2012. október 26., péntek

Orbán Erika: Az Otthon fokozatai

2012. 10. 26.     Az Otthon fokozatai     Orbán Erika    

Vannak emberek, akik úgy nőnek föl, hogy 15-20 éves korukig már sokat költöznek, különböző városokban, országokban, netán földrészeken élnek. Azt gondolnánk, hogy bennük nem alakul ki az „otthon” tudata és érzése. Ilyen személyekkel beszélgetve, valamennyien beszámoltak arról, hogy más-más okok miatt ugyan, de mindannyiukban él egy hely, egy ház, egy utca, város.... ami „az otthonként” vésődött beléjük. Van, aki kamaszévei helyszínére emlékszik ekképp, más egy kedves dadus/személy miatt, megint mások, mert „abból a gyerekszobából lehetett legjobban látni a csillagokat”. És van, aki egyszerűen, mert boldog éveket élt meg egy bizonyos helyen, szüleivel, esetleg nagyszüleivel együtt.

Az otthon mást és mást jelent különböző élethelyzetünkben, és mindannyiunk számára. S, hogy éppen mit, azt nagyban meghatározza, milyen a viszonyunk hozzá; hol vagyunk tágas e világban hozzá képest, és, hogy vagyunk ott, ahol vagyunk.

Sokszor elmondtam, az, hogy hová megyek haza, attól függ, hol vagyok. Amikor más földrészen voltam, és leszállt a gép valamely európai reptéren, már kicsit otthon éreztem magam.

Nem tudom, hogy van a kedves Olvasó, de az én lelkemben az „otthon”nak van egy melléknévi jelentése; s mint ilyen, fokozható. Érzéseimet hidegen hagyja a magyar nyelvtan szabályrendszere, és számomra igenis létezik: otthon, otthonabb és legotthonabb. Mely nem otthonos, és nem otthonias!

Szóval, én otthon vagyok Európában. De, ha Romániát, mondjuk, nyugat felől közelítem meg, és átlépem az országhatárt, akkor még „otthonabb” vagyok Erdélyben. Éveken át szintén „otthonabb” voltam Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön; azokban a városokban, ahol éltem. És természetesen Székelykeresztúron, ahol fölnőttem, és ahol szüleim is élnek. A legotthonabb helyem pedig Magyarzsákod; egy mákszemnyi falu, valahol a Kis-Küküllő folyásának bal partján, ahogy neve meséli, mint egy zsák alján, egy völgy fenekén.

Az én Otthon-gyökereim oda nyúlnak. Két élő nagyanyám pumpálja sejtjeimbe az erőt, hogy messzire nyúlt (vágy)ágaimban/ álmaimban is (meg)emlékezzek létükre és a belőlük fakadó Otthonok Otthonára. És, ha már nem lesznek, akkor is tudjam, hogy vannak; ott vannak, hiszen csak oda térnek meg, a templomdomb oldalába, az örök hazába...

2012. október 25., csütörtök

Farkas Dénes: Sebess Pál hajdani oskolamester intelmei

2012. 10. 24.     Sebess Pál hajdani oskolamester intelmei     Farkas Dénes    

AKÁRHOL  LÉGY !

Akárhol légy, tarts régulát,

Mert az Isten mindenütt lát.

Szemes és szemérmetes légy,

Rútat semmit ne mondj,ne tégy.

Földre ne köpj más házában,

Orrod se fujd ki vaktában.

Vagy ásítás,vagy köhentés:

Tedd a szádhoz keszkenődet,

vagy pedig a tenyeredet.

Bátran felelj,ha kérdeznek.

Beszéd közben ne bizonygass,

Ne hazudozz, s ne ungass.

Ne állj meggörbült lábakkal,

Tátott szájjal, horgas nyakkal.

Szemébe nézz az embernek,

Ismerkedj, ha nem ismernek.

Mindenhez emberséges légy,

Örömestebb adj, mintsem végy.

Se ne dicsérj, se ne gyalázz,

Hanem magadat megalázd.

Erényeid megdicsérnek,

Ha mások is megismérnek.

Majdnem két évszázad távlatából az oskolamester olyanokat tanított, melynek jó része  még a papír-zsebkendők világában is megállja a helyét. Nem csak a mondanivalója, hanem az archaikus szöveg is figyelemre méltó.

Lakatos Sándor: Kutak

2012. 10. 25.     Kutak     Lakatos Sándor    

Székelykeresztúr közelében található Erzsébet kútja. Ez egy hűs vizű forrás, ahova a környékbeliek előszeretettel járnak ki korsókat és pillepalackokat friss vízzel megtölteni. A forrás nemzeti színekkel díszített homlokzata mellett kellemes árnyékos hely van, ahol a padon megpihenő ember arra jártában nyugodt lélekkel élvezheti az erdőszél kellemes hangulatát. A forrás vizének minősége felér bármelyik cégéres bolti „lapos vízzel”, és talán nem szégyen kimondani, hogy bizony egy jelentős anyagi tehertől mentesíti a forrás a családi kincstárat.

Talán azért is szeretek ide járni családommal együtt, mert Erzsébet kútja eszembe juttatja a nagyanyám kertje végében található „Kicsi kutat”. Így nevezik azt az olthévízi forrást, ahonnan gyermekkoromban a dolgozni induló falusi emberek vizet merítettek, hogy a hőség és a munka fáradsága okozta szomjukat oltani tudják a megmunkálandó földeken. Nagyanyámtól sokszor hallottam, hogy nagyapám és a szomszédban lakó férfiak évente takarították a forrás aknáját és környékét, hogy a falunak tiszta legyen a forrása. Ezt becsületbeli kötelességüknek tartották. A forrás tisztítása generációkon keresztül természetes feladata volt a környéken lakóknak. Ma már nem hiszem, hogy bárki feladatának tartaná ezt a munkát, mert ez ugye köztulajdon.

Erzsébet kútjánál nemrég, még alig pár perces megállóval elintéztük a víztartalék beszerzését, mert a forrás bőséggel ontotta magából a természetes kincset, ma már egyre gyakoribb, hogy a húsz-harmincliternyi víz negyven-ötven percig csordogál bele az edényekbe. Hetek óta azt látom, hogy az emberek szinte állandó jelleggel csoportosan üldögélnek a forrás melletti padon, és aggódva nézik, ahogy napról napra elapad a forrás. A forráslátogatók beszélgetnek a napi dolgokról, és közösségben hüledeznek a víztelenség kíméletlen tényén. A mai társadalomban sajnos ennek a közösségteremtő erőnek is örvendeni kell. Az elmúlt napokban többször kimentem a forráshoz, de annyi ember üldögélt a forrás körül, hogy egyszerűen nem volt időm a soromat kivárni.

