Szabó Adél: Csillag Pista próbatétele

2013. 07. 29.	Csillag Pista próbatétele	Szabó Adél
Megszokta, hogy rend van a világban. Úgy tanulta, hogy a gonosz mindig elnyeri méltó büntetetését, mint a gyermekkorában hallott népmesékben, a tiszta lelkű szegény legény győzedelmeskedik. Semmitől sem félt. Ismerte az erdőt, a vadakat, a gyógyfüvek varázserejét, a hajnali harmaton a kasza suhanását, a források titkát, pedig még fiatalember volt. Miután apja és anyja egy tragédiában egyszerre elment, nagyapja tanítgatta a tiszta életre. Amikor pedig a zsindelyes házban egyedül maradt, a jó Isten, meg a falu papja volt gondoskodója. Egy napon arra vetemedett, hogy papi pályára lépjen. Fel is készült becsülettel. Fel is ment a városba az előkelő gúnyások közé, a nagy tudású eminens urak elé, a legszebb posztó gúnyájában. Tudta, hogy a világban rend van, ha az ember szíve a helyén dobog. Az írásbelije jelesre sikerült. A szóbelin a tudós urak magáról, életéről, hitéről kérdezgették. Csillag Pista rázendített: A világon olyan rend van, mint ahogy a jó Isten uralkodik az égben… Szeretöm a hajnali harmaton a kasza suhanását, szeretöm az erdő mélységét, szeretöm a rendöt a világban...S még mielőtt folytathatta volna leintették. Felhúzták a szemöldöküket a bárdolatlan beszédtől régen elszokott urak. Nem tetszett nekik ez a csiszolatlan paraszti beszéd. Még az hiányzik, hogy ez a senki prédikáljon nekünk a rendről naphosszat. Nem származik jó családból. Egy posztó ruhába öltözött senki, minek venné el a helyet a jómódú szülők gyerekei elől? De még egy utolsó kérdést azért feltesznek lelkiismeretük békességét előre megváltva.  Mit csinálna, ha pap lenne magából? Én kéröm, semmit. Őrizném a jó Isten rendjét, védeném az Ő igazságát, ahogy apám és nagyapám tette… Csillag Pistát a vonat Csíkig hozta. Ott a falu papja szekeres fogattal várta. Na, Csillag fiam? Én csak annyit mondok: itt még rend van, mert a mi Istenünk, az Úr felettünk. Odafenn rendetlenség van, mert azt hiszik, ők az urak!

Szász-Cserey Katalin: A kő

2013. 07. 28.	A kő	Szász-Cserey Katalin
Pár nappal ezelőtt újból meglátogattam a kőrispataki szalmakalap múzeumot, és az udvaron levő közel száz kő elgondolkodtatott. Van, amit csak a kő tud igazán. VÁRNI. Az élő világ néha zavarba jön néhány meleg téli nap nyomán, de a kő tudja: mindennek rendelt ideje van. És vár. Az első algára, hogy rajta megtapadjon, a kézre, amely az első emberi tüzet csiholja, a másik kőre, amely belőle elsőként szerszámot hasít. Vár Jákob álmos fejére, Michelangelo álmodó szemére, a sziklamászó kétségbeesetten kutató kezére, vár, hogy valaki végül elhengerítse. Talán inkább lenne vízvezeték, mint fáraók büszke síremléke, híd inkább, mint erődítmény fala. Kavics gyermek kezében, és nem hajítógép gyilkos terhe. Út hazafelé és nem vesztőhely padozata. De a kő türelmes. Ha félredobják vár, hogy egyszer szegletkő legyen. A kő nem alázatos, maga az alázat. Szép önmagában és elég önmagának, mégis kész arra, hogy kertbe, boltívbe, homlokzatba álmodd. Nem bánja, hogy a szobrász vésője nyomán lepattan, örül, hogy helyet csinálhatott egy márványarcnak. Nem zavarja, hogy csupán egy a patak sok gördülő köve közt, némán csiszol és csiszolódik. Nem irigy, hogy a másik megcsodált rozetta, ő pedig csak a láthatatlan alap egy darabja. A kő gyenge – gondolod −, hisz a szapora csepp végül kivájja, ám a hegy mélye lassan cseppkőcsodát terem. A kő nem néma. A kezedbe adja magát, és ezzel vallatóra fog. A kő nem él − mondod az ismerős fölénnyel. Pedig lehet, hogy csupán türelmét, alázatát nem érted, túl sok és túl kevés neked. (Bár lennél te ilyen szilárd, és mégis alakítható.) A jég marta repedősből fűszál sarjad. Lám, gondolod, a kő végül mégis veszített. Pedig talán csak engedett. Az életnek.

