Tófalvi Tamás: Az ember, mint önzőség

2010. 11. 30. Tófalvi Tamás Az ember, mint önzőség

Az ember alaptermészetéhez hozzátartozik az önzőség. Mosolyra derítünk másokat, hogy saját problémáinkat feledjük, kedveskedünk, hogy leplezzük a bennünk tomboló kedvtelenséget, és szeretünk, hogy bár a világ foszlányokban csüngő szeretetének töredékét magunkénak tudhassuk.

De ez az önzőség tesz minket emberré!

Mert ha önzetlenül tudnánk jót cselekedni, haszontalannak éreznénk magunkat. Ha nem azért adakozol, hogy megnyugtasd lelked, amelyet két marokra szorít a kötelesség és felelősség bénító tudata, akkor nem vagy őszinte, vagy minden egyes tetted csupán ész nélküli pénzkidobás. Mert a „jó tett helyébe jót várj” ősi igazságába kapaszkodva máris megtaláljuk cselekedeteink mozgatórugóját, s a motivációt, amely újra a „tedd meg a szeretetet” mezsgyéjére száműz.

Ha nem lenne önző az ember, akkor mindenkinek meglenne mindene, és mégis senkinek nem lenne semmije. Mert az „enyém-tiédből” a szeretet, kötődés, szerelem varázsol „miénket”, s ha önzőséged nem szülné benned a végtelen vágyat a másik személy iránt, ha nem éreznéd léted stabilitásának a szeretett személy jelenlétét, sosem tudnád értékelni mindazt, ami a tiétek, ami a kettőtöké.

Az ember sóvár, és önző, mert minden szónak, tettnek és gondolatnak oka van, s ebben az okban mindenki önmagát látja viszont.

„Kapni jó, de adni mindennél nagyobb öröm”… Öröm, mert az adakozás pillanatától egészen halálod órájáig reménykedhetsz a viszonzás valamilyen formájában. Ez a remény pedig megerősít, megtart, és újra és újra visszavezet az „adok-kapok” örök igazságához.

Ezért nem lesz soha a történelemnek olyan utópisztikus pillanata, amikor mindenki szeret mindenkit, mert a jézusi tanítás valósága értéktelenné tenné magát a szeretetet. Ha mindenki szeret mindenkit, akkor senki sem szeret senkit.

Te sem, Én sem, Senki sem szeret mindenkit. Legfennebb az élet adta helyzetekben eljátsszuk a forgatókönyvben előre rögzített testvéri, felebaráti viszonyt, és ez olybá nyugtatja a lelket, hogy negédes álmokba burkolózva boldogan fekhetünk le este puha ágyainkba.

Néha azonban imáinkban megszólal bennünk az isteni: „miért nem szeretsz mindenkit?”, s az emberré formáló önnön válasz oly egyszerű, hogy szinte kihull szánkból: „én is csak ember vagyok, Uram!”

Az én életem nem lehet mindenkié, ahogyan magam sem tudnám befogadni a mindenséget… Az én sírom sem ott lesz, ahol a tiéd, de ha szerencsések vagyunk, talán az öröklétben még közel kerülhetünk egymáshoz…

Demeter Sándor Lóránd : Ébresztő

2010. 11. 29. Demeter Sándor Lóránd Ébresztő

Advent első vasárnapján este hallom, ahogyan az egykori lámpagyújtogató belekiáltja az estébe: „Kilencet ütött az óra, térjetek már nyugovóra.” A római gyülekezetnek írt levelet olvasom: „...fel kell ébrednetek az álomból...” (Rom 13, 11). Frissülő figyelemmel kezdem elölről olvasni a biblai részt: „A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.” (Rom 13,10) Mintha láthatatlan kéz vastagítaná a betűket, szavak kezdenek kiemelkedni a szövegből: szeretet, teszi, betölti. Előveszem a görög Bibliát és szómagyarázatot. Érdekel ezeknek a szavaknak az eredetije. Nem csalódom. Több van bennük, mint amit a magyar fordítás rejt. A bennük levő többlet segít az összefüggések megértésében is.

Az itt megjelenő szeretet az agapé. Agapé, ami elsősorban nem egy érzelem, hanem akarati tényező. Személyes döntés. Arról szól, hogy tudok úgy dönteni, hogy nem teszek rosszat embertársammal. Képes vagyok arra, hogy a szeretet mellett döntsek. Először házas hétvégés alapozón találkoztam ezzel a tanítással. Azóta megtapasztaltam, és sok házaspár vallomása is megerősített abban, hogy a szeretet döntés. Olyan döntés, amelynek a tudása, a képessége bennünk van. Az emberiség kultúrájának a kezdetén Isten személyesen tanítja meg erre Káint. (1Móz 4,6) Csak akkor tudjuk teljessé tenni a törvényt, beteljesíteni életünkben annak lényegét, ha ezt elhisszük Istennek. Ha nem hiszünk neki sem, akkor minden hiábavalóság, senkik és semmik vagyunk.

Ez a szeretet (ami mellett dönteni képesek vagyunk) nem tesz rosszat. Nem csak nem teszi a rosszat! Nem munkálkodik, és nem fáradozik azon. Gondoltad volna, hogy a rosszért meg kell dolgozni, és az fáradozással jár? És ha már fáradunk, nem akarunk inkább a jóért fáradozni?

Hiszen ha a jóért fáradozunk, akkor a szeretet munkál bennünk és akkor betöltöttük a törvényt. Teljessé tettük. Milyen törvényt? Azt, amit tudunk és aminek a megvalósítására képesek vagyunk. A szeretet kettős parancsolatának a törvényét: „Az Úr a mi Istenünk egy Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat/embertársadat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12, 30-31)

Olvasom tovább a 11. verset. A bibliakutatók azt írják róla, hogy vagy a szöveg hiányos, vagy valamilyen nyelvtani hiba van benne. Hosszas vizsgálódás után számomra így nyer értelmet: „És ezt tudva [ti. mi a szeretet törvénye, hogyan lehet teljessé tenni és milyen a működése], már alkalmas az idő és az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból. Hiszen most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk: az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van.” (Rom 13, 11)

Ebben a pillanatban adventivé válik az apostoli ébresztő. Mert szinte önmagától tovább folytatódik: „Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme hírdetek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz. Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2, 10-11)

Advent első vasárnapján este a képzeletbeli lámpagyújtogató nyugovóra hív, az apostol szeretettel ébresztget. A kontraszt verssé változtatja bennem az olvasottakat:

Tanuljátok meg a törvényt, a szeretet törvényét,

A szeretet nagy munkáját és annak működését;

Egymásra is figyeljetek, s a törvényt megtartsátok,

Szeretettel dolgozzatok, és azt munkáljátok:

Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.



Adjon Isten mindenkinek áldott, ébresztő, szeretetteljes, üdvösségmunkáló adventet!

Orbán Erika: Remény

2010. 11. 28. Orbán Erika Remény




Mint az adventek örök hajnalán, ugyanaz a kérdés feszeget: a Szellem-Isten és az elküldött názáreti Jézus lelki találkozásának csodája miként válhat valósággá Bennem?! Gondolkodásomat és világszemléletemet nagyban meghatározó racionalista-materialista létmodell mellett képes-e feltámadni bennem egy másik dimenzió?! A tapasztalati létezésen túl vallásos lényemben felébred-e, megnyilatkozik-e a hitnek azon mélysége, mely e teremtett világot, benne egyszeri életemmel, jól meghatározott cél és értelem felé irányítja?! A várakozás órái átminősülnek-e a nem ritkán fájdalommal járó változás óráivá?! És a Mester születésével beteljesedik-e az a nyilvánvaló valóság, miszerint a Láthatatlan mégis érzékelhető, megragadható saját lelkünk által?!

Idei várakozásomat egyetlen nagy élményegység előzi meg: „Uram, nincs emberem...”. János evangéliumából felelevenítem a betesdai gyógyítás-történetet. Az évtizedek óta beteg embernek azt mondja Jézus: „Kelj fel,... és járj!” És szavának csodaereje van! Mégis e szavak magukkal ragadó hatalma helyett hangosabb a zavartság és döbbenet, mely úrrá lesz szívemen, a méltatlankodó tömeget hallva: „Szombat van, nem szabad!...” És félni kezdek. Hogy valóban szombat van, és mit szólnak?!... Hisz a törvény!... Az emberek... Rossznyelv!... Emlékek öntik el fejemet; saját élethelyzetek és hallott történetek. Amikor társadalmi és/vagy vallási törvényeket fölülírt az Élet s a Lelkiismeret. A magára maradottság, a kitaszítottság, a meg nem értett, „ember nélküli” lét nem mindig elviselhető az Ember számára. Ez a fajta magány, megtagadottság a legnagyobb félelme. És a feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb reménye. Ember képes erre.

Az én Istenem nem társadalmi normák és szerepek istene. Tökéletességének mércéje, hogy áradó Szeretet Ő, az én tökéletlenségem ellenére is. Életem múló idejébe ez, az örökkévalóságot dobogó hit áraszt célt és értelmet. És fájó-változó adventjeim idején reményem Ézsaiás jövendölése, hogy a megszületőn (is) az Úr lelke nyugszik, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke; és nem látszat után ítél, és nem hallomás után dönt.

