Napi 3 perc

Andorkó Attila: „Mindent megpróbáljatok”?

2012-01-30T05:59:00.002+02:00

2012. 01. 29. „Mindent megpróbáljatok”? Andorkó Attila

A 12. osztályban aa szenvedélybetegségek tárgyköréről, azok erkölcsi kérdéseiről tárgyaltunk a fiatal hölgyekkel és urakkal. 2005-ben az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett ifjúsági konferencia témája a szenvedélybetegség volt. Akkor a kábítószer tűnt a „legérdekesebbnek, legtitokzatosabbnak” a többi szenvedélybetegség (dohányzás, alkohol-, világháló-, számítógép-függőség, munkamánia stb.) mellett. Órára készülve, hogy frissítsem ismereteimet e tárgykörben, meghallgattam Kurdics Mihály nyugalmazott rendőr-alezredes és drogprevenciós szakember akkori előadását, majd felidéztem a Marosvásárhelyen tartott előadásit is. Nem lehet divat a halál – mondja és írja könyvében.

A közismertebb drogokról (LSD, marihuána, heroin, speed, exstasy stb.) rengeteg új információt tartogatott a világhálós böngészés, de egy szörnyű meglepetést is: a krokodil nevű drogot. Ezt a kábítószert oroszok készítették először, négy-öt évvel ezelőtt, kodein alapú gyógyszerek felhasználásával. Sokkal olcsóbb, mint a heroin, de mellékhatásai is sokkal szörnyűbbek: leeszi, lerágja a húst a használóról. Aki bírja, főleg gyomorral, a Youtube videómegosztón kereshet rá. Amikor megnéztem a filmeket, amelyeket feltettek, elborzadtam, hogy a függőség, a szenvedélyesen hajszolt kábítószer hová tudja süllyeszteni, alázni az embert, aki többre hivatott. Megdöbbentem, amikor egy riportban arról számol be egy magyarországi krokodilfüggő, hogy mennyire elterjedt ez is, nemcsak a többi drog.

Az előadásai során a drogprevenciós szakember mindig felhívja a figyelmet, hogy a múlt rendszerben a hivatalos (hatalmi) álláspont szerint nem volt kábítószer-probléma sem Magyarországon, sem itthon. Egyes vélemények szerint ma sincs! A diákok erről mást mondanak!!! Tudják, hogy kell felpörögni egy bulin, tudják a megoldást is, hogyan lehet a pörgés felső fokát gyorsan elérni, és ismerik az összekötő szálakat is. Nemcsak nagyvárosról van szó, hanem kisebb városok lakóiról is. Itt is, ott is leselkedik a veszély. Kérdés csak az, hogy fel tudjuk-e fedezni, tudomást veszünk-e róla, vagy nem?

Pál apostol írja az első Thesszalonikai levelében: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” (1Thessz 5,21) Más fordítás szerint: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” Vajon ebbe a mindenbe beletartozik a kábítószer kipróbálása?

Gyökössy Endre írja egyik művében (Akarsz-e meggyógyulni?), hogy félelmeinkkel szembe kell nézni, tudomást kell venni róluk, mert másként annyira elhatalmasodhatnak felettünk és rajtunk, hogy már teljesen uralni fogják egész lényünket. Nézzünk hát szembe a kábítószer jelenvalóságával, és tegyünk meg mindent, hogy: ne legyen divat a halál!

Pál János: Európai

2012-01-28T17:10:00.000+02:00

2012. 01. 28. Európai Pál János

Mostanság kontinensünk e szegletében minden mellé szokás – sőt illik – odabiggyeszteni az európai jelzőt. Ez lett mindeneknek a mércéje. Csak akkor jó valami, ha európai, ha európai színvonalon áll. – azaz ott tartunk, hogy szótárunkban a jónak szinonimájává vedlett át. Ezért például, ha egy ország a nemzetközi megítélésén javítani akar, elegendő, ha a kifulladásig azt dadogja, hogy jogrendje, politikai berendezkedése az európai normákkal harmonizál. Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy intézményt létesítenek vagy újítanak fel. – hangsúlyozandó minden esetben, hogy európai színvonalú létesítményről van szó. De a kultúra is csak akkor halad jó irányban, ha az európai kapukat döngeti, annak hullámait lovagolja meg, stb.

„Természetesen” a demokráciát illetően – lásd legutóbb Magyarország kioktatását – is követendő példa az európai ... Vagy mégsem?

Bibó István szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenség propagandájától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

Egyre gyakrabban látni, hogy az európai mérce tulajdonosai félnek a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a más világnézeten állóktól, hogy követendőnek kiáltott demokráciájuk éppen ezért csorbát szenvedett, sok sebből vérzik.

Jobb volna tehát néha elgondolkodni tájainkon is, hogy mit tekintünk követendő példának. Mert nem minden arany, ami fénylik!

Moldován-Szeredai Noémi: Családlátogatás

2012-01-27T11:46:00.002+02:00

2012. 01. 27. Családlátogatás Moldován-Szeredai Noémi

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.
Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.
A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.
Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.
Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a Bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Szász Ferenc: A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE

2012-01-27T11:45:00.000+02:00

2012. 01. 26. A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE Szász Ferenc

ím itt a havas

sík látszatai alatt

sírhantok szirtje

fejfák vagy fenyők

mérföldkövek a hóban

sejthetetlenek

mért hittem mégis

hogy mélység és magasság

mértéke szívem

átjárhatatlan

tájak vidékek hazák

határhalmaza

s sodorhat még omlás

végtelen égi űrbe

vak völgy ölébe ? -

egyetlen csúcson

cselleng tekintet lélek

nem szabadulhat

mint anyaméhbe

barlangmélybe vágyódik

megtartatásért

izzik a szemben

mózes bokrának lángja

pára és üszök

ez nem a Tető

miniatűr mindenség

utánzatpótlék

fenn a nyeregben

Isten lábnyoma ámít

omega alfa

(Nagykőhavas, 2009. január 1.)

Fekete Levente: Régi és új

2012-01-24T16:46:00.002+02:00

2012. 01. 24. Régi és új Fekete Levente

2011-ben a NaDFIE (Nagyajtai Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) tagjaival ismét jurtáztunk. E karikázó expedíció alkalmával Szovátára is elgurultunk. Miután kipihentünk magunkat a vadonatúj és gyönyörű unitárius templomnál − köszönet Lázár Levente és Demeter Erika unitárius lelkészházaspárnak − másnap a fenyőfák árnyékában, a tomboló nyári hőségben fürdeni indultunk mindannyiunk óriási örömére. Ahogyan ráérősen ballagtunk és bámészkodtunk, megszólalt a feleségem:

− Nézd, a régi lepusztult, beomlott fedelű villák mellett épülnek az újak, pedig a régiek milyen szépek, stílusosak. Kár, hogy tönkremennek.

Mire én:

− Állítólag könnyebb egy új épületet felhúzni, mint egy régit kijavítani. Kevesebb pénzbe kerül.

Aztán arról beszéltünk, hogy Székelykeresztúron az egyházközség csodálatosan kijavította a tulajdonában levő hatalmas, régi, valóban kritikusan romos állapotban levő közösségi házat. Így, felújított állapotában nemcsak a gyülekezetnek és Székelykeresztúrnak, hanem egész egyetemes unitárius egyházunknak egyik gyöngyszeme lett. A felújított épület korszerű kényelmét a csapat is élvezhette egy éjszakára, Szombatfalvi József volt esperes úr jóváhagyásával, Mikó Ferenc kollegánknak köszönhetően. Homoródszentpálon is jártunk, ahol a papilak régi pincéje klubbá, konyhával, illemhellyel ellátott közösségi teremmé alakult át, Tódor Csaba unitárius lelkész álmai szerint, aki szintén befogadott baráti szeretettel karikázó országlásunk idején. Felsőrákoson a régi kántori lak szintén újjászületett. Felsorolni se tudnánk a felújított, kijavított, ismét korszerűen használhatóvá tett sok, gyögyörű épületeinket. Aztán arról beszéltünk, hogy mindebben Gellérd Juditnak, a csupa lélek Zizinek és férjének, a kedves Georgenak, bizony ezekben mind valahol oroszlánrészük van és volt.

A kérdés az, hogy a mindennapi életünkben a régi, értékkel bíró dolgokat tudjuk-e eléggé becsülni? Vagy ami már úgy tűnik, hogy idejét múlta, régi, avítt, poros, romos, esetleg eresztékeiben meglazult, azzal már kár foglalkozni? Kell helyette az új, a modern, mert az esetleg jobban megfelel a követelményeknek? A régi unalmas-e, kár-e rá pazarolni az időt? Nagyanyáink rokkáját, a jegyes guzsalyt, a saroktékát kell-e tűzre vetni, mert tele van szúval, vagy a szobában is elfér, szem előtt, lekezelve a tisztesség sarkában. A posztózekét s a régi zsinóros harisnyát, ha még a moly nem ette meg, miért nem lehet ünnepeken felvenni? Vagy poros-e, elcsépelt-e az Istenbe vetett bizalom, az ő gondviselésébe vetett hit, a szeretet, a türelem, az alázat, a jóakarat, a Miatyánk, a mindennapi imádság, a megbocsátás kérése és gyakorlása, a bünbánat, a lelki és a testi böjt, a feltétlen szeretet és bizalom, úgy ahogy Unitárius Egyházunk immár 444. éve, Jézus tanítása alapján mindezeket fontosnak tartja, és szünet nélkül hirdeti? Pótolhatja-e mindezeket pusztána az analitikus , korszerű tanácsadás és a modern személyiségfejlesztő tréning? Amelyek egyébbként rendkívűl hasznosak. (Önismeret, meditáció. Szakemberé a szó.) Nem is beszélve a sportcsarnokokban megtartott ugynevezett „kongresszusokról”. Mert fenn egészen régi, és egyszerű dolgokról volt szó, ahogy régi a szép magyar nyelvünk, népmeséink, balladáink és népdalaink is.

Tudjuk-e eléggé becsülni őket? Részei mindezek életünknek, vagy kell nekünk más, új, valami olyansmi, amilyen a BUÉK vagy a pofakönyvön (facebook) a „micsi?”, ami azt jelenti, hogy: mit csinálsz?

Van-e polcainkon Vadrózsák, Álomlátó fiú, 77 magyar népmese, hogy gyermekeink lelkébe oltsuk türelemmel az ősi, szép éltető üzenetüket, vagy inkább hagyjuk őket, hogy bárgyuljanak a modern minimax kockafejű rajzfilmfiguráin, mert nem a könyv, a régi mese, hanem a többnyire agymosó televízió a korszerű? Hogy gyermekeink később fülhallgatóval a fülükön mellettünk is úgy elmenjenek, hogy észre sem vesznek.

Talán ezeken is illő elgondolkodni, s nemcsak év elején.

Makkai-Ilkei Ildikó: Hóember

2012-01-23T11:23:00.000+02:00

2012.01.23. Hóember Makkai-Ilkei Ildikó

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.

Bíró Attila: A tabletta

2012-01-22T12:56:00.000+02:00

2012. 01. 22. A tabletta Bíró Attila

Képzeld el! Piacra dobtak egy hiper-szuper, agyserkentő gyógyszertablettát. Kicsi az egész, akár csak ünnepi fehéringed gombja, és könnyen hozzá lehet jutni. Viszonylag kevés pénzből egy egész maroknyit adnak, s amikor bevetted, néhány másodperc alatt érezheted is hiper-szuper hatását, 24 órán keresztül. Annyira megnöveli az agy kapacitásának működését, hogy a jelenlegi néhány százalék helyett, teljes mértékben, talán 100 %-os teljesítményre lesz képes.

El tudod képzelni mit jelent ez? Egyik percről a másikra zseni lehet belőled! Minderre alkalmas lehetsz. Egy időben ezer dologra tudsz koncentrálni. Miközben olvasod a lexikonokat, ez idő alatt különböző logaritmusokat számolsz ki. Az agy millió információt képes befogadni, tárolni, és hiánytalanul bármikor visszaadni. Vezetés közben üzleti ügyeidet tökéletesen lebonyolítod, de nem feledkezel meg a munkahelyeden felgyűlt iratok határidejéről sem. Az ebéd ideje alatt kiszámolod a jövőd rizikófaktorait, s már előre látod a nemzetközi piacgazdaság alakulását. Nos, sorolni lehetne még, mekkora karriert lehet így befutni, mennyi pénzt, vagyont lehetne felhalmozni. Siker, népszerűség, elismerés, tisztség, rang, hatalom…

DE, ennek a tablettának, csodagyógyszernek, egyetlen komoly, ártalmas mellékhatása van: kiszámíthatatlanul megrövidíti az életet. Minden egyes pirula a megterhelt és lestrapált, kifárasztott agyat akár egy héttel, egy hónappal vagy akár egy évvel is korábban elkezdi sorvasztani, és így idő előtt felmondja a szolgálatot.

Te melyik utat választod? Elszántad magad arra, hogy nekifogsz fogyasztani, habzsolni ezeket a tablettákat? Vagy pedig az élet iránti ösztönöd, az életszereteted az erősebb oldalad?

Ja! Szinte elfelejtettem ismertetni a tabletta összetevő elemeit! Ha valakit nagyon érdekel, könnyedén előállíthatja. Mindenkép szükséges hozzá 24-ből 23 óra ébrenlét; napi 6-8 adag kávé; és érdemes hozzáadni a rendszertelen étkezést is. (Hanyagolható a fölösleges, pihenésre szánt idő, a szabadság, a nyugalom, a rendszeres testmozgás.) Segédanyagok: folyamatos világháló; legkevesebb 3–4 maroktelefon; az autó motorjának 4000 fordulatszámon kiadott zúgása. További összetevők: némi stressz, szorongás, aggodalom, depresszió, max. önzőség, intolerancia, valamint igények szerint választhatók a különböző fóbiák is. A tabletta további tökéletesítése érdekében az egyén maga választhatja meg az ízesítőket, szokásai közül a megfelelőket kiválasztva.

Vigyázat! Túladagolás esetén zsenialitásod feltűnően nyilvánvaló lesz a társadalom számára!

Mikó Ferenc: Ökumenikus koszorú

2012-01-21T16:01:00.000+02:00

2012. 01. 21. Ökumenikus koszorú Mikó Ferenc

Nagyon szeretem Örkényt, főleg az Egyperceseket. Gondolom, nem vagyok egyedül. Sőt mi több, feltételezem, hogy az egyház honlapján levő műfaj is innen kaphatta nevét. Idézek egyet teljes egészében:

"Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprika koszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára."

Az elmúlt napokban tizenkettedik alkalommal rendeztük meg Székelykeresztúron az ökumenikus imahetet, amikor valamilyen különleges indíttatásból kifolyólag a város felkerekedik, és három felekezet öt templomát végiglátogatják, estéről estére különböző lelkészek imáit és prédikációt meghallgatni. Utána mindig a vendégfogadó egyházközség teával, forralt borral és kaláccsal kínálja a zarándokokat, miközben zajos lesz a helyiség a lelkes beszélgetésektől.

A hangulat nagyon érdekes és felemelő. A zord időjárás, sűrű havazás vagy eső ellenére a híveket összegyűjtő buszok tömve vannak. Létszámban mindenütt felülmúlják az ünnep első napi jelenlétet is. Pedig már sokadszorra hallják a város másik lelkészének a prédikációját, már ismerik a visszatérő imafordulatokat és a berögződött kézmozdulatokat. Szinte minden gyülekezet ugyanannak a gyárnak a kalácsával kínálja a vendégeit, és ugyanannak a hegynek az oldalában termett a szőlő, amiből végül a forralt bor lett.

Ha külön-külön tartanánk hiterősítő heteket, akkor nem lenne ilyen hangulat és látogatottság. Pedig éppoly hosszú, éppoly komoly és hasonló témáról szólna. Csak a prédikáció vagy a lelkész tenné? Csak a kalács vagy a bor tenné? Ezek mind tudjuk, csak részletek.

Hát akkor mi?

„Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára.”

Azzal hogy Székelykeresztúr református, katolikus és unitárius hívei a város vezetőségével és lelkészeivel együtt töltik el délutánjaikat, egy egész héten keresztül egymás templomaiba látogatnak, a nagy közösség összetartozását és Istenben való reményét fejezi ki.

Buzogány-Csoma István: Most kezdődik el

2012-01-20T14:58:00.002+02:00

2012. 01. 20. Most kezdődik el Buzogány-Csoma István

- ének -

Hosszú az út, amíg megérted,

(Hogy) magas az Ég, de te most elérted,

Jön a változás,

Új élet.

Még ott van a múlt, és te nem érted,

(Hogy mégis) annyi csillag gyúlt teérted,

Jön a változás,

Új élet.

Elbújtak már a sötét felhők,

Az esőt elfújta a szél.

Töröld le most az arcod

Megvívtad ezt a harcot,

Hallgasd a szíved mit mesél:

Most kezdődik el,

Látom az égen ott a jel,

Szivárvány szívét osztja szét,

A fénybe öltözött reményt,

Szeretem

Az Istenem.

Most kezdődik el,

Most érzem szívemhez közel,

Most érzem mint jelent a szó,

Most érzem azt, kimondható, hogy

Szeretem

Az Istenem.

Gál Zoltán: Sors és végzet

2012-01-19T19:59:00.002+02:00

2012. 01. 19. Sors és végzet Gál Zoltán

Egy orosz meg egy német katonát hantoltak el a templom hűs falai mellé, valamikor a második világháború alatt. Az ellenséges tábor katonái egy székely-magyar faluban látták utoljára Isten csodálatos világát. De nem fegyver végzett velük: balesetek áldozatai voltak. Egyikük éppen a katonaautóra próbált felkapaszkodni, és alája esett. A másik a testvérét akarta üdvözölni egy másik kocsiban, amikor elgázolták. Talán soha nem is találkoztak életük során, azonban végzetük meglehetősen hasonló lett.

A szemtanúk a templom falai mellett biztosítottak nyughelyet az örökre megpihent bakáknak, akiket túl korán szólított el a Gondviselő. Fejfát állítottak, nevüket is rávésték, azonban az utókor már csupán a német katona nevét őrzi emlékezetében: Georg Kraft volt a neve.

Itt pihentek csendesen évekig, egymástól csupán néhány méterre. Itt már nem volt harag és gyűlölet. Itt már a békesség ölelte körül őket, akár ellenségek, akár hősök, akár csak áldozatok voltak. Nem számított már a rang vagy a nyelv. Katonák voltak, közös volt a sorsuk és a végzetük. Idővel az orosz katona ősei földjében talált végső nyughelyre. A német itt maradt, és a templomfal mellett, jeltelen helyen vár talán a feltámadásra.

Köztük és köztünk az a különbség, hogy ők nem választották egymást ellenségnek. Mi azonban saját akaratunkból vívjuk egymás elleni csatáinkat. Talán sokszor nem is emlékszünk, miért haragszunk a szomszédra, csak megszokottá vált köztünk a némaság. Nem is tudjuk, haragszunk-e még egyáltalán, azonban kicsinyes gyarlóságaink meggátolnak abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Azonban ha megtanulunk élni az Isten és embertárs szeretetének kettős parancsolata szerint, talán élhetőbb lesz emberi világunk. És ez mindenképp megér egy próbát...

Fekete Levente:

2012-01-18T05:49:00.002+02:00

2012. 01. 18. Gombnyomásra a szeretet Fekete Levente

A számítógép, a világháló egyre jobban hozzászoktat ahhoz, hogy gyorsan jussunk hozzá az adatokhoz, minél rövidebb idő alatt lépjünk kapcsolatba egymással, ha kell a világ „túlsó felére” is elküldhetjük pillanatok alatt a képet, pályázatot, bármilyen írást stb. A maroktelefon is hosonlóan a segítségünkre van. Ráadásul mindkettő - mondhatni állandóan - mindennapjaink része. Valóban fontosak. Lehet, hogy már nem is nagyon tudnánk meglenni nélkülük. Ezt nevezem kérem, technikafüggőségnek!

Gondolkodom, hogy ez baj-e, mert a drogfüggőség bizony az. Az okos könyvek azt mondják, hogy, ha nem személyiségromboló, és társadalmi szempontból nem veszélyes, akkor nincs gond. Mert ugye élelemfüggők is vagyunk, meg szeretetfüggők is, és sorolhatnánk, de mintha valami aprócska gond mégiscsak lenne.

A hétfői vallásórán megkérdem a vasárnapi istentiszteletről hiányzó gyermekeket, hogy mi volt az oka a hiányzásnak. Angyali ártatlansággal általában ezt válaszolják: „papbácsi, gépeztem”. Nyilván, a szüleik sem voltak a templomban. Sőt, nemegyszer büszkén újságolják, hogy: „a gyermek aztán a komputert nagyon érti, sokszor meg se hallja, amikor hozzá szólnak, úgy belemerül a gépezésbe”.

Egy alkalommal megkérdeztem a gyermekeket, hogy milyen járművet szeretnének maguknak. „Hát azt, amelyik minél gyorsabb”. És a biztonság nem fontos?- kérdeztem. Rögtön rávágták: „hát azokban minden kompjúterrel működik, papbácsi, ha valami baj van, rögtön jelzi” - válaszolták a világ legtermészetesebb hangján.

Szó se róla, valóban fontos a technika, a számítógép, a maroktelefon, a biztonságos autó, a gyorsaság. Mert néha valóban nincs idő lacafacázni. De vannak dolgok, amelyekhez idő, türelem kell. Kell a kivárás, a nyugalom. Ahogyan a jó kenyérhez is kellő idő kell, hogy megkelljen és megsüljön,vagy a maghoz, hogy kicsírázzon és szárbaszökjön. A gyümölcsfához, hogy termőre forduljon. Az imádsághoz, hogy csendben, a szívünkben megszülessen. Ahogyan jó dolog, ha anyjának méhében kilenc hónap alatt, és nem hamarabb, hanem szépen, nyugodtan világra készül a magzat.

Sokszor elhangzik az az önmagában is abszurdum kijelentés, hogy nincs idő. Sietni kell állandóan. És ezt mindig nagyon komolyan állítják. Hisznek a kijelentés igazságában. Ijesztő.

Hát, stratégiai időket élünk? De ki az ellenség? Mert a harcban kell rögtön, azonnal visszavágni. De kivel harcolunk? Tesszük-e fel magunkban a kérdést, hogy tulajdonképpen mire nincs idő, és miért nincs idő? Mire nincs türelem?... Jó-e az, ha mindig rohanunk, ha mindent a leggyorsabban próbálunk elvégezni? Helyes-e, ha percre beosztjuk az időt? Jó az nekünk, ha a gépeket kezdjük utánozni, és gyermekeinket is így neveljük? Ez nem személyiségromboló és társadalmi szempontból sem veszélyes? Fog működni gombnyomásra a szeretet?