Sipos László: Adventi ima

2013. 07. 25.	Adventi ima	Sipos László
Napodnak áldott fénye új életre szólítja a teremtett világot, s minden apró részlet, fény, mozgás, hang, téged dicsér. Kezed lágy érintésével öntudatra ébresztesz, eloszlatod szememből a homályt, így újból tiszta tekintettel kémlelhetem a jelent. Tudod, néha szívesen visszahajtanám öledbe fejem, és kérnélek, ringass még, altass még, de most nagyon örülök az ébredésnek. Igen, mert várakozni szeretnék, öntudattal, éberen, s nem Csipkerózsika álomvilágban várni a csodát. Újból rádöbbenek, milyen jó, hogy megáldottál a várakozni tudás képességével. Bölcs teremtőként tudtad jól, hogy ezt a tehetséged is bele kell oltsd embergyermekedbe, másként hamar a sötétség völgyébe vinne utunk, ahonnan nincs menekvés. Elgondolom, mi is lenne velünk, ha nem tudnánk reménykedve várni az esőt a tikkasztó hőségben, a zivatar megszűnését árvíz idején, a gabona beérését ínséges időkben, a szerelmet a nagy csalódások közepette, a társat a magányban, a zenét, a színt a szürke egyhangúságban, a rendet a szörnyű összevisszaságban, háborúságban a lelki békét, betegségben a gyógyulást, örült zuhanásban a felemelkedést. Köszönöm, hogy ez éltető tehetséget mindezidáig megőrizted bennem, s nem fordultál el tőlem akkor sem, amikor agyamra mentek türelem-játékaid. Amikor meg akartam törni a rendet, amikor az adventi utakon a rövidítő csapásokat kerestem, amikor várakozás nélküli, azonnali csodát reméltem, sőt követeltem tőled, vagy valamely földi hatalomtól. Köszönöm, hogy megértetted velem a játékszabályokat, s játszhatok tovább. Kérlek, légy velem adventi készülődésemben, mert most a legszentebb áldásodat várom, az új életet! Segíts, hogy méltóképpen fel tudjak készülni fogadására! És segítsd meg minden gyermekedet, hogy kitartó várakozásuk, az áldott megérkezés, a beteljesülés örömét hozza magával! A forró kánikulában is, ne csak decemberben. Ámen

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Varázslat

2013. 07. 24.	Varázslat	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kora délelőtt a Széll Kálmán téri végállomáson szálltam fel a 4-es villamosra. Fagyosszentekhez méltó nedves, hideg idő volt. Nem esett, de a budai dombokat köd vagy alacsonyan szálló felhők takarták. Még nem volt csúcsforgalom, de azért az ülőhelyek gyorsan megteltek, néhányunknak már csak álló hely jutott. A zord időjárás az arcokon is visszatükröződött. „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak”–szólt a hangosbemondó és indulás után hozzátette: „a Széna tér következik”. Közvetlenül mellettem két jól öltözött, középkorú, de határozottan csinos nő beszélgetett. Akaratlanul is meghallottam egyikük felháborodott, szinte kétségbeesett szavait. Szörnyű helyzetben vagyok, mondta, nem tudom mit tegyek, naponta kávézni, ebédelni hív és félek, hogy ha következetesen visszautasítom, előbb-utóbb kirúg és hol találok ilyen állást az én koromban…Beljebb húzódtak a kocsiban, soha nem fogom megtudni kapott-e jó tanácsot a feltehetőleg főnöki zaklatás elkerülésére. A legközelebbi széken nagyon borostás arcú idős férfi ült. Hajléktalan ember lehetett és gondterhelt arccal talán azt számolgatta, mennyi pénzt kaphat a kezében szorongatott szatyrok tartalmáért, az összelapított sörös dobozokért és az üres boros üvegekért. A mögötte levő széken bevásárlásból haza felé tartó nénike ült elég nehéznek látszó kosárral, ő talán azon tűnődött, hogy mit fog főzni a piaci alapanyagokból, vagy hogy meddig fogja bírni egyedül intézni dolgait. Érdekes, állapítottam meg, körülnézve egyetlen vidám arcot sem látok, még a kissé távolabb álló és halkan beszélő fiatal pár is, a gesztusaikból ítélve, veszekedett. Igen, sok a fáradt, gondterhelt, elkeseredettnek tűnő ember, és nem csak az időjárás a hibás... Mielőtt elmélyedhettem volna nem túl vidám gondolataimban, a hangszóró jelezte, hogy a Széna téren vagyunk. Kiszállás, beszállás majd  bemondták a következő megálló nevét. Gyorsan oda is értünk és kaptuk az újabb tájékoztatást: „Mechwart liget. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.” Az egyébként nagyon is hasznos információk most zavarólag hatottak, talán még bosszantották is a többnyire magukba zárkózott  utasokat. Ekkor az unalmas csendet egy gyermekhang törte meg: „Mehvajt jiget, az ajtók a baj ojdajon nyíjnak....ugye mi nem szájjunk je itt mama ? Mi csak az Oktogonnáj szájjunk je!” A szép tagoltan beszélő kisfiú biztosan a Széna téren szállt fel a nagymamájával és első megszólalása után, a bemondót megelőzve jött a felhívása is : „Tessék vigyázni, az ajtók zájódnak!” Tündér röppent át a villamoson, varázspálcája a gyermekhang volt, mely egyszerre mosolyra késztette a sok fáradt arcú embert. A tekintetek a hang felé fordultak, a nagymama büszkén megsimogatta a kisfiú arcát, a két „kihallgatott” hölgy ugyanúgy mosolygott mint a hajléktalan ember, a nehéz kosaras néni azt ismételgette „milyen édes, milyen édes”, és a veszekedő fiatalok is elhallgattak. Varázslat történt.

