2012. március 31., szombat

Szabó Adél: Hozsánna

2012. 03. 31. Hozsánna Szabó Adél

Miénk a hozsánna diadala, és miénk a feszítsd meg gyötrelme is, de Tiéd a végső akarat.
Boldog a te gyermeked Isten, amikor a dicsőség koronájától megszédülten áll a tükör előtt és gyáva, amikor elhalkul a hozsánna, amikor a gyalázat, töviskoszorúja szorítja fejét. Te tudod, hogy szeretnénk, ha életünk állandó hozsánna lehetne, mert szeretjük a magunk ünneplést, de kevésbé a feszítsd meg-et, ha rólunk van szó. Ilyenkor menekülni szeretnénk, alkudozni, lefizetni, kiváltani, de vannak pillanatok, amikor ez lehetetlen, mert Te más mértékkel mérsz.
Segíts, hogy életünk mélypontjait méltósággal el tudjuk hordozni. Ha kell a szégyent, lehajtott fejjel. A megvetést, ha kell, alázattal. Ments meg a könnyebbik úttól, hol ezüstök csörrennek. Ments meg az árulástól, júdáscsóktól, a megalkuvástól, a testvér bemocskolásától, a mulandó tisztaság, a dics reményében.
Segíts alázattal állni az emberek elé, hozsánna idején, tudva, hogy hozsánna és feszíts meg percek töredékének különbsége csupán.
Adj erőt a hozsánna zuhatagában és eddz meg a kudarcok idejére, Isten. És bármit hozzon a holnap, ne hagyj magunkra. A te akaratod legyen meg a mi életünkben, aki kezedben tartod a mi törékeny emberi hozsánnánkat, de vállunkra nehezedő keresztjeinket is. Ámen.

2012. március 30., péntek

Fülöp Dezső Alpár: Ünnep felé

2012. 03. 30. Ünnep felé Fülöp Dezső Alpár

A hideg tél után végre megérkezett a tavasz. Öröm nézni, látni és észrevenni, ahogy a tavasz bontogatja rügyeit. A levegő vibrál, madárcsicsergés hallatszik, szinte érezhető, majdnem látható ahogy a fákban elindul a nedv fölfelé, selymesedik a fű a talpunk alatt. Mindenben az élet tapasztalható, az élni akarás. Jóleső érzés az embernek ebben a világban létezni, ezt az erőt magunkba lélegezni. A tavasz ezen erejében az élet öröksége felismerhető, s az Istenben hívő ember lelkében mindez az örök gondviselés bizonyítékává válik. Ekkor már nem rutinosan metsszük a fákat, túrjuk a földet, hanem műveljük az Istentől kapottat, szépítjük, gondozzuk az általa teremtettet.

Csakhogy a húsvétok örökélet-megtapasztalásait általában megelőzik a nagypénteki szenvedések. A 22. zsoltár jut eszünkbe sokszor, amikor az ember tehetetlen féregnek érzi magát, vagy megkörnyékezik ellenségei... Ebben az állapotban megtalálni az egyetlen – még létező – segítséget, s Istenhez imádkozni: valóban azt jelenti, hogy emberként meghajtjuk fejünket az alázat jegyében. De ha az ima erőt ad, akkor a mi állapotunk is sokat javulhat. S e javulásban felismerjük újra Isten szeretetét.

Két külön „világ”: természet és ember, s mégis ugyanaz a folyamat megy végbe mindkettőben. Avagy a téli hó és jég és hideg rideg világában nem-e úgy érezheti magát a természet, mint a 22. zsoltár embere? Vagy fordítva a nyomorúságos ember nem láthatja-e, hogy minden tél után felmosolyog a Nap?

2012. március 29., csütörtök

Bartha Mária Zsuzsánna: Fényszennyezés

2012. 03. 29. Fényszennyezés Bartha Mária Zsuzsánna

Megdöbbenéssel olvasom, hogy védetté válik a csillagos égbolt látványa tiszta időben. Mert a mesterségesen előállított fénnyel is lehet szennyezni környezetünket. Ez megzavarja az élővilágot, beleértve az embert is.
Ha valami, akkor a fény fogalma egyértelmüen pozitív a vallásos szótárban. Mind a fény felé törekszünk és kerüljük a sötétséget. „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned levő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?” – ezt tanítja Jézus. A tisztasághoz a világosságot, a gonoszsághoz a sötétséget társítja – nyilván lelki értelemben. Talán lelki szegényedésünk az oka, de fizikai síkra hozzuk a fényt, és éppen ezzel szennyezünk.
Mintha nem is akarnánk a természet törvényei szerinti megnyugvásban, pihenésben – ha úgy tetszik sötétségben – részt venni. Inkább világításba borítunk mindent, eget és földet, hogy az a belső világosság helyett is működjön. De sajnos így nem az igazi, csak szennyez és zavar, mint az örökös neonfény a cellában a rabokat.
Böjt idején magunkhoz kell ölelnünk a sötétséget, a gyengeségeinket, a megkísértéseinket is. A sötétben megnyugszunk, kipihenjük magunkat, lelkünk és testünk is felkészül a nappalra. A lélekben születő fény engedi meglátni tiszta időben a csillagos eget.

2012. március 28., szerda

Andorkó Attila: Döntéseink

2012. 03. 28. Döntéseink Andorkó Attila


Közhelyként szoktuk emlegetni, hogy betegségeink egyik leggyakoribb forrása a stressz. Az elmélet megalapozója Selye János osztrák-magyar származású orvos és vegyész volt, akinek 1936-ban jelent meg első publikációja a stresszről. Magyarul leginkább úgy lehetne leírni, mint: folyamatos feszültség vagy tartós idegesség.
Az emberi test című kiállítás utolsó termében egy ismertető lapon azt olvashatjuk, hogy betegségeink 90 százalékáért ez az úgynevezett urbanizációs betegség a felelős. Magyar nyelvünk szépen megfogalmazza ezt, mert sokszor mondjuk, hogy ezt vagy azt nem tudunk lenyelni, megemészteni stb. Ez gyakran torok, hangszál vagy akár gyomorfekélyhez is vezethet. Gyökössy Endre írja: „Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és tarts ki hűségesen mellette! Például: Elveszíted az állásod. Följelentenek valamiért. Megcsal a párod. Stb. Gondolj rá minél gyakrabban. Lehetőleg evés és lefekvés előtt! Ezt fűszerezd meg a napi változatos apróságokkal: feladtál egy levelet, de nem tettél rá bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot. Tele van a város (akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi lehet egy légköbméterben? Tegnap a főnöködnek mondtál valamit, s az biztosan megsértődött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Aki csak egy ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az eredményben: idegösszeomlás.” (Akarsz-e meggyógyulni, Szent Gellért kiadó és nyomda, 1959)
Ha ezt a „tanácsot” követjük, szinte biztos, hogy előbb-utóbb valamely szervünk jelez, hogy valami nincs rendben, s akkor ránk tör(het) a depresszió, ami egy másik népbetegség, egy másik történet.
Döntéseink egész sorát éljük meg minden nap. Tőlünk függ, hogy mennyire engedünk teret a fojtogató, rohanó, idegösszeomláshoz vezető feszültségnek.
Mindenki a saját, a maga útját járja. Vannak, akik még csak most indulnak, míg mások talán túl hamar a végére értek vagy érnek. Bárhogy is formáljuk életünk ösvényeit, tény, hogy az út, amelyen járunk, a döntések, amelyeket hozunk, megmondják, kik vagyunk, milyenek vagyunk. A döntéseink az életünk építőkockái. Alakítják a múltat, a jelent és a jövőt. Az összes hibánk, téves döntésünk ellenére minden nap új választási lehetőségek egész hadát tárja elénk. Tőlünk függ, hogy mennyire pozitívan vagy negatívan fogjuk fel életünket, az adott helyzetünket, s hogy mennyit teszünk annak érdekében, hogy ez jó vagy még jobb irányba tudjon változni.

Közhelyként szoktuk emlegetni, hogy betegségeink egyik leggyakoribb forrása a stressz. Az elmélet megalapozója Selye János osztrák-magyar származású orvos és vegyész volt, akinek 1936-ban jelent meg első publikációja a stresszről. Magyarul leginkább úgy lehetne leírni, mint: folyamatos feszültség vagy tartós idegesség.

Az emberi test című kiállítás utolsó termében egy ismertető lapon azt olvashatjuk, hogy betegségeink 90 százalékáért ez az úgynevezett urbanizációs betegség a felelős. Magyar nyelvünk szépen megfogalmazza ezt, mert sokszor mondjuk, hogy ezt vagy azt nem tudunk lenyelni, megemészteni stb. Ez gyakran torok, hangszál vagy akár gyomorfekélyhez is vezethet. Gyökössy Endre írja: „Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és tarts ki hűségesen mellette! Például: Elveszíted az állásod. Följelentenek valamiért. Megcsal a párod. Stb. Gondolj rá minél gyakrabban. Lehetőleg evés és lefekvés előtt! Ezt fűszerezd meg a napi változatos apróságokkal: feladtál egy levelet, de nem tettél rá bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot. Tele van a város (akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi lehet egy légköbméterben? Tegnap a főnöködnek mondtál valamit, s az biztosan megsértődött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Aki csak egy ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az eredményben: idegösszeomlás.” (Akarsz-e meggyógyulni, Szent Gellért kiadó és nyomda, 1959)

Ha ezt a „tanácsot” követjük, szinte biztos, hogy előbb-utóbb valamely szervünk jelez, hogy valami nincs rendben, s akkor ránk tör(het) a depresszió, ami egy másik népbetegség, egy másik történet.