Szász Ferenc: ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS

2012-01-17T05:21:00.001+02:00

2012. 01. 16. ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS Szász Ferenc

kertem kapálva fedeztem fel
a golyót amit nekem szántak
nemtői a nemzethalálnak
ép volt
a golyó köpenyét
csak félig rágta szét a rozsda
de lényege az ólommag
alig volt föld-
és kőfodrozta
a rézhüvely a puskaport
száraz hűséggel úgy őrízte
mint rovarka a hangyabolyt
és honvédot áruló tisztje
így tekint rám az én golyóm
míg szemüveggel nagyítóval
gyártmánya titkát faggatom -
hisz
baka volnék magam is
rangrejtett tartalékos káplár
s több évtizede szótlanul
bálványként strázsáltam a vártán
(géppisztolyom a szovjet félrehordó
többmázsás súllyal nyomasztotta vállam
míg napraforgós nyári vérmezőről
csak leszerelni s hazatérni vágytam)
vonalzóm jelzi megcsökött
golyóm hajdani magassága
héthatvankettős lehetett
hála hogy így veszett a sárba
most ceruzával körberajzolom
hogy te is képet alkoss róla
nem szépségverseny mondatja velem
hogy szeretlek sorsom golyója
(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)

kertem kapálva fedeztem fel

a golyót amit nekem szántak

nemtői a nemzethalálnak

ép volt

a golyó köpenyét

csak félig rágta szét a rozsda

de lényege az ólommag

alig volt föld-

és kőfodrozta

a rézhüvely a puskaport

száraz hűséggel úgy őrízte

mint rovarka a hangyabolyt

és honvédot áruló tisztje

így tekint rám az én golyóm

míg szemüveggel nagyítóval

gyártmánya titkát faggatom -

hisz

baka volnék magam is

rangrejtett tartalékos káplár

s több évtizede szótlanul

bálványként strázsáltam a vártán

(géppisztolyom a szovjet félrehordó

többmázsás súllyal nyomasztotta vállam

míg napraforgós nyári vérmezőről

csak leszerelni s hazatérni vágytam)

vonalzóm jelzi megcsökött

golyóm hajdani magassága

héthatvankettős lehetett

hála hogy így veszett a sárba

most ceruzával körberajzolom

hogy te is képet alkoss róla

nem szépségverseny mondatja velem

hogy szeretlek sorsom golyója

(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)

Szász Ferenc: ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN

2012-01-14T15:32:00.000+02:00

2012. 01. 14. ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN Szász Ferenc

TL tiszteletesnek

a templom árnyékának hűvöséből

napfényre lépek elnyomom cigarettám

lassan túlmelegszem

s már szállingóznak is

sarkok mögül lassan kibukkanva

a hűségesek

közben barátom kisétál

csak amúgy civilesen papucsban

ajtót kulcsol

karlendítve üdvözöl

számontart mint pásztor a pásztort

s juhai maradékát

tenyerén hordozva mindannyiunkat

kicsihitlerlaci mosolygok befele

s lassan már a kézfogások felénél járok

jó ez a vasárnap délután

megérte

megéri

gyümölcsötérlelő

fekete öltöny

fehér ing

fekete nyakkendő

fekete palást

kézben biblia

textus a fejben

nyílván a délelőtti

ima

miatyánk

beszéd mindközönségesen

közben zsoltár is

áldás és

kézfogások

röpke egy óra

és újabb cigaretta

mélyen

tüdőre

(Csernátfalu, 2011. augusztus)

Székely Kinga Réka: Vallásszabadság

2012-01-13T06:46:00.000+02:00

2012. 01. 13. Vallásszabadság Székely Kinga Réka

A vallásszabadság, ami alatt azt értjük, hogy a különböző hitfelfogások követői nem ölik meg egymást, sőt a többségben levők kísérletet sem tesznek arra, hogy a tőlük eltérő meggyőződésűeket szabályokkal és különböző társadalmi furfangokkal sarokba szorítsák, nagyban hasonlít egy elhanyagolt, megroskadt fahídhoz. Hídnak híd, mert ha nagyon ügyel az ember, még át is mehet rajta. Ám ha nem ügyel, kitörheti a lábát, beleeshet a patakba, vagy éppen lefejelheti az egyetlen szeg tartotta karfát.

A megroskadt fahídban az a szép, hogy minden egyes megmaradt darabja emlékeztet a valamikori egész műre. Emlékeztet arra, hogy emberek milliói képesek voltak gyűlölet nélkül megvallani különböző hitüket, továbbmenve bele tudtak törődni abba, hogy sem vallásuk, sem hitük, sem egyházuk nem az egyedüli üdvözítő út. Mindannyian megtartó deszkái a hídnak, a földi emberi életnek. Időről időre rájövünk arra, hogy Istennek, a Teremtőnek az erőszak nem tetszik. Az élet ereje a szeretet, így gyűlölettel és pusztítással lehet ugyan egy ideig próbálkozni, de életet nyerni nem lehet.

A megroskadt híd beszakadt deszkái, kidőlt karfái azokra a vakhitűekre, inkvizítorokra és báránybőrbe bújtatott farkasokra emlékeztetnek, akik nyíltan és gátlástalanul, avagy sunyin és képmutatóan osztogatták a máglyát, a börtönt, a kínzókamrát és a reverzálist boldognak és boldogtalannak. Emlékezünk különböző politikai hatalmakra, akik felkaroltak egy-egy prófétát, és tanait örökérvényűnek és mindekire vonatkoztatva kötelezőnek rendelték el. Emlékezünk a fásult lelkű papokra, akik örömmel tapsoltak a karhatalom villogó fegyreinek: jaj, de jó, a király helyettünk elvégzi a hitterjesztést!

A vallásszabadság, ami alatt azt értjük, hogy az egyén feltérképezi azt a vallásos hagyományt, amibe beleszületett, összehasonlítja saját vallásos tudásával és tapasztalatával, majd hozzáfog a reformációhoz, az ébredéshez, a visszatéréshez, nagyban hasonlít egy kinőtt esőkabáthoz. Az ember a kinőtt esőkabátot csak időszakonként veszi elé, keveset használja. Megteszi úgy, ahogy van. Arra elég, amire használni akarjuk.

Az egyéni vallásszabadság akkor élne, ha készek lennénk mindig arra, hogy hitünket felülvizsgáljuk. Ha rá tudnánk venni magunkat arra, hogy tetteinket szembeállítsuk beszédünkkel és hitünkkel, elveinket belebújtassuk a hitből táplálkozó erkölcs formáiba.

Mit kezdhetünk egy roskadt híddal és egy kinőtt esőkabáttal?

1568 januárjában egy fejedelem, néhány pap, néhány nemes és néhány polgár úgy döntött, hogy Isten pártjára áll, és megvédi az életet. Az országgyűlés bízott a nép értelmében és erkölcsében, ezért rá merte bízni a hitet, a lelkiismeret szabadságát.

Mit hiszel? És miért? Szabad-e a lelked? Szereted-e az erkölcsöt? Kész vagy-e a szeretetet választani a gyűlölet helyett? Tudod-e nem bántani azokat, akik létedet is megkérdőjelezik?

1568 kötelez arra, hogy a fenti kérdéseket ma megválaszoljuk.

Lakatos Sándor: A kezdő lelkesedés

2012-01-12T14:27:00.000+02:00

2012. 01. 12. A kezdő lelkesedés Lakatos Sándor

Az aikido mesteremtől hallottam először a Buddhizmusból eredő Shoshin kifejezésről. A keleti filozófiában, de a keleti harcművészeteket gyakorló mesterek tanításában is gyakran esik szó az újonc, a kezdő, a zöldfülű, a tapasztalattal nem rendelkező egyén példaértékű voltáról. A japán nyelvben a „Sho” jelenti a kezdetet, gyakran helyettesíti az egyes számjegyet, a „Shin” szó a japán szív-lélek érzelmi megnevezése.

Shoshin, tehát annyit tesz: kezdő lelkesedés, az első lelkesedés. Minden tapasztalás alapja lehet, mondják a keleti bölcsek. Ők tudják és tanítják, hogy a kezdő lelkesedés gyakran csúfosan megszégyenítheti a megkövesedett, merevvé vált, jól bejáratott, szokványos dolgokat, az önmaguktól eltelt, elkényelmesedett, magukat nagymesternek képzelő egyéneket, akik a kezdő lélek hangját már meg nem hallhatják. Pedig a kezdő gondolataiban rengeteg, szinte végtelen lehetőség rejlik. Egy tapasztalt ember gondolataiban túl sok a sablonos, sematikus, forgatókönyvszerű ismeret, ezért nehezebben látja meg a haladás lehetőségét, könnyebben válik korlátolttá, saját tapasztalatainak rabjává, és talán erősebbek benne az előítéletek is. A kezdő viszont tele van kérdésekkel, érdeklődéssel, lendülettel. A kezdő akarja tudni, érteni, beavatott akar lenni. Ez nem gyerekes naivitás, ez a megértésre, megérzésre való ösztönös vágyakozás, még mielőtt egy vélemény véglegesülne, megmerevedne, megkövesedne.

Egy nagyon kusza paradoxon ez, hiszen örök igazság, hogy a gyakorlat teszi a mestert, mégis a szó nemes értelmében vett mester csak az lehet, aki gyakorlatilag is türelmetlenül nyitott tud maradni mindenre, ami körülötte zajlik. Az igazi feladat ez: úgy lelkesedni valamiért tapasztalt haladóként, mint egy igazi zöldfülű újonc.

Az újesztendő első napjaiban és a tordai országgyűlés által 1568-ban kihirdetett vallásszabadsági ediktum évfordulója közelségében azt hiszem, hogy érdemes a „kezdő lelkesedés” bölcseletét egyházi, nemzeti, közéleti, családi, de akár egyéni életünkre is alkalmazni. Hazai nagymesterünk megerősít e gondolatban:

Ady Endre: Ifjú szívekben élek

Ifjú szívekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hódítani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok s ifjak szívei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,

De virágzás, de Élet és örök.

Nagy Adél: Kutyabaj

2012-01-11T09:16:00.000+02:00

2012. 01. 11. Kutyabaj Nagy Adél

Szerettem volna fennkölt gondolatokkal játszadozni év elején, arra gondolni, hogy mit hogyan tennék másképp az új esztendőben, mi az, amit magam mögött hagyok, és mi az, amit magammal viszek. Talán még újévi fogadalmakra is futotta volna, de gondolataimat egészen hétköznapi, „földi” dolgok kötötték le az esztendőfordulón.

Beteg a kutyám, az én drága jó házőrző ebem. Szeretem az állatokat, legalábbis ezt gondolom magamról, kicsit talán tisztes távolságból, mert hát mindenkinek és mindennek megvan a maga helye. Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy ajtón kívül. Fenntartásokkal gondolok azokra a kutya-, macska-, hörcsög-, tengerimalac- stb. tulajdonosokra, akik házi kedvenceikkel egy ágyban alszanak. Megdöbbentem már azon, hogy lehet egy fedél alatt élni vadászgörénnyel, s a hörcsögöt meg nem simogatnám. Sokszor megmosolyogtam barátaim túlzott kutyaszeretetét. Nem igazán értettem, hogy miért kap a kutya ajándékot karácsonyra, hisz úgyse érti, hogy mi van, vagy miért kell minden apró-cseprő bajjal állatorvoshoz vinni.

Most azonban gondban vagyok. Mindennapos vendég lett az állatorvos, s azon kapom magam, hogy ígéreteket teszek a kutyának, hogy jobban odafigyelek, többször elengedem kötelékéből, hogy megpróbálom nemcsak odavetni, de odaadni az ételt, hogy többet nem vásárolok csontot a mészárszékben, mert úgy tűnik, attól lett beteg. Még azt is elmondtam neki, megvallottam, hogy szeretem, és ő a világ legjobb kutyája. Csak meggyógyulna! Addig is reményteljes várakozásban élünk s kívánjuk, hogy senkinek ebben az esztendőben kutya baja – kutyabaja se essen!

Szász Ferenc: TAMÁS A KETTŐS VAGY AMIT AKARTOK

2012-01-10T06:42:00.000+02:00

2012. 01. 09. TAMÁS A KETTŐS VAGY AMIT AKARTOK Szász Ferenc

P. T.-nak szeretettel

ahogy esik

kezdi tamás

(s mielőtt fűhúzó áprilisire

aranyat érő májusira

szentlelkes júniusira

mennydörgős júliusira

s egyébb gyönyörűségekre gondolnék)

hozzáteszi

úgy puffad

ezek után már megtenné

a szemérkelő szeptemberi pára

az olmós októberi

a darás novemberi

is

de

revelációként járja át eszem

miféle áldás lakozhat

gyarló emberi mivoltunkban

ha minden esik

s puffan

avagy puffad

és annyi minden jólesik még

bár tamás néha morbid

tudom hogy az ikrek egyike ő

de maga se tudja melyik

tamás néha már azt se engedi meg

hogy kedvemre kételkedjem magamban

asszonyban

finánclábban

megöleli a vállam

és lelövi a poént

van

amikor a legszerethetőbb módon

kilakoltat beidegződések otthonosságából

s régholt költőket idéz

színházba invitál

tamás néha őrjítően

népiesch

s beinti

fallossz

tamással szívesen verem el

a drága időt

mit verem

mulatom

jókat horkolva

tamásban

nem tamáskodom

vigasztaló

hogy néha vállamra suppan keze

felsüt mosolya

s ilyenkor elfelejtem

hogy puffad a láb

a kéz

a hulla üzen a szerv

örökkön bomló szövetén át

nyavalyáimban

rigolyáimban

imáimban

s csikarok

mint az újszülöttek

hasikája

tamással lassan a tenger felé sodor

a tegnapi forrás

a vizeléskényszer

gyakorisága

de amíg az örömhírtől

s dohánytól fulladozva

kacagni tudunk

addig legyen így

ahogy esik

úgy suppan

az érett gyümölcs

is

mind a többi

(Datk, 2007)

Rácz Norbert: Útmutató egy csésze tea elkészítéséhez

2012-01-08T17:34:00.002+02:00

2012. 01. 08. Útmutató egy csésze tea elkészítéséhez Rácz Norbert

Vegyünk egy kisebb lábost, majd a csapból töltsük meg vízzel. Miközben folyik a víz, gondoljunk arra, hogy ez évmilliókkal ezelőtt is létezett már. Mielőtt ember élt a földön, talán egy gleccser mélyén, ez a víz létezett már, s életet adott megannyi lénynek, amelyek ma a különböző múzeumok és tankönyvek révén ismerősek számunkra. Aztán gyújtsunk tüzet, és tegyük a lábost a kályhára. Jusson eszünkbe ugyanakkor, hogy emberi tevékenységünk folytán az a víz is, amiből mi most teát kívánunk főzni, veszélybe került, mert bár évmilliókat élt végig, megtörténhet, hogy nem sokkal ezt követően az ipari szennyeződés áldozata lesz.

Figyeljük az egyre forrósodó vizet, lessük azokat a folyamatokat, amelyek szemünk előtt mennek végbe, és adjunk hálát Istennek mindazokért a törvényekért, amelyek e világot uralják, közben pedig értelmünknek kérjünk több fényt, hogy e törvényszerűségeket megfejthessük.

Az immár forró, lobogó vízbe lassan és alaposan dobjuk be a teafüvet, ami lehet akár a rétről származó, ezer ízű csodafű, vagy zöld, esetleg fekete tea, vagy szárított gyümölcs, vagy bármilyen, számunkra ízletes növény. Elmélkedjünk azon, hogy ezek a növények az ég és a föld gyermekei. A Nap táplálta, simogatta, ölelte sugaraival, a Föld etette, itatta nedveivel, az Úr nevelte szeretetével, s hogy mindez, a napfény, a nedv és szeretet hamarosan bennünk, a miénk lesz.

Fedjük le a lábost, és várjunk egy annyit, amíg lassan végiggondoljuk a mai napunkat, a munkánkat, s köszönjük meg az Úrnak, hogy tehetünk ma is valamit, s van értelme az ébredésnek.

Aztán vegyük le a fedőt, szippantsunk kiadósat az illatból, édesítsük mézzel, s lassan, alaposan, minden egyes kortyot megízlelve, gondolkozva, dudorászva, mosolyogva fogyasszuk el az egészet. Ámen.

Szász Ferenc: ortodoxiában

2012-01-07T18:51:00.000+02:00

2012. 01. 07. ortodoxiában Szász Ferenc

ortodox gyászban élek

születésem óta

testem egész bőrfelületén kivert

ma is viszketek néha

lábujjkáim közé

talpam alá is

horgasinamra

ágyékomba

hónaljamba

nyakszirtemre

fülem mögé

és nyelvem alá

fejem búbjára

és koponyámba is

befészkelte

és bemarta magát - - -

néha még ma is

ha félelemtől vagy gyönyörtől

megnyílnak pórusaim

rögtön kirajzolódik rajtam

vér vagy verejtékléptékben

trianon óta koszlott hazámtérképe

minden égi napfénynél erősebben

égette rám az anyaméh

kutyám szimata jobban számontart ma már

mint holmi anyakönyv

jövőm ősszimatolás

mégis

hála az égnek

a vitamintalan

gyűjtő bűntető és egyébb lágerekből

mint immár köztudott

éretlen egrest majszolva

nap és fogghíjjas mosolyával

néha rám-rámkacsint még

a cinkos

isten

(Brassó, 2002)

Buzogány-Csoma István: Közömbösek, rettegők, keresők

2012-01-06T15:01:00.000+02:00

2012. 01. 06. Közömbösek, rettegők, keresők Buzogány-Csoma István

Új esztendő. Elindulunk.

Amikor egyetemista voltam, minden visszaindulás alkalmával szüleim feltarisznyáltak, és bármennyire is meg volt pakolva a zsákom és a lelkem testi-lelki otthoni ízekkel, mindig volt még valami, amit még be lehetett volna, illetve be is kellett tenni a többi közé, hogy jól fel legyek készítve az útra.

Én is szeretném, ha még ez a Szentírásbeli üzenet elférne a tarsolyunkba, mielőtt teljes erőbedobással nekilendülnénk az új esztendőnek, az új útnak, az új terveknek, számoknak, feladatoknak:

„Keressétek először Isten országát és annak igazságát és minden más megadatik néktek.” (Mt 6,33).

Keressétek. Ha visszagondolunk Jézus születésének a történetére, akkor abban három embertípust, emberi viszonyulást találunk: közömbösek, rettegők, keresők.

Az angyalok meghirdetik az evangéliumot, az örömüzenetet, sőt az angyalok éneke mellett az égen is fölragyog a jel, a betlehemi fényes csillag, jelezve azt az emberiségnek, hogy itt, ma valami egészen rendkívüli esemény történt... és a válaszadásban három féle magatartás mutatkozik meg: Közömbösség, Rettegés, Keresés.

1. Közömbösek. Ebben a történetben ők vannak a legtöbben. Azok az emberek, akiknek ez az éjszaka is ugyanolyan volt, mint bármelyik más, ugyanúgy telt, mint akármelyik másik. Annyira el vannak foglalva, hogy nem vesznek észre még egy ilyen égi eseményt, tüneményt, ha látják sem érdekli őket, mert elég minden napnak a maga baja... Nincs erő, nincs idő, az égre nézni. Nincs idő, és nincs erő a csillagok fürkészésére, a jelek meglátására. Pedig az Úristen számtalan alkalommal jelez és figyelmeztet, hogy nem jó az irány, hogy valamit másképp kellene, meg kellene állni, el kellene gondolkodni, meg kellene fontolni, vissza kellene venni a tempót, és így tovább.

De a közömbösek mennek a maguk útján, és akkor kapja fel az ember a fejét, akkor nyílik ki a szeme és a füle, és talán a szíve is, amikor már késő.

És kétségbeesetten keresi az okokat, a bűnbakot, a nagy hibást, pedig ott voltak a jelek, ott volt a figyelmeztetés, de ők lehalkították a mennyei híradást, nem akarták hallani, mert jó nekik szunnyadó lélekkel, alvó lélekkel tapogatózni, csillagtalan, fénytelen sötét éjszakákban lesni, várni a csodát.

2. Rettegők: a Heródesek. Akik elvannak a maguk kiskirályságával egy darabig. Aztán azt észlelik, hogy valami változás történt, és kérdezik kétségbeesetten: mi lesz az eddigi életemmel, ha most változtatni kell, mi lesz, ha színt kell vallanom, ha tükör elé fognak állítani? Mi lesz, ha föl kell adni a királyságot, a kényelmet, a hatalmat, a megszokott, jól bevált kis életemet?

3. Keresők: akik meghallják a mennyei híradást, akik erőt vesznek magukon, felkészülnek az útra, és elindulnak Betlehem felé.

Keresők, akik tudják: „Keressétek először az Isten országát... és minden más megadatik néktek.”

Közömbösek, rettegők, keresők. Kik vagyunk mi?

El kell tudnunk dönteni, még az esztendő elején, hová akarok tartozni, és úgy induljak el.

Azt mondja az angyal, hogy az lesz a jel: „Találtok egy kisgyermeket...” Találtok. Csak az talál, aki keres. Csak az találja meg a jó utat, a jó irányt, aki keresi azt.

Azt mondja Jézus: „én vagyok az út, az igazság és az élet... ha valaki én utánam akar jönni...” Akarjátok, keressétek!

Keressétek a gyermeket, keressétek az Isten országát, és éljétek át a találkozás csodáját!

Az új esztendő Vasárnappal, Istentisztelettel kezdődött. Mi ez, ha nem jel, az Úristentől, hogy nem lehet szunnyadó lélekkel élni az életet. Nem lehet füstölgő kanóccal lángot gyújtani, csak tapogatózni lehet, csak botorkálni lehet.

Keressétek..., és minden más megadatik majd néktek.

Adja Isten, hogy ilyen reményteljes, imádságos, Isten országát, igazságát kereső, éhező és szomjazó lélekkel indulhassunk utunkra, és a megérkezésünk legyen Isten dicsőségére, és örömére, áldásban.

Sipos Mónika Rebeka: Isten háza – Isten országa!

2012-01-06T15:00:00.002+02:00

2012. 01. 05. Isten háza – Isten országa! Sipos Mónika Rebeka

Szeretnéd látni, hogy mit rejt a tenger mélye? Csodálni a felhők magasságából óceánok, földrészek színes tarkaságát? Túllépni a látóhatár korlátait? Áttörni a sötétségen, megtalálni, megérezni azt a fénysugarat, amely vezet egy újabb esztendőn keresztül?

Az újesztendő kezdetén a legőszintébb, legegyedibb keresésre kislányom hívott meg. Az út, bevallom, rövid – mert a konyhától csak a szobáig tartott –, de a pillanat gyermeki őszintesége annál megindítóbb volt. Egyik este örömtől sugárzó arccal, a nagy felfedezés diadalával mutatott az ablakra, és tette fel a kérdést, hogy látom-e a jó Isten házát? Csak bámultam. Azt nem mertem mondani, hogy nem, mert nem tudom, mire gondolt, és csalódást sem akartam okozni azzal, hogy annyira felnőtt szemmel tekintek az ő „csodája” felé. Aztán néhány másodpercnyi szemlélődés után felfedeztem, hogy este lévén, a csillár fénye tükröződik az ablakon, amit ő Isten házának tekint.

Egy fényforrás a nagy sötétségben! Hirtelen arra gondoltam, milyen jó, hogy ismét részese lehettem a karácsonyi fényáradatnak, aztán örvendezhettem annak, hogy a mindent beragyogó betlehemi csillag nyomába szegődhetek.

Már csak emlékeimben őrizgetem az ünnepek legszebb pillanatait! Még nem ég lelkemben halványabban a szeretet lángja, és talán, ha vigyázok rá… Bárcsak tudnék vigyázni rá! Vajon mit tehetek mindezért az újesztendőben?

"De keressétek először az Ő országát..." (Mt 6,33a) – hallom a jézusi útravalót.

Ami kislányom számára a jó Isten háza, az számomra Isten országa. És keresem folyton, önmagamban, másokban és ebben a teremtett világban. Keresem egyedül, és keresem mások segítségével. Mert hiszem, hogy Isten háza, Isten országa ugyanolyan kell, hogy legyen bennem is, mint amilyennek gyermekeink lássák! Fénylően ragyogó, amely felmelegít, és ahol teljes biztonságban érzem magam! Hiszem, hogy megtalálom, mert én ebben az esztendőben is Isten házának, országának a lakója szeretnék lenni! És te?

Farkas Dénes: Diótörő

2012-01-06T14:59:00.000+02:00

2012. 01. 04. Diótörő Farkas Dénes

A '89-es rendszerváltás után a demokrácia nagyon képlékeny volt. Az a tény, hogy az is maradt, az egy más kérdés! A határátlépés viszonylatában - nézve az akkori állapotokat -, ma hihetetlennek tűnik a 10-12 órás sorban állás, nem is beszélve a "bogarászásról", mely kiterjedt a zsebvizsgától a pótkerékig! Fordítottak vissza már 3 kiló várfalvi hagyma miatt is.

Történt pedig, hogy 1990 tavaszán (kevéssel a marosvásárhelyi események után) a Kolozsvári Állami Magyar Opera meghívást kapott a Graz-i Operaház egyik gálaestjére. Az operabál bevételét odaadták a kolozsvári társulatnak segély gyanánt. Abban az időben jelent meg Kolozsváron az első Volkswagen minibusz, melyet az Unitárius Püspöki Hivatalnak hozott Klaus Glindemann, a németországi "szabadelvű vallások" egyik főtisztviselője. Az egyházunk olyan szegény volt, hogy sofőrre sem tellett, így a kisbuszt jómagam vezetgettem a szükségletek szerint.

Egy napon a kolozsvári társulat két igazgatója megjelent a püspök úrnál, kérve őt, hogy adná oda a kisbuszt, hogy a társulat nyolc művésszel kiszálljon Grazba, és ott szereplésükkel tegyék ünnepélyesebbé az operabált. Lévén szó két magyar intézetről, a püspök engedékeny volt, de hozzátette: csak abban az esetben adja az autót, ha alulírott vezeti. Ez számomra is érdekes volt, mert addig Nyugat kapcsán csak a naplementét láttuk.