Moldován Szeredai Noémi: Uni-Ani

2013. 07. 23.	Uni-Ani	Moldován Szeredai Noémi
Három és fél éves kislány áll félénken, szüleihez húzódva, majd édesanyja és keresztanyja öléből tekint a templomi seregre, hallgatja az őt köszöntő vendég kórus gyönyörű énekét, figyeli az idegen helyet, az idegen arcokat. A gyönyörű műemlék templom piacán ő a főszereplő. Keresztelőjére gyűlt össze a nagy család, zarándokoltak mindannyian  a kis erdélyi faluba Magyarországról, −sokan életükben először járva Erdélyben −, a távoli erdélyi rokonok , akik még ott élnek a faluban, ahol őseik születtek. Kis székelyruhában áll a templom piacán, ahol anyai, nagyanyai részről ükapját keresztelték unitáriusnak. Unitáriusnak lenni hagyomány, velünk született „tulajdonság” Erdélyben, de nyugatabbra haladva mindinkább tudatosan vállalt hit és életfelfogás. Az erdélyi unitárius számára természetes vallása, közössége, büszke hitére, „szent helyeire” az egyedüli magyar földön, Erdélyben született vallásra és vallásalapítójára, Dávid Ferencre. A kislány, a kisgyermekek boldog optimizmusával feltalálja magát az idegen környezetben, érzi az őt körülvevők sugárzó szeretetét és boldogságát, s tudattalanul az ősök erejét is, mely feléje száll. Nem tudja milyen viharok csaptak össze a feje felett, a lélektani küzdelmet, melyet az édesanya és édesapa vívott, hogy az ősi unitárius templomban unitáriusnak kereszteljék legkisebb gyermeküket, elsőként a családban. „Nem lesz igazából megkeresztelve, hiszen csak az Atya, Fiú, Szentháromság nevében való keresztelés az igazi!” − hangzott el a vallási dolgokban szaktekintélynek számító családtag részéről, mikor az évekig érlelődő szülői elhatározásnak hangot adtak. Jézust sem úgy keresztelték, jött a válasz az édesapa lelkében, aki felesége rokonsága kapcsán és történelem szeretete által ismerte meg az unitárius vallást. S a lelkiismereti döntést tett követte, melynek eredményeként unitárius szertartás szerint került sor a keresztelésre. A nagy testvérek szinte itták magukba a prédikáció, majd a keresztelési beszéd szavait, s a templomból kilépve megszületett ajkukon az új becenév, s azóta is így szólítják a legfiatalabb, unitárius családtagot Uni-Ani. Isten áldása kísérjen Uni-Ani!

Albert-Nagy Ákos István: Szabadakarat - Szabadság

2013. 07. 21.	Szabadakarat - Szabadság	Albert-Nagy Ákos István
Szabadakarat bizony, hogy van. S szabadakaratunk által azt gondolhatunk, amit csak akarunk. Ám egyben ez az, ami megnehezíti utunkat e földi létben. Mert tudniillik, itt e Földön, itt e csillagtengernyi végtelenségben akár akarjuk, akár nem, valóság csak egy létezik. És amikor az ember felismeri ezt a bizonyos realitást, akkor rádöbben, hogy a valóságban nincsenek lehetőségek. Csak a tudatlanságtól, a homálytól, a sötétségtől tűnik úgy, hogy rengeteg alternatíva van. Fejünkben egy sötét panoráma lebeg, amelyre egy olyan világot festünk fel, amilyet szeretnénk, hogy körülvegyen bennünket. Egy fajta álvalósággá tesszük a valótlant. Becsapjuk magunkat saját akaratunkból, s ebből származik minden fájdalmunk és múlandó örömünk. Mert a mi igen kedvelt én központú lényünk, akihez annyira ragaszkodunk, akkor érzi biztonságban magát, amikor tudja, kiszámíthatja, megragadhatja maga körül a dolgokat. Akkor érzi a biztonságot, amikor van, mibe kapaszkodnia, mert másképpen nem tudná megvetni a lábát e világban (sőt még így sem sikerül neki megtartania magát a végtelenségig). Mivel pedig a sötétségbe nem tud belekapaszkodni, ezért ellenszerként kiszínezi azt. Azonban aki Isten tenyerébe helyezi életét, és Isten Lelkét emeli a középpontba, annak többé nincsen szabadakarata, mivelhogy nincs is rá szüksége, mert attól fogva Isten parancsolatai, sugalmazásai szerint él. E képesség híján pedig a legteljesebb szabadságot nyeri el, mert az anyagba zárt akarnokság fogságába, az isteni szabadság költözik. Fény költözik a testbe, lélekbe és szellembe, amely megvilágosít és tisztává tesz minden életlen, homályos képet. Lebontja a tudatlanság börtönfalait, hogy a szellem szabadon szárnyalhasson a valóság tájain. Az ember csakis ebben az éber isteni (ébren) létben lehet szabad, akkor, amikor a világosság fényében meglátja a valós világot. Meglátja a világ és önmaga határtalanságát, ami egyben olyan, mintha kristálytisztán megértenénk, hogy mit jelent a végtelen. A kérdés tehát csak az, ki vagy te valójában? A Biblia azt írja: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? (…) Az Isten temploma szent, és ez a templom TI vagytok.” (1Kor 3,16-17)

Mátéfi Tímea: Belső túra

2013. 07. 22.	Belső túra	Mátéfi Tímea
A fán fejlődő gyümölccsel együtt az idő is folyamatosan érik valamire, bennünk és velünk, ha elég nyitottak, befogadásra készek és tisztán látók vagyunk. És talán ez a második fele a legnehezebb… Annyi okos gondolat és bölcsesség kering bennünk és körülöttünk, de a magunk útját úgyis nekünk kell végigjárni. Pont ilyen utat a Föld több millió embere közül senki nem bandukol be, mint te. S hogy szükség van a külső és belső utak felkutatásához néha segítségre, belső „túravezetőre”, még akkor is, ha egyesek szerint mindenki a maga mestere? Hát miért jött volna Jézus és a többiek, ha nem ezért? Cölöpöket, jelzéssel ellátott ösvényeket hagytak maguk után, bármikor útra kelhetsz, hogy bejárd őket és megismerd. Hiheted, hogy képes vagy bármire a világon, ha kellő hittel éled meg az „itt és most” világát, de vajon önmagában elég az emberi akarat, hit, kitartás, erő, eltökéltség?  Mi van akkor, amikor irányításunk alól kibúvó, bennünket meghaladó tapasztalatok gazdagítják életünket (akár kellemes, akár kellemetlennek tűnő)? Mered-e a Véletlennek tűnőt Gondviselésnek nevezni? És mi van a több ezernyi álapostollal, hamis tanítóval? Van-e valaki köztünk, aki el tudja választani tökéletesen a juhokat a kecskéktől, a búzát a konkolytól? Dosztojevszkij Razumihinje szerint „egyetlen igazságot se fedeztek fel úgy, hogy előbb tizennégyszer vagy száztizennégyszer ne hazudtak volna”. Nem kell mások hazugságaira szoruljunk, tudunk mi magunk is kreálni délibábosan életboldogító, meggyőződést alátámasztó hazugságokat, de mit és kinek használ ez, ha közben eltávolodunk attól a bizonyos Isten országától, aminek megvalósításáért kell éljünk, működjünk e földi létünkben?

Benedek Enikő: Proximitás

2013. 07. 20.	Proximitás	Benedek Enikő
Olyan könnyen, fiatalos lendülettel feküdt fel az ágyra, mintha csak tizennyolc éves lenne. Pedig haj, hol van az az idő, amikor még annyi volt. Pár másodperccel később aztán, amikor várni kellett, hogy a forró gyanta annyira hűljön, hogy dolgozni lehessen vele, érezte, ezért a könnyed mozdulatért nehéz árat kell fizetnie. A fájdalom, ami belehasított a combjába, egyszerre mindent eszébe juttatott. Késésbe volt azon a reggelen, és a szokásosnál jobban beletaposott a gázpedálba. Nem vette észre az éjszaka lehullott porka hóréteg alatt a tükörsima jeget. A fék csikorgására és egy csattanásra emlékezett, a többit mintha álmodta volna. A családtagok nagy aggodalommal, de ugyanakkor szeretettel vették körül, ahogy ott feküdt a kórtermi ágyán. Ekkor tudta meg, hogy megműtötték a combcsontját. Úristen! − villant át agyán a gondolat − akkor a doktor úr, és az egész „asszisztencia” meglátták a szőrös lábamat. Télen soha nem szőrtelenített. Nem találta fontosnak. Aztán a férje úgy szerette, ahogyan volt, természetesen. Emlékszik, az első kellemetlensége akkor adódott, amikor nőgyógyászhoz ment egy rutin ellenőrzésre. Ah, kedvesem milyen szőrösek vagyunk! − csicseregte a miniszoknyás doktornő, s ő érezte, mennyire pirul szégyenében. Azért voltak kellemes emlékei is. Például, amikor barátnője meghívta a tavaly hozzuk szilveszterezni Ausztráliába. A meghívás meglepetésként érte. A legelső gondolata: azonnal szőrtelenítem a lábaimat. Nem feledheti a kozmetikusnő elkerekedett szemeit, amikor kedves kérdésére, hogy milyen ruhában fog majd ünnepelni, rávágta: semmilyenben. Néha jól jönne pőrére vetkőzni jelképesen mások előtt is, hisz „Aki saját szívéből látja a világot, nemcsak megismeri és megérti a másik embert-de életében először azt is észreveszi, hogy ő milyen hatást vált ki a másikból!” (Müller Péter: Jóskönyv) Mert igazi közelségben a hatás nem maradhat el. Vagy mégis?

Makkai-Ilkei Ildikó: Néhány aranymondás

2013. 07. 18.	Néhány aranymondás	Makkai-Ilkei Ildikó
Az elmúlt héten a II. Kissolymosi Unitárius Gyermektáborban minden napnak megvolt a maga aranymondása. Fő témánk az egyházi ünnepeink voltak, s ehhez kapcsolódott, hogy karácsony napján a Lk 2, 10-11: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó”, vált aranymondássá, szerdán a pünkösdi történet egy megragadó mondata, csütörtökön, Dávid Ferenc napján, rövidsége miatt is, zengte a gyermeksereg: „A  hit Isten ajándéka”. Az aranymondások mellé bevéstük a záró istentisztelet alkalmával is többször elhangzott mondatot: „Jó volt együtt lenni!” Aztán mindenki elindult hazafele, jómagam is a már ötödik napja nem látott családtagjaim, s a hét elején félbehagyott kinti-benti dolgaim felé. Szombat elrohant, mintha nem is lett volna, s már újra vasárnap reggel, amikor soha sincs semmire idő, már a szószék magaslatán állok, s újra boldogan, sokan eljöttek, de vajon, legalább egy, ha nem is aranymondás, de használható, bátorító, lelkesítő, tartalmas, tanulságos mondás hagyta-e el ajkam, nem tudom. Aztán rohanás a felsőbencédi kicsi templomba, onnan, egyik kollégám kérése, a harmadik szószék felé. Boldogan teszem. Időm sincs gyönyörködni a Nyikó mente lankás dombjaiban, az érlelődő kalászban, a dús sarjúban, a békés csendben, ami átöleli a határt, s amit megtörök egy pillanatra, ahogy rohanok a keskeny kis úton a kölcsönkért autóval, mert késésben vagyok. De visszafelé megteszem, mindegyre lassítok, s elmerülök a tájban. Bár várnak otthon, hisz gyerekeim újra a gondnokéknál (megyebíró, ahogy itt nevezik), férjem munkában, s már késő délután, mire újra egymás karjaiba érünk, s ekkor megszólal nagyobbik lányom: – Mondhatok-e valamit? – kérdezi előzékenyen, amire amúgy nem mindig kér engedélyt, s éreztem, hogy nem akármilyen gondolat hagyja el ajkát. – Persze! – szólt a válaszom. – Szép volt, amit prédikáltál! Oh, egyszeribe eltűnnek, odalesznek kétségeim, egy valakinek már megérte eljönni vasárnap a templomba, s persze nekem is.

