2010. október 29., péntek

Dimény József: Megbocsátok! Bocsáss meg!

2010. 10. 29. Dimény József Megbocsátok! Bocsáss meg!


A vádaskodásra és haragtartásra való hajlam sok lelki betegségben szenvedő ember jellemzője. A rákos betegekkel való beszélgetésekkor jöttem rá, hogy mindeniknek évekre visszanyúló rendezetlen emberi kapcsolatai vannak, voltak valaki közelivel: szülők, családtagok, hozzátartozók. A hosszú idő alatt felgyűlt harag és gyűlölet teszi gyógyíthatatlan beteggé az embert. Csodálatos a magyar nyelv, kifejezi gyűl-öl, vagyis gyűl és öl. A szakember, az emberi kapcsolatok jó ismerője, Brian Tracy ezt így fogalmazta meg: „Annyira vagyunk lelkileg egészségesek, amennyire képesek vagyunk megbocsátani a minket ért sérelmeket.”

Kinek is kell megbocsátanunk?

Először szüleinknek. Bocsássunk meg mindenért, amivel valaha is megbántottak. Ha még élnek, üljünk le velük, és merjük kimondani: megbocsátok! Ha már nem élnek, álljunk meg egy sírhant előtt lehajtott fejjel, és őszinte megbocsátás legyen a szívünkben. Aztán bocsássunk meg mindenkinek, aki valamivel megbántott. Ne feledjük, a megbocsátás önös érdek, semmi köze a másik emberhez, kizárólag a mi nyugalmunkat és lelki egészségünket szolgálja. Végül bocsássunk meg önmagunknak. Minden gonosz, értelmetlen, nevetséges dolgot, amit valaha elkövettünk magunk ellen vagy mások ellen.

Emberek vagyunk, néha akarva-akaratlan megbántjuk a másikat. Mindkettő érdekében fontos, ha elkövettünk valamit és megbántottunk valakit, kérjünk bocsánatot tőle.

Mindezt azért osztom meg veled, mert életemet hosszú ideig megnehezítette, hogy nem volt elég bátorságom kimondani: NAGYON SAJNÁLOM!

Te könnyen kimondod: Megbocsátok! Bocsáss meg???

2010. október 28., csütörtök

Farkas Dénes: „Tátott szájjal”

2010. 10. 28. Farkas Dénes „Tátott szájjal”

Farkas nagyapámat az első világháborúban az olasz fronton golyó találta. A kezét lőtték meg, és a két ujja úgy maradt, mintha mindig fogna velük valamit. Sokszor próbáltam gyermekkoromban kiegyenesíteni, de hasztalanul, mert mindig visszagörcsölt, mintha az Isten is az ekeszarvának fogására akarta volna alkalmassá tenni. Ennyivel megúszta és viszonylag épen hazagyalogolt a taljánoktól. Sokszor meséltek a téli estéken filkózás közben és kortársaival heccelték egymást.

Tiboldi nagybátyám (nagyanyám öccse) úgy kapta a lövést, hogy a száján ment be a golyó, és majdnem nyomtalanul átment az állkapcsok között. Nagyobb bántódás nem érte, csak a fogait vitte ki az átlósan ívelő lövedék. Amire hazabaktattak a frontról, egy napon arra ébredtek, hogy a határ átment rajtuk. Amint írtam, téli estéken heccelték egymást a férfiak (ma úgy mondanánk, hogy cukkolták, vagy esetleg szívatták egymást).

A kicsi falumban a trianoni dráma alig volt észlelhető, de az új járásbíróság gondoskodott arról, hogy még Székelyszentmiklóson is vegyék tudomásul, hogy Székelykeresztúr ezentúl I. G. Duca.

Telt-múlt az idő. Szántottak vetettek, télen filkóztak és emlegették a doberdói harctereket. Tiboldi Sándor bátyámnak, akinek a szájlövés után csak egy kis forradás maradt a nyaka „inán”, mindig kijárt a dicséret, mely szerint a fronton „jó katona lehettél, hogy szájon lőttek”. Ha késett a laposztással azonnal szóltak, hogy ne tátsd a szád, mint a fronton. Egy életen át hordozta a „tátott szájú katona” ódiumát.