Döntéseink egész sorát éljük meg minden nap. Tőlünk függ, hogy mennyire engedünk teret a fojtogató, rohanó, idegösszeomláshoz vezető feszültségnek.

Mindenki a saját, a maga útját járja. Vannak, akik még csak most indulnak, míg mások talán túl hamar a végére értek vagy érnek. Bárhogy is formáljuk életünk ösvényeit, tény, hogy az út, amelyen járunk, a döntések, amelyeket hozunk, megmondják, kik vagyunk, milyenek vagyunk. A döntéseink az életünk építőkockái. Alakítják a múltat, a jelent és a jövőt. Az összes hibánk, téves döntésünk ellenére minden nap új választási lehetőségek egész hadát tárja elénk. Tőlünk függ, hogy mennyire pozitívan vagy negatívan fogjuk fel életünket, az adott helyzetünket, s hogy mennyit teszünk annak érdekében, hogy ez jó vagy még jobb irányba tudjon változni.

2012. március 27., kedd

Sipos Mónika Rebeka: Szépséges törvények

2012. 03. 27. Szépséges törvények Sipos Mónika Rebeka

A Fitos-hegy lábánál lassan ébredezik a tavasz. Sürgettem volna, ha lehet, hogy a napsugár erősödő melegével egyszerre tűnjön el a fehér, vastag hótakaró. Pedig az is szép volt, nyugtázom magamban. Aztán lassan még egyszer elismétlem gondolatban: mindennek megvan a maga ideje. Már nem csak a fehér színt látom, ami kezd részeire bomlani. A színek kezdenek életre kelni és gyönyörködtetni. Milyen jó volna a szépséget mindig meglátni! És a szépet mindig szépnek látni!

A madáretető már magányosan ringatózik a tornácon, pedig nemrég még túlélő eleséggel volt megrakva, s a diófáról bátran szállt alá seregestől a veréb, a cinke, a csuk, a szajkó, a harkály. Most már visszatért „vándortársaikkal” vannak elfoglalva, hajnaltól késő estig vidám dallal kedveskednek egymásnak és nekünk.
Talán nekik is köszönhető, hogy a természet érzékeny folyamataiba egy kicsit jobban be tudtam kukkantani, nemcsak szemmel, hanem szívvel is. S ahogy a tornácon élvezem a napsugár simogatását, és várom a tavasz mámorát, úgy várom, hogy a déli nap melege, a tavasz illata „próbarepülésre” hívja az oly sokat kaptárban kuksoló, dolgos méheket is. De várhatom… A szomorú valóság az, hogy már csak találgatni tudom, hogy a színeiben oly szép pompázatos zöld vagy piros harkály volt-e a gyilkos ellenség, vagy mindkettő?
A természetnek megvan a maga törvénye, amibe jó, ha csak bekukkantani tudunk. A túlélésnek is megvan a maga törvénye. A méheknek a harkály, a harkálynak a karvaly, a karvalynak a héja az ellensége. S az embernek az ember. Nekünk is megvannak a törvényeink, a szokásaink, a túlélési ösztöneink. Az emberiség tavasza, a mi újjászületésünk abban rejlik, ha a mindennapok harcában nem ellenségként, vetélytársként, hanem embertársként tekintünk egymásra, s így próbáljuk széppé varázsolni Istentől kapott földi életünket. Ehhez azonban szükséges, hogy ne csak szemünkkel, hanem szívünkkel is lássunk!

2012. március 26., hétfő

Moldován-Szeredai Noémi: Az özvegy

2012. 03. 26. Az özvegy Moldován-Szeredai Noémi

Az özvegy belenézett a gyertya lángjába, majd folytatta:

„Reggel előkészítem a reggelit, megterítek neki is, s leülök reggelizni. Nagyon szerette a napnak ezt a részét. Ekkor beszéltük át a napi programot, terveztünk, s a kivitelezés hogyanját döntöttük el. Most gyertyát gyújtok, s olyan mintha ő is itt lenne. Imádkozom, sírok, de próbálom fájdalmamat határok közé szorítani. Nem szeretném, hogy ne legyen nyugta tőlem, hogy visszarángassam lelkét gyászommal és kétségbeesésemmel. Mert borzasztóan fáj ez a hirtelen halál és mélységesen kétségbe ejt. Visszagondolok a hosszú évtizedekre, milyen biztonságot adott nekem és a családnak, a nehéz időkben is tudtuk, hogy a családon belül biztonság és békesség van. Csodálatra méltó, ahogy az emberekkel bánni tudott. Ahogy meghallgatta, szinte kibeszéltette őket, mindenki nyugodtan elmondta, ami a szívét nyomta, s ő mindenkit meghallgatott és mosolyogva felvidított. Összetartotta a nagy családot is, de a falustársakat és elszármazottakat is.

Nagyon örvendek, hogy el tudtam búcsúzni tőlle. Mielőtt jöttek, voltak részvétet nyilvánítani, egy kis időre csak mi voltunk, a család és akkor hangos szóval elbúcsúztam, elmondtam neki mindent és megköszöntem neki mindent, amit tőle kaptunk: én, a gyermekeink és az unokák. Együtt imádkoztunk. Ez nagyon megnyugtat. S az, is, hogy a temetőbe kimenve, megfogjuk egymás kezét és úgy tudunk imádkozunk. Jó, hogy tudunk beszélni erről a fájdalomról és gyászról, ezáltal még erősebb lesz közöttünk –gyermekeimmel, unokáimmal, menyeimmel és vejemmel – a kapocs.

Sokat gondolkodom, s akármennyire is fáj, hogy ő távozott hamarabb, nem akartam volna, hogy fordítva történjen. Nagyon fájt volna és sajnáltam volna őt, ha ő marad egyedül a gyásszal és ezzel a mérhetetlen fájdalommal.

De érzem, ahogy Isten ereje segít és vigyáz rám.”

Nagy László: Tedd le terhedet

2012. 03. 25. Tedd le terhedet Nagy László

Múltunk, emlékeink, mint nyáron az árnyék, kísérnek. Hiába erőlteted, tőlük szabadulni nagyon nehéz, vagy épp lehetetlen. Akkor jönnek elő, jelennek meg, amikor nem is gondolnánk, és meghatározzák napjainkat. Egy-egy kedves emlék mosolyt, derűt fakaszt, a fájdalmas meg keserű könnyeket.

Befolyásolhatjuk-e emlékeink megjelenését, hogy csak a szépek jelenjenek meg? Azt gondolom, hogy nem. Környezetünk valós, rideg világa tesz annak érdekében, hogy kevesebb legyen a mosoly és több a fájdalom. És mégis: a fájdalmas emlékektől szabadulni kell. Cipelni, keresztként hordozni a bántást és csalódást, a rossz szándékú megjegyzéseket és minősítéseket nem érdemes. Jó példa erre a következő történet.

Két zen szerzetes, Tanzan és Ekidu olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.

A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekidu nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt:

- Miért cipelted át azt a lányt az úton? Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk.

- A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. Te még mindig cipeled? (Eckhart Tolle)

Épp ennyire könnyű lenne?

2012. március 25., vasárnap

Bíró Attila: A múlt mindig megszépül?

2012. 03. 24. A múlt mindig megszépül? Bíró Attila

A bibliai Mózes negyvenévnyi pusztai vándorlása során, vélhetőleg gyakran találkozott népe részéről olyan kérdésekkel és problémákkal, melyek bizony nem csak elgondolkoztatták, hanem kétségbe ejtették és elbátortalanították, sőt, nem egyszer emiatt megkérdőjelezte saját prófétaságának hitelességét is. A pusztai körülmények, az otthontalanság, a folyton úton levés, az ismeretlen vidékek bizonytalansága miatt a nép, Izrael többször zúgolódik, elégedetlenkedik és háborog Mózes ellen, és siránkozik az Úrnak. A 4Móz 11 fejezetben is egy ehhez hasonló jelenet van megörökítve, amikor nemcsak zúgolódik és siránkozik, hanem egyenesen visszakívánkozik Egyiptomba!!! A megnevezett helyen épp az a gond, hogy a nép a mannát megunva ismét húst követel magának. „Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül.”

Mi kellett történjék ahhoz, hogy a nép, vagy egyáltalán bárki visszakívánkozzon a nyomorúságba, az elnyomottságba? Milyen körülmény alakulhatott ki, amelyből az ember a fogságba és a megaláztatásba kívánkozik? Hogyan lehet eljutni addig, amikor már a lehető legrosszabb életre áhítozik valaki?

Hála legyen a jó Istennek, hogy én rövid ideig, alig gyermekként éltem meg a múlt rendszer kegyetlen időszakát! DE, mind a mai napig nem tudom megérteni azokat az embereket, akik huszonkét év után is visszaáhítoznak, visszavágynak egy életellenes, kegyetlenségeitől ordító, elképesztő horrorisztikus időszakba. Mi történhet ma, amikor arról beszél valaki, hogy „bizony, akkor jobb volt!” Hogyan lehet eljutni addig, amikor a „mannát” megutálva, porcióra szabott olcsó felvágottért újból órákat állna sort egy pókhálóval bérelt, kongó üzlet előtt?

A kérdések sorát nem folytatom, hanem e helyett inkább reménykedem abban, hogy a ma élő Mózesek nem esnek kétségbe, nem bátortalanodnak el, és nem kérdőjelezik meg munkájuk hitelességét. Hiszek és reménykedek abban, hogy a mindenható, jó Isten egyszer bennünket is elvezet arra a földre, ahol a lélek mezején isteni forrásra találunk, s a mennyei eledelt majszolva, háladalt dudorászhatunk Neki.

