2012. július 31., kedd

Fekete Levente: Itthon

2012. 07. 31.     Itthon     Fekete Levente    

Nyár derekán, tomboló hőségben, június 24-én kiugrottunk Sepsiszentgyörgyre a Nagyajtához kötődő, Magyarországról hazaruccanó Biró Albert kedves ismerősömmel, hogy részt vehessünk a Székely Nemzeti Múzeumban sorra kerülő Gróf Bánffy Miklós életét és munkáját ismertető megemlékezésen.

A kellemesen hűvös, impozáns Bartók teremben visszaköszönt ránk a múlt. Emlékeztünk a polihisztorra, aki íróként, politikusként és képzőművészként magyar népünknek és az egyetemes kultúrának egyik kimagasló egyénisége. Az esemény fénypontja Bánffynak egy 1933-ban üvegfestés technikára készített tervrajza alapján készült festett üvegablak felszentelése. A leszegett fejű Csaba királyfi lovon vágtat Erdély szikláin, fenyőerdők karéjában. A pompás terv sokat váratott magára. Hála Istennek a Magyar Kormány támogatásával, a Csíkszeredai Főkonzulátus és a Székely Nemzeti Múzeum összefogásával a kolozsvári Makkay művészcsalád életre keltette ezt a páratlan szépségű álmot. Lélegzetelállító formájában, színeiben. „Mi magyarok csak azért is itthon vagyunk a Kárpát-medencében” fogalmazódott meg bennem váratlanul, miután lehullt róla a lepel.

Aztán következett a Bánffy életét nagyvonalaiban ismertető, méltató fotógaléria. Szívszorító volt újból látni a lepusztult bonchidai kastélyt. Az a keserű érzés gomolygott újból a torkomban, mint ami hajdanán, amikor a Jurta Expedíció keretén belül 2004-ban nagyajtai és magyarszováti ifjainkkal Szék felé karikázva útba ejtettük Erdély hajdani Versailles-ját, és bejártuk a siralmasan romhalmazzá vált kastély lepusztult termeit, a szeméttel teli hatalmas, boltíves pincéket, és hallgattunk nagyokat az omladozó falak alatt. És most is arra gondoltam, mint akkor: „De meddig vagyunk még itthon?”

Aztán hazagurultunk Nagyajtára. Citeraszó fogadott, ahogy vártuk. A III. Zengő húron szól a dal citeratábor utolsó napi nekifeszülése. Az Áldás Háza dísztermének nyitott ablakain át, mint forgószél úgy zengett ki és ölelt magához bátran, erővel a Szatmári verbunk. Bent kipirult arcú fiatalok. Ők a nagyok, a már hétpróbás Áfonya. Tüneményesen táncol ujjuk a húrokon, mosolygós arcukon ránk nevet a siker öröme, és minden túlzás nélkül, szemükből valóban sugárzik a hit, az erő, a lendület, ahogy Nagy László tanár úr vezényletét precízen, magabiztosan követik. Lenn az alagsorban bájosan harsogják a kicsik: Mackó , mackó ugorjál. Ők az új ígéret, a Motolla , akiket Nagy Imola igazgat komoly mosollyal. Aztán következnek a beszélgetések, a meghagyások, hogy majd a feleségem miként gyakoroljon velük hétről hétre.

Már nem volt torkomban a szorongató, keserű érzés, és tudtam, hogy amíg lesznek ifjak és gyermekek, áldozatkész, lelkes felnőttek, amíg naponként meg tud születni az új csoda és a szívünk szerint is alakulni tud ez a világ, amíg nemcsak emlékezni tudunk, hanem teszünk is valamit a jövőért, addig mi itthon leszünk.

2012. július 30., hétfő

Lőrinczi Lajos: Búzakoszorú

2012. 07. 30.     Búzakoszorú     Lőrinczi Lajos    

A szekértúránk ideje alatt újra sok olyan templomban megfordultam, ahol még megtalálható a mennyezetről, láncon vagy dróton leengedett, búzakoszorú. A búza a kenyérnek, a mindennapi falatnak, magának az életnek a jelképe. A búzakoszorú ezért hálaadás az életért és Isten minden ajándékáért.

Az ember sok törődése, küzdelme, munkája semmit sem ér az isteni áldás nélkül. Emberé a munka, de Istené az áldás. Áldást pedig a zsoltár szerint, csak oda küld az Isten, ahol az atyafiak békességben és egyetértésben élnek.

A búzakoszorú ezért közösséget is jelent. A kalászokat szépen összefonják. Nincs ott gubanc, nincs ott bog, nem lóghat semmi ki az összhangból. Isten hajlékába nem lehet hevenyészett, tókmók munkát bevinni. Csak a legszebbet, a legjobbat. A búzakalászok az életet jelentik, az embert, az embereket. Ahogy azok egymás mellé tudnak simulni, hogy egy szép összhangot teremtsenek, hogy ezzel a harmóniával dicsérjék az Istent, kifejezzék a hálaadást, úgy kell nekünk is, embereknek egymás mellé simulni. Úgy kell nekünk is közösséget teremteni. Isten színe előtti életünkben, úgy kell nekünk is kerülni a veszekedést. Nem keresni, hanem kerülni a viszályt. Nem keresni egymásban a rosszat, a hibát, mert azt könnyű találni, hanem azokat elsimítva, kiküszöbölve, inkább a jót, a szépet. És látni azt, hogy amikor összefogunk, tudunk mi szépet, jót, maradandót is alkotni. Istennek és jó embernek gyönyörűségest. Megtartót és előbbre vivőt.

A búzakoszorú össze van varrva. Különben széthullana. A mi emberi közösségünket is szorosra kell varrni. De nem cérnával, hanem szeretettel és békeséggel, türelemmel és megértéssel.

A búzakoszorú fentről lóg alá, felfüggesztése nélkül a földre esne. Éppen így esünk mi is a földre, ha nem kötődünk nemcsak személyenként, hanem közösségként is az égre, Istenhez.

Sajnos, egyre kevesebben szántnak, vetnek, aratnak. Határainkon több a bokor, mint a ringó kenyérgabona. Templomainkban is egyre kevesebb a búzakoszorú. Egyre kevesebb a megtermelt gabonán, kenyéren keresztül érzett hálaadás.

Akkor leszünk újra boldogok, amikor megművelt földjeinkről búzakoszorút fonunk, és az közösségi életünknek, Isten iránti hálaadásunknak szép jelképe lesz.

Mikó Ferenc: A szokások béklyója

2012. 07. 29.     A szokások béklyója     Mikó Ferenc    

Esküvők időszakában vagyunk, két, háromhetente mindig mulatunk valahol. Egy ünnepély, egy nagy esemény, ami jól meghatározott forgatókönyv szerint halad. Minden pár szeretné, hogy az ő esküvője egyedi legyen, de néhány elenyésző részletkérdésen túl minden esküvőn ugyanaz történik. Még akkor is, ha a násznép többségének bizonyos dolgok nem is tetszenek, azok megjelennek, mert úgymond kötelező részei a rituálénak. A hihetetlen mennyiségű, éjjel elfogyasztott étel, a hangos zene vagy a csak ritkán viccesre sikerülő zálogkiváltások mind olyan dolgok, melyeket ismételgetünk, pedig nem aratnak osztatlan sikert.

A folyamat magasztossága megkívánja, hogy bizonyos lépések jelen legyenek. Az, hogy ezek a lépések korról korra, generációról generációra változnak már nem lényes. Amikor benne vagyunk, ezt úgysem érezzük, csak azt, hogy ez egy kötelező elem, és a násznép minden tagja egy ellenőr, aki keresi, hogy minden rendben van-e.

Az ünneplés nagyon egyedi lenne akkor is (sőt!), ha előételként egy kis salátát szolgálnának fel, vagy ha a vacsora után reggel nem töltött káposztával terhelnénk tovább a gyomrot, hanem dinnyével könnyítenénk az emésztést.

Talán kevesebb pénzből és fáradtságból megoldódna mindez.

Attól még a templomban elmondott eskü érvényes lenne és az isteni áldás továbbra is a családon maradna.

Csak egy kis bátorság kell, hogy a berögződött konvenciókon túllépjünk, hogy életünkkel kapcsolatos sok-sok beidegződést levetkőzzük és szabadabban, boldogabban járhassunk Isten országának útjain. Jézus megtette és sikerrel járt. Rajtunk a sor!


2012. július 28., szombat

Pál János: Költői kérdés ...

2012. 07. 28.     Költői kérdés ...     Pál János    

Költői kérdésként vetődik fel sokszor: miből eredeztethető  az emberi társadalomban tapasztalható mérhetetlen gonoszság és nyomorúság? Miért vannak javakban dúskáló gazdagok és egyik napról a másikra tengődő páriák? Miért tapos az ember embertársának nyakára? Miért tapasztalható az lépten nyomon az, hogy „Ember embernek farkasa.”?

Úgy vélem a probléma, a kérdés távolról sem költői. Székely Jánosnál (A demokrácia esélyei) a következő magyarázatot találhatjuk erre: „[...] a társadalmat a hatalmi viszonyok (a dominanciaviszonyok) strukturálják, ezek nélkül alaktalan tömeg maradna. Valamiféle hatalom nélkül egyszerűen széthullana a társadalom. Pillanatnyi hatalmi vákuum itt-ott előállhat ugyan, de tartós vagy éppen állandó vákuumot (anarchiát) az emberközösség nem visel el. Vulgárisan szólva: rendtartó hatalom nélkül azonnal egymás torkának esnénk. A hatalom eszerint rendet tart, miközben több-kevesebb nyíltsággal elnyom és uralkodik. Elnyomás, uralkodás nélkül rendet sem tarthatna – hiszen ez nyilvánvaló.”