Pál János: Alma a fájától

2013. 07. 17.	Alma a fájától	Pál János
Ádám és Éva „gyümölcskóstolója” nem maradt sokáig ismeretlen Teremtőjük előtt. Még aznap alkonyatkor kiderült, hogy ettek abból a gyümölcsből, amelynek fogyasztása szigorúan tilos volt számukra. Amikor Isten kérdőre vonta, hogy mit tettek, nemes egyszerűséggel másra hárították a felelősséget: Ádám Évára, Éva pedig a kígyóra. Talán még a kígyó is próbálkozott volna, ha esélyt kap az önigazolásra. Az alma nem esik messze a fájától. – tartja a régi közmondás. Az első emberpár egymásra mutogató, egymást felelőssé tevő módszerét ma is gyakran alkalmazzák, alkalmazzuk. Ha valami baj, hiba történik, soha nem vagyunk felelősek, egy második, harmadik személy igen, de mi biztosan nem. Különösen igaz ez a magas polcon ülőkre. Ha egy ország tönkre megy, ha annak lakója nyomorog, ott az időjárástól el egészen a csillagok állásáig minden hibás és felelős, csak éppen ők nem. A karunk soha sem fárad el abban, hogy egymásra mutogassunk, mást hibáztassunk. Így nem marad időnk kezünkbe venni néha a tükröt és abba belenézni. Talán jobb is így, mert csak elrettennénk attól, aki visszatekintene ránk.

Máthé Sándor: Az álmok nem hazudnak…

2013. 07. 16.	Az álmok nem hazudnak…	Máthé Sándor
Azt hiszem, attól függetlenül, hogy hiszünk-e az álmokban vagy nem, mindenkit érdekel: Mi az álom? Egy kissé tudományosan fogalmazva: az álom az embernek olyan állapota, amikor öntudata többé - kevésbé kikapcsolódik, megszűnik a tér és idő érzékelése is. Az álom sokszor a nappali események, történések, lecsapódása, amelyek mint álomképek a tudatalattiból kiemelkednek és így kikerülnek az akarat ellenőrzése alól. A Szentírás meglepően sokat beszél az álomról, és ha nagyon odafigyelünk, azt is észrevesszük, hogy nagyon sokszor ellentmondásosan. Ahelyett hogy belebonyolódnánk a Szentírás magyarázatába, próbáljuk meg egyszerű, hétköznapi nyelven megfogalmazni, hogy mi is az álom. Ebben segít nekünk Petőfi, aki Jövendölés című versében azt mondja, hogy: „Az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz.” Anélkül, hogy merényletet követnék el a költői vallomással szemben, egy kicsit megtoldanám ezt a gondolatot, és hozzátenném, hogy nemcsak a jövőbe, nagyon sokszor a múltba is néz a lélek szeme, az álom-ablakon keresztül. Bár idézett versében önmagáról beszél, mégis megragad a befejező gondolat, amely félreérthetetlenül és határozottan kimondja: „...az álmok nem hazudnak!” Mindenki álmodik, mindenkinek vannak álmai, nagyon sok be nem teljessült álmunk is. Tudjuk, hogy álmaink kapcsolódnak, összefüggésbe hozhatók mindennapi életünkkel. Ezért fontosak az álmaink, és fontos, hogy mit kezdünk velük. Ezért azt mondom: Ne azzal töltsük a napjainkat, hogy mások álmait teljesítjük, hanem harcoljunk és küzdjünk a sajátjainkért. Legyenek céljaink, bármilyen merészek is, tegyünk róla, hogy legalább induljunk el az úton. Álmainkat csak áldozatok árán válthatjuk valóra. Ezeket is vállalni kell.

Lőrinczi Lajos: Hajnal

2013. 07. 14.	Hajnal	Lőrinczi Lajos
Hajnal volt. Harmatos, puha reggel. A felkelő nap első sugarai csodásan csömbölyögtek a fűszálakon, virágokon. A kismadarak végtelen himnuszban dicsérték az Istent. Kívül minden békés és áldott volt. Ahogy minden falusi reggel a világ teremtése óta. Ahogy minden falusi reggel a világ végéig. Csak bennem volt háború. Vihar. Dörgés és villámlás. Egy tegnapi beszélgetés mérgével a lelkemben ébredtem. Azt vittem ki a kertbe, hogy kikaszáljam magamból. Cséphadaró módjára járt a derekam, a karom, a lábam. Dűlt a derékig érő fű a lábam előtt. Öles rendek utánam. Az agyamban kavargó gondolatok karjaimban leltek kicsapódást, a lelkemet bántó düh és harag hajtotta derekam lendületét. A harmatcseppek régóta nem nekem ragyogtak és a madarak nem nekem énekeltek.  Az egész világ hitvány és alávaló volt. Egy idő után kifulladtam. Megálltam és megráztam a fejem-mély levegőt vettem. Így (rohanva, dühöngve) nem érdemes, de nem is lehet kaszálni! Kaszálni csak békés lélekkel lehet. Nyugodtan, tempósan, türelmesen. Pár napja az egyik filmben visszaköszönő tanítást hallottam a lelkemben: ne a harag vezessen, hanem a béke! Kifújtam a mérgem, megfentem a kaszát, s újra elkezdtem a suhogtatást. Békésen, tempósan, türelmesen. Újra csodálva a harmatot, hallgatva a madarak utánozhatatlan Isten-dicséretét. És ekkor megéltem a már korábban is számtalanszor erőt adó, megelevenítő csodát: eggyé lettem a nappal, a fákkal, a kerttel, a madarakkal és a harmattal. Eggyé lettem a kaszát suhogtató pap elődeimmel, apámmal és nagyapámmal. Ott álltak mind előttem és mögöttem az apók és unokák, a társaim. Fölöttünk dicsőségében és áldón ragyogott az Isten. És békésen, tempósan, türelmesen hullt a fű, szaporodtak a rendek, és fogyott az elvégzendő feladat. A reggeli békességben örömmé vált a munka. A kasza tanítómesterré: türelemre, békességre, lépésről-lépésre való, biztos haladásra intett.

