2013. március 31., vasárnap

Rácz Mária: Az üres sír

2013. 03. 31. Az üres sír Rácz Mária
„Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.” (Mk 16,1-5)



A hét első napján, vasárnap reggel, mint ahogyan talán ma mi is tesszük, templomba készülve, néhány asszony ünneplő ruhát öltött, s valami nagy, fenséges hallgatásba burkolózva indultak együtt a közös cél felé: megadni a végső kegyeletet a testnek. Aztán a gyakorlatiasság és az aggodalom felülkerekedett a némaságon, s arról kezdtek csevegni ezek a megtört gyászolók, hogy vajon ki fogja nekik a sírbolt száját fedő követ elmozdítani. A követ azonban – bár igen nagy volt – elmozdítva találták, és a sírboltban az élettelen test helyett egy fehér ruhás ifjút (Lukács szerint két fényes ruhájú férfi, Máté szerint egy angyal, János evangéliumában egyszerűen csak az üres sír fogadta az elsőként oda érkezőket) láttak üldögélni, aki megszólította őket. Nyilván azonnal megrémültek és elfutottak.

Nem tudom, hogy fogadnám, ha a gyász súlya mellett azt is meg kellene tapasztalnom, hogy az általam szeretett személy halála után nem adhatom meg neki a végső kegyeletet sem, mert teste egyszerűen eltűnik. Csak elképzelhetem, milyen vegyes érzelmek és gondolatok kavarogtak a vasárnap reggel a sírhoz látogató asszonyokban. Egyrészt ott van a félelem, ami sötét árnyékként terülhetett rájuk, a félelem, hogy a meghurcoltatásnak, a megcsúfolásnak nincs vége, még holtában sem hagyták nyugodni a Mestert, bizonyára ellenségei vitték el a testet. Aztán a bizonytalanság, hogy talán valamelyik tanítvány eszelte ki, hogy lopják el a földi maradványokat és terjesszék el a hírt, hogy Jézus feltámadt. És végül a remény, hogy Ő, a halottnak hitt, egyszerűen felkelt és elsétált. Meg sem halt, és ha mégis, valamiképpen feltámadt. Sokan sokféleképpen magyarázták azóta az üres sír történetét. Sokan hitük alapjának tekintik, a testi feltámadás bizonyítékának tartják ezt a történetet.

Az én húsvéti ünneplésemben nem alapvetően fontos, hogy mitől üres a sír. Sokkal fontosabb számomra jelképként: hirdetve, hogy a sírok mindig is üresek. Elhunyt szeretteinkre emlékezhetünk ugyan árnyas temetőkertekben vagy lassan betondzsungellé váló városi kegyhelyeinken, de a sírok nem zárhatják magukba azokat, akikre emlékezünk. Mert szeretteink lelke, akárcsak az előttünk élt összes ismerős és ismeretlen emberé, a Végtelen részévé vált, visszatért az Örök Szeretetbe. Isten vigyáz rájuk, őrzi őket, s nem azért, mert jók voltak vagy szentekként éltek, hanem azért, mert az Atya minden gyermekét magához öleli.

A sír üres. Nem mert elvitték a testet, hanem mert a lelket nem tudták megölni és sírba zárni. Hogy a testtel mi történt? Az már a hitem szempontjából lényegtelen.

2013. március 30., szombat

Gál Zoltán: Nagyszombat

2013. 03. 30. Nagyszombat Gál Zoltán
Elnémult a Golgota. Csupán három kereszt jelezte odafent az előző napi tragédiát. A középen levő kereszten még olvasható a felirat: a zsidók királya. Valami hatalmas csend telepedett a városra. Máskor mintha vidámabb lett volna a pihenés napja. Most azonban minden néma. A gyászos csendet néha éppen egy élelmet kereső madár hangja töri meg.

A várostól távolabb, egy sziklasír előtt két őr áll zordan, a semmibe tekintve. Parancsot kaptak, hogy ott teljesítsenek szolgálatot, nehogy valaki megkísérelje elvinni azt, akit elnémítottak örökre.

Egy háznál keserves zokogás hallatszik tegnap óta. Azt beszélik, vigasztalhatatlan az ott lakó: szeretett fiának kénytelen volt végignézni szenvedését, és könnyeivel áztatta a rögöket, ahová azt a bizonyos keresztet rögzítették. Az ablak alatt elhaladók csendesen súgnak össze: szegény asszony…próféta volt a fia…, azt mondták, talán ő hozza el a szabadulást…, mi lesz ezután?

Azonban a némaságon és gyászon túl, a napsugarak csendesen simogatják végig a rétet. A fűszálak és a virágok megújulásról beszélnek. A patak odalent a völgyben csendesen lehel életet az ébredő alkotásba, és csendes szellő dudorászik végig  a fák törzsein. A világ húsvétra készül…

2013. március 29., péntek

Tófalvi Tamás: A Magvető

2013. 03. 29. A Magvető Tófalvi Tamás
„Ímé kiment a Magvető vetni”. Ránctól ékes arcán megpihent a felkelő nap minden sugara, s gyöngéd tisztelettel merítette kezét a tarisznyában pihenő magok közé. Az égre emelte tekintetét, hálát adott, s tán még erőt is kért a munkához, majd lassú, kimért mozdulattal ujjai közül a földre ejtette a magokat.

„Vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán jöttek a madarak és felkapkodták.” A Magvető teremtményi alázattal tekintett a gondviselés ez apró pillanatára, s egyetlen percig sem bánta a táplálékmegosztás örömét.

„Más magok sziklás helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben, de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak.” Az isteni törvények nem kijátszhatók – nyugtázta a Magvető, s nem sajgott lelke az elvesztett magvakért, ő maga is szerette a nap forró simogatását.

Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották őket.” Várt még egy keveset, amíg igazán nagy és éles töviseket növesztettek a bokrok, majd óvatosan leszedte őket, s kerítést készített belőlük, védelmül a vadállatok ellen. Magvaiért kárpótlásul biztonságot nyújtott neki minden ijesztő tövis, s esténként nyugalommal hajthatta családja mellett álomra a fejét.