Nincs ínyemre, de akaratlanul is a védizmus mitikus démonszerű sárkányalakja, Vritra jut eszembe, aki a tunyaság és a rendetlenség megszemélyesítője. Nevének jelentése torlasz, akadály. A hindu mítoszok szerint ő az, aki rabul ejtette az esőt és a folyóvizeket. Vritrának nincs keze és nincs lába, csak sziszegő hangja. Kártékony, gonosz démon, ami a vízben és a sötétségben rejtőzködik, és visszatartja az esőt, hogy szárazságot támasszon a földön.

A Rig-Véda szerint Vritra végül legyőzetett a mindeneket uraló Indra főisten által, de vajon eljön valaha az ideje annak, hogy az ősi mítoszok démonjait felismerjük önmagunkban?

Mert miközben időhiányra hivatkozva a bolti vízvásárt tervezem, elborzadok, ha belegondolok abba, hogy mi történne velünk, ha egy szép napon mindannyian kizárólag a természet forrásainak használatára kényszerülnénk vissza, és például a kutakhoz való kijárás nem „kellemetes” természetjárás, hanem létkérdés lenne. Azt kérdezem magamtól, hogy mi lesz itt, ha egyik napról a másikra az anyatermészethez leszünk kénytelenek térden csúszva és könyörögve visszatérni? Mi lesz velünk, ha hamarosan azzal találjuk szembe magunkat, hogy a forrásaink gondozatlanok, kiszáradtak az esőhiány miatt, és a kutak helyén fertőz a békanyálas szemétdomb?


2012. október 23., kedd

Gál Zoltán: Corvin-köziek

2012. 10. 23.     Corvin-köziek     Gál Zoltán    

Az 1956-os Budapest egyik legforrongóbb része a Corvin-köz volt. A forradalom legtovább kitartó pontját akár életük árán is védelmezték azok, akiket megérintett a szabadság eszméje. Ennek a végvárnak az utolsó parancsnoka Pongrátz Gergely volt. Erős jelleme és elkötelezettsége bátor szembenállásra késztette a „szabadság vándorait”, még akkor is, amikor sejtették: ezt a harcot nem ők nyerik meg. Azonban mégis a végsőkig kitartottak.

Nem nyelték le némán a pofonokat, szembenéztek a tankokkal, és életüket adták, hogy elveik igazát bizonyítsák. Amikor „összegyűltek Corvin-közben mind a nagyfiúk”, tudták, hogy történelmet írnak. És nem kényelmes székeken, meleg szobában álmodnak nemzetüknek szebb jövendőt, vagy múltat – mert ilyenre is volt már példa –, hanem fegyverek ropogása és vérük árán.

„Újabb tankok jöttek − súgta szomszéd /nagyfiú, /lőtt árvára újabb árva, folyt a háború, /és a világ sose tudja meg, /kik voltak a Corvin-köziek.”

És a világ megtudta…

És akik a szabadságért harcoltak, szabadságot vesztettek. De bátor kitartásuk példaként szolgál ma is, hogy a szent dolgok mellett bátran elkötelezzük magunkat.

Ne a félelem, a rettegés, hitetlenség szabjon irányt életünknek, hanem érezzük meg azt, amit ők is tudtak: „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”

2012. október 22., hétfő

Tófalvi Tamás: Kinek mondanak?!

2012. 10. 22.     Kinek mondanak?!     Tófalvi Tamás    

Az ember szereti a stabilitást. Így vagyunk teremtve. Állandó biztos pontot keresünk nap, mint nap, megannyi élethelyzetben.

Amikor az élet instabillá, bizonytalanná  válik, az ember furcsán kezd el viselkedni. Gyakorivá lesz a deviancia előfordulása, megugranak a bűnözési statisztikák, néhol pánikszerű hangulat lesz úrrá, és a létbizonytalanság vergődésében óriási darabokat szakít ki az emberből az embertelenség. Talán az egyik legjobb példa a lassan történelemmé porosodó gazdasági válság, mely rákos sejtekként burjánzott az emberiség nagy testében, s emésztette önmagát és a világot, hogy félelemmel vessük ki hálóinkat a holnapok tengerén.

Lelki szemünkkel símogatva a világot vakokként is nyilvánvaló, hogy kapcsolataink edzett lánca olcsó bizsu lett, s mattszínekkel tündököl magányba sírt emberek nyakában.

Nehéz megjósolni, hogy merre tartunk, és hosszú lesz-e még az út, mely mózesi lélekkel egy jobb jövő felé vezet.

Jézusi szavakkal teszem hát fel az önismeret legbizonytalanabb kérdését: „Kinek mondanak engem az emberek?!”. Van, aki prófétának és mások egyszerű munkásnak. Van, aki barátot lát bennem, s van, akihez érzéstelen valóság köt hozzá. Egyesek jövőt látnak bennem, kettesek múltjukat keresik általam, hármasok, négyesek, kilencvenhetesek... kinek mondanak engem?!

Vajon ez már szerepválság, vagy a pszichológia más definíciót alkalmaz!?

A tudathasadásos mindennapokban egy személyben sok mindenkire van szükség, és létünk legnagyobb bizonytalansága mára már egyértelmű: Az vagyok-e, akinek mondanak az emberek?!

2012. október 21., vasárnap

Farkas Dénes: Sebess Pál torockói régi oskolamester verses intelmei

2012. 10. 21.     Sebess Pál torockói régi oskolamester verses intelmei     Farkas Dénes    

AZ  ASZTALNÁL

Étel előtt asztal-áldást

Mondj,azután hálaadást.

Ne válogass a főhelyben,

Ne finnyáskodj az ételben.

Egyél előtted,ha van mit,

Ha kevés van se szólj semmit.

Ne csemcsegj az étel közben,

Ne szürcsölgess ,igyál szépen.

A csontokat rakd tányérra,

Ne könyökölj az asztalra.

Távol se ülj az asztaltól,

Egy ölnyire a tányértól.

Tányéron add,amit kérnek,

Kapd a széket, ha felkelnek.

Vedd hasznát a jó intésnek,

Mert különben megítélnek.

Nem mondom, hogy ma minden így van, mert nagyon megváltozott a világ. Ma Sebess Pál talán így egyszerűsítené gondolatait: Ha asztalnál ülsz és étkezel, megmondom, hogy ki vagy!

ESTVE

Hogy felkelhess jó korára,

Ne várj gazdag vacsorára.

Ha ettél ne feküdj mindjárt,

Állj vagy sétálj, másként megárt.

Még egy keveset olvasgass,

A jövő napra tanulgass.

Aztán pedig imádkozzál,

Nap folytáról gondolkozzál.

Mindenkor egy helyben vetkezz,

Mert könnyebben jutsz mindenhez.

Mondj jó éjszakát mindenkinek,

Úgy kérj álmot a szemeidnek.

Ha így intézed dolgaid

Jól fognak folyni napjaid.

Kedves lészel az Istennél,

Kedves a jó embereknél.


Istenem! Csak legalább azt megérnénk, hogy a  cipőcskéket a drága gyermekeink, unokáink este egymás mellé tennék??

Azt hiszem, hogy Sebess Pál a TV-t „lefelejtette” az „estve” programjából, pedig csak  kétszáz éve verselt!

2012. október 20., szombat

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Mese és valóság

2012. 10. 20.     Mese és valóság     Lőrinczy Zsolt Bendegúz    

Messze-messze, valahol a Székelyföld szívében, Homoródalmás határában van egy szép nagy kerek-erdő. Úgy hívják, hogy Zengő-bongó erdő, mert ha a Hargita felől csak egy kis szellő támad, a bokrok és fák ágai megmozdulnak és leveleik olyan szépen zenélnek, hogy a világ legjobb szimfonikus zenekarai is irigykednek.

Így kezdem minden mesémet a Zengő-bongó erdőről és lakóiról az alig több mint két éves kis unokámnak. Rám csodálkozó szemeiben látom, hogy a falevelek mozgását utánozó ujjaimat figyelve, hisz ennek a zenének a létezésében. Azt természetesen nem tudhatja, hogy meghallásához nem fülekre, hanem lélekre van szükség.

Az én lelkemben dalolnak az almási papilakhoz tartozó kert – ma már nem létező − egres és ribizli bokrai, zenél a felejthetetlen ízű batul és aranypármen almafák és a hatalmas ősi diófák lombja. Képzeletben felsétálva a kert mögötti Gál hegy lövészárkok szabdalta kopasz tetejére, hallom a Nagymál és a Szármány fenyőfáinak hangját. Közben odahallatszik a falut átszelő Kis-Homoród és a távoli Vargyas vizének csilingelése és megszólalnak az Orbán Balázs barlanghoz vezető sziklafalak kőoszlopainak orgonasípjai. A csodálatos szimfónia végén megkondul a falu fölé emelkedő unitárius templomunk imára hívó nagy harangja.

Összekulcsolom kezem, és hálát adok Istenemnek, hogy képessé tett ennek a zenének a megértésére.

Segíts, Istenem, hogy egyszerű meséimmel hozzájárulhassak a hazaszeretet érzésének kialakításához Hunor Botondban, és akkor felnőttként ő is meg fogja hallani a szülőföld zenéjét.

2012. október 19., péntek

Molnár Imola: Mit hagy maga mögött az ember?

2012. 10. 19.     Mit hagy maga mögött az ember?     Molnár Imola    

Kedves olvasó, mindenek előtt, kérlek, indítsd el a videót, dőlj hátra és úgy olvasd tovább.

Bármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy MÉG csak október közepe van, kénytelen vagyok elismerni, hogy ez MÁR október, s a kékes-szürke melankóliában ez lassan az esztendő végével egyenlő. Igaz, hogy még egész hónapok vannak hátra az évkiértékelős, fogadalomtevős, pezsgőpárás újévig, de ebben az időszakban akarva-akaratlanul elkap az érzés, hogy megint eltelik..., megint vége, ...már nem lesz verőfényes napsütés, ...jobb, ha megbarátkozom a csípős mosolyú Szélúrfival,...jobb, ha elkezdek számot adni arról, amit magam mögött hagyok. Talán túl korai,...talán sosem lehet időben elkezdeni...

Amikor ennek tényleg ideje lenne, akkor nagyjából mindenki azzal foglalkozik, hogy készülni kell az ünnepre, takarítani kell, pénzt kell gyűjteni, dekorációt kell készíteni, kalácsot kell sütni, el kell bújni fát díszíteni, vendéget kell fogadni, pihenni kell, túl kell élni az ünnepi pörgést, jó helyet, jó társaságot kell keresni szilveszterre, s mindezt persze idejében el kell kezdeni. Nos, ez az, amiért talán ilyentájt kell (ha kell?) végiggondolni, hogy mit hagy az ember maga mögött, mit tett vagy mit nem, hogyan élte le egy újabb évi életét.

Hogy mennyi minden belefér egy évbe, azt talán nem is lehet felsorolni egyenként, és valószínűleg nem is kell. De szükséges átgondolni, hogy mit hagyunk magunk mögött.

Ahol az ember egyszer eljár, ott lábnyomai örökre beleégnek a deszkába, betonba, földbe. Nem véletlenül kopnak meg a lépcsők az emberek lábai alatt, nem véletlenül simák az ösvények...

Ahová bemegy, ott otthagyja kedélyét, illatát, hangulatát, nem véletlenül emlékeznek ránk az emberek megnyilvánulásunk s az általunk keltett hangulat alapján...

Amit egyszer kimondunk valakinek, az mindig vele marad, nem véletlenül kezdjük el egymásnak az ilyen mondatokat: „Egyszer azt mondtad nekem, hogy...”

Amit egyszer megérintettél, az magán hordozza nyomodat: a házad, ruháid, két kezed munkája, gyermeked, ajtód kilincse, nem véletlenül mesél rólad szavak nélkül az életed, a mindennapjaid.

Ősz van, október van, tagadhatatlanul közeleg az esztendő vége, tagadhatatlanul lassan ismét végigéltél egy nagyon hosszú, s mégis oly gyorsan tovatűnő rövidke évet. Hogy mi volt benne, tudod, hogy hogyan volt, tudod...Talán túl korai még búcsúztatni, de míg el nem kap az őszi depi, s már előre bele nem fáradsz az évvégi hajtásba, áldozz néhány percet a tetteidnek, eredményeidnek, még magukra várató elképzeléseidnek, szavaidnak, mosolyoknak és összevont szemöldököknek, melyeket te csaltál elő, áldozz néhány percet a világtörténetben hagyott újabb nyomaidnak...

2012. október 18., csütörtök

Dr. Ádám Attila: Maja prófécia

2012. 10. 18.     Maja prófécia     Dr. Ádám Attila    

Ha andalúziai útjaim során valahol Sevilla és a tengerparti Sanlucar de Barrameda (ahonnan Kolumbusz elindult az Újvilág felé) között nem találkozom a hispán és dél-amerikai civilizációk Spanyolországban is tettenérhető egymásra hatásával, talán sosem tűnik fel a keresztény időszámítás néhány jellemzője.

A nyugati, mondhatnánk azt is, az európai ember időérzékelése teljesen lineáris, a bibliai Teremtés, azaz a kezdőpontból kiindulva halad a másik véges pont felé, amely kevésbé meghatározott.

Korábban, főleg Szent Ágoston volt az, aki meghatározta a másik végpontot az Apokalipszis teológiájában: amit Jézus Krisztus második eljövetele és az ítélet napja jelölt ki. Paradox módon nevezhetnénk ezt az idősíkot végtelenített véges időnek vagy dogmatikus időnek is. Személyes síkon ugyanaz jelent meg a pokol-purgatórium-mennyország hármasságában. A középkori vallásos idősík ez utóbbi végpontja ugyan később jelentősen átalakult vagy el is tűnt, de ettől még a lineáris szemlélet megmaradt.

Ezzel szemben a maja időszámítás ciklikus − gyakran a kozmológiai ciklusokhoz kapcsolt − jellege testet öltött a próféciákban is, mert bizonyos időszakok jellegzetességei meghatározták, hogy milyen típusú események ismétlődhetnek meg egy adott időszakhoz kötötten, bár tematikailag a jóslatok egy része hasonlít az ószövetségi kis próféták próféciáira. Úgy tűnik, hogy a maják különböző időszámítási rendszereket alkalmaztak életük különböző területeihez kapcsolódóan: biológiai, vallási és csillagászati téren.

A két kulturális idősík egybemosódását ők maguk is megjósolták 500 évvel korábban, jó előre, a 13. Katun Ahau 8. évére, vagyis 1527-re. És Cortez után pár évvel, 1528-ban Montejo, a spanyol konkvisztádor hajóival ki is kötött a Yucatán-félszigeten, a maják ősi területén. (A maják mai napig élő népcsoport, számuk mintegy 6 millió Közép-Amerikában.) Bár az eredeti prófécia egyik fő istenük, az asztékokkal közös, Quetzalcoatl, a tollaskígyó isten visszatéréséről szól, pont ekkor, 1519-ben szállt partra Cortez a mai Kubából indulva a mexikói Tabasco tartományban. A tollaskígyó Cortezzel azonosul a mitológiai ábrázolásokon (lásd a mellékelt képet). Az eredeti jóslat spanyol hatásra átalakult, mintha egy "kulturális holokausztot" végrehajtó misszionárius mondaná, itt már a keresztény Messiás-várás keveredik krisztus második eljövetelével:

„Fogadjátok vendégeiteket [a spanyol konkvisztádorokat], a szakállas embereket, a keleti embereket, az Isten jelének [kereszt?] hordozóit. Mert valóban jó az Isten szava, amely hozzánk érkezik. Eljön újjászületésünk napja.” (The Book of Chilam Balam of Chumayel, University of Oklahoma Press, 1967).

Jeremiás jóslata itt spanyol közvetítők száján keresztül szól hozzánk: „Beszéld mindazt, a mit parancsolok néked.” (Jeremiás 1:5-8)

A maják számára bizonyos értelemben ez újjászületés is volt valóban, mert civilizációjuk a IX. században, jóval a spanyol hódítók megjelenése előtt, hirtelen és a mai napig ismeretlen okból megszakadt és elhagyták városaikat, amelyeket csak a XIX. században fedeztek fel újra az őserdőben.

2012. október 17., szerda

Szabó Adél: Hová lett a régi rend?

2012. 10. 17.     Hová lett a régi rend?     Szabó Adél    

A hétvégén egy tanulmányút keretében Válaszútra is betértünk, Kallós Zoltán Múzeumába.  Ahogy ott szobáról szobára jártunk, fogalmazódott meg bennem ismételten a gondolat, és a kérdés is egyszerre: hová lett a régi rend? Hol van az a régi rend, ami fenntartotta a székelységben, Mezőségen, bárhol Erdélyben az élet ritmusát?

Valamikor, ha csupán a legény után nézett egy leány, annak mellényéről le tudta olvasni, hogy az hová tartozik. A ruha beszélt, a viselet mindent elmondott annak viselőjéről.

Hová lett a régi rend? Mert valamikor nagypéntekeken még a bölcsőben fekvő leánygyermek is fekete fejkendőt viselt. Felnőtt leányoknak is, asszonyoknak is előírt volt a templomi fekete népviselet.

Hová lett a régi rend, s vele a vallásosság? Az ünneptől a másik ünnepig való élés, mely jelen volt elődeink sokszor nehéz hétköznapjaiban. Mert abban a régi rendben mindenkinek megvolt a maga helye és feladata, és ott voltak az íratlan szabályok, melyeket be kellett tartani. Ebben a régi rendben úgy neveltek gyermeket, hogy a gyermek tudta: munka és Isten nélkül semmi sem történik. Tudatosan éltek. Már a tízéves leánygyermek is tudta, hogy addig nem mehet férjhez, amíg a kelengyéit el nem készíti, ki nem varrja, meg nem fonja saját kezűleg. Micsoda erőre és munkára volt szükség abban a világban kézzel megvarrni annyi mindent. Micsoda nagydolog volt, esküvőre készülve szánra tenni a kelengyét és végigvinni a falun, hogy mindenki lássa azt.  Mekkora szégyent kellett olykor elhordozni. Mennyi időbe tellett kifaragni egy-egy szerelmi ajándékot a legény részéről. Mekkora fegyelmet diktált egy közösség, ma már el sem tudja sok fiatal képzelni.

Hová lett a régi rend, amikor ősök ünneplő ruháit, évszázados tárgyait árusítják Feketetón. Festett bölcsők, melyekbe ringott valamikor az is, aki kiáltja, 200 euró. Csizmák, melyek az Istenházába vitték a szülőt. Kaszten, bokály, Biblia, imakönyv. Minden eladó! Eladó a régi rend is. Helyette négy fal közé zárt műanyag hontalanság.

2012. október 16., kedd

Sigmond Júlia: Végrendelet

2012. 10. 16.     Végrendelet     Sigmond Júlia    

Vajon van-e ország, ahol egy bizonyos koron túl kötelező végrendeletet írni? Nem tudom. Bár jó ötletnek tartanám.

Egyik gyermektelen barátnőm mesélte, hogy férjével – 50 éves korukban – megírták végrendeletüket. Egymásra hagyták tulajdonaikat. Abban az esetben, ha egyszerre halnak meg, például egy autó balesetben, unokahúgukra hagyták mindenüket, aki rendszeresen törődött velük.

Szépemlékű egykori főgondnokunk nap mint nap eszembe jut, mivel házuk előtt vezet el utam hazafelé.

Nem tudom, vajon ő írt-e végrendeletet? Gondolom, feleségére hagyott mindent, aki rövid idő múlva, váratlanul, szintén meghalt.

Egy napon, hazafelé menet, megdöbbenve észleltem, hogy a ház előtt álló teherautóra “ömlesztve” hordanak ki mindent a lakásból. Könyveket, edényeket, kézimunkákat, háztartási gépeket, különféle tárgyakat. Egyik munkás talicskával hordta ki a dolgokat, a másik fent rakosgatta, hogy minden elférjen.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, s majdnem sírni kezdtem, ahogy láttam, hogy dobálják a sok értékes holmit, mintha szemét lenne.

A fent dolgozó éppen nézegette a dobozából kivett s kezében tartott vadonatúj, hófehér gyümölcsprést.

Látva, hogy én meg őt nézem, megkérdezte:

“Asta ce mai e, doamnă?” (Ez meg mi, nagysága?)

Nem tudtam megszólalni, ott hagytam őket.

Évek teltek el azóta, de én ma is, amikor házuk előtt elmegyek, azt a teherautót látom magam előtt, benne a sok értékes tárggyal.

Nagyon sok embernek javasoltam már, s most megint csak azt tanácsolom mindenkinek, ha elmúlt már 50 éves, s van valami értékes vagy akár értéktelen, de kedves tárgya, idejekorán gondolja meg, kit szeretne megajándékozni vele, hogy halála után ne a szemétbe kerüljön, hanem olyan valakié legyen, aki ha ránéz arra az örökölt holmira, szeretettel emlékezzen a hagyakozóra.

2012. október 15., hétfő

Bartha Mária Zsuzsánna: Női Erő

2012. 10. 15.     Női Erő     Bartha Mária Zsuzsánna    

Hatalmas élmény volt a Konferencia. Inkább csupa nagybetűvel KONFERENCIA.
Sok ember gyűlt össze, persze a nőiesebbik része a világnak, annak minden tájáról.
Nagyszerű, hogy ennyi fiatal vett részt. Még nagyszerűbb, hogy volt, akitől a tudást és az ébredést átvenni.
Saját fiaim életéből tapasztalom, mennyire fontos a női minta, amivel találkozhatnak.
Nekem kislányként az apai minta is döntő fontosságú volt, látom a gyermekeimnek is legalább ennyire alapvető.
Mi az az erő, ami ennyire húz egy ilyen eseményre? Talán az vonz, hogy a sok tevékenység közül alig lehet választani, de abban legalább biztos lehettem, bármelyiket is választom, jól döntöttem. Vagy a női energiák tápláló kölcsönhatása? Hiszen itt nyugodtan mondhattam az úgy gondolom helyett azt, hogy úgy érzem…és mindenki értette!
Lehetséges, hogy egy ideig még gondolkozni fogok rajta! Érezni pedig hosszan szeretném.
Kaptam módszert is arra, hogyan lehet megkérdezni és meghallgatni mindenkit, kivétel nélkül. Nagyszerű, hogy sokkal árnyaltabb, kifejezőbb a kép, amit női érzékenységgel lehet felfedezni. Ez a rengeteg erő pedig hasznos, felemelő cselekedetek felé irányul. Jó érzés, hogy elfogadja a világ és én is, azt az egyszerű tényt, hogy nő és saját magam lehetek. Ebben nyertem megerősítést, támogatást és nagyszerű élményeket.
Köszönöm.

2012. október 14., vasárnap

Bíró Attila: Ima a lét Inszomniájában

2012. 10. 14.     Ima a lét Inszomniájában     Bíró Attila    

Megbicsaklott álmaim naponta

hajnalosan ugranak ki szememből.

A lét otromba – kérlek Teremtő!

perceit,  magam is békésen aludjam.


A megnyugvás, mely bivaly módjára

mihaszna mocsarában delel.

Bájos szférája – óhajom Úristen!

Éjjeli nyoszolyám borítsa.


A rettenet, mint élénk vipera

szökell s mardossa ébredésemet.

E torz világba – ó add Istenem!

Szunnyadjak én is csendesen.


Élethű rémálmok mindennapjai

szemembe szórja égető cseppjeit.

Öledbe bújni – hallgass meg Mennyei!

Kedvem volna, oly őszinte, gyermeki.


Fenséges volt az időtlen létálom,

mit e földre születés ébresztett fel.

Bűntelen nyugvásba – ó végtelen Hatalom!

engem is ringass el, altass el. Ámen.

2012. október 13., szombat

Sipos Mónika Rebeka: Hitelesség

2012. 10. 13.     Hitelesség     Sipos Mónika Rebeka    

Nemrég, egy önismereti csoporton azt a kérdést tették fel, hogy mit képviselek, vagy mit szeretnék képviselni életemben? Csoportosuljunk aszerint. Nem sokat gondolkodtam, mert tudtam, hogy leginkább emberként is, lelkészként is, a hitelességet szeretném képviselni, azt, amit hiszek. Hogy ne csak látszódjak valakinek, hanem az is legyek, akinek hiszem, vallom magam, vagy amire elhívott Teremtőm.

Kinek hiszem magam, milyen vagyok, és miben hiszek?

Ezekkel a kérdésekkel akkor kezdtem ismét foglalkozni, amikor négy éves lányom azt kérdezte, hogy te milyen anya vagy, hogy nem teszel nekem játékot a számítógépre, vagy amikor egy másik kislánytól hallottam hasonlót, hogy te milyen papnéni vagy, hogy…?

Ilyen vagyok, amilyenné születtem, amilyenné nevelem magam, amilyenné alakítjuk egymást, s amilyenné szül e világ, e társadalom. Olyan, hogy ne higgyek el mindent, amit hallok, amit látok. Ne higgyem el a számítógépek csodás „személyiségfejlesztő” képességét, amellyel érzelmi „intelligenciánkat” eltüntetik.

Olyan, aki tárgyközpontú világunkban embertársaimhoz emberként akarok közeledni, és őket nem tárgyként akarom kezelni.

Olyan, aki nem dől be harminc másodpercnyi tévéreklámnak, vagy újsághirdetésnek.

Olyan, aki keresi a hitből fakadó felelősségvállalást, a bizalmat, és a hiteles embertársakat!

Egyházköri választások alkalmából, a mai nap is olyanokat, akiknek a hitelesség nem divat, hanem életforma. S akik mögé nyugodt lelkiismerettel fölsorakozhatunk, mert a hiteles ember utánozható! Hiszem, hogy találok, és találunk ilyen embereket, és sok ilyen ember között élek én, és te is!

2012. október 12., péntek

Moldován-Szeredai Noémi: Segélykiáltás a kedei unitárius templom megmentésére

2012. 10. 12.     Segélykiáltás a kedei unitárius templom megmentésére     Moldován-Szeredai Noémi    

Kis gyülekezetben szolgáló lelkész egyik félelme, hogy csak ő és a harangozó, legrosszabb esetben csak ő érkezik a templomhoz az istentiszteleti alkalomra. Anekdoták is keringenek közszájon ilyen alkalmakról, de valós a félelem a felgyorsult élet és sok esetben közömbössé vált egyháztagok számát látva. Mégsem egy ilyen történetet szeretnék megosztani, hanem egy másikat, mely szintén a lelkész egy félelméről szól.