Lakatos Sándor: Háromperces "rating"

2010. 11. 27. Lakatos Sándor Háromperces "rating"

Viszonylag rövid ideje annak, hogy a hárompercesek szerzői közé léphettem. Kezdettől fogva figyelemmel kísértem az írásokat, mert egyedinek, színesnek, érdekesnek találtam ezt a nehezen meghatározható műfajt. Benne egy lehetőséget látok arra, hogy személyes és egyedi világunkból, világnézetünkből megosszunk egymással egy-egy kicsit, különös célzatok és érdekek hajszolása nélkül. Nem tudom, és pillanatnyilag nem is akarom, még csak megsaccolni sem, hogy naponta hányan olvassák ezeket a gondolatokat, mi a „rating”-je (angolul olvasottsági mutató vagy becslés), de tény hogy eddig még egyetlen írás sem maradt olvasatlan. Ez önmagában már érték. Számomra úgy tűnik, hogy a képszerűen megfogalmazott spontán érzések, illetve az életszemléletet alakító tapasztalatok megfogalmazása a jelenlegi egyházi közélet legőszintébb írott anyaga. Magánbeszélgetéseim során, de mindennapi oktatói, nevelői munkámban is gyakran tör elő a gondolat: „ez is megérne egy hárompercest”.

Ebben a gondolatsorban kikívánkozik a sóhaj, hogy bárcsak lehetne minden napomnak egy hárompercnyi, írott szövegben is összefoglalható tényleges értéküzenete! Egykori fizikatanárom jut eszembe, aki szerint minden attól függ, hogy a nehézségi mutatót milyen igény szerint állítjuk be. Mellettem van a család, ahol a „háromperces bölcselkedésem” kicsit óvatosabban „landol”, mint a honlapon. Itthon sincs pontos „rating”, de itt akkor sem maradok olvasatlan, ha nem öntöm magamat szavakba. Folytatom a mélyrepülést, amikor arra gondolok, hogy a heti tanóráim mindegyike 50 percnyi aktív szellemi munka, és tudom, hogy törekednem kell minden tanórámon legalább egy hárompercnyit hozzátenni a diákom eszéhez és lelkéhez. Hogy ez sok, vagy kevés, nem tudom. Három perc, száznyolcvan másodperc. Viszonyítás kérdése.

Farkas Dénes: Barompiac

2010. 11. 26. Farkas Dénes Barompiac

Zoltán Sándor bácsi (néhai homoródszentmártoni pap) nagyon érdekes ember volt. Sokat beszélgettünk. Teológiai magántanári képesítése is volt, és magáénak tartotta azt a különleges krisztológiát, amit nekem sokszor elmagyarázott, de sajnos az érdembeli részét elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a történeti ember Jézusból indult ki, és így jutottunk el a megváltás teológiájához, anélkül, hogy a Mester emberi volta vita tárgya lenne. Megváltónak tartotta a káté ferencjózsefi értelmében. Kackiás bajszával érdekes volt egész lénye. Saját maga készítette szandálját, gót betűs német könyveket olvasott, festett, orgonázott (klasszikus darabokat) és az íróasztala egy szélesebb deszka volt. Vackorfa gyökeréből bicskával keresztelő poharat faragott, és a válóperére a sérelmeit eszperantó nyelven jegyzetelte, hogy valami ki ne felejtődjék, és más ne férjen hozzá az intimebb dolgaihoz.

Mint akkoriban majdnem minden pap, gazdálkodásra kényszerült. Az állattartás (marha, juh, disznó, baromfi) természetes tartozéka volt a parókiáknak. A szentmártoni baromvásáron Sándor bácsi megvett egy bivalyt a bágyi református paptól. Kevés idő telt el, mire bebizonyosodott, hogy nem volt sikeres a vásár, mert a bivaly „bogaras” volt, és nem akarta leadni a tejet, fejésre merőben alkalmatlan volt. Morfondírozott az öregúr, és egy közelebbi találkozáson panaszkodott a bágyi papnak mondván: „Te, hallgass ide! Én abban a tudatban vettem meg tőled a bihalat, hogy te jó bihalakat szoktál tartani, s nézd meg, hogy jártam a te bihaladdal!” „Sándor neked igazad van! Én csakugyan csak jó bihalakat szoktam tartani, s azért adtam el azt, amit megvettél.”

Kedves, anekdotába illő igaz történet. Ma nem csereberélünk a barátok között haszonállatokat, de arra azért akad eset, hogy habos tejre vágyva vágómarha lesz a jussunk ezen a barompiacon.

Újvárosi Katalin: Ha találkoznék Istennel

2010. 11. 25. Újvárosi Katalin Ha találkoznék Istennel

Egész életünkben tanuljuk Istent. Hol lassan, hol felgyorsulva, hol fájón, hol nyomorultan. Találkozunk Vele minden nap. Észrevesszük? Megéljük? Várjuk, hogy a szemünk is lássa? Halljuk a válaszait?

Ma a vallásórára járó gyermekek őszinte írásait szeretném megosztani Veled, hogy lásd a hitet, a gyermekit, ami (néha) elhagy minket, felnőtteket.

„Nagyon meglepő dolog lenne találkozni Istennel. Ha találkozhatnék Istennel, azért bármit megtennék. Megkérdezném tőle, hogy miért teremtett embert erre a gyalázatos világra. Megkérném, hogy soha ne legyen tél és ősz. Mikor ősz lesz, a természet szégyenét látom benne. Oly szomorú, amikor minden elpusztul. Megkérném, hogy az a sok ember, aki őt gyalázza, annak mutassa meg, hogy ő tényleg van a világon. Sok ember szerint nem Isten teremtette a világot. Ne legyen a világon bűn, legyen minden ember tisztességes. Szülessen több gyermek, mert hanem kik lesznek a világ őrzői? Ezt szeretném Istentől. Sok ember találkozna vele és megismerné az igazságot.” (R. T., VI. osztály)

„Én ha találkoznék Istennel, azt kérném tőle, hogy örökéletet éljek. És az E. család is.(...) De még azt is kérném, hogy legyen gyermekem és egy szép lovam, jóhúzó kanca. Még szeretnék kérni Istentől egy szép nagy husky kutyát, be legyen tanítva, hogy szót fogadjon a családnak. És persze a lovam és a kutyám se haljon meg. Ezért Istennek sosem káromkodok, nem mondok csúnyát. Ha valaki Istent akarja szeretni az szeresse, de ne csak az, aki akarja szeretni, hanem mindenki szeresse Istent.” (E. C., VI. osztály)

„Én, ha találkoznék Istennel, elájulnék, ha megtudnám, hogy ő Isten. Nem tudnám, mit mondjak, ezért sokat nem beszélnék vele, de ha teljesítené a kívánságaimat, akkor nagyon sokat kívánnék. Például: hogy ne legyen háború; fejlettebb járművek és számítógépek, hogy mindenki egyformán legyen gazdag, hogy a pénzért ne öljenek.” (D. B., VI. osztály)

„Vannak olyan emberek, akik szerint Isten egy állat, mások szerint olyan, mint az ember. De senki sem tudja, hogy Isten ki vagy mi. Majd mindenki megtudja, amikor eljön az ideje. De az a lényeg, hogy Isten segít a bajban, a betegségben és mindenben, amikor szépen kérjük. (...) Én egyszer találkoztam Istennel. Neki van egy óriási bánata. Az, hogy ő szeretettel megteremtette a világot és bele az embert, és mi mit adtunk cserébe? Ő azt gondolta, hogy ha megteremti az embert, a világ szép és jó lesz. De mi csak káromolni tudjuk őt. Gondoljunk csak bele, hogy van egészségünk, boldogan élünk és mindenünk van, amire szükségünk van. Ki adta? Isten. És mi csak káromoljuk őt. Nem szép dolog tőlünk. Meg sem kellett volna teremtsen minket. (...) Előbb meg kellene gondoljuk, hogy mit mondunk és azután mondanánk.” (M. E., VI. osztály)

Lázár Levente: Kié vagyok?

2010. 11. 24. Lázár Levente Kié vagyok?


Pár napja olvashattunk erről a kérdésről. Én ma továbbgondolom, mert nemrég szembesültem ezzel a kérdéssel, nem is egyszer.

– Kié vagyok? – mindenkinek az első válasza: a szüleimé; nevek, születési év, talán lakcím is, hogy beazonosíthassanak.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – erre is megvan egy-kettőre a válasz: az Istené, aki alkotott, aki eláraszt áldásaival, és lelkiismeretem hangján keresztül üzen, hogy tudjam mi a jó.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – továbbra is van válasz: az élettársamé, a gyermekeimé, akikért akár madarat is lehet velem fogatni, akikért élek, vagyok és remélek.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hm…: a gyülekezetemé, akiknek hetente adok gondolatot, érzést, üzenetet, akiket igyekszek egy csokorba fogni, hogy a különbözőségekben megtaláljuk a közöst.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – kezd kissé kényelmetlenné válni a kérdés – ja igen, a barátaimé vagyok, akik szeretném, ha nem csalódnának bennem, akik számíthatnak rám, bármikor.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hát nem is tudom, a felebarátoké, az ismerősöké és ismeretleneké, akikben tisztelem Isten munkatársát.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – ajaj… hát a földé, a levegőé, az esőé, a napé, a holdé, a csillagoké az egész élő és élettelen világé, akikért felelős vagyok, és akiknek adok egy-egy kicsit magamból. Mindenkié vagyok, akikkel megosztok egy kis időt, teret, érzést, reményt, áldozatot, kudarcot, hitet, szerelmet és szeretetet.

– Legyen áldott! – és… Te? kié vagy?

Bálint Róbert:

2010. 11. 23. Bálint Róbert Bálványaink sora

A zsidó nép elfordul szabadító Istenétől a Sínai hegy lábánál. Nem képes várni. Nem képes a mánál előrébb látni. Nem képes Mózes visszatértéig kitartani. Áront ráveszi a bálványkészítésre. Az új bálványt, az aranyborjút, hatalommal és isteni tulajdonsággal ruházza fel, ünnepet szentel neki, áldozatot mutat be előtte. Aztán letelepedik a nép enni és inni, majd mulatozni kezd. (2 Móz 32,1-6)

Úgy tűnik a nép elégedett magával. Megszabadult a törvényadó és a cselekedetet számon kérő, de amúgy megközelíthetetlen Istentől. Helyette csináltatott magának egy látható, megfogható, imádható istent. A bika az őssémi kultúrkörben az erő és termékenység szimbóluma. Most már van a nép vágyának egy kézzelfogható kivetítődése.

Erő és termékenység... Hogy a bálványistennek lényegében még aligha van ereje, nem számít. Ennek is megvan az előnye: ha nincs ereje, hát nincs, legalább nem követelőzik és nem vár el kényelmetlen dolgokat. Majd jó lesz, amit mi adunk neki. A termékenységgel is úgy van, hogy a nép szaporodjék, majd Kánaán tejjel mézzel folyó földje úgyis megadja a szükségeset. A nép saját magát vetíti ki bálványistenébe... Mindig magát vetíti ki.

Ha már ilyen jó dolgot vittek véghez dolgaikat illetően, itt az ideje az ünneplésnek. A Károli féle fordítás a mulatozás helyett úgy írja, hogy „felkelének játszani”. Elképzelem, látom: mint akinek semmi gondja-baja, felelőssége nincs, a nép önfeledt játszadozásba kezd. A hogyan továbbal nem nagyon törődve játszik...

Vajon mit mulat el az időn kívül? Vajon mit játszik el pillanatnyi megelégedettségében? Nem tudjuk meg, mert Mózes visszatér, s megállítja a népet jövőtékozlásában...

A történet azonban ismétlődik, újra és újra, szüntelenül: máshol, máskor, másokkal és máshogyan. A holnapig nem látó ember mindig megtalálja őt igazoló bálványát. A történet újra és újra ismétlődik... De mi van akkor, ha a játszadozásból nem a visszatérő Mózes kényelmetlen, de életre vezető haragja rázza fel a népet, hanem a nép képére és hasonlatosságára készített aranybálvány kel önálló életre, és kezdi telhetetlenül nyelni és nyelni áldozatait?

Szabó Előd: Erő és ének

2010. 11. 22. Szabó Előd Erő és ének

Mózes és népe csodálatos módon szabadul meg a Vörös tengernél. Ennek a jól ismert bibliai történetnek újraolvasása két gondolatot érlelt meg bennem.

A menekülő nép az egyiptomi üldözők és a tenger vize közé szorul, s úgy tűnik, nincsen számukra szabadulás. És mégis, a lehetetlennek tűnő helyzetet is túlélik. Ne kutassuk most, hogyan, ne keressünk rá áltudományos magyarázatot. A történet talán arról is beszél, hogy az ember haragját, gyűlöletének makacsságát nehezebb feltartóztatni, feloldani, mint kettéválasztani a tenger vizét.

A szabadulás után Mózes így énekli meg háláját: „Erőm és énekem az Úr…” Erőre és énekre van nekünk is folyamatosan szükségünk. Erőre a küzdelmekhez, a munkához, a kitartáshoz, s énekre, hogy mindezekben ne keseredjünk meg, hanem jókedvvel fedezzük fel az élet csodáit. Ezeknek tiszta forrása pedig maga az Úr.

S az Úrtól kapott erő felhasználásával, az Úrtól származó ének dalolásával talán még haragunk, gyűlöletünk, makacsságunk tengerének vizei is kettéválnak, hogy a túlsó parton lévőkkel találkozhassunk.

Demeter Erika: Az ember nem veszélyes az állatra (eredetileg)

2010. 11. 21. Demeter Erika Az ember nem veszélyes az állatra
(eredetileg)

Megyek az utcán és előttem mókus, mellettem mókus, fölöttem a fán mókus és egyik sem zavartatja magát, hogy ember van a közelben. Megyek tovább. Egy bokor kihajló ágán madár ül, csak úgy egymagában. Odaérek, megállok tőle fél méterre, és nem repül el. Nem zavarja, hogy ember állt meg mellette.

Valahol azt olvastam, hogy belekódolódik, átöröklődik az állatokba, hogy mitől kell tartani, mi veszélyezteti az életüket. Ebből kiindulva arra gondoltam, hogy jó régen nem bántotta őket az ember, ha nincs beléjük kódolva, hogy menekülni kell, mert az ember veszélyes a madarakra és a mókusokra nézve.

Tehát eredetileg nem volt veszélyes az ember. Jó persze, lehet azt kérdezni, hogy mi van a természet törvényével, a tápláléklánccal stb. Én inkább mégis ennél a békés képnél maradnék, hogy az állat nem menekül az ember elől, mert tudja, hogy nem bántja.

Hát, szép lehetett a paradicsomi állapot még képzeletben is. (Vajon milyen szép lehetett annak a lelke, aki kitalálta, leírta vagy esetleg csak ráérzett, átélte valamilyen szinten?)

Tudom, tudom, utópisztikus várakozás és vágyakozás! De jól esett belemerengeni egy kicsit.

Szerintem az ember eredendően nem veszélyes semmire, de könnyen azzá válhat bármire nézve!

Pál János: „Rendes feltámadás”?!

2010. 11. 20. Pál János „Rendes feltámadás”?!

A minap jól meg kellett kapaszkodjak, mert úgy tűnik, van új a nap alatt, legalábbis a politikumnak mindig lapul egy-két kártya a zsebében...

Kelemen Hunor művelődési miniszter ódát írt a gonosz kultuszát építő, annak oltárán áldozó Păunescunak. Pedig az irodalommal is kacérkodó Kelemennek talán illene ismerni a magyar irodalom klasszikusainak erkölcsi intelmeit, imperatívuszait. Pl. Radnóti Nyolcadik ecloga-ját, Babits Jónás könyve-t, Dsida Tekintet nélkül-ét. Azt, amiről utóbbi így vall: „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.”

De olvassuk Kelement!

„Adrian Păunescu a legmagasabb intenzitással élte le az életét: beleéléssel, kitörésekkel, olykor végletes szenvedéllyel, emberi hibákkal, de angyali nagylelkűséggel is, kiállva tagadhatatlan értékek és elveszett ügyek mellett egyaránt. Ha egyetlen sort sem írt volna, Adrian Păunescu akkor is megmaradt volna a román kultúrában, életét minden jóval és kevésbé jóval a kultúrának áldozta, a szó legnemesebb értelmében.

De Adrian Păunescu írt. Úgy írt, ahogyan lélegzett, a szívdobogás ütemében írt, egy századvég örvénylésével írt. És írt, legfőképpen, szeretettel. Márpedig a szeretet az, ami mozgatja a napot és a többi csillagot.

Az Egy másodperc története véget ért, következik az örökkévalóság története! A kórházi ágyon a költő bocsánatot kért és elbúcsúzott. A bölcsesség és a megbékélés jele ez.

A költők nem szentek. Ők csupán megfestik a szentek ikonjait.

Adrian Păunescu, Isten nyugosztaljon békében [kiemelés P.J.]!”

Mit mondjak (vagy inkább ne mondjak)?! Hiszek Ézsaiásnak, hogy „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé! [...] Jaj azoknak, [...] akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük [...].” (Ézs 5, 20, 23)

Gyarló emberként hiszem a tékozló fiú megbocsátó Istenét, de remélem, még sincs „rendes feltámadás”, mert, ha igen, akkor én is visszafekszem majd oda, ahova annak idején Tamási Áron atyjafiai is!

Dimény József: Aggódás, avagy negatív fantázia

2010. 11. 19. Dimény József Aggódás, avagy negatív fantázia

Életünk egyik legfontosabb célja, hogy lelkileg békességben éljünk. Azt tapasztalom mégis, hogy kevés ember él a lelki nyugalom állapotában. Enne legfőbb oka a negatív fantázia. Ha tíz perccel később jön haza a gyerek, már arra gondolunk, biztos valami szörnyűség történt. Ha elkezd fájni valamink, rögtön a legrosszabbra gondolunk. Félelem ébred bennünk, a képzeletben lezajló tapasztalatok pedig egyre valóságosabbnak tűnnek. A negatív fantáziára egy másik kifejezés az aggódás – mely nem más, mint hosszan tartó félelem, mely bizonytalanságot okoz.

Miért aggódunk?

Néha olyasmiért, ami be sem következik: hátha elkésünk, mi lesz, ha elveszítjük az állásunkat, mi történik, ha rosszul alakul egy kapcsolat vagy házasság. Aggódunk a múltbéli dolgokért: ha nem így történt volna... Aggodalmaskodunk apróságokért, olyasmiért, ami nem is tőlünk függ...

Az aggodalom félelem a változástól. Az egyén mindig jól, kellemesen szeretné érezni magát; a kellemes dolgokat élvezzük, ragaszkodunk hozzájuk, a kellemetleneket pedig el akarjuk kerülni. Az emberek általában megfeledkeznek tudatuk hatalmáról, gondolataik erejéről. Hatalmas energia-mennyiségekkel képesek félelmeiket táplálni, rettegésben töltik hétköznapjaikat, és utána megadóan vonják meg vállaikat: „na ugye, megmondtam”. A negatív fantázia valóra válik.

Feladatunk elűzni az aggódást. Néhány ötlet:

Ma csak a mának élj! A hegyi beszédben ez így van megfogalmazva: „elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,34). Egy másik jó tanács: „Tedd, amit tudsz, ott, ahol vagy, azzal amid van, és a többivel ne törődj!” (Roosevelt T.)

Csak a tényekre figyelj! Nem a látszólagos tényekre, az elképzeltekre, amelyek nyilvánvalónak tűnnek, hanem csak a valódi tényekre.

Az aggódás ellenszere a határozott cselekvés! Leginkább akkor aggódunk, amikor túl sok időnk van rá. Aggódni és megoldást keresni egyszerre nem lehetséges. A határozott cselekvés megszünteti a félelmet. Ha félsz az élettől, saját magadtól félsz. Tudnod kell, hogy mindenki minden élethelyzetben a tőle telhető legjobb módon cselekszik, abban az adott pillanatban a rendelkezésére álló tudásának vagy bölcsességének megfelelően. Kár a tegnapon tépelődni, és a holnapért reszketni. Inkább „csak ma” légy tudatában életednek, és hidd el, nem omlik össze a világ, ha ma egy kicsit félreteszed félelmeidet, vagyis a negatív fantáziádat.

A legnagyobb bölcsesség: beismerni, hogy nincs mitől félned.

Székely Kinga Réka: Időutazás Keletre

2010. 11. 18. Székely Kinga Réka Időutazás Keletre

Hátborzongatóan izgalmas érzés így középkorúan gyermekekkel avagy idősekkel beszélgetni. Életem delén állva gyengéden és kéjesen ölelem át a gyermekkor tiszta Keletét, és az időskor bocsánatért esdeklő Nyugatát. Mintha egy időutazáson vennék részt.

Amikor gyermekekkel beszélgetek, újraélem gyermekkoromat. Tudom, hogy másfajta környezetben más hatások értek, de mégis öröm tölt el, amikor elcsípek egy-egy hangulatot, amely valaha az enyém volt, most pedig a kisgyermekeké.

Középső fiúnk nagy lelkesedéssel rajzolta a minap a képzeletbeli gyümölcsfát. Képzeletbeli, mondja, nem kell valóságos legyen. Így hát megismerhettem a szárnyas szilvát, a nagyorrú kókuszdiót, a sárkányfejű ananászt, a csizmás körtét, az üvegszemű banánt és a szúrós nyelvű almát. Valahányszor kitalált egy újabb képzeletbeli gyümölcsöt, sietett lerajzolni, majd megmutatni nekem. Minden képzeletbeli gyömücsnél tudatta velem, hogy melyek a gyümölcs valós tulajdonságai, és elmagyarázta, hogy a képzeletbeli tulajdonság miért is illik arra a gyümölcsre. Hosszasan hahótáztunk a sok mókán.

Eszembe jutott az az év, amikor gyermekként kórházba kerültem. A kórterem ridegségétől, a gyógyszer- és kantinszagtól sírógörcsöt kaptam. Azt hittem belehalok. Szüleim azt mondták, csináljak úgy mintha nem is lennék kórházban, képzeljem el, hogy otthon vagyok. Tetszett az ötlet. Ceruzát és papírt kértem. Legalább húsz lapot telefirkáltam mindenféle kedvenc rajzzal, majd a lapokat megvizeztem, hogy ráragaszthassam a kórterem falára. Egészen elnyerte tetszésemet a feldíszített kórterem. Ültem a betegágyon, és öntelten forgatva fejemet rá-ránéztem egy-egy műalkotásra. Milyen szép, milyen érdekes!?

Csakhogy, amikor az esti viziten a nővér meglátta a teleaggatott kórtermet, majdnem megütötte a guta, és nagyon barátságtalan hangon utasított, hogy szedjem le műveimet. Megtettem, de nagyon szomorú voltam.

Ezt a szomorúságot láttam középső fiúnk szemében is, amikor hangosabban rászóltam, hogy hagyja abba a képzeletbeli gyümölcsök rajzolását, és azonnal fogjon neki a román leckének. (Activitati in familie, végtelenül fontos.)

Amikor a gyermekeket beráncigálom a felnőtt valóságba, mindig olyan fájdalmas érzésem van, mint amikor a szálka beleszalad a tenyerembe. Nem itt lenne a helye, nem itt kellene legyen a helyük. Azonban amikor rátekintek az öregekre, amikor velük együtt mustrálgatom az eltelt életet, s benne az érdemesen és érdemtelenül elkövetett dolgokat, megnyugszom.

Életünk célja a hajnal-pirkadaton át a perzselő dél, s az erejében megszelídült alkony. A hajnal is el kell teljen, a gyermek felnőtté kell érjen, akkor is ha fáj.

Rácz Norbert: Egy zsoltár margójára

2010. 11. 17. Rácz Norbert Egy zsoltár margójára

Egy írásjel az Ember. Egy egyszerű írásjel. Talán egy pont csupán a lét könyvében. És ezen a parányi ponton él mindahány. E pontban születik és hal meg több milliárd egy szempillantás, egy villanás, egy gondolat ideje alatt. E pontban szeret és gyűlöl, ölel és alkot, rombol és álmodik mindahány. Egy pont csupán az Ember a lét nagy könyvében. Egy a rengeteg más írásjel között, amit Isten keze ró megállíthatatlanul. Milyen parányi e pont szemben a kézzel, mely odaírta, a lappal, mely befogadta, a mondattal, melynek része, a gondolattal, mely miatt testté lett, az álommal, mely csak sejtette közelgő születését, az Íróval, aki ebben a pillanatban is alkot. És mégis, Írón, álmon, gondolaton, mozdulaton, tollon, papíron, mondaton és szón át, Ő odafigyel a pontban élő és születő minden egyes lényre. A villanásnyi létű emberre. Rád és rám, most, ebben a pillanatban is odafigyel, és őrzi álmod, óvja ébredésed. Ez – kérlek – nem más, mint a SZERETET.

Máthé Sándor: Hová tartozol? Kié vagy?

2010. 11. 16. Máthé Sándor Hová tartozol? Kié vagy?

Lehet, hogy költőien hatnak a címben megfogalmazott kérdések, de szerintem nagyon fontosak. Még fontosabbak a kérdésekre adott válaszok. Gyermekkoromból emlékszem, hogy nyári, kora őszi vasárnap délutánokon faluhelyen az idős emberek kiültek a ház előtti padra. Főleg a szomszédok gyűltek össze, de néha az arra járók is csatlakoztak a beszélgetéshez. Minket, gyermekeket is sokszor odavitt a kíváncsiság, s ilyenkor egy-egy idős bácsi vagy néni megsimogatta fejünket, megcirógatta arcunkat, miközben ránk kérdeztek: Hát te kié vagy?

A legtöbb esetben szégyenlősen megmondtuk apánk vagy anyánk nevét, de volt eset, hogy válaszra se méltattuk a kérdést, elszaladtunk a többi kíváncsiskodóval együtt, hogy folytassuk játékunkat. Akkor, gyermekfejjel, nem tulajdonítottunk különösebb fontosságot a kérdésnek, s a kérdésre adandó válasznak sem.

Az utóbbi időben többször kapom rajta magam, hogy szülőfalumban járva ugyanazt teszem, mint azok a régi jó öregek. Különösen a gyermekeket, de a fiatalok nagy részét sem ismerem, így hát rékérdezek én is egyikre-másikra: Hát te kié vagy? A valamikori kapcsolatokat, talán éppen akkori önmagamat, a gyermeket keresem. Hova is tartozom? Kié vagyok? Tart-e még számon valaki abban a közösségben? Jelent-e bármit is nekem ez a kötődés? Nehéz kérdések. Megpróbálok legalább önmagamnak válaszolni. Ha hasonló kérdéseid, kétségeid vannak, te is próbálj meg válaszolni, bár önmagadnak!

Farkas Dénes: Nemzedékek

2010. 11. 15. Farkas Dénes Nemzedékek

Farkas Lázár nagyapám soha életében nem evett vinetét (padlizsánt, török paradicsomot), pedig édesanyám valahonnan hozott, mert én emlékszem, hogy gyermekkoromban a szokásos módon – ritkán ugyan, de került az asztalunkra. Azt hiszem, hogy a regátiak hoztak a keresztúri piacra, és ott vásárolhatta esetenként a jó anyám. Az, hogy apó nem ette az még hagyján, de meg sem kóstolta. „Nem a mi fajtánk étke” jelzéssel taszította el magától. Csökönyös szamár vagy – tüntette ki nagyanyám az öreget. Ma már igen keménynek találom ezt a jelzést, amit apó elég gyakran megszerzett nagyanyámtól, kivel leéltek félszázadnál is többet, azt hiszem, hogy verekedés nélkül, de ahol azonban békekötés nem igen volt, esetleg fegyverszünet. Eltűnt velük egy nemzedék, kik közül egy embert – biztosan tudom – nem lehetett megtanítani arra, hogy a vinete az jó.

A múlt század hatvanas éveinek elején Gyepesben még nem volt villany. Szenzáció volt, ha néha jött a mozikaraván. Ilyenkor a mozgásképesek mentünk filmet nézni. Mihály bácsi mellett ültem, és néztük Latabárékat és valami szép természeti filmet is vetítettek. Ha nem csal az emlékezetem, a Gyöngyvirágtól a hervadásig (?) vagy valami efféle állatos film volt, amelyben a medve sétálgatott az erdőben. Mihály bácsi (a teljes nevét – az élő utódaira való tekintettel – mellőzöm) azt mondja nekem, hogy az csak „viaszmedve”. Mondom neki: hogy mondhatja ezt, hiszen világosan le van fényképezve ahogy mozog, eszik, két lábra áll, dörmög stb. Maga nekem „hijába magyaráz, mert az úgyis viaszmedve”. Azóta, ha valaki értetlenkedik a családban, azt szoktuk mondani, hogy nem érdemes magyarázkodni, mert úgy is „viaszmedve”. Szegény öreg úgy ment el, hogy látott vetített „viaszmedvét”?

