Szabó Adél: Földek hívása

2012. 02. 29. Földek hívása Szabó Adél

Ahogy egyre hosszabbodnak a nappalok, s a tavasz közeledtét érzem testemben és lelkemben, nézegetem a virágcserepekbe ültetett magok növekedését. Egy maroknyi föld, amit jelen pillanatban magaménak vallhatok, itt az ablakpárkányomon.

És közben arra gondolok, hogy egy évszázaddal ezelőtt hogyan várta a tavaszt, az újrakezdést, a friss fekete termőföld illatának megízlelését Eszter és Zsuzsika dédanyám. Mennyi reménység lüktethetett lelkük mélyén, megannyi tavaszvárás idején! Hogy tudták szeretni és becsülni azt a földet, mely otthonukat és életüket jelentette!

Ezeken a földeken járok képzeletemben ma is behunyt szemmel, mely föld valamikor az örökségem részévé válik, bár már tizenöt öve vagyok csak vendége, de mégis adósa ennek a földnek.

Ha a föld emlékezni tudna, akkor meg tudná mondani azoknak az érintését, hitét, álmait, harcait és kínjait is, kiket sosem ismerhettem. Vajon hány tavasz indult és tűnt tova, míg nekik nőként ekeszarvakra támaszkodva kellett életet álmodni?

Hány tavasz, Istenem? Apára, férjre és gyermekre gondolva, várva, kik távol voltak harcmezőkön, fogságban. Értük is, az ők szemén keresztül is figyelni a mag, a kalász növekedését. Értük és általuk is hinni, hogy hazatérnek egyszer arra a földre, melyből vétettek.

A földről sosem szabad lemondani! – suttogták. Ők még igazán tudták és hitték onnan nagyon mélyről, hogy a föld jelenti az otthont, a kenyeret és a verejtéket is egyszerre, a reményt és a csalódást, de a végső megnyugvás helyét is. Ma én tudom a ragaszkodásom e földhöz, melyet olyan jó lenne virágcserepekbe elhordani mostani otthonomba. Jó volna, majd ha a sor rám kerül, művelve azt megbecsülni és átadni a meg nem született gyermekeimnek, mert az a föld vagyok én is. Ez a föld őrzi igazi önmagamat. A múltamat, melyben ők pihennek, a dédanyáim, kiknek hite, álma, harca és várakozása tovább él bennem is. S kiknek várakozása, hite és álma átlüktet a mába is, ahogy hosszabbodnak a nappalok.

Andorkó Attila: Hogy mikor mire van időnk…

2012. 02. 28. Hogy mikor mire van időnk… Andorkó Attila

Hogy mikor mire van időnk, főleg, ha a szabadidőnkről van szó, azt legtöbb esetben mi döntjük el. Mi vagyunk azok, akik felállítunk egy fontossági sorrendet (sokszor csak sűrűnek vélt dolgaink között), s mi vagyunk azok is, akik esetleg nem tartjuk magunkat e sorrendhez, becsapva olykor önmagunkat is.

Minden a fejben dől el! Minden ott dől el, mert a gondolataink irányítják életünket, cselekedeteinket. A változások korát éljük (mikor nem?) – mondják nagyon sokan. Azt is szokták mondogatni, hogy régebben talán jobb volt. Talán nem voltak ennyire gazdagok az emberek, de a közösségeikhez jobban ragaszkodtak. Hogy gazdagabbak voltak-e vagy sem, azt nem könnyű megítélni, hisz változott a külső körülmény, a környezet. Változott a külső körülmény, mert az ember igényei változtak: kényelemi szempontok, kapcsolattartási eszközök sokasodása stb. De vajon változott-e a belső, a lelki körülmény? Vajon a több, rendelkezésünkre álló eszköz több lehetőséget biztosít-e arra, hogy közelebb legyenek az emberek egymáshoz, közelebb közösségeikhez, s élünk-e megfelelően ezen eszközök által felkínált lehetőségekkel? Vajon a szeretet megélésében közelebb vagy távolabb kerültünk az utóbbi időben rohamosan fejlődő, változó világunkban?

Nemrég egy ismerősöm beszélt arról, hogy ma mennyire másként élik meg az emberek a családon belül is a szeretetet, mert megváltozott a világ. Túl fontos lett az anyagi dolgoknak a biztosításában kimerülő szeretet. Pedig olyan egyszerű a szeretet gyakorlása, a meg- vagy inkább visszaváltozásunk: csupán azt a kérdést kell feltennünk, hogy az adott helyzetben mit tenne Jézus? Vajon ő hogyan cselekedne? Ha sikerül akár csak gondolatban is feltenni a kérdést (főleg olyankor, amikor az indulataink uralkodnak el rajtunk), még válasz nélkül is elindulhatunk a változás útján, s mindjárt lesz időnk magunkra, családunkra, kisebb vagy nagyobb közösségeinkre.

Hogy mikor mire van időnk, azt mindig mi kell eldöntsük, mert mi érezzük, hogy mikor mi a fontos számunkra!

Sipos Mónika Rebeka: Lelki találkozások

2012. 02. 27. Lelki találkozások Sipos Mónika Rebeka

Szomorúan tapasztalom szinte nap mint nap, hogy egyre „betegesebb” ez a világ, ez a társadalom, amelyben élünk. Ennek egyik okát én abban látom, hogy nem tudunk elegendő időt szakítani sem önmagunkra, sem egymásra. Egyre szélesebb a rendelkezésünkre álló kommunikációs eszközök skálája, de mi mégis egyre kevesebbet beszélgetünk. Mert nincs időnk, mert sok a dolgunk, mert nagyon foglaltak vagyunk, mert szorít a határidő… Elég, ha csak a mindennapi találkozásokra gondolok, amikor a köszönés, a kézfogás, esetleg a tekintetek összefonódása után jön a rutinszerű, jól ismert kérdések hangos csattanása vagy halk elmorzsolódása: Na, és hogy vagy? Hogy vagytok? Óh, bárcsak meghallgatna, óh bárcsak lenne ideje rám! – játszadozom a gondolattal, s közben átvillan az agyamon, vajon tényleg érdekli az illető személyt, hogy vagyok vagy csak illendőségből tette fel a kérdést? És legtöbbször a gyanúm be is igazolódik, hisz barátom, rokonom, jó ismerősöm gyorsan megfogalmazott további kérdéseiből, sietős mozdulataiból arra következtetek, bizony inkább utóbbi a helyes válasz. Az „egészség van és a többi valahogy telik”-en túl megint nem jutottunk, mert ő is, most is, ismét rohan. Lehet, szívesen zörgettünk volna egymás lélek-ajtóján, de időhiány miatt azok zárva maradtak.