„A többi meg jó földbe esett és termést hozott”, és lettek számára eledelül, s a Magvető a mindennapi betevő falatban viszont látta önmagát, munkáját, megosztott eledelét, a soha meg nem változtatható isteni törvényeket és családja biztonságát. Ezért formálta szavait imádsággá s adott nap, mint nap hálát az Égnek.

Évszázadok teltek el és ímé ismét kiment a Magvető vetni. A gépek zaja elnyomta halk imáját, de tán nem is ima volt, csak csöndes harag, ahogyan látta az útfélre, sziklás helyre, tövisek közé esett magokat. Az esti étkezésnél veszteségeit számolta, s a benne dúló harag elfelejtette imába foglalni a mindennapi táplálék örömét és biztonságát...

2013. március 28., csütörtök

Farkas Dénes: Héberóra

2013. 03. 28. Héberóra Farkas Dénes
1959-ben néhai Dr. Nagy András Professzor Úr bejött az első héber-nyelv órára, és óra előtt felolvasott egy bibliai verset, majd elmondta a szokásos „A kegyelem Istene tegye áldottá” stb... szabványszöveget, és az Ámen után leültetett. Nagyjából a következő szöveggel indított: Hányan vagytok gyermekeim ezen az évfolyamon 12-en, mondta valamelyik bátrabb fiú, hiszen volt közöttünk két professzornak is és több papnak is gyermeke, kik bennünket (parasztpártiakat) bátorságban és egész látkörüket illetően simán leköröztek.

Együtt fogjuk tanulni a héber nyelvet, mely nagyon nehéz. Ennek is az un. arámi változatát, melynek írásjelei a képírások időszakára tehető. Rajzolt is azonnal a táblára egy szálkás betűt, és azt mondta, hogy ez az alef, a héber ABC első betűje, mely azt jelenti, hogy ökörfej, s ez így megy tovább...

Ebből a 12 hallgatóból 7-8 meg fog bukni, de semmi baj, mert később azok is megtanulják, mert Kecskeméti professzor azt mondta (az elődje), hogy héber nyelvtudás nélkül lehettek fiaim akár püspökök is, de másodéves teológus nálam egyik sem! Azt is mondta, hogy ha nem tudjuk elvégezni a teológiát, ha pap nem is, de egy jó presbiter még válhat belőlünk.

Ilyen hangulatban vezetett be a teológiába a Nagyméltóságú Professzor Úr.

Hatalmas egyéniségekből állt az akkori református teológia. Maksay, Borbáth, Juhász, Nagy József, Geréb Pál és nem is sorolom tovább, mert félő lenne, hogy valakit kifelejtek. Mindenikük persze doktorátussal rendelkezett, s nem is akármilyennel, szinte mind külföldön szerezték. Az unitárius, evangélikus teológiát szétverték, de a reformátusok közt nem találtak „kiszivárogtató” embert, Kelemen István főtitkár kivételével megszabadultak a börtöntől.

Az imént emlegetett professzorok közül Nagy Andrást és Maksay Albertet nyugdíjba kényszerítették, úgyhogy második félévre megszabadultunk az un.”begátkefát” betűktől. Horváth István nagyelméjű embert tették oda, hogy kínlódjék velünk. Félszeg- ember volt tizenvalahány dioptriával, s mi a hallgatók egyáltalán nem vettük komolyan. Szegénykém csak tejet ivott, s azt is mértékkel! Szívatták is a hallgatók végeláthatatlanul. Pál apostol volt a kedvence, s állandóan idézgettük a páli szavakat: Bolond vagy te Pál stb.... Vagy élj egy kevés borral és így tovább...(ezeket a páli részeket a papok tudják.)

A héber igeragozásban az igei gyök a ragozás rendjén mind dagad, de az utolsó igei alak a legrövidebb −mintha elvágták volna. Valamelyiknek kiadta, hogy ragozza a káfar igét (menni). Az meg elkezdte: káfar, kúfer, hátizsák, átalvető,necc! Mire vége lett az igeragozásnak, a professzor úr (Pistuka) egy marék hajat tépett ki az amúgy is gyér fejdíszéből.

Ha Isten éltet jövőre lesz ötven éve, hogy el − ki − végeztük a teológiát.

Szerény jegyzetem legyen vezeklés és kegyelet a nagynevű professzoraink emlékének!

Molnár Imola: Mikor?

2013. 03. 27. Mikor? Molnár Imola
Van egy kérdés, ami elég rég óta foglalkoztat, és így hangzik: Mikor szeretik az embert igazán?

Az biztos, hogy akkor érezzük, hogy szeretve vagyunk, amikor körbezsonganak és figyelmesek velünk, és elmondják, megmutatják, hogy fontosak vagyunk, megnyugtatnak, hogy jól áll a zöld (pedig igazából nem is) és nevetnek a vicceinken (holott már ezerszer hallották).  Elfogadják a „szakvéleményünket” (pedig nem igazán értünk a szóban forgó dologhoz), nem zavarnak, mert láthatóan fáradtak vagyunk, dédelgetnek (pedig igazából rohanniuk kellene), megnézik velünk a kedvenc filmünket (titokban pedig felét átszunnyadják, és amikor a végén áradozunk, hogy milyen szép volt az a rész amikor… akkor mosolyogva bólogatnak, hogy valóban szép volt). És sorolhatnánk tovább. Ilyenkor látható a szeretet, mely felénk irányul.

Azonban van az a fajta szeretet, amit nem lát az ember, érezni is csak nagyon ritkán érez. Ez a „távoli” szeretet, az, amely nem bókol és nem is tapasztalható nap mint nap. A távoli szeretet akkor mutatkozik meg, amikor olyasvalaki tesz valamit, akitől nem is igazán számítottál rá. Csak megteszi, és ha ámuló szemedből nyilvánvalóan kiolvasható a kérdés: miért tette? Csak annyit felel: érted. Addig nem hitted, hogy a szeretet szemernyi szikrája is van benne irántad, de akkor, abban a pillanatban megtapasztalod… Szerencsés az, aki legalább egyszer szembesül ezzel. Mert lehet, hogy ez az igazán tiszta szeretet, ami nem ismeretségre, tiszteletre, nem „jópofizásra” és nem genetikára épül, hanem tiszta érzésre, szándékra és talán általad meg sem sejtett alapra.