A költői kérdés inkább az: ha az emberi társadalom rendező alapelve a dominancia, a hatalomgyakorlás, vajon mérhetetlenül ostoba-e az, aki erkölcsösnek próbál maradni, aki életét nem a dominancia elvére törekszik építeni építeni. Érdemes-e, nem szélmalomharc-e az erkölcs szolgálatába állni? Egyáltalán megmaradhat-e az ilyen ember vagy pedig előbb-utóbb fasírozottá lesz az emberek közt folyamatosan dúló dominanciaharc fogaskerekei közt?

Egyszóval nehéz, már-már költői kérdés néha, eldönteni: melyik oldalra is álljunk?

2012. július 27., péntek

Székely Kinga Réka: A várfalvi csűrben

2012. 07. 27.     A várfalvi csűrben     Székely Kinga Réka    

Amikor Sinfalva irányából mész Várfalva felé, egy kecses templomtorony égre mutató reménységével találkozik tekinteted. A vadregényes csúcsok aljában hirdeti e templomtorony azt, hogy az ember még itt a földön megtapasztalja az örökkévalóságot, az élet feltartóztathatatlan zubogását, és ezért végtelenül hálás annak az erőnek, melyben benne van a teremtő erő és az örök újjászületés.

A faluhoz vezető út két oldalán gondos kezek veteményeskertjében paradicsompalánták százain, megszámlálhatatlan gyümölcs, és a hagymák beláthatatlan sorától már a hagymatokány jó illatát érzed feléd jönni. Ahogy a földi és a földön túli gazdagság összeölelkezik abban az Aranyos-menti tájban, önkéntelenül megszületik benned az örömrivalgás: nem is lehetne szebb helyet választani a gyermektáboroknak, mint Várfalvát. (Az almásiakat majd később dicsérem.)

Összehangzó véleménye a szülőknek és a nagyszülőknek az, hogy a mai gyermekeket nem lehet olyan könnyen boldoggá tenni, mint a hajdaniakat. A maiaknak számítógép, videojáték, görkorcsolya, mobiltelefon és minden ami technológia és ami drága, kell. Különben hátrányos helyzetűeknek tudják magukat.

A várfalvi templom nem magas technológiai létesítmény, a várfalvi csűr is csak egy csűr, ahol a gerendákra még a gyalulás is ráférne. És mégis, titokzatos módon, nyolcvan gyermek arcára mosolyt, nyolcvan gyermek szívébe boldogságot varázsolnak valakik. Szülőként szinte irigykedek a táborvezetőkre, mi által tudják azt a rajongást kiváltani gyermekeimből, minden résztvevő gyermekből?!

A kérdés költői, hisz a választ tudom. A várfalvi csűrben csoda történik, és ennek a csodának teremtői a táborvezetők, a szakácsok, a fahordók, a felügyelők, a programtervezők, mindenki, aki odamegy a szeretettől és a segítségtől vezérelve.

A várfalvi csűrt a templom kecses tornya őrzi, és a csűrben szeretet-tornyokat építenek közös jövőnknek, gyermekeink.


2012. július 26., csütörtök

Máthé Sándor: Szentek legyetek

2012. 07. 26.     Szentek legyetek     Máthé Sándor    

„Legyetek előttem szentek, mert én, az ÚR, szent vagyok…” (3Móz 20,26)

A kérdés az: lehetünk-e szentek? Akarunk-e szentek lenni? Adva van-e a lehetőség, hogy szentek legyünk?

A szentté válás nem más, mint Isten lelki gyermekévé lenni. Ezt az utat azonban akadályok nehezítik. Az első akadályok egyike a gőg, amiről tévesen sokszor azt hisszük, mondjuk, hogy emberi méltóság, büszkeség. Ha csak ennyi volna, nem lenne semmi baj. De ha a gőg hatalmasodik el rajtunk, akkor kezdődnek a bajok.

A második akadály a képzelgés önmagunkról: ha más lennék, ha nekem megadatna az, hogy… Ilyen és hasonló képzelgések oda vezetnek, hogy kilépünk a valóságból. A szentség abból indul ki, ami van. Isten gyengeségeinkkel, hibáinkkal együtt szeret bennünket. Szentté nem születik az ember, de azzá válhat.

Mit vár tőlünk az Isten? Elsősorban azt, hogy ne nagy szavakkal és ígéretekkel közelítsünk felé. Szeretetet és bizalmat vár tőlünk.

Egy életünk van. Ezt az egyet bízzuk Istenre. Ne úgy éljünk, mintha több életünk lenne. Kudarc esetén ne veszítsük el bátorságunkat. Ha elveszítjük abbéli bizalmunkat, hogy Isten segítségével megszentelődhetünk, akkor biztosan nem is sikerül nekünk. Bizalom nélkül a vallás egyszerűen szokássá válik.

Isten sok mindent ad nekünk, de semmit nem szabad kisajátítanunk. Mindent Isten ajándékának kell tekinteni. A gyermeteg lelkületű és gondolkodású ember csak azt nézi, hogy mi az, amit nem kapott meg, még nem ért el. Isten mindig a leggyengébb ponton fog meg bennünket. Igazi tapasztalatot tehát ott nyerünk, amiben gyengék vagyunk. Boldogok azok, akik mindent rábíznak Istenre.

Engedjük hát, hogy Isten akarata teljesedjen be életünkön, átengedve neki önmagunkat teljes bizalommal. Engedjük, hogy így szenteljen meg minket, s általunk szenteljen meg másokat is.

Vida Rozália: Idő

2012. 07. 25.     Idő     Vida Rozália    

Nem vagyok nagy sportrajongó, de családom férfitagjai jóvoltából látok, hallok néha valamicskét a mérkőzések közvetítéséből. Tudom, hogy az edző, ha úgy látja jónak „időt” kérhet. Megszakítják a játékot, és megállítják az órát. A megbeszélés ideje alatt nem fogy a játékidőből, és utána ott folytatják, annál az időpontnál, ahol a játék megszakadt. Látszólag mintha két dolog történne, egyrészt megáll az idő, másrészt visszamennek az időben.

Elgondolkoztam, hogy mikor lenne jó nekem megállítani az időt. Biztos nem a fogorvosnál, vagy amikor migrénem van. Gyermekkoromban is csak a vakációk ideje alatt lett volna jó, máskor nagyon vártam már, hogy teljen az idő és nagy legyek. Jó lett volna megállítani az időt, amikor a szerelem rózsaszín felhőjében lebegtem, amikor a gyermekeim babaillatától megrészegedtem.

Jó lenne megállítani az időt egy-egy gyönyörű pillanatban, amikor Isten közelségét megtapasztalom.

Visszamenni az időben, oda, ahol a végtelen biztonságot éreztem gyermekkoromban a családi fészek puha melegében. Visszamenni, hogy megtudjam, miért félek a víztől és a magasságtól. Visszamenni oda, amikor nagyon jó volt, vagy oda, amikor valamit nagyon elrontottam, hogy helyrehozzam.

A sportban is látszat, hiszen amiért megállítanak egy stopperórát, attól az idő nem áll meg, de valamilyen módon mégis zsonglőrködnek az idővel.

Lehet, hogy valahogy mi is megtehetjük. Úgy gondolom, hogy e pár perc erejéig, amíg e sorokat leírtam, én megtettem.

Nagy László: Aki naggyá akar lenni ...

2012. 07. 24.     Aki naggyá akar lenni ...     Nagy László    

Májusban a paradicsompalántákat a szőlő mellé ültettem, így egy kicsit árnyékba kerültek. Talán jobb is, mondta a barátom, mert a szőlő nem engedi, hogy túl hamar kiszáradjon a föld, lehet, hogy nem éri annyi napfény, de talán későbben éri betegség őket, nem ragyásodnak le. Valóban szépen fejlődtek, egészséges zöld színűk volt. Nagyra nőttek. Már az egy métert is meghaladták, karót kellett üssek melléjük, két helyen is megkötöttem. Nagyon kevés volt a virág rajtuk. Csípjem vissza a vezér szálat, jött a jóindulatú, tapasztalt tanács, hogy ne a magasságában nőjjenek, hanem a termésben. Megtettem. Most várom az eredményt.

Ahogy mondani szoktuk, nagyon zajlik az élet körülöttünk. Az ember csak kapkodja a fejét és csodálkozik. Mi történik itt? Mi lesz ezzel a világgal? A vezérágak túlnőtték világunkat. Nagyon magasra emelték fejüket, úgy látom, le se tudnak nézni olyan magasról, nem láthatják és nem hallhatják, „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély”. A termés és a gyümölcs itt is elmarad.

Barátom jó tanácsa jut eszembe: vissza kell csipni a vezérágat, nem kell engedni, hogy tovább nőjön. Másként is fogalmazhatnék, úgy, ahogy a legtöbben ismerői vagyunk a szólásnak: le kell törni a szarvukat.

Azt mondják, hogy a történelem csak megismétli önmagát. A jegenyefák nem nőnek, nem nőhetnek az égig. Csak egy járható út maradt. Az az út, amelyet Jézus már nagyon rég megmutatott: „... aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen rabszolgátok.” (Mt 20,26-27)

Változott e téren azóta is valami e világban?

Tófalvi Tamás: Szürreális impresszió

2012. 07. 23.     Szürreális impresszió     Tófalvi Tamás    

Zajlik az élet… Az államfőt le akarják váltani, hogy parasztvakító mindennapokban tovább hülyítsék az agyonnyúzott adófizető polgárt. Sírnak a szülők, meghökkennek a tanárok és mély értetlenséggel könyvelik el a diákok az idei év érettségi sikertelenségét, s kívülállóként is nehéz elfogadni, hogy ivarérett, beoltott, életerős fiatalok nem találtattak elég érettnek a gondolkodásban még tizennyolc esztendő után sem…

Zajlik az élet… Tombol a nyár s gyöngéd harmincöt fokokban olvad testünkről az amúgy is fölöslegesnek elkönyvelt rész, és testszagú mindennapok várnak buszon, irodában s valahányszor egy ajtó, egy ablak becsukódik. Tikkadt virágok esedeznek klórszagú csapvízért, s szinte hallani, ahogy megreccsen a földhözragadt napbarnította fűszál. Száraz a föld s száraz kék az ég is; áldásért még imádkoznia kell az aggódó gazdának.

Zajlik az élet… Üvöltő gyermekek csattogó lábnyomától hangos a strand s bamba turisták fényképeznek minden utcasarkot, ahelyett, hogy megnéznék, ha már itt jártak. A kocsmákból lágy hangzavar folyik ki a járdára, és az utcán járva azt érzed: fölösleges minden szó, ha kimondod, egyszerre el is olvad, s párolgó vízhez hasonlóan egyé válik a jól tapintható semmivel. Mindenki keresi a felüdülést s templomban felejtett imádsággal esőt kér; igaz, amikor esett, napsütésért imádkozott. Valamiért ilyen az ember…

Zajlik az élet… Kifeszült látókörrel, programokkal teleírt naptárok között önmagunkat keressük, s a szent időt, amikorra nincs beírva semmi… s ha rátalálunk, boldogság önt el, hogy van szabadidőnk, ahová valamit beírhatunk…

2012. július 22., vasárnap

Sándor Szilárd: Forróság

2012. 07. 22.     Forróság     Sándor Szilárd    

Rím kedvéért égetted meg a lelkem,

Miközben fáklyád előtt térdepeltem?



Szavak mélyéről füstölted ki az árnyat,

És e csendben a gondolat is kiszáradt.



Versem  mélyén perzsel már az árnyék,

E füstölgő oduban kormosan rád várnék.



Minden  fészek, ha el nem égett volna,

Most erdő  is mező is érted lángolna.



Mindent befed e forró lebegő levegő,

Lángtenger közepén remegő temető.



Hamuszürke hajnal söpör a viharral,

Játékot űz egy fekete színű sóhajjal.



Egy marék megégett mondat a jussom,

E fájdalmas fényből feléd is jusson!



Talán értetlenül olvasod e versem,

Mit ráncos homlokodra pecsételtem?    

2012. július 21., szombat

Dimény József: Én vagyok a felelős!

2012. 07. 21.     Én vagyok a felelős!     Dimény József    

Az irodám ajtajára jó pár éve fel van írva a következő kijelentés: Én vagyok a felelős!

Egy előadás alkalmával jegyeztem le, és igazából magam figyelmeztetésére tettem ki, hogy amikor elvonulok és becsukom az ajtót, jusson eszembe a felelősségvállalás fontossága. Megtanultam, ha azt szeretném, hogy boldogság, szeretet, öröm és lelkesedés legyen életemben, akkor ezekre a pozitív érzelmekre kell figyelnem. Ha én akarom irányítani a dolgokat és szabadon akarok élni, mindenért felelősséget kell vállalnom.

A felelőtlen magatartás az irányítás és szabadság hiányához vezet, és külső erők áldozatának tartjuk magunkat, elhatalmasodnak rajtunk a negatív érzelmek. Melyek ezek? Félelem, kétség, harag, gyűlölet, utálat, irigység, bűntudat. Megfigyeltem, ha valaki ezek közül bármelyik „csapdájába esik”, mindegyre igazolja önmagát a környezete, sőt önmaga előtt is. Gyakran bizonygatja, hogy miért érez úgy, ahogy és minél többet beszél róla, annál inkább azonosul a helyzettel, míg végül érzelmileg is teljesen belebonyolódik. Íme, egy példa: Ülünk egy terembe, bejön egy ember és azt mondja: valaki neki ment egy parkoló autónak. Nem érdekel különösen bennünket, gyakran történnek koccanások. De ha kiderül, hogy az a parkoló autó a miénk volt, felugrunk, rettenetesen idegesek leszünk, dühöt, haragot akár gyűlöletet is érezhetünk. Azonosulunk a helyzettel, elítéljük a másik embert, megvan a véleményünk róla és cselekedetéről. De ha már megtörtént, a helyzeten nem tudunk változtatni, amit viszont megváltoztathatunk az a mi viszonyulásunk. Választhatjuk az idegeskedés helyett a megértést, az elfogadást, kiderülhet, hogy a biztosító jól fizet, és végül autónk szebb lesz, mint előtte.

Ha meg szeretnénk szabadulni a negatív érzelmektől, akkor ne vádaskodjunk, hanem vállaljunk felelősséget mindenért. Ne azt kérdezzük: ki tette? Hanem ezt: mit tehetünk? Ha így közelítünk, jobbra fordul egész életünk. Meg kell értenünk, hogy attól nem változik semmi, ha szidjuk az egyházat, a pártokat vagy politikusokat. Csak úgy lesz jobb egyéni és közösségi életünk, ha minden helyzetben ki tudjuk mondani: Én vagyok a felelős!


2012. július 20., péntek

Szász Ferenc: Elena Florea elvtársnő

2012. 07. 20.     Elena Florea elvtársnő     Szász Ferenc    

Valamikor 1984-ben vagy 85-ben hívatott egyik egyháztanácsos urunk s közölte, hogy egyházunknak kell kidolgoznia a lelkészi értekezletek soros előadását, és azt is, hogy erre a feladatra méltónak találtattam. Kilógott a lóláb: továbbhárítás és kitolás. A téma ugyanis ez volt: a nemzetiségi kérdés megoldása a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban.
Természetesen vállaltam és azonnal elrohantam Erdő János főjegyző úrhoz. Annyi eszem már volt akkoriban, hogy közöltem vele a méltóságos, azaz kiválasztott voltomat, és azt, hogy legnagyobb sajnálatomra a közeljövőben nem látogathatom könyvtárát, ugyanis az Egyetemi Könyvtárban leszek foglalatos. Jó munkához idő kell.

Szemrebbenés nélkül adta beleegyezését, én pedig dolgoztam és lógtam becsületesen hetekig.

Hamarosan kiderült, hogy a téma legszakavatottabb szerzője Elena Florea elvtársnő: könyvek és tanulmányok garmadája tett erről bizonyságot. Ínyenckedve olvastam Lenin és a nagy Sztálin idevágó (számunkra akkoriban bizony több jogot biztosító) kinyilatkoztatásait e kérdésben, de a régi brosúrák Szentírást sugalló világából újra és újra visszatértem az én Elenámhoz.

Egy nagy idézet az elvtárstól, még egy idézet Elenától, holmi kenetteljes töltelékszöveg – és haladt a munka, gyűlt a forrásirodalmi jegyzék, s idézőjelek és idézőjelek, még álmaimban is. Közben olajban sütögetett miccset, hal fasírozottat ettem, s hálbás sört ittam.

Remekművem a tanácsossal magyarítottuk, a kolozsvári bemutatót egy vásárhelyi sakkmérkőzés miatt lekéstem, de én voltam a nap és a kor hőse, a reformátusok is megdicsérték munkámat – jött a visszhang.

Miért ver bottal az Isten mégis, ennyi év után? (a plága bot is, mellyel a hajdani diákba beleverték a múzsák és erények tiszteletét). Tán a lelkiismeretem vádol a plagizálás miatt, amelyet nem követtem el, technikailag semmiképpen?

Nocsak. Az bánt csupán, miért nem közöltem előjáróimmal, hogy haladéktalanul Bukarestbe kell utaznom Elena Florea elvtársnőhöz dokumentálódás végett. Összefut a nyálam: hideg ser, igazi miccs a Cismigiu-ban vagy Herastrau-ban, s Elena, a kedves, akivel némi etyepetyézés közben jól megoldottuk volna a nemzetiségi kérdést. Az egyház, ebben biztos vagyok, szemrebbenés nélkül utalta volna ki a dupla napidíjat s én most írhatnám pikáns emlékirataimat.

A kutya se vádolna plágiummal, másként se vádol, csak az emlékezet, mert ugye, hová levél, hová lettél, te, lelkem Elenája?

2012. július 19., csütörtök

Orbán Erika: Táborlakók

2012. 07. 19.     Táborlakók     Orbán Erika    

“A gyerekek a jövő. A gyerekek az Élet.” – szoktuk mondani, és e fogalmak közé képzeletünkben egyenlőségjelet teszünk. E két mondat mélyebb tartalmának lehetséges feszültségeiről ritkán gondolkodunk. Csak olyankor, ha a gyerek, az Isten adta, hirtelen átfesti a holnapról álmodott képünket; ha gyarló természetével vagy ember voltából fakadó tökéletlenségével beláthatóvá szűkíti a jövőt, sziklákat gördít elénk. Például gyógyíthatatlan betegségével vagy a serdülő, önpusztító életmódjával. Hogy most az előbbiről írok, annak az a közelmúltbeli élményem az oka, mely megerősített: a környezeti (rá)hatás, a tanítás, az életmód-változtatás, -jobbítás, a (társadalom számára) akár drága áron való segítés, nemcsak a felelőtlenül élő vagy “szerencsés” egészségesek, az életet “túlélők” körében küldetésünk, hanem ott is, ahol alig pislákol az élet. Ahol nem “teljes értékű” (méltatlan jelző, mintha terméketlen gabonáról beszélnénk!), felnőtt élet a remény, hanem egy-két hónap, néhány év.

Egy kép van előttem: a 12 éves Andrea eteti a 14 éves Sorint. Rendkívüliségük ereje: mindketten onkológiai “esetek” (a személy iránt érezni lehet; az érzelmek olykor nehezek; beteg gyerekek iránt érezni fáj!). A lány jobb lába combtól hiányzik; a csont-bőr srác kerekes székben ül, karját, kezét alig mozdítja, és baseball sapkáján át is látni horpadt koponyáját. Uzsonnájukat majszolják, és közben szurkolnak egy pingpongozó párnak. A szintén jobb lábát protézissel pótló Martin gumiszerű testéhez fürgeség társul. Asztaliteniszben nem akad párja a táborban. Ezt maga is tudja, mégis játszik a kopasz Jánossal. “Csak” a játék kedvéért. Odébb, a medence mellett néhány nyolc-tíz éves kislány fürödni készül; jól beöltöznek: úszómellény, úszókarika, kalap, kendő, ahogy a biztonság megkívánja. Hiszen korabeli társaiknál kisebb növésűek, néha túlsúlyosak vagy véznábbak, sérülékenyebbek, pihe hajúak, remegő karúak. Aztán irány az örömöket, izgalmakat, kihívásokat hullámzó víz! És gyermeteg felszabadultságukban is csak óvatosan, saját határaikon úszkálva, figyelve a társukra és tiszteletben tartva képességeit.

Az örök mókás, félvállú Dani a karkötőt bogzó, tízéves kortársát, Rolandot szórakoztatja. Olaszországi kezelését ecseteli felnőttet meghazudtoló humorral, és felvilágosítja Rolit a szerelem illanó természetéről. Hiszen fiatal barátja szerelmes lett a húszéves, önkéntes táborvezető Ramonába. Mert szép a haja, és mert az első vacsoránál mellé ült… Neki a karkötő. És fogadja, jövőre a fényképezőgépét is elhozza, és majd kiteszi a számítógép lapjára. Ha Isten is megsegíti! (Isten, ugye, megtartod?!…) A szorgos kézimunkás könnyedén vált anyanyelvéről a többség nyelvére. Anyjától hallottam: hároméves korában, egy hét hónapos fővárosi kezelés után “felejtett el” az anyanyelvén beszélni, és vált kétnyelvűvé.

Táborlakók. Egy évtizedben is alig mérhető életük során hosszú hónapokat töltöttek, töltenek kórházban. Az orvos százalékban méri esélyeiket. Ismerik a szaknyelvet, saját képességeiket, egymásra utaltságukat, a szavak és az érintés erejét. A nagy egészet illető hasonlatosság miatt nagyvonalúan tolerálják a részleteiben különbözőt. A biztatás mellett véletlenül sem kritizálnak. A biztos jelent méltósággal feszítik közeljövővé. Valahogy megtanulták, hogy kevesebb is elég a jóból. Csak a jótündértől kérnének több gyógyszert, ha tehetnék. És, ha varázspálcájuk volna, eltüntetnék a betegséget a földről. Jobb napjaikon, mint ezek, imádnak játszani, és szeretik a palacsintát és a fagyit. Olyan gyerekek, amilyenekké (vissza)változnunk kellene, ha a mennyek országába bemenni óhajtunk.

Azt írtam, felelősségünk az élet könnyítése, szépítése akkor is, ott is, amikor (nagyon csúnyán, “korszerűen” mondva) nem térül meg a gondozás, ahol rövidre szabott, terhes a jövő. És igen, tudom, társadalom-gazdasági kérdés, hol mennyit költenek a gyógyíthatatlan gyerekek gondozására. De azt is hiszem, valamennyi segítő hivatású személy, és mindenki, aki kapcsolatban van beteg gyerekekkel, egyéni felelőssége, hogy a maga területén megtörje a felnőttek riadt hallgatását. Hogy a féltésből fakadó félelmet és a félelemből fakadó sajnálatot legyőzve mosolyogjon reményt a hűvös valóságba. Ne áltató, hanem biztató reményt. Mely könnyű légzéssel azt suttogja: a külső körülmények ellenére, a testi fájdalom hosszú szüneteiben játszani kell. Apró örömöket varázsolni, a jelenlévő jövőt szépnek, tartalmasnak, értelmesnek lát(tat)ni. Hinni, hogy az élet annyi, amennyit megélsz. A felmorzsolódó türelmet gyakorlással újragyúrni. Az álmok mércéjét nem realitás értékükkel mérni. És bízni abban, hogy amit Isten adott és tart meg, azt Ő is veszi el.

2012. július 18., szerda

Lakatos Sándor: Lélek – Légzés

2012. 07. 18.     Lélek – Légzés     Lakatos Sándor    

Az élet legelemibb feltétele a levegő. Az első, vagy utolsó lélegzetvétel misztériuma minden idő emberét lenyűgözte. Nem csak magyar nyelvünkben, hanem sok más nyelvben is megtalálható a közhelyszerű lélek-légzés fogalmak etimológiai egybecsengése, összekapcsolása.

Zsidó-keresztény hagyományunk teremtéstörténetében olvassuk, hogy Isten életnek leheletét lehelte a föld porából megformázott ember orrába, hogy élőlénnyé tegye. A zsidó hagyományban Isten megnevezése és Isten lényege ez az első lélegzetvétel, a kimondhatatlan JHVH. Hagyományos gondolkodásunk szerint pedig, ha utolsó leheletünk ideje elérkezett, azzal együtt a lélek is távozik a testi börtönből. Közismert, hogy az arab világban Allah minden lélegzetvétel ura és minden lélegzetben jelen van az, akit dicsérni kell a létezésért. A teremtménynek pedig emlékezni kell erre a legnagyobb szentségre. Lélegezve imádjuk az Istent, szuszogásunk legyen hálaadó zsoltár.

A japán harcművészetek alapvető témája a Chi, ami az ember legbelsőbb életerejét jelenti, és ez ugyancsak a légzésben keresendő, tehát az ember testi, lelki és szellemi ereje is a légzésben rejlik. Minden erő, mozdulat, vagy gondolat a légzésben összpontosul. A láthatatlan Chi tagadhatatlan létezését a japán ember a rizs főzésével szemlélteti: ha a lobogó tűz fölé helyezett fazékban rizs fő, megláthatjuk, hogy a főzéskor a rizs gőzével olyan erő szabadul fel, ami láthatatlan, mégis „titokzatosan” elmozdítja a fazék fedelét. Valami hasonló az emberben rejlő Chi is – tanítja a Budo bölcselet – ami a test és a lélek harmóniája által végtelen erőforrás az ember számára. Egy lélegzet, ami egyazon mozdulat, és egyazon gondolat: ez a létezés teljes egysége.

Mindkét gyermekem születésekor lélegzetemet elfojtva figyeltem azt a titokzatos pillanatot, amit utópisztikus eszmefuttatásokban felemlegetünk: az első lélegzetvételt. Az apás szülés, mondhatni egyedüli kiváltsága, hogy az apa hamarabb megláthatja az újszülöttet, mint maga a szülő anyja. (A szülés többi része az apa számára nem más, mint lábatlankodás és alázatgyakorlás felsőfokon.) Szóval, fogszorítva lestem azt a titokzatos, első lélegzetvételt, figyeltem, az elképzelésem szerint fájdalmas pillanatot, amikor a megszületett gyermek makulátlan tüdeje először megtelik a szent, életet adó levegővel. Elképzeltem az első lélegzetvétel érzését, valami olyannak, mint amikor téli hajnalon az ember a meleg hajlékból kilépik a csípős mínusz fokos hidegbe, és velejéig kirázza a hideg. Aztán egy erőset, hangosat lehel a semmibe és megnézi magának, hogy a kutyatörő hidegben milyen kegyetlenül mutatkozik a benti meleg és a kinti hideg közötti különbség, majd indul dolgára.

No, de csalódottan kellett nyugtázzam: semmi szentséges „Szusszanás”-t nem észleltem, egyáltalán nem hallottam sem „Az Ah”, sem "A Ha" nyilvánvalóságát, mondhatom, mindkét alkalommal lemaradtam az első „Chi” tömény erejéről, mely – hogy a képszerűséget megtartsuk - az élet fedelét titokzatosan elmozdítja. De volt mindkét alkalommal orrból, szájból nyálkát, váladékot, trutyát szippantó slag sustorgó hangja, majd ezt követve jött a mindenkit megnyugtató babás üvöltés, ami nőietlen prózaisággal rántott vissza a filozofikus isteni magaslatokból a földhözragadt, halandóemberi, mégis megfizethetetlen valóságba. Alig találva szuflát és hangot, mondhattuk gyermetegül, idétlenül, csuklandozva, könnyeket nyeldesve: Isten hozott gyermekem a világra!

2012. július 17., kedd

Máthé Sándor: A szeretet kiűzi a félelmet…

2012. 07. 17.     A szeretet kiűzi a félelmet…     Máthé Sándor    

„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 1Jn. 4,18

Azt hiszem, hogy egyetérthetünk ezzel az apostoli figyelmeztetéssel, de gondoltunk-e arra, hogy a fenti állítást így is megfogalmazhatta volna az apostol: „A félelem kiűzi a szeretetet.” Igaz-e ez? Szerintem igen! Sőt továbbfűzhetjük a gondolatot: a félelem kiűzi a jóságot, az igaz emberi érzéseket, a józan gondolkodást, a türelmet, a szépséget és igazságosságot. Egyszóval mindent, ami érték.

„A félelemben elszigetelődünk

A szeretetben kapcsolatokat keresünk.

A félelemben tehetetlenné leszünk.

A szeretetben erőt kapunk a cselekvésre.

A félelemben ítélkezünk mások felett.

A szeretetben keressük az igazságot.

A félelemben bizalmatlanokká válunk.

A szeretetben könyörületet és megbocsátást keresünk.

A félelemben az elmúlást látjuk.

A szeretetben az életre tekintünk.

A félelemben bezárkózunk.

A szeretetben kitárulkozunk.”

(Sarah Moores Campbell)


Mindennapjaink problémáira válaszoljunk szeretettel.

2012. július 16., hétfő

Székely Kinga Réka: Az ígéret

2012. 07. 16.     Az ígéret     Székely Kinga Réka    

Szombat este volt, főpróba a konfirmandusokkal. Két leány és két fiú állt ki a gátra.

Ígéreteket próbáltam kicsikarni tőlük. Hogy soha ne hagyjanak el, hogy legyenek jó emberek, hogy majd ha felnőnek, legyenek keblitanácsosok, gondnokok, lelkészek, kántortanítók.

Mint akik tudják, hogy ez az utolsó este, részben megkönnyebbülve, részben bánatosan repítettük fel szánkból a mondatokat. Nincs visszaút. Nem lehet hátraarcot csinálni és visszafutni egy esztendőt, vagy akár tizennégyet az időben. Nem lehet, vagyis fölösleges, egymás fejéhez vágni, hogy ki mit mikor kellett volna jobban csináljon. Az idő betelt. De vajon beteljesedik-e az az ígéret, amit eskü formájában mondanak el a konfirmandusok?!

Gondoltam leveszem róluk a súlyos ígéretek nehéz terhét, és arra kértem őket, hogy ha már olyan távoli ígéreteket nem is tudnak tenni, hogy felnőtt korukban alapemberei lesznek az egyháznak, legalább azt ígérjék meg, hogy újraalapítjuk az ifjúsági egyletet.

Legnagyobb meglepetésemre örömrivalgásba törtek ki az ifjak: egylet, legyen újra nálunk is egylet. Milyen jó lesz, minden héten valamelyik este beszélgetünk, filmet nézünk, meglátogatjuk a környező településeken működő egyleteket, táborokat szervezünk. Ha nem lenne konfirmáció, én akkor is egyletes lennék, mondogatták. Na-na, ez nem oly kedves megjegyzés, ismeret nélkül a hit is csak vakhit, tromfoltam vissza nekik.

Selymes, bársonyos, puha takaróként öleltek át az emlékek. Előszámláltam kincseimet: mennyi kedves, szeretettől csillogó tekintet, hány kedves szó zsongott már körül, mekkora álmokat álmodtunk, és hány megismételhetetlen óra telt már el konfirmadusokkal és az egyletesekkel.

Jó volt visszaemlékezni az egyletes esztendőkre és jó volt hallani, hogy ma is értéket képvisel a vallásunkkal való fiatalos együttlét.

Én is újrafogalmaztam ígéreteimet. Bár sokszor szakad el türelmem cérnája, amikor a kátét földhöz vágó, az ajtót becsapó, elrohanó, dühtől kidagadt ifjú arcok réme ijeszt. Amikor közömbös ifjú arcokat látok. De azon a szombat estén, főpróba után újra megígértem Istenemnek, hogy vigyázkodni fogok negatív, a fiatalokat ócsároló kijelentéseket tenni. Mert a mai fiatalok is jó arcok, jó emberek. A nekik felajánlott szeretet mindig szeretetet terem.

2012. július 15., vasárnap

Gál Zoltán: Múltidéző

2012. 07. 15.     Múltidéző     Gál Zoltán    

Egy régi képen akadt meg a tekintetem az elmúlt időszakban. Egy családi kép, valamikor a 20. század legelejéről. A széken idős férfi ül, mellette a felesége, mögöttük pedig büszke díszmagyarban áll a fiúk.  Mondhatni, semmi különös eddig. Sok hasonló kép készült a történelem során. Azonban, amiért felfigyeltem a képre, azok az arcok voltak.

Tekintetükön nyoma sem volt a testet és lelket felőrlő rohanásnak. Mert felkelt a nap, és telt is rendre egyik a másik után: mindenik saját kihívással és feladattal rendelkezett. A családban mindenki tudta a dolgát, és a fiú nem lett depressziós, ha apja fiatalos világlátásáért megrótta, mert az ellentmondott saját élettapasztalatának. Nem volt telefon, mégis tudták, ami fontos volt számukra, és egy üdvözlőlapon az otthonról hozott kézjegyek mondták el érzéseiket. Nem jártak családterápiára, hanem megbeszélték gondjaikat esténként egy pohár jó bor mellett.

Elképzelhetetlen volt számukra, hogy olyan élelmiszert fogyasszanak, amely nem saját udvarukon látta meg a Napot, vagy amelyet vegyszerek által tesznek piacossá, de ehetetlenné. Nem voltak allergiásak a szénaporra, a virágokra, és ismerték a mező ezer füvének gyógyhatását. Együtt éltek a természettel, és ez így volt jó.

Vasárnap pedig nem úgy voltak, mint az egyszerű atyafi, amikor a pap megkérdezte tőle, hogy találkoznak-e aznap a templomba, azt válaszolta: „Ha Isten megsegít, és egy kicsi jó időnk lesz, akkor nem.” Akkortájt a család apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, és a munkát a szorgos hétköznapokra tette félre. Délután pedig kiültek az utca szegletére, és a szomszédokkal megbeszélték, ki mit hogyan végzett az elmúlt héten. És ez így volt jó.

Ma is ilyen világban akarok élni! Ahol létezik tisztesség, nincs bebörtönözve a becsület, és az igazságot nem egyesek szájíze szerint határozzák meg. Ahol az emberek keresik egymás társaságát és közösen tudnak (még) álmodni. A változ(tat)ás rajtunk múlik! És még sosem késő!

2012. július 14., szombat

Andorkó Attila: Az emberismeretről

2012. 07. 14.     Az emberismeretről     Andorkó Attila    

„A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes, az ember nyughatatlanul mégis mindig keres…, ha nincsen gyökered elvisz a szél. Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges a szemnek láthatatlan, az igazságot átérzi a lelkünk, de te is tudod, hogy kimondhatatlan.” (Bródy János: A végtelenhez mérve)

Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, életünk milyen szakaszában élünk, mindig keresünk: igazságokat, békét, nyugalmat, barátokat, szeretőket, nyugalmat, boldogságot, anyagi jólétet, szakmai sikert, elismerést, egészséget, megértést, stb.

Mindig keresünk. Van, amikor találunk, van, amikor nem. Most csak az emberről, a barátkeresésről írnék néhány gondolatot. Leginkább olyan emberek társaságában vágyunk, ahol jól érezzük magunkat. Aszerint ítéljük meg legtöbbször embertársainkat, amit látunk, pedig a látszat olykor csal, s nem minden arany, ami fénylik…, tartja a népi bölcsesség.

Weöres Sándor A teljesség felé című írásában az emberismeretet a filmek, regények szereplőihez hasonlítja: „A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban.”

Éppen ezért jutott eszembe az Egyletes időszakban sokat énekelt és szeretett dalrészlet, amely a kis hercegről szól, s arról, hogy felelősséggel (is) tartozunk egymás iránt, de ehhez az szükséges, hogy ne csak azt lássuk, amit látni szeretnénk, hanem lássuk a valódit, az igazat. Jussunk el olyan emberismereti szintre, amely képessé tesz arra, hogy amennyiben lehet, mindenkit a saját értékei szerint ismerjünk meg, fogadjunk el, ismerjünk meg.

Hogy ezt hogyan lehet elérni, végetlenül egyszerű: „A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól. Ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,9-11)

2012. július 13., péntek

Farkas Dénes: Szembenézés

2012. 07. 13.     Szembenézés     Farkas Dénes    

Nézem az érettségi eredményeket, a hozzá fűzött leveleket, melyeket tanárok, papok fogalmaztak meg. Valahol hiba van, állapítja meg sok kommentár, s e tekintetben a statisztika számszerűségéhez nem fér kétség.

Nem sírom vissza a pedagógiának azt a korszakát, melyet magam is végigéltem. Nevezetesen azt, hogy a tanító úr – később elvtárs – megcsavarta a fülünket, megcibálta a fülhajunkat, körmösöket osztogatott a nagy vonalzóval, sőt Rácz Károly tanítónak nádpálcája is volt, mellyel rendszerességgel osztotta a porciót.

Olyan volt a kor szelleme, hogy a pap és tanító fenyítése okán otthon következett a folytatás.

Édesapám volt, aki a nevelésnek ezt a részét magára vállalta. Nem emlékszem durva verésre, de a módszere azért ma is elevenen él emlékezetemben. Ki kellett tartsuk a kezünket és kérges nagy tenyerével akkorát csapott a kezünk fejére, hogy azonnal kerestük a húgommal, hogy hol tudnánk hideg-vízbe tenni felpirosodott kezeinket?

A fizikai fájdalom felett az volt a legbántóbb, hogy Apám kötelezett, hogy a szemébe nézzünk!

Ez a szembenézés volt a legborzasztóbb! Benne volt a szégyenérzet, a rettegés, talán az is, hogy többet nem hibázom(?).

Azt hiszem, hogy a pedagógia módszerei túllépték a nádpálcás rendszert, de a szembenézés kár, hogy elmaradt!

Melinda eladó volt egy kis üzletben. A hároméves Levente minden nap a kis üzlet előtt jött-ment az óvodába. Naponta kérlelte a nagyanyját, hogy menjenek be a kicsi boltba. A gyermek mindig kapott Melindától egy szem cukorkát s egy napon azt mondta:

- Melinda  – azt hiszem – hogy te nagyon szeretsz engem!

- Honnan tudod Levente?  – kérdezte Melinda.

- Látom a szemedből – válaszolt a gyermek.

Az egymás szemébe nézés elmaradása a fő oka a siralmas érettségi eredményeknek, helyesebben eredménytelenségnek !

A megélhetési tanári szakma, a rossz rendszer, a fellazult magatartás, nevelő-diák viszony, s egyebek hozták azt, ami lett!

Nézz a szemembe – mondotta Édesapám!

Átlagembert nevelt belőlem. Ő már elporladt, de a mai napig elvárom, hogy a szemeink pillantása találkozzék! Ezáltal – talán – őszintébb a gondolatcsere, jobb lehet a tanulás, és ha – mint a kicsi Levente – azt is megérzem, hogy te szeretsz engem, akkor tanár urak és diákok: jobb lesz a bizonyítvány...

2012. július 12., csütörtök

Buzogány-Csoma István: Ajkamra adj éneket!

2012. 07. 12. Ajkamra adj éneket! Buzogány-Csoma István 


Fáj a csend, ajkamról elfogyott a szó.
Fáj a csend, lámpásom fénytelen,
Szunnyadó lángja szikrára vár,
Emelj fel engem is, Fényhozó.
Emelj fel engem is, Fényhozó.

Vártam Rád, hogy leülj mellém,
Elénekeljem a bánatom,
Nehéz a szív, nehéz a szó,
Süllyedő papírhajó.

Ajkamra adj éneket,
Imádságot, dicséretet.
Dalomnak tiszta hangokat,
Lélektől lélekig hidat,
Lámpámba lángot,
Szemembe fényt,
Szorongó szívemnek,
Új remény.

Ajkamra adj éneket,
Imádságot, dicséretet.
Lélektől lélekig hidat,
Utat, mely csak Feléd mutat,
Lámpámba lángot,
Szemembe fényt,
Szorongó szívemnek,
Új remény.


2012. július 11., szerda

Molnár Imola: A folyékony idő

2012. 07. 11.     A folyékony idő     Molnár Imola    

Minden ember kerül élete folyamán olyan helyzetbe, hogy határozottan úgy véli: az idő a legnagyobb úr az életében. Az idő uralkodik minden felett, mert birtokolhatatlan és kezelhetetlen. Még ha azt is mondjuk, hogy az én időm most jött el, vagy a saját időmmel azt teszek, amit akarok, akkor is érezzük, hogy valójában nem a miénk, hanem mintha olyan valami lenne, amit mindenki bérmentesen élvezhet, de mégis rajtunk kívülálló, tőlünk független marad. Végtelenül folyékony, mely, ha akarjuk, ha nem: halad, és nincs hatalmunk fölötte.

Tetszik vagy sem, telik, múlik könyörtelenül, és vissza sohasem fordul.

Biztosan volt mindenki életében legalább egy olyan pillanat, amikor úgy vélte, helyzetére csupán egyetlen megoldás létezhet: az idő kerekének visszafordítása. Ha még egyszer ott lehetnénk valahol, másképp cselekednénk. Ha még egyszer beszélnénk vele, nem mondanánk ki azt a szót. Ha ismét visszamehetnék, bizony megtenném. Ha újrakezdhetném, jobban meggondolnám. Ha még egyszer visszajönne az a perc, most nem itt lennék, de a perc, ami elmúlt, nem jön vissza.

Abban is biztos vagyok, hogy nem csak azt szerettük volna, hogy visszafele pörögjön az idő, hanem azt is, hogy megálljon, hogy kifeszíthessünk egy pillanatot, hogy a végtelen idő homokórájában megfagyjon az épp lehulló pillanat homokszeme. És az a perc örökké tartson, ott legyünk benne mi, vele vagy velük, ott, akkor, abban a helyzetben csak azt a csillogó szempárt lássuk, csak azt a szót halljuk, csak azt érezzük, azt a békét, nyugalmat, de a perc, ami elmúlóban van, nem áll meg örökre.

Néha fájdalmas, néha keserű visszahozhatatlannak tudni az elmúlt időt, de semmi nincs véletlenül. Nem véletlen, hogy elsuhannak melletünk az órák, esztendők, és nem véletlen, hogy nem hozhatjuk vissza őket, nem állíthatjuk meg. Isten így tervezte meg, örökmozgónak alkotta az idő kerekét, mely csak egy irányba, előre halad. És ez egyáltalán nem baj, mert minden újabb perc újabb csodát rejt magában, s ha megfordulna vagy megállna az idő, sosem tapasztalnánk meg azt a szépséget, amit csak a jövő nyújthat nekünk.

2012. július 10., kedd

Szabó Előd: Alázat a szövetségre

2012. 07. 10.     Alázat a szövetségre     Szabó Előd    

A közösségeket szervezni, megtartani törekvő emberek sokszor elmondják: nehéz összefogni az embereket, az egyéneket. Közös munkánkban sokszor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a közösségi összefogásra való hajlandóság fordítottan arányos az anyagi jóléttel, igényekkel, kényelemmel. Hiányoznak az igazi szövetségek életünkből, pedig minden lépésünkben szükségünk volna szövetségre.

Szövetség a szülő és gyermek közötti viszony, a barátság, az iskolai közösség, a házasság, a gyülekezet stb. Szövetség minden két vagy több ember között fennálló viszony, mely tudatosan azért alakul ki és működik, hogy mindkét fél számára áldásos, méltányos, biztonságot nyújtó legyen. Így köt a Bibliában is szövetséget az ember Istennel vagy felebarátjával.

Miért vagyunk egyre kevésbé képesek szövetségre? Egy lehetséges válasz az, hogy a szövetségkötéshez elengedhetetlenül szükséges az alázat. Csak az az ember akar szövetséget kötni, aki bevallja, belátja, hogy egyedül nem képes mindenre, segítségre van szüksége, s nem szégyelli mástól, közösségektől kérni a segítséget. Az ószövetségi nép is volt nemegyszer híján az alázatnak, s semmibe vette az Úrral kötött szövetséget, s mindig lehajtotta a fejét, amikor visszatért, s felelevenítette azt.

Szülő és gyermek kapcsolatában, barátságban, házasságban, közösségben, gyülekezetben éljünk alázattal, adjunk jóindulattal, s fogadjunk el hálával, s ez az egyensúly áldottá teszi életre szóló szövetségeinket.

2012. július 9., hétfő

Székely Kinga Réka: Találós kérdések, tévéműsorok

2012. 07. 09.     Találós kérdések, tévéműsorok     Székely Kinga Réka    

Van valami izgalmas, lélekcsiklandozó abban, ahogy az ember a beszéd segítségével rejtélyeket állít fel, találós kérdéseket szerkeszt. Szeretjük meggondolkoztatni egymást. A játék szenvedélye ragad magával, ahogy érthető, helyes szavakkal körbeírunk valamit. A mi logikánk számára olyan nyilvánvaló a válasz, a kérdezett azonban egyre csak töri a fejét, vajon mit akarunk mi tolmácsolni?

Gyermekeim szeretik túllicitálni egymást a találós kérdések terén. Ha már kifogytak a megtanultakból, akkor maguk költenek úgynevezett találós kérdéseket. A négy és fél éves, a legkisebbik, szereti, ha nehéz vagy tiltott szavakat használhat. Végighallgattunk tőle már sok hosszú trágár szófűzért, muszájból. Végül megértette, hogy nem attól érdekes valami, hogy trágár (vagy legalábbis abbahagyta). Az átütő sikert a következő találós kérdésével nyerte el: Mikor találkozik a halott ember a rákkal? Néztünk rá bambulán, ő pedig mindentudó, ám sunyi mosollyal azt kiáltotta: hát amikor a rák is meghal.

Nyomban rászálltam a találós kérdés teológiai lényegére és az örökéletről kezdtem értekezni, a lélek szerinti örökkévalóságról. Ugyanis a tavasz folyamán meghalt a dédi mamájuk és nem telik el nap anélkül, hogy valamit a halálról, az életről, a testről, a lélekről, Istenről ne kérdeznének.

Istennek nincs teste, Isten mindenhol van, nem látható, de érezhető, mint például az illat, próbáltam magyarázni. Erre a legkisebb persze megint a szagról kezdett beszélni, tudniillik, hogy mi a legbüdösebb – kihagyom.

Középső fiúnk azonban elcsípte a magas teológiát és a következő megállapítást tette: Ha Isten nem test, hanem lélek, vagy szellem, és ha mindenek fölött van, akkor úgy nézi a mi életünket, a mi földgolyónkat, mint mi a tévét.

Nyilván meg lehet ezt a kijelentést torpedózni azzal, hogy Isten inkább műsorkészítő, mint tévénéző, ám nekem nagyon tetszett ez a megfigyelés.

Sokszor nézem azokat a műsorokat is, amiket rühellek. Azokat, ahol az emberi butaság, a szűklátókörűség, a kirekesztés, a magamutogatás dívik. Azokat, ahol az ember kivetkőzik emberi méltóságából és azokat, ahol arra uszítanak, hogy aki nincs velünk, ellenünk van, így nincs joga élni e földön.

Nézem ezeket az adásokat és arra gondolok, amit középső fiúnk mondott: Isten is nézi. Vajon mit csinál: átkapcsol vagy megszerkeszt egy velős találós kérdést az ember földi hivatását illetően?

2012. július 8., vasárnap

Fülöp Dezső Alpár: Nyugalom formák

2012. 07. 08.     Nyugalom formák     Fülöp Dezső Alpár    

El-elnézem a kismacskákat, ahogyan játszanak. Hajnalban, amikor a levegő még kellemesen hűvös, semmiféle emberi (mű)zaj nem zavarja a madárcsicsergést, olyan békességgel játszanak. Ha embert látnak, illa-berek, de ha visszatér a nyugalom, ismét előjönnek és folytatják. Ugyanők délben valamely árnyékos szegletben pöttömnyi szőnyeghez hasonlítva pihennek. Ekkor szellő sem rezdül, a távolban is csupán a meleg remegteti a levegőt. Ez a nyugalom másféle, sokszor nyomasztó.

A mindennapnak is megvan a maga nyugalma: mindennap ugyanazt újra és újra, a megszokott, jól begyakorolt módszer alapján. Ez a rutin nyugalma, ami lehet bosszantó, de lehet biztonságot nyújtó is.

Van, amikor az ember hosszú, nehéz munka végén megpihen, nyugalmi állapotba kerül. Pénteken, az utolsó érettségi vizsga után egyik diákunk annyi ’é’ betűvel írta, hogy ’véééééééégre’, hogy abban mind a tizenkét év kiérezhető volt. Most már megpihent.

S ma, amikor eredményre várakoznak sokan? Vajon ez a vihar előtti csend, nyugalom? Amikor a feszültség a tetőfokára hág? Pedig a kocka el van vetve, de az ember szüntelen remél.

Vajon milyen lehetett az a nyugalom – szelíd, halk hang által jellemezve –, amelyben Illés Istent ismerte fel, s eltakarta arcát a palástjával (1Kir 19, 12kk)? Ő életerőt és küldetést nyert a nyugalom e formájából. Mi is nyerhetünk.

2012. július 7., szombat

Bartha Mária Zsuzsánna: Uni-gyűrű?

2012. 07. 07.     Uni-gyűrű?     Bartha Mária Zsuzsánna    

Uni-mi? – érdeklődik egy gyerek előttem.

Surrog a légkondi, itt jó idő van, mesterségesen hűtve a levegő. Olvadozik az aszfalt odakint. Olvadozik a hit, remény és szeretet az idebenn sorbanálló emberek között.

A mindenkori bürokrácia itt hatékonyan működik, kissé időigényes ugyan. Felszabaduló perceimet olvasással töltöm ki, míg araszonként lépegetve egyre közelebb kerülök a hőn áhított ügyintéző ablakhoz.

A gyerek fölfelé néz, elsős lehetett, szorgalmasan betűzött a vakáció kezdetén. Neki is unalmas lehetett a sorban állás és megpillantotta a mi címerünket a kezemben tartott könyvborítón. Alatta a leírás Az Uni…(Az Unitárius Egyház Címere) és erre kérdezett rá, hogy az mi!?

Mielőtt válaszolhattam volna, már sorolja is, hogy neki is vannak uniszex darabjai, a tornacsuka, a póló, a kence… Az a kígyó is uniszex, mint a gyűrű?

A szex szétválasztást jelent, az uni pedig azt, hogy egy, vagyis egységes – válaszoltam reflexből.

Micsoda alkalom…, elmondani mindent arról, amit ez a szép címer jelent. De hát egy olvasni tanuló elsősnek mégsem tarthatok sorban állás közben heraldikai és herpetológiai értekezést az unitárius címerről. Vagy mégis!

Isten is uni, folytattam, bátran viselhetik a fiúk és a lányok is az egységét. Éppen illik rád, mint a póló meg a tornacsuka vagy a levegő. És adott egy bonuszt is, személyre szabta a testedet-lelkedet. Az csak rád jellemző.

Szuper – lelkendezett a gyerek – nem kis figyelmet keltve a sorbanálló emberek között. Most nyertem egy ilyen uni-gyűrűt! Legnagyobb meglepetésemre egy kígyót formázó műanyag gyűrűt vett elő. Adtam neki egy naptárt, rajta a címerünkkel. Rátűzte a gyűrűt, majd gondosan visszatette a gyűjteményébe Shrek és egy Tyrannosaurus Rex közé. Ezzel búcsúzott:

Ez az uni-gyűrű egybefogja a csapatot.

Engem felüdített az uni-gyűrű hatalma. Én is játszani akarok a csapatban.

2012. július 6., péntek

Farkas Dénes: Kánikula

2012. 07. 06.     Kánikula     Farkas Dénes    

Ülök a pajta árnyékában, egy nagytestű faragott kövön. A fejem fölött a pajta árnyékos oldalán félméteres hőmérő jelzi a + 30 C-fokot meghaladó hőséget. Nem mozdul a levegő, nem lengedez a szellő. A cigaretta hamu egyben marad centiméterekre, ha nem éri valami emberkéz okozta rázkódás. Alkalmas az időjárás arra, hogy az ember szeme belerévedjen a semmibe. Nézem a Mezőség erózió- marta dombjait, melyek vörösbe-hajló kiégettségükkel áhítozzák az esőt, az enyhülést. Nem is jegyeztem jól, mert ez a semmi is tartozéka a Mezőségnek.

Ha már emberszabású vagyok, akkor esetenként gondolkozom is. A SZÓSZ?!:) című adásában a Duna Tv egyik tudósa azt a találós kérdést tette fel a társaságnak, hogy Arany János mire gondolt a Toldiban ezzel a mondatával: „nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben”, nevezetesen mi az a tors?

A tudós irodalmár barátai adták is rögtön a megfejtést, így Arany szavai újraéledtek, de – azt hiszem – lassan használaton kívül maradtak s maradnak ezután is. Itt került elemzésre a vendégoldal, melynek értelmezése igencsak sok embernek okozna gondot a mai világban.

Gondolataimban Arany János gyönyörű versével nézem a semmit s pihegek a kövön, akárcsak a gólya fiak a póznán, várván a fészek fölé repülő szülők vízhozományát.

Aranynál maradva eszembe jutott a gyermek, midőn Toldit szavalva fennhangon zengi, hogy „Ég a napmelegtől a kopár sík szarja”, mire a tanító úr rögvest helyesbít: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”

„Azt úgy es lehet mondani tanító úr, csak nincs semmi értelme!” – mondá a kicsi góbé.

Nem tudom, hogy mire e jegyzetem megjelenik nem-e lesz cidri, a jó öreg Bence a nádasban megtalálta Miklóst s a Toldi happy-end-del végződött.

Azt mondják, hogy ez a kánikula már túlzás, mert ilyen nem szokott lenni.

Gondolom, hogy Arany nem az ujjából szopta ama nyarat, mikor Toldi Lőrincnek a cselédei boglyák hűvösében réveteg szemmel nézték a semmit. Túlzás a nyár heve, de hát a jegenyefa nem túlzás a fák között?

Az Isten mindent elintéz, kár idegeskedni!

Ki kell, és ki lehet bírni! Télen mikor fizetjük a fűtést, visszasírjuk ez évi kánikulánkat.

Akinek van lehetősége, üljön egy faragott kőre egy jó árnyékban és nézzen a semmibe, a többi megy magától!


2012. július 5., csütörtök

Sipos Mónika Rebeka: Építőkövek a gyógyulás hídján

2012. 07. 05.     Építőkövek a gyógyulás hídján     Sipos Mónika Rebeka   

Az orvosok egészségesnek mondanak! Hála Istennek egyelőre nem észleltek semmilyen szervi, keringési rendellenességet, testi vagy szellemi elváltozást. Ezért mindennap hálát is adok imámban Istennek. Mindezek ellenére, mégis aggódom.

Aggódom, mert sokszor érzem magam gyengének: akaratban, önbizalomban, önuralomban. Gyengének érzem magam a továbblépésben, a reménykedésben. Aggódom, mert nehezen változom, és nehezen változtatok. Aggódom, mert szeretek, és még szeretnék élni, csodálni ezt a földet, melyet választottam, vagy ahová hívott az élet. Ezért folyamatos gyógyulásra van szükségem.

Leginkább a hallásomra kell, hogy figyeljek!

Csodálattal tekintek Isten alkotására, és hálásan köszönöm meg azt is, hogy hallószerveim segítségével, a felfogott hangokkal tájékozódni tudok, kapcsolatokat tudok fenntartani. És csodálatos, hogy szeretteim hangját ezer hang közül is meghallom. De ugyanakkor megértem más ember mondanivalóját is. Gyönyörködtetésre is alkalmat ad, ha például zenét hallgatok. Egyszóval, élményben részesít.

Mindezek mellett önmagam is ellenőrizni tudom, hisz saját kiadott hangomat is visszahallom, ellenőrizni tudom a viszonyulást, a hangnemet másokkal szemben.

Hát mégis süket lennék? Hiszem, hogy életemben, életünkben, sok-sok olyan alkalom van, amikor felénk hangzik a biztató, a kételyeket, aggódásokat eloszlató szó. „Akinek van füle a hallásra, az hallja”(Mt 13,9) – ébresztget Jézus is.