Hála Istennek vannak életünkben mélyebb találkozások is, amikor nemcsak elrohanunk egymás mellett, szinte meg sem állva a másik hogyléte felől érdeklődve, hanem leülünk szemtől szembe, alkalmat, időt adva őszinte érzéseink felfakadásának. Ilyen egy-egy őszinte baráti beszélgetés, egy betegágynál való megállás, egy jól sikerült családlátogatás. Amikor a rutinszerű kérdések és válaszok világából kitörve egy másik világba kalauzoljuk el lényünket, olyanba, ahol fontos a lélek is. Amikor nemcsak lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni az illendőség szabályainak betartásával, hanem figyelembe vesszük: az ember nemcsak test, hanem lélek, szellem is. Amikor megérezzük, hogy létezik, jelen van Ő, a mindenütt jelenlevő, az Örökkévaló, és vezet bennünket lélektől lélekig.

Óh áldott lelki találkozások! Mennyivel „egészségesebb” lenne ez a világ, ha mindenkinek bőven jutna belőletek! Csak rajtunk múlik…

Székely Kinga Réka: Zsoltár

2012. 02. 26. Zsoltár Székely Kinga Réka

A zsoltár éneklő imádság. Egy szentséges lelkiállapot különleges megnyilatkozása. Amikor a zsoltár lelkünk mélyéről felszakad, kitör testünkből és betölti a teret, egynek érezzük magunkat a teremtővel, az élet misztériumával, és testvéreknek érezzük azokat az embereket, akikkel együtt énekelünk.

Egyszer volt, hol nem volt... Vargyason a szeretetotthonban egy olyan hosszú asztal mellett, mint a mesékben, szemtől szembe ült sok-sok fiatal és sok-sok öreg. Kedd este volt és adventi fehérségben dobogott minden szív, s mint akik a legjobb dolgot teszik, akkor és ott, imádkoztak.

A fiatal lányok és fiúk vegyesen ültek az asztal mellett, színes, vidám kendők, huncut kis csecsebecsék díszítették az amúgy is jókedvű arcokat. Velük szembe csak asszonyok ültek, a férfiak hagyományosan külön ültek. Vastag fejkendők, hosszú súlyos kabátok kerültek a pad támlájára, amint felidézték gyermekkori imádságaikat. Kipirult arccal, lélekben újra gyermekként szavalták el azt a rengeteg imát, amit nekik valaha az élet minden egyes meghatározó mozzanatára megtanítottak. Hajnali ébredéskor, a mezőre induláskor, viharban, templomba induláskor, tanulás előtt, konfirmáláskor, lefekvés előtt imát mondtak a hajdani gyermekek, a hatvan évvel ezelőtti ifjak. Imában köszönték meg édesanyjuknak azt, hogy őket, a hajdani buzgó fiatalokat imádkozni megtanították.

A fiatalok egyik ámulatból a másikba estek, csodálattal és meghatottsággal hallgatták a fel-feltörő szép rímű imádságokat, s ujjongva jegyezték meg némelykor: az én nagymamám, az én édesanyám is tudja ezt az imádságot.

A zsoltáréneklésnél a nyolcvanadik évét rég elhagyó Zsuzsika néni diadalmaskodott. Nem kellett neki énekeskönyv, szívéből énekelt. A vele szembe ülő fiatalok hallgattak, mert nem ismerték a zsoltárt. Zsuzsika néni kedves mozdulattal eléjük tolta az énekeskönyvet, s kínálta: énekeljetek ti is. Én Istenem, te légy velem, ez éjjelen oltalmad védjen, hogy ne érjen veszedelem. Az emberre kimért idő, az évtizedek rohanva múlnak. De a zsoltár, a teremtményt a Teremtővel összekötő köldökzsinór megszakíthatatlan, ha mindig van egy Zsuzsika néni, aki megtámogatja az elkövetkezendő nyolc évtizedet egy bátorítással: énekeljetek ti is, énekeljetek velünk.

Szabó Előd: Álmodók

2012. 02. 25. Álmodók Szabó Előd

Álmodókról szeretnék ma beszélni.

Előbb a világhírűekről.

Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos, az afro-amerikaiak jogaiért küzdő baptista lelkész 1963-ban a Washington-i Menetelés alkalmával tartotta meg híres Van egy álmom... kezdetű beszédét. Álmodott arról, hogy egyszer majd a rabszolgák és rabszolgatartók gyermekei a testvériség asztala mellett ülhetnek, s az ő színesbőrű gyermekeit sem fajuk szerint értékelik, hanem tehetségük, értékeik szerint. Kinget megölték, álma nem lett teljes mértékben valóság, de mégsem volt értelmetlen, mert megváltoztatta a világot.

Jézus arról álmodott, hogy minden látszat ellenére a szeretet uralkodhat a földön, irányíthat emebereket, közösségeket, s álmát Isten országának nevezte. Jézust keresztre feszítették, álma messze van még a megvalósulástól, de mégsem volt felesleges, mert sok emberen, közösségeken keresztül megváltoztatta a világot.

Mózes arról álmodott, hogy rabszolga népe szabadon, otthon, boldogan élhet egykor. Sok évtizedes munka és vergődés után elvezeti népét az Ígéret Földjének határára, de oda nem léphet be. Meghal a Nebó hegyén, álma csak részben teljesül, de mégsem volt hiábavaló, mert megváltoztatta egy nép történelmét.

Nekünk is kell legyenek álmaink: otthon, család, munka, jellemünk formálása. A felsorolt személyek azt igazolják, hogy álmodni érdemes, áldozni szükséges, és álom és áldozat mindig előreviszi a világot, megváltoztatja, jobbá teszi az életet. Ha az álom nem is valósul meg teljesen, de mozdító és ösztönző erőként szükség van rá.

(u.i. Isten is megálmodta a világot, önmagát, lehelletét adta, hogy megteremtse benne az embert. A Biblia szerint azonban a teremtés eredménye nem felelt meg az eredeti álomnak, hiszen „megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” Még Istennek sem sikerült álmát teljes mértékben megvalósítani, de az álom mégsem volt fölösleges, mert eredménye lett az élet.)