Pénz hiányában magamhoz tettem egy habverő rézüstöcskét, egy réztölcséres öntvény darálót és egy 1614-ben Benkő hámorában, Nagyoláhfaluban öntött rézmozsarat. Gondoltam, hogy ezeket a szép darabokat elfeketézem, s ha kapok érte valamennyi schillinget, akkor már Ausztiában nem leszek a senki kutyája. Bejött a számításom, de erről majd máskor.

Elhagyva Váradot, a vámnál egyből kiszúrták a kacataimat, és a szúrós szemű vámtiszt rám kérdezett, hogy azok a tárgyak kié és miért viszem? Nem tudom megmagyarázni ma sem, hogy honnan jött a határozott válaszom, de szemrebbenés nélkül mondtam, hogy én viszem a művészeket Grazba és ahhoz, hogy előadják a Diótörőt (mert az ugye Csajkovszij stb.) kellenek ezek a kellékek (vagyis üst, mozsár és kávédaráló). A vámtiszt vagy operarajongó volt, vagy bunkó. Elengedett! A portékámból lett két színes Samsung TV, amiről akkor Romániában csak álmodni lehetett.

Ilyenkor Ó- és Újév tájékán a Diótörő és a Denevér előadása rendszeresen a színen van, de mit csináljak, ha nekem Csajkovszkijról a rézmozsaram jut eszembe?

Szász Ferenc: Ó- és Újtestamentum

2012-01-06T14:57:00.003+02:00

2012. 01. 03 Ó- és Újtestamentum Szász Ferenc

(Coscodar György emlékére, aki szabadulása napján ismeretlen körülmények között halt meg a dévai börtönben)
olvasandó Zsidók 2,12-18
tentamen
búcsúzok apámtól akivel olyan erősen szerettük egymést és
akivel sok boldogtalan napot éltünk együtt és akivel
megéltük azokat a keserves szomorúságokat hogy
elvesztettük három év alatt a három leánytestvéremet előre
máriát utána klaudiát és utána lucsikát akik után még az
anyám es elment ürmösre és elhagyott de mind ez után az
én édesapám nem hagyott el és a jolán nagymama és a
józsef nagypapa segítségével felneveltek amely után nem
volt elég a szomorúságból hát az életsors úgy hozta a
helyzetet hogy még a börtönök miatt is sokszor megváltunk
egymástól de a reménységünket úgysem vesztettük el de a
sors úgysem elégedett meg a börtönbe vitték és utána
elvesztettük a hálánktevőnköt amelyeknek nem is volt idő
megköszönni a háláinkat mert elmentek oda az örök hazába
ahol lehet hogy meg fogom találni és meg tudom köszönni
egyúttal most meg tudom köszönni apámnak innen ahol most
vagyok az utolsó szándékait mert rendbeszedte a házamot
bebútorozta minden beléjevalójával - - -
(szünet, ahol a szerző önmaga esendőségére ráébred)
és úgy várta hogy szabaduljak börtönyömből amely
után vegyen kocsit nekem és vásároljon árut és adjon pénzt
hogy kezdjem meg az életet hogy utána lehessünk többet
együtt de akkor is a sors megmutasztotta csak a legszomorújabb
oldalát mert a szabadulásom nem ebbe a keserves világba hozott
hát elvitt engem abba az örök hazába ahol egyszer valamikor
találkozni fogunk.........................................................................
búcsúzok mostohaanyámtól máricsikától aki az utóbbi időben erősen
jól gondolkodott rólam és amelyiket tiszteltem és szerettem
búcsúzok anyámtól máriától amelyikről nem mondhatom
hogy nem szeretett mert a mikor a házába mentem jól fogott
és a tömlecben felkeresett búcsúzom mostohatestvéremtől
máriusztól és ennek feleségétől adinatól amelyiket még
nem ismertem meg búcsúzom mostohatestvéremtől annától
amelyiket ugyanúgy szerettem búcsúzom grúja nagypapámtól
és arany nagymamámtól búcsúzom effelőli nemzetségtől
búcsúzom nénémtől és keresztanyámtól máriától amelyiket olyan
erősen szerettem és ő is szeretett és sokszor háláját
kóstoltam búcsúzom ennek férjétől bátyámtól dzselutól
akiket olyan jól szerettem mert erőssen tisztességes volt
velem szemben és amikor a házába mentem azt se tudta
hogy fogadjon búcsúzok nénémtől matildtól amelyiket olyan
erősen szerettem és sajnáltam és amelyik ugyanolyan jól
fogadott és mindig tiszta szívből veszekedett velem hogy
legyek rendes gyermek amikor sokszor rosszat csináltam és
ő örökkétig veszekedett és jóra tanított búcsúzok ennek
férjétől ferenc bátyámtól amelyik olyan rendes ember volt
velem szemben búcsúzok herni nénémtől és máriusz
bátyámtól amelyikek olyan erősen szerettek és sokszor
segítettek és sokszor pártomat fogták búcsúzom unoka-
testvéremtől szorintól amelyikkel együtt nevelkedtünk és
sokszor sírtuk el a nehézségünket búcsúzok ennek a
családjától adriánától gyermekeitől szorinkától józsefkétől és
juliskától búcsúzok unokatestvéremtől dezsőtől
amelyikkel nevelkedtünk és mind a testvérek voltunk
együtt úgy egyeztünk mert münköt majdnem a hármunkat
az öregek jolán mama és jolán papa neveltek és sokszor
sírtunk egymás nehézségein búcsúzok ennek feleségétől
ellától amelyik ugyanúgy szeretett mint a testvérit
búcsúzom ennek gyermekeitől andreától annamáriától és
dezsőkétől búcsúzom unokatestvéreimtől jolántól emrikétől
romikától krisztinától andrádától és ezeknek a családjuktól
amelyikeket olyan erősen szerettem búcsúzom unoka-
testvéremtől ferikétől mónikától amelyikeket ugyanúgy tiszteltem
búcsúzom a gyermekektől szilviutól emma unokatestvéremtől
amelyiket szerettem és tiszteltem búcsúzom ennek férjétől
amelyik egy jó lelkű ember búcsúzom gyermekétől emesétől
búcsúzok gyula unokatestvéremtől amelyiket olyan erősen szerettem
és a feleségétől s a családtól lálé unokatestvéremtől
amelyiket olyan erősen szerettem és ő is szeretett engem
búcsúzok rózsi unokatestvéremtől amelyiket szerettem és sajnáltam
búcsúzok klári unokatestvéremtől amelyiket olyan erősen szerettem és imádtam
búcsúzok ildikó unokatestvéremtől amelyiket olyan erősen szerettem
búcsúzok a rokonaimtól és az egész családtól búcsúzok
keresztapámtól ghitatól és ennek családjától búcsúzom
szomszédjaimtól és barátaimtól búcsúzok azoktól akiknek a
nevét nem említettem - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -é
appendix
...szeretném innen ahonnan vagyok ha az én apám meggondolkozna
hogy nem szeretném innen látni hogy elhanyagolja magát
és a hátramaradottakat jó lenne és hogy meggondolná az utóbbi időben
sok a gyász és a szomorúság elég az egész családnak és magam után
a család is azt szeretné legyen már ott az ideje hogy elég
mert mind az egész család keserves szívekkel megérti
hogy ennek meg kellett történülnie és meg kell vigasztalni minden bajtól
legyen vége és az idő gyógyítson be mindent szeretném ha
szeretnétek egymást úgy ahogy szerettelek idáig és ha a rokonyok
ne hagynátok az én apámot megint az italnak nekifogni
gondoljatok arra hogy én mind szerettelek szeretlek
testvérek vagyunk mü az egész család egy család vagyunk
és ennek a családnak idáig kemény talpa volt
és nem kell megengedni hogy szétmenjen
gondoljatok arra mennyi nehézségen mentetek át ez idáig és lábon
testvéri szeretők voltatok és ha ügyeltek egymásra
s egymást örökkétig megpártoljátok akkor lábon marad a család
ez útval azt kívánom hogy úgy képzeljétek magatokat
mind egy nagy család - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(Brassó, 1999)

Máthé Sándor: Boldog nép

2012-01-02T14:43:00.002+02:00

2012. 01. 02. Boldog nép Máthé Sándor

Ilyenkor újév elején így köszöntjük egymást: boldog újévet! Sokszor mondjuk, mégsem sablonos, mert hiszem, hogy őszinte kívánság van benne. Valljuk meg, jól is esik. Szomorúak vagyunk, ha elmarad, különösen valaki olyan részéről, akitől nagyon vártuk.

A kérdésem az, hogy tudjuk-e mi van e kívánságban, egyszerűbben: mi a boldogság? Sokat írtak már, s bizonyára fognak még írni a boldogságról, és azt hisszük könnyű elmondani, hogy mi is az. Ám a boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, ami nem látszik, amiről nem beszélünk, s amit nem is lehet elmondani.

Az ókori görögök szerint a boldogság olyan állapot, amelyben az ember felülemelkedik minden szenvedésen, a földi élet fáradtságán és gondján. Boldognak nevezték azokat, akik gondtalan, harmonikus életet éltek.

Seneca, az ókor nagy gondolkodója mondja: „Az a boldog, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában… Hát tanulj meg örülni! (…) Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon... Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog… Amiről én beszélek, az a felszínröl nem látható, és bensődben derül... Szórd szét, ami csillog, az igazi jóra vesd tekinteted: örülj a magadénak. Az igazi jóra kockázat nélkül vágyódhatsz. Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha szándékaid becsületesek, cselekedeteid helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik, és megtagadod a véletlen ajándékait, akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton, azon az úton, amit életnek nevezünk...”

„Boldog nép az, amelynek az ÚR az Istene! – mert annak jól megy sora. (Zsolt 144,15)

Így légy boldog te is, s menjen jól sorod az újesztendőben!

Rácz Mária: Újévi

2012-01-01T13:06:00.002+02:00

2012. 01. 01. Újévi Rácz Mária

Boldog, békés új esztendőt, kedves Olvasó!

2012. január 1-et írunk. Egyesek szerint ez már a világvége éve, mások szerint a lehetőségeké... Nem tudom, mit jelent számodra az idő, hogyan érzékeled, milyen belső órával méred homokként elfolyó perceit, de most arra kérlek, tégy úgy, mintha kicsit megpihenne ez a megállíthatatlan, mindent átfogó erő. A koccintások, a tűzijáték és a baráti üdvözletek zaja után hallgasd most az év első napján, a késői ébredéssel Rád boruló csendet! Hagyd, hogy a bőséges koszttól túlterhelt test és az ünnepvarázslás gondjaitól fáradt lélek megpihenjen! Talán már számba vetted az elmúlt időszak történéseit, lehet, hogy már terveket is szőttél a jövőre – mindez nagyon helyes. Most nincs más hátra, mint hogy átengedd magad a körülötted és benned lassan elterülő békességnek, csendnek, nyugalomnak. Merítkezz meg az új kezdet tiszta örömében, kényeztesd magad kedved szerint forró fürdővel, frissítő itallal vagy könnyű csemegékkel. Hagyd a holnap gondjait a holnapra, most csak örülj, hogy élsz! Engedd magad megpihenni a nagy, biztonságot nyújtó, puha tenyerekben, melyek eddig is óvtak, s ezután sem engednek ismeretlen mélységekbe zuhanni. Aztán amikor már teljesen megnyugodtál, engedd továbbhömpölyögni az Időt, mely medret szab emberi életünknek.

2012. január 1-et írunk. Boldog, békés új esztendőt, kedves Olvasó!

Andorkó Attila: Új évre

2011-12-30T20:58:00.000+02:00

2011. 12. 30. Újévre Andorkó Attila

Amikor az Óév végsőt rugaszkodik

Szegény Szilveszterbe belekapaszkodik.

És még utoljára, istenigazából,

Szilveszter éjjelén kirúg a hámfából.

Újesztendő napján, pirkadatkor reggel

Régi szokás szerint ünneplő sereggel,

Ahogy reánk hagyták törvénybe az ősök

Kapuról kapura járnak a regösök.

S ahogy reánk maradt évszázadok óta

Minden ablak alatt felcsendül a nóta:

Kíván a gazdának erőt, egészséget

Jó munkát, bőséget s főleg békességet!

Pattog a sok ostor, porka havak hullnak

Végig a faluban nagy-nagy tüzek gyúlnak.

Búcsúzik az Óév, várjuk a jövendőt.

Emberek! Megértünk még egy Újesztendőt!

Most hogy az Újévnek neki rugaszkodunk,

A 2011-esnek immár búcsút mondunk.

Erős bizalommal várjuk a jövendőt

Bort, búzát és békés, boldog Újesztendőt!

(Széllyes Sándor)

Közzétette Andorkó Attila, akinek az édesapja jegyezte le a fenti köszöntőt a ‘80-as években. Szerzője és akkori előadója Széllyes Sándor volt.

Pál János: Karácsony után

2011-12-30T20:56:00.002+02:00

2011. 12. 29. Karácsony után Pál János

Máté evangéliumának elbeszélése szerint Jézus születése után három napkeleti bölcs látogatott Jeruzsálembe és holléte felől érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya?” – kérdezték. „Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” A bölcsek látogatása az újszülöttől hatalmát félteni kezdő Heródes fülébe is eljutott, ezért titkon magához hívatta a bölcseket és így szólt hozzájuk: „Menjetek [...], s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” A csillag által vezérelt bölcsek végül megtalálták az újszülött gyermeket, majd hazatértek otthonaikba.

Távozásuk után József álmában utasítást kapott, hogy családjával menjen Egyiptomba, mert Heródes a gyermeket meg akarja ölni.

Karácsonykor mindannyiunk lelkében meg-, illetve újjászületik az Isten képmására teremtett ember. Parányi csecsemő, de vajon megéri-e valaha a felnőttkort?

Érdemes elgondolkodni, hogy nálunk miként folytatódik a karácsonyi történet. Otthont, lehetőséget adunk-e a megszületett gyermeknek, vagy pedig Heródesként száműzzük életünkből, környezetünkből a jót, az emberit?

Az eljövendő esztendő választ fog adni erre a kérdésre és csalhatatlan tükröt tart majd előnkbe: volt-e jelentősége, értelme ünneplésünknek, vagy csupán alkalomként szolgált képmutató jótékonykodásunknak, magamutogatásunknak.

Moldován-Szeredai Noémi: Ajándék

2011-12-28T12:00:00.000+02:00

2011. 12. 28. Ajándék Moldován-Szeredai Noémi

Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.

Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.

Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.

Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.

Szabó Előd: Bölcsek

2011-12-27T12:14:00.002+02:00

2011. 12. 27. Bölcsek Szabó Előd

Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.

Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.

Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.

Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.

A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?

Szász Ferenc: történelmi lecke senkiknek

2011-12-26T18:07:00.002+02:00

2011. 12. 26. történelmi lecke senkiknek Szász Ferenc

mindent az utcán szedtünk fel

vagy ott tört ki belőlünk

kísértet frantzúz nyavalya

előttünk és mögöttünk

kirázott mint idült betegség

kényes polgárt tömegszálláson

első szerelmünk agóniája

vétlen s véletlen találkozáson

s még csak szűzek se immár

fejünkben történelemkönyvek

időtlen idétlenségünk

szipogtuk is taknyot és könnyet

s körben keringők utcák lányok

cselédkék profi kurtizánok

le- és felszólítottak csókra utolsó vérre

barikádra ingyen tereferére

az első lövést még fel se vettük

hinni se mertük kiérdemeltük

egyre másra hulla kiderült mégis

igazán vérzel mások sebétől tésis

s mikor a tűzoltókocsi visszavonult

és tank a tankkal eltanakodott

mikor a mentők is elmenekültek

s kukások álltak be dögösöknek

akkor hasított kiégett tudatunkba

bevettük megint s megint utolsó sorba

az évezred végén a régi cselt

a forradalom velünk kitelelt

talán az évfordulók egybeesése tette

hogy karácsony a kártyát megkeverte

s olyan mindegy azóta mit csinálsz

egzitálsz disszidálsz vagy aktiválsz

(Brassó, 1989)

Tófalvi Tamás: Ajándékok

2011-12-26T18:06:00.002+02:00

2011. 12. 25. Ajándékok Tófalvi Tamás

A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.

Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.

Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.

Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…

A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!

Makkai-Ilkei Ildikó : Karácsony

2011-12-25T07:40:00.002+02:00

2011. 12. 24. Karácsony Makkai-Ilkei Ildikó

Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.

„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.

Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!

És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”

Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.

Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?

Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?

Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)

Nagy László: Karácsonyi kaktusz

2011-12-23T18:41:00.000+02:00

2011. 12. 23. Karácsonyi kaktusz Nagy László

Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.

Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.

A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.

Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!

Szász Ferenc: H A Z A F O S Z L Á S

2011-12-22T14:53:00.000+02:00

2011. 12. 22. H A Z A F O S Z L Á S Szász Ferenc

mentőautók sivítnek a semmibe

törpepólya kedvesnővér ölibe

szerelemnél árvább csak a jó isten

ne félj többé rámruházott bilincsen

daloseszti

veress kakas háztetőnkön nem hajnal

piros csövet talált ma az arkangyal

vérirat űrlapja sárlik

fehéredve új hazákig

freskódal

éjféltájban megszólalt a telefon

ámerika tengerintúl galattyol

beleszólt a jó istenke

viaszolja bal füledbe

blablahon

ország világ vén deákja reszketve

izzad vért a kapualjba fektetve

gázol rajta téli zápor

józanodik a halálból

csibate

hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj

sose hitte hogy még egyszer talpra áll

gumibottól félig meddig kinyúlva

pulzusához a doktor úr mélt nyúlna

muszájból

isten bizony ez a műfaj ballada

mécsese pár fuvallatnyi pálinka

nótája meg közönséges sárbocskor

szentistváni békebeli lóostor

bűbájos

már se hazám se országom se gagyám

istrángom és kötőfékem szivárvány

addig élek míg a világ kínom lesz

míg az égen egy fekete csillagnesz

visszhangzik

addig már csak teng e lélek

hol elalél hol feléled

síkvidéki parnasszusra

tér a költő hol a búza

parázslik

megroppantam a kárpátok gerincén

isten tudja innen lovam merre mén

tűzbe vettem négy lábáról béklyóját

zsebemből a megidéző cédulát

örökre

(1989 karácsonyán)

Orbán Erika: Mesterségem címere: papnő

2011-12-21T13:16:00.000+02:00

2011. 12. 21. Mesterségem címere: papnő Orbán Erika

Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez

Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.

Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”

Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.

Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!

Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.

Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.

Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.

Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.

Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.

Farkas Dénes: Szívküldi

2011-12-20T19:07:00.002+02:00

2011. 12. 20. Szívküldi Farkas Dénes

Nézem a televíziót, mert hát, mit csináljak? Annak a logikának a mentén, ahogy a gyermek Kányádinak megfogalmazta, hogy mi a vers – a vers az, amit mondani kell –, ugyanígy én is azzal a megállapítással áltatom, nyugtatom, idegesítem magam, hogy a televízió az, amit nézni kell.

Megy a szívküldi kosara, s csöpög belőle a szirup... Kiábrándító, amikor mindenki a legdrágább, aki a szívküldinek az alanya. A nagymamák dalt küldenek a legdrágább unokának, aki lehet, hogy pontosan szopik. Arról nem is akarok csevegni, hogy milyen ízléstelen, amikor halotti évfordulóra szól a nóta, vagy a párok egymás melletti fotelből gargalizálják érzelmeiket a világűrbe, mely lecsapódik a szobámban, mert ugyebár nézni kell.

Ha a televízió az, amit nézni kell, hát nézem! Tamás Gábor énekel. A tegnapelőtti adásban olyan kopasz volt, hogy a legyek leszállhattak volna akadálymentesen a fejére. Ma nézem a szívkosarat, s a művész úrnak meglepő, hogy milyen ritka szép haja lett. A „beszőrösödés” a pubertásban sem megy ilyen hamar. Azt, hogy ezt miként csinálta, nem tudom, de nem is rám tartozik. A hangja olyan szép, hogy a „jónép” félig lenyűgözve a hang karizmájának hatása alatt áhítja a „szépséges Hargitát” vagy az Erdélybe hívogató szépséges „jere velem”-et. A frizura van-nincs esete enyhén szólva egy piperkőc dolog, de itthonélési kívánalmaival engem ne traktáljon senki! Meglepő az a statisztika, hogy ennek a szirupos adásnak mekkora a nézettsége!

Edgar Lee-nek van egy sírkő antológiája, melyben a sírkövek felirataiból azt a következtetést vonja le, hogy a feliratokban sokkal több az olcsó önemlékállítás, mint a halottra való utalás. A kívánságkosárba való betelefonálás igénye az önszirupozás, megspékelve nótaszóval.

Ezt a morfondírozást karácsony előtt néhány nappal jegyeztem, s szomorúan állapítom meg, hogy a külsőségek mennyire lekörözték a lényeget. Nézem a boldogságot hintő szívküldi kosarat, s azon morfondírozom, hogy ez a lekopaszodott világunk miként szőrösödik…

Lőrinczi Lajos: Isten fiai

2011-12-19T17:57:00.000+02:00

2011. 12. 19. Isten fiai Lőrinczi Lajos

A szegénylegény szerencsét próbálni indul, tarisznyájában hamuban sült pogácsával. De csak úgy érheti el az üveghegyeket, csak akkor hozhatja fel az Óperenciás tenger mélyéből a gyöngyöt, akkor nyerheti világszép királylány kezét, és a fele királyságot, ha újrarakja az összedőlt kemencét, megmetszi a gazos szőlőt, kitakarítja a beomlott kutat, ha megeteti az egérkét, az éhező hangyát, kiszabadítja a lángokból a kígyófiút, és visszadobja a vízbe a partra került aranyhalat. Vagyis akkor lesz boldog, ha rendet rak, ha jobbá tesz, ha segít, ha cselekszi a jót.

Mert az úton, amelyen végighalad, mindenki segítségért kiált. A segítségnyújtás az ő próbája. A világ körülötte lévő kicsi részének a megjobbítása cserébe elhozza számára, és sokak számára a boldogságot.

Vak, aki nem látja maga körül a beomlott kemencéket, az elvadult szőlőket, a beomlott kutakat. Süket, aki nem hallja maga körül a hangyák, a kígyófiak, az egérkék, az emberek panaszát, jaját, sóvárgó vágyakozását. Elvakult, megsüketült testi ember.

Mert a teremtett világ ma is sóvárogva vár.

Mert a teremtett világot megrontotta a jónak teremtett ember, akire Isten rábízta a föld állatait, a vizek halait, az ég madarait, hogy uralkodjon (hordozzon felelősséget értük, vigyázzon rájuk!) rajtuk.

Ezért ezt a megrontott világot az embernek kell rendbe hoznia! Lépésről lépésre, a maga holdudvara körül, ahogy a szegénylegény a mesében.

„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19) – mondja Pál apostol. A lelki emberek megjelenését.

Valljuk, Jézus Isten legjobb gyermeke. Most, karácsony előtt, Betlehem felé fordulva, elsősorban az ő „megjelenését”, megszületését várja a keresztény világ, aki Isten által elküldött példa, aki mestere annak, miként lehetünk Istennek fiai.

A teremtett világ akkor elégíttetik ki, a karácsonynak akkor lesz értelme, ha Betlehem a mi lelkünk lesz, ha arra fordulunk, és megszületik benne az az Istengyermek, aki akar kemencét újrarakni, kutat kitisztítani, fákat megpucolni, hangyát, egeret megetetni, halat vízbe visszadobni, kígyófiút tűzből kimenteni.

Ekkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk, és miénk lesz a mennyek országa.

Sándor Szilárd: karácsonyi kutak

2011-12-16T19:46:00.000+02:00

2011. 12. 16. karácsonyi kutak Sándor Szilárd

kiöntenek a kutak az udvarra
elöntik a szobákat és az utat
s majd összefoly minden víz
kutak vize mossa le a szürke port
lemossa a sarat s majd a pálló párát
elmos minden szemetet mindenről
mikor már egészen tiszta lesz e kinti világ
lassan visszaapad a víz a kutak mélyére
mintha semmi sem lett volna előtte soha
mondjátok el a nagy titkot:az idén karácsonykor is
minden mély kút kiönt majd és lemos minden port
minden felszínes szemetet - s majd visszaapadnak ..