Dr. Bardócz-Tódor András: Isten országa

2013. 07. 11.	Isten országa	Dr. Bardócz-Tódor András
Reggelente olvasom a Bibliát. Apró részenként persze. Egy régi rendszerű kalauzt használok. Még Karácsony Sándortól ered. Enélkül csak ott olvasnánk, ahol könnyen nyílik a könyv. Ma 1Mózes 18 és Lukács 18,26-34 volt soron. Az Ószövetségben Ábrahám Sodoma megmentése érdekében alkudozott az Úrral. Ezt valahogy furcsállottam. Előzőleg Sára hitetlenkedett, vénségére születendő fiúgyermekével kapcsolatban. (Még ki is nevette az Urat.) Az Újszövetségben pedig azt olvastuk, hogy: „Ő pedig monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát, vagy szüleit, vagy testvéreit, vagy feleségét, vagy gyermekeit az Isten országáért.” Azután persze folytatódik: „Aki sokszorta többet ne kapna ebben az időben, a jövendő világon pedig örök életet.” Én azonban a két mondat között elakadtam. Igaz, hogy ez a Károli-féle fordítás kissé rozsdás. Az újabb keletű szövegben már egy mondat ez a kettő. De mégis kísért a gondolat, hogy teremtett emberfia nem tudja jó szívvel elhagyni nemcsak gyermekeit és feleségét, de testvéreit, vagy szüleit sem, sőt uram bocsá' még a házát sem. Mert hát mi lehetne az a sokszorta több? Isten országa? Vajon nem az az Isten országa, ahol a házunkban a családunkkal élünk? Vagy az örök élet? Az örök életet pedig így hisszük: örök, mert őseink végtelen során át érkezik a múltból, és hitünk szerint reménylett utódaink végtelen során át visz bennünket a jövőbe. A magam számára így oldom fel ezt az ellentmondást: Isten országa a teljesség, benne a házunk, családunk. Ha valakit csak a háza foglalkoztat, vagy csak a szülei, vagy testvérei, vagy felesége, vagy gyermekei, az nem részese Isten országának. Aki Isten országát keresi, magasabb szinten tér vissza életének építő elemeihez, és nyeri el házát, szüleit, testvéreit, feleségét, gyermekeit. Úgy legyen.

Sigmond Júlia: Késő bánat

2013. 07. 10.	Késő bánat	Sigmond Júlia
Édesanyámnak sohase volt karórája. Édesapám nem engedte, hogy valahova dolgozni menjen, így mindig otthon ült, vezette a háztartást, nevelte három gyermekét. Nem volt szüksége karórára. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is említette volna: szeretne magának egy karórát. Érettségink alkalmával húgom is, én is, kaptunk egy-egy karórát, aztán később, ki tudja hányszor, vettünk magunknak újat. Egyikünknek sem jutott soha az eszébe, hogy karácsonyi ajándéknak, vagy születésnapjára megajándékozzuk Édesanyámat egy karórával. Ő meg sohasem kért tőlünk ilyen ajándékot. Édesanyám hatvan éves volt, amikor negyvenévi házasság után özvegy maradt. Édesapám temetése után ágynak esett és három hónapig jártányi ereje se volt. A fürdőszobáig is csak segítséggel tudott kimenni. Enni is az ágyban evett. Az én szobámban, az én ágyamban aludt. Karjára csatolta Édesapám elárvult karóráját és haláláig viselte. Be furcsa! Akkor eszembe se jutott, csak most − közel fél évszázad után − tudatosodott bennem, hogy akkor, az az óra, Édesanyámnak nemcsak egyszerűen Édesapám karóráját jelentette, hanem a tudatalatti vágya teljesülését is. Hatvan éves korában, végre, neki is van saját karórája. Ezek a jóvátehetetlen mulasztások a legfájdalmasabbak az ember életében. Csak szenvedni lehet a gyötrelmes lelkiismeret-furdalástól. Töröm az agyam, hogyan lehetséges, hogy sem Édesapám, sem mi, gyermekei, sohasem gondoltunk Édesanyám titkos vágyára?! Olyan természetes volt, hogy Édesanyámnak nem voltak igényei, sohasem beszélt vágyairól. Ki tudja, még mikről mondott le életében, csak hogy a családtagoknak, főleg gyermekeinek, több jusson! Mostanáig csak amiatt bánkódtam, hogy nem vittem el Édesanyámat Segesvárra. Nagyon szerette volna látni, mert azt hallotta valakitől, hogy Erdély legszebb városa. Tervezgettük az utazást, de valamiért mindig elmaradt. Azóta százszor is átutaztam Segesváron és a vonatablakból sajgó szívvel néztem a várost, amit Édesanyám soha nem láthatott. És amíg élek, mardossa lelkemet a fájdalom.

Nagy László: Gyalogosan

2013. 07. 06.	Gyalogosan	Nagy László
Vannak emberek, akik életük egy részét autóban töltik, sokat utaznak. Ha tehetnék, autójukkal behajtanának az irodába, a vendéglőbe, a műhelypad, a számítógép mellé. A minden nap kisebb vagy nagyobb távolságra ingázók, saját gépkocsival vagy tömegközlekedésben órákat töltenek el várakozva vagy utazva. Életük részévé vált az utazás. Automatikussá váltak a mozdulatok. Tudják, hogy hány lépés otthonuktól az autóbusz megálló, hány lépcső vezet a munkahelyig, ismerik a vezetők minden mozdulatát. Mikor lehet és mikor nem véleményt mondani. És talán már hiányzik, ha nem kell reggel korán autóba ülni. Egyik ismerősöm meséli, hogy napok óta gyalog jár a városban. Itt született, itt nőtt fel és csak most, érett fejjel, gyalogosan járva látja, hogy mennyi szépség is van a világban. Még van. Most látja, mert néha megáll, beszélget az ismerősökkel, nézelődik. Látja, hogy minden ismerőse és barátja még nem ment el, látja, hogy milyen szépek az épületek, hogy még vannak régi kapukilincsek, hogy régen milyen szakértelemmel készítették el a kapukat, az ablakokat, és ahol ezeket kicserélik, ordítanak az új ablakok, hogy ők mit keresnek a több száz éves épületen. Igen, érdemes gyalog járni. Nem csak azért mert egészséges, hanem mert sokat látsz és meglátsz. Igen, meg kell látni, be kell fogadni és tenni kell. És ha mást nem tehetsz, akkor szólni kell és tiltakozni. Ezt még szabad.

