2012. 11. 06 Látomás Lőrinczi Lajos
Pár héttel ezelőtt fent voltam szent hegyünkön, a Firtoson. Egyik amerikai barátunk két napot töltött nálunk, látni akarta a környéket, így körbejártuk a Firtos alatti falvakat, és felmentünk a Váralja feletti kilátóhoz is. Alattunk gyönyörűen terült el a világ. A tiszta, napfényes októberi levegő feltárta a hegyek és völgyek titkát: a karcsú tornyokat, a hegyek közt, a gyönyörű völgyekben meghúzódó falvakat. Székelyudvarhelytől a Tordai Hasadékig, a Fogarasi havasok fogaitól a Hargita púpjáig ott terült el előttünk Székelyföld, a szülőföldünk. Mi ott ültünk, szótlanul, és engedtük, hogy életre keljenek a firtosi tündérek. Konyhájukból eredt a Konyha patak, Szalonjukból a Szalon patak. És amíg a tündérek ott fontoskodtak, a sorra gyúló lármafák üzenetére fegyveres székelyek vonultak harcba, hogy megvédjék a hazát. Hogy a mindig lehengerlő túlerővel érkező ellenség ne juthasson be az élettel, gyermekzsivajjal teli völgyekbe. Vérrel áztatták a hegyeket, hogy alant a verítékkel áztatott rög aranyat: arany kalászt, kenyeret és jövőt teremjen.
Hirtelen sorra szólaltak meg a falvak harangjai. De ez nem a török vagy a tatár ékezését jelezte − dél volt. Szinte hallottam a völgyekből ég felé törő sóhajokat: Istenem segíts! És szinte láttam, miként száll a harangszóval az ég felé az évezredes székely imádság. Úgy, mint réges-régen. Úgy, mint ma. Istenem, segíts! És ebben az imában benne volt az évezredek küzdelme és megnyugvása, szenvedése és öröme, harca és békessége. Benne volt az Istennel együtt dobbanó szív minden vallomása.
Ezek a szép imák reménységükkel megcsillogtatták, megszépítették a világot. Termőfölddé vált a parlag, gyümölcsfává a bokor. Benépesedtek az elhagyott falvak, és az új élet dallama egy nagy hálaadásban dicsőítette az Istent.
De ott, a mélyben láttam a sötétséget is. A ködöt, a homályt, a gonoszt, amely, akár a régi idők veszedelmei, készenlétben álltak, hogy a pusztulás szellőjét, vad viharát zúdítsák a hegyekre, völgyekre. Igen, ott volt a közömbösség. Láttam a behódolást, hallottam az érdek által legyilkolt, szép érzések sikolyát. Láttam a megvakult, megsüketült embert is, akit csak a mai nap, az enyém, és senki más nem érdekel. Igen, onnan fentről, Isten közeléből, a csillogón felszálló remény kontrasztjában, láttam a sötét, lehúzó erőt.
Nem. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” A sötétnek pusztulni, a világosnak emelkedni, a szépnek megnyilvánulni, a rútnak eltűnni kell.
Hirtelen, mint végrendelet, mint tetemre hívó, az évezredek aknavetőjéből szívembe robbanó üzenet, Jézus szavai jutottak eszembe: „ti vagytok a világ világossága.”
Olyan sok a panasz az életünkben. Olyan sok az ok a panaszra. Olyan sok az aggodalom, a félelem. Az előre nyomuló, felülről olyan jól látható sötétség, a hatalmasok érdekeit szolgáló önzés. A langyos vagy alkalmazkodó sunnyaszkodás tövisbokorként fojtogatja a reményt. Sakkban tartja a hitet. Sarokba szorítja a szeretetet. Ostromolja, mint tatár, török, orosz, stb. horda az öntudatot. Szükség van valamire, ami segít az ellenállásban, segít a helytállásban. Sőt, az ellenállásban és helytállásban értékessé teszi az életet. Bizony, a teremtett világ ugyancsak sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését!
Várja azt a belőled áradó világosságot, amely megvilágosít minden gonoszt.
Mert te vagy a világ világossága. Te, és senki más. Elmondhatod mindenkinek, hogy milyen rossz a világ. Elmondhatod, hogy ez sincs, az sincs, hogy ez is hiányzik, az is jó volna. Hogy mindenki milyen rossz, mindenki igazságtalan, mindenki harácsol, senki nem törődik senkivel. De ez nem sokat ér. Az ér valamit, ha Isten közelségében kigyúlt, felvillanyozott lelkeddel jót cselekszel az emberek között. Ha jó példával mutatod meg, mit kell tenni, hogyan kell jobbá tenni az életet.
Néha menj fel a Firtosra…, a hegyre. És megérted, miről beszélek.