2012. március 22., csütörtök

Pál János:Ó- és újember

2012. 03. 22. Ó- és újember Pál János


„Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki a csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, és újuljatok meg a Lélek által elmétekben, és öltsétek fel az újembert, akit Isten újjáteremtett és tiszta igazságban és valódi szentségben él.” – olvassuk Pál apostolnál, aki arra biztat: dobjuk le magunkról a bűn rongyait és öltsük fel helyette az erény ruháját.
Ruházkodásunkat számtalan tényező befolyásolja. Időjárás, divat, élethelyzetek, funkcionalitás. Például, ha a kinti hidegből egy meleg helyiségbe toppanunk, rögtön levetjük kabátunkat, amikor pedig távozunk, ismét magunkra öltjük azt. Ha gyalogolni megyünk, nem kötünk nyakkendőt, igyekszünk lengébben öltözni. Ha valamelyik ruhadarabunk divatjamúlt lesz, kidobjuk.
Ez a gyakorlat „erkölcsi ruházkodásunk” terén is dívik. Mert aszerint öltjük magunkra az ó- vagy újember ruháját, a gyarlóságot és erkölcsöt, ahogyan éppen körülöttünk a szelek fújnak, vagy amit éppen az egyéni érdekek diktálnak.
Pál szerint kötelességünk magunkra ölteni az újembert, kötelességünk a lelki megújulás.
De kit érdekel ma Pál? A végén talán még feledésbe merülne… Azt pedig ugye nem szeretnénk?!

„Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki a csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, és újuljatok meg a Lélek által elmétekben, és öltsétek fel az újembert, akit Isten újjáteremtett és tiszta igazságban és valódi szentségben él.” – olvassuk Pál apostolnál, aki arra biztat: dobjuk le magunkról a bűn rongyait és öltsük fel helyette az erény ruháját.

Ruházkodásunkat számtalan tényező befolyásolja. Időjárás, divat, élethelyzetek, funkcionalitás. Például, ha a kinti hidegből egy meleg helyiségbe toppanunk, rögtön levetjük kabátunkat, amikor pedig távozunk, ismét magunkra öltjük azt. Ha gyalogolni megyünk, nem kötünk nyakkendőt, igyekszünk lengébben öltözni. Ha valamelyik ruhadarabunk divatjamúlt lesz, kidobjuk.

Ez a gyakorlat „erkölcsi ruházkodásunk” terén is dívik. Mert aszerint öltjük magunkra az ó- vagy újember ruháját, a gyarlóságot és erkölcsöt, ahogyan éppen körülöttünk a szelek fújnak, vagy amit éppen az egyéni érdekek diktálnak.

Pál szerint kötelességünk magunkra ölteni az újembert, kötelességünk a lelki megújulás.

De kit érdekel ma Pál? A végén talán még feledésbe merülne… Azt pedig ugye nem szeretnénk?!

2012. március 21., szerda

Máthé Sándor: Imádság békességért

2012. 03. 21. Imádság békességért Máthé Sándor

Urunk! Felséges Isten! Gondviselő Atyánk!

Ha a világra tekintünk, csak küzdelmet látunk.

Mindenhol erőszak és nyomában szenvedés.

Népek háborúznak egymással.

Ölnek a békéért, legalábbis ezt mondják.

Nem értjük, Istenünk, hogy lehet ez.

Háborúznak a világgal.

Kifosztják, tönkreteszik teremtett világodat,

A gyors haszonért, meggazdagodásért.

Háborúznak önmagukkal:

Gyanakvással, félelemmel, magányosan,

Reménytelenül és céltalanul.

Hol van a te békéd, Istenünk?

Mit akarsz üzenni nekünk ma?

Amikor Jézus az ő békéjét ajánlotta,

a kereszttel nézett szembe,

Mégsem üres szavak ezek.

Ő beszélhetett békéről, békességről,

Mert ő mindenekkel megbékélt.

Megbékélt veled Uram, hisz akaratodat teljesíttette.

Megbékélt az emberrel, mert bármit is tettek vele,

Semmi sem tudta megölni benne a szeretetet.

Megbékélt önmagával, mert mindvégig hű maradt.

S ha átérezzük, azt, amit ő érzett, Istenünk,

Felfedezzük szereteted nagyságát, erejét,

És tudjuk, hogy úgy fogadsz el, amilyenek vagyunk.

Ez megnyugtat és békével tölti el szívünket.

Letehetjük a fegyvert.

Ma azokért imádkozunk, akik békességre vágynak.

Segíts, hogy békéd eszközeivé válhassunk,

Hogy általunk a Te békéd elérjen másokat is.

Közösséget, emberi kapcsolatokat építhessünk,

És építhessük a Te országodat,

Békét teremtve a Te nevedben.

Ámen.

Rácz Norbert: Szennyes

2012. 03. 20. Szennyes Rácz Norbert

„Minden tiszta a tisztának, de a fertőzötteknek meg a hitetleneknek semmi sem tiszta, sőt szennyes mind az elméjük, mind a lelkiismeretük.”

A fentebb idézett sorok Pálnak Tituszhoz írott leveléből (Tit 1,15) származnak. A levél elejéből kiderül, hogy Pál Tituszt Kréta szigetén hagyta, azzal a nem könnyű feladattal, hogy az ottani városokban szervezze meg a keresztény gyülekezeteket, válasszon presbitereket és püspököket. A levél pedig útmutatást kíván adni Titusznak ebben a munkában. A feladat nem egyszerű, hiszen abban a korban erősen élt az a meggyőződés, hogy a krétaiak mind hazug, erkölcstelen emberek. Az előítélet – nyilvánvalóan – egy krétaitól, Epimenidésztől, a hét görög bölcs egyikétől származik, ám Pál is átveszi a gondolatot, amikor Tituszt emlékezteti a „tényről”: „«A krétaiak mindig hazudozók, gonosz vadállatok, lusta, falánk népség.» Ez a vélemény igaz.” (Tit 12b–13a). E nehéz helyzetet fokozza még az a tény is, hogy a szigeten, vélhetőleg a keresztények között zsidók is megjelentek, akik az ószövetségi étkezési tilalmakat próbálták elfogadtatni. Pál ebben a kérdésben is igen határozott, amint a fent idézett vers is jelzi.

Ám engem jelen pillanatban nem az étkezési szabályok körüli vita érdekel, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan válhat az embernek szennyessé mind az elméje, mind a lelkiismerete? Itt, kérem szépen, egy betegséggel állunk szemben, ami – meglátásom szerint – nem ért véget az Ókorral, hanem napjainkban is létezik. Egy olyan szennyezésről van szó, ami régen túlnőtte Kréta határait, és folyamatosan terjed ebben a világban is. A betegség legteljesebb leírását, illetve annak globálissá alakulását Hamvas Béla egyik művében találtam meg, ahol a következők olvashatók: „Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít, éspedig a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. (…) Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. (…) A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi rafináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására éljenek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen.”

Ijesztő előretekintés, amelynek sajnos, az előjelei világunkban egyre hangsúlyosabban mutatkoznak. Mintha már mutatkozna az emberiség szellemi horizontján a várva-várt „gyermek”, a csirihau. Nem maradt más hátra, mint megtalálni a vakcinát a betegség ellen, ami, mint a legtöbb kór esetében, a megelőzésben rejlik. Igen, megelőzni az új lény kialakulását, csírájában elfojtva az elme és a lelkiismeret totális beszennyeződést. Ezt pedig csak azáltal lehetséges, hogyha megértjük a kialakulás folyamatát. A szennyeződés először az elmét támadja. Az első tünet az érdektelenség. Nem érdekel, nem számít, nekem nem fáj. Ezt követi a lustaság. Nem zavar, nem teszek semmit, amúgy meg minek is tenni. Ekkor még éber a lelkiismeret, és figyelmeztet, ám a megbomlott, vagy beszennyeződött elme végső támadást indít a józanság utolsó bástyája ellen is. Miért is érdekelne bárkinek a sorsa, hiszen nekem úgyis mindegy, a másik amúgy sem jobb mint én, nem érdemes. Ilyen roham után a lelkiismeret elhallgat, s teret kínál a ferde, szennyes elmének, hogy létrehozza a maga szennyes törvényeit, a többit már Hamvas megírta.

De van gyógyszer! Mégpedig a tudatosság. Tudatosan és folyamatosan figyelni a jelenségeket, lesni a tüneteket, és nyesni azokat minél hamarabb. Nemet mondani az érdektelenségre, a lustaságra, és igent a lelkiismeret szavára. Akinek van füle, hallja meg!

2012. március 19., hétfő

Lőrinczi Lajos: Szenteltessék meg a te neved

2012. 03. 19. Szenteltessék meg a te neved Lőrinczi Lajos

Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam a Miatyánkkal. Bibliaórán és prédikációkban is. Mert zavart, hogy gépiessé válása miatt nem figyelek és figyelünk eléggé a tartalmára. Pedig igencsak megérdemli, hogy ne üdvszerző célzattal, imamalom-szerű pergetéssel „átessünk rajta”, hanem forgassuk úgy a lelkünkben, hogy üzenete olyan gazdaggá tegyen, ahogyan Jézus akarhatta, amikor mintaként tanítványainak elmondta.

Figyeltünk-e fel arra, hogy a Miatyánk kéréseinek első része Istenre, a második része önmagunkra vonatkozik? Mit sugall, mit jelent ez? Mit akar Jézus ezzel nekünk tanítani? Azt, hogy életünkben Istennek az első helyet kell betöltenie. Mint ahogy a világmindenségben ő a legnagyobb, a mi életünkben is Neki kell a legnagyobbnak lenni. Tőle származik minden, ezért akkor lesz helyes, jó, boldog az életünk, ha Isten benne nem a másodlagos, hanem első helyet foglalja el. Ha önmagunk elé, fölé helyezzük.