Lakatos Sándor: A biztos pont

2011-12-15T06:09:00.001+02:00

2011. 12. 15. A biztos pont Lakatos Sándor

A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.

11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.

Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.

Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.

„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)

Szász Ferenc: a névelők és kötőszavak titkaiból

2011-12-15T06:08:00.000+02:00

2011. 12. 14. a névelők és kötőszavak titkaiból Szász Ferenc

levágattatott

a hízott bornyú

így

névelősen

a kecsgidók mekk

kegyelmet nyertek

a példázatban

amelyet annyian unnak

már ez se semmi

az atya nyilván

fiai kedvét tette

ítélt s mérlegelt

nagy szomorán

hogy boldog volt-e

maga kenyerét szegte

(2011)
2011. 12. 13. Adventi

Rácz Norbert: Adventi mezőgazdálkodás

2011-12-13T05:31:00.002+02:00

2011. 12. 13. Adventi mezőgazdálkodás Rácz Norbert

A földműves ekével mélyen belehasít a föld testébe, hogy elvesse az új kenyér reményét jelentő magot. Izzadtságával öntözi, izmaival gyúrja a gyakran kemény és gazos földet, míg a sok munka után végre kész a talaj arra, hogy befogadja a magot. Majd alkalmanként kijár, megnézi a szárba szökkenő, növekedő vetést, közben figyeli az idők jeleit, és sűrűn imádkozik Istenhez, hogy ne jöjjön semmilyen csapás, legyen elég eső, de azért ne essen mérték felett az égi áldás, süssön a Nap, de azért ne égesse ki a zsenge növényeket. Ha tehetné, leheletével simogatna meg minden egyes szálat, hogy a hőséget könnyebben átvészeljék, vagy ha lehetősége lenne, maga is esővé válna, s áztatná a barázdát. Lesi az ég és föld jeleit, kémleli a láthatárt, s közben, megállás nélkül imádkozik, hogy minden rendben legyen. Végül pedig, a megfelelő időben, amikor óarannyá érett a vetés, újra beleveti magát a táblába, hogy learassa munkája gyümölcsét, s biztosítsa magának és a hozzátartozóinak az életet egy újabb évre. Közben pedig ujjong, örvend, s ha ideje megengedi, miközben letörli homlokáról a verejtéket, feltekint az égre, s egy sóhajtással hálát mond Istennek, aki vele együtt dolgozott, aki növelte a magot, meghallgatta az imát, erőt és hitet adott az embernek.

Advent idején ugyanez a mezőgazdasági folyamat végbemehet az emberben is. Először a várakozás zsongással teli időszakában, amikor minden a felkészülésről és a tettről szól, fel kell szántanunk életünk földjét, amit sokszor benő a gaz, amely durvára és rögösre keményedik a mindennapokban, vagy amit szárazzá aszalt a sokéves terméketlenség. Először bele kell szántanunk magunkat e szellemi ugarba, fel kell hasítanunk a felszínt, hogy a lelkünk készen legyen az ünnep befogadására. Még ha fáj is, bele kell vájnunk önnön létünkbe, hogy eltűnjön a megannyi gaz, s életünk felmutassa termő oldalát. Aztán magunkba kell elvetni az igazságra való törekvés magjait, a szembenézés révén, s meg kell fogadni az őszinte jobbulás szándékát, majd sűrűn, őszintén, mint akinek az élete forog kockán, úgy kell erőt és segítséget kérni attól, aki a termést adja.

Talán így ha megérkezik az ünnep, s megszületik a Gyermek, bennünk pedig megérik a vetés, várva azt, hogy learassuk karácsony édes, jövőt hirdető, örömteli és varázslatos ünnepének termését.

Fekete Levente: A Messiás hozzád is érkezik

2011-12-12T17:43:00.002+02:00

2011. 12. 12. A Messiás hozzád is érkezik Fekete Levente

A Messiás nem paripán érkezik

az alvó búzamezőkre.

Nyomában új életre fakad a mag,

a fagyos kenyérbölcsőben.

Megérinti a fák lombtalan ágait,

a fázó szíveket,

születni akaró új remények ígéreteit,

árván maradt, üres madárfészkeket.

A Messiás hozzád is érkezik,

csendesen ajtódon bekopog,

s mire kinyitanád csodálkozva,

a szívedben rádmosolyog.

Szász Ferenc: torony a tóban

2011-12-11T11:38:00.003+02:00

2011. 12. 11. torony a tóban Szász Ferenc

torony a tóban

ékezet ikrásítja

halraj ezüstje

akár a holdfény

víztükrök mélyét szántva

vérzik a jelző

markolj a porba

keresztút melegébe

izzadt tenyérrel

s megnyíló öklöd

sarában kivirágzik

nefelejts vérrög

(Bözödújfalu, 1992)

Farkas Dénes: Tűnődés

2011-12-10T15:48:00.000+02:00

2011.12.10. Tűnődés Farkas Dénes

A '89-es rendszerváltás után sok helyen nagy takarítást végzett az új, de még nagyon képlékeny hatalom. A jelenlegi állaga is nagyon képlékeny, de merném hasonlítani a „kiköpésre” váró rágógumira. A román demokrácia átment világi várakozásba.

Adventben van a keresztény világ. Vajon demokráciánk a világi koordináta-rendszerben, az „ad veniro” (jönni fog) meddig késik és hol vesztegel? A nagytakarítás látszata után beállt a boomerang-szindróma, s ma sem tiszta, hogy mi maradt meg az átkosból, sőt, úgy látom, hogy hordalékaival ma is állandóan gyülemlik a hitványság.

A rendszerváltás a hajdani Vallásügyi Államtitkárságot is elérte. Megkezdődött a „purifikálás” és az elnyomó hivatal egy pillanat alatt felére zsugorodott, s munkatársi, segítségnyújtási intézménnyé vedlett át. A segítségnyújtás milyensége mára letisztult, s annak anyagi vetületei ott vannak a kupolák alatt, melyeknek se szeri se száma, csak még várják az antikolást.

A hajdani „departament” emberei között néhányan megmaradtak, köztük egy számomra igen-igen barátságos régi úr is, akinek a kezébe helyezték – rövid időre – a kenyeret és a kést is. Akkoriban az Unitárius Egyház gazdasági ügyosztályán dolgoztam, és barátommal, munkatársammal gyakran „hazulról” mentünk ügyeket intézni, ami legfőként pénz-kunyizásból állt. Gyakran sikerült jónak minősíteni a kiszállásunk hozamát, mert olyan is volt, hogy kicsi egyházunknak sikerült öt tanácsosi kongruát kieszközölni, ami abban az időben nagyon nagy dolog volt!

Szép lassan – gondolom, hogy a „doxák” nyomására – kezdett burjánzani a lehetőség, melyből mi is, mint magyar unitárius egyház morzsázgattunk, s vallásoktató, kórházlelkész s még valami – ami addig nem volt – létesülhetett a mi berkeinkben is.

Amiért a fenti unalmas szövegemet leírtam, az azért történt, mert az a finom úriember egyszer tőlem azt kérdezte, hogy: nektek börtönlelkész állás nem kell? Andrási Gyurkával úgy meglepődtünk, hogy sokáig csend és válasznélküliség követte a felvetést. Ha nem tévedek, én szólaltam meg, és megkérdeztem, hogy annak mit kell csinálni?

Később tudtam meg, hogy a „doxáknak” több tucatra való efféléjük is van. Nem zárom ki azt sem, hogy csinálnak majd olyan lelkészi állást is, aki az űrhajósok lelkigondozója lesz. Isten segítse! Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy az a sok tucat ortodox „börtönpópa” hogyan örvend annak, hogy a hívei gyarapodnak, és ezt az „előmenetelt” miként foglalják imába? Ámen!

Sándor Szilárd: A harmadik adventi gyertyafényre várva

2011-12-09T05:29:00.002+02:00

2011. 12. 09. A harmadik adventi gyertyafényre várva Sándor Szilárd

Homokszemű hold hajnala virrad ma.

Sivatagban a sár a legnagyobb öröm.

Lelkem mélyén a jó remény pirkadna,

Ha szempillám alatt össze nem töröm.

Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad,

Itt simul érdes tenyeremben és itt marad.

Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén,

Zöld koszorú világít gyetyafények éjén.

Homokszemű advent, sáros gyertyaláng!

Bár összeomolhatott benned egy világ ,

– Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal –

Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod.

Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod,

Adventi fohászt felszívó sóhajjal.

Sipos Mónika Rebeka: Meddig örülhetünk?

2011-12-08T06:41:00.002+02:00

2011. 12. 08. Meddig örülhetünk? Sipos Mónika Rebeka

Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!

Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.

Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.

Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.

Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.

Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!

ÖRVENDEZZETEK!!!

Dimény József: Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés

2011-12-07T19:50:00.002+02:00

2011. 12. 07. Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés Dimény József

Ez a törvény kimondja, hogy olyan mértékben érezzük jól magunkat, amennyire mi irányítjuk a dolgokat életünkben. Önmagunkat úgy tudjuk irányítani, ha van bennünk önkontroll, vagyis gondolataink által irányítunk. Gondolkodásunk vezérli érzéseinket, érzelmeinket és cselekedeteinket.

„Mindaz, amit elértünk, vagy a jövőben elérünk, az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye.” (Brian Tracy) Ez azt jelenti, hogy a világot olyannak látjuk, amilyennek mi akarjuk. A világ olyan amilyen. A bennünk levő hangulat, érzelem határozza meg, hogy milyennek látjuk. Ha megvan a belső békém és nyugalmam, a világot jónak, kiegyensúlyozottnak, boldognak látom. Ha feszült, nyugtalan és ideges vagyok, a világot is ilyennek látom. Ha ezen változtatni akarok, először a lelkiállapotomat kell rendbe hoznom.

Lelki életünk állandóan fejlődik, változik. Az önmagunkról alkotott képünk – énképünk és a világról alkotott képünk –, világképünk változik, amint új információk érnek bennünket. A gyermeknek, a kamasznak, a 20 évesnek, a felnőttnek, az idősnek más az énképe és világképe. Ez a „valamivé válás pszichológiája” Ezt a folyamatot akkor tudjuk irányítani és ellenőrizni, ha vannak céljaink és a változás ezekhez visz közelebb.

A valamivé válásnak két akadálya van:

1. Az állandóság utáni vágy. Ösztönösen ott van bennünk: azt szeretnénk, hogy semmi ne változzon. Eddig is így csináltuk, ezután is így csináljuk! A gond az vele, hogy rugalmatlanná teszi a gondolkodást.

2. A magatartás merevsége. Megrekedünk a kényelmi zónában, minden rutinná válik és ez megöli a fejlődést.

Mindezek elvezetnek ahhoz az erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Ez nem más, mint a szeretet hatalma. Ez formálja, alakítja a személyiségünket és sorsunkat. Mindent azért csinálunk, hogy szeretetet kapjuk, vagy pótoljuk a szeretetet hiányát. A konfliktusok a szeretet hiányából erednek.

A hét lelki törvényt azért kezdtem el tanulmányozni, és azért osztottam meg veletek, mert tudom, hogy mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Mégis egyesek jobban eligazodnak az életben – és ez nem iskolai végzettség függvénye –, mások kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy életünk jól alakuljon? Felismerni és használni a lelki törvényeket. Érteni, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon hat ránk és befolyásolja egész életünket. Minden számít! Legyen bátorságunk, megtenni a szükséges lépéseket. A fejlődés mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is és száraznak maradni is, egyszerre!

Farkas Dénes: Nagy vagy kicsi?

2011-12-07T06:01:00.002+02:00

2011. 12. 06. Nagy vagy kicsi? Farkas Dénes

Egy kedves öregfiú barátom nyugdíjba menetelét ünnepelte a falu népe Kövenden, jó sok évvel ezelőtt. Kiss Zoltánról van szó, aki egy életen át e falunak papja volt. Fiatalon egy kevés ideig Abásfalván kezdte a pályát, ahol a fiatal jóképű szőke pap láttán nagyot dobbantak a lányszívek, annál is inkább mert kellemes hangjával és modorával érdeklődést felkeltő ember volt. Az hogy keze, esze nyomán épült fel az impozáns kultúrház, az csak hab volt a tortán.

Az említett ünnepségnek én is részvevője voltam, s a kövendi kultúrház nagytermében sok kedves ember jelenlétében méltatták Kiss Zoltán érdemeit. Röpködtek a pohárköszöntők, egyik a másik után, hiszen „Zolti bácsinak” vitathatatlan érdemei voltak a pályán. Szeme és keze előtt-alatt nőtt fel a falu, melynek minden rezzenését tudta. Nagyon szívélyes és jól társalgó házigazda volt. Az egyik pohárköszöntős – sorolván az ünnepelt érdemeit – a nevére való utalással állapította meg, hogy: „Te nem kis Zolti voltál, hanem nagy!” Ahogy hallgattuk a „papi szájmuzsikát” Nagy Ferenc, a segesvári paptestvér halkan megjegyezte: „ennek a logikának a mentén, amikor én megyek nyugdíjba, akkor a nagy Ferencből ejsze kicsi Ferikét csináltok”.

Szombaton 16 ifjú lelkész életére és munkájára kértük Isten áldását. Az ünnep másnapján jutott eszembe a fenti, kis adomának vehető történet.

Az ünnep kedves pikantériája az volt számomra, hogy ott láttam Nagy Ferencet, aki még mindig gyülekezeti lelkész! Az Isten is segítette, mert Ő sem lesz „kicsi”. Az ifjaknak adja Isten, hogy legyenek nagyok, nagyok... s még nagyobbak!

Rácz Mária: Születésnap

2011-12-05T05:25:00.002+02:00

2011. 12. 05. Születésnap Rácz Mária

Egyik ismerősömtől hallottam, hogy amióta ő maga is gyermeket hozott a világra, átélte a vajúdás és a szülés fájdalmait és szépségét, sok minden átértékelődött benne. Azóta minden születésnapján felhívja telefonon a távolban élő édesanyját, felköszönti, és megköszöni, hogy megálmodta, megszülte, gondoskodott róla, felnevelte, és máig szeretetében őrzi. Nagyon szép és követendő szokásnak tartom, hiszen a születés – mint életünk legtöbb történése – nem magánügy és nem egyszemélyes esemény: részt vesz benne a megszülető gyermek, az édesanya, az édesapa, az egész család és az újonnan érkezőt befogadó tágabb közösség.

Tegnapelőtt legkisebb fiunk első születésnapját ünnepeltük. Csak mi, mert ő még nem érti, miért villog egész nap a vaku, miért teheti bele a kezét a tortába, miért érkeznek a látogatók, akik széles mosollyal fordulnak felé. Belőlem feltódultak a szülés emlékei. Izgatottan lestem, mikor ér az óra kis- és nagymutatója olyan helyzetbe, mint azon a decemberi éjszakán. Úgy éreztem, mintha ott és akkor egy kicsit én is megszülettem volna: újra anyává váltam, Isten végtelen szeretete által felfoghatatlanul nagy ajándékban és áldásban részesültem.

Érdekes módom ez a számomra ilyen önértékelősre sikerült nap egybeesett egy másik jelentős eseménnyel: az Erdélyi Unitárius Egyház Zsinatával, ahol (velem együtt) 16 fiatal lelkészt szenteltek fel. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nagyon erős párhuzamot érzek a születés és a felszentelés között. Mindkettőben az isteni megjelenítődését látom, hiszen a Teremtő nyilvánul meg az újszülött érkezésében és a lelkészi életre és munkára történő áldáskérésben egyaránt.

Boldog születésnapot hát, kedves frissen felszentelt barátaim, társaim a lelkészi hivatásban! Adjon a Jóisten erőt a régen felvállalt, de most már hivatalosan is megpecsételt új élethez!

Máthé Sándor: A várakozás ideje

2011-12-05T05:24:00.002+02:00

2011. 12. 04. A várakozás ideje Máthé Sándor

Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.

Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.

Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.

Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.

Egy kis humoros történet jut eszembe:

János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.

– Mi történt. János? Mit keresel?

– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.

– Hát hol veszítetted el?

– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.

– De hát akkor miért itt keresed?

– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.

Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.

Bíró Attila: Téli falevél

2011-12-03T09:04:00.002+02:00

2011.12.03. Téli falevél Bíró Attila

(az itthon maradt otthontalanoknak)

fehér bársonyba öltözött a reggel

didereg árván a konok falevél

el kell engednem – rezzenő nesszel

ősanyám karját, törzsét, gyökerét.

maradtunk páran a zúzmarás ködben

időket kiálló hősies balgák

el kell felednem – rozsdázó bőrben

otthonom ízét, zamatát, illatát.

lakatlan korona korhadt ágainak

nem érzem többé bizsergő nedvét

el kell fogadnom – bár szemeim áznak

napjaim végét, múlásnak idejét.

(az eltávozott otthonélők válasza)

Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,

Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe

Föltámadt koroknak huzatos határit

Lépd át, szakadj le végre!

Van itt lent bőven gyönyör és rothadás

Taposott őseid hátán a sár.

Megfagyott gerincek márványtiszta fénye

Ragyogja vissza a tiszta kék eget.

Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,

Nincs itt már kín, teher és fájdalom.

S ha mégis ott maradnál, a rügyező ágon,

Röhögne rajtad millió zöld levél…

Makkai-Ilkei Ildikó: Névtelenek

2011-12-02T13:05:00.002+02:00

2011. 12. 02. Névtelenek Makkai-Ilkei Ildikó

December 1-e árnyékában nagyapám legidősebb testvére jut eszembe, akinek élete az I. világháborúba torkollt. Alig 19 éves volt, amikor kitört az első világháború. Valami arra buzdította, hogy a nagy eseményt biztos helyre jegyezze fel, így lett a családi Biblia egyik lapjából történelem. Idézem őt: „A nagy világ háború 1914. augusztus 1-én kezdődött, és minden negyven két évig való embert el vittek a ki egyszer volt katona. És akkor kezdették a sorozást a 19 évesektől fel negyven két évig azokat is a kik nem voltak katonák. Én sorozatra voltam 1915. márczius 5-én, és akkor be is soroztak homorod oklándon a honvédekhez és jelentkezni kellett Csík szeredába 1915. július 15-én.”

Ekkor kezdődött az az életút, melyet a viszontagságos történelmi idők ellenére fennmaradt levelek százából ismerhetünk meg. Besorozása után majdnem naponta küldött haza levelet, és hazakerültek azok is, amelyeket édesanyja, édesapja vagy testvérei írtak neki. Időrendi sorrendbe rakva a leveleket sok nehézséggel, keserűséggel megélt élet bontakozik ki előttünk, de ilyen körülmények között is a székely humor és jókedv gyakran tör utat magának a háborús reménytelenségben.

Néhány gondolat tőle:

„Kedves szüleim és testvéreim! Mily nagy öröm lepné meg az én szívem, ha ezen soraim a legjobb egészségbe találná szüleimet, mert nekem is most jó egészségem van, melynek párját kívánom a jó Istentől a maguk számára is.”

„küldjenek egy kevés hazait. Gyenge nagyon az étkezés, itt nem adnak húst, két nap hal, két nap nincs hús, tudják mennyire szeretem a halat, hogyha ők meg nem esznek engem, én meg nem őket.”

„nagy harcba voltunk egészen november 5-ig, már azt hittem, hogy most már nekem is végem van, de a jó isten megmentett. Hát mi voltunk a győztesek a muszkákon, mert mind megadták magukat, pedig ők sokkal többen voltak.

„anyám, álmomban nagyon sokat látom magukat, az úgy jólesik, mintha legalábbis igazán úgy lenne, hej pedig mily messzire vagyunk egymástól.”

1918 júniusában, az utolsó rohamokban életét vesztette.

Csak a levelei maradtak, s azok címzése: Magyarország, Erdély, Erdővidék, Vargyas.

Pál János: Siránkozás helyett

2011-12-01T10:18:00.002+02:00

2011. 12. 01. Siránkozás helyett Pál János

A múlt tapasztalatai, tanulságai nélkül építkezni ostobaság.

Népünk útját mégis így kövezik, „építik”. Még a süket is hallja, a vak is látja: a sok szitkozódást, a sok köpködést!

Nemzeti kisebbségi életünk a túlélés, megmaradás küzdelme is. Az elmúlt évtizedek számunkra a lét és nemlét kötéltáncát, a szakadék szélén való menetelést jelentették.

Jelenünk igen súlyos. Vajon tudunk-e eltávolodni a szakadéktól? Vajon tud-e a kötélnyi ingatag ösvény biztonságos úttá terebélyesedni? Hiszem, hogy igen! Ha a múlt tanulságaiból a megfelelő következtetéseket levonjuk, ha meghallgatjuk a „régiek” tapasztalatainak bölcsességét.

A török hódoltság, az osztrák uralom történelmünkbe rengeteg megpróbáltatást és pusztulást hozott. Tinódi Lantos Sebestyén a romlás okait imígyen ecseteli: „Aszt tudgyátok régtól fogva, magyarok/ Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,/ Egymásra kegyötlön agyarkodátok,/ Ki miá vesztétök nagyob részre országtok.” Több, mint két évszázaddal később Pálóczi Horváth Ádám Magyar felelet című költeményében pedig az osztrák „kakas” uralmának hátteréről rántja le a leplet, de egyben irányt is mutat: „Légy te, nem bánom, anyjok azoknak/ A minden szóra meghódolóknak,/ S mint amely lyánynak nincsen orcája,/ Minden új úrnak fekügy alája. Nem olyan vándor az én hűségem,/ Nem kapja tőlem azt ellenségem;/ Száz szabadsággal kenje bár számat,/ Fogytomig őrzöm aranybullámat.”

A megmaradás záloga a kezünkben. „Csupán” bírni és gyakorolni kellene az önvizsgálat, szeretet, bátorság és hűség erkölcsét – erre tanít a múlt Tinódin és Pálóczin keresztül!

Moldován-Szeredai Noémi: Gyermekek és szüleik

2011-11-30T05:37:00.003+02:00

2011. 11. 30. Gyermekek és szüleik Moldován-Szeredai Noémi

Időnk nagy részét töltjük el azzal, hogy szüleinkkel perelünk, gondolatban vagy kimondva. S most nem a serdülőkorú vagy a fiatal lázongására gondolok, hanem a felnőtt, családos nőkre és férfiakra. Mielőtt az olvasó felfortyanna, hogy „én már bizony nem, én tisztelem és szeretem szüleimet, soha nem szólnék ellenük semmit!” – hozzáteszem: akinek nem inge, az ne vegye magára.

Tehát, tiszteljük és szeretjük szüleinket, de: felnőtt emberekként sok mindent felróvunk nekik: hogy túl szigorúan neveltek, nem voltak mellettünk, mikor szükségünk lett volna rájuk, csak saját életükkel, betegségükkel törődtek, nem úgy szerettek, ahogyan kellett volna, nem álltak ki mellettünk, nem védtek meg, alkoholisták voltak, állandóan veszekedtek, megvertek, nem értettek meg, nem segítettek eleget, megkeserítették életünket, elhagytak, meghaltak… S a sort a végtelenségig lehet folytatni.

Sokszor folytatjuk és panaszkodunk rájuk. Felrójuk nekik gondolatban, ha már meghaltak, vagy nem merjük a szemükbe mondani, esetleg többé-kevésbé nyíltan a tudtukra is adjuk érzéseinket vagy csak frusztrációinkat. S mi haszna? Azt hiszük, hogy megváltoztatjuk őket? Azt gondoljuk, könnyebb lesz a lelkünk, ha kipanaszkodtuk magunkat? Másabb lesz, ha kiabálunk velük? Vagy eltűrjük, hogy ők kiabáljanak velünk?

Megfogadjuk, mi majd másként csináljuk! Ha ezen az úton járunk – a felrovás, panaszkodás, lázongás útján –, biztos, hogy ugyanúgy fogunk tenni, mint szüleink, mert ez az a viselkedési minta, melyet akaratlanul is megtanultunk. Megkérdezted édesanyádat és édesapádat, hogy miért így nevelt téged? Ha választ kaptál, szinte biztos, hogy a következő volt: Azért fiam, mert A LEGJOBBAT AKARTAM NEKED.

Elérkezett az ideje, hogy letegyük szüleink miatti frusztrációinkat, gyötrődéseinket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt, és egyszerűen szeressük őket.

Ürítsd ki lelkedet, édesapád és édesanyád iránt csak a szeretet és hála érzése legyen benned. Legyen ez a karácsonyi ajándékod számukra! Ha ez megtörtént, hirtelen megváltoznak, lelki szemeiddel másnak fogod látni őket, felfedezed a sok áldást és ajándékot, melyet általuk Istentől kaptál! Megváltozol te magad is! Igazán felnősz, s egyre több szeretetet tudsz szétosztani, esélyed lesz, hogy gyermekeid számára olyan legyél, amilyennek Isten lát téged.

Szabó Előd: Adventi fényforrás

2011-11-29T18:47:00.002+02:00

2011. 11. 29. Adventi fényforrás Szabó Előd

Az amerikai unitárius gondolkodó, Channing a vallásnak három fő oszlopát nevezte meg: ismeret, szeretet, cselekedet.

Az ismeretet a Biblia bölcsességként említi. Élettapasztalatot jelent, nyitott szemeket és nyitott lelket feltételez. Mindennek alapja az ismeret, a tudás, a bölcsesség léte vagy hiánya. Minden cselekedetünk vagy tétlenségünk, minden szavunk vagy hallgatásunk, magatartásunk, viselkedésünk erre alapszik. A bölcs ember az, aki nemcsak megtapasztalt sok mindent életében, hanem levonta a helyes következtetést: az Úr csodálatos, szent hegyén élünk, életünk az Ő ajándéka, s mindaz, ami fontos és értékes Tőle ered.

A szeretet az ismeretből fakad. Ha tudom, hogy az Úr teremtett, életem az Ő ajándéka, lábam alatt az Ő szent földje, fejem fölött szent ege, bennem szent lelke, akkor természetes, hogy szeretettel élek. Természetes, hogy meglátom és értékelem a természet csodáit és tápláló erejét; természetes, hogy megbecsülöm magam és tehetségeimet, mert isteni származásúak; természetes, hogy az isteni származást másokban, mindenkiben meglátom, s mindenkiben értékelem.

Az ismeret és szeretet következménye és külső megnyilvánulása a cselekedet. Az ismeret és a szeretet lelkünk vezetékében folyó láthatatlan áram, erő, a cselekedet pedig olyan, mint a világítótest által az áramból nyert és a világba szórt fényesség.

Advent a világítótesteket igyekszik mozgósítani. A tiéd nem fénylik? Valahol zárlat van a rendszerben? Járjunk adventi utunkon nyitott lélekkel, hogy bölcsességet nyerjünk, szeressük Istent minden teremtményben, s akkor kigyúl a mi életünknek fénye is, s része lesz a betlehemi csillag mellett a nagy karácsonyi világosságnak.

Andorkó Attila: Töprengő

2011-11-29T18:46:00.002+02:00

2011. 11. 28. Töprengő Andorkó Attila

Néha meg-megállok, lehet, hogy lehajtott fejjel, és a megtett utam végiggondolom. Néha el-eltöprengek azon, hogy vajon mit csináltam rosszul, hol rontottam el… S van úgy, hogy ilyenkor „szomorú, lehangoló gondolataim vannak”, és úgy érzem, hogy „egyszer neki kéne menni igazán a falnak.” (Beatrice) Van úgy, hogy azért érzem így, mert a környezet, az emberek által viselt „őszinte” álarcok hatása alá kerülök. Amikor rádöbbenek arra, hogy „körülvesz a Képmutatás,/ Hajlongó szolgalelkek,/ Hízeleg a megalkuvás.” (Wellington)

Tudom, „néha megállsz te is,/ Hogyha nem lát senki./ És a megtett utat/ Végiggondolod./ Néha önmagad sem tudod/ Már szeretni. Mit csináltál,/ Hol rontottad el./ Nem tudod.” (Dinamit)

Advent lehetőséget ad ezeknek az érzéseknek a megváltoztatására. Lehetőséget teremt ebből a sokszor gépies világból való kitörésre. Advent lehetőséget kínál, hogy az összes álarcot összetörd, csak ismerd fel a lehetőséget, és élj vele!

Amikor sorra meggyúlnak az adventi koszorún a gyertyák, akkor gondolj arra a tiszta, őszinte gyermeki hitre, amelyet éreztünk, s lehet, hogy újból megérezhetünk. Gondolj a szeretetre, amelyet bár megfogalmazni sem tudsz olykor, de lelki képességeink koronája, s karácsony felé talán egyre fontosabb, és érezhetőbbé válik szerte a világon.

Csak engedni kell, s az adventi gyertyák lángja jéghegyeket tud olvasztani. Szánj időt a szeretteidre, szánj időt magadra, szánj időt Istenre, és szánj időt az ünnepre!

Tófalvi Tamás: Az érintés csodája

2011-11-27T10:21:00.003+02:00

2011. 11. 27. Az érintés csodája Tófalvi Tamás

Mióta felegyenesedtünk és két karunkat a járás helyett magasztosabb célok szolgálatába helyeztük, azóta tudja minden halandó, mekkora értéke van egy-egy szerető ölelésnek, egy baráti kézfogásnak.

Mélyen belénk ivódott születésünk pillanatától az édesanya simogató gondoskodásának mézédes érintése s az atyai pofon néhai szigora. Bár lázadtunk, tudatta velünk: neki van igaza!

Kezeimet nézem: már nem borítja gyermeki puhaság, de a kenyér küzdelme sem törte még kérgesre… Kezeimet, melyekkel oly sokszor szerettem, s tettem ezt érintéssel láthatóvá; kezeimet, melyekkel legalább annyiszor gyűlölködtem is…

E kezek építették múltamat megannyi színes téglából, s romboltak le szerelmet, örömöt, bánatot, fájdalmat. Elrejtették könnyeim, amikor hangtalanul sírtam, és léha táncot jártak a remegő nevetésben.

E két kéz a mindenem, s nyitott könyv, mely neked is mesél. Nem jóslatokról, babonákról, megannyi „tudós” tenyérolvasóról – csak az életről. Az életemről. A tiédről. Azokról az emlékekről, melyek mai napig is közösek veled.

Mesél, és elárul engem, elárulja ki voltam, s tán ki lehetek most. Titkokat fed fel, régmúlt, pókhálós pillanatait a nagy örökkévalóságnak.

Csak el ne feledj találkozásunkkor a szemembe nézni… A többi titkot a szemem rejti el…

Fekete Levente: Hiszem, hogy van értelme szólni

2011-11-27T10:21:00.000+02:00

2011. 11. 26. Hiszem, hogy van értelme szólni Fekete Levente

Hiába veszekedik bárki,

a szavak csak kopognak, csapódnak a Lét testén,

szétgurulnak és lehullnak a porba,

mint élettelen, durva kavicsok.

Hiszem, hogy van értelme szólni

szépet, tisztát és igazat,

nincs értelme az erőszaknak,

egyszer úgyis meghalok.

S ami belőlem megmarad,

csak egy kép, mosoly és emlék,

megfoghatatlan,

mégis kerek, egész és szép.

Úgyis mindannyian ott vagyunk,

ahol közel a föld és távol az ég.

Lőrinczi Lajos: Kapcsolat

2011-11-25T00:58:00.002+02:00

2011. 11. 25. Kapcsolat Lőrinczi Lajos

Amikor 1992-ben Kolozsvárra kerültem, még a postára jártam telefonálni. Megrendeltem a keresztúri számot, majd vártam egy negyedórát, amíg sorra kerültem, és a hangosbemondó kijelölte számomra a fülkét. Ha szerencsém volt, beszélhettünk. Ha nem, a kapcsolat megszakadt és – ha volt türelmem –, minden kezdődött elölről. Érmés köztelefon is volt, de ekkor már olyan rossz állapotban, hogy tizenöt hívásból egy sikerült. Valamikor, pár év múlva terjedtek el a kártyás telefonok.

Öt év múlva, Kolozson még mindig hasonló volt a módszer. Megrendelve beszéltem az otthoniakkal a postáról, csak hamarabb ment, mert ismertek. Esetleg megkértem valamelyik családot, hogy használhassam a telefonját. A papi lakon nem volt ilyen. Igaz, hét éve már üresen állt akkoe az is.

Csehétfalván egy öreg kurblis kollektív-telefon volt az egyik családnál. Oda járt az egész falu telefonálni. Róza néni volt a „szócső”, ő hordta az üzeneteket szerte (csehétfalvi szóhasználat) a faluba. Mentőt, doktort is innen kellett hívni. Persze, ha működött a telefon, mert csóré vasdróton volt vezetve, amely esőben letestelt. Sokszor úgy működött, hogy a két vége egy tócsába esett.

2000 elején elmentem Csíkszeredába, a megyei igazgatóságra, és kértem, tegyenek valamit, ez így tarthatatlan. Az igazgatónak én kellett befessem a megye térképére Csehétfalvát, mert rajta sem volt. Mivel az ígéretek ellenére sem történt semmi, a kanadai testvérgyülekezet által küldött (jó sok!) pénzen vettünk egy maroktelefont. Ekkor kezdtek elterjedni. Ezt a falu rendelkezésére bocsátottuk, ezután hozzánk jártak telefonálni az emberek, és én lettem Róza néni, éjjel-nappal hordozva szerte az üzeneteket. Hamarosan világhálónk (internetünk) is lett, és azóta is, kisebb-nagyobb döccenésekkel, tartjuk a kapcsolatot a világgal, amely ma már házhoz jön, a csehétfalvi dombok közé is.

Éppen a minap mentem be egy telefonos boltba, és leesett az állam, hogy mennyi okosabbnál okosabb szerkentyű van, egész könyvtár, könyvtár-sorozat. Egy zsebben az egész világ! Robbanás a kapcsolattartásban, információhoz jutásban.

Már nem kell a postára menni, nem kell kurblizni, nem kell a faluban szaladgálni, a 90 esztendős bácsinak is zsebében a világ. De vajon közelebb került-e ezzel a fiú az apjához, anyjához, a férj a feleséghez, az ember az emberhez, az ember az Istenhez? Gyorsabbak vagyunk, de boldogabbak-e?

Nagy Adél: Add tovább!

2011-11-24T05:25:00.002+02:00

2011. 11. 24. Add tovább! Nagy Adél

A napokban egy ismerős egy érdekes kisfilm linkjét küldte körlevélben. Nyissam, ne nyissam, kattintsak, ne kattintsak – morfondíroztam. Legtöbbször nem kattintok, olvasatlanul maradnak ezek a körlevelek, sőt, mi több, ki is törlöm őket. Ritkán küldöm tovább, egyrészt azért, mert nem is értek ahhoz, hogyan kell ezeket a körüzeneteket „szórni”, másrészt mert egyszer biztosan, de talán többször is előfordult, hogy nem létező személynek, nem létező betegségre pénzbeli segítséget kértek.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban – s talán sokunknak van ilyen élménye –, én is bekapcsolódtam egy-egy levélláncba, szorgalmasan másoltam és küldtem tovább a kapott levelet, mert az volt a kérés, hogy a lánc lehetőleg ne szakadjon meg. Kíváncsi várakozás, aztán nem történt semmi. Néha egy-egy eltévedt levél, amelyek feladójában sosem leltem barátra.

Most mégis kattintottam. A kisfilm arról szól, hogy egy koldus ül az utcán. Egyik kezében egy pléhdoboz, másikban egy kartonpapír a következő felirattal: aprópénz? Természetesen gyűl, ha lassan is, az apró, és azt látjuk, hogy a koldus bemegy az üzletbe, ahol kávét, gyufát vásárol. A kávét „elajándékozza” egy sorstársnak, néhány aprót betesz egy kosárba, amelyben beteg gyerek számára gyűjtenek, a gyufát továbbadja néhány hajléktalannak, utolsó apróját egy „csellengő” lánynak, aki arra használja, hogy felhívja édesanyját, és elmondja, szeretne hazatérni. És másnap kezdődik minden elölről: a pléhdoboz, a felirat, az aprók. És az add tovább!

Van egy játékfilm, amelynek éppen ez a címe: Add tovább! Egy kisfiúról szól, aki osztálytársaival együtt azt a feladatot kapja társadalomtudomány órán, hogy próbáljon meg valami olyasmit tenni, amivel szebbé, jobbá varázsolhatja a körülötte levő világot. A kisfiú kitalálja az Add tovább! játékot, amelynek az a lényege, hogy három emberrel kell jót cselekedni, és megígértetni, hogy ők is ugyanezt teszik további három emberrel. Lehet bármi ez a segítség: aprót ejthet egy pléhdobozba, hogy meglegyen valakinek a mindennapi kenyere. Három, kilenc, huszonhét, nyolcvanegy, kétszáznegyvenhárom… és sok kicsi sokra megy.

Add tovább! Csupán egy játék, egy elv, ami szerint működnünk kellene, lehetne. Akarsz-e játszani? Meg tudod-e tenni? Csak add tovább!

Orbán Erika: Két haiku

2011-11-23T18:52:00.000+02:00

2011. 11. 23. Két haiku Orbán Erika

ködös kakasszó

kínja kufár kelése

koldus kiáltás

kenyeret kérek

kalapommal keresem

s köszönöm meg

Csécs Márton Lőrinc: Őszintén

2011-11-23T18:51:00.000+02:00

2011. 11. 22. Őszintén Csécs Márton Lőrinc

Senki idézete nem jut eszembe. Őszintén megmondom: nagyszerű gondolatoknak, ötleteknek ma sem szülője az agyvelőm.

Egy gondolat bizsereg a fejemben: megtalálni, megőrizni az egyensúlyt. Nem kell nekem a fele-fele arány a jó és rossz viszonyfogalmából.

Nem kell csak a pozitív élmény, a kritikátlan elfogadás.

Értéktelen nekem a szegénység nélküli gazdagság, a hideg nélküli nagy meleg, a könny nélküli boldogság, a távolság nélküli közelség.

Nem várom el, hogy mindenki szeressen. Nem akarok mindenről értesülni. Nem vágyam, hogy mindenkivel békében legyek. Nem akarok folyton mosolyogni. Szomorú is kívánok lenni. Csalódni is akarok. A völgy talajára is akarok lépni.

Meg akarom élni emberségemet. Ha már van ízlelőbimbóm a keserűre és a savanyúra: azokat is érezni akarom az édes mellett.

Esni akarok, de nem önsanyargatásból, hanem mert tudom, hogy emberként csak így lehetek teljes.

Nem kell túl sok a nap sugaraiból, mert rázni fog a hideg. Nem kell a túl sok hideg sem, mert égetni fog a láz. Nekem az egyensúly a vágyam, mert akkor szembe tudok nézni önmagammal.

Az egyensúlyom maradjon meg, mert akkor megmarad a békém. S akkor tudni fogom ki vagyok.

Farkas Dénes: „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”

2011-11-21T21:07:00.003+02:00

2011. 11. 21. „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.” Farkas Dénes

„Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”

(Régi korál, 74 sz. unitárius ének)

Egy idős asszonynak eltört a karja. Azonnal vinni kellett az ortopédiára. Olyan jeges volt az út, hogy a kolozsi úton a mentő s más autó is képtelen volt megbirkózni a hegyekkel.

Megláncozott Trabantom sokak csodálatára „kikerregte” magát a jeges tetőn. Bevittem Erzsi nénit a kórházba, ahol sorban állt a sok tört kezű, lábú ember. Ameddig röntgenezték, gipszelték a pácienseket, mi, kísérők a kórház kapuja mögött az udvaron cigarettáztunk. Lehettünk vagy tízen, férfiak, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy nő egy kerekes székkel kínlódik, hogy besegítse tört lábú édesanyját egy taxiba. A taxis nem szállt ki, hogy segítsen. Mi, férfiak közömbösen néztük a kínlódásukat, mire felébredtem, hogy segíteni kellene – hiszen emberek vagyunk!?

Odamentem és elég nehézkesen valahogy „beszuszukáltuk” a nénit a a taxi hátsó ülésére. Amikor elvégeztük a beültetést, a nő zsebembe dugott tíz lejt. Összerezzentem és azonnal visszaadtam, de az eset annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta sem feledtem.

Kérdések tömkelege gyötört napokon át, és elemzés tárgyává tettem a taxisofőrt, akinek semmi nem számított csak a fuvar és az azt követő pénz. Emberségből nulla.

Nem volt a tucatnyi cigarettázó férfi között egy sem, akinek eszébe jutott volna a segítés, még azután sem, hogy erre próbáltam példát adni. Emberségből nulla.

A lerokkant édesanyját cipelő nő el sem tudta képzelni, hogy valaki emberségből is segíthet. Ezért jött a tíz lej. Annak a társadalomnak, melyben rohad az erkölcs és sok ősi érték veszik el. Emberségből nulla.

Kötelező lett a téli gumiabroncs. Lehet, hogy a kolozsi hegyet is sózzák majd, így talán kevesebb lesz a kéz- és láb-, illetve nyaktörés. Azt azonban jobban szeretném, ha feléledne „a szeretet az emberek fiai közt”! Történetem kb. tíz évvel ezelőtti, de jegyzetem címének a mondanivalója azóta sem változott!

Gál Zoltán: Megváltozott...

2011-11-20T08:01:00.000+02:00

2011. 11. 20. Megváltozott... Gál Zoltán

Azt tartották eleink, hogy az adott szó kötelez. Elég volt valamit kimondani, megígérni, és az szent volt. Nem kellett írásos papír, kisbetűs rész vagy éppen hátsó kiskapu. Mert aki a szavának nem tett eleget, hitvány embernek tekintették, és a becsülete semmit nem ért azután. A szónak súlya volt.

Igaz azonban az is, hogy a világ napról napra változik, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi minden megvalósul, létrejön, felépül körülötte. Rácsodálkozik a valóságra, és megdöbbenve tapasztalja, hogy lemarad, ha nem képes lépést tartani a technika fejlődésével, ha nem tudja kezelni a legfrissebb programokat, vagy éppen nem a legújabb típusú mobiltelefont húzza elő a zsebéből. Mert ez a világ már teljesen másról szól. A régi eltűnt, megváltozott, nincs többé. A szó helyett az írás a hiteles, az ígéret a kampányok világába szorult, és a becsület pedig magára maradt ismeretlenként egy idegen világban.

Akárcsak a székely bácsi, aki a háború után ment fel Budapestre. Mivel utoljára a háború előtt járt ott, nehezen tudott eligazodni. Gondolt egyet, és megszólított egy járókelőt:

– Tessék mondani, merre van a Horthy Miklós utca?

– Jaj, bácsika, ne mondjon ilyet, mert rögtön elviszik! – válaszolta a járókelő. – Horthy Miklós utca már nincsen! Helyette Vlagyimir Iljics Lenin utca van.

Józsi bácsi elballagott, majd megkérdezte a következő embert:

– Tessék mondani, merre van a Mussolini tér?

– Hallgasson, mert csúnyán megütheti a bokáját! – hördült fel a kérdezett. – Már nincs Mussolini tér, Moszkva tér van helyette.

Józsi bácsi elcsodálkozott, ment tovább, és megint megszólított valakit:

– Tessék mondani, merre van az Adolf Hitler utca?

– Megőrült, öreg? – sápadt el a járókelő – Már nincsen Adolf Hitler utca, helyette Vörös Hadsereg utca van.

Józsi bácsi nagyon elkenődött, és továbbmenve elérkezett a Dunához, ahol szomorúan leült az egyik lépcsőre. Arra járt egy rendőr, és megkérdezte:

– Mit csinál itt, bácsika?

– Nézem a Volgát! – válaszolta szomorúan az öreg.

És sokszor mi is nézzük, hogy mivé lett a mi világunk, amely másabb és élhetőbb volt valamikor. Mára nagyon megváltozott, és sokszor mi is eltévedünk benne.

Kell ez nekünk?

Buzogány-Csoma István: Vissza nem térő alkalmak

2011-11-19T09:20:00.000+02:00

2011. 11. 19. Vissza nem térő alkalmak Buzogány-Csoma István

Élet és halál, bölcső és koporsó, kötés és oldás – vagy a prédikátor szavaival élve: ölelés és elengedés, kövek összerakása, kövek széthordása, ültetés, és az ültetvény kitépése, ölelés és öleléstől való tartózkodás, de egyszerűen születés és meghalás… Ez a két pont, bizonyosság életünkben, amelyet Isten mindannyiunknak rendelt, s amelybe mindenáron mi emberek szeretnénk belekontárkodni, s a kettő között van az a – kinek hosszabb, kinek rövidebb – reánk bízott idő, történés, folyamat, amelyet én úgy neveznék: a vissza nem térő alkalmak.

Hogy mire is gondolok? Íme, egy személyes vallomás. Amikor Nagyváradra kerültem, szinte időm se volt kifújni magam a költözködés körüli bonyodalmak elrendeződése után, egymást követően kellett megjelenni különböző jeles alkalmakon, rendezvényeken, és lassan kezdtem megismerni a város jeles embereit a politikai, közéleti térből. Többször megakadt a szemem egy ősz hajú, nagy fehér szakállú, mindig „vitézkötésben”, a mellén színes címerbrosst viselő idős úriemberen, akit aztán úgy ismertem meg: Tolnay Tibi bácsi, a híres váradi festőművész.

Utána több alkalommal is találkoztunk, beszélgettünk, és egyszer megegyeztünk abban, hogy alkalomadtán sort kerítünk arra is, hogy megfesse a mi templomunkat. Adott egy névjegykártyát, s én megígértem, hogy hívom. Aztán telt az idő, mindenki végezte a maga dolgát, végül egy héttel a rendezvényünk előtt (a Váradi Disputa 440-ik évének évfordulójára) előkerestem a telefonszámot, és csengettem, de nem vették fel. Gondoltam, nincs itthon. A nagy művészek már csak ilyenek – járják a világot, kiállításokkal, szereplésekkel, és így van ez rendjén, de azért sajnáltam, hogy nem tudtam elérni.

Aztán megint csak teltek a napok, lejárt a rendezvényünk, és két napra rá olvastam: elhunyt Tolnay Tibor... Beteg, gyenge volt már, több napja kórházban feküdt. Milyen szomorú! Valahol belül szégyelltem, hogy ezt mástól kellett megtudnom.

Vissza nem térő alkalmak... Annyi fontos dolog van az életünkben! Legalábbis szeretjük annyira fontosnak tartani sok más teendőnket az életben, hogy épp azokra és arra nem jut elég időnk, akik és amelyek igazán fontosak az életünkben – akik a közelünkben vannak, megérdemelnék figyelmünket, szeretetünket, a törődésünket. És elérkezik az oldásnak az ideje, az elengedésnek a szomorú kötelessége, tánc után a gyász ideje, és elrobog az a vissza nem térő alkalmakkal telített szerelvény, és nem marad más, csak a temetőkertek csendje, a gyertyák, virágok, emlékek, a kérdések, és egy szó: KÉSŐ.

Lakatos Sándor: Hebron

2011-11-19T09:17:00.001+02:00

2011. 11. 18. Hebron Lakatos Sándor

Hebron városáról, a Szentírásban olvashat elsősorban a keresztény ember. Egy ősi település Kánaán földjén, ahol egyiptomi utazása után Ábrahám sírhelyet vásárol a Hettita őslakosoktól, hogy elhunyt feleségét idegen földön tisztességesen eltemethesse. A Biblia szerint így lett a Mamrétól keletre fekvő machpelai barlang a zsidó közösség első temetkezési helye azon a földön, amit mi, kései keresztények szentírási hagyományainkra alapozva végtelen áhítattal úgy emlegetünk, mint a „Szentírás szülőföldje”, „Szentföld”, „Kánaán”, „a tejjel és mézzel folyó föld”, „az ígéret földje” stb.

Hebronban található a pátriárkák sírhelye, ami ma elméletileg zarándokhely – zsidók, muszlimok és keresztények számára egyaránt. A hagyomány szerint ez a hely Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint Jákob és Lea örök nyugvóhelye. Muszlim hagyományok szerint még Józsefet (az álomfejtőt) is ide temették. Nagy Heródes király egy műemléket is építtetett uralkodása idején istentiszteleti célokra.

1948-ban a független Izráel állam létrejöttekor a jordániai Arab Légió megszállta Hebron városát, így az amúgy is kisebbségben élő zsidók menekülni kényszerültek a környékről. Ma ez a terület Ciszjordánia legnagyobb palesztin városa. Hebron a nagyjából 2500 évnyi „ideiglenes megszállás” után az 1948-ban újraalapított zsidó állam szomszédságában, idegen földön rekedt, mindössze harminc kilométerre Jeruzsálemtől, Izráel fővárosától. Összesen 170.000 fő lakik ma Hebronban, amiből mindössze 600 zsidó telepest számlálnak. Ők a város központjában egy katonailag zárolt területen élnek az izraeli hadsereg állandó védelme alatt. Hajthatatlanok a pátriárkától örökölt tulajdon ügyében.

Tekintettel arra, hogy a zarándokhely mégis csak palesztin területen található, a zsidóknak az épület sírtermeibe, a konfliktusok elkerülése okán évente csak tíz napon szabad a bejárás. Az év többi napján az ősellenség-rokonok, vagyis a palesztinok kegyhelye az épület. A pátriárkák örök nyugvóhelyét állandó katonai ellenőrzés alatt tartja az állam hadserege, ugyanis bár arabok és zsidók egyaránt zarándokolni mennek ide, Hebron állandó vallási és etnikai konfliktusok színhelye. Szokványos történés arrafelé, hogy a tüntetők kövekkel, üres üvegekkel dobálják a katonákat, míg azok könnygázzal védekeznek.

„Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”

Szabó Lőrinc: Kortársak (részlet)

Szász Ferenc: URBI ET ORBI

2011-11-17T21:53:00.001+02:00

2011. 11. 17. URBI ET ORBI Szász Ferenc

Ha tompaszögben nézek le a tempe

Nagykőhavasról a lélegző Cenkre

Elibém áll a feketepalástos

Magányba roskadt öreg Arany János

S ha szóba jönne szinte semmit ér

Az ki ha él sem koccint czenkekér

Czink kupájába merült Áprily

Őse magát ma magyarnak hiszi

A fellegvárban néhány darabont

Úgy tündököl mint versemben a pont

S a mindig alsó csúcs a hegytetőn

Remélem immár senki ki nem átkoz

Az alapokig bontott kő szobrához

Esti napsugár felhőbe veszőn

(2006)

Székely Kinga Réka: Testamentum

2011-11-17T21:51:00.002+02:00

2011. 11. 16. Testamentum Székely Kinga Réka

Déva vára tömlöcében lelkemben megnyugodva rendelkezem én, Dávid Ferenc.

A babonaság nélküli tiszta hitet és a józan értelmet hagyom utódaimra.

Hiszem, hogy az ember képes megmaradni ártatlannak és őszintének egy egész élet során, bármilyen nehézségekkel kell szembe nézzen. Ha az ember Istennek akar tetszeni, és nem földi hatalmasoknak, akkor megmaradhat az igaz úton.

Milyen szánalmas, amikor az ember nem Istennek akar tetszeni. Királyok és gazdagok kegyeit lesik némelyek, s az üdvösséget falvakban és jobbágyokban mérik. Jézus istensége sokaknak megér egy-egy főkapitányi rangot, s a pápa csalatkozhatatlanságát is vallották, csakhogy néhány jobbágyfalu felett uralkodhassanak. Boszorkányoknak és eretnekeknek nevezték ki a torz hatalom alól szabadulni vágyókat, csakhogy őket megölhessék, vagyonukat elvehessék, családjukat földönfutóvá tegyék.

Evangéliumi törvénnyé emelték a bűnök megbocsátását pénzért, és latin átokkal hajtották glédába a jámbor parasztot és a míves polgárt. Pedig az evangélium törvénye – ha valaki veszi a fáradtságot, és valóban el is olvassa, hogy mit írtak hajdan héberül, arámul és görögül a szent iratokban – az, hogy szeressed a te Istenedet és szeressed felebarátodat, mint önmagadat. Kövessed Jézusodat, a te Megváltódat, de ne imádd őt, mert egyedül az Atya az Isten, rajta kívül nincs más Isten.

Félnem kellene, mondják azok, akik szeretnek engem.

Én nem félek. Pápák kardjától nem rettegek. Nekem nem kell senki aranya, nem vágyom drágaköves püspöki gyűrű után, nem kell kezembe az aranykereszt, hogy emberek százai térden állva engem csókolgassanak.

Jó nekem itt ez a tömlöc. A patkányok sem riasztanak, hisz őket is Isten teremtette. Ők enni akarnak, hát utána járnak az eleségnek. Nem apellálhatok se értelmükre, se lelkiismeretükre, hisz Isten őket állatnak és nem embernek teremtette.

De apellálok minden ember józan értelmére. Az értelem a hit lámpása, és ha nincs értelem, vak a hit.

Apellálok a lelkiismeretre, mely a bennünket tápláló szeretet tükre. Ha nincs bennünk szeretet, miben láthatja meg magát a lelkiismeret?

Elvégeztetett. A hit nemes harcát megharcoltam, futásomat elvégeztem, Isten nekem adja az örök élet koronáját halálom után.

Dávid Ferenc, a megfeszített Jézus Krisztus szolgája

Bíró Attila: Vagyok talentuma

2011-11-17T21:50:00.003+02:00

2011. 11. 15. Vagyok talentuma Bíró Attila

Én, többet érdemeltem volna,

De Vagyok

Szemében kevésnek bizonyultam!

Csak egyet – olykor még annyit sem – adott,

A kamat, tőlem rendre behajtatott.

Én, mint gonosz és rest szolga,

Ki Vagyok

Vagyonát kurtára halmozza!

Csak egyet – olykor még ennyit sem – kapott,

Félelem, mi kettőnket elválasztott.

Én, üres szívvel s tenyérrel,

Most Vagyok

Haragját kihűlt számban ízlelem!

Csak egyet – olykor többet is – kérek,

Irgalom, füstölt oltárom becsapott.

Én, a fogcsikorgató sötétben már,

Nem Vagyok

Ünnepi lakomáját siratom, jajgatom!

Csak egyet – ezt az egyet – kérte,

Talentum, öröknek hitt lelkem halott.

Nagy László: Szárnyalás és zuhanás

2011-11-15T05:55:00.000+02:00

2011. 11. 14. Szárnyalás és zuhanás Nagy László

Egy vallomást olvasok. Egy vélt vallomást. Egy férfi vélt vallomását, aki 4000 méter magasságból kiugrott a repülőből, és az ejtőernyő testet tartó rögzítése engedett, vagy elszakadt: „Félelem semmi, csak a teljes visszavonhatatlan kiszolgáltatottság. A süvítés egyre erősebb. Vág. A lelkem is összetörik? ‒ kérdezte ekkor, és életében talán nem először, de minden esetre a legkomolyabban az Úrhoz fordult: Vedd ki belőlem a lelkem, ami a Tiéd, Uram. A föld most már száguldva közeledett...”

Mélységek és magasságok között lebegve telnek mindennapjaink.

A szárnyalás öröm és mosoly, a zuhanás kegyetlen és fáj. Mind a kettőből van részünk bőven. És közben azt bizonygatjuk, hogy élünk, és ide vagy oda tartozunk. Közben jók és kiállhatatlanok vagyunk. És eközben mi lesz a lélekkel?

Farkas Dénes: Bocskorszíj

2011-11-13T07:52:00.002+02:00

2011. 11. 13. Bocskorszíj Farkas Dénes

Egy ismerősömnek a fiai beszélgettek. Román gyerekek voltak, és gondolom, hogy a Horea, Closca és Crisan féle parasztfelkelés volt a történelmi téma az iskolájukban. A nagyobbik magyarázta a kicsinek, hogy mi is történt ezen a parasztlázadáson. Mi, felnőttek beszélgettünk, nem sokat érdekelt bennünket a gyermekek eszmefuttatása.

Fél füllel hallom, ahogy Adi magyarázza Cornelnak azt, hogy a parasztfelkelést leverték, s megtorlásként Horeat kerékbe törték, Closcaval nem tudja, hogy mi lett, de Crisan –mondotta a kicsi – börtönbe került, és ott az „adidas” fűzőjével felakasztotta magát. Egykoron iskolás koromban engem is feleltettek eme parasztfelkelés történetéből, csak mi még úgy tanultuk, hogy a bocskorának a szíjával kötötte fel magát a „szerencsétlen”. Nehéz volt kacagás nélkül megállni az eset mellett, hiszen az ártatlan gyermek azt sem tudta, hogy mi az a bocskor! Abban is biztos vagyok, hogy a „parasztvezérek” nem ettek hamburgert, és utána nem ittak pepsi-colát.

Így alakul, változik a történelem. A bocskor azóta is egy vitatott öltözék, hol szégyellik, hol dicsekszenek vele. Szerencse, hogy a kemény szárú csizmáinknak nem kellett fűző...

Sándor Szilárd: A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány

2011-11-12T06:57:00.002+02:00

2011. 11. 12. A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány Sándor Szilárd

Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára:

Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?!

Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom,

én azért e világot benned úgyis lerombolom!

Hiába kéred béred a húsz kórus búzából,

Mi marad számodra az ég fölötti hazából?

Hova rejted majd jajgató szívdobogásod,

Hova rejted könnyes lélek-morajlásod?

Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra,

S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna?

Minthogy gazdám lyukas garasát vigyázzam,

Jobb nekem, ha elbujdosom a nagyvilágban!

Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha

s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha!

Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?!

Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson!

Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk.

Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk.

Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott,

Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott.

Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,

amikor felhők jóságából is villámok tüze kél?

Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda

Munkánk után mondd – hátra mi maradna?

Székely Kinga Réka: Eretneknek lenni jó

2011-11-11T13:58:00.002+02:00

2011. 11. 11. Eretneknek lenni jó Székely Kinga Réka

Amikor kilencedikes lettem, egy különös hangzású tantárgy ragadta meg figyelmemet: a politikai gazdaságtan. Első hallásra előkelőnek tűnt. Van benne tan, nem csak amolyan tantárgy, van benne gazdaság és még politika is. Bár már megedződtem a haza sólymai, a pionírok és a kommunista ifjúsági szövetség ülésein és tevékenységein, mégis amikor megtudtam, hogy a politikai gazdaságtan óra nem más, mint a nyugati imperialisták ócsárlása és a szovjet kommunizmus dicsérete, egyfajta kiábrándulást éreztem. Gondoltam, nem töltöm fölöslegesen a drága órákat, ezért – sok más diáktársamat utánozva – én is kidolgoztam egy olyan módszert, ami által a tanárnő azt láthatta, hogy én szorgalmasan írok diktálás után, valójában pedig a pad alatt olvastam.

Nyírő József Madéfalvi veszedelem című 1939-ben Budapesten megjelent kötete vezetett el a csíkszéki és gyergyószéki székelyek keserű sorsához, ahol a hóhér a hajdani nagyhatalom, a Habsburg-ház volt. Annyira beleélhettem magam a szegény székelyek kivégzésébe, hogy az írás-mímelést abbahagytam. A tanárnő felelősségre vonó kiáltása rándított vissza a huszadik századba.

– Mit csinálsz, leányka ? – ordította.

– Semmit – volt a válasz.

Ez természetesen még inkább felbőszítette a tanárnőt. Dauerolt haja, úgy láttam, kiegyenesedett, széles alsó ajaka még inkább megvastagodott, és az egész iskolát betöltő üvöltéssel hordott le a sárga földig.

– Hazug, hazug! Az ilyenek miatt, mint amilyen te vagy, nem tud épülni a szocializmus. Az ilyen hazugok, mint te, döntik romba a szocialista gazdaságot. Minden ilyen hazugot börtönbe kellene dobni!

Egészen ledöbbentem. Síri csend uralkodott a harmincnégy nebuló fölött. A tanárnő a könyvet kikapta a kezemből, és az asztalra hajította.

– Miért üres a füzeted? – rikácsolta.

– Minek kell ezt a sok hülyeséget leírni? Az a hazugság, amit a tanárnő diktál. A Madéfalvi veszedelemben nincs semmi hazugság – mondtam én, de a mécses közben már eltörött.

Az inkvizítoroktól mindig iszonyodtam. Istentől elrugaszkodott, megtérni képtelen embereknek tartottam és tartom őket, akikben mérhetetlen irigység és gyűlölet lakik mindenki iránt, aki az értelem világosságával és a lelkiismeret tisztaságával rendelkezik. Az inkvizítorok bélyegezték eretnekeknek azokat, akik szerintük az egyedül üdözítő hit tanításaitól eltértek. Eretnekséget, tévtanítást kiáltottak, holott ők tértek el a legnagyob mértékben a jézusi kereszténység tanaitól. Fájdalmas volt a gyermekkoruk, szegény megviselt inkvizítorok – mondaná a pszichológus.

Bennem azonban nem ébred semmi szánalom irántuk. A szocializmust védő tanár néninek – hála Istennek – nem voltak eszközei, amivel engem az eretnek útról visszahozzon. A középkorban biztos, hogy nem úsztam volna meg ennyivel. De századokon átívelő bizonyossággal mondom: eretneknek lenni jó, mert azt jelenti, hogy a hatalom birtoklása által deformált alakokkal szembe mer állni az a hívő ember, akinek bástyái a tisztesség, az együttérzés, az erkölcs és a jó szándék.

Tófalvi Tamás: Novemberi gondolatok

2011-11-10T05:54:00.002+02:00

2011. 11. 10. Novemberi gondolatok Tófalvi Tamás

Apró, leheletfinom fátyolként borult rám minap a gondolat: november van, az enyészet hava. És ilyenkor a természet ráncos korú tükrébe nézve önmagam látom viszont. Az embert, a halandót, a teremtményt, kinek mulandósága mások szívében mindig fájdalmat okoz.

S ahogyan magamba ittam az ősz színes illatát, a várost ölelő sárgásbarna dombokban nagyapám hajlott hátát véltem felfedezni; az ég szürkéjében szemének halovány világát, s régmúlt szavait suttogta fázó füleimbe az enyhe délutáni szellő.

Egykoron őt temettük, most a természet van mulandóban. Mindkettőt újra és újra megsiratnám…

Az ember fél az elmúlástól, retteg elszakadni e tán néha biztonságot nyújtó kétkezi valóságtól. Ezért oly bánatos a szem, mely a lehulló levelek táncát figyeli, s könnyes a gondolat, ahogyan mezítelen fákat, szürke égboltot ölel át.

November van, enyészet hava, egy pillanatnyi változása a nagy világegyetemnek, mely a teremtés koronáját mindig gondolkodásra készteti. Az a nap van ma, amikor azt érzem, hogy kezeim között haldoklik az élet, hogy néhány hónapig havas domboldalak magányában tetszhalottá váljék.

És most, amikor letűnt nyarak napfényes emlékeit hantolom, mégsem fáj a búcsú; s tán még a zöld levelet, a fecskét, gólyát, nárciszt és rózsákat sem siratom. Mind vissza fognak jönni.

Majd ha napsugarak simogatására itt is meg ott is megmozdul a rög, rügyet fakaszt a picus, és színekbe öltözik a táj, jó lesz majd nevetni és arra gondolni: „én balga, hát persze, hogy ismét lesz tavasz”, és lesz élet, és lesz virág…

Demeter Sándor Lóránd: Isten jót termő gyümölcsfái

2011-11-09T19:11:00.000+02:00

2011. 11. 09. Isten jót termő gyümölcsfái Demeter Sándor Lóránd

Amerikai Egyesült Államokban jártunkkor volt egy nap, amikor zöldség- és gyümölcstermesztő farmokra látogattunk el. Azt mutatták meg, hogy miként működik az amerikai mezőgazdaság. Voltunk biofarmon, borászatban, kis- és nagytermelőnél. Négy nemzedékes, gyümölcs- és zöldségtermesztő család bemutató üzletének homlokzatán, közel fél méteres betűkkel ezt olvastam: A föld tele van Isten jóságának ajándékaival.

Minden nyitott szemmel és szívvel járó ember életében egyszer csak elérkezik az a nap, amikor rácsodálkozik a világra, és a világban Isten jóságának ajándékaira. Arra, amit az üzlet homlokzatán olvastam. Arra, amire a zsoltáros is rádöbbent: „Milyen nagy a te jóságod!” (Zsoltár 31,20)

Amikor Isten jóságát felfedezzük, akkor a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg Jézus tanítása: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Vagy a másik: „Ha a gyökér szent, akkor az ágak is szentek.” Jézus képi nyelvét Pál apostol így fordította le az efézusiaknak: „Legyetek egymáshoz jóságosok”. A korintosiaknak így: „Öltözzétek fel azért, mint Istennek kiválasztottai a jóságosságot.” Assisi Szent Ferenc énekében az Isten jóságára való rácsodálkozást követő lelkiismereti döbbenet gyermeki egyszerűséggel így hangzik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít.”

Pál apostol a jóságot a lélek gyümölcsei közé sorolja. Képzeljünk el egy beoltott gyümölcsfát. Van gyökere, ahonnan táplálkozik; vannak ágai és az ágakon – Istennek jóságából – ott a termés. Ilyen az emberi élet is, amelynek a gyökere Isten. Ágaink a testünk, és emberi kapcsolatainkban szétágazó életünk. Termésünk nem más, mint a lelki életünk, érzéseink, gondolataink, cselekedeteink. Ha elképzeltük, akkor mondjuk is ki, hogy ha az életünk Istenben gyökerezik, akkor feladatunk, hogy rajtunk keresztül is megtapasztalhassák mások Isten jóságát.

Amikor azt a nagybetűs feliratot elolvastam, nekem az jutott eszembe – és azóta sem tudok ettől szabadulni – hogy ha Isten megajándékoz minket az ő jóságával, akkor az a legkevesebb, hogy igyekszünk mi is jók lenni. Lehetőségeink, tehetségeink, akaratunk és erőnk szerint, de a legnagyobb és legteljesebb igyekezettel minél szebb és bőségesebb termést hozni Ő dicsőségére.

Sándor Szilárd: Képzeletbeli séta

2011-11-09T19:10:00.002+02:00

2011. 11. 08. Képzeletbeli séta Sándor Szilárd

November eleji, képzeletbeli sétára hívom Önt, kedves Olvasó!

Szótlan sétál barátja mellett egy csendes faluban. A csendet megtöri a szó: most azért, hogy lélek-közelbe kerüljön az, ami kiábrándító és ami lelkesítő lehet. Kiábrándító és lelkesítő! Türelmes lépésekkel hagyják el a falut a poros, esőt szomjazó mezei úton. A cél a társalgás és nem az irány. A séta a társalgást teszi szebbé. Mehetnének akár a falu utcái közt is, akár a falu melletti folyó partján, hallgatva és megtörve az őszi hullámok csendes folyását. De Önök a határ fele veszik az irányt. Oda, ahol a távolban kukoricát szedtek, vagy szőlőt szüreteltek, esetleg krumplit szedtek, talán búzát arattak vagy gyümölcsöt szedtek. Itt már nincs pipacs, amit a szellő puha tenyerébe vegyen, de van ezüstös ökörnyál. Innen látszik a temető is.

Ahogy haladnak előre , a kukoricás, a szőlős, a kert, a mező túlsó oldalán egy juhnyájat vesznek észre, két pásztorral és sok-sok kutyával. Hogy elkerüljék a kutyákkal való találkozást, visszafele veszik az irányt: a falu felé, ahonnan jöttek. Megfordulnak és ugyanazon az úton haladnak vissza, amelyen eddig jöttek. Folytatják a társalgást: mennyire kiábrándító és mennyire lelkesítő …! Észre sem veszik, hogy lassan-lassan visszaérnek a falu bejárata elé, ahonnan nemrég elindultak. S lám – egyszerre csak váratlanul, felkészületlenül, meglepetés-szerűen: a csorda ott van mellettük! Ott vannak a nyájtól nem messze. Mintha a pásztor hangjából azt vennék ki, hogy siessenek a faluba és az első kapun menjenek be, hogy ne találkozzanak a kutyákkal. Két-három lépést szaladni kezdenek...

Egyszer csak egy hatalmas nagy kutya – talán a falkavezér – rohan egyenesen szembe Önökkel. Úgy dönt, hogy megáll és társát is erre bíztatja. Egymás mellett állnak meg. Állnak mozdulatlanul és szótlanul. Most nincs idő a félelemre, majd fél akkor, ha kikerül innen – villan át az agyán a gondolat. A kutya pedig gyorsan, csaholva egyenesen feléjük rohan. Úristen, mekkora kutya, akár egy jókora nagy bornyú!

Ahogy közelebb ér a kutya Ön leguggol. Társát is erre bíztatja – aki kezdetben bizonytalankodik, de ahogy a kutya közelebb ér, követi Önt. A kutya mintha meglepődött volna, nem messze tőlük kaparászni kezd, majd ír valamit a földre. A poros, szikkadt határbeli út porába ír valamit a kutya , majd alá is írja miután befejezi. Az igazi veszély – úgy tűnik – nem múlt még el. Hiába minden fanyar humoros gondolat, hiába minden elvonatkoztatás: a többi kutya jön, rohan, viharzik egyenesen kettejük felé! A többi kutya a támadásra megkapta a jelt, az ugatást, elindultak közösen a cél felé, ami nem volt más, mint az, ahol Önök ketten guggolnak, félig térdre ereszkedve.

A pásztor megiramodik. Rohan. Egyenesen Önök felé. Botját feje fölé emeli. Füttyszóval szalad a kutyák előtt – egy pár lépésre rohan el attól a helytől, ahol Ön és beszélgetőtársa egymásban tartják a lelket. A pásztor a támadásba lendült kutyáknak új irányt szab, uszítva őket a falu végére. Végül egy fa alatt gyűlnek össze – csaholásuk félelmetes. Őrizték volna a nyájat, de már nem tudták kitől kell megvédeniük. Jöttek is volna visszafele, oda ahol Ön és társa már felállt, és lassan-lassan távolodnak a nyájtól, mert a pásztor nem engedte közel. Biztonságban vannak tehát.

Ahogy a csorda elhalad, Önök visszamennek a faluba. Tudomásukra jut, hogy a kutyák másokat is megtámadtak, de senkinek nem lett baja. A pásztorok a nyájat védő kutyák támadásaitól védték meg az embereket. Ezért köszönet nekik!

Sok kérdés megválaszolatlan maradt. Arra, hogy mi az, ami lelkesítő – nem sok idő maradt... ?

Rácz Mária: Gyermekszáj

2011-11-07T19:51:00.002+02:00

2011.11.07. Gyermekszáj Rácz Mária

Három fiam van. Eddigi pályafutásom során többet voltam gyermeknevelési szabadságon, mint amennyit hivatalosan dolgoztam. Egyik távolabbi ismerősöm egyszer megjegyezte, hogy engem eddig csak várandós állapotomban látott. Ma fényképet kerestem magamról, és nem találtam olyant, amin egyedül lennék. Sajátos élethelyzet, sajátos örömökkel és gondokkal. Mit tehetnék? Igyekszem tanulni belőle, és úgy gondolom, nagyon is érdemes.

A gyermekeink egyrészt nap mint nap tükröt állítanak elénk, melyben magunkra ismerve néha bizony megdöbbenhetünk, mert a kis zsarnok, a hisztis, a követelőző a mi hangunkon szólal meg, s mondanivalóját tőlünk ellesett gesztusokkal kíséri.

Nyelvi fejlődésük, az általunk használt szavak és kifejezések sajátos értelmezése sokszor derít jó kedvre. Kedvenceim közé tartozik a Tojásterem (Tanácsterem) és a mosolypor (mosópor), valamit az az elképzelés, hogy a kemencében (medencében) úszunk, és ha majd elkészül az allergia (galéria), ott fogunk aludni.

Néha azonban a gyermekfejekben felnőttet meghaladó módon, természetes egyszerűséggel születnek a gondolatok, és felbecsülhetetlen őszinteséggel gurulnak ki a kis ajkakon. Néhány napja reggeli mellett beszélgettünk:

- Anya! Te és Apa is meg fogtok öregedni?

- Igen.

- És aztán meg is fogtok halni?

- Igen. De az remélhetőleg csak sok-sok idő múlva fog megtörténni.

- És ha ti meghaltok, ki fog ránk vigyázni?

- Addigra ti már nagyok lesztek, s tudtok vigyázni magatokra.

- Akkor jó – nyugtázza, aztán látom, hogy valami mégis zavarja. Kérdés nélkül kimondja: – De akkor én sírni fogok.

Igen... – gondoltam –, sírni fogsz, és perelni az éggel, fájni fog a veszteség, de aztán lassan belenyugszol a megváltoztathatatlanba. Megérted és elfogadod az Örök Rendet, melynek mind a részei vagyunk: gyermekek és felnőttek egyaránt.