Sándor Szilárd: Romok, igazi menedék

2013. 07. 05.	Romok, igazi menedék	Sándor Szilárd
A fenti szavak egy színdarabnak a címe is. Kattintson rá, kedves és tisztelt olvasó, az előző mondat aláhúzott, kék színű szavára. Remélem megtette. Bízok abban, hogy ráklikkelt az említett szóra, különben nem sokat fog érteni abból, amit ezután fogok írni. Ha megtette, de ennek ellenére sem érti a sorokat, akkor az lehet az én hibám is, de lehet az Ön hibája is. Talán. Ha nem értene semmit az olvasó az írásból és ennek ellenére mégis tovább olvassa akkor az időpocséklás és rablás, s mint ilyen: bűn. Az író bűne, hogy miért nem ír érthetőbben vagy az olvasó bűne, ha nem érti, és mégis tovább olvassa. Mért olvasná, ha nem érti, vagy ha mégis, akkor jó, ha elgondolkozik, hogy az írással, vagy vele van baj. Az időrablásról talán megegyezhetünk, hogy az bűn, és aminek van valami köze a hibázáshoz is. A hiba viszont még nem feltétlenül bűn. A bűn romokba dönti azt, ami azelőtt teljes volt. Bár feltételezhetjük, hogy a teljesség nem hiba, de a hibának is van teljessége. Mindezek mellett jó, ha a romokból összerak valamit az ember ahhoz, hogy menedéket találjon és igaz menedéket. Az írás, az olvasás, a beszéd is talán lehet igaz menedék. Igen, talán a beszéd is. Nos, én miután megnéztem a fent nevezett színdarabot, megtudtam, hogy a mozdulat, a némaság, az árnyék és fény, a veder és a létra, a tolókocsi és a kalap, a lepedők és a pisztoly, vagy a bakancs és kalapács is lehet tartozéka annak, amiről azt mondjuk, hogy menedék az igaz romok mellett. Vagy igaz menedék a romok mellett. Sikerült egészen félreérteni vagy félreértetni mindent? Ez egy olyan színdarab, ahol a színészek egy árva szót ki nem ejtenek, vagyis nem szólalnak meg. Vannak a színdarabban olyan jelenetek, ahol a közönség egyik része felkacaghat, míg a másik része felvisíthat, vagy csak megijed vagy elmosolyodik. Ki-ki lelkiállapota szerint. Ez a színdarab semmiképpen nem időrablás − hadd tegyem rögtön hozzá, nehogy félreérthető legyek. És nem bűn, nem hiba, nem baj, ha elmegy valaki és megnézi, vagy ha színészként eljátssza. Meglehetősen komoly fizikai és lelki adottságra, felkészültségre van szükség, hogy valaki ebben szerepet vállaljon: ne szédüljön el sok forgás után, ne kacagja el magát, amikor komolytalan dolgokat komolyan játszik, vagy amikor komoly dolgokról komolytalankodik. Szóval ez egy olyan színdarab, ahol a nézőtér tele van, nincsenek üres székek és a színészek nem szólalnak meg egész előadás alatt, ami alig több mint egy óra. A nézőtér és színpad között nincs asztal. Analógiám erre: az istentisztelet kevesebb, mint egy óra, ahol a szószék nem színpad és a pap nem színész. Most hagyjuk, tegyük félre a félreérthető dolgokat és ne feszengjünk, ne érezzük feleslegesen kellemetlenül magunkat. Egy biztos: nem téved az ember, ha színházba, vagy ha templomba megy. Romok, igaz menedék. Színház. Templom. Nyári záporok, eresz alatti védett fecskefészkek, fények és árnyak. Veder és létra, kalapács és kalap. Létra. Napi három perces ezen a honlapon. Napi imádságod szíved mélyén, szavad vagy némaságod ajkad színpadán, ahol szavaid játszadoznak, hogy értetőbb lehess. Vagy akár a számítógéped képernyője, mint néma szószék, ahol „megszólít” valaki, valahogy így: romok, igaz menedék....?

Szász Ferenc: Kísértet, házasság

2013. 07. 04.	Kísértet, házasság	Szász Ferenc
Ha valaki házasulatlanul hal meg, elkárhozik-e? Nem egy új kátékérdés ez, hasonló spekulációnak a zsidó-keresztény túlvilági poligámiában sem találjuk konkrét előzményét. Kínai népi hiedelem szerint azonban, ha valaki házasulatlanul hal meg, addig kísérti hozzátartozóit, amíg − post mortem −, hozzáillő társat nem kerítenek, s lakodalmat nem rendeznek neki, egyelőre még kizárólagosan másnemű lélekkel. A két család fogcsikorgatva is összedobja a költségeket, megüli a lakodalmi tort?, s a meg-se születendő keresztgyermek nevében is megtartja és ápolja a komaságot. Lelkük rajta, mármint a vallástörténészeké, s a slájeres hulláké. Engem inkább a formula érdekelne, a holtomiglan-holtáiglannal kezdődő és anti-ámennel végződő esküszöveg, az a bizonyos boldogtalanító igent helyettesítő nem. És egy icipicinyt a túlvilági nászgyászéj titkai. A hasonló frigyekre kirótt gyermekkorlátozási rendeletekről a hírügynökségek nem tudósítanak. Politikai elemzők szerint a hatóságok éberen követik e jelenséget, amelyet a kulturális forradalom idején sem sikerült teljesen megszüntetni, s nemrég több férjet is bíróság elé idézve letöltendő (?) börtönbüntetésre ítéltek a tetemes összegre rugó nászajándék elsikkasztása miatt. Hatalmas ország Kína, a sokszínűsége miatt számunkra továbbra is olyan titokzatos, mint egykoron. A XVIII-ik századvég kolozsvári unitárius prédikátorok gyakran megemlékeztek a kalakúti asszonyok két tzoll szélességű ronda ajkáról. Feltételezésünk szerint Calcuttára utaltak olvasmányaik alapján persze, amely tudvalevőleg Indiában lenne. Mindegy. Csoma Sándor is elindult valamerre, s máshol kötött ki. Arról, hogy házasságot is kötött volna, nem szól a fáma. Mindegy. Mi, erdélyi s csonka anyaországi unitáriusok kicsire nem adunk. Ajándék arának ne nézd az árát, érd be az orczájával.