Évek óta hallok a templomok legnagyobb ellenségéről a könnyező házigombáról. Ez egy távoli veszélynek tűnt, mely ijesztgetésre jó, de soha nem fog megtörténni közvetlen környezetemben. Időnként műemlékvédelmes szakemberek, vagy templomok állagmegőrzésével foglalkozók komoly veszélyként hívták fel a lelkészek figyelmét, s óva intették – mondván − ez a gomba hihetetlen károkat tud okozni. Számomra sokkal valódibb veszélynek tűnt a templomok elnéptelenedése, egészen mostanig.

A tavaszon, nagyjavításra készülve Kis-és Nagykede közös fatemplomában, mely a két falu közötti dombon áll, az összegyűlt közmunkázó hívek, szakértő vezetésével fedezték fel, a bomló vakolat alól kikandikáló könnyező gomba szürkés szálait. Az első megállapítást széleskörű felmérés, szakvélemények, különböző szakértők felmérése követte, mely csak megállapította a gomba jelenlétét és sejtést ad a kár méreteiről.  A baj nagyon nagy, a gomba évtizedek óta pusztítja a faanyagot, mostanra a templom folyamatosan süllyed, mert a fa templom  gerendáinak alsó részei elpusztultak s a padló jelentős része is. A gombafertőzés megállítása és gombamentesítés meghaladja a kis gyülekezet erejét, mely 40 egyházfenntartó személyt számol, s ahol a biztos jövedelem néhány kollektív nyugdíj.

A gyülekezet csupán közmunkázó erővel bír, de ott van mellette egy elkötelezett szakértő csapat, mögötte az elszármazott kedeiek közössége, akik mindig közösséget éreztek és vállaltak a szülőfölddel s a dombon álló templommal.

A próbatétel idején a közösség, a szolidaritás erejében bízva egyetemes gyűjtést hirdet a kedei unitárius templom megmentésére. Aki járt a templomnál, s szétnézett a kedei tájon érezte, hogy Isten áldása van azon. Ez áldás erejével, szívünkben hittel nézzünk e próbatétel elé.

Isten áldása legyen minden adományozó segítő életén!

2012. október 11., csütörtök

Mátéfi Tímea: Egyensúlykeresés…

2012. 10. 11.     Egyensúlykeresés…     Mátéfi Tímea    

Ma egy hete már. Pont egy hete. Tovaröppent, s mégis olyan elevenen él bennem, s hiszem, hogy még sok két X kromoszómával születettben, aki négy napon keresztül élvezhette Marosvásárhely, a Grand Hotel, a helyiek és közelről vagy távolról érkezettek befogadó és elfogadó szeretetét.

Kerestük az egyensúly-recepteket ebben a kihívásokkal, megpróbáltatásokkal, pillanatnyi sikerekkel, megannyi változással teletűzdelt, sokszor mókuskeréknek vélt világunkban. Kerestük együtt és külön-külön is, két előadás közötti kávészünetben, az asztalt körülülve, vagy épp este, fejünket párnába süllyesztve, kezünket imára kulcsolva. Talán úgy érkeztünk oda, hogy tudatában voltunk már, melyek a hétköznapok azon örömmorzsái, amelyek erőt adnak, amikor már úgy érezzük végleg le- és kimerültünk.

Beszéltek velünk és hozzánk olyanok, akikre felnézünk, akik már látható és érezhető eredményeket tettek le az Élet asztalára. Megerősödtünk abban, hogy hitünk által meghatározott értékrendünk a megtartó, és hogy a hit az élet motorja. A kiscsoportos felmérések pedig bebizonyították, hogy a jelenben, közösségeinket érintő egyik legégetőbb probléma az értékválság.

Hogy tegyünk szert testi-lelki-szellemi egyensúlyra, ha körülöttünk minden a válságállapotról szól? Bíró Rozália szavai segítik a válaszadást talán a leginkább: életünkben az a legnagyobb egyensúly, amikor érezzük Isten gondviselését. Szabó Magda szerint: „Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”

Tanuljuk meg hát érezni a gondviselést, és ne feledjük „elég minden napnak a maga baja”(Mt 6, 34), s ha már annyi csomagot cipelsz, hogy nem bírod, állj meg, hagyd ott és menj tovább” (Bíró Rozália)!

2012. október 10., szerda

Benedek Enikő: Hála

2012. 10. 10.     Hála     Benedek Enikő    

A vezetőszerkesztő sorait olvasva egy női magazinból: egészen izgalomba jövök: „Nemzetközi adatok szerint a nők hozzák meg a döntést a napi bevásárlások 91 százalékában. De döntő szavunk van például a családi autó, számítógép kiválasztásakor is…”
Végre egy jó hír!

Évekkel ezelőtt szólt a férjem: autót és számítógépet veszünk, és én lehetőséget kaptam, hogy kiválasszam. Volt ott minden: kicsi, nagy, közepes, földbarna, fehér, szürke és fekete. Most melyiket válasszam? …Végre döntö(he)ttem. Maradt: a fehér, közepes. De mi az a fehér, közepes: a családi autó vagy a számítógép?...Á, dehogy, csak egy plüss egér, amit az autó visszapillantó tükrére felszereltem.

Most végtelenül hálás vagyok, hogy ezt megte(he)ttem, hisz az évek folyamán annyi mindenre emlékeztetett.

2012. október 8., hétfő

Farkas Dénes: Magatartás

2012. 10. 08.     Magatartás     Farkas Dénes    

"Jókor kelj fel, öltözz, mosdjál,
Az Istenhez fohászkodjál.
Mosd meg szádat, szemed, füled,
Mert frissebb lesz egész tested.
Szoktasd hátra a hajadat,
Ne lepje be homlokodat.
Mellrenyakravalód légyen,
Mivel a csóré nyak szégyen.
Körmödet nagyra ne neveld,
Köntösödet be ne keverd.
Ruhádat portól megtisztítsd,
A csizmádat megcsinosítsd.
Szépen menj ki az utcára
Sokaknak szemeláttára.
(Sebess Pál, 1786-1864)

Elemezgetve a közel 200 éves (?) tanítást, arra a megállapításra jutottam, hogy Sebess Pál nem ajánlott Colgate fogkrémet, sem hajzselét, sem Triumf melltartót, de a rendezett külsőt sugallta s imigyen várta el a gyermek rendezettségét "sokaknak szemeláttára". Igaza volt! A fentieket REGGEL címszó alatt fogalmazta meg. A továbbiakban a viselkedés milyenségére tanít.