Bíró Attila: Változás

2012. 02. 24. Változás Bíró Attila

„…mindnyájan el fogunk változni” (1Kor 15,51) – fogalmazódik meg az idei esztendő egyetemes imaheti tematikája, amely egyben annak lényege, célja és üzenete is akar lenni. Az a tény, hogy a jó pásztor, Jézus Krisztus, a mester, az élet mestere átformál bennünket. Hogy az elhangzott bibliai versek, imádságok, prédikációk és ezek által Isten megváltoztatja azokat, akik nemcsak hallgatják, hanem meg is hallják üzenetét. Vajon megtörtént-e bennünk a változás? Indult-e el bennünk valamiféle változás, átformálódás, alakulás, egy jobb, igazabb, szebb, tisztességesebb életforma felé? Valahányszor elhangzik egy-egy bibliai vers, az olyan akar lenni, mint ami meg tud ragadni. Fel akar rázni, fel akar ébreszteni, meg akar változtatni. Arról szól minden istentiszteleti alkalom, hogy történjék valami – valami változás bennem, az én lelkemben.

Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása gyönyörűen érzékelteti ezt a változást: „Mi egy talicska föld? Ha eső esik rá, egy csomó sár; ha nap süt rá, egy csomó por. Merőben értéktelen semmiség. De nem értéktelen és nem semmi, ha magot vetek belé. A jácint édes parfümöt von ki abból a földből, a menta balzsamos olajat, a tulipán piros festéket, az írisz kéket, a nárcisz fehéret. Ha virág helyett sóskát vetek belé, az a kis sóskamag sót és savanyúságot hoz ki abból a földből. Ha szőlőt vetek belé, hírmondója se jelentkezik a sónak, hanem cukor és éltető spiritusz az, amit a gyökér a földből kiválaszt. Vajon a földben van-e ez a sok minden? Vagy a magban?”

Feszültséggel, ideges, felzaklatott lélekkel megyek olykor templomba? Nyugodjak meg, találjak ott békességet! Lelkiismeret-furdalással szoktam belépni? Kérjek Istentől megbocsátást. Bánjam meg a lehető legőszintébben az én tévedéseimet, botlásaimat. Lelki vággyal, szomjúsággal, lelki éhséggel nyitom meg a hajlék ajtaját? Keressek, találjak táplálékot az én egyszerű, őszinte, rövid, kis imádságaimban. Haraggal, dühvel, bosszúval volt tele a szívem, amikor elindultam a templom felé? Kérjek Istentől erőt, bölcs szívet, hogy képes legyek megbocsátani és újra szeretni. Kétségeim voltak, megrendült az én hitem? Kérjem az Uramat, hogy erősítsen meg, s nyerjem vissza hitemet és reményemet.

Mit ér, a megannyi, éveken át türelmetlenül végig hallgatott papolás, unalmas istentisztelet? Merőben értéktelen semmiség? De nem értéktelen és nem semmi, ha lélek-magot vetek belé, mert megtermi gyümölcsét. Megtörténik a változás!

Tófalvi Tamás: Hétköznapi „politikatudomány”

2012. 02. 23. Hétköznapi „politikatudomány” Tófalvi Tamás

Sosem szerettem politizálni. Füstös kocsmák félhomályos baráti társaságaiban néha kérdőre vontuk a vezető elit és politikum bőrlenyúzó döntéseit, de sosem engedtem volna meg magamnak, hogy nyilvános politizálásba kezdjek.

Bármennyire is hátat fordítottam az élet eme szegmensének, arra kellett ráébrednem, hogy akarva-akaratlanul mégis belerángat a mindennapok valósága. Képtelen vagyok nem véleményt formálni akkor, amikor nagyanyám az alacsony nyugdíjra panaszkodik, melyért évtizedeket küzdött, s most ha néhány apróval elszámolja magát, akkor vagy a villanyt vágják le vagy vajas-lekváros kenyér lesz az ünnepi menü. Nem hagyhatom figyelmen kívül barátaim dühtől átitatott szavait sem, amikor az ellen lázadnak, hogy lassan az általunk kibocsátott széndioxidot is megadózzák. Megalázott nevetőgörcs tör rám, ha arra gondolok, hány meg hány magyar gyermek fogja a hétfő reggelt himnuszfoszlányok árnyékában kezdeni, s zengve dicsőíti tágabb értelemben vett pátriánk kérdőjelekkel tarkított múltját. Még ma sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, amikor örömittas politikusok dicsérik a népet, mely ismét átment a „vizsgán”, és megérdemli az újabb nagyszabású banki kölcsönt… S a mosoly mögött látni vélem degeszre tömött zsebüket s utódomat, kit a kizsákmányolás nincstelensége újabb és újabb nyomorba hajt.

A „válság” szót szinte ajkunkra tetoválta az élet, s néha az, az érzésem, hogy lassan már csak arra használjuk, hogy mögé rejtőzve levetkőzzük a közösségi szolidaritás és felelősség tudatát… Egyetlen, embereket akár negatívan befolyásoló döntésünkért sem kell felelősséget vállalnunk…, elvégre válság van!

Sosem szerettem politizálni, és ezzel nem vagyok egyedül. Így marad az egyetlen megoldás: a remete, önfenntartó életmód valamely távoli erdő kicsiny barlangjában. De tudom, hogy előbb vagy utóbb ott is rám talál az adóhivatal, felmérik a barlangom területét, megállapítják az árát és az utána fizetendő évi adót. Mindezt csak azért, mert fontos vagyok az államnak. Számítanak rám… Adófizető vagyok.

És kezdődik minden elölről…

Makkai-Ilkei Ildikó: Hamvazószerda

2012. 02. 22. Hamvazószerda Makkai-Ilkei Ildikó

Gyökössy Endre boldogmondásokról írt könyvében olvastam a következő történetet. Egy alkalommal arra kérte bibliaórás növendékeit, hogy töltsenek ki egy kérdőivet. Szerette volna jobban megismerni őket, és a feltett kérdések közül az egyik így szólt: mi akarsz lenni? Valami élethelyzetre, munkára gondolt, de a válaszok több mint fele így szólt: BOLDOG. Mindegy, hogy milyen pályán, csak boldog.

A hamvazószerda keresztény ünnep, a farsangi időszak utáni első nap, a húsvét ünnepét megelőző 40 napos nagyböjt kezdete. Volt-e farsangunk, volt-e örömünk, voltunk-e boldogabbak egy icipicit ebben a farsangban? Merengek ezen a kérdésen. Látszólag volt a mi közösségünknek is farsangja, hiszen mind ifjainkkal, mind a házasokkal színdarabokat tanultunk, és két egymást követő hétvégén bált szervezett a két korosztály.