Istené is távoli szeretet, Ő sem rokonod, nem is bókol, egy kávé mellett sem beszélgetsz el Vele, mégis milyen tiszta a szeretete, és soha nem mondja: „azért teszem mert…”, sőt nem is mond semmit, mégis tudod, hogy érted tette…

Az embert akkor szeretik igazán, ha azokban a váratlan pillanatokban tárják fel előtte a szeretetet, amelyekből csak kevés jut, de amelyek talán örökre meghatározzák véleményét, érzéseit, gondolatait és örökre bevésik emlékeink kincses bársonyerszényébe AZOKAT a pillanatokat, amikor a legerősebben érezte: szeretve van.

2013. március 26., kedd

Farkas Wellmann Endre: Volt egy...

2013. 03. 26. Volt egy... Farkas Wellmann Endre
Volt egy barátom. Sosem volt sok, igazi pláné. Akiről beszélek, egy a kevés közül. Nem az bosszant, hogy cserbenhagyott, hogy mondvacsinált konfliktust generált közénk és aztán továbblépett, ó, dehogy... Túlságosan jól ismerem ehhez az embereket...

De volt egy barátom... S a volt és a nincs között nem csak a minőségi különbség a szembeötlő, hanem az a gyarlóság, amelyikkel képesek vagyunk elhitetni magunkkal emberi viszonyaink valódiságát, az a kényelem és az az önáltatás, amely meggyőz minket értékítéleteink helyességéről.

Amikor egyedül marad az ember, változik a nézőpontja. Hirtelen magára utalt, bizonytalanabb és sebezhetőbb lesz... De tisztábban lát egy kicsit ilyenkor. Magamra haragszom. Nem azért, mert tévedtem, hanem azért mert naiv voltam. Már megint.

Erről akartam írni, de mit írhatnék cserbenhagyásról, árulásról, önteltségről, egoizmusról? Könyvtárnyit írtak minderről.

A minap hirtelen ötlettől vezérelve kicseréltem a Facebook-on a profilképemet. Egy fotó került a kezembe, amely engem ábrázol négyéves koromban: az előtérben születésnapi torta, rajta gyertyák s a sötét tónusú képen egy komoly és magányos gyermekarc.

Nézem, mi közöm magamhoz. Az arcom helyett kitettem ezt az idegent profilképnek. A magány közös.

S csak nézem, mennyibe kerül az őszinteség nap mint nap.

Szabó Adél: Hajnali hozsánna

2013. 03. 25. Hajnali hozsánna Szabó Adél
Hozsánna neked, ki tiszta tudsz maradni.

Neked, ki számítás nélkül adni tudsz.

Neked, ki ismered a lemondást is.

Neked, ki nevetve hordod kereszted.

Neked, ki gyermeket nevelsz, emelsz a magasba.

Neked, ki asztalt terítesz naponta.

Neked, ki fát ültetsz, jövőt álmodsz.

Neked, ki naponta újjászületsz.

Neked, ki hiszed, az Istent.




Hozsánna neked, ki vállalod az igazat.

Neked, ki ismered a csendet.

Neked, ki csak egy utat jársz.

Neked, aki hiszed az élet.

Hozsánna, hozsánna neked.

Ki álmodért tenni mersz!

Szász-Cserey Katalin: Mindennapi örömök

2013. 03. 24. Mindennapi örömök Szász-Cserey Katalin
„ Isten elküldi szeretetét és hűségét”  Zsolt 57, 4b

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

A reggeli ébredésben, amint szemedet törölgeted, hogy az álmok utolsó szikráit is kiűzd.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

A szívedből előbújó hálában, mert újra egy ajándék- napot kezdhetsz. A reggeli sétád idején egy békét sugárzó emberarcon keresztül.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

A munkahelyeden, hogy újra helyt állhass napi feladataidban.  Amikor a szívednek kedves emberek megbíznak benned, számítanak rád, bár ismerik gyengeségeidet.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

Amikor gyorsan felnövő gyerekeidet nézed, és örülsz, hogy részese lehetsz mindennapjaiknak.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

Amikor vigasztalást várnak tőled a gyülekezetben, pedig te magad is szomorú vagy és bizonytalan vagy magadban és a hitedben is. Amikor lelki támaszért fordul hozzád valaki, és olyan kevésnek, tehetetlennek érzed magad. Amikor belátod: Isten igazi nagysága az egyszerű, törékeny dolgokban mutatkozik meg.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

Hogy ne érezd magad soha egyedül. Hogy legyen akaratod változtatni azokon a dolgokon, amelyek lehetőségeid körébe tartoznak, és tudj kitartóan imádkozni azért, amit egyedül Isten tud megváltoztatni.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

Küld megfelelő társakat, bátorító szavakat, öleléseket. Küld egy mécsesnyi fényt, termékeny csöndet s felhőtlen boldog pillanatokat.

Isten elküldi szeretetét és hűségét —

Rajtad keresztül azoknak, akik között élsz, ahol most a helyed van. Téged küld, hogy postása légy: vigyél szeretetet, figyelmességet, jóakaratot, terjeszd a békességet, és sugározd az örömet másoknak. Ma és minden napon.

Bartha Mária Zsuzsánna: Örök-ség kígyó

2013. 03. 23. Örök-ség kígyó Bartha Mária Zsuzsánna
Úgy tűnik ajándékba és örökségbe kapjuk az életünket. Nyilván ezt tanítja az evangélium is, valamint nyitott szemmel járva magunk is tapasztalhatjuk.

A régészek sok csodát tárnak fel, melyet édes anyaföldünk megőrzött.

A meséink hajdanvolt emberek tudását sűrítik az emlékezetbe.

A sejtjeink ugyanezeknek a hajdanvolt embereknek az örökítő anyagát hordozzák. Elkerülhetetlenül bennünk van.

A kettős spirál szerkezetű genetikai kód a DNS (dezoxiribonukleinsav), ami bennünk az örökség és az örökélet megjelenítője. A leginkább egy kígyóra hasonlít.

Címerünkben pedig a kígyó a megújulás, az örök élet jelképe is.

A nagyhéten dolgunk van. Lélekben és szertartásban készülünk az örökélet megünneplésére, a mindenkori újjászületésre.

Virágvasárnap előtt türelmetlenkednek a fiaim, hogy jobb lenne hamarabb megkeresni a lányokat, miért éppen csak húsvétkor lehet locsolni.

Már részesei az örökélet jelképes tudásának, gyűjtenék a tojásokat, miután meglocsolták a lányokat. Részt vesznek a játékban, szó szerint és jelképesen életre-halálra, vagyis örökéletre.

A sejtekben valahogy találkozniuk kell a DNS egyik és másik spiráljának.

A mesékben a lakodalom után boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

A Föld pedig megőrzi az életet és hajdanvolt emberek tárgyait.

Kerek a történet, mint a kígyó a címerben.

Czire Szabolcs: Ébredés

2013. 03. 22 Ébredés Czire Szabolcs
A hajnal ébreszt, nem zajával, hanem valahogy másként. Egy mély lélegzet, aztán egy alig érezhető mozdulatban lapuló nyújtózkodás, és máris szétárad az ébredő tudatban az öröm, hogy megvan még a világ, és megvan benne, akit belülről élek.

Kinyitom az ablakot, és a beáramló frissességgel elvéthetetlenül tudom, hogy ez újra az a pillanat, amikor kezembe adják az egészet. Lassan, ráérősen átveszem hát az egészet.

Átveszem a madárdalt, amely itt szól a közelben, és azt is, amely alig hallatszik a távolban.

Átveszem a fák fényben úszó koronáját, a törzsükben keringő talajnedveket és a földben összefonódott erős gyökereket, minden látható és láthatatlan élettel, amely a lábam alatti világot népesíti.

Átveszem a fűszálak fényvonón zengő üdezöld zenéjét, és átveszem az egyre sűrűsödő emberi zaj megannyi formáját.

Átveszem a könyveket, a kedvenceimet és azokat, amelyeket mindig elodáztam elolvasni.

Átveszem a falon villogó router fényét, amely gombnyomásnyira sugározza szobámban a világháló minden tartalmát.

És átveszem önmagam, évmilliókkal atomjaimban, elődeimmel génjeimben és a végtelennel szívemben. Átveszem magam szerepeimmel, szeretteimmel és gyűlölőimmel, és alázattal átveszem munkámat felelősségével, eszményeivel és az ígérettel, hogy van értelme.

Kezembe adják, hát átveszem az Egészet.

2013. március 21., csütörtök

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Büszkeség

2013. 03. 21. Büszkeség Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Valamikor a nyolcvanas években mondta nekem egy román ismerősöm, hogy „ti magyarok túl büszkék vagytok”. Nem tudta, vagy nem akarta megmagyarázni, hogy pontosan mire gondol, mit ért ezen a büszkeségen, de a hangsúly, ahogyan kiejtette, mindenképpen rosszalló véleményt fejezett ki. Tény, hogy a büszkeség, amennyiben csak „magasan hordott orrot”, vagy alaptalan kivagyiságot jelent, nem vonzó tulajdonság, sőt inkább visszataszító.

Természetesen vannak közöttünk is ilyen emberek, akárcsak a más nemzetiségűek között, de ismerősöm nem ezekre gondolva fejezte ki általánosító véleményét.

Megpróbáltam áttekinteni, hogy mint magyarok mire lehetünk és vagyunk is büszkék és elgondolkodtam, hogy a büszkeség érzése hogyan válhat mások által érzékelhető tulajdonsággá?

Megállapítottam, hogy hála Istennek, nagyon sok mindenre lehetünk büszkék.

Büszkék lehetünk történelmünkre és arra, hogy „..annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”

Büszkék lehetünk őseink haza- és szabadságszeretetére, szabadságharcainkra, forradalmainkra és azok hőseire, mártírjaira.

Büszkék lehetünk csodálatos, egyedi nyelvünkre, annak jeles művelőire, íróinkra, költőinkre.

Büszkék lehetünk művészeinkre, tudósainkra.

Ez a messze nem teljes felsorolás azt mutatja, hogy van alapja egy egészséges nemzeti büszkeség kialakulásának bennünk.

A gyors önvizsgálat után megpróbáltam magam a román ismerősöm helyébe képzelni. Mit láthatott, mit hallhatott, mit tanulhatott rólunk, magyarokról?

Láthatta változatos, gyönyörű népviseletünket, melynek viselete eleve büszke testtartást igényel.

Láthatta méltóságteljes néptáncainkat a verbunkostól vagy bármely férfitáncunktól a páros táncainkon, például a széki lassún és csárdáson át a társastáncig, az előbb felsoroltakból kifejlesztett palotásig. Bizony ezeket büszkén járják mindenütt, ahol magyarok élnek. Bár ezek csak külsőségek, de egy idegen magyarság képének kialakításához biztos hozzájárultak.

Nyelvünket, így annak szépségét nem ismerte, de olyan véleményt, hogy a magyar az ördög nyelve, majdnem biztos, hogy hallott.

Történelmünkről jóformán csak hazugságokat tanulhatott. Azt hiszem, amikor erre a megállapításra jutottam, tulajdonképpen megtaláltam a választ román ismerősöm kijelentésére.

A kulcsszó a hazugság. Tanulmányai alapján kegyetlen hódítóknak, aztán elnyomóknak, kizsákmányolóknak és mindenekfölött sovinisztáknak tartja őseinket, Románia megcsonkítására készülőknek minket. A rengeteg negatív ismerete ellenére azt látja, hogy mi egyenes gerinccel, emelt fővel járunk az ő földjükön. Az egyenes gerinc vált nála a büszkeség jelképévé és hazug ismeretei adták az általa érdemtelen büszkeségnek kijáró ellenszenvet.