Farkas Dénes: Amatőr nyelvészkedés

2011-11-07T05:30:00.000+02:00

2011. 11. 06. Amatőr nyelvészkedés Farkas Dénes

A közelmúltban elküldte nekem valaki a Falu végén kúrta kocsma című Petőfi-versnek egy olyan változatát, melyben csak e betűkkel képzett szavak vannak. A vers témája, „zenéje” – talán inkább ritmusa – tökéletesen hordozza az eredetit. Végül pedig ott a kérdés, hogy mely nyelv lenne képes ehhez hasonló produkcióra?

Nagyon szeretem az anyám nyelvét, és gyakran elgondolkozom egy-egy szó hallatán, annak dacára, hogy nem szakmám a bonyolult nyelvi elemzés. Legutóbb azzal szórakoztam,hogy testrészeink hogyan kölcsönöztek neveket a környező világunkban fellelhető tárgyaknak, jelenségeknek. A káposztának van feje, a kukoricacsőnek van haja, esetleg bajsza. Az ablak felett szemöldökfát használnak. Az építménynek homlokzata van. A lábosnak, kosárnak és sok más eszközünknek füle van. A létrának, boronának foga van. A cipőnek is van orra. Az ablaknak szeme van. A harangnak, bakancsnak nyelve, a pincének torka van. A korsónak nyaka, a lécsőnek karja van, a széknek háta és lába van. Az edénynek, hordónak van feneke. A keréknek agya van, az ekének szarva, a hegedűnek lelke stb.

Való igaz, hogy tárgyaink, eszközeink megnevezését nagyrészt az emberi szerveink neveiből származtatjuk. Visszafelé ez kevésbé érvényes, de azért erre is van példa, hiszen lépten-nyomon találkozunk fafejekkel, kőszívekkel, balfékekkel, és még ki tudja, hogy miket termel a gramatika?

Makkai-Ilkei Ildikó: Szolgálat

2011-11-05T16:58:00.000+02:00

2011. 11. 05. Szolgálat Makkai-Ilkei Ildikó

Keresem e szót, keresem a tíz legszebb magyar szó között a szolgálat szót. Nem tálalom. Vajon miért nem sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb szó közé a szolgálatot? Lehet, hogy nem olyan hangzatos, mint a gyöngy vagy a láng szavunk, nem olyan titokzatos, mint a csók vagy a szűz szavunk, de érzem mind a tízben ezt az egyet, a szolgálatot. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Mert Láng nélkül nincs szolgálat.

„tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”

(Nagy László: Tűz)

Lángoló, örök ifjúság, a főnixmadár önmagát elégető önfeláldozása – ezt jelenti a szolgálat, mert „mint a máglyán, úgy kell égni, mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ellene. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érte… Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.” (Márai Sándor: Füves könyv)

Gyöngy, kagylók kínja, értéke.

Anya, a szolgálat megtestesítője, nem tanulja, hogy mi a szolgálat, tudja, érzi, mert szeret. Szolgálni csak az tud, aki szeret…

Őszben, elmúlásban, az öregségben benne van az elvégzett, a bevégzett szolgálat öröme, a kiteljesedett élet. S ezzel ellentétben, a szűz szóban a kezdet tisztasága, a kiteljesedni akarás vágya…

Kard, a fegyver szolgálata, védelme a történelem határaira felfeszülő életeknek, máglyán hamvadó eszméknek.

Csók, szerelem…

Vér, mert a szolgálat az életet jelenti, a véredet, mely csak a tiéd…

Szíved, lelked követeli és, könnyeidet is kéri a szolgálat, a sírás pillanataiban, a könnyekben találod meg sokszor a szolgálat útját.

E tíz szó között botladozom a szolgálat felé, talán sikerül az, amit Márai tanácsol mindannyiunknak:

„az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következménnyel megismertem.

A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”

Orbán Erika: Novemberi séta

2011-11-04T05:35:00.003+02:00

2011. 11. 04. Novemberi séta Orbán Erika

November a késő alkonyat ege. Hosszú sétára hív az erdőbe, ahol a fák meglett, színes életről susognak. Mint egy előadás után, ha már nem kell a szerepet védő öltözet, az artista méltóságteljesen leveszi, összehajtja, finom selyempapírba és dobozba helyezi korábbi énjét. Így a természet is, szégyentelenül vetkőzik, mint aki változó évszakaiban is ugyanaz a hős. Zizzenéseiben biztat és vigasztal: a Gondviselés szürkülete nem az Örökkévaló hamva és pora...

Ha kimérten, sietség nélkül kívánsz élni, sétálj mélyen a novemberi erdőbe. Gallyak, odvak, árnyak és törzsek, száraz levelek lesznek vezéreid. Óvatosan lépj, talpad alatt életek milliói nyugszanak. Figyelj légzésedre; kövesd a szellő áramvonalait, ki- és beáramló fényedet. Elvezet egy csendes tó partjára. Először meglepődsz, mert ismerősnek érzed. Tekinteted végigszalad a megnyílt távlaton. Bőrödön szinte érzed hűvös mélységét. Távoli partjaiba úgy simul az erdő, mint aki sárga titkot őriz. A horizont elmosódik, és az egyszínű ég elszenderedik a tó felszínén. Úgy érzed, hogy lelked partján most otthon vagy. Nem feszítenek kérdések; nem akarsz és nem ismersz mást, mint a pillanat békéjét.

Asszonyok, anyák ereszkednek alá a fákról, és szövik az emlékezés hálóját. Ott lebeg előtted Mámesz arca, aki tudta, hogy egy napon mindenkinek szól a Kaszás: Végállomás! Kiszállás! És felidézed távoli Nagyanyád lényét, aki kései özvegységében is határtalan boldogságot talál. Mert nem az elmúltakra, hanem a létezőkre tekint. És Ilusok és Vilmák és Katák, Bözsik, Ágnesek, Irmák és Idák szaporodó sora ünnepli benned az Életet. Ott lüktetnek ereidben, vágyad az ő vágyuk, hitük a te hited. Munkába hervadt életük virága, ragyogj, teremj!

Büszkeséggel tölt el a tó mélysége. Mintha benned egyesülne ezernyi forrás ereje. E varázsszerű képtől megrándul szemedben az ideg. Hunyorítanod kell; beszűkül a látómező; elszöknek az árnyak. A fák hegyén kigyújtják az első csillagokat. Lassan fordulsz meg, hogy a testedben rögzült tó képe meg ne billenjen. Érzed, hogy ajándék vagy; meg kell osztanod magad. Ne félj, az erdő vigyáz rád; a fák vezetnek.

Székely Kinga Réka: Hitvita vagy csak megemlékezés?

2011-11-03T21:34:00.000+02:00

2011. 11. 03. Hitvita vagy csak megemlékezés? Székely Kinga Réka

Valahányszor eljön október 31., lelki szemeim előtt lejátszódik a hajdani történet. 1517-ben járunk, a mai Németország egyik városában, Wittenbergben. Luther Márton egyetemi tanár és prédikátor harmincnégy évesen emészti magát a tömegek félrevezetése és az egyház kapzsisága miatt. Már túl van azon, hogy bent, avagy otthon mossa a szennyest, mert a bentiek kijelentették, hogy a szennyest nem akarják kimosni.

Márton testvér fejébe tolul a vér, amikor megtudja, hogy hívei inkább gonosz szolgatársai machinációit választják, mintsem hozzá menjenek gyónni és imádkozni. A sok istentelen pap közül leginkább Johann Tetzeltől borsózik a háta, akinél nemcsak az élők bűneit megbocsátó cédulát lehet megvenni, hanem a megholtak bűneiért is megbocsátást lehet kieszközölni, pénz ellenében.

Levelet ír Albert mainzi püspöknek, mellékeli neki a 95 tételt, majd ugyanazt kiszegezi a vártemplom kapujára. Elképzelem, hogy izgatottságában még a saját körmére is ráütött, hisz tudta, hogy békés vége sose szokott lenni annak, ha valaki egy intézmény szennyesét kiteregeti.

Térjetek meg – esdekli a sok évszázados jézusi tanítást Márton testvér, de sem a papok, sem a hívek nem értik, mit vannyog, mit különcködik ez a jó húsban lévő paptanár? Hát nincs jól az élet úgy, ahogy van? Hát nem jár jól mindenki, pap és hívő egyaránt a bűnbocsátó cédula árusításával? A hívő lelkek megkönnyebbülnek, hisz bűneik megbocsáttatnak, és nem is kerül olyan drágába – ahhoz képest főként nem, hogy milyen súlyosak voltak a gonosz tettek. A papok is jól járnak, a püspökök még inkább, s a bazilika építését is tovább lehetett folytatni, dől a pénz, mint meglyukadt zsákból a gabona.

Márton testvér gyomra összeszorul, okádni kellene az erkölcstelenség ily mértékű közelfogadása láttán.

Luther Márton harmincnégy éves volt amikor kalapácsütéseire felébredt Európa. Negyvenkét évesen kötött házasságot. Életének hatvanharmadik évében tért vissza Teremtőjéhez. Igaz papja volt és maradt mindazoknak, akik a hatalom és a pénz kísértésének ellent tudtak és tudnak állni.

Gál Zoltán: Memento

2011-11-03T05:37:00.002+02:00

2011. 11. 02. Memento Gál Zoltán

Memento mori! Emlékezz a halálra! – szólít meg mindnyájunkat a jól ismert mondás, és fülünkbe súgja, hogy életünk véges, és az elmúlás része annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a gondviselő és teremtő Isten adott számunkra. És a hívő ember, a saját elmúlása tudatában, talán ilyenkor tudja legjobban értékelni az életet. Azt, amit Isten gondjainkra bízott, amelyet mi képességeink vagy életfelfogásunk szerint értékelünk, vagy minden perccel lassan eldobunk magunktól.

Az elmúlásra való emlékezés élettel tölti meg a temetőket. Virágok és gyertyák jelzik, hogy a hant, amely szerető szívet takar, ugyanakkor hatalmas keserűség forrása is. Jelzi, hogy aki ott pihen, egy másik létformát öltött magára és Isten szerető és gondviselő oltalmában él tovább. Emléke a szerető szíveket melengeti, és bár láthatatlan messzeségbe távozott, mégis itt van, közel van, mibennünk él tovább.

Itt egy hosszú életet megélt édesapa és nagyapa alussza örök álmát. Népes családja áll meg örök nyughelye mellett, és a sírkövet olvasva könnyek csillannak meg szemükben. Amott korán elveszített édesanyjukat siratják gyermekeik, és hiánya ma is pótolhatatlan…és az is lesz. Egy édesanya ma sem nyugvó fájdalommal teszi csokrát leánya sírjára, és csendesen átöleli az unokát, akinek szeme ragyogásában ott van, akit elveszített. Távolabb halk hegedűszó emlékezik fájdalommal arra, ki egykor húrjain muzsikált.

A jeltelen sírokat, amelyen egy-egy magról nőtt virág jelzi, hogy ott is nyugszik valaki, csendes őszi szellő simogatja végig, jelezve, hogy azt sem felejtette el a gondviselés, aki alatta lelte meg nyugalmát. Isten senkit nem felejt el! Mindenkit számon tart, és csendesen őrködik nyughelyük fölött.

Az emlékezés fájdalmában Isten szólít meg bennünket, és vigasztal az evangélista szavaival: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké: mert az ő számára mindenki él. (Lk 20,38) Isten adjon csendes pihenést a hantok alatt pihenőknek, és biztosítson vigasztalást a gyászolóknak, hogy tudjunk őszintén hálát mondani mindazokért, akik előttünk jártak és életük által mindennapjainkat tették csodálatosabbá!

Isten legyen velük, Isten maradjon mivelünk!

Demeter Sándor Lóránd : Kávéparti

2011-11-01T20:33:00.002+02:00

2011. 11. 01. Kávéparti Demeter Sándor Lóránd

Hasonlatos a mennyek országa... – olvashatjuk többször is Jézus példázataiban, és amikor ezt a hasonlatot igyekszünk megérteni vizsgálnunk kell azt is, hogy:

1. Isten országának milyen jelentésváltozatai vannak?
2. Hol van ennek az országnak a helye?
3. Fontos, hogy megértsük, hogy mi ennek az országnak a rejtélye, milyen titkokat, titokzatosságokat bújtatott el benne a teremtő, amelyek megszépíthetik mindannyiunk életét?
4. Milyen járulékos kérdések születnek az előbbiekből?

Névváltozatait vizsgálva a mennyek országa, Isten országa megnevezéseken túl az ősi szövegekben találunk egy harmadikat is, amikor Isten királyságának nevezik. Hasonlatos a mennyek országa, Isten országa, Isten királysága – cserélgethetjük a Jézustól olvasott példabeszédekben a kifejezéseket.

Amikor ezt királyságot keressük, ennek a titkaira vagyunk kíváncsiak, természetes, hogy érdekel: vajon hol lehet ennek a királyságnak a helye? Vajon itt van a mi életünkben, vagy egy jövőbeli állapot? Vajon évezredeknek, napfogyatkozásoknak, holdtöltéknek idejéhez van kötve? Vajon ez a királyság egy olyan jövőbeli állapot, amely a halál kapuján átlépve tapasztalható meg? Milyen sok kérdés következik egymás után, és egészíti ki az előtte levőt, amikor Isten királyságának keresésére indulunk. .Nekünk valamiként közös nevezőre kell hozni ezeket kérdéseket. Isten királyságának, országának helyéről szóló, alább következő tudományos, lexikális összefoglaló ezt végzi el helyettünk: „A héber malkut, a görög basileia a király hatalmát és főleg a tényleges uralkodást jelenti, s csak másodsorban utal a király hatalma alatt álló területre, az országra és a birodalomra.” Ezek szerint, amikor azt halljuk Jézustól, hogy Isten királysága/országa, mennyek országa, akkor nem a hely kell fontos legyen, hanem azt kell tudatosítsuk gondolkodásunkban és életünkben, hogy Isten királysága az ő tényleges uralkodását jelenti. Isten tényleges, valós uralkodása egyértelműen csak a jelenben történhet. Az én, a te, mindannyiunk életében. Nem múltbeli, nem jövőbeli kérdés, hanem életünket megvizsgálva egyértelművé válik, hogy mindig a jelen pillanatban történik.

Ennek a mindig jelen pillanatban történő országnak, királyságnak, uralkodásnak tikai vannak.

Egyik titka az, hogy nem kiszámítható. Nem lehet algoritmusokkal, matematikai egyenletekkel megoldani. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből kiszámíthatná. Isten országának, királyságának, uralkodásának jelenvalósága állapotbeli változás. Növekedés. Szellemi, lelki, spirituális, emberi növekedés.

Másik titka a jelenvalóvá tevésének a módja. János evangéliumában Jézus ezt a titkot osztja meg: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.”

Harmadik titka, hogy bár jelenvaló, mégis rejtve van. Nem magától értetődő. Máté evangéliumában szántóföldön elrejtett kincshez hasonlítja Jézus. Van, jelen van, de keresni kell.

Lám, megismertünk néhány jelentésváltozatot, a helyet is jelen-valóvá tettük, három titok is feltárult előttünk, most nézzünk néhány járulékos kérdést, amelyek az előbbiek után természetszerűen adódnak:

Vajon ez a királyság, ország, uralkodás jön hozzánk? Azért mondom, hogy természetszerűen adónak, hiszen mindennapi imádságunkban ezt mondjuk: Jöjjön el a te országod! Eszerint valahonnan érkezik hozzánk vagy valamiből megvalósul. Ha visszakapcsolódunk az első rejtélyhez, akkor a növekedés a titka annak, hogy a jézusi imádságban kért ország elérkezzen, megvalósuljon. Bennünk és közöttünk, ahogyan szintén Jézus mondja.

Egy másik járulékos kérdés az előbbi megfordítása: És nekünk kell-e menni Isten országa felé? Bizony, ha az állapotbeli változás, növekedés, akkor mi sem maradhatunk ki belőle. Isten nélkülünk nem tud növekedni bennünk. A második és harmadik titok is arról szól, hogy nekünk is részünk van abban, hogy Isten országa elérkezzen, megvalósuljon. Az újjászületés is állapotbeli változás, a keresés pedig állandó, állhatatos munka.

Úgy látszik hát, hogy kettős az irány. Egyrészt maga a jó Isten közeledik hozzánk; másrészt részünkről is szükséges, hogy elinduljunk a Teremtő Isten irányába. Nagyon egyszerű, mindennapi példával élve: ha nem történik meg részünkről is az előrelépés, ha nem akarjuk megismerni Őt, ha eszünk ágában sincs a növekedés, akkor az Ő egyirányú közeledése olyan, mintha mindig csak a szomszéd jönne hozzánk kávézni, ráadásul a kávét is mindig ő hozná.

Az unitárius hit az embert jóra törekvőnek, fejlődőképesnek vallja, aki a szabad akarat ajándékával a jó és rossz között mindig felelősen képes döntést hozni. Jézus tanítványaként, Isten munkatársaként emlegeti. Olyan emberként, aki ehhez méltóan akarja és tudja is élni életét, hogy ne csak hasonlatos legyen Isten országa és királysága.

Moldován-Szeredai Noémi: A temetőben

2011-11-01T05:40:00.000+02:00

2011. 10. 31. A temetőben Moldován-Szeredai Noémi

Édes Istenem!

Temetőben sétálgatva, a fákról lehulló faleveleket arcomba fújja a szél. Emlékek, érzések kavarognak lelkemben, s kicsi lányom hangja minduntalan megszakítja elmélkedésem fonalát, mindig ugyanazt kérdezve: anya, itt ki van meghalva? Válaszolok, mindig ugyanazt felelve, majd menekülök vissza gondolataim megszakított fonalához, mert jól esik az emlékezés.

Igen, furcsa ezt kimondani, de jól esik emlékezni, gyermekkorom sok-sok temetőlátogatására, a sétákra, édesanyám családi történeteire, az általam nem ismert rokonokról, az ősz szépségére a temetőben, vagy a sokszor csúszós, hideg, havas világításokra. S most én mesélek lányaimnak a nem ismert nagyapáról, a titokzatos dédszülőkről, kiknek tárgyi örökségei életünk részei. Sok mindenről nem is mesélek. Mert ami nagyon fáj, akiknek hiánya összeszorítja torkomat, arról nem tudok mesélni. Mesélni nem tudok, csak a könnyek peregnek alá az arcomon, fittyet hányva visszaszorítási kísérleteimnek. Ez is természetes. Mint az is, hogy kint a temetőben, gyertyát gyújtva, emlékezve elsuttogok néhány szót, csak nekik, akik túl korán elmentek, s akiknek hiányuk még midig belém vág.

Szeretlek.

Hiányzol.

Nyugodj békében.

Elmondjuk hangosan a Miatyánkot, majd hazafele sétálunk, játszva a sárguló falevelekkel, vadgesztenyével és örvendünk egymásnak. Hálát adunk minden percért, melyet együtt töltünk.

Legyen meg a Te akaratod.

Ámen.

Andorkó Attila: Ismeretlen tényező(k)

2011-11-01T05:39:00.002+02:00

2011. 10. 30. Ismeretlen tényező(k) Andorkó Attila

Valamikor talán még az elemi iskolában megtanítottak arra, hogy létezik egy ismeretlenes egyenlet. Későbbi tanulmányok során kiderült, hogy létezik több ismeretlenes is… Aztán 1995-ben megjelent egy brit együttes „X Factor” albuma, amely akkor egyik sokat hallgatott kazettám lett. Tizenöt évvel később pedig szintén a szigetországból átvett az egyik magyar kereskedelmi csatorna egy műsort, amely a zenei tehetségek felfedezését tűzte ki célul. Eddig nincs is bajom, mert ezelőtt is volt tehetségkutató verseny, csak akkor úgy hívták, hogy: Ki mit tud?, és még Radnóti verseket is szavaltak.

Minap arra lettem figyelmes, hogy a média (is), a középiskolás diákok mennyire figyelemmel követik ezt a magyar tehetségkutató műsort, „Az ismeretlen tényezőt” mennyire osztják, vagy szigorú kritika alá vetik a zsűri (mentorok) véleményét egy-egy fellépő kapcsán. Aztán az iskolából hazafelé egyik ház oldalán plakátot vettem észre: a küszöbön álló népszámlálás fontosságára hívta fel a figyelmet, főként pedig arra, hogy vállaljuk nemzeti hovatartozásunkat! Mert fontos! Nemcsak itt Erdélyben, hanem a határainkon túl is!

Gondolatom az említett műsorra kanyarodott, és azon lepődtem meg, hogy egy ilyen műsor mennyi jót, de rosszat is tehet. Ha magyar tehetségkutatásról van szó, akkor legalább énekeljenek magyarul, mert a tapasztalat az, hogy (senkit nem akarok sérteni) a sok kereskedelmi céllal készített, jó reklámmal eladott lecsót hallgatják a fiatalok, miközben megfeledkeznek a saját anyanyelvünk rendes használatáról („mizu?”, „lelki furka”, „telo” stb.)!

Ezért látnám fontosnak, hogy magyar tehetségkutatón magyarul énekeljenek!

Dimény József : Az élet törvényei: 6. Az ok és okozat törvénye

2011-10-30T06:58:00.000+02:00

2011. 10. 29. Az élet törvényei: 6. Az ok és okozat törvénye Dimény József

Úgy is nevezik: a vetés és aratás törvénye. Az élet nagy dolgainak a felismeréséhez nem kell más csak józan paraszti ész. A földműves ember tudta, ha búzát vet búza fog teremni, ha krumplit, akkor krumpli. Soha nem várta el, ha búzát vetett krumpli teremjen. Ilyen egyszerűen működik a világ. Sokszor megkérdezik: Miért érdemes jónak lenni? Miért érdemes jót tenni? Hát azért, mert ha jót teszünk, azt kapjuk vissza és megsokszorozottan. A legtöbbször nem is attól kapjuk, akivel jót tettünk. Ha harag, gyűlölet, rosszindulat vezérli cselekedeteinket, azt fogjuk visszakapni, azt is hatványozottan. Jézus ezt így tanítja: Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. (Mt 7,18)

A teremtett világban mindennek ok és okozati háttere van. Bármit teszünk annak következménye lesz. Megtörténik, hogy csak a következményeket látjuk és másokat vagy az Istent hibáztatjuk a történtekért. Vannak helyzetek, amikor a betegség a helytelen életmód következménye, mégis azt mondjuk, az Isten ver bennünket. Ha életünket jobbá szeretnénk tenni, fel kell ismernünk az okokat és meg kell változtatni azokat. Igen gyakran azért nem megy jól az életünk, mert nem jól gondolkodunk. Gondolataink az okok, körülményeink az okozatok. Egy-egy helyzetben semmi mást nem tudunk megváltoztatni csupán a hozzáállásunkat, gondolkodásunkat, de ha ezt megtesszük, ezáltal minden megváltozik. Az egész életünk. „Az ember magában hordozza a sikerét, vagy kudarcát, ami nem a külső körülmények függvénye.” (Brian Tracy)

Nagy Adél: Zsoltár

2011-10-30T06:57:00.000+02:00

2011. 10. 28. Zsoltár Nagy Adél

Boldogok, akiknek az útja tökéletes,

Akik az Úr törvénye szerint élnek.

Boldogok, akik megfogadják intelmeit,

Teljes szívvel keresik őt,

Nem követtek el álnokságot,

Hanem az ő útjain jártak.

Te megparancsoltad, hogy utasításaidat

Pontosan megtartsák.

Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,

Megtartván rendelkezéseidet!

Akkor nem vallanék szégyent,

Ha figyelnék minden parancsolatodra.

Tiszta szívből adok hálát neked,

Tanulva igazságos döntéseidet.

Megtartom rendelkezéseidet,

Ne hagyj el engem soha.

(Zsolt 119, 1-8)

Pál János: Páva Gergely

2011-10-27T07:28:00.002+03:00

2011. 10. 27. Páva Gergely Pál János

Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.

Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...

A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...

Sipos Mónika Rebeka: Bizonyítsd be!

2011-10-27T07:27:00.002+03:00

2011. 10. 26. Bizonyítsd be! Sipos Mónika Rebeka

Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.

Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.

A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!

Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.

Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.

Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.

Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!