AZ UTCÁN

Menj az utcán szépen, folyvást,
Nem kullogva, nem is futvást.
Ne andalogj, ne kiabálj,
Ne verekedj, ne is hajigálj.
Nagyobb ember elől térj ki,
Kalapot végy, köszönj néki.
Ha elől van, ne előzd meg,
Ha hátul van,állj meg s várd meg.
Keresztül ne menj előtte,
Jobbfelől se menj mellette.
Ha megszólít,frissen megállj,
Mit akar veled arra várj.
Kalapvéve hajtsd meg magad,
Szokott címezettét megadd.
Amire int, azt megfogadd,
Ha elbocsát,hajtsd meg magad.

A kalap elmaradt, de a tiszteletadás számos más formája ma is igen megszívlelendő.
Ezt a 3 percest itt most befejezem, majd folytatása következik. Sebess Pál szelleme előtt egyelőre „meghajtom magam”!


2012. október 7., vasárnap

Pál János: Ó idők, ó erkölcsök!

2012. 10. 07.     Ó idők, ó erkölcsök!     Pál János    

Történettudósok szerint a 17. század második felében és a 18. század folyamán az európai hadviselést egyfajta humanizmus hatotta át annak köszönhetően, hogy a kirobbanó konfliktusok alkalmával hivatásos katonák hadakoztak a harctereken, a hadviselést pedig a szembenálló felek igyekeztek szűkebb terültekre korlátozni, az anyag- és emberveszteséget pedig minimalizálni. Hasonló jellemvonásokat véltek felfedezni a korabeli diplomácia területén is, hangsúlyozva, hogy a korszak békekötései a kényszert háttérbe szorító, indulatmentes alkudozásokon, kölcsönös területi engedményeken és a veszteségeket méltányosan kiegyenlítő kárpótlásokon alapultak. Az indulat és bosszú nélküli háborúnak és békekötésnek a napóleoni háborúk vetettek véget, a két világháború és az azt követő szerződések idején pedig az indulat, ingerültség, az ellenfél teljes megsemmisítésének vágya a tetőpontra hágott.

Október 6, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos emléke akaratlanul is a múlt és jelen összevetésére sarkall: elveknek, magatartásformáknak az értékelésére. Az ellentmondás, különbség a fentiekben vázolt példához hasonlóan, itt is szembetűnő. Múlt és jelen mérlege egyértelműen előbbi javára billen.

Ott vannak egyfelől a nemzeti, egyéni szabadságjogokat, vagyon- és jogegyenlőséget, testvériséget magukénak valló katonai parancsnokok, egykori miniszterelnök, a serpenyő másik felében pedig – púpnak a hátunkon – a hatalomért, befolyásért, vagyonért könyökölő önjelöltek. Az egyik nemzedéket a valós emberi értékek iránti legendaszerű elvhűség jellemezte, a másikat pedig a hatalomhoz és vagyonhoz való görcsös, „elvszerű” ragaszkodás. Az egyik az emberi méltóságot szavatoló értékekért szállt síkra és áldozta fel életét, a másik a húsosfazékért emészti erőit és folytat(ott) elkeseredett, „önfeláldozó” küzdelmet.

Azonban nemcsak a ranglétrán állók fetrengenek a gyarlóságok eme hínárjában, hanem mi, az istenadta nép is. Ne csodálkozzunk, ha tehát a történelem ítélőszéke előtt csupán csak ennyit tudunk majd kinyögni: „Miként a terhes asszony, aki közel a szüléshez, vajúdik, felkiált fájdalmiban, előtted olyanok voltunk, Uram! Mint terhesek vajúdtunk, de csak szelet szültünk […].” (Ézs 26, 17–18) … az pedig borzasztóan kevés, egyenlő a nullával!

2012. október 6., szombat

Máthé Sándor: Mire jó az imádság?

2012. 10. 06.     Mire jó az imádság?     Máthé Sándor    

Gyermekkoromban szülőfalunk lelkésze Papp Ferenc volt. Hatalmas termetű ember. Dörgő hangja megremegtette a kicsi templom mennyezetét. Mindig méltóságteljesen ment fel a szószékre, s amikor oda felért még nagyobbnak látszott.   Mélyen búgó hangján szólaltatta meg a gyülekezeti imádságot.  Mindenkit magával ragadott. Mindenki érezte, hogy vele együtt és érte szól az imádság, és az meghallgatásra talál.

Az imádkozással kapcsolatosan különös felfogása volt, s azt sokszor el is mondta a gyülekezet előtt:  „Az imádság nem változtatja meg a dolgokat! Az imádság az embereket változtathatja meg. Az emberek pedig megváltoztathatják a világot”. Erre jó az imádság!

Két, vagy három éve a magyarországi televíziók egy négy éves kislány, Rebeka tragédiáját mutatták be. Bizonyára sokan emlékeznek erre. Sajnos a történet szomorúan végződött, Rebeka meghalt.

A tragédiából is mutatványt csináló tévések, a túlzott mediatizálás mellett, azt a hibát is elkövették, hogy a reggeli adásban a meghívott vendégnek, − aki mellesleg az egyik magyarországi teológiai intézet tanára −, ilyen kérdést tettek fel:

„Miért nem hallgatta meg Isten egy egész ország, sőt fél Európa imádságát? Miért nem gyógyította meg Rebekát?”

A kérdés célzatos volt, sajnos a válasz, talán mert váratlanul érte a kérdezettet, nem volt megnyugtató, legalábbis számomra nem. A kérdezett válaszában Isten akaratára hivatkozott, amivel én nem tudok egyet érteni, mert nem lehet, hogy a szeretet Istene ilyent akarna.

Számomra az imádság sok mindent jelent. Tanulmányaim során az első és legfontosabb értelmét az ősi keresztény imádságban fedeztem fel: „Kyrie eleison”, ami magyarul azt jelenti: Uram irgalmazz! Huszonegyedik századi nyelvre fordítva: Uram segíts!

Mennyire fontos tudni, különösen rohanó világunkban, hogy van, aki segítsen. A mai ember sokszor azt hiszi, hogy életének egyedüli ura, hogy nincs szüksége senkire, senkinek a segítségére. Azt hisszük biztonságban vagyunk, nem érhet semmi baj.

Aztán, ha valami történik velünk, vagy szeretteinkkel, megijedünk, s ekkor ismerjük fel, legtöbbször túl későn, hogy mennyire sebezhetőek, mennyire függőek vagyunk: a betegség, az elmúlás, saját bűneink és gyarlóságunk rabjai. Ilyenkor fordulunk a mindenség Urához: Uram segíts! Miért csak ilyenkor?