Ne tátsd a szád! – gyakorta szólunk rá gyermekeinkre, bámészkodó társainkra, pedig sokszor olyanokat látunk mi is, hogy szemünk, szánk tátva marad.

A közelmúltban őzlábgombáért mentem az erdőre, amikor két autóval a tisztásra megérkezett nyolc kolozsi (fiúk,lányok) ifjú. Színmagyar gyermekek, akik teljes hangerővel hallgatták a regáti manelet. A szám „tátva maradt”! Szerencsére nem jött egy lövedék Doberdó felől...

2010. október 27., szerda

Pál János: Még mindig az emmausi úton?!

2010. 10. 27. Pál János Még mindig az emmausi úton?!

Olvasom egy felmérés összefoglalóját, miszerint a román társadalom többsége elégedetlen helyzetével. (Ez rendben is van, én is közéjük tartozom!)

Olvasom ugyanitt, hogy ugyancsak a megkérdezettek többsége nosztalgiával kacsingat a múlt felé, és visszasírja az atyáskodó, „bábmester” kommunista rendszert.

A felmérés végkövetkeztetése pedig ez: bár elégedetlen sorsával, életével, jelen helyzetével a romániai ember, ettől függetlenül valakitől, valakiktől vagy valamitől várja sorsa szekérrúdjának irányváltását. Magyarul: tátott szájjal várja a sült galambot.

Szörnyű érzés számomra tehetetlen emberek társaságában lenni, még szörnyűbb, ijesztőbb egy béna, céltalan, visszatekintgető társadalomban élni.

Az Emmausba szomorúan bandukoló tanítványok jutottak eszembe, akik a Jeruzsálemben történteken keseregnek. Majd Kleofás keserű, szemrehányó panasza: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt.” (Lk 24, 21) Világos, a tanítványok is Jézustól várták országuk, helyzetük megváltozását. A későbbi események (pl. pünkösd) azonban bölcsességüket igazolják, a felismerést, hogy a panasz, kesergés sehova sem vezet.

Kérdés. Mindig emmausi, kesergő, panaszkodó, messiásváró tanítványokként „lődörgünk-e”? Vagy lesz annyi bölcsesség, mely ráébreszt, hogy a bénaság, tehetetlenség egy szörnyű állapot, mely az élet értelmétől, ízétől, lüktetésétől foszt meg.

Nicolae Titulescu egykori román külügyminiszter szerint: „A sors a gyengék mentsége és az erősek műve.”

Jó lenne ezt tudni mindannyiunknak: egyénnek, közösségnek, népcsoportnak stb. A kalapács és üllő a kezünkben van! Rajtunk múlik, hogy milyenre kalapáljuk életünket, sorsunkat!

Unalmas mindig ezt hallani: a sors így vagy úgy akarta...

2010. október 26., kedd

Farkas Dénes: Pontosság

2010. 10. 26. Farkas Dénes Pontosság

Ha nem csal az emlékezetem, az 1954-55-ös tanévben kezdtem a középiskolámat Székelykeresztúron. Abban az időben minden tárgy , amit tanítottak orosz orientáltságú volt. Micsurin jarovizálta a híres orosz búzafajtákat, tette világhírűvé a podzol talajt és a fanyar usszuri vackort addig keresztezte, ameddig Szibéria széléig eljutott a termesztésével. Mezővédő erdősávokat telepítettek, és kikísérletezték a renett-bergamott almafajtát, amely olyan szépen mutatott a szemléltető plakáton, hogy a diáknak ingere volt hogy beleharapjon (Barbu Emilia fiatal tanárelvtársnőbe). Az a hír járta, hogy folyamatban van a hatalmas orosz szűzföldek feltörése, melynek következtében a nagy Szovjetunió annyi gabonát fog termelni, hogy néhány éven belül teljességében lekerülik az angol-amerikai imperiálistákat.