Van úgy, hogy a kimondott szó nem segít, és nem talál célba. Van úgy, hogy van fülünk a hallásra, de nem értünk semmit. Kell figyeljünk a belső hangra, suttogásra is, és elég tisztán hallani. Hallani Valakit, egyetérteni Vele, hogy változzunk és változtassunk. Vajon hány alkalom adatik meg életünk során minderre? Tapasztalom, hogy annyi, amennyire szükségünk van egyen-egyenként.

Addig is, minden alkalom, az első, a második, a századik, minden hang, külső, vagy belső, „egyik építőköve a gyógyulás hídjának, amelyen áthaladunk”(Paul Young), és amelyre oly nagy szükségünk van. Keresd hát te is az alkalmakat, és lépj bátran!

2012. július 4., szerda

Moldován-Szeredai Noémi: A hit dolgai

2012. 07. 04.     A hit dolgai     Moldován-Szeredai Noémi    

Szeretek stoppolni és szeretek stopposokat felvenni. Szeretek emberekkel beszélgetni és figyelni, hogy a társalgás hova alakul. Amikor beszélgetőtársam meghallja, hogy lelkésznő vagyok, főleg, ha olyan vallási kultúrához szokott, ahol nincsenek nőlelkészek, nagyon csodálkozik.

Ezután a bevezető után, legtöbbször a beszélgetés Isten és a hit dolgaira terelődik. Akkor lesz érdekes a beszélgetés, ha az általános megállapítások – egy Isten van, minek kell több vallás, mindenki hisz Istenben – után az egyén saját érzései, hitelvei, vívódásai is felszínre kerülnek. Ekkor látszik, hogy mennyire tudatos egy hívő ember, istenkeresése, hite, hitpróbái mennyire alakítottak ki egy szilárd meggyőződést számára. Azt szoktam mondani, hogy a hit olyan, mint mikor a sportoló edz. Ha edzés nélkül megy el a versenyre, akkor nem tud helytállni. Hogy megpróbáltatásokban hitünk erős legyen, ahhoz az kell, hogy eddzük hitünket a mindennapokban, Istennel való kapcsolatunkat ápoljuk. Ez mindennapos Istenkeresést, imádságot, meditációt feltételez.

Nemrég egy fiatal, vak cigány fiatalemberrel beszélgettünk a hit dolgairól, az istentiszteletről, vallásos közösséghez tartozáshoz. Tudjátok mit mondott?

„Olyan közösségbe járok, ahol érzem a szeretetet. Voltam más istentiszteleteken is, de ott nem éreztem ezt. Úgy szeretném, ha az emberek valóban hinnének Istenben és szeretettel élnének egymás mellett.”

Felteszem a kérdést önmagamnak: mit tehetnék, hogy a közösségben, ahova járok, érződjön a szeretet?

S te?


2012. július 3., kedd

Mátéfi Tímea: Önzés vagy értékmegóvás?

2012. 07. 03.     Önzés vagy értékmegóvás?     Mátéfi Tímea    

Az emberben mindig működik egyfajta belső kényszer, késztetés, hogy valamit magából hátrahagyjon övéinek, az utókor nemzedékeinek azokra az időkre, amikor ő már rég nincs az élők sorában. Időkapszulákba, templomgombokba rejtve, naplókba megírva igyekeztek megőrizni megélt történeteiket eleink is.

Nemrégiben üknagyapám, firtosmartonosi vitéz Gáspár Ferenc kőfaragó kéziratos füzetei kerültek a kezembe, amelyekben rímbe szedett élményeit jegyezte le, 1903-tól kezdődően, amikor katonaként a mai Bosznia-Hercegovina Banja Luka városában volt. A nagy odafigyeléssel, igényességgel teleírt és rajzokkal díszített füzeteket lapozva feltárul előttem a lassan 100 évvel ezelőtti múlt. Gondolatait olvasva látom magam előtt a családjáért, hazájáért aggódó és fohászkodó székely katonaembert, soraiból kiolvasom öröme és gyásza forrását, és akkor eszembe jut: vajon 100 év múlva az én ükunokám a számítógépbe bepötyögött, Times New Roman betűtípusú, 12-es betűméretű, másfeles sorközű gondolataimat olvasva mit tudhat meg rólam? Gépelt szövegeim margójára nem szül képzeletem, és nem rajzol kezem tervrajzokat, címereket, virágindákat, ahogy ükapám tette. Vajon önzés az egyén részéről, hogy papírra vetve próbálja átmenteni értékrendjét övéinek, igyekezvén megőrizni az örökkévalóságnak is egyben?

A szó elszáll, de az írás megmarad, hallom az oly gyakran használt mondást. Vajon tényleg, minden írás megmarad? Vagy csak az, amely érdemes rá, mert értéktöbbletet hordoz magában? Vagy amelyik megfelelő védelemben részesül? Vajon mi az idő feletti megmaradás legjobb receptje? Üknagyapám erre is megadta a maga válaszát:

Tanuljon meg minden ember

Ültetni, plántálni,

Tanulja meg leány, gyermek

Egymást hőn szeretni.

Csak így leszen hazánk boldog

Ezen a világon,

Éppen ezért minden ember,

Ültessen, plántáljon.

Az apa gyermekébe

Oltson honszerelmet,

A jóanya leányába

Női nemességet.

Így majd a született gyermek

Nemes szívű legyen,

Mind a fiú, mind a leány

Hazájának éljen.

Úgy az Isten, a jó Isten,

Úgy segít meg minket,

Úgy segíti diadalra

A magyar nemzetet.

Ha az egység koszorúját

Köti, fonja tovább,

A jó Isten a magyarnak

Még jó napokat ád.

Adjon is hát a jó Isten

Békét a magyarnak,

Hogy szentelje, áldozhassa

Éltét  hazájának.

(Légy áldozatkész hazád ügyei mellett!)

2012. július 2., hétfő

Szabó Adél: Hálaimádság az erőért

2012. 07. 02.     Hálaimádság az erőért     Szabó Adél    

Ima, özv. Szilágyi Ferencné, Icuka néni Imádságos könyvéből, aki 94 évesen hunyt el, és aki ennek a 1983-ban kiadott unitárius Imakönyvnek minden imáját fejből tudta, s melyet rám hagyományozott.

Volt idő, amikor bírtam a szenvedést. Mai keresztem fele súlya alatt is összeroskadtam volna - és most bírom. Hogy lehet ez? Csoda történt? Nem! Csak annyi történt, hogy „amikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten.” Átöleltél, Istenem, és ölelésed titkos percében erő áramlott Belőled énbennem. Ez erőtöbblet birtokában győztem. Azaz Te győztél bennem és általam, Istenem, ki vagy, miként voltál és leszel minden erők örök forrása. Erőnlétem érzete Hozzád sodor. Nem a semmiből lettem erős, hanem Belőled. Köszönöm a belém ömlesztett erőt. Nem puszta tudat ez, valóság.  Milyen nagy boldogság erősnek lenni! Érezni, hogy legyőzhetetlen vagyok! Szeretném belekiáltani a nagyvilágba: erős vagyok, erős vagyok, erősebb, mint hittem. Drága tartalékokat fedeztem fel magamban, s most a rejtett kincsekre bukkanó nagy örömével kiáltok fel: köszönöm Neked, Istenem, köszönöm kincsemet. Be jó tudni, hogy erőtartalékok rejlenek, szunnyadnak bennem, melyekre számíthatok, amikor lelkemet roskadozva viszem.

Tartsd meg e szent, nekem adott tartalékokat, Istenem, segíts azokat bajban, búban, nyomorúságban, lelki ínségben megtalálni, kiásni, csatasorba állítani. Erőnlétemet, a jóra való ráállásomat, a Benned és önmagamban való nagyszerű bizalmat tartsd meg bennem, Istenem, hogy abból éljek és másokat is éltessek Ámen.


2012. július 1., vasárnap

Makkai-Ilkei Ildikó: Nagy utazás

2012. 07. 01.     Nagy utazás     Makkai-Ilkei Ildikó    

Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában csodálatosan leírja azt a pillanatot, amikor negyvenévesen találkozik kamaszkori önmagával: egy másik ember szól hozzá.

Egy szép egy csúnyához, egy hívő egy hitetlenhez, egy tiszta, bátor, lázadó ifjú egy gyáva férfihoz. Egy zseniális kamasz egy megalkuvó, közepes íróhoz.

„Úgy nem lehetett, ahogy te akartad" - mondja neki keserűen az öreg.

Hogy akarta? Szépen. Tisztán. Nemesen. Nagyszerűen.

Csak csúnyábban lehetett! Koszosabban és kisszerűen.

Meg vagyok győződve, hogy ilyen találkozások bennünk is sokszor mennek végbe, velünk is megtörténnek, legyünk zseniális kamaszok, akik jövőnkön gondolkodunk, vagy legyünk idősebbek, akik életutunkra tekintünk vissza, és meglepődünk önmagunkon, valamikor mi is ujjongó, boldog, örülni, ragaszkodni, érdeklődni tudó gyermekek voltunk.

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,

„Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk (...) Az istenhit azt jelenti, hogy az ember nem felejti el a valódi arcát. Amikor még szép volt. Üde és tiszta.” (Müller Péter)

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!

Igen, indul is tovább életem, életed vonata, de remélem egy pillanatra felvillant benned is az a nem is olyan régi zseniális kamasz, aki voltál.