A cselédlány miután megtakarította a halat elég sok pikkelyt rajta felejtett. A nagysága kifogásolta a minőséget, melyre a lány azzal replikázott hogy „ilyenek ezek a mai halak!”

Vinete, viaszmedve, mai halak...Nemzedékek...Vajon hogyan tovább?

Szabó Előd: Mennyit ér az élet?

2010. 11. 14. Szabó Előd Mennyit ér az élet?

Az élet mindennél többet ér! – válaszoljuk határozottan, talán azért is, mert öntudatlanul is úgy érezzük, hogy a kérdező ezt várja el tőlünk. A válasz azonban számomra ennél sokkal bonyolultabb. A válasz történelmi korok, földrajzi helyek és emberi életszakaszok és életkorok függvényében változik.
Mennyit ért egy uralkodó vagy egy rabszolga élete az ókorban? Mennyit ért önmaguknak, s mennyit a társadalomnak?
Mennyit ért az ember élete a háborús időkben?
Mennyit ér az ember élete ma, amikor a törvények és a gyógyítás egyre fejlődő tudománya úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy ez a felbecsülhetetlen érték minden áron megmaradjon?
De mennyit ér ma is önmaguk, s mások számára (a világ, a társadalom számára, számunkra) a 21. században is éhező vagy háborúzó emberek élete?
Mennyit ér az élet az öntudatlanul boldog gyermek vagy a lázadozó, helyét kereső ifjú számára? Mennyit ér az élet a súlyos betegségben élőnek? Mennyit ér az élet annak, aki úgy érzi sokan, vagy legalább egy valaki számít rá? Mennyit ér az élet annak, aki arra ébred rá, hogy nincsen senkinek szüksége rá?
Mit találtak meg a hősök, (akikre ilyenkor, ősszel emlékezünk) amiért életüket is érdemes volt feláldozni?
Szóval: mennyit is ér az élet, az életed?

Csécs Márton Lőrinc: Házasságról diákszemmel (SzM)

2010. 11. 13. Csécs Márton Lőrinc Házasságról diákszemmel (SzM)

Gondolataimat szívesebben kezdtem volna idézetekkel, történetekkel, de nem kaptam megfelelőt, mivel még én sem tudom, mit gondolok igazából erről a témáról. Nincsenek tapasztalataim, és véleményem adott helyzettől függően változik. Nem tudom, milyennek kell lennie a jó férfi-női kapcsolatnak; igazán csak elképzeléseim vannak, de ahogyan a mindennapok bizonyítják a „gyakorlat eltér az elmélettől”.

Szerintem a titok abban rejlik, hogy megkapjuk azt az egyetlen embert, akit nem ununk meg, és akit elfogadunk hibáival együtt, és legfőképp: feltételek nélkül megbízunk benne, és nevetünk. De ugyanakkor nem elég, hogy megismerjük, egy kapcsolatot fenn kell tudni tartani, és ennek kulcsa a kommunikáció. Rengeteg házasság ment már tönkre annak hiánya miatt, hogy nem beszélték meg mi a probléma, mi nem tetszik, és mit tartanak igazán jónak. Ugyanakkor fontos a türelem. Anélkül minden csak veszekedés, ami már annak a jele, hogy a dolog nem működik.

Annak érdekébe, hogy ne legyen unalmas, ne laposodjon el, és ne váljunk egymás számára közömbössé egy kapcsolatba folyton valami újat kell hozni, egymásban valami újat felfedezni; de ez mindkét oldalról kell történjen, de úgy hogy ezáltal ne tulajdonítsuk ki a másikat.

A házasság, ha jó, bizalmat áraszt, és boldogságot tükröz; és persze megvan benne a harmónia…

Jó tudni, hogy van számunkra valaki, aki biztonságot nyújt, aki lelki társad; támaszt nyújt és tanácsot ad. Ez egyfajta kiteljesedés, energiát és erőt ad jóban és rosszban. Ez tud minket motiválni még akkor is, ha már végképp ki-, esetleg belefáradtunk.

Ennek megvalósítása egyelőre számomra lehetetlennek, elérhetetlennek tűnik, hiszen nehéz annyi mindent egyetlen emberben megkapni…

Úgyhogy nem gondolkodom, talán sosem házasodok meg, talán igen.

Ha talán mégis… és nem működik, akkor a szép emlékkel telítődve tovább fogok állni.

Gyümölcsöző gondolkodást! Szép napot!

Demeter Erika: Időutazás, avagy mire mutat a bácsi?

2010. 11. 12. Demeter Erika Időutazás, avagy mire mutat a bácsi?


Dél van. A harangzúgástól alig hallatszik az iskolacsengő. Utolsó óra 12-től 1-ig, s utána vallásóra. Közel van, csak át kell sétálni. A kislány megigazítja két copfját útközben, s megy vallásórára, hiszen az más, mint az iskolai óra. Nagyon szereti a tanácsterem szagát, az ódon szag keveredik a takarítás hűs illatával. A teremben sok szék és sok gyerek. Várják a pap bácsit. A falon hatalmas képekbe zárva az Unitárius jelszó, Unitárius fogadalom, Unitárius hitvallás. A kislány szereti böngészni, mert jó nagyok a betűk, és olyan érdekes a formájuk.

Nyílik az ajtó, jön a pap bácsi. Tátott szájjal várja, hogy a tekintélyes, de békés és nagyon jó humorú pap bácsi meséljen. És a pap bácsi mesél. Mesél a tékozló fiúról, aki elmegy otthonról. A kislány nem érti, miért kellett elmennie. Nem volt jó otthon neki?

Aztán jön a várva várt meséskönyv: A kék liliom! A kislány is olvasott otthon belőle, mert nekik is megvolt, de valahogy itt a mesék mások voltak, amikor a pap bácsi mondta azokat. Amikor a pap bácsi mondta a mesét, valahogy nagyobb lett a kerek erdő, színesebb a liliom és megszépült a királylány. A mese mindig véget ért, de a kislány fantáziájában a történetek tovább folytatódtak.

A tanácsteremben volt egy hatalmas kép, fekete keretben fekete-fehér kép, középen egy hosszú fehér hajú bácsi felemelt kezével valamit mutatott. Körülötte pedig fontos emberek álltak. A kislánynak sosem volt bátorsága megkérdezni az okos felnőtteket, hogy vajon mi az, amire a bácsi mutat? Isten? Az ég? Egy út vagy valami más?

A kislány ma már felnőtt fejjel nézi, hogy vajon „mit mutat” az ősz öregúr? Ma már tudja, hogy ez egy áldást kérő mozdulat, és az ég felé mutat, de közben azon gondolkozik, hogy vajon hányan tartanak abba az irányba, melyet ő mutatott?

Lakatos Csilla: Jövő? Csak reményteljesen.

2010. 11. 11. Lakatos Csilla Jövő? Csak reményteljesen.

Úgy tűnhet, hogy az embert leginkább múltja határozza meg: társadalmi környezete, családja, személyes élményei, mindaz, ami már biztos és változtathatatlan. De az ember gyakran megfeledkezik a múltról, és teljesen belemerül a pillanat adta örömökbe vagy a nehézségek súlyának cipelésbe. Pusztán örülni akar, vagy nyög a kilátástalannak tűnő helyzetben. Hol marad hát, és milyen hatással van ránk a jövő? Mert hát az ember valójában a múltból jön, a jelenben él, de a jövőért él. Ez így természetes.

Viktor E. Frankl szerint nem az teszi az embert emberivé, ami hajtja, ösztökéli, azaz nem a szükségletei, hanem az, ami vonzza: a célok, az értékek, mindaz, amit az ember kitűz maga elé és meg akar valósítani. Az emberi életben jelentős szerepe van tehát a múltnak, s legalább annyira a jelen helyzet figyelembevételének, de még fontosabb a vágy, a szándék, az akarat és az ezekre vonatkozó cselekvés. Ezek a lépések formálják jövőnket, amit előrevetítünk, ami felé törekszünk, de ami bizonytalan, s mivel nem teljesen tőlünk függ, csak remélhető.

Így végső soron a remény hívja életre a jövőt, s tart meg bennünket annak megélésére.

A jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzet mintha csak a reménytelenséget hangsúlyozná. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik reményvesztettségükben nem képesek vágyni a jövőt. Az ő segítésükben átélt tehetetlenségérzésem késztetett arra, hogy próbáljam legalább részben megérteni, mi az a remény, s hogyan lehet újból rátalálni.

Úgy gondolom, a remény szempontjából elengedhetetlen a valóság helyes érzékelése: annak elfogadása, hogy az ember élete adomány. Ez magában foglalja korlátainak, végességének elismerését: keresi, elképzeli és megtalálja a valóságot, jóllehet az, amit elképzelt, még nem létezik, de látja, hogy lehetséges és elérhető, mert az valós tárgyakra és személyekre irányul.

A remény fontos mozgatója a vágyakozás. Ha nem tudok vágyakozni valamire, akkor nem tudok elindulni felé. És ha nem akarom, hogy vágyakozásom megrekedjen az ábrándozás szintjén, akkor elérhető célokra kell irányulnia, s konkrét cselekvésekhez kell vezetnie. A remény tehát megkülönbözteti azt, amire erőm van, attól, amire nem vagyok képes. Ezért elengedhetetlen feltétele a helyes önértékelés, a vonatkozó belső és külső lehetőségek és nehézségek számbavétele. Ugyanis ha a remény nem alkalmazkodik egyéni erőmhöz, a reálisan lehetségeshez, akkor könnyen a vakmerőség vagy a reménytelenség áldozatává válok.