De közben leégett egy családi ház, és a kárban, az élet munkájának megsemmisülésében számomra megható volt az az öröm, ahogy a házastársak elkeseredettségükben is hálát adtak Istennek, hogy mindez nem éjszaka történt, mert az is lehet, hogy akkor ők már nem élnének. Hálát adtak a megmaradt javaiknak, és egymást szeretettel, szép szavakkal becézték, s én láttam, hogy megmaradt az az erő, amellyel sikerül újrakezdeni mindent, és megmaradni így is boldognak.

Mit válaszolnék a kérdésre, ha pályaválasztó diák lennék? Nem tudom, lennék-e annyira bölcs, mint annak a bizonyos osztálynak több mint fele, de csak azt szeretném, hogy életem bajaiban olyannyira legyek bölcs, mint a fent említett házaspár.

Mikó Ferenc: Nagycsalád

2012. 02. 20. Nagycsalád Mikó Ferenc

Amikor Székelykeresztúrra kerültem, mindenki azt kérdezte tőlem, milyen az élet Kolozsvár után. A legújabb népszámlálási adatok szerint Kolozsvár az ország második legnagyobb városa. Mondhatnánk úgy is, hogy a legnagyobb város, hiszen a főváros más súlycsoport. Ezzel szemben Székelykeresztúr kis mezőváros. Csak a beolvadt falvakkal együtt haladja meg a 9000 főt. Jogos tehát a kérdés.

Szinte mindenki arra vár feleletként, hogy poros, elmaradott vagy éppen vidékies jelzőkkel kezdjem Keresztúrt illetni, majd Kolozsvár hiányát hosszan ecseteljem. Semmi kétség, hogy Kolozsvár hiányzik, főleg a család és a barátok. De Keresztúron egy más világba csöppentem. Itt az egyházi és iskolai élet úgy pezseg, hogy unatkozásra alig van idő.

Másrészt a kis közösségnek vannak óriási előnyei. Lehet, hogy munkámból kifolyólag is, de nagyon sok emberrel megismerkedtem. És tudjuk, hogy ez nagyon otthonossá teszi a környezetet. Egyszer feleségemmel a központban egy padon üldögéltünk, és azt játszottuk, hogy hány embert ismerünk fel a járókelők közül. Meglepő volt, hogy negyedik esztendeje lakom itt, és átlagosan tíz személyből hetet felismertem.

Az elmúlt hetekben a gyülekezetünk lélekszám-nyilvántartásán munkálkodtam. Hosszú számítógépes lista, melyen minden nevet ismerek, hiszen én gépeltem be pár évvel ezelőtt. De mégsem ismerek rajta mindenkit. Van, akivel soha nem találkoztam, van, aki csak látogatóba jár Keresztúrra. De amikor nekifogok a listát javítani, kiegészíteni, akkor másokat – régi keresztúriakat, lelkészt, gondnokot – hívom segítségül és ők mesélnek. Beindítanak egy érdekes folyamatot, amitől a nevek, címek élővé válnak. Családokká, apává és anyává, gyermekekké és nagybácsikká alakulnak, és megelevenednek a szemem előtt. És így egy óriási kapcsolathálózattá, nagycsaláddá alakulnak.

Nagycsaládból származom, és nagycsaládban élek itt Keresztúron is. Szeretem a nagycsaládokat, mert tudom, hogy minden körülmény között számíthatok rájuk, és ők is számíthatnak rám. Kolozsvár után Keresztúron is jól érzem magam, mert egy nagy kapcsolathálózatnak vagyok a láncszeme, egy nagycsaládnak lettem a tagja, akiket összefog az Istenben való bizalom.

Székely Kinga Réka: Örök nosztalgia

2012. 02. 19. Örök nosztalgia Székely Kinga Réka

Minden elutazás egy kis meghalás. A kocsi szépen szalad előre, mindig csak előre. Elmaradoznak a falu házai, a templomtorony, az út menti fák. A távolságban feloldódnak a kapuból integető emberek, majd a temető dombja is szétfoszlik.

A kocsi szépen szalad előre, mindig csak előre, és jól esik fecsegni, mert mázsás súlyokkal pecsételődik lelkembe minden emlékszilánkja a falunak, mely befogadott. A falu mindig tovább él, függetlenül attól, hogy emberei jönnek vagy mennek, meghalnak vagy megszületnek. Nincs drasztikus, megdöbbentő nagy változás, csak apró észrevétlen változtatások formálják azt az arcot, amit elénk tár.

A falu nálam nélkül is tovább él, mert tovább éltetik azok, akik otthon maradnak.

Ha soha sem térnék haza, ha az Isten magához szólítana, a falu akkor is élne tovább. Harangoznának reggel, délben és este minden hétköznap, szombaton beharangoznák a vasárnapot, s ha valaki átlépne az örökkévalóság láthatatlan határán, reggelre kiszaggatnák.

A kocsmában mindig pont szomorkodna vagy duhajkodna valaki, téli időben ráérősen vásárolnának az asszonyok a boltban, az iskolaudvaron a gyermekek örvendenének a hónak.

A disznóköltség füstön vagy fagyasztóban várná, hogy a mindennapi kenyeret feldíszítse, a káposztáshordókban a cékla rózsaszínűre festené a savanyú káposztát, s a kosaras bálokban mindig lennének új fiatal párok, akikről a régi bálosok csípős megjegyzéseket tehetnének.

A fiatalok futnának a pénz után, az öregek méltóságteljesen, mint akik már túl sokat tudnak, bólogatnának, az iskolások pofakönyveznének.

Egy kicsit mindig meghalok, amikor otthonról elutazom, s mint aki feltámadt halottaiból, úgy érkezem haza, hálatelt szívvel a faluért, amely befogadott.

Rácz Mária: Ágy-meleg

2012. 02. 16. Ágy-meleg Rácz Mária

Reggelente, amikor felébredek, fázósan indulok a konyhába tejet melegíteni a gyermekeknek, kávét főzni a felnőtteknek. Főleg egy-egy fárasztóbb, valamelyik gyermek betegsége vagy álmatlansága miatt átvirrasztott éjszaka után nehéz elválni az ágytól, a szobában derengő hajnalt a konyha hideg fényére váltani. Sietősen, az álmosságtól esetlenül botladozva sokszor teszek sót a kávéba vagy ejtem el a tejjel teli üveget. Mérgelődök, zsörtölődök magamban, amiért korán kell kelni, és haragszom is magamra, amiért nem tudok ilyenkor összeszedettebben cselekedni. Aztán amikor kész a kávé, meleg a tej, és még mindenki csendben van, szinte lábujjhegyen osonok vissza a szobába, pár másodpercig figyelem szeretteim csendes szuszogását, s már csusszanok is be az ágyba. A paplan még őrzi a néhány perce otthagyott test-meleg foszlányait. Elmerülök benne, megbújok, mint gyermek az anyja ölében. Csend van, biztonság és nyugalom. Ilyenkor végiggondolhatom a napi teendőimet, eszembe jutnak régi emlékek, néha még el is szenderedek pár percre, míg a többiek felébrednek.