Pár héttel ezelőtt fent voltam szent hegyünkön, a Firtoson. Egyik amerikai barátunk két napot töltött nálunk, látni akarta a környéket, így körbejártuk a Firtos alatti falvakat, és felmentünk a Váralja feletti kilátóhoz is. Alattunk gyönyörűen terült el a világ. A tiszta, napfényes októberi levegő feltárta a hegyek és völgyek titkát: a karcsú tornyokat, a hegyek közt, a gyönyörű völgyekben meghúzódó falvakat. Székelyudvarhelytől a Tordai Hasadékig, a Fogarasi havasok fogaitól a Hargita púpjáig ott terült el előttünk Székelyföld, a szülőföldünk. Mi ott ültünk, szótlanul, és engedtük, hogy életre keljenek a firtosi tündérek. Konyhájukból eredt a Konyha patak, Szalonjukból a Szalon patak. És amíg a tündérek ott fontoskodtak, a sorra gyúló lármafák üzenetére fegyveres székelyek vonultak harcba, hogy megvédjék a hazát. Hogy a mindig lehengerlő túlerővel érkező ellenség ne juthasson be az élettel, gyermekzsivajjal teli völgyekbe. Vérrel áztatták a hegyeket, hogy alant a verítékkel áztatott rög aranyat: arany kalászt, kenyeret és jövőt teremjen.
Hirtelen sorra szólaltak meg a falvak harangjai. De ez nem a török vagy a tatár ékezését jelezte − dél volt. Szinte hallottam a völgyekből ég felé törő sóhajokat: Istenem segíts! És szinte láttam, miként száll a harangszóval az ég felé az évezredes székely imádság. Úgy, mint réges-régen. Úgy, mint ma. Istenem, segíts! És ebben az imában benne volt az évezredek küzdelme és megnyugvása, szenvedése és öröme, harca és békessége. Benne volt az Istennel együtt dobbanó szív minden vallomása.
Ezek a szép imák reménységükkel megcsillogtatták, megszépítették a világot. Termőfölddé vált a parlag, gyümölcsfává a bokor. Benépesedtek az elhagyott falvak, és az új élet dallama egy nagy hálaadásban dicsőítette az Istent.
De ott, a mélyben láttam a sötétséget is. A ködöt, a homályt, a gonoszt, amely, akár a régi idők veszedelmei, készenlétben álltak, hogy a pusztulás szellőjét, vad viharát zúdítsák a hegyekre, völgyekre. Igen, ott volt a közömbösség. Láttam a behódolást, hallottam az érdek által legyilkolt, szép érzések sikolyát. Láttam a megvakult, megsüketült embert is, akit csak a mai nap, az enyém, és senki más nem érdekel. Igen, onnan fentről, Isten közeléből, a csillogón felszálló remény kontrasztjában, láttam a sötét, lehúzó erőt.
Nem. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” A sötétnek pusztulni, a világosnak emelkedni, a szépnek megnyilvánulni, a rútnak eltűnni kell.
Hirtelen, mint végrendelet, mint tetemre hívó, az évezredek aknavetőjéből szívembe robbanó üzenet, Jézus szavai jutottak eszembe: „ti vagytok a világ világossága.”
Olyan sok a panasz az életünkben. Olyan sok az ok a panaszra. Olyan sok az aggodalom, a félelem. Az előre nyomuló, felülről olyan jól látható sötétség, a hatalmasok érdekeit szolgáló önzés. A langyos vagy alkalmazkodó sunnyaszkodás tövisbokorként fojtogatja a reményt. Sakkban tartja a hitet. Sarokba szorítja a szeretetet. Ostromolja, mint tatár, török, orosz, stb. horda az öntudatot. Szükség van valamire, ami segít az ellenállásban, segít a helytállásban. Sőt, az ellenállásban és helytállásban értékessé teszi az életet. Bizony, a teremtett világ ugyancsak sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését!
Várja azt a belőled áradó világosságot, amely megvilágosít minden gonoszt.
Mert te vagy a világ világossága. Te, és senki más. Elmondhatod mindenkinek, hogy milyen rossz a világ. Elmondhatod, hogy ez sincs, az sincs, hogy ez is hiányzik, az is jó volna. Hogy mindenki milyen rossz, mindenki igazságtalan, mindenki harácsol, senki nem törődik senkivel. De ez nem sokat ér. Az ér valamit, ha Isten közelségében kigyúlt, felvillanyozott lelkeddel jót cselekszel az emberek között. Ha jó példával mutatod meg, mit kell tenni, hogyan kell jobbá tenni az életet.
Néha menj fel a Firtosra…, a hegyre. És megérted, miről beszélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése