétköznapjaiban.

A Prédikátor szavai jutnak eszembe: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt.” (Préd 9,7–9a)

Ne feledd, hogy életed minden napja Istentől kapott ajándék, amit épp mulandósága tesz felbecsülhetetlenül értékessé! Örvendj hát a kenyér ízének, a bor zamatának, az asszony ölelésének igaz keresztényként, szégyenérzet és bűntudat nélkül, Isten örömszerző akaratában megnyugodva!

Andorkó Attila: „Mindent megpróbáljatok”?

2012. 01. 29. „Mindent megpróbáljatok”? Andorkó Attila

A 12. osztályban aa szenvedélybetegségek tárgyköréről, azok erkölcsi kérdéseiről tárgyaltunk a fiatal hölgyekkel és urakkal. 2005-ben az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett ifjúsági konferencia témája a szenvedélybetegség volt. Akkor a kábítószer tűnt a „legérdekesebbnek, legtitokzatosabbnak” a többi szenvedélybetegség (dohányzás, alkohol-, világháló-, számítógép-függőség, munkamánia stb.) mellett. Órára készülve, hogy frissítsem ismereteimet e tárgykörben, meghallgattam Kurdics Mihály nyugalmazott rendőr-alezredes és drogprevenciós szakember akkori előadását, majd felidéztem a Marosvásárhelyen tartott előadásit is. Nem lehet divat a halál – mondja és írja könyvében.

A közismertebb drogokról (LSD, marihuána, heroin, speed, exstasy stb.) rengeteg új információt tartogatott a világhálós böngészés, de egy szörnyű meglepetést is: a krokodil nevű drogot. Ezt a kábítószert oroszok készítették először, négy-öt évvel ezelőtt, kodein alapú gyógyszerek felhasználásával. Sokkal olcsóbb, mint a heroin, de mellékhatásai is sokkal szörnyűbbek: leeszi, lerágja a húst a használóról. Aki bírja, főleg gyomorral, a Youtube videómegosztón kereshet rá. Amikor megnéztem a filmeket, amelyeket feltettek, elborzadtam, hogy a függőség, a szenvedélyesen hajszolt kábítószer hová tudja süllyeszteni, alázni az embert, aki többre hivatott. Megdöbbentem, amikor egy riportban arról számol be egy magyarországi krokodilfüggő, hogy mennyire elterjedt ez is, nemcsak a többi drog.

Az előadásai során a drogprevenciós szakember mindig felhívja a figyelmet, hogy a múlt rendszerben a hivatalos (hatalmi) álláspont szerint nem volt kábítószer-probléma sem Magyarországon, sem itthon. Egyes vélemények szerint ma sincs! A diákok erről mást mondanak!!! Tudják, hogy kell felpörögni egy bulin, tudják a megoldást is, hogyan lehet a pörgés felső fokát gyorsan elérni, és ismerik az összekötő szálakat is. Nemcsak nagyvárosról van szó, hanem kisebb városok lakóiról is. Itt is, ott is leselkedik a veszély. Kérdés csak az, hogy fel tudjuk-e fedezni, tudomást veszünk-e róla, vagy nem?

Pál apostol írja az első Thesszalonikai levelében: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” (1Thessz 5,21) Más fordítás szerint: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” Vajon ebbe a mindenbe beletartozik a kábítószer kipróbálása?

Gyökössy Endre írja egyik művében (Akarsz-e meggyógyulni?), hogy félelmeinkkel szembe kell nézni, tudomást kell venni róluk, mert másként annyira elhatalmasodhatnak felettünk és rajtunk, hogy már teljesen uralni fogják egész lényünket. Nézzünk hát szembe a kábítószer jelenvalóságával, és tegyünk meg mindent, hogy: ne legyen divat a halál!

Pál János: Európai

2012. 01. 28. Európai Pál János

Mostanság kontinensünk e szegletében minden mellé szokás – sőt illik – odabiggyeszteni az európai jelzőt. Ez lett mindeneknek a mércéje. Csak akkor jó valami, ha európai, ha európai színvonalon áll. – azaz ott tartunk, hogy szótárunkban a jónak szinonimájává vedlett át. Ezért például, ha egy ország a nemzetközi megítélésén javítani akar, elegendő, ha a kifulladásig azt dadogja, hogy jogrendje, politikai berendezkedése az európai normákkal harmonizál. Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy intézményt létesítenek vagy újítanak fel. – hangsúlyozandó minden esetben, hogy európai színvonalú létesítményről van szó. De a kultúra is csak akkor halad jó irányban, ha az európai kapukat döngeti, annak hullámait lovagolja meg, stb.

„Természetesen” a demokráciát illetően – lásd legutóbb Magyarország kioktatását – is követendő példa az európai ... Vagy mégsem?

Bibó István szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenség propagandájától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

Egyre gyakrabban látni, hogy az európai mérce tulajdonosai félnek a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a más világnézeten állóktól, hogy követendőnek kiáltott demokráciájuk éppen ezért csorbát szenvedett, sok sebből vérzik.

Jobb volna tehát néha elgondolkodni tájainkon is, hogy mit tekintünk követendő példának. Mert nem minden arany, ami fénylik!

Moldován-Szeredai Noémi: Családlátogatás

2012. 01. 27. Családlátogatás Moldován-Szeredai Noémi

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a Bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Szász Ferenc: A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE

2012. 01. 26. A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE Szász Ferenc

ím itt a havas

sík látszatai alatt

sírhantok szirtje



fejfák vagy fenyők

mérföldkövek a hóban

sejthetetlenek



mért hittem mégis

hogy mélység és magasság

mértéke szívem



átjárhatatlan

tájak vidékek hazák

határhalmaza



s sodorhat még omlás

végtelen égi űrbe

vak völgy ölébe ? -



egyetlen csúcson

cselleng tekintet lélek

nem szabadulhat



mint anyaméhbe

barlangmélybe vágyódik

megtartatásért

izzik a szemben

mózes bokrának lángja

pára és üszök



ez nem a Tető

miniatűr mindenség

utánzatpótlék



fenn a nyeregben

Isten lábnyoma ámít

omega alfa



(Nagykőhavas, 2009. január 1.)

Fekete Levente: Régi és új

2012. 01. 24. Régi és új Fekete Levente

2011-ben a NaDFIE (Nagyajtai Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) tagjaival ismét jurtáztunk. E karikázó expedíció alkalmával Szovátára is elgurultunk. Miután kipihentünk magunkat a vadonatúj és gyönyörű unitárius templomnál − köszönet Lázár Levente és Demeter Erika unitárius lelkészházaspárnak − másnap a fenyőfák árnyékában, a tomboló nyári hőségben fürdeni indultunk mindannyiunk óriási örömére. Ahogyan ráérősen ballagtunk és bámészkodtunk, megszólalt a feleségem:

− Nézd, a régi lepusztult, beomlott fedelű villák mellett épülnek az újak, pedig a régiek milyen szépek, stílusosak. Kár, hogy tönkremennek.

Mire én:

− Állítólag könnyebb egy új épületet felhúzni, mint egy régit kijavítani. Kevesebb pénzbe kerül.

Aztán arról beszéltünk, hogy Székelykeresztúron az egyházközség csodálatosan kijavította a tulajdonában levő hatalmas, régi, valóban kritikusan romos állapotban levő közösségi házat. Így, felújított állapotában nemcsak a gyülekezetnek és Székelykeresztúrnak, hanem egész egyetemes unitárius egyházunknak egyik gyöngyszeme lett. A felújított épület korszerű kényelmét a csapat is élvezhette egy éjszakára, Szombatfalvi József volt esperes úr jóváhagyásával, Mikó Ferenc kollegánknak köszönhetően. Homoródszentpálon is jártunk, ahol a papilak régi pincéje klubbá, konyhával, illemhellyel ellátott közösségi teremmé alakult át, Tódor Csaba unitárius lelkész álmai szerint, aki szintén befogadott baráti szeretettel karikázó országlásunk idején. Felsőrákoson a régi kántori lak szintén újjászületett. Felsorolni se tudnánk a felújított, kijavított, ismét korszerűen használhatóvá tett sok, gyögyörű épületeinket. Aztán arról beszéltünk, hogy mindebben Gellérd Juditnak, a csupa lélek Zizinek és férjének, a kedves Georgenak, bizony ezekben mind valahol oroszlánrészük van és volt.

A kérdés az, hogy a mindennapi életünkben a régi, értékkel bíró dolgokat tudjuk-e eléggé becsülni? Vagy ami már úgy tűnik, hogy idejét múlta, régi, avítt, poros, romos, esetleg eresztékeiben meglazult, azzal már kár foglalkozni? Kell helyette az új, a modern, mert az esetleg jobban megfelel a követelményeknek? A régi unalmas-e, kár-e rá pazarolni az időt? Nagyanyáink rokkáját, a jegyes guzsalyt, a saroktékát kell-e tűzre vetni, mert tele van szúval, vagy a szobában is elfér, szem előtt, lekezelve a tisztesség sarkában. A posztózekét s a régi zsinóros harisnyát, ha még a moly nem ette meg, miért nem lehet ünnepeken felvenni? Vagy poros-e, elcsépelt-e az Istenbe vetett bizalom, az ő gondviselésébe vetett hit, a szeretet, a türelem, az alázat, a jóakarat, a Miatyánk, a mindennapi imádság, a megbocsátás kérése és gyakorlása, a bünbánat, a lelki és a testi böjt, a feltétlen szeretet és bizalom, úgy ahogy Unitárius Egyházunk immár 444. éve, Jézus tanítása alapján mindezeket fontosnak tartja, és szünet nélkül hirdeti? Pótolhatja-e mindezeket pusztána az analitikus , korszerű tanácsadás és a modern személyiségfejlesztő tréning? Amelyek egyébbként rendkívűl hasznosak. (Önismeret, meditáció. Szakemberé a szó.) Nem is beszélve a sportcsarnokokban megtartott ugynevezett „kongresszusokról”. Mert fenn egészen régi, és egyszerű dolgokról volt szó, ahogy régi a szép magyar nyelvünk, népmeséink, balladáink és népdalaink is.

Tudjuk-e eléggé becsülni őket? Részei mindezek életünknek, vagy kell nekünk más, új, valami olyansmi, amilyen a BUÉK vagy a pofakönyvön (facebook) a „micsi?”, ami azt jelenti, hogy: mit csinálsz?

Van-e polcainkon Vadrózsák, Álomlátó fiú, 77 magyar népmese, hogy gyermekeink lelkébe oltsuk türelemmel az ősi, szép éltető üzenetüket, vagy inkább hagyjuk őket, hogy bárgyuljanak a modern minimax kockafejű rajzfilmfiguráin, mert nem a könyv, a régi mese, hanem a többnyire agymosó televízió a korszerű? Hogy gyermekeink később fülhallgatóval a fülükön mellettünk is úgy elmenjenek, hogy észre sem vesznek.

Talán ezeken is illő elgondolkodni, s nemcsak év elején.

Makkai-Ilkei Ildikó: Hóember

2012.01.23. Hóember Makkai-Ilkei Ildikó

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.

Bíró Attila: A tabletta

2012. 01. 22. A tabletta Bíró Attila

Képzeld el! Piacra dobtak egy hiper-szuper, agyserkentő gyógyszertablettát. Kicsi az egész, akár csak ünnepi fehéringed gombja, és könnyen hozzá lehet jutni. Viszonylag kevés pénzből egy egész maroknyit adnak, s amikor bevetted, néhány másodperc alatt érezheted is hiper-szuper hatását, 24 órán keresztül. Annyira megnöveli az agy kapacitásának működését, hogy a jelenlegi néhány százalék helyett, teljes mértékben, talán 100 %-os teljesítményre lesz képes.

El tudod képzelni mit jelent ez? Egyik percről a másikra zseni lehet belőled! Minderre alkalmas lehetsz. Egy időben ezer dologra tudsz koncentrálni. Miközben olvasod a lexikonokat, ez idő alatt különböző logaritmusokat számolsz ki. Az agy millió információt képes befogadni, tárolni, és hiánytalanul bármikor visszaadni. Vezetés közben üzleti ügyeidet tökéletesen lebonyolítod, de nem feledkezel meg a munkahelyeden felgyűlt iratok határidejéről sem. Az ebéd ideje alatt kiszámolod a jövőd rizikófaktorait, s már előre látod a nemzetközi piacgazdaság alakulását. Nos, sorolni lehetne még, mekkora karriert lehet így befutni, mennyi pénzt, vagyont lehetne felhalmozni. Siker, népszerűség, elismerés, tisztség, rang, hatalom…

DE, ennek a tablettának, csodagyógyszernek, egyetlen komoly, ártalmas mellékhatása van: kiszámíthatatlanul megrövidíti az életet. Minden egyes pirula a megterhelt és lestrapált, kifárasztott agyat akár egy héttel, egy hónappal vagy akár egy évvel is korábban elkezdi sorvasztani, és így idő előtt felmondja a szolgálatot.

Te melyik utat választod? Elszántad magad arra, hogy nekifogsz fogyasztani, habzsolni ezeket a tablettákat? Vagy pedig az élet iránti ösztönöd, az életszereteted az erősebb oldalad?

Ja! Szinte elfelejtettem ismertetni a tabletta összetevő elemeit! Ha valakit nagyon érdekel, könnyedén előállíthatja. Mindenkép szükséges hozzá 24-ből 23 óra ébrenlét; napi 6-8 adag kávé; és érdemes hozzáadni a rendszertelen étkezést is. (Hanyagolható a fölösleges, pihenésre szánt idő, a szabadság, a nyugalom, a rendszeres testmozgás.) Segédanyagok: folyamatos világháló; legkevesebb 3–4 maroktelefon; az autó motorjának 4000 fordulatszámon kiadott zúgása. További összetevők: némi stressz, szorongás, aggodalom, depresszió, max. önzőség, intolerancia, valamint igények szerint választhatók a különböző fóbiák is. A tabletta további tökéletesítése érdekében az egyén maga választhatja meg az ízesítőket, szokásai közül a megfelelőket kiválasztva.

Vigyázat! Túladagolás esetén zsenialitásod feltűnően nyilvánvaló lesz a társadalom számára!

Mikó Ferenc: Ökumenikus koszorú

2012. 01. 21. Ökumenikus koszorú Mikó Ferenc

Nagyon szeretem Örkényt, főleg az Egyperceseket. Gondolom, nem vagyok egyedül. Sőt mi több, feltételezem, hogy az egyház honlapján levő műfaj is innen kaphatta nevét. Idézek egyet teljes egészében:

"Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprika koszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára."

Az elmúlt napokban tizenkettedik alkalommal rendeztük meg Székelykeresztúron az ökumenikus imahetet, amikor valamilyen különleges indíttatásból kifolyólag a város felkerekedik, és három felekezet öt templomát végiglátogatják, estéről estére különböző lelkészek imáit és prédikációt meghallgatni. Utána mindig a vendégfogadó egyházközség teával, forralt borral és kaláccsal kínálja a zarándokokat, miközben zajos lesz a helyiség a lelkes beszélgetésektől.

A hangulat nagyon érdekes és felemelő. A zord időjárás, sűrű havazás vagy eső ellenére a híveket összegyűjtő buszok tömve vannak. Létszámban mindenütt felülmúlják az ünnep első napi jelenlétet is. Pedig már sokadszorra hallják a város másik lelkészének a prédikációját, már ismerik a visszatérő imafordulatokat és a berögződött kézmozdulatokat. Szinte minden gyülekezet ugyanannak a gyárnak a kalácsával kínálja a vendégeit, és ugyanannak a hegynek az oldalában termett a szőlő, amiből végül a forralt bor lett.

Ha külön-külön tartanánk hiterősítő heteket, akkor nem lenne ilyen hangulat és látogatottság. Pedig éppoly hosszú, éppoly komoly és hasonló témáról szólna. Csak a prédikáció vagy a lelkész tenné? Csak a kalács vagy a bor tenné? Ezek mind tudjuk, csak részletek.

Hát akkor mi?

„Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára.”

Azzal hogy Székelykeresztúr református, katolikus és unitárius hívei a város vezetőségével és lelkészeivel együtt töltik el délutánjaikat, egy egész héten keresztül egymás templomaiba látogatnak, a nagy közösség összetartozását és Istenben való reményét fejezi ki.

Buzogány-Csoma István: Most kezdődik el

2012. 01. 20. Most kezdődik el Buzogány-Csoma István

- ének -

Hosszú az út, amíg megérted,

(Hogy) magas az Ég, de te most elérted,

Jön a változás,

Új élet.


Még ott van a múlt, és te nem érted,

(Hogy mégis) annyi csillag gyúlt teérted,

Jön a változás,

Új élet.


Elbújtak már a sötét felhők,

Az esőt elfújta a szél.

Töröld le most az arcod

Megvívtad ezt a harcot,

Hallgasd a szíved mit mesél:


Most kezdődik el,

Látom az égen ott a jel,

Szivárvány szívét osztja szét,

A fénybe öltözött reményt,

Szeretem

Az Istenem.


Most kezdődik el,

Most érzem szívemhez közel,

Most érzem mint jelent a szó,

Most érzem azt, kimondható, hogy

Szeretem

Az Istenem.

Gál Zoltán: Sors és végzet

2012. 01. 19. Sors és végzet Gál Zoltán

Egy orosz meg egy német katonát hantoltak el a templom hűs falai mellé, valamikor a második világháború alatt. Az ellenséges tábor katonái egy székely-magyar faluban látták utoljára Isten csodálatos világát. De nem fegyver végzett velük: balesetek áldozatai voltak. Egyikük éppen a katonaautóra próbált felkapaszkodni, és alája esett. A másik a testvérét akarta üdvözölni egy másik kocsiban, amikor elgázolták. Talán soha nem is találkoztak életük során, azonban végzetük meglehetősen hasonló lett.

A szemtanúk a templom falai mellett biztosítottak nyughelyet az örökre megpihent bakáknak, akiket túl korán szólított el a Gondviselő. Fejfát állítottak, nevüket is rávésték, azonban az utókor már csupán a német katona nevét őrzi emlékezetében: Georg Kraft volt a neve.

Itt pihentek csendesen évekig, egymástól csupán néhány méterre. Itt már nem volt harag és gyűlölet. Itt már a békesség ölelte körül őket, akár ellenségek, akár hősök, akár csak áldozatok voltak. Nem számított már a rang vagy a nyelv. Katonák voltak, közös volt a sorsuk és a végzetük. Idővel az orosz katona ősei földjében talált végső nyughelyre. A német itt maradt, és a templomfal mellett, jeltelen helyen vár talán a feltámadásra.

Köztük és köztünk az a különbség, hogy ők nem választották egymást ellenségnek. Mi azonban saját akaratunkból vívjuk egymás elleni csatáinkat. Talán sokszor nem is emlékszünk, miért haragszunk a szomszédra, csak megszokottá vált köztünk a némaság. Nem is tudjuk, haragszunk-e még egyáltalán, azonban kicsinyes gyarlóságaink meggátolnak abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Azonban ha megtanulunk élni az Isten és embertárs szeretetének kettős parancsolata szerint, talán élhetőbb lesz emberi világunk. És ez mindenképp megér egy próbát...

Fekete Levente:

2012. 01. 18. Gombnyomásra a szeretet Fekete Levente

A számítógép, a világháló egyre jobban hozzászoktat ahhoz, hogy gyorsan jussunk hozzá az adatokhoz, minél rövidebb idő alatt lépjünk kapcsolatba egymással, ha kell a világ „túlsó felére” is elküldhetjük pillanatok alatt a képet, pályázatot, bármilyen írást stb. A maroktelefon is hosonlóan a segítségünkre van. Ráadásul mindkettő - mondhatni állandóan - mindennapjaink része. Valóban fontosak. Lehet, hogy már nem is nagyon tudnánk meglenni nélkülük. Ezt nevezem kérem, technikafüggőségnek!

Gondolkodom, hogy ez baj-e, mert a drogfüggőség bizony az. Az okos könyvek azt mondják, hogy, ha nem személyiségromboló, és társadalmi szempontból nem veszélyes, akkor nincs gond. Mert ugye élelemfüggők is vagyunk, meg szeretetfüggők is, és sorolhatnánk, de mintha valami aprócska gond mégiscsak lenne.

A hétfői vallásórán megkérdem a vasárnapi istentiszteletről hiányzó gyermekeket, hogy mi volt az oka a hiányzásnak. Angyali ártatlansággal általában ezt válaszolják: „papbácsi, gépeztem”. Nyilván, a szüleik sem voltak a templomban. Sőt, nemegyszer büszkén újságolják, hogy: „a gyermek aztán a komputert nagyon érti, sokszor meg se hallja, amikor hozzá szólnak, úgy belemerül a gépezésbe”.

Egy alkalommal megkérdeztem a gyermekeket, hogy milyen járművet szeretnének maguknak. „Hát azt, amelyik minél gyorsabb”. És a biztonság nem fontos?- kérdeztem. Rögtön rávágták: „hát azokban minden kompjúterrel működik, papbácsi, ha valami baj van, rögtön jelzi” - válaszolták a világ legtermészetesebb hangján.

Szó se róla, valóban fontos a technika, a számítógép, a maroktelefon, a biztonságos autó, a gyorsaság. Mert néha valóban nincs idő lacafacázni. De vannak dolgok, amelyekhez idő, türelem kell. Kell a kivárás, a nyugalom. Ahogyan a jó kenyérhez is kellő idő kell, hogy megkelljen és megsüljön,vagy a maghoz, hogy kicsírázzon és szárbaszökjön. A gyümölcsfához, hogy termőre forduljon. Az imádsághoz, hogy csendben, a szívünkben megszülessen. Ahogyan jó dolog, ha anyjának méhében kilenc hónap alatt, és nem hamarabb, hanem szépen, nyugodtan világra készül a magzat.

Sokszor elhangzik az az önmagában is abszurdum kijelentés, hogy nincs idő. Sietni kell állandóan. És ezt mindig nagyon komolyan állítják. Hisznek a kijelentés igazságában. Ijesztő.

Hát, stratégiai időket élünk? De ki az ellenség? Mert a harcban kell rögtön, azonnal visszavágni. De kivel harcolunk? Tesszük-e fel magunkban a kérdést, hogy tulajdonképpen mire nincs idő, és miért nincs idő? Mire nincs türelem?... Jó-e az, ha mindig rohanunk, ha mindent a leggyorsabban próbálunk elvégezni? Helyes-e, ha percre beosztjuk az időt? Jó az nekünk, ha a gépeket kezdjük utánozni, és gyermekeinket is így neveljük? Ez nem személyiségromboló és társadalmi szempontból sem veszélyes? Fog működni gombnyomásra a szeretet?

Szász Ferenc: ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS

2012. 01. 16. ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS Szász Ferenc


kertem kapálva fedeztem fel
a golyót amit nekem szántak
nemtői a nemzethalálnak
ép volt
a golyó köpenyét
csak félig rágta szét a rozsda
de lényege az ólommag
alig volt föld-
és kőfodrozta
a rézhüvely a puskaport
száraz hűséggel úgy őrízte
mint rovarka a hangyabolyt
és honvédot áruló tisztje
így tekint rám az én golyóm
míg szemüveggel nagyítóval
gyártmánya titkát faggatom -
hisz
baka volnék magam is
rangrejtett tartalékos káplár
s több évtizede szótlanul
bálványként strázsáltam a vártán
(géppisztolyom a szovjet félrehordó
többmázsás súllyal nyomasztotta vállam
míg napraforgós nyári vérmezőről
csak leszerelni s hazatérni vágytam)
vonalzóm jelzi megcsökött
golyóm hajdani magassága
héthatvankettős lehetett
hála hogy így veszett a sárba
most ceruzával körberajzolom
hogy te is képet alkoss róla
nem szépségverseny mondatja velem
hogy szeretlek sorsom golyója
(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)



kertem kapálva fedeztem fel

a golyót amit nekem szántak

nemtői a nemzethalálnak



ép volt

a golyó köpenyét

csak félig rágta szét a rozsda

de lényege az ólommag

alig volt föld-

és kőfodrozta



a rézhüvely a puskaport

száraz hűséggel úgy őrízte

mint rovarka a hangyabolyt

és honvédot áruló tisztje



így tekint rám az én golyóm

míg szemüveggel nagyítóval

gyártmánya titkát faggatom -



hisz

baka volnék magam is

rangrejtett tartalékos káplár

s több évtizede szótlanul

bálványként strázsáltam a vártán



(géppisztolyom a szovjet félrehordó

többmázsás súllyal nyomasztotta vállam

míg napraforgós nyári vérmezőről

csak leszerelni s hazatérni vágytam)



vonalzóm jelzi megcsökött

golyóm hajdani magassága

héthatvankettős lehetett

hála hogy így veszett a sárba



most ceruzával körberajzolom

hogy te is képet alkoss róla

nem szépségverseny mondatja velem

hogy szeretlek sorsom golyója



(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)

Szász Ferenc: ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN

2012. 01. 14. ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN Szász Ferenc

TL tiszteletesnek

a templom árnyékának hűvöséből

napfényre lépek elnyomom cigarettám

lassan túlmelegszem

s már szállingóznak is

sarkok mögül lassan kibukkanva

a hűségesek

közben barátom kisétál

csak amúgy civilesen papucsban

ajtót kulcsol

karlendítve üdvözöl

számontart mint pásztor a pásztort

s juhai maradékát

tenyerén hordozva mindannyiunkat



kicsihitlerlaci mosolygok befele

s lassan már a kézfogások felénél járok



jó ez a vasárnap délután

megérte

megéri

gyümölcsötérlelő



fekete öltöny

fehér ing

fekete nyakkendő

fekete palást

kézben biblia

textus a fejben

nyílván a délelőtti

ima

miatyánk

beszéd mindközönségesen

közben zsoltár is

áldás és

kézfogások



röpke egy óra

és újabb cigaretta

mélyen

tüdőre



(Csernátfalu, 2011. augusztus)

Székely Kinga Réka: Vallásszabadság

2012. 01. 13. Vallásszabadság Székely Kinga Réka

A vallásszabadság, ami alatt azt értjük, hogy a különböző hitfelfogások követői nem ölik meg egymást, sőt a többségben levők kísérletet sem tesznek arra, hogy a tőlük eltérő meggyőződésűeket szabályokkal és különböző társadalmi furfangokkal sarokba szorítsák, nagyban hasonlít egy elhanyagolt, megroskadt fahídhoz. Hídnak híd, mert ha nagyon ügyel az ember, még át is mehet rajta. Ám ha nem ügyel, kitörheti a lábát, beleeshet a patakba, vagy éppen lefejelheti az egyetlen szeg tartotta karfát.

A megroskadt fahídban az a szép, hogy minden egyes megmaradt darabja emlékeztet a valamikori egész műre. Emlékeztet arra, hogy emberek milliói képesek voltak gyűlölet nélkül megvallani különböző hitüket, továbbmenve bele tudtak törődni abba, hogy sem vallásuk, sem hitük, sem egyházuk nem az egyedüli üdvözítő út. Mindannyian megtartó deszkái a hídnak, a földi emberi életnek. Időről időre rájövünk arra, hogy Istennek, a Teremtőnek az erőszak nem tetszik. Az élet ereje a szeretet, így gyűlölettel és pusztítással lehet ugyan egy ideig próbálkozni, de életet nyerni nem lehet.

A megroskadt híd beszakadt deszkái, kidőlt karfái azokra a vakhitűekre, inkvizítorokra és báránybőrbe bújtatott farkasokra emlékeztetnek, akik nyíltan és gátlástalanul, avagy sunyin és képmutatóan osztogatták a máglyát, a börtönt, a kínzókamrát és a reverzálist boldognak és boldogtalannak. Emlékezünk különböző politikai hatalmakra, akik felkaroltak egy-egy prófétát, és tanait örökérvényűnek és mindekire vonatkoztatva kötelezőnek rendelték el. Emlékezünk a fásult lelkű papokra, akik örömmel tapsoltak a karhatalom villogó fegyreinek: jaj, de jó, a király helyettünk elvégzi a hitterjesztést!

A vallásszabadság, ami alatt azt értjük, hogy az egyén feltérképezi azt a vallásos hagyományt, amibe beleszületett, összehasonlítja saját vallásos tudásával és tapasztalatával, majd hozzáfog a reformációhoz, az ébredéshez, a visszatéréshez, nagyban hasonlít egy kinőtt esőkabáthoz. Az ember a kinőtt esőkabátot csak időszakonként veszi elé, keveset használja. Megteszi úgy, ahogy van. Arra elég, amire használni akarjuk.

Az egyéni vallásszabadság akkor élne, ha készek lennénk mindig arra, hogy hitünket felülvizsgáljuk. Ha rá tudnánk venni magunkat arra, hogy tetteinket szembeállítsuk beszédünkkel és hitünkkel, elveinket belebújtassuk a hitből táplálkozó erkölcs formáiba.

Mit kezdhetünk egy roskadt híddal és egy kinőtt esőkabáttal?

1568 januárjában egy fejedelem, néhány pap, néhány nemes és néhány polgár úgy döntött, hogy Isten pártjára áll, és megvédi az életet. Az országgyűlés bízott a nép értelmében és erkölcsében, ezért rá merte bízni a hitet, a lelkiismeret szabadságát.

Mit hiszel? És miért? Szabad-e a lelked? Szereted-e az erkölcsöt? Kész vagy-e a szeretetet választani a gyűlölet helyett? Tudod-e nem bántani azokat, akik létedet is megkérdőjelezik?

1568 kötelez arra, hogy a fenti kérdéseket ma megválaszoljuk.

Lakatos Sándor: A kezdő lelkesedés

2012. 01. 12. A kezdő lelkesedés Lakatos Sándor

Az aikido mesteremtől hallottam először a Buddhizmusból eredő Shoshin kifejezésről. A keleti filozófiában, de a keleti harcművészeteket gyakorló mesterek tanításában is gyakran esik szó az újonc, a kezdő, a zöldfülű, a tapasztalattal nem rendelkező egyén példaértékű voltáról. A japán nyelvben a „Sho” jelenti a kezdetet, gyakran helyettesíti az egyes számjegyet, a „Shin” szó a japán szív-lélek érzelmi megnevezése.

Shoshin, tehát annyit tesz: kezdő lelkesedés, az első lelkesedés. Minden tapasztalás alapja lehet, mondják a keleti bölcsek. Ők tudják és tanítják, hogy a kezdő lelkesedés gyakran csúfosan megszégyenítheti a megkövesedett, merevvé vált, jól bejáratott, szokványos dolgokat, az önmaguktól eltelt, elkényelmesedett, magukat nagymesternek képzelő egyéneket, akik a kezdő lélek hangját már meg nem hallhatják. Pedig a kezdő gondolataiban rengeteg, szinte végtelen lehetőség rejlik. Egy tapasztalt ember gondolataiban túl sok a sablonos, sematikus, forgatókönyvszerű ismeret, ezért nehezebben látja meg a haladás lehetőségét, könnyebben válik korlátolttá, saját tapasztalatainak rabjává, és talán erősebbek benne az előítéletek is. A kezdő viszont tele van kérdésekkel, érdeklődéssel, lendülettel. A kezdő akarja tudni, érteni, beavatott akar lenni. Ez nem gyerekes naivitás, ez a megértésre, megérzésre való ösztönös vágyakozás, még mielőtt egy vélemény véglegesülne, megmerevedne, megkövesedne.

Egy nagyon kusza paradoxon ez, hiszen örök igazság, hogy a gyakorlat teszi a mestert, mégis a szó nemes értelmében vett mester csak az lehet, aki gyakorlatilag is türelmetlenül nyitott tud maradni mindenre, ami körülötte zajlik. Az igazi feladat ez: úgy lelkesedni valamiért tapasztalt haladóként, mint egy igazi zöldfülű újonc.

Az újesztendő első napjaiban és a tordai országgyűlés által 1568-ban kihirdetett vallásszabadsági ediktum évfordulója közelségében azt hiszem, hogy érdemes a „kezdő lelkesedés” bölcseletét egyházi, nemzeti, közéleti, családi, de akár egyéni életünkre is alkalmazni. Hazai nagymesterünk megerősít e gondolatban:

Ady Endre: Ifjú szívekben élek



Ifjú szívekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.



Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életű.



Igen, én élni s hódítani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok s ifjak szívei védenek.



Örök virágzás sorsa már az enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,

De virágzás, de Élet és örök.

Nagy Adél: Kutyabaj

2012. 01. 11. Kutyabaj Nagy Adél

Szerettem volna fennkölt gondolatokkal játszadozni év elején, arra gondolni, hogy mit hogyan tennék másképp az új esztendőben, mi az, amit magam mögött hagyok, és mi az, amit magammal viszek. Talán még újévi fogadalmakra is futotta volna, de gondolataimat egészen hétköznapi, „földi” dolgok kötötték le az esztendőfordulón.

Beteg a kutyám, az én drága jó házőrző ebem. Szeretem az állatokat, legalábbis ezt gondolom magamról, kicsit talán tisztes távolságból, mert hát mindenkinek és mindennek megvan a maga helye. Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy ajtón kívül. Fenntartásokkal gondolok azokra a kutya-, macska-, hörcsög-, tengerimalac- stb. tulajdonosokra, akik házi kedvenceikkel egy ágyban alszanak. Megdöbbentem már azon, hogy lehet egy fedél alatt élni vadászgörénnyel, s a hörcsögöt meg nem simogatnám. Sokszor megmosolyogtam barátaim túlzott kutyaszeretetét. Nem igazán értettem, hogy miért kap a kutya ajándékot karácsonyra, hisz úgyse érti, hogy mi van, vagy miért kell minden apró-cseprő bajjal állatorvoshoz vinni.

Most azonban gondban vagyok. Mindennapos vendég lett az állatorvos, s azon kapom magam, hogy ígéreteket teszek a kutyának, hogy jobban odafigyelek, többször elengedem kötelékéből, hogy megpróbálom nemcsak odavetni, de odaadni az ételt, hogy többet nem vásárolok csontot a mészárszékben, mert úgy tűnik, attól lett beteg. Még azt is elmondtam neki, megvallottam, hogy szeretem, és ő a világ legjobb kutyája. Csak meggyógyulna! Addig is reményteljes várakozásban élünk s kívánjuk, hogy senkinek ebben az esztendőben kutya baja – kutyabaja se essen!

Szász Ferenc: TAMÁS A KETTŐS VAGY AMIT AKARTOK

2012. 01. 09. TAMÁS A KETTŐS VAGY AMIT AKARTOK Szász Ferenc

P. T.-nak szeretettel



ahogy esik

kezdi tamás

(s mielőtt fűhúzó áprilisire

aranyat érő májusira

szentlelkes júniusira

mennydörgős júliusira

s egyébb gyönyörűségekre gondolnék)

hozzáteszi

úgy puffad



ezek után már megtenné

a szemérkelő szeptemberi pára

az olmós októberi

a darás novemberi

is

de

revelációként járja át eszem

miféle áldás lakozhat

gyarló emberi mivoltunkban

ha minden esik

s puffan

avagy puffad



és annyi minden jólesik még

bár tamás néha morbid

tudom hogy az ikrek egyike ő

de maga se tudja melyik



tamás néha már azt se engedi meg

hogy kedvemre kételkedjem magamban

asszonyban

finánclábban

megöleli a vállam

és lelövi a poént



van

amikor a legszerethetőbb módon

kilakoltat beidegződések otthonosságából

s régholt költőket idéz

színházba invitál



tamás néha őrjítően

népiesch

s beinti

fallossz



tamással szívesen verem el

a drága időt

mit verem

mulatom

jókat horkolva



tamásban

nem tamáskodom



vigasztaló

hogy néha vállamra suppan keze

felsüt mosolya

s ilyenkor elfelejtem

hogy puffad a láb

a kéz

a hulla üzen a szerv

örökkön bomló szövetén át

nyavalyáimban

rigolyáimban

imáimban

s csikarok

mint az újszülöttek

hasikája



tamással lassan a tenger felé sodor

a tegnapi forrás

a vizeléskényszer

gyakorisága



de amíg az örömhírtől

s dohánytól fulladozva

kacagni tudunk

addig legyen így

ahogy esik

úgy suppan

az érett gyümölcs

is

mind a többi



(Datk, 2007)

Rácz Norbert: Útmutató egy csésze tea elkészítéséhez

2012. 01. 08. Útmutató egy csésze tea elkészítéséhez Rácz Norbert

Vegyünk egy kisebb lábost, majd a csapból töltsük meg vízzel. Miközben folyik a víz, gondoljunk arra, hogy ez évmilliókkal ezelőtt is létezett már. Mielőtt ember élt a földön, talán egy gleccser mélyén, ez a víz létezett már, s életet adott megannyi lénynek, amelyek ma a különböző múzeumok és tankönyvek révén ismerősek számunkra. Aztán gyújtsunk tüzet, és tegyük a lábost a kályhára. Jusson eszünkbe ugyanakkor, hogy emberi tevékenységünk folytán az a víz is, amiből mi most teát kívánunk főzni, veszélybe került, mert bár évmilliókat élt végig, megtörténhet, hogy nem sokkal ezt követően az ipari szennyeződés áldozata lesz.

Figyeljük az egyre forrósodó vizet, lessük azokat a folyamatokat, amelyek szemünk előtt mennek végbe, és adjunk hálát Istennek mindazokért a törvényekért, amelyek e világot uralják, közben pedig értelmünknek kérjünk több fényt, hogy e törvényszerűségeket megfejthessük.

Az immár forró, lobogó vízbe lassan és alaposan dobjuk be a teafüvet, ami lehet akár a rétről származó, ezer ízű csodafű, vagy zöld, esetleg fekete tea, vagy szárított gyümölcs, vagy bármilyen, számunkra ízletes növény. Elmélkedjünk azon, hogy ezek a növények az ég és a föld gyermekei. A Nap táplálta, simogatta, ölelte sugaraival, a Föld etette, itatta nedveivel, az Úr nevelte szeretetével, s hogy mindez, a napfény, a nedv és szeretet hamarosan bennünk, a miénk lesz.

Fedjük le a lábost, és várjunk egy annyit, amíg lassan végiggondoljuk a mai napunkat, a munkánkat, s köszönjük meg az Úrnak, hogy tehetünk ma is valamit, s van értelme az ébredésnek.

Aztán vegyük le a fedőt, szippantsunk kiadósat az illatból, édesítsük mézzel, s lassan, alaposan, minden egyes kortyot megízlelve, gondolkozva, dudorászva, mosolyogva fogyasszuk el az egészet. Ámen.

Szász Ferenc: ortodoxiában

2012. 01. 07. ortodoxiában Szász Ferenc

ortodox gyászban élek

születésem óta

testem egész bőrfelületén kivert

ma is viszketek néha



lábujjkáim közé

talpam alá is

horgasinamra

ágyékomba

hónaljamba

nyakszirtemre

fülem mögé

és nyelvem alá

fejem búbjára

és koponyámba is

befészkelte

és bemarta magát - - -



néha még ma is

ha félelemtől vagy gyönyörtől

megnyílnak pórusaim

rögtön kirajzolódik rajtam

vér vagy verejtékléptékben

trianon óta koszlott hazámtérképe

minden égi napfénynél erősebben

égette rám az anyaméh



kutyám szimata jobban számontart ma már

mint holmi anyakönyv

jövőm ősszimatolás



mégis

hála az égnek

a vitamintalan

gyűjtő bűntető és egyébb lágerekből

mint immár köztudott

éretlen egrest majszolva

nap és fogghíjjas mosolyával

néha rám-rámkacsint még

a cinkos

isten



(Brassó, 2002)

Buzogány-Csoma István: Közömbösek, rettegők, keresők

2012. 01. 06. Közömbösek, rettegők, keresők Buzogány-Csoma István

Új esztendő. Elindulunk.

Amikor egyetemista voltam, minden visszaindulás alkalmával szüleim feltarisznyáltak, és bármennyire is meg volt pakolva a zsákom és a lelkem testi-lelki otthoni ízekkel, mindig volt még valami, amit még be lehetett volna, illetve be is kellett tenni a többi közé, hogy jól fel legyek készítve az útra.

Én is szeretném, ha még ez a Szentírásbeli üzenet elférne a tarsolyunkba, mielőtt teljes erőbedobással nekilendülnénk az új esztendőnek, az új útnak, az új terveknek, számoknak, feladatoknak:

„Keressétek először Isten országát és annak igazságát és minden más megadatik néktek.” (Mt 6,33).

Keressétek. Ha visszagondolunk Jézus születésének a történetére, akkor abban három embertípust, emberi viszonyulást találunk: közömbösek, rettegők, keresők.

Az angyalok meghirdetik az evangéliumot, az örömüzenetet, sőt az angyalok éneke mellett az égen is fölragyog a jel, a betlehemi fényes csillag, jelezve azt az emberiségnek, hogy itt, ma valami egészen rendkívüli esemény történt... és a válaszadásban három féle magatartás mutatkozik meg: Közömbösség, Rettegés, Keresés.

1. Közömbösek. Ebben a történetben ők vannak a legtöbben. Azok az emberek, akiknek ez az éjszaka is ugyanolyan volt, mint bármelyik más, ugyanúgy telt, mint akármelyik másik. Annyira el vannak foglalva, hogy nem vesznek észre még egy ilyen égi eseményt, tüneményt, ha látják sem érdekli őket, mert elég minden napnak a maga baja... Nincs erő, nincs idő, az égre nézni. Nincs idő, és nincs erő a csillagok fürkészésére, a jelek meglátására. Pedig az Úristen számtalan alkalommal jelez és figyelmeztet, hogy nem jó az irány, hogy valamit másképp kellene, meg kellene állni, el kellene gondolkodni, meg kellene fontolni, vissza kellene venni a tempót, és így tovább.

De a közömbösek mennek a maguk útján, és akkor kapja fel az ember a fejét, akkor nyílik ki a szeme és a füle, és talán a szíve is, amikor már késő.

És kétségbeesetten keresi az okokat, a bűnbakot, a nagy hibást, pedig ott voltak a jelek, ott volt a figyelmeztetés, de ők lehalkították a mennyei híradást, nem akarták hallani, mert jó nekik szunnyadó lélekkel, alvó lélekkel tapogatózni, csillagtalan, fénytelen sötét éjszakákban lesni, várni a csodát.

2. Rettegők: a Heródesek. Akik elvannak a maguk kiskirályságával egy darabig. Aztán azt észlelik, hogy valami változás történt, és kérdezik kétségbeesetten: mi lesz az eddigi életemmel, ha most változtatni kell, mi lesz, ha színt kell vallanom, ha tükör elé fognak állítani? Mi lesz, ha föl kell adni a királyságot, a kényelmet, a hatalmat, a megszokott, jól bevált kis életemet?

3. Keresők: akik meghallják a mennyei híradást, akik erőt vesznek magukon, felkészülnek az útra, és elindulnak Betlehem felé.

Keresők, akik tudják: „Keressétek először az Isten országát... és minden más megadatik néktek.”

Közömbösek, rettegők, keresők. Kik vagyunk mi?

El kell tudnunk dönteni, még az esztendő elején, hová akarok tartozni, és úgy induljak el.

Azt mondja az angyal, hogy az lesz a jel: „Találtok egy kisgyermeket...” Találtok. Csak az talál, aki keres. Csak az találja meg a jó utat, a jó irányt, aki keresi azt.

Azt mondja Jézus: „én vagyok az út, az igazság és az élet... ha valaki én utánam akar jönni...” Akarjátok, keressétek!

Keressétek a gyermeket, keressétek az Isten országát, és éljétek át a találkozás csodáját!

Az új esztendő Vasárnappal, Istentisztelettel kezdődött. Mi ez, ha nem jel, az Úristentől, hogy nem lehet szunnyadó lélekkel élni az életet. Nem lehet füstölgő kanóccal lángot gyújtani, csak tapogatózni lehet, csak botorkálni lehet.

Keressétek..., és minden más megadatik majd néktek.

Adja Isten, hogy ilyen reményteljes, imádságos, Isten országát, igazságát kereső, éhező és szomjazó lélekkel indulhassunk utunkra, és a megérkezésünk legyen Isten dicsőségére, és örömére, áldásban.

Sipos Mónika Rebeka: Isten háza – Isten országa!

2012. 01. 05. Isten háza – Isten országa! Sipos Mónika Rebeka

Szeretnéd látni, hogy mit rejt a tenger mélye? Csodálni a felhők magasságából óceánok, földrészek színes tarkaságát? Túllépni a látóhatár korlátait? Áttörni a sötétségen, megtalálni, megérezni azt a fénysugarat, amely vezet egy újabb esztendőn keresztül?

Az újesztendő kezdetén a legőszintébb, legegyedibb keresésre kislányom hívott meg. Az út, bevallom, rövid – mert a konyhától csak a szobáig tartott –, de a pillanat gyermeki őszintesége annál megindítóbb volt. Egyik este örömtől sugárzó arccal, a nagy felfedezés diadalával mutatott az ablakra, és tette fel a kérdést, hogy látom-e a jó Isten házát? Csak bámultam. Azt nem mertem mondani, hogy nem, mert nem tudom, mire gondolt, és csalódást sem akartam okozni azzal, hogy annyira felnőtt szemmel tekintek az ő „csodája” felé. Aztán néhány másodpercnyi szemlélődés után felfedeztem, hogy este lévén, a csillár fénye tükröződik az ablakon, amit ő Isten házának tekint.

Egy fényforrás a nagy sötétségben! Hirtelen arra gondoltam, milyen jó, hogy ismét részese lehettem a karácsonyi fényáradatnak, aztán örvendezhettem annak, hogy a mindent beragyogó betlehemi csillag nyomába szegődhetek.

Már csak emlékeimben őrizgetem az ünnepek legszebb pillanatait! Még nem ég lelkemben halványabban a szeretet lángja, és talán, ha vigyázok rá… Bárcsak tudnék vigyázni rá! Vajon mit tehetek mindezért az újesztendőben?

"De keressétek először az Ő országát..." (Mt 6,33a) – hallom a jézusi útravalót.

Ami kislányom számára a jó Isten háza, az számomra Isten országa. És keresem folyton, önmagamban, másokban és ebben a teremtett világban. Keresem egyedül, és keresem mások segítségével. Mert hiszem, hogy Isten háza, Isten országa ugyanolyan kell, hogy legyen bennem is, mint amilyennek gyermekeink lássák! Fénylően ragyogó, amely felmelegít, és ahol teljes biztonságban érzem magam! Hiszem, hogy megtalálom, mert én ebben az esztendőben is Isten házának, országának a lakója szeretnék lenni! És te?

Farkas Dénes: Diótörő

2012. 01. 04. Diótörő Farkas Dénes

A '89-es rendszerváltás után a demokrácia nagyon képlékeny volt. Az a tény, hogy az is maradt, az egy más kérdés! A határátlépés viszonylatában - nézve az akkori állapotokat -, ma hihetetlennek tűnik a 10-12 órás sorban állás, nem is beszélve a "bogarászásról", mely kiterjedt a zsebvizsgától a pótkerékig! Fordítottak vissza már 3 kiló várfalvi hagyma miatt is.

Történt pedig, hogy 1990 tavaszán (kevéssel a marosvásárhelyi események után) a Kolozsvári Állami Magyar Opera meghívást kapott a Graz-i Operaház egyik gálaestjére. Az operabál bevételét odaadták a kolozsvári társulatnak segély gyanánt. Abban az időben jelent meg Kolozsváron az első Volkswagen minibusz, melyet az Unitárius Püspöki Hivatalnak hozott Klaus Glindemann, a németországi "szabadelvű vallások" egyik főtisztviselője. Az egyházunk olyan szegény volt, hogy sofőrre sem tellett, így a kisbuszt jómagam vezetgettem a szükségletek szerint.

Egy napon a kolozsvári társulat két igazgatója megjelent a püspök úrnál, kérve őt, hogy adná oda a kisbuszt, hogy a társulat nyolc művésszel kiszálljon Grazba, és ott szereplésükkel tegyék ünnepélyesebbé az operabált. Lévén szó két magyar intézetről, a püspök engedékeny volt, de hozzátette: csak abban az esetben adja az autót, ha alulírott vezeti. Ez számomra is érdekes volt, mert addig Nyugat kapcsán csak a naplementét láttuk.

Pénz hiányában magamhoz tettem egy habverő rézüstöcskét, egy réztölcséres öntvény darálót és egy 1614-ben Benkő hámorában, Nagyoláhfaluban öntött rézmozsarat. Gondoltam, hogy ezeket a szép darabokat elfeketézem, s ha kapok érte valamennyi schillinget, akkor már Ausztiában nem leszek a senki kutyája. Bejött a számításom, de erről majd máskor.

Elhagyva Váradot, a vámnál egyből kiszúrták a kacataimat, és a szúrós szemű vámtiszt rám kérdezett, hogy azok a tárgyak kié és miért viszem? Nem tudom megmagyarázni ma sem, hogy honnan jött a határozott válaszom, de szemrebbenés nélkül mondtam, hogy én viszem a művészeket Grazba és ahhoz, hogy előadják a Diótörőt (mert az ugye Csajkovszij stb.) kellenek ezek a kellékek (vagyis üst, mozsár és kávédaráló). A vámtiszt vagy operarajongó volt, vagy bunkó. Elengedett! A portékámból lett két színes Samsung TV, amiről akkor Romániában csak álmodni lehetett.

Ilyenkor Ó- és Újév tájékán a Diótörő és a Denevér előadása rendszeresen a színen van, de mit csináljak, ha nekem Csajkovszkijról a rézmozsaram jut eszembe?