Az igazi remény igen bonyolult és látszólag ellentmondásos jelenség. Nem puszta várakozás, de nem is a körülmények megváltoztatására irányuló oktalan törekvés. „A remény minden pillanatban készen áll arra, ami még meg nem született, ugyanakkor nem esik kétségbe, ha életünk során nem is születik meg. Tehát értelmetlen dolog arra várni, ami már létezik, vagy arra, ami nem lehetséges. (…) A remény létállapot: benső készenlét, még ki nem aludt intenzív cselekvőképesség.” (Erich Fromm)

Igazából ez a jövőbe mutató cselekvőképesség határoz meg bennünket, ez a jövőnk záloga.

Csete Árpád: Jó szórakozást!

2010. 11. 10. Csete Árpád Jó szórakozást!

Régi szép szokás, hogy az istentisztelet végén általában egy idősebb gyülekezeti tag megköszöni a lelkésznek az aznapi szolgálatát. Többször előfordult, hogy az ilyen rögtönzött köszöntésekből egészen furcsa szóvirágok születtek, és ez okot adott arra, hogy ezen elszólások évekig virágozzanak a papi ajkakon.

Vannak olyan helyek, ahol rendszeresek az ilyen templomajtóban való köszöntések, és én nagy tisztelettel adózok azon idős emberek iránt, akik veszik a bátorságot, fáradságot, és kiállnak a gyülekezet elé, hogy néhány keresetlen szóval megköszönjék az aznapit.

Nemrég a vasárnapi istentisztelet utáni szokásos ajtónálláskor a szónok, mondandója végén, a következő formulával zárta beszédét: „…és megköszönjük a tiszteletes úrnak, hogy a mai vasárnap is ilyen szépen elszórakoztatott minket itt a templomban”.

Megmosolyogtam a nyilvánvaló nyelvbotlást, – velem is megesett már, gondoltam magamban. Ám, amikor második, harmadik vasárnapon is ugyancsak a „szép szórakoztatást” köszönte meg, kezdtem elgondolkozni.

No, – gondoltam magamban – ezért érdemes volt tizenöt éven keresztül izgulni, izzadni, „legjobb tehetségem” szerint végezni a „nagy feladatot”, ha a „hallgatóság” csupán szórakozni jár az én templomomba!

Minden bizonnyal nem így van, nyugtatgattam magam. Az istentisztelet, a templom, mégsem lehetnek játékszerek, holmi szórakoztató eszközök!

Utána komolyabban kezdem gondolkozni azon, hogy a mai világban vérre menő küzdelem zajlik a tömegek szórakoztatási jogának elnyeréséért. Mindenki azért küzd, hogy elnyerje a tömegek kegyét. A mindenkori nép pedig szórakozni akar. A múltban is és a jelenben is. Az ókori arénák gladiátorharcaitól kezdve, a modern futballarénákban zajló küzdelmekig, a televíziós műsoroktól a nyomtatott betűig mind-mind az istenadta nép szórakoztatását szolgálják. Ahol pedig a nép jól szórakozik, és hahotázva könnyezik, ott jól is fizet.

Vajon fel tudom-e venni a versenyt a világgal? Vajon fel kell-e vegyem azt a bizonyos elém hajított „kesztyűt”?

Én mindenesetre megpróbálom.

Figyelem! A függöny felgördül, folytatódik az „előadás”. Jó szórakozást kívánok mindenkinek!

Tófalvi Tamás: Szótlanul

2010. 11. 09. Tófalvi Tamás Szótlanul

Az önkifejezés módja rengeteget változott az elmúlt néhány évben. Egyetlen dolog a régi: a szavak, a beszéd tehetsége segít bennünket abban, hogy megmutassuk önmagunk a világnak, s a barátság-szeretet-kapcsolat piacán áruba bocsátva énünk beleolvadjunk a tömegbe, és kitűnjünk abból.

A beszéd készsége óriási ajándék, bár ennek sokan nincsenek tudatában, avagy nem érzik igazán a súlyát. Mert súlya van és felelőssége, s mégis oly sokszor tűnik úgy, mintha vakon sóhajtaná lelkünk gondolatait a nagy éterbe.

A nyelv pedig, mely közös, amely eggyé fog össze minket, s a „magyarul álmodsz, és magyarul sírsz” égisze alatt büszkeséggel tölt el, most mintha veszítene fényéből. Néha az az érzésem, hogy őseink verejtékes műveltségének mi csupán pusztítói vagyunk, s olykor még az is megesik, hogy két lábbal tapossuk az értelem sarában vergődő anyanyelvünket.

A józsefattilás altató, az adyendrés istenhit és a petőfis nemes egyszerűség margójára: nyelvünk, mely összetart, rongyos koloncként lóg sokak nyakán, s a szleng-világ bugyraiba süllyedve felemészti önmagát.

Parafrazálva: a madarat tolláról, az embert szavairól ismerheted meg. Mert amit kimondasz, az vagy. Ahogyan embertársaidhoz szólsz, az vagy. Ahogyan köszönsz, és megköszönsz, az vagy.

Nos, ki is vagy te?

Demeter Sándor Lóránd: Emberség

2010. 11. 08. Demeter Sándor Lóránd Emberség

Novemberben többször jutnak eszembe azok a jó, igaz és meghitt emberek, akik valamikor részesei voltak életemnek. Meghitt volt közöttünk a viszony, mert jó embereknek és igazaknak ismertem meg őket. Mert embereknek ismertem meg őket. Mondom, így novemberben, többször eszembe jutnak ilyen emberek.

A jó, igaz és meghitt emberekről mindig eszembe jut Pál apostol tanításának egy régi, magyaros fordítása. Még papnövendék koromban, Farkas Dénes bátyám ajánlotta figyelmembe a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomnak ezt a sajátosan székely-magyar üzenetét. Amikor tehetem, én is továbbadom másoknak: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, emberkedjetek...” (1 Kor 16,13)

Emberek legyetek!

Egy ismerősöm mesélte, hogy kisgyermeke egyszer megkérdezte tőle, hogy mi legyen, ha majd nagy lesz? Nem tudott válaszolni a kérdésre, ezért visszakérdezett: mi szeretnél lenni? Erre meg a gyermek nem tudott válaszolni. Másnap reggelig gondolkodott azon, hogy mit is válaszoljon hát a gyermeknek. Közben reménykedett, hogy az nem kérdezi meg újból. De megkérdezte. Egyetlen választ látott helyesnek: tisztességes ember légy, fiam. Délután szomorúan érkezett haza a gyermek, mert társai kigúnyolták és megverték, hogy ilyen nincs, hogy tisztességes ember. Ilyen foglalkozásról ők otthon nem hallottak.

Hogy is van ez?

1935-ben kis Balázsnak még ezek a lehetőségei: „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod, óriás / leszel, csak hunyd le kis szemed, - / aludj el szépen, kis Balázs. (…) Tűzoltó leszel s katona! / Vadakat terelő juhász!” (József Attila)

1983-ban a Felszarvazottak balladájában: „Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő / A szomszéd, a gázos és a díjbeszedő / A handlé, a szódás és a képkereskedő / A házmester, a fia és a kéményseprő” (Deák Bill Gyula)

Ma már vagy nem is léteznek, vagy egyáltalán nem népszerűek a fenti foglalkozások. Ma kis Balázs lehetne szekuritis, Á-tól Z-ig lakásfelújító, közgazdász, menedzser, informatikus, ügynök, ügyvéd, közjegyző, kocsikereskedő...

Telnek az évek, évtizedek, évszázadok. Új időknek új dalaival minek neveltek minket, és mivé neveljük mi gyermekünket? És magunkat?



Sok lehetőség van az életben.

Ti azért emberek legyetek.

Hát, ezen emberkedjetek.

Orbán Erika: Öt sóhaj

2010. 11. 07. Orbán Erika Öt sóhaj


Azt mondja: légy boldog!

És arra gondol: boldogulj. A kor ízlésének és követelményeinek megfelelően; különben miképp lehetnél boldog?!

Azt mondja: légy igaz!

És arra gondol: igazságos. Jutalmazd a tetszőt, a kívánatosat, és büntesd figyelem- és szeretetmegvonással a rosszat. Különben hogyan nyerhetnéd el az igazaknak rendelt isteni utat?!

Azt mondja: tanulj!

És arra gondol: szerezz érvényesítő tudást. Mely pénzzé tehető, részleges és rafinált. Eszed után kell megélned! És mi igazolná állandó továbbtanulásod és a más eszén való túljárásból fakadó sikerecskéidet?!

Azt mondja: bízzál Istenben!

És arra gondol: szedd össze magad! Különben tökéletlenségedben azt sem veszed észre, amikor a Mindenható kinyilatkoztatja magát életedben!

Azt mondja: emlékezz!

És arra gondol: minden hamis tett és szó és fuvallat ellenére; ne a világ, a magát Terád is kiárasztó Teremtő tökéletességére. Különben nem a boldogtalanság, igazságtalanság, tudatlanság és hitetlenség a legelviselhetetlenebb, hanem ha képtelen vagy belenézni emlékeid tükreibe.

Lakatos Sándor: Merre jársz, Vitéz?

2010. 11. 06. Lakatos Sándor Merre jársz, Vitéz?

Makó és Jeruzsálem több ezer kilométerre fekszik egymástól. Két egymástól nagyon különböző közösség lakóhelye. Mintha a világ két végletéről, szegletéről szólna a közismert mondás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig inkább egy erkölcsi ellentmondásról szól ez, mintsem a térbeli távolságról. A mondásbeli Makó kifejezés ugyanis nem a jól ismert csonka-magyarországi települést nevezi meg, hanem egy XIII. századi keresztes lovag neve.