Szenteltessék meg a te neved! Jézus imádságában ez az első kérés. Gondolkozzunk csak el egy kicsit! Reggel, megébredve, ha végiggondoljuk napunkat, s netán imádságban sóhajtunk Istenhez, mi az első kérésünk? Kire vonatkozik? Biztosan önmagunkra. Azt kérjük, hogy segítsen meg azon a napon, munkánk végzésében. Jézus nem így gondolkodik. Jézusnak Isten az első. Azt mondja: szenteltessék meg a te neved! Mert az első kérés a legfontosabb. Ami a legfontosabb, azt előtérben tartja az ember.

Szenteltessék meg a te neved. Mit jelent ez? A szent szó mindig valamilyen istenire vonatkozik. (Miért is irtózunk tőle?) A legnagyobbat, a legjobbat, a legszebbet, a legdicsőbbet jelenti. Olyant, amilyen maga Isten. Olyan, amilyenek megközelítésére, jelleme formálása által, az embernek, Isten gyermekének törekednie kell. Legyen szent a te neved! Miért kell megszentelődnie annak (Isten nevének), ha már szent?

De vajon szent-e? Vajon szent-e Isten neve mindenki ajkán? Vajon szent-e Isten neve mindenki életében? Vajon nem szennyezi-e be az ember szörnyű szóbeli és cselekedetbeli káromkodásaival Isten nevét? Nem szentségteleníti-e meg szitkozódásaival, bűnös cselekedeteivel és mulasztásaival, felelőtlenségével, nemtörődömségével Isten nevét, képét?

Szenteltessék meg a te neved! Vagyis mindenütt ismerjék el szentségedet! Minden ember fogadja el hatalmadat! Minden ember értse meg lényed lényegét, a hatalmasságod és mindenhatóságod mellett a szeretetedet! Mindannyian éljünk úgy, beszéljünk úgy, hogy szavaink, cselekedeteink által megszenteltessék, megdicsőíttessék, szerettessék a te neved, az Isten neve – az Isten.

2012. március 18., vasárnap

Székely Kinga Réka: Ima az életért. Férfibeszéd

2012. 03. 18. Ima az életért. Férfibeszéd Székely Kinga Réka

Amikor unitárius férfiak beszélnek saját hitükről, vallásos élményeikről, leplezetlenül, mindig úgy érzem, hogy eljött Isten országa hozzánk is. Nem kételkedem az unitárius férfiak hitében, de sokszor olyan érzésem támad, mint amikor a piacon az árus a gyengébb árujától akar mihamarabb megszabadulni, ezért agyba-főbe dicséri a gyenge terméket, célja az, hogy én megvegyem, és továbbálljak. Az unitárius férfiak többsége leginkább, avagy legkönnyebben a mindennapi kenyér előteremtéséről beszél, a karrierről, a távoli helyekről, melyeket meglátogatott, a politikáról, ami egyfelől a közösség jólétének záloga, másfelől az opportunisták arénája, a vadászatról, a divatról, a nőkről, a meg-megboltó, ám mégis irigylésre méltó nagyokról, és az erőtlenül egy helyben topogó kicsikről.

Volt egyszer, hol nem volt... Brassóban, mécsesek sokasága ragyogott az adventi lila délutánban, és egy unitárius férfi az unitárius csodáról mesélt. Klasszikus értelemben vett csodatörténet volt, mert az imával kikönyörgött történést fogadalommal pecsételte meg. Hitvestársa életéért könyörgött és fogadkozott. Még csak néhány évet kért. Tudta, hogy minden perc világra szóló szenzáció annak, akit a halál tart karmai között. Az ima meghallgattatott. Az életéveket megkapták, s aki kérte és érte fogadalmat tett, soha nem szegte meg fogadalmát.

Szeretem hallgatni azokat az élettörténeteket, amelyek az élet lényegéről szólnak. A fecsegő, hőzöngő vadász-halász történetek, a hódító, gyarmatosító, majd megmutatjuk, fehér ember történetek vagy felbosszantanak vagy egyenesen kiábrándítanak.

Szeretem hallgatni a férfit, a férjet, az apát, a nagyapát, az igaz barátot, aki képes szavakba foglalni lelkének nagy küzdelmeit, aki képes beismerni azt, hogy e világot csak akkor tudja uralni, ha önmagának is tud parancsolni. Szeretem hallgatni a férfi történetét, amely nem női történet, de mégis ugyanarról a küzdelemről, ugyanarról a szenvedésről, ugyanarról az örömről szól. Csak a metaforák, a jelképek különböznek.

2012. március 17., szombat

Sándor Szilárd: Versbe vedlett böjti ima

2012. 03. 17. Versbe vedlett böjti ima Sándor Szilárd

Álmaid ha összetörnek te ne maradj ébren,

Te bőrbe bújt lélek ne törődj a böjti kéjjel.

Így szólítnak téged, kinek neve elárult titok,

S jobb ha nem koronázza kínvallató szitok.


Tisztíts meg annyi elárult s elárvult év után,

Vagy segíts hozzá érnem oltárod parazsához,

Illesd vele ajkam egy remény-verte délután,

Hogy vízzé ne váljon a bor a vér panaszától.


Kivedlik a hó alól a virág harangos rügye,

Mint belőlünk e tisztulást-síró fohász.

Visszaforrik a hóra a rügynek fagyos tükre,

Darabokra törve mint havazós tavaszi tánc.


S hogy mégis mitől böjti e versbe-vert ima,

Vagy miért vedlik ritmusba, szavak inaiba,

Azt nem te döntöd el, hanem az kihez elér

E szavakká göngyölt böjti költemény.


Álmaid ha összetörnek mégis maradj ébren

Böjtös lélekkel tisztítsd szíved a fohásszal,

Majd ropogtass élő parazsat fogaid közt

Virrasztó-zsoltáros, de elárvult égi éjjel.

Állítsd meg magad az álom-rohanásban

Havas lelked kiolvad gondjaid közt.

2012. március 16., péntek

Székely Kinga Réka: A reménybe kapaszkodva

2012. 03. 16. A reménybe kapaszkodva Székely Kinga Réka

Ha tudnánk azt, hogy minden rossz idő véget ér egyszer, ha tökéletesen meg lennénk győződve arról, hogy a rossz idő alatt minket semmi baj sem ér, hálásak lennénk azoknak, akik a keserűséget okozzák nekünk , és szívünkből és tekintetünkből szeretet és mosoly áramlana. Azonban a rossz időket sokszor nem éljük túl maradandó károsodás nélkül, így szívünkben a szeretet, tekintetünkben a mosoly képtelen megszületni.

Amíg a nyolcvanas évek végén a középiskola padjait koptattam, dühösen viselve a karszámot, az egyenruhát és a hajszalagot, amíg lesütött fejjel rontottam be az iskolakapun a diktátor és felesége portréja, valamint az iskolai KISZ-titkár buna dimeneata-ja alatt, nem voltam meggyőződve arról, hogy annak a rossz időnek egyszer vége lesz. Csak apokaliptikus képeket láttam magam előtt, ahogy lerombolják az utolsó magyar falut is, ahogy asszimilálódik, avagy emigrál az utolsó erdélyi diák is, ahogy leomlik az utolsó magyar síremlék is a Házsongárdi temetőben...

Húsz évvel a reggeli sokkok után immár szülői és szakmai gondokkal terhesen baktattam felfele a kopott iskolalépcsőn, amikor egy mennyeinek tűnő kedves hang így köszöntött: Isten áldja! Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt a hajdani KISZ-titkár. A két hatalmas portré társaságában közeledett felém, hallottam a recsegő hangon diktált reggeli jókivánságokat. Aztán, mint amikor az aceton feloldja a körömlakkot, a kapusszoba mostani szolgálatosának kedvessége feloldotta rémisztő látomásaimat.

Mennyire nem hittem akkor, húsz évvel ezelőtt azt, hogy a rossz idők lejárnak, mennyire nem hittem azt, hogy az életet, az egyénit és a közösségit mindig újra lehet kezdeni! A megvetés és grimasz hegyeit gyűjtöttem magamban, mert hitem ingadozott, mert utamat nem találtam a bozótosban.

A rossz időket túl kell élni. Nem szabad eldobni a bizalom mentőcsónakját. Kapaszkodni kell a remény leghalványabb sugarába is, bízni kell az egyetlen megmaradt igaz szóban is. Kapaszkodni kell a remény legvékonyabb pókhálójába is, bízni kell az egyetlen megmaradt igaz tettben is.

A rossz idők mindig véget érnek, oly váratlanul, mint márciusban a tél, s oly észrevétlenül köszönt be életünkbe a jó, mint az első hóvirág, szintén márciusban. Persze a jó sem tart mindörökké, hisz az idő múlásával saját hibánkból vagy önhibánkon kívül tomboló viharként tör össze minket a lélek szerinti rossz idő. A kitartás a lelki erő legnagyobb próbája. Tarts ki a szenvedés alatt, mert mindig jön, természetesen következik a szenvedés nélküli idő!

2012. március 15., csütörtök

Makkai-Ilkei Ildikó: Mártírok

2012. 03. 15. Mártírok Makkai-Ilkei Ildikó

2012. március 15-én a székelyszentmihályi négy ifjú vértanú sírja mellett állok meg. Három unitárius és egy református hősi halott, kiket 1848. november 6-án a Szentmihályon állomásozó császáriak, s a nekik behódolt románok végeztek ki.

Sebestyén József, a Kolozsvári Unitárius Kollégium szeniora, lelkészjelölt.