Végezetül Echart mester szavai jutnak eszembe: “Imádságból ennyi is elég: köszönöm.” Ez a lélek természetes megnyilatkozása: a hála érzésével gondolni Istenre, azokra, akikkel megajándékozott, akik törődnek velünk, akik szeretnek minket, akik mellettünk állnak. Ehhez az imádsághoz nem kell teológia, csak érzés és ez az egy szó: Köszönöm!

2012. október 4., csütörtök

Lőrinczi Lajos: Lendület

2012. 10. 04.     Lendület     Lőrinczi Lajos    

1993. pünkösdjén, első évesen segesvári légátus voltam. Akkor ismertem meg Feri bácsit és Piroska nénit. Csodálattal hallgattam a fehér hajú lelkész ágendáját Segesváron, Fehéregyházán és Sárdon is. Magával ragadott az a pünkösdi lendület, ami belőle áradt, és amivel ünnepet varázsolt.

Másodnapján egyedül mentem Sárdra. Nem volt baj a szószéki szolgálattal, de a harmóniumon elnyikorgatott ünnepi énekek siralmasra sikerültek. A sárdiak azonban nagy szeretettel fogadták, mert itt minden szeretetből volt.

2012. szeptember 23-án, Nagy Ferenc lelkész kitüntetésének ünnepélyén jöttem el újra a sárdi templomba. Feri bácsival azóta sokszor találkoztunk, de ez az alkalom ismét rendkívüli volt. Ő prédikált, a 96 éves lelkész. 79 év lelkészi szolgálat után most is a lendületről beszélt a maga szeretetteljes, pünkösdi lelkületű, magával ragadó módján.

Mintha nem telt volna el közben 19 év! Mintha most is pünkösd volna! Ő pap, én teológus, ő mester, én tanítvány. És én, a sok évtizeddel fiatalabb, magamba szívtam üzenetét: a lendületről, az örök fiatalság szépségéről. Az örök tenni akarásról. A szolgálatról.

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt átvétele után Reményikre hivatkozva így szólt: „Mindig azért dolgoztam, hogy legyen még valami. Még most sem tudok megállani. Mennem kell tovább a sírig. Hogy legyen még valami”. Majd azt mondta: „csak évszázadok hagyományát kellett megsimogatnom, éltetnem, célba juttatnom. Most, íme, arannyá változott kezem alatt a lendület, ami nem engem, hanem unitárius népemet tünteti ki.”

A test hanyatlik. De a lélek örök lendületben él. Hogy lehet ezt tőle eltanulni?

Köszönjük, Feri bácsi!


2012. október 3., szerda

Mikó Ferenc: Megtérés

2012. 10. 03.     Megtérés     Mikó Ferenc    

Nagyszerű dolog utazni. Új világot felfedezni, új ismerősökkel találkozni, új élményekben részesülni. Valamilyen okból kifolyólag az ember szeret összepakolni, felkerekedni, máshol időt eltölteni. Nomád őseink is ezt tették. Soha nem mondanánk, hogy ők turizmus céljával mentek Rómába vagy Bajorországba. De az utazás varázsa az ő kalandozásukban is benne van.

Érdekes módon, akármilyen szép helyen is járunk, akármilyen kellemes dolgokban van részünk, egyszer csak megszületik a honvágy. Az ismerősök, a rokonok, a család hiánya, amit alig tud valami is enyhíteni. És ilyenkor ugyanolyan vággyal, sőt talán még nagyobbal, mint az indulás volt egykoron, elindulunk hazafelé. Értékes volt az út minden pillanata, csodálatos élmények voltak, DE a családot semmi sem tudja helyettesíteni. A szeretteink, akiket, nap mint nap látunk, akik örök, szoros köteléket nyújtanak, akik ismernek bennünket, akik tudják, hogy mi volt gyermekkorunk beceneve, melyik a kedvenc süteményünk, azokat nem tudjuk másokkal pótolni. Ezért térünk haza mindig, bármilyen messze is mennénk. A görög nyelvben eredetileg a megtérés azt jelentette, amikor a halak a Jordán folyón lefelé úszva megtértek, amikor a víz a Holt tengerbe ömlött és kezdett túl sós lenni. A halak kívánkoztak mindig újabb és újabb helyre menni, és mindegyikük megtér, és visszamegy szülei ívási helyére, az otthonába.

Bármilyen messzire is utazunk, mindig megtérünk otthonainkba.

És Isten segítségével tudunk mi itthon, Erdélyben is boldogak lenni.

2012. október 2., kedd

Székely Kinga Réka: A felelősség dicsérete

2012. 10. 02.     A felelősség dicsérete     Székely Kinga Réka    

Nem én vagyok a hibás, szokták mondani gyermekeim, amikor valami összetörik a konyhában, amikor valami kiömlik a szőnyegre, amikor nem kapunk meg valamit. Szeretném beléjük sulykolni, hogy legyenek felelősségteljesek, vállalják jó és rossz tetteiket, jó és rossz szavaikat.

Több belátásra vágyom. Nem azért, mert ítélkezni akarok, hanem azért, mert végtelenül bosszant a hazugság, a hamis beszéd és az érzéketlenség.

Volt egyszer egy falu. Volt neki iskolája. Volt egyszer egy szülő, akinek sok gyermeke volt, s e sok gyermekéből a legkisebb már nem járt a falubeli iskolába, elment városra. Volt ott egy másik szülő is, akinek egy gyermeke volt. Az az egy ott járt iskolába. Kiürítik a falusi iskolákat, elviszik a faluból a gyermekeket, mondja az egy gyermekes, s úgy beszél az előbbi szülőről, mintha az az ember a világ legrosszabb embere lenne.

Volt egyszer egy közösség. Voltak neki vezetői és képviselői. Csak akkor vagytok igaz tagjai e közösségnek, ha minket követtek, mondták a hatalmas vezetők. Csak nekünk vannak jó tanácsaink, csak mi tudjuk a helyes utat, dicsérték magukat, és a másként gondolkodókat vagy ellenségnek, vagy nem létezőknek tekintették. Úgy beszéltek azokról, akik más utat választottak, mintha azok a világ legrosszabb emberei lennének.

Mint hajdan a kiváló festőművésznek, Picassónak, gyermekeimnek is voltak különböző szín-járatai. Egyszer csak rájuk jött valami és mindennek zöldnek kellett lennie. A játék béka amúgy is zöld volt, de aztán a szürke egérnek és elefántnak, a csíkos zebrának, a sárga oroszlánnak és a hófehér jegesmedvének is zöldnek kellett lennie.

Szeretem a tágas horizontot, mert ott a kilátás nem a másik ember hibájától kezdődik, hanem az én hibám, tévedésem is benne van. Szeretem a különböző színeket, mert segítségükkel érzékelni és érzékeltetni tudom a teremtett világ sokszínűségét, az élet megannyi lehetőségét.