Rajtunk és az utánunk jövő generáción is múlik, hogy a huszonegyedik század első felében tudunk-e úgy élni és úgy cselekedni, hogy utódaink ránk is büszkék lehessenek majd és a román ismerősöm utódaiban, a jobb megismerés hatására csökkenjen a büszkeségünk miatti ellenszenv.

2013. március 20., szerda

Sipos László: Lélekplasztika

2013. 03. 20. Lélekplasztika Sipos László
Az, aki szép, az reggel is szép…  - dúdolom  reggelente a jól ismert dallamot, de csak nagyon csendben, halkan, nehogy látszathiúságommal megbotránkoztassak egyet is a kicsinyek, avagy nagyok közül. Teszem ezt elsősorban saját hangulatom javítása, reggeli morcosságom enyhítése végett, mert meggyőződéssel vallom: aki elfogadja önmagát, külsejét, s nem frusztrálják szerfelett hiányosságai, annak könnyebb a mindennapi útja, boldogabb az élete.

Mindig is annak a híve voltam, hogy adjunk magunkra! Külsőnkre, öltözetünkre, megjelenésünkre.  Csakhogy sokan átesnek a ló túlsó oldalára, s ebből kifolyólag nap, mint nap láthatunk a hiúságtól túlfűtött, túlöltözött, túlkozmetikázott, túlerős emberkéket és asszonykákat. Talán még ennél is jobban zavarnak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sebészeti beavatkozások, persze nem az életmentők, hanem azok, melyekkel mintapéldányokat faragnak az emberből. Az utóbbi időben a csapból is az folyik, hogy melyik celeb mijét szabatta át, varratta fel, simíttatta ki, foltoztatta meg stb. Értem én, hogy ez a trendi, de azt már nem, miért kell egyik kiköpött hasonmása legyen a másiknak, vagy miért akar a legeslegszebb lenni a világon? Na, mindegy! Lényeg, hogy jó esetben a kliens örülhet szépségének, dicsekedhet barátainak, s dudorászhat a tükörnek reggel mosakodás, fésülködés közben. De van rá eset, hogy nem a legjobban sikerülnek ezek a szépészeti beavatkozások, s így egyre gyakrabban láthatunk fura zombie-barbie babákat, alvajáró Csipkerózsikákat, kiselejtezett szupermeneket, vagy más hőseit az emberi hiúságnak, bolondságnak. De szerencsénkre az ember nemcsak test, hanem lélek is! A zord külső így takarhat szép lelket, és fordítva. Erről azonban a párválasztás időszakában érdekesebb filozofálgatni, töprengeni.

Hála Istennek, most már tényleg itt van a tavasz, még a hegyvidéken is érezni langyos illatát. Remélhetőleg gyorsan felmelegszik az idő, s ahogyan lenni szokott, a vastag göncök helyébe a teremtés koronája bájaiból többet látni engedő ruhadarabok kerülnek testünkre. Szóval mindenki megmutathatja, amije van.
Milyen jó, hogy belsőnket, lelkünket, senki más nem láthatja, csak egy, az Isten! Nem tudhatom, hogy a kedves Olvasó hogy van vele, de én mindenképpen időpontot kérek Tőle, a nagy Lélekplasztikustól. Elmondom Neki, hogy mivel nem vagyok megelégedve, min szeretnék javíttatni, változtatni. Hiszem, hogy mellém áll, kisimítja lélek-ráncaimat, s mosolyt farag télzúzott arcomra. Bízom benne, hogy belső világomat az Ő segítségével szebbé téve elégedettebb leszek teljes önmagammal, és vidám lélekkel, szép élettel, büszkén mutogathatom másoknak is lélekplasztikám megnyugtató eredményeit.

2013. március 19., kedd

Moldován Szeredai Noémi: Három templom

2013. 03. 19. Három templom Moldován Szeredai Noémi
Három gyülekezet lelkészeként három templomba járok rendszeresen, s e három templom, valamint a közösségek, melyek magukénak vallják őket meghatározó részei életemnek.

Az első templom, a csekefalvi unitárius templom, ferde tornyával köszön az út másik oldalán álló, szintén ferde tornyú református templomnak. A falu jellegzetességei.

„Csekefalva ferde tornya
Kicsit igen ferde:
Tántorogván cselekedett,
Aki kitervelte…”
írja Kovács András Ferenc Csekefalva című versében. A korabeli jegyzőkönyvek megörökítik, hogy már 1845 környékén udvarhelyi építész megállapította, hogy a torony veszélyesen megdőlt, s lebontását tanácsolja. A csekefalviak gondolkodtak, elmélkedtek, majd jöttek az 1848-49-es események, senkinek sem volt ideje a toronnyal foglalkozni, majd rájöttek, hogy az évek teltek, s a torony dőlése megállt. Ahogy kilépek a papilak kapuján, utcahossznyi séta után érek a templomhoz, hozzám csatlakozik néhány templomba jövő, s sietős léptekkel haladnak el a református templomba igyekvők, kiknek messzebb van a templomuk. Templomba belépve gyönyörködöm a padelők régi kazettáiban, megáll a tekintetem a karzat festett szürke kazettáján, melyen feltáró ablak mutatja a régi festés eredeti gyönyörű színeit − restaurálásra várva.
Rugonfalvi híveimmel a középkori, Szent László freskó díszes református műemlék templomban találkozunk, s mindig hálát adok Istennek, hogy a református gyülekezet megengedte használnunk azt. Virágvasárnapján közös református - unitárius konfirmálásra kerül sor. A konfirmandusok hitükről saját szertartásuk szerint tesznek bizonyságot, majd közös úrvacsoraosztás következik,az  igazi jézusi szellemiség jegyében.
A két Kede közötti dombon fekvő templomhoz vezető út igazi zarándoklat. Megkezdődik, amikor a messze lakó, de hazajáró, templomba készülő beül az autóba, vagy a faluban lakó kilép a kapun. S az út folytatódik, a kanyargós ösvény fel a dombra, a pihenők egy-egy kaptató után, a körülnézés és örömteli találkozás a másik ösvényen jövővel, s a lelki út, melynek részesei vagyunk, ahogy haladunk felfele a kis fatemplomhoz. Az istentisztelet az úttal kezdődik, s folytatódik, mikor belépünk a hangulatos, otthonos templomba, melynek sajnos létét és fennállását veszélyezteti a könnyező házigomba fertőzés. Aki megpihent már a kedei dombtetőn a templomban, s hallotta a kedei harangszó szárnyalását, vagy átélte más templomok meghittségét, lelki békéjét vagy csodáját, érzi a kimondhatatlant.

2013. március 18., hétfő

Mátéfi Tímea: In Memoriam Cipő alias Bódi László

2013. 03. 18. In Memoriam Cipő alias Bódi László Mátéfi Tímea
Van úgy, hogy az ember akkor látja meg valaminek az értékét, amikor már elveszítette annak alanyát. Megint kevesebb lett a világ egy kiváló emberrel, akit rajongók ezrei gyászolnak már napok óta. Vigaszként megmarad nekünk emléke és a tudat, hogy gazdagok maradtunk az által a gazdag zenei kincsesláda által, amit Cipő és zenésztársai teremtettek számunkra 23 munkás, sikeres év alatt.

Fiatalok végtelen serege bulizott fülbemászó, könnyed, magával ragadó dalaira, melyben extázisba kerülhetett a szerelmes, sebeire gyógyírt lelhetett a csalódott, választ kaphatott az élet értelmében kételkedő, ellazulhatott a megfáradt, biztatást kapott a csüggedő, lelkesedést az útnak induló. Az Erdély-szerte szervezett ifjúsági bálok kedvenc zenéi közé tartoznak dalaik (67-es út, Szállj el kismadár, Repül a bálna, Szeretni valakit valamiért, 16 tonna feketeszén, Lassú vonat érkezik, stb.), melyeken oly sokan nőttünk fel, hiszen nem semmitmondó üres szólamokkal próbálták szédíteni a tétova fiatalt, hanem mély üzenettel bíró, értelmet megvilágító lírai gondolatokkal.

A Hangyadalt vagy Micimackót dúdolva kisgyermekek ezreinek arcára is mosolyt csalt a Republic, és ballagások alkalmával is számtalanszor ott voltak, amikor elhangzott: A csend beszél tovább

Nem a csend beszél tovább helyetted Cipő, hanem az a rengeteg dal, amelyben megénekelted ez élet ügyes-bajos dolgait, lélekemelő pillanatait, amit mi sokszor még magunkban is nehezen tudtunk megfogalmazni. Elbúcsúzol, de ott leszel, ahol a szél zúg, a Nap nevet, és itt marad belőled nem néhány, hanem nagyon sok pillanat. Nem némaságba burkolózva gyászolunk, hanem dalaidat hallgatva! S hogy hol lehetsz most?

„A távolban egy kék hotel, ott lakik az Isten,
sokszor sír, mert szeret minket,
sokszor sír, mert nem segíthet.

Túl nagy a káosz a világvégén,
süllyedünk a semmibe,
elszakadt a belső fénykép,
nincsen bennünk semmi részvét.


Most kellene imádkozni,
biztos nem fájna ennyire,
a kevesebből tán több lenne,
és maradna kegyelemre.

Csak szállj, ami itt tartott elszakadt,
minden emlékünk itt marad,
a napfényes ég alatt.
Csak szállj, ami itt tartott elszakadt,
minden emlékünk itt marad,
a csillagos ég alatt.

Az életünk értelme,
lelkünkbe van írva,
ahogy Ő akarta, úgy lett megírva.

Álmomban már nem sír az Isten,
csak könnyezve szurkol nekünk,
ha sikerülne megváltozni,
a kék hotelben kezet fogna velünk.

Csak szállj, ami itt tartott elszakadt,
minden emlékünk itt marad,
a napfényes ég alatt.
Csak szállj, ami itt tartott elszakadt,
minden emlékünk itt marad,
a csillagos ég alatt.” (Republic:
Kék Hotel)

Csak szállj! Isten nyugtasson!

Benedek Enikő: Intermezzo

2013. 03. 17. Intermezzo Benedek Enikő
Egy kicsit nyújtom a lépteim, hogy el ne késsek, igyekszem, de azért még is jut időm a szemlélődésre.

A park padján ifjú pár csókolózik hevesen. Szégyenlősen kapom el a tekintetem, miközben valahová a régmúlt idők..letűnt idők megszépült emlékeibe merülök. A járda szélén maroknyi bodobács sütkérezik a déli napsütésben. Kár lenne őket megzavarni. Fiatal anyuka sétáltatja a picinyét. Aranyosan a babára, majd egymásra mosolygunk A hegyen, majd villanásnyi idő múlva a közelben lévő templomok harangjai is megkondulnak. A tollászkodásában megzavart varjúsereg szárnycsattogásaira leszek figyelmes. Te jó ég! Micsoda szemtelen csapat! Csak le ne potyogtassanak! Az átjárón általam ismeretlen férfi és nő közelít. Ekkor üti meg a fülemet egy mondatfoszlány: Te Gyula! Ha mi akkor tudtunk volna arról a hátsó kiskapuról, akkor… A Gyulának szólított férfi csak bólogat. Biztosan megértette, amire a nő célzott.
Nem tudom, hogy Te megértesz-e? Ő vajon megértette-e? Egyáltalán mi emberek, megtudjuk-e, megpróbáljuk-e érteni egymást?

2013. március 16., szombat

Albert-Nagy Ákos István: Kiáltvány a néphez – 2013

2013. 03. 16. Kiáltvány a néphez – 2013 Albert-Nagy Ákos István
„Most egy a lélek, egy a szív, a kar...”- bizony, mondja Petőfi, de én ma kérdem tőletek: most egy a lélek? Egy a szív? A kar? Igaz ugyan, hogy egy szekere van a magyarnak, de lám, a szekérrudat mostan háromfelé ráncigálják! Pedig tudhatnák, hogy ilyenformán a lovak is elfáradnak, s az utasok sem fognak soha célba érni. Pedig mily nemes a cél, mely felé kicsiny erdélyi magyar nemzetünk szeretne haladni, mennyire fontos lenne számunkra az önrendelkezés! Ám hogyan rendelkezhet valaki maga fölött, aki nem hogy magát, de még testvérét is marcangolja? Hogyan haladjon a szekér célirányosan, előre, ha a lovak félrehúznak?

Ti népvezetők! Papok, tanítók és államférfiak! Hozzátok kiált az ifjú vér! Tudjátok, hogy nyomaitokban ezrek lépdelnek? Tudjátok, hogy ti vagytok a magvetői a majdan felnövekvő arany búzatábláknak? Hogyan akarunk véget vetni önmarcangolásunknak, ha gyermekeink szeme előtt a széthúzás példája lebeg? Hiszen mind tudjuk, rossz fa soha nem fog jó gyümölcsöt teremni!

Nézzétek meg az egyszerű vörös zászlókat! Önmagukban csak véres zászlórudak! Vagy tekintsetek külön a fehérre! Nem többek anyáink patyolatra mosott terítőinél! És mit mondanátok a zöldről? Mind éretlen vászondarabok! Külön-külön semmit nem jelentenek nekünk, de e három szín együtt százszorta többet ér a nemzetnek, mint az összes többi szín együttvéve! Mert e zászló háromszínű egységében, nemzetünk egysége lobog! Miért vonulunk hát külön színek alatt, ha az érték és az erő az egységben van?! Miért aprítjuk kisebbségben élő nemzetünket még kisebb darabokra?

Testvéreim! Én háromszor kiáltok, de mind ahányszor ugyanazt kiáltom, s e szót én holtamig kiáltom! Mert nékem e fogalom oszthatatlan, szent és sérthetetlen: Magyar! Magyar! Magyar!

Bíró Attila: Isten éltessen minden magyar embert!

2013. 03. 15. Isten éltessen minden magyar embert! Bíró Attila
Mit kell tennem, hogy ma március tizenötödikén, legalább ma ne legyek képmutató? Emlékezzek?

Először es emlékezzek vissza, hogy a tavaly hova a csudába raktam azt a piros-fehér-zöld kokárdát, mert nekem úgy-e van más színű es. Jut eszembe, a fiókba kell legyen, me’ valamikor az ősszel hirtelen a kezembe került, s el is határoztam magam, hogy valahova szemeleibe’ kell rakjam, legalább a vitrinbe, hogy örökké lássam. Elékerül, s s most má’n csak az kellene eszem bejusson, hogy a biztostűt hol es szoktuk tartani. Fel es tűzöm rendesen a nagykabátra, s a verondába a nagy tűkör előtt nézem magam,  me’ ami szép,  a magyar! Ha nem csal az emlékezőképességem, akkor jó, mert úgy tudom, hogy legelőször Szendrey Júlia tűzte ki Petőfi mellire az olasz színeket.

Ennél a pontnál már a nevekre kezdek emlékezni. A nagy nevekre. Kossuth, Jókai, Bem s lélekben fejet hajtok az „ifjak” előtt. Eleget töröm az agyam, de a nevek sehogy sem akarnak eléjönni, pedig itt van a nyelvem hegyin. De ne törődj, me’ mindjárt ott vagyok az ünnepségen, s ott idén es felsorolják a fontosabbakat.

Majdnem elsőnek értem ide, mert még most szerelik fel a zászlókot. Hej, drága jóistenem, milyen szépen es lengeti ez a tavaszi nemere. Szoktam es mondogatni, hogy ennek ott a helye egész esztendőben! Jut eszembe, mostanában valami, mitomén milyen zászlót lobogtatnak, híresztelnek jobbra-balra. Ejsze most találták ki a színeit, me’ a se nem a miénk, se nem az övék. Addig gyönyörködök a zászlókba, hogy a Janipista fia meg es kezdte a szavalatát. Ügyes gyermek, még a végin pap lesz belőle.

Odafigyelek rendesen, me’ úgy „talpra” szólított münköt, ahogy a meg van írva. Meghallgatom a szavalatot, s én es dúdolom magamba’ a 48-as énekeket. Emlékszem az összesre. Takaráskor s szénahordáskor es folyton ezeket fütyörészem. Hát még szép, hogy ezekre ne emlékezzek?

Menetközben szemügyre veszem a szépséget, a Juci leányát, székelyruhába. No, azt ha látnátok. Nem mondom, me’ pünkösdkor es, s szüreti bálkor es fel szokta venni, de ma osztán szép. Ami szép, a magyar! A hajába úgy bé van fonfa az a szép szalag, hogy olyant a Duna tévé es ritkán mutat. No, addig-addig nézegetem, hogy a himnuszt es elkezdte a kántor. Most én es kihúzom magamot, me’ ezt csak így érdemes fúni. A szemem megtelik könnyel, pedig a sírás fehérnépdolog, de ami szép, a magyar!

Most hogy lejárt, s meg es fáztam egy cseppet, elindulok én es. Hazafelé aszongya a komám, e má’ szép vót. Mondom én, ami szép, a magyar! Osztán hallod-e,  ha má’ fel es öltöztem rendesen, s ez a nap es erre van szánva, gyere igyunk meg valamit!

Egészséget! Isten éltessen minden magyar embert!

Makkai-Ilkei Ildikó: Édes anyanyelvünk

2013. 03. 14. Édes anyanyelvünk Makkai-Ilkei Ildikó
Van annak már egy éve, hogy március idusának egyik estéjén a négy éves Réka lányunk az egy éves gőgicsélő Panna fölé hajolt, magyarázott neki, aztán szembe nézett velem, és a gyermekek óriási, lenyűgöző fantáziájával, nagyotmondó tehetségével komolyan mondta: Anya, megtanítottam Pannát magyarul beszélni.

Jó érzés fogott el, örültem, hisz négy éves lányom tudja, hogy magyarul beszél, s ő maga is magyar. De ugyanakkor éreztem a felelősséget, mely ott bujkált kedves szavai mögött, amelyek már engem, mint felnőttet, szülőt, nevelőt terhelnek, mert tőlünk is függ, hogy miként sajátítják el gyermekeink az anyanyelvet, mely Ravasz László szerint még a szülőföldnél is értékesebb, mert: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincs, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a föld már nem a mienk. Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.”

Március 15-e közelségében elmondhatjuk, hogy a hazáért harcolók 165 évvel ezelőtt azért is éltek-haltak, hogy büszkék és boldogok legyünk ma is, ha van, akit megtanítsunk magyarul beszélni, ha valakit megtaníthatunk magyarul beszélni.

Legyünk büszkék és boldogok, ha esetleg néhány népdalt is eldalolunk nekik:

Rakjál fészket a sűrűbe

Bánat fának tetejébe.

Hisz önazonosságtudatunkat veszítjük el, ha gyermekeink nem értik e csodálatos szóképeket, és nem tudják mi a bánat fa, mit jelent a gyönge kar, amely liliom.

Mind, akiket e nyelvre tanítottak, legyünk büszkék és boldogok, mert remélem, hogy: „Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal... Ezen a nyelven hívom a szerelmet. Ezen a nyelven szólítom meg a halált. Ezen a nyelven hallgat majd fölöttem a sír.” (Makay Ida)

2013. március 13., szerda

Pál János: Senki sem jó, csak egy, az Isten

2013. 03. 13. Senki sem jó, csak egy, az Isten Pál János
Néha elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy „szentek seregei” vesznek körül mindenhonnan … Mindezért vélhetően a konyhaszéken, ágyban, de még a vécé ülőkéjén  (stb.) is utolérő tömegtájékoztatás a legfőbb ludas?!

Az újság lapjain, a televízió és számítógép képernyőjén, a rádió hullámain ugyanis ott tündökölnek fáradhatatlanul a makulátlan életű és munkásságú, a közérdek és közjó oltárán magukat feláldozó politikusok … Ott vannak aztán az üdvösséget hirdető tévedhetetlen próféták hőbörgő hadai, akik naponta megmondják, vagy írják a „tutit” nekünk a bunkó parasztoknak … És nem utolsó sorban ott vagyunk mi, akik természetesen nem adhatjuk alább, mint a fejünk felé ágaskodó és az elit titulust magának követelő társaság. Van azért annyi erőnk, tehetségünk és szerénytelenségünk nekünk is, hogy egymást jól a földbe (és másba) döngöljük, magunkat pedig a vétlenség piedesztáljára emeljük.

Rimapénteki Rimai Péntekh csodapatikája bizonyára nálunk is bezárna, bár néha ildomos volna bátran és könyörtelenül szembenézni emberi esendőségeinkkel; mások helyett magunk vétkeit megkövezni. Hiszem, hogy kevesebb volna köztünk a sírás, fogcsikorgatás és több az öröm és nevetés, mindaz, ami létünknek végső soron értelmet ad.

2013. március 12., kedd

Máthé Sándor: Kik vagyunk?

2013. 03. 12. Kik vagyunk? Máthé Sándor
Közel egy hónapja történt: Kis unokámnak nem volt kedve oviba menni, így rám hárult a felügyelete, amit ez alkalommal is örömmel vállaltam. Minden ilyen esetben az irodába vonulunk be, ahol ő játszik, én íróasztalomnál végzem a napi teendőket. Megtörténik, hogy munka közben rádiót hallgatok. Azon a napon éppen a vásárhelyi rádió magyar adását hallgattam, ahol a székely zászlóról szólt a beszélgetés. Egyszer csak megszólal az unokám, s azt kérdezi:

- Tata, milyen színű a székely zászló?

Meglepett a kérdés, hiszen én azt hittem, hogy a játékra figyel csak.

-  Kék és sárga, mondom neki.

Ő meg így folytatja:

-  És piros is van benne?

- Nem, ebben a zászlóban nincs piros, csak a magyar zászlóban, de ott fehér és zöld van még mellette.

Szerencsém van, mert éppen kéznél van a székely zászló, megmutatom neki, s azt is próbálom érzékeltetni, hogy az a másik színkombináció, amire ő utalt, az a románok zászlaja.

- Ugy-e mi nem vagyunk románok? – jön a következő kérdés.

- Nem, hála Istennek (még) nem vagyunk románok.

- Akkor mik vagyunk: székelyek, vagy magyarok? Erre nem számítottam, s éreztem, hogy bajban vagyok, de mondanom kellett valamit:

- Mi magyarul beszélő székelyek vagyunk, - mondtam, jobb válasz híján.

Éreztem, hogy nem jó a megközelítés, mert a többségi nemzet fanatikusai is valami hasonlót akarnak elhitetni velünk, hogy mi magyarul beszélő románok volnánk.

A beszélgetés, ahogy már jeleztem, egy hónapja történt s azóta sem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, a nyomukban megfogalmazódó kérdésektől. S most a nagy székely tüntetés után még inkább felerősödnek a kérdések, különösen akkor, amikor hallom, olvasom az eseménnyel kapcsolatos véleményeket, kommentárokat.

A legzaklatóbb kérdéseim: Ki a jó székely? Ki a jó magyar? Mitől válhat valaki jó székellyé, jó magyarrá?

Megmaradásunk szempontjából ezeknél fontosabb az, hogy a családban, kisebb közösségeinkben próbáljuk megtartani azt, ami a miénk: anyanyelvi kultúránk, vallásos hagyományaink, épített örökségünk, mert ezek mi vagyunk, s ha ezek elvesznek, óhatatlanul velük együtt pusztulunk, tűnünk el mi is. Isten óvjon meg ettől!