Bedő Ferenc, a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium, később a Kolozsvári Unitárius Kollégium diákja.

Barabás János, a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium szeniora, lelkészjelölt.

Bántó Sándor gazdatiszt.

„Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.”– olvashatjuk Máté evangéliumában, mely szavakkal Jézus kiküldi tizenkét tanítványát.

1848–'49-ben maroknyi népünk hasonló feladatot kapott. Mint a juhok küldettek ki a császári, valamint román behódolók, később az egyesített császári, cári seregek közé. De ők nem rettentek meg az ellenségtől. Amit azelőtt fülbe súgva mertek egymásnak elmondani, a szabadságharc idején a háztetőkről, a terekről kiabálták hangosan: Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! (Petőfi Sándor: Nemzeti dal) Zászlójukon az igazsággal, a szabadság vágyával, a haza szeretetével indultak harcba.

Elveszett a forrdalom, és mégis győzött. Áldozatokká váltak, és mégis diadalmaskodtak, mert csak a testet ölték meg, de a lelket el nem pusztíthatták. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.”

Ma nem a test, a lélek elpusztításáért folyik a harc. S talán soha nem volt oly sok a „farkas”, mely népünket, kultúránkat, gyermekeinket, otthonainkat, nyelvünket veszélyeztette volna, mint napjainkban. Tehát a forradalom ma is tart, de tart ám a kiküldetés, az elküldetés is Mesterünk, Jézus által. „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”

2012. március 14., szerda

Szász Ferenc: Fekete-fehér márciuska

2012. 03. 14. Fekete-fehér márciuska Szász Ferenc

újra és újra

számonkéretik rajtam

tavalyi kedvem


japán cseresznyék

hazai hóvirágok

szépségek mérge


de halandóként

nélkülük hogy bírhatnám

józan rútságom


nyelvet országot

tudom már nem kínálgat

ingyen halandó


s jövőért hitért

anyátlan árvaságom

kinek ajánljam


bőrömre vevő

nemhogy balek akadna

gusztusom nincsen


(2010. március)

2012. március 13., kedd

Gál Zoltán: Világvége elhalasztva

2012. 03. 13. Világvége elhalasztva Gál Zoltán

Egyik iskolás gyerek vallásórán megkérdezte, hogy hiszem-e azt, hogy idén decemberben lesz a világvége. Nemleges válaszomon meglepődött, és láttam tekintetében, hogy továbbra is foglalkoztatja ez a kérdés. Nyilván szülei a különféle hírcsatornákon keresztül értesültek az ősi jóslatról, és próbálták magyarázni vagy éppenséggel elfogadni az általuk hallottakat.

Emlékszem, gyermekkoromban sokat meséltek arról, hogy majd egyszer az autók repülni fognak, az egyszerű emberek számára is elérhető lesz az űrutazás, időgépek segítségével majd visszaléphetünk a múltba, és megváltoztathatunk egyes cselekedeteket. Mára azonban csupán a benzinár szökött az égbe, az autók a földön maradtak. Nemhogy űrutazásra, lassan autóbuszbérletre sem futja azoknak, akik nap mind nap ingáznak munkahelyükre. Az időutazás pedig ma is létezik az emlékek világában, ahol visszarévedünk, és elgondoljuk, hogy bizony milyen gyorsan telnek napjaink.

A világvége azoknak jelent bármiféle fenyegetést, akik félelemben élnek. Félnek az elmúlástól, a testi, lelki vagy éppen gazdasági összeomlástól, és úgy érzik, hogy nincs amiben megkapaszkodniuk. Így sodródnak az árral, a kitalált próféciákkal és szüntelenül kutatják életük értelmét. Jézus tanítása pedig ma is figyelmeztet bennünket: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?” (Mt 6,25-27)

Az elmúlt napok egyik legszembetűnőbb híre az volt számomra, hogy egy fanatikus, világvégét hirdető prédikátor – aki tanainak terjesztésére dollármilliókat költött – beismerte: az általa időzített világvége „tévedés” volt, így nem kíván újabb időpontot megnevezni. Világvégét már Jézus halála után is vártak az első keresztények, aztán az apokalipszis hite felerősödni látszott az emberi történelem azon időszakaiban, amikor nehézség sújtotta Isten legnemesebb teremtményét. Jövendöltek már világvégét 1914-re, 2000-re, 2011-re, 2012-re, és valamennyit elhalasztották. Talán ideje volna beismerni, hogy vannak olyan dolgok, amelyek emberi képességeinken túlmutatnak, mert „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” (Bartalis János)

És ez így van jól…

2012. március 12., hétfő

Lakatos Sándor: Óh, tanítómesterem!

2012. 03. 12. Óh, tanítómesterem! Lakatos Sándor

Tanári munkám során, a mindennapi tanórákon a tanításban és a számonkérésben egyaránt következetességre törekszem. Elkeserít, amikor diákjaim szemében feleltetéskor a nyilvánvaló és egyértelművé tett elvárások ellenére is félelmet látok, mert egykori magamat látom bennük. Diákéveim óta megtanultam, hogy a nyomasztó rettegés oka nem a tanár démoni visszaélése volt, hanem az én rendszertelen készülésem vagy inkább készületlenségem. Ezt a felismerést igyekszem is szóvá tenni minden adódó alkalommal. A diák készületlenségét talán nem kellene túlságosan személyes ügyként megélnem, mégsem tudom csupán adminisztratív munkaként végezni a feladatomat.

Nemrégiben vallástörténet órán a buddhizmust tanulmányoztuk. Ott elmondtuk, hogy a buddhizmus tanítja a reinkarnációt, azaz a lélekvándorlást. A keleti testvéreink hite szerint a különösen nagy tudású tanítómesterek haláluk után új testben visszatérnek a földre, hogy tanítói küldetésüknek újra és újra eleget tegyenek. Az asztrológia ősi ismeretei segítségével szerintük konkrétan beazonosíthatóak a nagynevű tanítók reinkarnációi. Így nem ritka, hogy alig pár éves kisgyermeknek nagy rangú szerzetesek egész serege borul a lábaihoz és kéri magára annak áldását. A tanítványnak kötelessége újjászületett mesterét megtalálni, és az ifjút tanítványául fogadni.

Gondoljunk csak bele, micsoda találkozás! A mesterré előlépett, immár öregedő, egykori tanítvány a megtalált ifjú előtt meghajol és így szól: Óh, tanítómesterem, olyan boldog vagyok, hogy végre újra rád találtam! És máris elkezdődhet a tanító nagybetűs vizsgája. A mester tanítványa előtt vizsgázik minden leadott új leckével. Feladata maradéktalanul továbbadni azt, amit jó tanítványként megtanult, sőt hogy az újjászületésnek értelme is legyen, hozzá kell adnia saját tapasztalatát és bölcsességét. Így léphet mindig egyet előre a világ, hiszen mi értelme lenne teljesen elölről kezdeni mindent? A diák már több évtized tapasztalatból szűrheti le a tanulságot, hogy ne kelljen mestere szenvedésteljes útját ismételten bejárni.



Így fordul meg a világ és válik a tanító tanítvánnyá. De a világ rendje nem borul fel, csupán léphet egyet, nagyot előre félelmek és rémálmok nélkül. Nem tudom segít-e ez a bölcselet valamit azon a diákon, akit éppen készületlenül ér a feleltetés, de egy dolog biztos: egy egészséges kölcsönös bizalom nélkül lehetetlen jó gyümölcsöt teremni akár tanítónak, akár tanítványnak.

2012. március 11., vasárnap

Fülöp Dezső Alpár: Bízhatsz az emberben?

2012. 03. 11. Bízhatsz az emberben? Fülöp Dezső Alpár

A bibliai őstörténet újraolvasása rendjén vettem észre, hogy ez a több ezer éves történetsorozat igazából egy nagyon borúlátó utat tár az olvasó elébe. Külön-külön mindenik történetnek megvan ugyan a maga jelentősége és szépsége, de amennyiben átfogó képet próbálunk alkotni a gyermekcipőben járó emberről, akkor nagyon elszomorodhatunk. Ádámot ugyanis még a saját képére és hasonlatosságára formálja a Teremtő, de már az első emberpár megszegi a tilalmat és vége a paradicsomi állapotnak. A következő nemzedékben már a legyilkolt testvér vére kiált az Úrhoz, Noé idejére pedig már annyira elsokasodott a bűn a világban, hogy Isten elhatározza: véget vet az emberiségnek. Szerencsénk volt, hogy Nóé kiérdemli az Isten megbocsátását. Aztán a bábeli toronyépítés során tetőzik a helyzet, a nyelvek összekavarodnak, s azóta már ember embernek szavát nem érti, még akkor sem, ha egy nyelvet beszélnek. Elveszett az emberbe vetett bizalom.

A kérdésünk tehát az, hogy Ádám és Éva, Kain vagy a bábeliek késői utódaiként mi hihetünk-e az emberben? A felebarátban, s – hogy még inkább szűkítsük a kört – önmagunkban? Képes-e az ember az istenközeli állapotába önerejéből visszakapaszkodni vagy sem? Képesek vagyunk-e arra, hogy a mi „nevünk” Jákóbról (jelentése: csaló) Izráelre (jelentése: „küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél”) változzon? Ez utóbbi példában nem is annyira a küzdelem a lényeg, hanem a győzelem.

Válaszainkon gondolkodva megfigyelhetjük, hogy az Ószövetség lapjain az üdvtörténet tovább halad, s láthatjuk, amint a héber nép múltjában ott vannak a hullámvölgyek vagy éppen a kimagasló, dicsőséges pillanatok; néha van bizalom – akár Istenben, akár emberben –, néha nincs. S aztán következik a Názáreti Jézus, az ő evangéliuma.