Szász Ferenc: Ó- és Újtestamentum

2012. 01. 03 Ó- és Újtestamentum Szász Ferenc

(Coscodar György emlékére, aki szabadulása napján ismeretlen körülmények között halt meg a dévai börtönben)
olvasandó Zsidók 2,12-18
tentamen
búcsúzok apámtól akivel olyan erősen szerettük egymést és
akivel sok boldogtalan napot éltünk együtt és akivel
megéltük azokat a keserves szomorúságokat hogy
elvesztettük három év alatt a három leánytestvéremet előre
máriát utána klaudiát és utána lucsikát akik után még az
anyám es elment ürmösre és elhagyott de mind ez után az
én édesapám nem hagyott el és a jolán nagymama és a
józsef nagypapa segítségével felneveltek amely után nem
volt elég a szomorúságból hát az életsors úgy hozta a
helyzetet hogy még a börtönök miatt is sokszor megváltunk
egymástól de a reménységünket úgysem vesztettük el de a
sors úgysem elégedett meg a börtönbe vitték és utána
elvesztettük a hálánktevőnköt amelyeknek nem is volt idő
megköszönni a háláinkat mert elmentek oda az örök hazába
ahol lehet hogy meg fogom találni és meg tudom köszönni
egyúttal most meg tudom köszönni apámnak innen ahol most
vagyok az utolsó szándékait mert rendbeszedte a házamot
bebútorozta minden beléjevalójával - - -
(szünet, ahol a szerző önmaga esendőségére ráébred)
és úgy várta hogy szabaduljak börtönyömből amely
után vegyen kocsit nekem és vásároljon árut és adjon pénzt
hogy kezdjem meg az életet hogy utána lehessünk többet
együtt de akkor is a sors megmutasztotta csak a legszomorújabb
oldalát mert a szabadulásom nem ebbe a keserves világba hozott
hát elvitt engem abba az örök hazába ahol egyszer valamikor
találkozni fogunk.........................................................................
búcsúzok mostohaanyámtól máricsikától aki az utóbbi időben erősen
jól gondolkodott rólam és amelyiket tiszteltem és szerettem
búcsúzok anyámtól máriától amelyikről nem mondhatom
hogy nem szeretett mert a mikor a házába mentem jól fogott
és a tömlecben felkeresett búcsúzom mostohatestvéremtől
máriusztól és ennek feleségétől adinatól amelyiket még
nem ismertem meg búcsúzom mostohatestvéremtől annától
amelyiket ugyanúgy szerettem búcsúzom grúja nagypapámtól
és arany nagymamámtól búcsúzom effelőli nemzetségtől
búcsúzom nénémtől és keresztanyámtól máriától amelyiket olyan
erősen szerettem és ő is szeretett és sokszor háláját
kóstoltam búcsúzom ennek férjétől bátyámtól dzselutól
akiket olyan jól szerettem mert erőssen tisztességes volt
velem szemben és amikor a házába mentem azt se tudta
hogy fogadjon búcsúzok nénémtől matildtól amelyiket olyan
erősen szerettem és sajnáltam és amelyik ugyanolyan jól
fogadott és mindig tiszta szívből veszekedett velem hogy
legyek rendes gyermek amikor sokszor rosszat csináltam és
ő örökkétig veszekedett és jóra tanított búcsúzok ennek
férjétől ferenc bátyámtól amelyik olyan rendes ember volt
velem szemben búcsúzok herni nénémtől és máriusz
bátyámtól amelyikek olyan erősen szerettek és sokszor
segítettek és sokszor pártomat fogták búcsúzom unoka-
testvéremtől szorintól amelyikkel együtt nevelkedtünk és
sokszor sírtuk el a nehézségünket búcsúzok ennek a
családjától adriánától gyermekeitől szorinkától józsefkétől és
juliskától búcsúzok unokatestvéremtől dezsőtől
amelyikkel nevelkedtünk és mind a testvérek voltunk
együtt úgy egyeztünk mert münköt majdnem a hármunkat
az öregek jolán mama és jolán papa neveltek és sokszor
sírtunk egymás nehézségein búcsúzok ennek feleségétől
ellától amelyik ugyanúgy szeretett mint a testvérit
búcsúzom ennek gyermekeitől andreától annamáriától és
dezsőkétől búcsúzom unokatestvéreimtől jolántól emrikétől
romikától krisztinától andrádától és ezeknek a családjuktól
amelyikeket olyan erősen szerettem búcsúzom unoka-
testvéremtől ferikétől mónikától amelyikeket ugyanúgy tiszteltem
búcsúzom a gyermekektől szilviutól emma unokatestvéremtől
amelyiket szerettem és tiszteltem búcsúzom ennek férjétől
amelyik egy jó lelkű ember búcsúzom gyermekétől emesétől
búcsúzok gyula unokatestvéremtől amelyiket olyan erősen szerettem
és a feleségétől s a családtól lálé unokatestvéremtől
amelyiket olyan erősen szerettem és ő is szeretett engem
búcsúzok rózsi unokatestvéremtől amelyiket szerettem és sajnáltam
búcsúzok klári unokatestvéremtől amelyiket olyan erősen szerettem és imádtam
búcsúzok ildikó unokatestvéremtől amelyiket olyan erősen szerettem
búcsúzok a rokonaimtól és az egész családtól búcsúzok
keresztapámtól ghitatól és ennek családjától búcsúzom
szomszédjaimtól és barátaimtól búcsúzok azoktól akiknek a
nevét nem említettem - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -é
appendix
...szeretném innen ahonnan vagyok ha az én apám meggondolkozna
hogy nem szeretném innen látni hogy elhanyagolja magát
és a hátramaradottakat jó lenne és hogy meggondolná az utóbbi időben
sok a gyász és a szomorúság elég az egész családnak és magam után
a család is azt szeretné legyen már ott az ideje hogy elég
mert mind az egész család keserves szívekkel megérti
hogy ennek meg kellett történülnie és meg kell vigasztalni minden bajtól
legyen vége és az idő gyógyítson be mindent szeretném ha
szeretnétek egymást úgy ahogy szerettelek idáig és ha a rokonyok
ne hagynátok az én apámot megint az italnak nekifogni
gondoljatok arra hogy én mind szerettelek szeretlek
testvérek vagyunk mü az egész család egy család vagyunk
és ennek a családnak idáig kemény talpa volt
és nem kell megengedni hogy szétmenjen
gondoljatok arra mennyi nehézségen mentetek át ez idáig és lábon
testvéri szeretők voltatok és ha ügyeltek egymásra
s egymást örökkétig megpártoljátok akkor lábon marad a család
ez útval azt kívánom hogy úgy képzeljétek magatokat
mind egy nagy család - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(Brassó, 1999)

Máthé Sándor: Boldog nép

2012. 01. 02. Boldog nép Máthé Sándor

Ilyenkor újév elején így köszöntjük egymást: boldog újévet! Sokszor mondjuk, mégsem sablonos, mert hiszem, hogy őszinte kívánság van benne. Valljuk meg, jól is esik. Szomorúak vagyunk, ha elmarad, különösen valaki olyan részéről, akitől nagyon vártuk.

A kérdésem az, hogy tudjuk-e mi van e kívánságban, egyszerűbben: mi a boldogság? Sokat írtak már, s bizonyára fognak még írni a boldogságról, és azt hisszük könnyű elmondani, hogy mi is az. Ám a boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, ami nem látszik, amiről nem beszélünk, s amit nem is lehet elmondani.

Az ókori görögök szerint a boldogság olyan állapot, amelyben az ember felülemelkedik minden szenvedésen, a földi élet fáradtságán és gondján. Boldognak nevezték azokat, akik gondtalan, harmonikus életet éltek.

Seneca, az ókor nagy gondolkodója mondja: „Az a boldog, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában… Hát tanulj meg örülni! (…) Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon... Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog… Amiről én beszélek, az a felszínröl nem látható, és bensődben derül... Szórd szét, ami csillog, az igazi jóra vesd tekinteted: örülj a magadénak. Az igazi jóra kockázat nélkül vágyódhatsz. Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha szándékaid becsületesek, cselekedeteid helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik, és megtagadod a véletlen ajándékait, akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton, azon az úton, amit életnek nevezünk...”

„Boldog nép az, amelynek az ÚR az Istene! – mert annak jól megy sora. (Zsolt 144,15)

Így légy boldog te is, s menjen jól sorod az újesztendőben!

Rácz Mária: Újévi

2012. 01. 01. Újévi Rácz Mária

Boldog, békés új esztendőt, kedves Olvasó!

2012. január 1-et írunk. Egyesek szerint ez már a világvége éve, mások szerint a lehetőségeké... Nem tudom, mit jelent számodra az idő, hogyan érzékeled, milyen belső órával méred homokként elfolyó perceit, de most arra kérlek, tégy úgy, mintha kicsit megpihenne ez a megállíthatatlan, mindent átfogó erő. A koccintások, a tűzijáték és a baráti üdvözletek zaja után hallgasd most az év első napján, a késői ébredéssel Rád boruló csendet! Hagyd, hogy a bőséges koszttól túlterhelt test és az ünnepvarázslás gondjaitól fáradt lélek megpihenjen! Talán már számba vetted az elmúlt időszak történéseit, lehet, hogy már terveket is szőttél a jövőre – mindez nagyon helyes. Most nincs más hátra, mint hogy átengedd magad a körülötted és benned lassan elterülő békességnek, csendnek, nyugalomnak. Merítkezz meg az új kezdet tiszta örömében, kényeztesd magad kedved szerint forró fürdővel, frissítő itallal vagy könnyű csemegékkel. Hagyd a holnap gondjait a holnapra, most csak örülj, hogy élsz! Engedd magad megpihenni a nagy, biztonságot nyújtó, puha tenyerekben, melyek eddig is óvtak, s ezután sem engednek ismeretlen mélységekbe zuhanni. Aztán amikor már teljesen megnyugodtál, engedd továbbhömpölyögni az Időt, mely medret szab emberi életünknek.

2012. január 1-et írunk. Boldog, békés új esztendőt, kedves Olvasó!