Keresztes lovagA monda szerint II. András magyar királynak (Kr.u. 1205–1235) volt egy Makó nevű vitéze, aki keresztes lovagként, a király megbízásából a Szentföld védelmére sietett. Makó vitéz azonban mély keresztény hite ellenére is iszákos ember volt. Egy alkalommal alkoholos mámorából felocsúdva, egy pillanatra azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig csak egy dalmáciai lehorgonyzott hajó fenekében pihente szeszes fáradalmait. Vélhetőleg így született a mondás.

„Mit ér a cím? Mit a pénzed / S az a híres becsület? / Ha derűs a perc s az élet, / Hogyan és hol egyre megy.” – énekli önfeledten Robert Burns Vidám koldusok című versciklusában a bukott hadfi, valahol mélyen az éjszakai kocsmafüstben.

Gyakran tévelyedünk el útjainkon. Nagyokat álmodunk, megváltó terveket szövünk, aztán időről időre az élet megmutatja, hogy az igazi megvalósítások az élet legapróbb dolgaiban rejlenek, és ha az apró dolgokban kudarcot vallunk, álmaink nevetségessé válnak. Ettől mentsen meg minket az Isten!

Lázár Levente : Jaj, Istenem!

2010.11.05. Lázár Levente Jaj, Istenem!

Valahányszor imádkozunk, jól esik Istent egyenesen megszólítani. Nem kell közbenjárót keresni, aki éppen vagy ráér vagy nem, nem kell mindenféle szenteket zaklatni egy sóhajtásnyi imával, hiszen nekünk, unitáriusoknak hitünk szerint lehetőségünk van egyenesen Istennel társalogni. Sőt, csak így tudunk igazán imádkozni. (Hogy is nézne ki, ha egy gyermek az édesanyján keresztül, vagy a testvéren, jó baráton, szomszédon keresztül tudna az édesapával társalogni.)

Na, de végül is az a lényeg, hogy valamilyen úton, módon imádkozunk. Legtöbbször akkor, amikor épp a szög mellé ütünk, és az ujjunkat találjuk el, vagy amikor nagy erőfeszítések árán felgörgetjük a sziklát a hegytetőre, de az utolsó pillanatban, az utolsó centinél visszagurul. Amikor nagyon megdöbbentő hírt hallunk, mint mikor elszabadult a vörös iszap, vagy felrobbant a gázvezeték San Francisco mellett, amikor otthon az adóról szavaz a parlament, és csak utána veszik észre, hogy mit is szavaztak – valamit, ami épp jó a népnek csak nem vették észre –, akkor, amikor mindezért visszakoznak, és az eltörlésen törik a fejüket. Akkor, amikor valami érdekes hír érkezik hozzánk, valami nem világraszóló esemény a mindennapok szürkeségében, és hogy kifejezzük érdeklődésünket, szinte észrevétlenül is, de kicsúszik a szánkon: Jaj, Istenem! Vagy ahogyan itt Észak-Amerikában szokás: Oh, my Gash! Ez is ima, mégpedig közvetítő nélküli egyenes beszéd.

A gyermekeink nagy kihívása, amióta itt vagyunk az Egyesült Államokban, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Az eltelt két hónap alatt többször hangzott el 7 éves kislányom ajkán a „Jaj, Istenem”, mert neki, aki folyton beszél, és ezáltal pillanatok alatt, akár új környezetben is barátok seregét tudja maga mellett, most több idő kell ehhez, mert hát más a nyelv, idegen…

Két hónap után elmondhatják, hogy kezdik megérteni, amit mondanak nekik az emberek, persze azt is, amit az iskolában tanulnak. Már egyre kevesebb alkalommal van szükségük közvetítőre ahhoz, hogy megértsenek másokat és megértessék magukat. Biztos mástól is hallották ezt a felsejlő sóhajt, nem is egyszer, mert jól megtanulták.

A fiam nemrég értette meg az „Oh, my Gash” üzenetét, ami épp a mindennapok szürkeségében hangzott el valaki ajkán, majd így szűrődött le benne: itt minden embernek külön Istene van? Tényleg miért csak az én Istenem, miért nem a miénk? Miért közösítjük ki Istent, miért nem kell közbenjáró olyankor, amikor valami furcsa történik velünk, körülöttünk. Például a koreai nyelvben nincs enyém, csak miénk. Milyen lenne a mi kis világunk, ha egy napra is, de nem létezne az a szó, hogy enyém, csak az, hogy a miénk, ha nem is egyébre vonatkoztatva, de legalább Istenünkre?… Jaj, Istenünk… – nem is hangzik rosszul, persze mert ismerős a forma: Mi Atyánk…

Nagy László: Számláink

2010. 11. 04. Nagy László Számláink

A postás rendszeresen kihozza. Nem kell kérvényt benyújtani, könyörögni értük. Még sorba sem kell állni. Megzörren a postaláda, s máris rendre potyognak ki belőle az ismerős színes borítékok. Gáz-, villany-, víz-, szemét-, kétfajta telefon-, kábeltelevízió-számlák.

Erről jut eszembe egy kedves történet. Egyik Nyárád menti faluból egy kedves férfi keresett meg. Ha már a városban járt felkeresni gyermekét, és útja a lelkészi hivatal előtt vezetett el, hát benézett. Szó szót hozott, s egyszer megkérdezte, hogy nálunk mennyi az egyházfenntartás. Megmondtam. Sok, mondja a férfi. Hogy tudja azt kifizetni a kisnyugdíjas? Beszélgetünk, s megkérdeztem, hogy a kábeltelevízióra mennyit fizetnek havonta? Hogy megtanulták ezt maguk, a papok! Nálunk is mindig ezt kérdezi a tiszteletes úr!

Naponta számlákat rendezünk, fizetünk. Már-már számlafüggők lettünk. Már a hónap első napjaiban értesítenek, hogy számlázták a mobiltelefont. Nyugdíjasainknak állandó feladat időben kifizetni a számlákat A gyermekeikét is. Majd később visszakapják a pénzt. Sorba állni, az időt eltölteni valamivel. Ez is egyfajta szórakozás. Annyi mindent hall az ember! Ha elfelejtjük időben intézni, az önkényuralom nem feledkezik meg arról, hogy többé ne legyünk feledékenyek. Levágják, kikapcsolják, felfüggesztik.

Az embertársi kapcsolat is valahogy így működik. Igaz, kiállított számlák nélkül. De a segítséget és a tartozást számon tartják. És egyszer, bármennyire kellemetlen, benyújtják a számlát. Fizetni kell. El kell számolni! De a hálát és szeretetet lehet számlázni?

Kiss Zsuzsánna: Csak egy pillanat

2010. 11. 03. Kiss Zsuzsánna Csak egy pillanat


Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki az ajtón. Kúrálni, vagy egyszerűen megnézni, hogy minden rendben van-e odakint. A kedvelt helye még őrzi melegét, ahonnan esténként szunyókálva nézte a híradót. Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki…

Emlékképek vagy csak töredékeik jönnek velem szembe, és nem engedik, hogy kikerüljem, kitöröljem őket: a bicikli kosarában vitt, majd hazafelé azt tanította, hogyan kell az egyensúlyt megtartani; mindig könnyes lett a szeme, valahányszor felköszöntöttük név- és születésnapján, és ezt mindig egy viccel tette észrevétlenné.

Mintha csak egy pillanatra lépett volna ki, és biztosan visszajön, leül az ajtó mellé és kérdez, tölt egy pohár bort, hogy kóstoljuk meg az idei termést, kolbászt hoz le a padlásról. Ha pánkót viszünk, a szemünkre hányja, hogy csaltunk, mert a belseje üres.

Csak egy pillanatra ment ki…

Ott van minden rá emlékeztető mozdulatban, minden unokával való játszásban, minden pánkósütésben, minden biciklizésben. És most már ott lesz minden gyertyagyújtásban, minden őszi lombhullásban. Mert csak egy pillanatra lépett ki…

Újvárosi Katalin: Az istentisztelet célja

2010. 11. 02. Újvárosi Katalin Az istentisztelet célja


Nagyon sokszor és sokfelől hallom, hogy azért nem jár el templomba, mert nem szereti a papot, a kántort, a gondokot, a keblitanácsost, vagy mert olyan régi és nehéz sérelmet cipel magával, amiért nem tud belépni az imádságnak házába. Mert lelkész lévén ezzel a kérdéssel (is) gyötröm barátaimat, ismerőseimet. Nem egyszer tettem fel hát a kérdést, hogy mi is az istentisztelet célja?!

Hiszem, hogy az istentiszteleti rendünk válasz erre a kérdésre. Válasz rá a köszönéstől a kézfogásig: énekek – minden énekünk egy gyönyörű imádság; imádság – bizalom Istenben és elfogadása annak, hogy Tőle kérjük a legkisebbet s a legnagyobbat, illetve Neki is tartozunk hálával mindenért; prédikáció – Isten üzenete nekem ma: az emberi gyarlóságon, a pöszeségen, a kicsinyességen, mindenen túl, hisz ezzel is formálja életünket, mert cselekvésre buzdít; csendes ima – személyes kapcsolatot teremthetünk Istennel; áldás – elfogadása és esetenként továbbadása; adakozás – elfogadása annak, hogy minden, amim van, Tőle van.

A Biblia azt mondja, az istentisztelet célja és lényege Isten tisztelése. Te tiszteled-e Istent? Hogyan?

Nem csak lelkészekből áll az egyház és nem csak prédikációból az istentisztelet. Fontos a pásztor, mert ő legelteti a nyájat. De igaz a népi meglátás, miszerint: „bántsátok a pásztort, és szétszéled a nyáj!”

Voltak idők, amikor a papokat elvitték fogságba. Akkor harangozni sem volt szabad. De volt gyülekezet, amely ennek ellenére összesereglett, énekeltek és imádkoztak, és újra énekeltek, és úgy mentek haza: istentisztelet volt!

Vajon ha a következő vasárnapon nem érkezne meg a megszokott időben a lelkész, ti imádkoznátok-e? Énekelnétek-e? Akadna-e valaki, akinél lenne Biblia, amiből felolvassatok? Lenne-e istentisztelet nálatok?

Mi az istentisztelet célja? Együtt és nyilvánosan imádni Istent. Keresni a Vele való találkozást, készülni rá. Nem mással foglalkozni ez idő alatt, hanem egyedül Vele. Félretenni az emberit, és csak Rá figyelni. Így lesz istentisztelet az istentisztelet. Amennyiben nem így történik, igazzá válik Jézus mondása: „ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem.”

Adjon Isten mindannyiunknak igaz és őszinte istentiszteleti alkalmakat!

Rácz Norbert: Kilakoltatnak. Segítség!

2010. 11. 01. Rácz Norbert Kilakoltatnak. Segítség!

A Nyulaskertet a szegények temetőjének szánta a városi elöljáróság majd ötszáz évvel ezelőtt. Alig egy századdal ezután Tolnai János érdemes városbírát is ide temették, ötszáz kilós tumba alá. Őt kilakoltatták. Sírköve a templomban van elhelyezve, mert ha nem, néhány ügyes csákánycsapás törmelékké zúzta volna emlékét és sírját. Az unitáriusok „szeme, szíve, szája” ki tudja, mióta keresi hantját jelző kövét, Bölöni Farkas Sándor túl nagy helyen pihen, és a mostani erő eldöntötte, mellette még nyugodtan elfér egy Vasilescu őrnagy, csak húzódjon egy kicsit arrébb, mit neki akkora hely...

November elsején talán több az élő, mint a holt a házsongárdi temetőben. Előtte pár nappal kapákkal és ásókkal felszerelkezett emberek kezdték meg szellemi exodusukat holtaik ágyához. Ma pedig fénnyel telik meg Erdély legfontosabb nekropolisza. Brassai Bácsi még biztonságban van. Hantjánál százak helyeznek el gyertyát. Apáczai sírjánál Aletta van der Maet szellemét idézik, Szisz mellett elhangzik még egy-egy vers, s lopva cigarettát csempésznek az elhunytnak, Dsida kriptájánál pedig réveteg diákarcok próbálják elolvasni a kőbe vésett testamentumot. Gyertyák gyúlnak Reményik sírján (ő még pár évvel ezelőtt arról írt, hogy ez legalább a miénk, és itt békén hagynak, szegény, hogyha látná...), Kós Károly szelleme ott lebeg közöttünk, s az Ismert Katona előtt ma is megállnak páran néhány szótlan szellemszó erejéig. Fényben úszik a Házsongárd. Néhány túlbuzgó ma megint mécsesekkel és virágkölteménnyel kárpótolja az el nem mondott szavakat, közben pedig kopnak a kövek. Amolyan népünnep lett ez is, sok giccsel, Halloween-es jelmezekkel és töklámpásokkal. Ki emlékezik itt már Erdély Széchenyijére vagy az oroszlánszobros Kendeffy Ádámra, aki annyira ismert volt, hogy nevét se írták ki, mert mindenki tudta, hogy ki volt ő, és a „naiv polgárok” azt gondolták, így lesz ez mindig. Erdély legszebb szobra csendesen alussza örök álmát, és nem tudja, hogy mellette igazi menekülttábor alakult ki a sírkövekből. Szinte naponta zúznak porrá egy-egy sírkövet, de erre már senki sem szisszen. Ma fesztivál lesz. Csúnya dans macabre, ahol tört magyarsággal vihog a felszín. Már a régieket is gettóba zárták, és velük együtt mi is megpihenünk, élő holtakként egy szellemi kripta mélyén. Ha ez így megy tovább, félszázad múlva mindnyájunkért csak a gyertyák hullatnak majd viasszá merevülő könnyeket.

Székely Kinga Réka: Döntetlen

2010. 10. 31. Székely Kinga Réka Döntetlen


Középiskolás koromban, mely kornak kies helye és környezete Kolozsvár vala, a kézilabda volt a kedvenc sportom. Meglehetősen jó lánycsapatunk volt. Többször játszottunk városi bajnokságot. Mindannyian tudtuk, hogy a fizikai felkészültség mellett hasonló erejű lelki felkészülésre is szükségünk van. Főleg akkor, amikor túlerővel szemben kell sportszerűen játszani.

Legemlékezetesebb meccsünket kilencedikesekként játszottuk az egyik tizenkettedikes csapattal. A nagyok természetesen már borítékolták, hogy seperc alatt kicsinálnak. A mi csapatunk azonban elég keménykötésű lányokból állt, a kapusunk pedig egy boncidai lány volt, aki nem hatódott meg az egy fejjel magasabb tizenkettedikes csatároktól.

A második félidőben kezdték a nagyok felfogni, hogy a győzelemért küzdeni kell. Volt ott fellökés, meztépés, véres térdek, véletlenül elcsattanó pofonok, kiállítások. A nézőtér tombolt, a meccs döntetlen lett. Kezdődtek a hetes dobások. Betalál, mellémegy, kapufa, kapufás, gól. Minden mozdulat után hatalmas üvöltés-áradat, melyben az öröm és a keserűség kiszínezett hangjai váltakoztak. Végül győztünk.

Ám azóta is kiráz a hideg, amikor valahol valamilyen meccs, küzdelem, valamilyen élethelyzet döntetlenre sikerül.

Döntetlen élethelyzetben, döntetlen küzdelemben vagyunk itt a Nagyhomoród mentén. Ki tesz igazságot itt? Milyen gólokat kell szerezni ahhoz, hogy a küzdelem végérvényesen és megfellebezhetetlenül véget érjen?!

Itt és most számomra egyértelmű, hogy a hivatott bírók, akiknek kezében az irányító fütty van, valamint a sárga- és piroslapok, nem végzik a dolgukat.

Lekaszálták a gazda lucernáját?!

Lasati, este un tigan amarat, volt a hivatalos válasz a bíróktól. A garázdálkodótól pedig csak ennyi tellett: kiontom a beledet, ha nem fogod be a szád.

A lucerna mellett így járt a tyúk, a kakas, a nyúl, a malac, a piros paprika, a háromkerekű bicikli, a pityóka, pénztárcák és idős asszonyok féltve őrzött aranygyűrűi, s miután bizonyos lett, hogy mindenki fél, jöhettek a nagyobb fogások. Így ment el a kinnháló csordából egy ló, néhány borjú stb.

Ki tud rendet csinálni? Ki tud igazságot teremteni ebben a helyzetben? A küzdelem döntetlen. Mindkét fél szenved, de a bírók nem akarnak tudni erről a helyzetről. Hallgassunk, ez a hivatalos tanács és parancs.

Nem marad más tehát, mint a napokig, hetekig, évekig tartó hidegrázás, s a növekvő türelmetlenség és gyűlölet mindkét részről.

Bálint Róbert: Számontartás

2010. 10. 30. Bálint Róbert Számontartás







Lőrinc bácsi előttünk jár. Vezet végig a falun. Rójuk Csegez kanyargós, köves utcáit. Járunk házról házra. John és Trudi, a két Lynchburg-i a jelképes ajándékokat és a fényképezőgépet cipeli magával. Mindenkihez el akarnak jutni. Mindenkit akarnak látni.

Lőrinc bácsi megy előttünk. 84 évével diktálja az iramot. Így járunk kanyargós úton, kitaposott vagy begyepesedett ösvényeken. Úgy megyünk, ahogy ő tartja számon a falut, az embereket. Kire otthonában, kire kertjében, kire ágyában, kire munkavégzésében akadunk. Elvisz Nusi nénihez, Zsuzsikához, Zéfi ángyóhoz, Károlyhoz, Jolánhoz, az Ilonkákhoz, Ida nénihez, Szilágyiékhoz, Tarékhoz…. Mindenkiről mond valamit: „Ez jó dolgos asszony volt mindig.”. „Itt ebben az üres házban sok gyermek volt. Mind elmentek.” Itt jó gazda lakott.” Ha úgy gondolja, hogy valahol túl sokat időzünk, akkor biztat: „No, még sokfelé kell menni…”

„Jó, de már csak két helyen nem voltunk.” – vetem ellen a vége felé.

„S a temető!? Azt mondták, mindenkit látni akarnak. Akkor oda is ki kell menni. Most az esik útba.” És megy, választ sem igen várva megy előttünk…, aszerint, ahogy ő tartja számon falut, az embereket...

„Itt a kántor van, Domokos. A felesége is ide jön.” „Na, ide Ilonkát temettük, Isten nyugtassa. Ide jövök én is. Itt van a fiam, s az első feleségem.” „S ez itt a Nusi férje, ne”… S mondta a történetet az emberekről, a családjukról, a házaikról, a sorsukról, a múltról, a jelenről…, s arról, hogy ki hova „jön”…

Az ő lelkében és fejében mindenkinek megvan a helye. Temető és falu között, élők és holtak között nincs különbség. Egymáshoz tartozik minden és mindenki: az elmentek, és az elmenők, a megtértek és a megtérők, a szántóföld, a kert, és a mindent eltakaró föld is. Nem úgy van halál, mint vég, hanem mint pihenés, hazakerülés, mint az életnek része. Ez nem a halálba való belenyugvás, hanem az Isten akaratába való belenyugvás. Egyszerű, természetes, magától értetődő, törvényszerű megértése a porból lettünk porrá leszünk törvényének, s számot adó azonosulás a jézusi hittel: „Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek ő néki.” (Lk 20,38)