Jézus pedig hitt. Nemcsak Istenben, de a bűnös asszonyban is. Leült a szegények asztalához, hitt a leprásokban is, meghívatta magát Zákeushoz, a gyűlölt, meggazdagodott vámszedőhöz, mert biztos volt abban, hogy ez az ember meg tud változni. Fogadta a gazdag Nikodémust is, tanítványaira pedig rá merte bízni istenismeretét, s hitte, hogy azt megtartják és továbbtanítják.

Mi kiben bízunk, kinek hiszünk?

Dimény József : Dudálj, ha boldog vagy!

2012. 03. 10. Dudálj, ha boldog vagy! Dimény József

A Panaszmentes világ című könyvben van egy nagyszerű történet. Egy házaspárról szól, akik az óceán partján közel laktak ahhoz a helyhez, ahová nyaralni jártak az emberek. Az asszony nagybeteg lett, egész nap egyedül ült a szobájában és állandóan a betegségére gondolt. A férjnek egy nagyszerű ötlete támadt. Kertjük végébe, a főút mellé kitett egy táblát: Dudálj, ha boldog vagy! Eleinte ritkán, majd egyre sűrűbben hangzott fel az autók dudája. A beteg asszony a szobájában egyre többször feledkezett meg a betegségéről, és elképzelte a családokat, amint boldogok, mert nyaralni mennek. Történeteket talált ki róluk, és teljesen megfeledkezett saját helyzetéről. Férje ezzel a felirattal az életét néhány évvel meghosszabbította.

Egy-egy gyógyíthatatlan betegség, fiatalon bekövetkezett haláleset rádöbbent arra, hogy értékelni kell az életet, annak minden napját, minden óráját, minden percét. Az élet így is, úgy is eltelik, panaszkodhatunk helyzetekre, körülményekre, emberekre, de ha visszatekintünk a megtett életútra, igazából azok a pillanatok, percek, órák maradnak értékesek, amikor boldogok voltunk.

A boldogság ritkán jön magától, legtöbbször meg kell teremteni a feltételeit, és kis trükkökkel figyelmeztetni kell magunkat, hogy el ne feledkezzünk róla. A mi családunkban nagy élmény a nyaralás. Mindenki vidám, időnként szinuszosan kanyargunk az út egyik oldaláról a másikra, és hosszasan dudálunk. Nem mindig értik a szembe jövők, de ez minket nem zavar. Elgondolkodtam, miért csak ekkor vagyunk boldogok? Elég sokat utazunk év közben is, de olyankor nem ugyanezt érezzük és a szembe jövő autósról sem tudjuk, hogy mikor boldog valamiért. Jó lenne kitalálni egy egyezményes jelet a boldogság kifejezésére. Már az is jó érzéssel töltene el, ha tudnánk másokról, hogy boldogok valamiért. Ha több boldog emberrel találkoznánk, mi is jobb kedvre derülnénk, és elfelednénk napi bosszúságainkat, mint a beteg asszony a fent idézett történetben.

Addig is amíg megszületik boldogságkijelző, ne csak akkor használd a hangjelzést, ha bevágnak eléd az úton, hanem: dudálj, ha boldog vagy!

2012. március 10., szombat

Orbán Erika: Két perc

2012. 03. 09. Két perc Orbán Erika

Lábait maga alá húzva ült az ágyon, és figyelt.

Egyedül volt a nyugati fekvésű szobában, és amint a kora délutáni nap besütött az ablakon, kiült a pokrócra. Kezével simogatta a fényt a sötétbarna, kopott gyapjún, és élvezte annak melegét. Ingszerű, tiszta pamutpizsamája valamiféle férfiasságot kölcsönzött félig lapos mellének. Lábán vastag zokni, mint a rossz vérkeringésű öregeken. Pedig alig volt negyvenöt.

Tekintetében derű honolt; arcának finom vonásait a megjárt mélységek tovább csiszolták. Harmadízben kinőtt haja veszített hullámaiból. A nagy kilengések ideje lejárt. S bár halántékainál deres szálak simultak, a keskeny hajpánt dús, fekete hajat fogott vissza. Szeplős orrával kislányos benyomást keltett.

Az erős érzések szép rendben álltak képzeletbeli polcán, és ő afféle tárgyilagossággal beszélt megélt élményeiről, mint aki sokszor olvasta teljes gyűjteményét. Születésekor anyja alig volt fiatalabb, mint ő most. A megkésett lét meglopottságát; a testvérnélküliség árvaságát azóta hordozza. A magánnyal csak távoli ismerős, hisz alig tapasztalta a megosztott élet biztos izgalmát. Férje és megboldogult lányának apja a féltékenység foglya volt. Tizenéves gyászában eltemette anyaságát, nőiségét. A bánat és a szenvedés biztonságában, egy új társ képében kikezdte a keserű remény. És a mindennapi duplaműszak öröme. Ekkor kezdett testében dagadni az újabb erőket mozgósító kétely és bizonytalaság. A csendes odasimulást fölváltotta az undor. A férfi számára megcsonkított teste, számára az alkohol és a szüntelen bántalmazás okozott rövidzárlatot.

„– De megmutatom, hogy még így is erősebb vagyok!”

Szelíd lényével sorsára mered, és farkasszemet néz fájdalmaival. A sok élet terhét sűrítő évekkel. Két perc düh, két perc bizonytalaság; két percnyi sírás a lázadás és újjászületés. Aztán újra magasba lendül. Hiszek neki; fényében látom erejét. Száll, mert a változó élet előre megy, és minden emléke itt marad a napfényes, csillagos ég alatt.

2012. március 9., péntek

Bartha Mária Zsuzsánna: Mi leszel, ha nagy leszel?

2012. 03. 08. Mi leszel, ha nagy leszel? Bartha Mária Zsuzsánna

Három a magyar igazság. Három gyermeket nevelünk. Háromszor olyan rugalmasnak kell lennünk, hogy a mindennapos meglepetésekkel megbirkózzunk.

Középső fiam egészen kisbaba kora óta vonzódik a templomokhoz. A másik kettő „normálisan” unatkozik, ha hosszúra sikeredik egy istentisztelet, de a középső nem is igen akar hazaindulni az ámen után. Alighogy nyiladozott értelme, felhívta figyelmünket, ha harangoztak. Minden délben bimm-bamm-oztunk. Ha meglátott egy tornyot, hittani értelmezésre való tekintet nélkül, fel akart mászni a haranghoz. Járni tanult egy éves kora körül, és beszökött egy nyitott templomajtón. Mikor megtudta, hogy a fiúk is lehetnek papok (esetében anyuka a lelkész) 3 éves korára megérlelődött benne az elhatározás, hogy ő is erre a pályára lép. Büszkén bejelentette a családnak, hogy pap lesz, ha majd megnő.

Nagy meglepetésemre nemrégiben szomorúan közölte, hogy meggondolta magát, mégsem felvételizik a teológiára, mert a papok is szoktak rosszalkodni.(!?) Sajnos, bárki tud rosszalkodni, bármi a mestersége – világosítottam fel.

Nemsokára ötéves lesz, majd csak kialakul benne, mi akar lenni az elkövetkező 13 évben, túl korai még dönteni óvodáskorban. El is mondtam neki szépen: ha kijárja az iskolát, többet fog tudni és majd akkor meglátja milyen pályára lép, mivel akar foglalkozni. Persze az anyai lelkizés után megkérdeztem, mert nagyon furdalta az oldalamat:

– És mi leszel, ha nagy leszel?

– Én szent leszek – válaszolta magától értetődő természetességgel.

Erre hallgattam egy hosszú verset, gondolataimba merülve... Összes gyermeknevelési baklövésem eszembe jutott, hogy az életutamon hozzám tapadt hibákról ne is beszéljek!

– Miért? – nyögtem ki nagy nehezen.

– Mert aki szent, a rosszaságon túl is lát! – ragyogott arcocskája a játékautónak, rám pedig vetett egy értetlenkedő pillantást, hogy még ennyit sem tudok!

A mesében a három fiú közül a legnagyobb szokta kapni az örökséget, a legkisebb, a legügyesebb a szerencse fia. Nálunk a középső, mikor megnő, szent lesz.

2012. március 7., szerda

Farkas Dénes: Furcsaságok

2012. 03. 07. Furcsaságok Farkas Dénes

Azt hallom valamelyik slágerben, hogy „ma van a holnap tegnapja”, vagy „ma van a tegnap holnapja”, a fene tudja a megfogalmazás pontosságát, azonban e logika mentén elgondoltam, hogy akkor ma lehet a holnapután tegnapelőttje, vagy ma van a tegnapelőtt holnaputánja és így tovább... Lehet ragozni: a jövő hét múlt hete, a múlt hét jövőhete és így tovább...

Tele van az élet pajkos, de sokszor nagyon furcsa esetekkel, fogalmazásokkal, melyek meghaladják az én agyam felvevőképességét. Azt mondta a rádió, hogy a hosszú tél okán csúsznak a primőrök. Uccu neki saláták, uborkák csússzatok – gondolom én –, mert a késés kifejezést teljességében kiszorította a csúszás. Csúszik a metró, a Margit híd átadása, csúszik Románia és Bulgária bizonyos csatlakozása, s csúsztunk mi is a télen a jeges járdán. Azt azért szeretném hinni, hogy a jó reménység nem csúszik, még akkor sem, ha néha úgy látszik, hogy késik.

Eltűnőben van az ajtó, ablak, mert valaki kitalálta a nyílászárót. Szegény Kazinczy! Vajon milyen nyílászárót használt a nadrágja elején? Vagy az Ő idejében a nadrág elején ajtó, ablak volt?