Ez a reggeli meleg ágy nekem olyan, mint az Isten közelsége: minden nap megtapasztalható, elérhető, egyszerű és mégis magasztos. Naponta pár perc csupán, néhány jóleső pillanat, ami mégis feltölt, eláraszt békességgel és boldogsággal. Nevezhetném egyszerűen lustálkodásnak is, de hadd mondjam inkább azt: imádság. Keresd meg te is azt a néhány pillanatot egyszerű mindennapi teendőid között, amelyeket ajándékként élhetsz meg! És ha megtalálod azt, ami számodra olyan, mint nekem ez az ágy-meleg, igyekezz örülni neki, kihasználni az értékes időt, amit magaddal és a Mindenhatóval tölthetsz.

Pál János: Közéleti bolhacirkuszainkhoz

2012. 02. 15. Közéleti bolhacirkuszainkhoz Pál János

Agészilaoszt (Kr. e. 400–360) spártai királyt egy alkalommal megkérdezték, hogy miért nincs fallal körülvéve egy akkora város, mint Spárta. Válaszként a király annak polgáraira mutatott és így szólt: „Itt a városfal!” – vagyis tudta, hogy a városállam ereje, biztonsága nem a falakban, hanem lakóinak szívében rejlik, hogy a lélek megtartó ereje tartósabb, állandóbb a fizikai erőnél.

Több, mint három évszázaddal később Jézus a lelki közösség formálódásának alapelvét a következőképpen fogalmazta meg: „Tudjátok, hogy a fejedelmek zsarnokoskodnak népeiken, és a nagyok éreztetik velük hatalmukat. De ne így legyen köztetek; hanem, aki köztetek nagy akar lenni, szolgáljon nektek. És aki köztetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.” Más szóval: az egyén tartsa szem előtt az isteni akaratot, zsarnokoskodó, önző hiúságával szemben, alkosson (lelkiekben) és ne romboljon.

A túlburjánzó gyarlóságok miatt szétfoszló, és ezáltal az egyént a kiszolgáltatottság, elmerülés veszélyébe sodró világunkban, életmentő öv lehet a közösség megtartó, oltalmazó ereje. Szükséges volna elgondolkodni, különösen napjainkban: közösséget megtartó lelki falakat építünk-e, erősítünk-e, vagy a gombamód szaporodó karrierista, türelmetlen, haszonleső messiásokat követjük, akik feneketlen, örökre elválasztó árkokat ásnak az emberek lelkében? Mindkét út lehetséges. Utóbbi csak romlást hozhat, előbbi azonban életszükséglet!

Szabó Adél: A Te akaratod titkairól…

2012. 02. 14. A Te akaratod titkairól… Szabó Adél

Azt kell mondanom, hogy a legtöbben, belesorolva magamat is, nagyon szeretjük, ha a mi akaratunk a döntő. Ha úgy történik minden, ahogyan megterveztük, elképzeltük. És nagyon nehéz valaki másnak az akarata szerint élni, teljesíteni, dolgozni. Azt is szoktuk mondani, hogy szeretem, ha a magam ura vagyok. Amikor én dönthetek, ha a magam útját járhatom, a magam életét élhetem. És ez minden szépítés nélkül így igaz.

Magamról beszélve, mindig ingerült leszek, ha valamit kényszerből kell tennem, ha valaki más akaratának kell alávetnem magam, mert ebben mindig valami nagy-nagy feszültséget érzek. Azt gondolom, hogy ezzel az érzésemmel sem vagyok egyedül. Miközben így élünk, vívódva és viaskodva az érzésekkel és az utakkal, talán eszünkbe sem jut, hogy mit is szoktunk mormolni az imádságunkban. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.

Néhányan tudják, hogy a sepsiszentgyörgyi gyülekezetben immár 9. éve hagyománya van a kerékpártúrának, melyet a mindenkori segédlelkész szervez. Nem akartam ezt a túrát, jaj, de mennyire nem! Toporzékoltam magamban, két pályázat leadási határideje között, mint Jónás, gyötrődtem. Hogyan szakíthatnám meg egy hagyomány fonalát? Hogyan mondjam meg, hogy nincs kedvem hozzá, és bátorságom sincs? Hogyan mondjam el, hogy rettegek még csak a bicikli látványától is? És nem csak attól félek, hogy esetleg elesem újra, vagy meg is halhatok, de rettegek a tíz naptól is annyi fiatallal az úton, erdő szélén. Annyira megterhelő volt maga a gondolat is.

Nem volt mit tenni, a hagyományt megszakítani nem lehet, félelmek miatt. Fejet kellett hajtani, és kimondani, ha nehezen is, hogy legyen meg a Te akaratod. Ez nem az én karatom, ez más akarata – hangoskodott bennem rettegő, hitetlen felem az indulás hajnalán is. Tíz nap volt kerékpáron. Erdők alatt kellett éjszakai őrséget állni, ahol a vadak jártak, negyven fokos melegben ebédet főzni, és aztán újra felülni és tekerni, lemosni a vért egyik fiatalunk arcáról. Sürgősségre rohanni, sírni és nevetni, gyalogolni a Hargitán át, mert a 14 éves frissen konfirmált kislány nem bírta, aztán egész éjszaka fogni egy lázas kezet, esténként gitározni a tábortűz körül és hallgatni, látni, ahogyan kezed alatt változik, formálódik a fiatal, a te egyletesed.

És az utolsó estén értettem meg a lényeget, amikor egy ismerős dalát énekeltük a tűzbe nézve.

Jöjjön el a te országod! Ott volt az ország közöttünk, ahol mindenkinek helye és szerepe volt. Ahol mindenkinek testi és lelki épsége egyformán fontos volt. Ott volt, szinte megfogható valóságában, és én csak akkor ismertem fel! Legyen meg a te akaratod! Így indultam neki, félelemmel és görcsösen az útnak, de közben gyakran gondoltam, hittem abban, hogy nem eshet bajunk. És a vallomáson túl tartozom azzal, hogy elmondjam: ma már hiszem, hogy csak úgy tapasztalhatjuk meg az Ő országának jelenvalóságát, ha előbb ki tudjuk mondani azt, hogy rád bízom magam, rád bízom az életem, nappalaim és éjszakáim.

Lakatos Sándor: Mi lett volna, ha...?

2012. 02. 11. Mi lett volna, ha...? Lakatos Sándor

Az Ószövetség drámai szempontból legteljesebb története tagadhatatlanul az álomlátó József életét bemutató történet. A József-novella a bibliai szövegkörnyezetből kiragadva önálló szövegegységként is egy remekmű, ezért sokszor és sokakat megihletett.

József az Írás szerint Izráel (Jákób) kedvenc fia volt. Apja tarka ruhás kedvence Istentől jövő küldetését és álomfejtő adottságát komolyan vette minden helyzetben. Ellentmondásos módon életének drámája sikertörténet, higgadt kitartása, zsidó-keresztény hagyományunk szerint a választott nép történelmét alapjaiban meghatározta. Nélküle más íze lenne a húsvéti páskabáránynak, ha ugyan annak elrendelésére sor került volna egyáltalán.

Szülei és testvérei ellene fordultak, de száműzetésének kiszáradt kútja egy lépéssel közelebb vitte sorsa beteljesedéséhez a messzi Egyiptom földjén. Potifár házában rabszolgaként igazságát nem bizonyíthatta, de a börtön − mint utólag kiderült − sorsa beteljesedésének dobbantója volt. Álmot fejtett a börtönben, hogy álmot fejthessen a fenséges fáraó megsegítésére. Szolgálta az idegenség urát, hogy majd sorsa rátaláljon testvérei és szülei éhezése révén, és szolgálatával családja életét megmenthesse.

Az „egyszer fent, egyszer lent” ironikus játéka túlmutat egyetlen bibliai szereplőn, hiszen a József jóvoltából Goshen földjén letelepedő zsidó törzsek megszabadultak pillanatnyilag az éhhaláltól, de néhány generációval később olyan súlyos rabszolgai nyomorba lettek taszítva a „szolgaság házában”, hogy kínjaik hangja feljutott Istenhez, a mennybe.

A csipkebokorból megszólaló „Vagyok”-tól Mózes küldetést kapott, hogy vezesse ki a népet a földről, ami korábban menedék volt, de börtönné és pokollá változott. Mózes kapta a küldetést, aki három hónaposan a Níluson útjának eresztett kosár-csónakjában akár a halál torkába is evickélhetett volna, de ő éppen a fáraó lányának ölébe kötött ki. Mózes is a számtalan megölt fiúgyermek sorsára kerülhetett volna, de nyilván nem ez volt Isten akarata.

És a szerencsés és szerencsétlen történetek szakadatlan sora folytatódik az én olvasatomban akár napjainkig, napjaimig. Tragédia volt az apai üknagyapámnak és egész családjának, hogy büszke szász létére megélhetési gondok miatt el kellett hagyja a szülőfaluját, és idegenbe kellett munkát vállaljon az olthévízi zsidó birtokosnál, de a nyomorúság nélkül hogy találkozhatott volna üknagyanyámmal, hogy én ma erről írhassak a türelmes olvasónak? Tragédia volt az anyai nagyanyámnak, hogy első férje fiatalon odaveszett a világháborúba, de a szívszaggató gyász nélkül nem történhetett volna meg a csoda: hogy gyászos özvegységéből kiemelhesse szívének második választottja − a nagyapám. Így lehetek ma itt ÉN, aki a sorsot kísérthetem a múltidézéssel.

Nem hiszem az eleve elrendelést, és tudom, a történelem számára ismeretlen a „mi lett volna ha...?” feltevése, de néha aggaszt a gondolat, hogy vajon esetleges saját tragédiámat tudnám-e fentebb dicsért módon elfogadni Istenemtől, aki szerető Atyaként feladattal lát el gyermekként, férjként, apaként, szerény szolgájaként…

Orbán Erika: Szolidaritás

2012. 02. 10. Szolidaritás Orbán Erika

Bement a fűtetlen szobába. Néhány éve még szeretett itt elüldögélni, és túrkálni az antikváriumból visszadobott könyvei között. Most célirányos volt: pár napja nem emlékszik egy fogalom pontos jelentésére. A mindenre elszántak határozottságával és a pillanatnak élők gátlástalanságával túrt bele botjával az első kupacba, majd a másodikba, harmadikba. Végre meglátta a kék kötésű könyvet. Fölvette, kibotorkált. Aztán rájött, ez kétkötetes, s az általa keresett címszó a másodikban van. Lemondóan fordult még egyet.
Később kiment az utcára. Szomszédai nem voltak, csak emberek, akik ott éltek nem messze tőle. A vonatállomáson koradélutáni pangás. Huzatos épülete menedékül szolgált. A jegyárus, amint meglátta, becsukta a kis ablakot, és odahúzott egy függönyt. Állt a sínekre néző vasajtó képzelt üvege mögött, és várta a következő szerelvényt. A mindennapi rituálé része: bevárni és elengedni egy vonatot. Ma a szokásosnál is tovább állt, és bámult a vonat után maradó füttyszóba, mint aki ismételten csalódott, hogy az összetartozás egyoldalú, hogy ma sem vállalt végső közösséget vele a masina, és nem röpítette magával, a távoli ismeretlenbe. Hallotta a szűnni nem akaró sípszót, még akkor is, amikor már megfordult, s hazaindult. Zsebéből megadóan vetett ki egy rég szorongatott, száraz kenyérdarabot. S a rajtakapó eb hűnek bizonyult.
Bementek a házba. A fiatal gazda egy utolsó tűzben égette a fáskosár tartalmát. És hallgatták, mint nő odakint, egyre nagyobb pelyhekben a hó, és csattog a fagy. És amikor besötétedett, és a szoba mindenestől kihűlt, ők akkor sem fáztak, mert egymás ölében aludták álmukat.

Sándor Szilárd: Búcsúszavak

2012. 02. 06. Búcsúszavak Sándor Szilárd

Kiss Károly néhai nyugalmazott unitárius lelkésztől való búcsúszavak



Karcsi bácsi – tudjuk, hogy ez ez élet vége:

fagyos föld-rögök, havas sírhant-koszorú.

Tudta Ön is, sok-sok szolgálat alkalmával.



De azért mégis – földrögös lelki-zakatával

alázuhanó koporsója után, oly élet-szomorú

lett minden mi elmaradt – e tudás ellenére.



Elmaradt , a szavak szívdobogásán felnőtt hit,

elmaradt, mi ezután emberi létet megistenít

elmaradt, mi lelket s szívbéli szót megízesít.

Elmaradt egy korszak halála után: a felnőtt hit.



Minden mi ott maradt a sírban: itt van bennünk.

Legyen meg nekünk mindennapi lelki kenyerünk

Pihenése legyen csendes az üdvösség békéjében

El nem múló csendes szeretet áldott reményében

Nagy Adél: Bozgor

2012. 02. 05. Bozgor Nagy Adél

A címként megjelölt, nem túlságosan pozitív értelmű kifejezéssel először hatodik osztályos koromban találkoztam. Úgy történt, hogy az általános iskola hatodik, hetedik és nyolcadik osztályát távol a szülőfalumtól, Vajdahunyadon végeztem. Hogy hogyan kerültem oda, az már egy hosszabb történet, itt most csak annyit említek, hogy rokonoknál éltem, egy magyar, félig román családban. A félig román oldalon erősebb volt a román önérzet.

Késő téli délután hazafelé tartottunk az iskolából az osztálytársakkal, Már szürkülődött. Magyarul beszélgettünk. Ma is pontosan meg tudnám jelölni a helyet, annyira elevenen él az emlékezetemben, ahol szembejött velünk egy csoport román fiatal, s ahogy meghallották, hogy más nyelven beszélünk, azonnal ránk szóltak: bozgorii. Csak arra emlékszem, hogy félve tettem meg a tömbházig hátralevő utat. Természetesen nem tudtam, hogy ez mit jelent, osztálytársaim is csak valami ilyesfélét mondtak: hát, így szokták a magyaroknak mondani.

A vajdahunyadi évek legeslegjobban várt pillanatai azok voltak, amikor valaki otthonról meglátogatott: vagy azért, hogy finom otthoni falatokat hozzon, vagy azért, hogy évharmad végén a vakációra hazavigyen. Legtöbbször anyai nagyapám jött, egyrészt, mert kedvezményesen utazhatott, másrészt, mert szeretett utazni. Egyszerű, konok székely ember volt, ácsmesterséget tanult, s azzal is kereste a mindennapi kenyeret. Szerette a történelmet, és büszke is volt arra a tudásanyagra, amelyre főként önszorgalomból, olvasás révén szert tett. A hunyadi látogatások mindig alkalmat teremtettek arra, hogy történelmi tudását, jártasságát megcsillogtassa, hiszen a kényes kérdések, mint például, hogy kié is ez a föld, elengedhetetlenül előkerültek. Olykor-olykor heves vitába torkollott a baráti, rokoni beszélgetés, kinek-kinek a maga története/történelme volt az igazabb, a kedvesebb. És egyikük sem értette, sem nagyapám, sem a félig román unokatestvér, hogy a másik miért nem fogadja el az ő verzióját. Gyerekfejjel nehéz volt különbséget tenni a nagyapámtól hallottak és az iskolában tanítottak között, mert a könyvek az utóbbit igyekeztek alátámasztani, de a jó öreg mindig helyre tett, mondván: ezek a történelemkönyvek elferdítik a valóságot. Tőle tudtam meg azt is - s rövid ideig szórványban élő magyarként többször megtapasztaltam -, hogy a bozgor azt jelenti: hazátlan.

Nagyapám nem volt magyar állampolgár, mert 1940-'44 között a szülőfalu a határ túlsó oldalára esett. Immár nem is lesz papírforma szerint sose az, hiszen kilenc éve alussza örök álmát. Az ő emlékének szentelem azt a közelgő februári napot, amelyen Isten segedelmével kimondom: Isten engem úgy segéljen!

Az állampolgársági eskütétel közeledtével örvend a szívem, de az örömbe üröm is vegyül. Sajog a lelkem. Fáj mindazokért, akikkel már elhitették, hogy magyar állampolgárként ezen a földön hazátlanok lesznek, nem lesz nyugdíj, nem lesz fizetés…

Dimény József: Panaszmentes világ

2012. 02. 03. Panaszmentes világ Dimény József

Az elmúlt évek családlátogatásai rendjén döbbentem rá arra, hogy mennyire szeretünk panaszkodni. Szinte kivétel nélkül minden családnál a panasz jött, jön elő: betegség, pénzhiány, munkanélküliség, válság. Még olyan helyeken is, ahol nyilvánalóan látszanak a jólét jelei. Ha más nem jut eszünkbe, akkor beszélünk arról, milyen borzalmas dolgokat mutat a Televízió. Már a megnevezése is beszédes. Tele van olyan vízióval (látomással) amely elhomályosítja tisztánlátásunkat. A szenzáció-keresés, a rossz történések világgá kürtölése a legjellemzőbb. Az nem hír, ha valahol valami a maga rendjén történik. Nem kell elhinni nekem, csupán megnézni a 17 órás horror-híradót a PRO TV-n – 10 hírből 9 valami szörnyűségről szól. Az csak természetes, hogy utána nem mernek nyugodtan aludni az emberek, és folyamatosan panaszkodnak válságról és nehéz helyzetről.

Én nem szeretnék a panaszkodók táborába tartozni. Nagyszerű gondolattal és könyvvel ismerkedtem meg az elmúlt évben. Will Bowen amerikai unitárius lelkész hozott létre egy mozgalmat melynek neve: Panaszmentes világ. Sikerült megszereznem a könyvet és nagyszerűnek találtam. A dolog lényege, hogy felteszel egy lila karkötőt, és nem panaszkodsz, nem pletykálsz, nem mondasz rosszat senkiről. Ha rajta kapod magad és mégis megtörténik, átteszed a másik csuklódra. A cél, hogy a karkötő 21 napig egyik kezeden maradjon. A nyáron a testvérgyülekezetből voltak itt látogatóban és megkértem, hozzanak nekem ilyen karkötőket. Néhány barátommal elkezdtük. Meg voltam győződve, hogy nem vagyok egy pletykálós, panaszkodós típus, ehhez képest az elején elég sűrűn kellett áttennem a karkötőt a másik csuklómra. Legtöbbet a családban panaszkodtam, és ha a kollegákkal egyházi ügyeket beszéltünk igencsak oda kellett figyelni. Fél év alatt jutottam el oda, hogy le tudom állítani magam, mielőtt felelőtlenül kijelentenék valamit. Belegondoltam, mennyivel másabb lenne egyéni és közösségi életünk, ha mindannyian csak a jó dolgokra figyelnénk, és nem mindig a hiányosságokra, hibákra. Teremtsünk magunknak panaszmentes környezetet! Kinek küldhetek lila karkötőt?