Lőrinczi Lajos: Kovász

2011-10-25T20:47:00.003+03:00

2011. 10. 25. Kovász Lőrinczi Lajos

Nemrég újra végignéztem, miként készül a házi kenyér. Figyeltem, amint az asszony este belekeverte a kovászt a lisztbe. Várt, nyugodtan aludt. Reggelre a tészta szépen megkelt. Hozzátette a hozzávalót. Megdagasztotta. Várt, miközben meghevítette a kemencét. Aztán komótosan, ahogy ezer évek óta készítik: kiszaggatta, lapátra tette és bevetette a kemencébe, két óra hosszára. Közben meg-megnézte, hogy nem túl nagy-e a kemence „heve”, meghúzgálta. Majd megverte és tekenőben szőttes kendővel letakarta.

Mozdulataiban nagyanyámat, édesanyámat láttam és sok-sok székely magyar asszonyt, akik a heti kenyér elkészítésében Isten teremtő munkáját jelenítették meg. Milyen kár, hogy ma ez egyre ritkább! Milyen kár, hogy a ma emberének munkája mozzanataiból hiányzik (vagy egyre ritkább) az Istennel való meghitt közelség, a mag elvetésébe, növekedésébe, learatásába, a kenyérsütésbe beleélt türelem, a teremtett világ ritmusára való ráhangolódás, hálaérzés és az abból fakadó harmónia és szépség.

Jézus ezt a harmóniát, teremtő erőt érezhette, amikor így szólt: Isten országa „hasonló a kovászhoz, amit vett egy asszony, belekevert három mérce lisztbe, míg az egész megkelt”(Lk 13, 21).

Október 24-én 110 éve született Balázs Ferenc. Gyermekként sok időt töltött a csehétfalvi rokonainál. Láthatta, miként keveri az asszony a kovászt, talán érezte a mozdulataiban az isteni teremtés erejét és rendjét, és talán innen eredt a vágy, hogy ő maga is „többek kovásza” legyen.

Októberben „mintha a fákról is aranykoporsók hullanának” (Nyírő). A mulandóság hangulatában érzem, hogy életünkben szilárd „maradó kövek” (Wass A.), tápláló kenyerek az októberi nagyok: az aradiak, az ötvenhatosak, a reformátorok, köztük Balázs Ferenc. Isten országa nagy kovászai, akik nem odalökött lapos fekete sárkenyérről, hanem isteni ritmusban sütött szép, kerek, illatos, tápláló hazairól álmodtak. Érte életet áldoztak.

Te minek vagy a kovásza?

Székely Kinga Réka: Válassz magadnak világot!

2011-10-25T20:47:00.000+03:00

2011. 10. 24. Válassz magadnak világot! Székely Kinga Réka

Volt egyszer egy ember. Jól berendezte magának a világot, nem volt abban semmi érthetetlen, semmi meglepő. A kölcsönösség elvét tartotta szent alapelvének. Ha valaki ad valamit, hamar viszonozni kell. Csakis olyan valakinek adjál valamit, akitől kilátásban van a viszonzás lehetősége. Meg volt győződve arról, hogy az emberek csakis a fölöslegből adhatnak a másik embernek. Arról is meg volt győződve rendíthetetlenül, hogy ő soha senkitől nem kapott semmit ingyen, hogy ő mindenért megfizetett.

E nagy világmindenség olyan egyszerűen képződött le az ő világértelmezésében, mint egy piaci avagy üzleti vásár. Adom a pénzt és kapom az árut. Valahányszor valamit kapott valakitől, az ő létértelmezésében ez azt jelentette, hogy a másik felismerte benne a jót. Ugye azért adtál nekem, mert tudod, hogy én milyen jó vagyok? Mert én mindig adok annak, akitől én is kapok. Nem szabad az életet ismeretlen utakra, idegen emberekre pazarolni.

Volt egyszer egy másik ember is. Ő is jól berendezte magának a világot, számára abban a világban nem volt semmi érthetetlen és meglepő. A hálaadást tartotta szent alapelvének. Naponta felsorolta azokat a dolgokat, melyeket tiszta ajándékként kapott: az idegen emberek barátságos segítségét, amint hazafelé cipekedett az üzletből, a háza mellett nyáron illatozó bodzabokrot, fagyos téli éjszakák után a melegen ragyogó napsugarat, tavasszal a patak partján zöldellő salátát. Mindenért hálás volt, amit a világ, az erdő, a mező, az emberek, és a jó Isten adott neki. Ő maga is boldogan ajándékozott anyagi és lelki javaiból, mert rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy ama csodálatos forgatagban, melyet földi életnek nevezünk, valamilyen titokzatos módon a jó elnyeri jutalmát. Valamilyen titokzatos módon az ember, akinek alapelve a hálaadás, mindig szembe találja magát egy olyan ajándékkal, amiért hálás lehet.

Melyik embernek szeretnél a barátja lenni?

Csécs Márton Lőrinc. Október 23.

2011-10-23T19:24:00.000+03:00

2011. 10. 23. Október 23. Csécs Márton Lőrinc

Október 23. Sokunk határidőnaplójában erkölcsi kötelességből megjelenik a felkiáltójellel központozott mondat: Megemlékezni!

S akkor az történik, hogy a versnek lesz pátosza, esztétikája, kigondolt, kicsiszolt előadása, de: mert rendezvény van – azért hangzik el.

Az éneknek lesz szomorúsága, kigyakoroltságából fakadóan szépsége, de: mert megrendelték – azért hangzik el.

… s csoda történik, mert a félkényszerűség megmozgat valamit. Kiderül, hogy az ideig-óráig mesterségesen életben tartott „lény” majd gépek nélkül is tud élni. Élni a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Mert a megemlékezők eljátszanak valamit lelkünk zongoráján, s kiderül, hogy az együttérzés, a tisztelet, az értékelés, az emberség billentyűi nemhogy csak megvannak lelkünk regiszterén, de még tiszta hangot bocsátanak is ki. Kiderül, hogy a vázában, a szépsége miatt halálra ítélt virág gyökeret hajt, s arra vár, hogy elültessük.

S ha a rendezvény ezt előcsalja belőlünk: az már valami. Az már út. De nemcsak a megmaradásé, hanem a teljességé.

Jónás, te csak prédikálj – szól a háttérben – ne okoskodj!

Jó napot, áldott emlékezést!

Székely Kinga Réka: Szombati meditáció

2011-10-22T17:45:00.000+03:00

2011. 10. 22. Szombati meditáció Székely Kinga Réka

Mint ahogy a csatorna csepegése mélyebb és mélyebb árkot ás a földbe, az én lelkemben is – a türelem még meglevő talajába – egyre mélyebb árkot ás a félelem, amikor szombat délelőttökön a jehovisták csapatai ellepik a falut. Találékonyságukra vall, hogy változatos formációkban jelennek meg. Volt már két szépen öltözött, nyakkendős ifjú, volt már hasonlóan szépen öltözött ifjú pár, voltak tisztes öreg mamák, voltak modernül öltözött ifjú asszonyok, akikről mellesleg azt hittem, hogy biztos megint valamilyen felmérést végző szociológusok, voltak kisbabát karjukon cipelők, kisbabát kocsiban tologatók. Már csak fürdődresszben kell megjelenjenek vagy székelyruhában, és akkor elmondhatják magukról azt, hogy mindent megpróbáltak.

Szidom magam, hogy ezt nem szabad, miért vagyok ilyen türelmetlen én, aki fennen hirdetem a vallásos türelem Istentől való voltát.

Rendszerint a papilak emeleti szobájának ablakából nézem készülődésüket, ahogy kiszállnak az autóból, ahogy elszántan egymásra néznek, és nekivágnak a számukra idegen házaknak, ajtóknak, embereknek.

Kivételes alkalmakkor mint egy vadászkutya körbeszagolom az autójukat, bekukucskálok rajta, és megkönnyebbülten nyugtázom, csak olyan rend és tisztaság lakózik ott, mint az én autómban is. Aztán mint egy spicli, mint egy rossz emlékű szekus, röntgen szemekkel kérdem híveimet a következő napon: nos, hogy telt a szombat?! Nem álltunk át – jön a lecsupaszítóan egyenes válasz, mert tudják, hogy mitől rettegek.

A hit Isten ajándéka – papolom, végülis ha nagyon át akarnak állni, ha valóban ott találnák meg lelki nyugodalmukat, nem ítélhetem el őket.

Tudom, hogy túl magasan tartjuk az átugrásra biztató lecet, amit felemelünk a hívek elé. Tudom, hogy alkalmakként én is beütöm a fejem abba a lécbe.

Légy Istent szerető és embert tisztelő. Fogadd el a másként imádkozókat, mert az Istenhez vezető út más tájakon is lehet épp olyan szent, mint amilyen szentnek hisszük a mi unitárius lelkiségünket és vallásosságunkat.

Légy türelmes és légy együttérző.

Élj erkölcsösen és mégis szeretetben.

Alkoss, építs, segíts.

Beismerem, hogy néha elfáradok és azt kérdezem Istenemtől: mikor lehetek már egoista, önszerető és önimádó? Mikor nézhetem már le a babonás tévelygőket?

Milyen félelmetes a felismerés, hogy minden lehetek, és csakis a bennem lobogó hittől függ, hogy milyen leszek.

Szombati, hittérítőket szaglászó meditáció kérdése az, hogy a megtalált hit igazságát hirdetni hódítás-e vagy hivatás?

Ha egyszer majd bekopogtat hozzám egy fürdőruhás jehovista tudni fogom, hogy nekem is indulnom kell kopogtatni idegen falvak kapuin és ajtóin, elszántan osztogatni az üdvösséget és a kárhozatot mindenkinek.

Addig csak szeretni fogom azokat, akiket rám bízott a gondviselés. Ez kevés?

Nagy László: És ha mégis...

2011-10-22T17:44:00.000+03:00

2011. 10. 20. És ha mégis... Nagy László

Szép kort megérni nem ügyesség, hanem a Gondviselés műve. Ha egészségben élheted meg, az adomány. Valakitől, aki – ha elfogadod, ha nem – létezik és munkálkodik.

Ha ritkán is, de előfordul, még környezetünkben is, hogy száz éves, vagy még nagyobb korú embereket köszöntenek. Kattognak és villognak a fényképezőgépek, beindulnak a hangrögzítők, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom. Talán a mi életünkben nem. Gondoljuk. Elhangzanak okosabbnál okosabb kérdések, és jönnek a szelíd, őszinte válaszok. Mi a hosszú élet titka? Cigarettázott, szerette-e a pálinkát, mennyit ivott naponta, mennyi szalonnát evett stb.? És ha újra kezdhetné az életét, mit tenne másként? A válasz egyszerű: én csak éltem, végeztem a dolgom, igyekeztem, örültem és kínlódtam. Életemet, sorsomat Valaki így intézte. És jól intézte. Köszönöm Neki.

Egy sportolótól megkérdezték, hogy mi a sikereinek a titka? „A tervszerű elhanyagolás. Amíg a felkészülési idő tartott, én csak arra összpontosítottam. Semmi más nem érdekelt.”

Azt mondják, hogy a történelemben nincs „ha”. Alkalmak és lehetőségek vannak, amelyeket igaz lelkiismerettel meg kell élni, ki kell használni. Érezni és tudni kell, hogy van Gondviselés.

És ha mégis megérnénk azt a kort, vajon mit mondhatnánk...?

Székely Kinga Réka: Pásztortüzek

2011-10-19T19:31:00.002+03:00

2011. 10. 19. Pásztortüzek Székely Kinga Réka

Biztos vagyok abban, hogy egy lokálpatrióta amerikai, aki példának okáért San Franciscoban él, a város megannyi híres nevezetességében gyönyörködik nap mint nap. A hajnali ragyogásban rátekint az emeletes Bay Bridge-re, és újra elismeri az amerikai mérnökök hatalmas tudását. Ebédszünetben kiugrik a China Town-ba és kíváncsian ízlelgeti a különleges keleti fűszerek illatával és zamatával készült olcsó ebédet. Hazafelé menet lepillant a Csendes Óceánra, aztán sétálni megy arra a műemlékké átalakított kikötő partra, ahonnan hajdanán a rabokat szállították Alcatraz közeli szigetére, a börtönbe, melyből lehetetlen volt kiszabadulni. Alkonytájban a vérvörös naplementében lokálpatrióta barátunk rápillant a Golden Gate sziluettjére, és úgy érzi, hogy ennek látványa a halandó embernek bepillantást ad az örökéletbe, mert annyira szép és titokzatos a földet az óceánnal és az éggel összekötő alkotás. Estére felruccan a Pacific Heights-ba, meglátogatja rokonait, barátait és elpletykálnak azon, hogy mennyibe került a régi vitorlás felújítása. Az őszi vitorlás versenyen a részvétel kötelező egy San Francisco-i lokálpatriótának.

A két Homoród mentén az idén sok vadállat pusztította az emberek termését. A földből élő atyánkfiai szeptember folyamán minden este kiszekereztek a falu határában levő kukoricásaik mellé, meggyújtották az évezredes titkokat lobogó pásztortüzeket, és farkasszemet/emberszemet néztek a medvével, a vaddisznócsordával és a mindig nyomukban lihegő félelemmel.

A két Homoród mentén a szokásosnál melegebb és szárazabb volt az ősz eleje, mintha ugyanazt a száraz, tikkasztó érzést akarná sugallni, ami belénk ivódott: minden ellenség. Nemcsak a vadak, a négylábúak, akik szétdúlják a kicsinyke termést, hanem a magas megélhetési árak, a szégyenteljesen alacsony munkabérek, és az agymosást éjjel-nappal végző komerc televízió.

Nagy szükségünk van a pásztortüzekre. Szükségünk van arra, hogy szembenézzünk félelmeinkkel, azokkal, melyeket külső tényezők zudítanak ránk, de azokkal is, melyek a holnaptól félve minden nap kiáradnak belőlünk.

Minden erdélyi magyar üljön le egy pásztortűz mellé a szép őszben. A részvétel kötelező. Merem állítani, sőt, jótállok azért, hogy minden egyes pásztortüzes éjszaka alkalmával a jó Isten elküldi a választ arra a tépelődő nagy kérdésre, hogy van-e még értelme őrizni azt, ami a miénk.

Buzogány-Csoma István: Igazság, Istenismeret

2011-10-19T19:30:00.002+03:00

2011. 10. 18. Igazság, Istenismeret Buzogány-Csoma István

Október havában több olyan eseményre is emlékezünk, amelyek kiváló példát állítanak elénk az igazság, s ezáltal a szabadság, szebb jövő, boldogabb és tisztább élet utáni vágy és az ezekért vállalt felelősség kérdésében.

Gondoljunk csak az aradi vértanúkra, az ’56-osokra, a reformáció egyenes és bátor kiállású harcosaira, akik hitükről, elveikről vallottak és vállaltak, vállalták a feladatokat, a körülményeket és a következményeket, felelősséggel, azért, hogy lehulljanak a test és szellem bilincsei, hogy igazság legyen, hogy a szabadság ne csak légvár és idea legyen, hanem valóság, el egészen a lelkiismeret és vallásszabadság kimondásáig.

Emlékezünk és töltekezünk, iparkodunk méltókká lenni az ő emlékükre, őrizni és továbbadni tisztességgel és felelősséggel azt az örökséget, amelyet zömében életek árán lehetett csak kiérdemelni, az igazságért, a szabadságért. Szándékosan említem mindig elsőként az igazság fogalmát, mert ha igazság van, akkor van szabadság, békesség, biztonság, megelégedettség és emberhez méltó élet.

De hát van igazság? S honnan veszem ezt a keserű és súlyos kérdést? Nézzünk csak körül, mit látunk, és mit tapasztalunk: békétlenség, ellenállás, válság, ínség, keserűség, kínlódás, bizonytalanság, reménytelenség, kilátástalanság... és nem is folytatom tovább, mert már itt az elején megszomorodunk... De ha ez van, akkor nincs igazság.

Nemcsak most van ez így. Már ősidőktől fogva hordozza magában az ember ezt a fogyatékosságot, persze ezzel nem akarom korunkat kimenteni, és elhárítani a felelősséget, hogy így volt ez mindig, de ha nem így lett volna, akkor nem kellene nemzeti gyászünnepet ülni, nem kellene siratni az ötvenhatos szerencsétlenül járt, megcsalt és megtorolt forradalmárokat és így tovább...

Miért tűnik úgy, hogy nincs igazság? Mert még mindig többen vannak – vagy mindenképpen azok diktálnak, akik kezükben tartják sokak sorskerekét –, akik nem ismerik az Istent. Mert mi az igazság? Isten megismerése, az ő kijelentései által. Az igazság Istenismeret. De aki kijelenti magáról, hogy ismeri az Istent, az cselekszik is az ismeretei alapján, a Szeretet alapján, mert „Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten őbenne marad” (1Jn 4,16).

Talán egy kicsit mélyen vagyunk.

Lélek nélküli lelkizés? Lélek nélküli lelki izé-zés? Kicsit csúnya, de legalább elgondolkodtat.

Vezetni akar Isten lelke: „Az igazságnak lelke elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16,13)

Ki vezet, mi vezet bennünket? Vajon vezetnek vagy megvezetnek?

Legyen résen a szívünk, a szemünk és a fülünk, hogy Istentől tanítottak lehessünk, amikor az ő szava szól hozzánk: „A Szent Lélek... mindenre megtanít majd titeket (Jn 14,26),” és bízzunk abban, hogy hatalma van megtartani az övéit: „meg vagyok győződve, hogy sem halál sem élet, sem angyalok sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől. (Róm 8,38-39)”

Sándor Szilárd: őszi sóhaj

2011-10-17T18:19:00.000+03:00

2011. 10. 17. őszi sóhaj Sándor Szilárd

sárga levelét síratja az ág

gyümölcsét hullatja alá

száraz föld rögös tüskéire

ahol a gyökér elalszik télire

néma dallal befonja lelkem

az ökörnyálas pókos selyem

de jaj ráfagy a hang a torkomra

mint őszi szellő pára-gombja

szólaljatok meg őszi bánatok

muzsikás cimbalmán s ahogy

rám tekeredik az őszi némaság

sóhaj-tisztított hangon ég a láng

világítson hát alvó gyökerek fölött

minden tenyerembe simuló rögöt

az őszi sóhaj fényes lángolása

néma levelek őszi tánca

Tófalvi Tamás: Isteni színjáték

2011-10-16T08:03:00.000+03:00

2011. 10. 16. Isteni színjáték Tófalvi Tamás

A történelem bebizonyította, hogy a hit csodákra képes…

Az Istenben, Gondviselésben, Felsőbb Hatalomban erősen hinni tudó ember sokszor érzi úgy, hogy megmagyarázhatatlan események szereplőjévé válik, „bejönnek” olyan dolgok, amelyekre nem is számított, olyan hajtűkanyarokat vesz élete, melyekre még álmában sem mert gondolni.

Találkozhattunk már csodás, orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulásokkal, véletlenszerű eseményekkel, szerencsés fordulatokkal, melyek talán emberek százainak, ezreinek óvták meg életét, reményvesztettekkel, akiket az utolsó pillanatban mentettek meg, természeti jelenségekkel, amelyekre egyelőre az embernek nincs válasza. És találkozhattunk kártyavető cigányasszonyokkal, akik néhány ropogós bankóért cserébe életet, holnapot, sikert, szerelmet, gazdagságot ígérnek.

A hit nemcsak csodákra képes, de az emberi balgaság széles skáláját tudja megvalósítani. Ezoterikusok, kuruzslók, táltosok, csodatevők állnak nap mint nap ugrásra készen, hogy tartalommal töltsék fel életedet. „Segítenek”, hogy ki tudj bontakozni, hogy megvalósíthasd önmagad, legyőzd a komplexusaidat, gátlásaidat, és utat mutatnak a bonyolult élet holnapjaiban. Ismeretlenként nálad is jobban tudják, hogyan kell szeretned családtagjaidat, kik azok, akik negatív erőkkel hatnak rád, milyen problémáid vannak, melyekről még te magad sem tudsz, hogyan juthatsz rövid idő alatt sok pénzhez, életerőhöz, egészséghez, barátokhoz.

Egyszerű földi halandóként, ha nem tudod, hogy kihez fordulj problémáiddal, a média segít: csupán ki kell ollóznod az újságból a csodatévő Ileana, Cristina, Ana asszony telefonszámát. Sőt, már a személyes kapcsolatokra sincs szükség, csupán egyetlen telefonhívásra, hiszen oly nagy erő birtokosai, hogy képesek az éteren keresztül orvosolni minden nyavalyát. Vagy telefonálj az „EZO-műsorba”, és hívásodra a médiumok egész csoportja azon dolgozik, hogy életedet a kristálygömb segítségével jó mederbe tereljék.

Az emberi hülyeség határtalan… Elhisszük, hogy vannak emberek, akik képesek Istent játszani…

Annak idején Isten büntetéssel sújtotta választott népét, ha azok elfordultak tőle, és az ilyen praktikákban keresték a választ. Ma már nem kell a felsőbb hatalom büntetése… Az ember önmagát bünteti!

A hit emberi létünk alapja, a hinni tudás az ember egyik legszebb, legáldásosabb talentuma. De ha hitünk tárgya nem maga az Isten, hanem földi varázslások egész sora, akkor ne csodálkozzunk, ha életünk néha vakvágányra fut…

Szász Ferenc: Corona

2011-10-15T15:42:00.000+03:00

2011. 10. 15.

Corona

Szász Ferenc

Fenn, Salamonkőn
királyi mén patája
néha szikrát szór
s encián szőnyegére
leszáll az alkony.

Királykő, Nagykő,
pipázó Csukás füstje
nélkületek már minden
panoráma –
színét az arcom
immáron mindörökké
rajtatok váltja.

(2011. október)

Máthé Sándor: A szeretetről

2011-10-14T18:11:00.000+03:00

2011. 10. 14. A szeretetről Máthé Sándor

A szeretetről, bár naponként találkozunk vele, nagyon keveset tudunk. „A szeretlek valami nagyon különlegeset jelent. Azt jelenti, hogy körbeveszlek azzal az érzéssel, amely lehetővé teszi számodra, hogy abban a pillanatban minden legyél, ami emberi mivoltodban valójában vagy. Lehetsz jó vagy rossz, gyöngéd vagy dühös, vagy mindkettő, de te te vagy, és ez a legtöbb, amit valaha elvárhatok, vagy kérhetek tőled. Nem az vagy, amit elvárok vagy akarok, hogy legyél, és nem az, amit érzel, hogy lenned kellene, vagy amilyenné alakítottak, hanem önmagad vagy.” (www.harmonet.hu)

A szeretet érzését gyakran tévesztjük össze más érzésekkel. Akár szerelmesek is lehetünk anélkül, hogy igazán szeretnénk. Sokszor azt mondjuk, hogy szeretlek, és közben azt akarjuk mondani: sajnállak, aggódom érted, törődöm veled, tisztellek. Csakhogy ez még mindig nem a szeretet!

Egy kisgyermek számára létszükséglet a szeretet. Ő csak azt akarja, hogy szeressék, és gondoskodjanak róla. De a gondoskodás nem elég. Ha a gyermeket szülei nem szeretik, olyan megrázkódtatás éri ezáltal, amit élete végéig nem, vagy csak nagyon nehezen tud feldolgozni. Hányan vannak, akik úgy érzik, őket nem lehet szeretni? Tehetsz bármit, ezt a véleményüket nem tudod megváltoztatni. Mindez gyerekkorukból származik, pontosabban a szülői szeretet hiányából.

Vajon mi a szeretet ellentéte? Sokan azt gondolják, a gyűlölet. Pedig nem az. A szeretet ellentéte a közöny. Ha gyűlölsz valakit, érzelmek fűznek hozzá, nem vagy közömbös iránta. A gyűlölet nagyon közel áll a szeretethez. Kit tudunk a legjobban gyűlölni? Akit valaha a legjobban szerettünk. Ha közömbös vagy, az más. Nem érzel semmit. Tehet a másik bármit, nem érint meg téged, és a másiknak is legjobban a közönyösséged fáj. Figyeld meg a párkapcsolatokban: ha a párod bármilyen érzelmet mutat irányodba, elviseled. De ha elnéz melletted, feletted, ha közömbösen néz rád, az nagyon fáj.

Hol kezdjük? Önmagunknál! Az alap, ahonnan elindulhatunk, önmagunk szeretete. „Szeresd felebarátodat, mint önmagaddat...” – tanítja Jézus is. Az önszeretet a mások iránt érzett szeretet előfeltétele. Aki nem szereti önmagát, másokat is képtelen szeretni.

Tehát, szeresd önmagad, hogy másokat is szerethess!