Nézem a pofakönyv képeit, ahol többen a családi képeken megjelenítik a „tesójukat”. Lehet, hogy pajkos a szleng, de mi lenne, ha a pap a textusát a szószéken imigyen kezdené: kedves keresztény tesóim, előttetek tartandó beszédem... stb. Furcsa, nemde?

Számomra az is nagyon furcsa volt, amikor egy pap gördeszka-tudományával reverendában szórakoztatta a nebulókat. Lehet ugyan a papnak is gördeszkázni, csak a fél világ röhögte a reverendát.

Azt sem értem, hogy a pofakönyvben az egyik képen a szószéken, ünnepi ruhában szolgálattevő papnövendéket látok, s a másikon amint a nyelvét öltögetve idétlenkedik.

Azt hiszem, hogy én lettem a jövendő múltja, a holnap tegnapja! Így járunk mindnyájan, drága tesóim! Csúszunk!

2012. március 6., kedd

Buzogány-Csoma István: Önismeret, böjti út

2012. 03. 06. Önismeret, böjti út Buzogány-Csoma István

A felekezetek közötti – és egyben internacionálisra sikeredett – imahét világhálós beharangozójának egyetlen megjegyzése volt, egy mélységes keresztény, vérmes szemű kiborulás: az unitáriusok mit keresnek a szolgálattevők között, amikor ők ilyenek meg olyanok, se ezt, se azt nem hiszik stb. Szinte láttam magam előtt az atyafit, aki ruháját megszaggatva, kezeit az ég felé rázva igyekszik felnyitni keresztény testvérei ködbe merengő szemeit, tekintetét. A válaszom ez volt, persze az ő nyelvére is lefordítva: „Jézus azt mondta, új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy Én szerettelek titeket. Arról ismernek fel benneteket, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” (János 13,34-35)

A farizeus és a vámszedő példázata jutott még eszembe, ráadásként:

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik fiatal, a másik idős. A fiatal megállt és így imádkozott magában.

– Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Életunt, panaszkodó, vagy mint ez az idős is. Csak megszokottságból imádkozó, a kákán is csomót kereső. Új énekekkel dicsérlek nap mint nap, elmegyek minden alkalomra.

Az idős pedig térdre borulva, szinte magába roskadva így szólt:

– Istenem, elfáradtam a hitharcban. Légy irgalmas hozzám.

Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik idős, a másik fiatal. Az idős meghajtotta fejét, és így imádkozott magában:

– Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Könnyelmű, vagy mint ez a fiatal is. Pillanatnyi hangulata mozgatja, a gyülekezeti élet rendjét nem ismeri. Egész életemben tiszteltem nevedet. Naponta imádkozom gyermekeimért és unokáimért.

A fiatal pedig az előtérben állva, még hátul sem akart leülni, hanem csendben így szólt:

– Isten, látod milyen üres nélküled az életem. Légy irgalmas hozzám.

Mondom nektek ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Nos, kinek van igaza?

Ha emberi mértékkel mérünk, ha magunkból indulunk ki, akkor mindenkinek – a maga módján. De az ember, több annál, hogy csak magától lefele nézzen, és ennyivel elrendezze a dolgait, a megmérettetést, a számadást.

Életünk paragrafusai nem a dzsungel törvénye és nem farkastörvény. Az ember abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a tökéletesedés útján haladva magasabb rendű törvényekhez, erkölcshöz igazíthatja az életét.

A farizeus megállva így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember... De milyen vagyok? Nagy veszély az önelégültség, az önigazultság, melyek páncéljáról lehet, hogy sok minden visszapattan, de ez csak vélt biztonságérzetet ad: nincs szükségem senkire és semmire. Így sorvad el bennem a lélek.

Tudnunk kell, milyen állapotban vagyunk; különben nem érezzük, hogy szükségünk van Istenre. Tudnunk kell, milyen veszélyben vagyunk; különben nem keresünk oltalmat. Csak akkor vágyunk gyógyulásra, ha sebeink fájnak. (E. G. White nyomán)

Az Úr ezt mondja: „Mivel ezt mondod: meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss" (Jel 3,17.18).

2012. március 5., hétfő

Nagy Adél: Kolozsváros olyan város

2012.03.05. Kolozsváros olyan város Nagy Adél

Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenc záros,

Abban lakik egy mészáros, kinek neve Virág János.

Talán az első énekek között lehetett, amit megtanultam az óvodában. S a Kolozsváros akkor még amolyan képzeletbeli világ volt, amelyben ott lakik Virág János. Valamivel később aztán nagyanyám történeteiben élni kezdett a Jókai utca, a Főtér, a Fellegvár, a piac, a kapualjak, amelyekre idős korában is emlékezett. Böske néni, aki nyaranta látogatott hozzánk, mesélt a Házsongárdi temetőről, Mátyás királyról, s Virág János városa a kilenc záras kapuval kezdett összeállni a fejemben.

Az első, valódi találkozás által kiváltott benyomásokra, érzésekre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy nagy készülődés előzte meg az osztálykirándulást, s emlékszem, annyira izgatottak voltunk, hogy Aranyosgyérest elhagyva a vonatban már kicsődültünk a folyosóra, és készülődni kezdtünk a leszállásra. Amiről addig csak hallottam, vagy ami csak a képzeletemben élt, valósággá lett: Házsongárd, botanikus kert, Bánffy palota, Fellegvár, s sorolhatnám azokat a helyeket, amelyek az ott töltött hat év alatt sokszor voltak színhelyei baráti beszélgetéseknek, szessziós készülődéseknek vagy éppen magányos sétáknak.

Volt még egy hely, ahová néha-néha betértem: a sarki egyetemi könyvesbolt. Legtöbbször csak néztem a könyvtől roskadozó polcokat, s ahogy a zsebem engedte, vásároltam. Néhány évvel ezelőtt már érzékelni lehetett, hogy eljön az idő, amikor kiszorítanak onnan, de akkor még a padlótól a plafonig nyúló polcokon sorakoztak a magyar könyvek. Ez már a múlté lett, ahogyan sok más egyéb is. A múlt héten éppen végkiárusítás címen igyekeztek megszabadulni attól a néhány magyar könyvtől, ami a nyakukon maradt. Kerestem a polcokat a sarokban – hiába, s keserűséggel gondolok arra, hogy ezt is feladtuk, elveszítettük, s tizenhatszázaléknyian immáron kérdezhetjük, az LGT-t parafrazálva: kié itt a tér?

2012. március 4., vasárnap

Moldován-Szeredai Noémi: Járvány, melynek neve: „Ha a másik gyerekének van, akkor az enyémnek is legyen!”

2012. 03. 04. Járvány, melynek neve: „Ha a másik gyerekének van, akkor az enyémnek is legyen!” Moldován-Szeredai Noémi

Nagyon sok gondolkodás és barátokkal, ismerősökkel való beszélgetés szülte a címben leírt mondatot, jobban mondva, annak első részét, mert az idézet gyakran elhangzik a szülők szájából. Úgy tapasztalom, ez a „gyermeknevelés” egyik alapvető tételévé vált sok család életében. Nincs azzal semmi baj, ha utánozom a másik szülőt abban, amit megad gyermekének, ha az létfontosságú és testet-lelket örvendeztető. A világ mindig is úgy fejlődött, hogy az emberek egymást utánozták a pozitív dolgokban, egymástól példát vettek.

Napjainkban is a legfontosabb példa a szomszéd, a barát, a gazdagabb szülő, de ez nem mindig a jó példa is. Tudom, hogy sokkal könnyebb a már kitaposott ösvényen járni, nagyon nagy a megfelelni akarás, de kinek? Miért? S könnyebb végső soron, sok kiabálás, esetleges tiltás ellenére mégis meghajolni a gyermek vasakarata előtt, és teljesíteni kívánságát. Szülőként tudom, hogy nem egyformák a gyermekek, másként kell közelíteni hozzájuk, ha megakarjuk értetni magunkat. Ha az egyik gyermekkel megharcoltuk a nehezét, felállítottuk a szabályokat, s ő kezdi megérteni, elfogadni értékrendünket, a következővel már másként működik, más húrokat kell pengetni, mondani, mutatni, hogy számára is érthetővé és elfogadhatóvá váljon. Ez mindennapos küzdelem, már akkor a kortól, amikor általában azt mondják, még kicsi, s úgysem érti. Pedig érti ő, sokszor még azt is, amit a szülő nem.

Ha a szülők abban utánoznák egymást, hogy több odafigyelést ajándékoznak a gyereknek, többször játszanak vele, több minőségi időt töltenek vele, folyamatosan figyelnék az iskolai teljesítményét, hangulatát, valóban tudnának a barátairól, akkor azt mondanám: „nagyszerű, a szülők Istentől való elhivatásuk szerint cselekednek”.

„Beleugrunk a kútba.” Tapasztalatom, hogy szülőként sokszor feladjuk elveinket, meggyőződésünket, még akkor is, ha még hangoztatjuk azokat, de mégis másként cselekszünk. Megvesszük a teljesen fölösleges olcsó és a drága dolgokat (márkás cuccokat, drága kütyüket), melyeket nem is engedhetünk meg maguknak, de a gyermeknek ugye, mindent meg kell adni! Elengedjük olyan társaságba, amelyet nem tartunk megbízhatónak, csak azért, mert a többi szülő is ezt teszi, s gyermekünk ne sérüljön életre szólóan szülői szigorunktól! Mindezek mellett még magyarázzuk is tetteinket, védjük döntéseinket, voltaképpen csak azért, mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy rosszul döntöttünk, s egy kis mostani nyugalomért (nem hisztizik a fülünkbe a gyerek) feláldozunk sok mindent.