Buzogány-Csoma Csilla: Isten szemével

2012. 02. 02. Isten szemével Buzogány-Csoma Csilla

Hétköznapjaink időbeosztását – gyerekes családokra gondolok – az óvodai és az iskolai programok határozzák meg. Így zajlik egy átlagos hétköznapunk a mi és az Isten szemszögéből.

Reggeli ébredés, kapkodás.

Ma reggel, ébredéskor már ott voltam Veled a szépségesen kelő napsugárban, és bearanyoztam szobádat. Reméltem, hogy Jó reggelt! kívánsz majd nekem, de Te nem tetted. Azt gondoltam akkor, hogy talán kissé még korán van, s azért nem veszel észre.

Öltözés és öltöztetés, pakolás, kocsikulcs, lakáskulcs, gyerek.

Újból fel akartam hívni magamra a figyelmedet, amikor kiléptél az ajtón. Könnyű szellővel megcsókoltam arcodat, bűvös virágillatot leheltem Rád, majd madárénekkel szóltam Hozzád… De Te csak elmentél mellettem.

Rohanás, ügyintézés, munkahely, kollégák.

Később, a nap folyamán figyeltelek, amint a barátaiddal csevegsz. Milyen nagyon kívántam, hogy hozzám is beszélj. Vártam és vártam, de Te csak mentél a magad útján vakon.

Óvoda, iskola, a gyereknek néptánc, balett, zongora, furulya, magánórák…

Ma délután hűsítő záport küldtem Neked. Ott voltam minden cseppjében. Azután, hogy észrevegyél, még Rád is kiáltottam néhányszor az ég dübörgő viharával, remélve, hogy rám figyelsz majd. Puha felhők közé sokszínű szivárványt festettem az égre Neked, gondolva, hogy észreveszel majd, de Te csak rohantál, jelenlétemet észre sem vetted…

Vacsora, mese, imádság, fektetés.

Ma este, hogy méltón búcsúzhass el a naptól, szépséges naplementét küldtem Neked, s utána millió csillagban mosolyogtam Rád, remélve, hogy visszamosolyogsz majd, de Te nem tetted.

Lefekvés.

Ma éjjel, amikor lefeküdtél, holdfénnyel sugároztam be arcodat, hogy jelezzem: ott vagyok Veled. Reméltem, hogy beszélgetsz velem majd egy kicsit, mielőtt elalszol. De nem szóltál egy szót sem.

Azért én Veled maradtam, és vigyáztam Rád egész éjjel, gondolva, hogy talán reggel... majd reggel köszöntesz engem.

Miközben így sietünk, valósággal viharzunk, ne feledkezzünk meg egy annyit mondani: köszönöm. Erre is figyeljünk oda.

Buzogány-Csoma Csilla

ui.: A dőlt betűs részeket egy levélből idéztem.

Máthé Sándor: Többet birtokolni

2012. 02. 01. Többet birtokolni Máthé Sándor

„Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni, mert nem abban áll az élet, hogy az ember bővelkedik a vagyonban.” Elgondolkozom ezen a bibliai versen, s meglep, hogy mennyire modern, ma is aktuális kérdésekkel foglalkozik Jézus. A mai ember nem igen érti, legtöbbje el sem tudja fogadni azt, amiről Jézus beszél.

A mai emberek többsége szembeszáll ezzel a véleménnyel, mert azt valljuk, hogy az élet igenis abban áll, hogy legyen pénz, legyen vagyon, „legyen, amit aprítani a tejbe.” Mert minél több pénze van az embernek, annál inkább tud kedvére élni, úgy élni, hogy mások felfigyeljenek rá, és ha lehet, irigyeljék jólétét. Ez minden: bőség az ételben, italban, fényűzés az öltözködésben, a szükségletet messze felülmúló lakás és autó, és természetesen mindaz, ami a kényelmet, a nyugalmat biztosítja.

És ez még nem minden: az ilyen embernek sok „barátja” van, kiépítheti a megfelelő kapcsolatokat, összeköttetéseket és ily módon tekintélyt is szerez. Ha mégis bajba jutna, akkor éppen kapcsolatai révén megvan a protekció, a befolyásos ügyvéd, (ha kell több is) hogy megvédje, hogy „ártatlanságát” bizonyítsa.

Én sajnálom az ilyen embert, mert ha valakinek ennyiből áll az élet, akkor az elég nagy szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. A nagyobbik baj az, hogy nem veszi észre: azzal, hogy egyre többet akar birtokolni, éppen attól fosztja meg magát, amit el akart érni: a nyugalomtól, a megelégedettségtől, a függetlenségtől. Hiszen aki egyre többet akar szerezni, az egy pillanatra sem állhat meg, állandóan „hajtania” kell, különben rögtön lemarad; folyton lesnie kell a befolyásosak szavát, kegyüket kell keresnie, simulnia kell hozzájuk; folyton rettegnie kell, mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte: ha hígul a pénz, ha egyre magasabbra szökkennek az árak, ha csődbe megy, ha kirabolják…

Aligha lehet ezt életnek nevezni, akármilyen csillogó legyen is kívülről. Mennyire igaza van Jézusnak, hogy nem abban áll az élet, hogy bőven van-e pénze az embernek! S ha ezt elfogadjuk, akkor érdemes megfogadni a tanácsát is: „Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni!”

Az egyik legismertebb példázat a gazdag ifjú története. Ő is az életet kereste, méghozzá az „örök életet”, ezért ment Jézushoz, akinek elmondja, hogy a parancsokat mind megtartja. Milyen hiányossága van még? – kérdezi ártatlanul. A további beszélgetésből úgy tűnik, hogy Jézus megkedveli őt, és azt mondja neki: „Menj, add el, amid van, és az így kapott pénzt oszd szét a szegények között!”

Az önzetlenség, a rászorulókat segítő magatartás vezet, Jézus szerint, az igazi élethez, s ezt sajátosan így fejezi ki: „Kifogyhatatlan mennyei kincshez fogtok jutni, amely soha nem megy tönkre, és amelyet soha senki nem képes elvenni tőletek.”

Erre a gazdagságra, ezekre a kincsekre akarja felhívni Jézus a figyelmünket, és mint lehetséges járható utat kínálja, amikor az igazi életről beszél.

A döntés a miénk! Éljünk a lehetőséggel!