Dr. Ádám Attila L.: Még egyszer a tordai hungarikumról

2013. 07. 03.	Még egyszer a tordai hungarikumról	Dr. Ádám Attila L.
Az újonnan megválasztott Ferenc pápával egy kérdésben biztosan azonos hiten vagyok, mert mint nemrég kinyilatkoztatta, „a hit a tettekben van”. Ez az írás a leírt szavak ellenére ennek jegyében született. Én csak egy kis „is”-t biggyesztenék a „van” elé, de egyébként csak üdvözölni tudom ezt a talán szokatlan tanúságtételt a tettek mellett. Nyilván nem a szavak, az ima ereje ellen szól ez, csak a tettek nélkül a szavak kevesek maradnak sokszor, egyházon belül és kívül. Mint több ízben megírtam, a 2012. évi XXX. Törvény rendelkezik a nemzeti értékekről és hungarikumokról. Igyekszem röviden összefoglalni a téma jelentőségét és a témához kapcsolódó fontosabb definíciókat. Bár a Hungarikum Bizottság a Vidékfejlesztési Minisztériumban (Élelmiszer-feldolgozási Főosztály, Hungarikum Bizottság Titkársága) székel, NEM CSAK  mezőgazdasági vagy azzal kapcsolatos  szellemi v. fizikailag is létező termékekre terjed ki a hatóköre (az első elfogadott 12  „termék” között is van szellemi érték). A definíció szerint: magyar nemzeti érték – a magyarsághoz köthető, felhalmozott és megőrzött szellemi, anyagi, természeti, közösségi érték vagy termék.  Mint látható, SZELLEMI érték is lehet, NEM CSAK ANYAGI TERMÉK! Továbbá: hungarikum - kiemelésre méltó olyan nemzeti érték, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítményét jelenti. A szakterületi kategóriák adatlapon szerepel a KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG kategória és a KÜLHONI MAGYARSÁG besorolási kategória. A részletes minősítési és bejelentési rendszerre itt nem térhetek ki teljes részletességgel, de a fentiek alapján joggal valószínűsíthető, hogy az 1568-as tordai országgyűlési cikkely a szabad vallásgyakorlatról a bevett felekezetek vonatkozásában- elvben megfelel a jelzett kategóriák kritériumainak. Az elbírálási rendszer először magyar nemzeti érték besorolást biztosít. Természetesen lehetséges, − hogy szellemi érték esetén főleg − az elbírálás szempontjából pozitív hatású az „érték” bemutatását, fennmaradását (esetünkben a valláson „kívüli”, értsd nem unitáriusoknak szóló bemutatását) biztosító, esetlegesen egyben turisztikai célú prezentáció bemutatása kiállítás/DVD stb. vagy más, a nagyközönség számára is látogatható/hozzáférést biztosító formában.

Gál Zoltán: Hová lettél Székely Jeruzsálem?

2013. 07. 01.	Hová lettél Székely Jeruzsálem?	Gál Zoltán
Néhány alkalommal, amikor Marosvásárhelyre hazalátogattam, a tömegközlekedést választottam. Az autóbusz jól haladt, míg kerekei alól elfogyott az aszfalt. Lassan araszoltunk. Az út mentén tábla jelezte az egykor volt falu helyét: Bözödújfalu. A Székely Jeruzsálem. Milyen szép hely is lehetett valamikor. Irma néni mesélte, hogy ide jött férjhez, és olyan boldog összhangra talált ebben a közösségben, amilyen máshol csupán a legendák világában él. Több nemzet, több felekezet alkotta lakóit, akik együtt nevettek, és együtt sírtak, ha kellett. Aztán csak inkább sírtak. Sírtak, amikor kimondta a halálos ítéletet felettük a Kárpátok egykori Géniusza. Sírtak, amikor mindenüket összecsomagolták, és elhagyták örökre a falut. Sírnak ma is, minden év augusztusának első szombatján, amikor találkoznak az egykori szomszédok. Az egykori gyümölcsösökből csupán néhány fa korhadt ága emelkedik ki a vízből, mintegy segítségért kiáltva. Sikolya elnémul a parton épült hétvégi házak körüli üvöltő zenében. Az egykor volt falu csendesen hallgat a mélyben. Már nem hívja imára fiait és leányait a templomok harangja. Csupán egy torony áll, tető nélkül, csupaszon, örök mementóként. A csendben szárnyat bontogat a gondolat: „Áll a templom, dülledt néma jel,/Harangja nem szól már, nem énekel./Bezárt az iskola, az óvoda, a bolt,/Itt minden csak volt, egyre volt./ Széthordtak mindent a nagy szelek,/ Minek ide még buldózerek?” (Magyari Lajos) Talán a fürdőzők nem is gondolják, hogy veteményes kertek felett úsznak el…