Szülőként lépkedek az úton, vívom a mindennapok harcát a divatos szlogenekkel, a társadalmi járványokkal s emlékeztetem magam: az Istentől kapott ajándékok – lányaim nevelése, vigyázása, óvása testi-lelki egészségük őrzése nemcsak hivatásom, de kötelességem is.

2012. március 3., szombat

Kiss Zsuzsánna: Munkám és értelme

2012. 03. 03. Munkám és értelme Kiss Zsuzsánna

Munkánk értelmét annak eredménye adja meg. Valószínűleg a szabó annak örül, hogy az elkészült ruhadarabban gyönyörködhet, az építész a felépült házban, a fodrász a gyönyörű hajkoronában. Talán ezért is van, hogy több közvélemény-kutatás eredménye is azt mutatja, hogy boldogabbak azok az emberek, akik láthatják, kézzel foghatják munkájuk eredményét. Eszerint boldog emberek a virágkötők, a fodrászok, a kozmetikusok. A másik oldalon állnak azok az emberek, akik sok idő múlva láthatják munkájuk eredményét, vagy az is lehet, hogy sohasem. Így a kevésbé boldog kategóriába sorolódnak a pedagógusok, pszichológusok, lelkészek.

Sokszor gondoltam arra, hogy lelkészként, a papi munka mellett jó lenne foglalkozni valami olyasmivel is, aminek azonnal van látszatja, hogy legyen meg az egyensúly. Még nem találtam ki, mi lenne az. Valami, ami pont olyan értékes és fontos számomra, mint a lelkészi munka.

Addig is, igyekszem megtalálni munkám értelmét a közös ima erejében, az együtt munkálkodásban. Gyönyörködni az emberekkel teli templompadok látványában, amely ritkán, de megadatik. S hálát adni mindezért. Mert már az is eredmény, ha hálás tudok lenni. Nem?

2012. március 2., péntek

Fekete Levente: Gyarmatosítás

2012. 03. 02. Gyarmatosítás Fekete Levente

Olvasom Gellérd Judit, a kedves Zizi Ahol leoldom saruimat (ProPrint kiadó, Csíkszereda 2011) című könyvének a 224. lapján az inka civilizáció ismertetése rendjén a következőt: „Építkezésük és várostervezésük egyszerűsége, időtálló ereje és szimmetriája az inka civilizációnak valóban óriási tekintélyt kölcsönöz. Míg a hódító spanyolok legbüszkébb épületei minden földrengés alkalmával nyomoruságos kőhalmazzá omlottak össze, az inkák falai meg sem inogtak, szilárdan állnak mind a mai napig.” Nyilván kérdezheti a kedves olvasó, hogy miként tűnhetett el egy ilyen technológiával, tudással rendelkező kultúra csak úgy a történelem süllyesztőjében, pusztán épületei által megmaradva. Az író erre a kérdésre is vállaszt ad: a hódító spanyol gyarmatosítás katonai erővel, kulturálisan és a behurcolt betegségek által szó szerint lefejezte, megsemmisítette az inka birodalmat.

Nemrég találkoztam gyermekkorom falujából, Felsőrákosról Sepsiszentgyörgyre költözött régi ismerőssel. Kiderült, hogy az ő szülei is meghaltak. Az atyai örökséget eladták. Ők városra költöztek. „Tudod, minden átalakulóban van. Otthon nincs munkahely, mozog a világ. A népvándorlás új korszakát éljük. Lassan kicserélődik falvakon a lakosság. Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unió a tagállamokat megyerendszer szerint igazgatja.” Én egy bizonyos önigazolást, mentegetőzést is kihallottam e védőbeszédből. Hála Istennek, van ellenpélda is. Szép számban költöztek vissza falvainkba városról, éppen a munkahely megszünése után. De a hallottak mindenképpen elgondolkoztattak. Szász falvaink jutottak eszembe. A lepusztult épületsorok, a ma már omladozó, hajdani büszke, kőből rakott kapulábak, közöttük sok, apró, barna, mezítlábas, az erdő gyümölcseit kosárkákban kínáló, előretolt helyőrsége a gyarmatosító, balkáni kultúrának. Elnéptelenedett gyönyörű, szász vártemplomok. 800 év után a múlt rendszer eladta az erdélyi szászokat fejenként – tudomásom szerint – 8.000 német márkáért Németországnak. Az akkori, adósságban fuldokló Romániának jól fogott a pénz, Németországnak az agyelszívás, de az erdélyi szászokra ez a szász kultúrát érintő gyarmatosító mestervágás halálos döfést mért. Megmaradtak az épületek. Viszont az is igaz, hogy a szászok Németországban jobban érzik magukat. Vissza – tudtommal - egy se telepedett, legfennebb turistaként „haza- hazalátogat”.

Dél-Amerikának a spanyolok által erőszakosan tönkre tett, letűnt kultúrák építészeti emlékei ma már felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Az évenként odaözönlő több millió turista óriási állami bevételt jelent. Romániának a gyönyörű szász vártemplomok hatalmas turisztikai vonzerőt és jövedelmet biztosítanak.

Nem vagyok szakember, de úgy gondolom, hogy a gyarmatosítás nagyon sok formában meg tud valósulni. Lehet, hogy van gazdaságpolitikai, kulturális gyarmatosítás, és lehet, hogy ezek között nagyon komoly összefüggések vannak. Úgy gondolom, hogy hamarabb végbemegy, ha önként enged egy nép, egy közösség ennek. Ha önként veszi át és cseréli le régi értékeit, az újonnan felkínált, úgynevezett korszerű, modern értékekre. Mosolygok azon, hogy ami „menő”, az elmenő. Érdemes végignézni, hogy mi a kínálat Farkaslakán, Korondon, Kenden, Körösfőn vagy általában az úgynevezett népművészeti piacainkon. Érdemes őszintén szembenézni azzal a ténnyel, hogy hol vannak vasárnap többen: a templomban vagy a tévé előtt. Érdemes lenne egy kimutatást készíteni arról, hogy milyen jellegű tévécsatornát és műsort néznek az emberek, és különböző korcsoportok – gyermektől idős emberig – mit és mennyit olvasnak? A fiatalok milyen zenét hallgatnak és énekelnek?

Természetesen, bár többször volt róla szó, de nem maradhat ki: édes magyar anyanyelvünk hogyan is él? Akik beszéljük, mennyire „hódolunk be” az új kor ilyen jellegű szellemi gyarmatosításának? A latin kifejezések és mondatszerkezet egyre erőteljesebb térnyerése miatt a ragozó magyar hátrányba kerül. Például: „Meg volt mondva, hogy az invitáció mindig aktuális”. Pedig ezt magyarul így kellene mondani: „Megmondtam(-ad stb.), hogy a meghívás mindig időszerű.” Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak: igény és érték, és melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják. Kényelem, közömbösség, félelem? Lehet folytatni a gondolatot. Ismerős a régi mondás „Ha Európa partjából a víz egy marék földet elmos, azzal egész Európa kisebb lesz.” Értékeinkért, magmaradásunkért mindannyian és külön-külön, kicsik és nagyok felelősek vagyunk. Nem bújhatunk el egymás és az ujjunk mögé.

Arra kérlek, hogy lefekvéskor gondolj őseidre, szeretteid kezét fogd meg, és mondd velük együtt:

Hiszek abban, hogy a családban kezdődik megtartó értékeink szeretete.

Hiszek abban, hogy a templomban, a közös imádkozásban megerősödök értékeim szeretetében.

Hiszek abban, hogy teljes életet csak megtartó értékeim által élhetek. Ámen.

Szeretettel ajánlom Gellérd Judit csodálatos könyvét azoknak, akik még nem olvasták.

2012. március 1., csütörtök

Gál Zoltán: Meseautó adományba

2012. 03. 01. Meseautó adományba Gál Zoltán

Az állam elkobzott autókkal kedveskedik egyházi intézményeknek. Így került sor arra is, hogy a Szeben megyei Körpödön az egyik kolostor apácái is átvehették e csekély „figyelmességet”: egy Audi A6-os személygépkocsit. Persze csupán azért fogadták el a lelkes ajándékot, mert jó állapotban van, és nem is fogyaszt túl sokat. Mert ugye, nálunk felé „szegény az eklézsia, s a pap a harangozó”. Aztán egy ilyen kis csekélység sokat segít majd a rászorult apácákon, akik sokak lelki üdvéért fáradoznak naponta.

Gondolom, hogy majd a rend éber őrei is elcsodálkoznak, amikor egy közúti ellenőrzés alkalmával egy apáca tekeri le a luxuskocsi ablakát, és elmagyarázza, hogy szegény sorsú testvéreihez igyekszik, lelki támaszt nyújtani.

Persze az irigység nem jó tanácsadó. Amúgy sem lenne amiből egy ilyen autót naponta tankolni, vagy éppen adóját és a különféle illetékeket fizetni.

Azonban úgy érzem, hogy Pál apostol szavai mára mintha megkoptak volna kissé: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3,28.) Vannak egyenlők és egyenlőbbek, vannak egyházak és egyházak. S ha kis falvainkban a templom összedől, mert nincs miből a javítás árát kikuporgatni, majd megáll a meseautó a romoknál, siető léptekkel kiszáll belőle egy serény apáca, felméri a terepet, és lesz rögtön új templom. Falai a régit olvasztják magukba, teteje hagymakupolás, és egykori falait téglánként hordják ki a régi nyelvet nem értő szorgos építők.

Már láttunk ilyent… S ha nem vagyunk eléggé óvatosak, még fogunk…