Úgy tanultuk, hogy Polzunov fedezte fel a gőzgépet, Popov a rádiót, Pavlov a híres sipolyműtéteivel lett halhatatlan (ami viszont igaz). Mendelejev érdemei is vitathatatlanok, de Lepesinszkája már csalt, amikor úgymond szerves anyagot állított elő lombikban. Később azt rebesgették, hogy egy kicsi tojássárgát is belelopott a felszerelésébe, de erről nekünk nem szabadott tudni.

Minden, de minden a híres szovjet módszerek szerint kellett végbemenjen. Sztahanov módszereit propagálták, és mi énekeltük, hogy „Lenin és Sztálin szent ügyéért bátran csak előre…, mindig előre”. A „Szabaddá lett népek örök szövetsége” kezdetű szovjet himnuszt úgy kellett tudni mint a ...

Az iskola folyosóján piros betűs „bölcsességek” voltak kifüggesztve, melyet mindenkinek meg kellett tanulni, hiszen öntudatos pionírokból leszünk öntudatos IMSZ-tagok. Az egyik ilyen jelmondat a következő szöveget tartalmazta, szó szerint idézve: A PONTOSSÁG KÉZZELFOGHATÓ EREDMÉNYE A MUNKA NAGYOBB TERMELÉKENYSÉGÉNEK ÉS EZÁLTAL MEGBECSÜLJÜK MAGUNKAT ÉS ELVTÁRSAINKAT EGYARÁNT. (Makarenko)

Több mint félszázad múlt azóta, s lám, Micsurinék befuccsoltak, de Makarenko filozófiájának a fenti mondata helyt áll!

Dolgozni kellene sokat, sokat és az sem baj, ha ez nyugdíjazás előtt történik! Kedves „szolga elvtársaim”, a nagy Szovjetuniónak befellegzett, de Makarenkonak volt némi igaza...

2010. október 25., hétfő

Szabó Előd: Csillagos ég

2010. 10. 25. Szabó Előd Csillagos ég

Egy ember lép ki sátrának ajtaján az éjszakába. Valahova siet, mindegy hova, de útja sürgős, agyában gondolatok, kérdések, kétségek zakatolnak szüntelen, mint a gyors hegyi patak.

Egyszercsak megáll és fölnéz: nem sátra tetejére, hanem magasabbra; nem a fák lombkoronájára, annál is magasabbra; nem az éjben szálló madarakra, hanem még annál is magasabbra: az égre. S felszakad ajkáról, lelkéből a szó: ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél … Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön…

S a gondjai által űzött emberből zsoltáros lesz, a zaklatott sietségből áhítatos pihenő, a zakatoló és zavaros gondolatokból Istenre ráeszmélő imádság, s már nem a sötét éjszaka ijeszt és akadályoz, hanem a csillagok fénye biztat és mutat utat.

Nézz föl az égre!

Légy te is zsoltáros! Állj meg egy pihenőre! Eszmélj, találj rá Istenre! S ne zakatolását utánozd a hegyi pataknak, hanem azt az áldott képességét, hogy a ráhulló fényt mindig visszatükrözi, megsokszorozza!

Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a Te neved az egész földön!

2010. október 24., vasárnap

Demeter Erika: Őszi monológ

2010. 10. 24. Demeter Erika Őszi monológ


„Van, amikor az életednek minden emléke visszatér...”


Nem tudom honnan, miért, de egyszer csak egy falevélről eszembe jut a gyermekkori dióverés, szedés, lopás. Illatok, melyben egyaránt benne van a frissen kaszált fű és alma illata... Szellő, mely egyszerre volt bizsergető és hűs... Napfény, mely már nem égetett, de puszta látványa is melegíteni tudott. Akkor valahogy éreztem, hogy igen, ez boldogság! Vagy talán még több annál!

Azóta ismétlődnek a történetek, de valahogy az érzés már nem ugyanaz. Mintha ez a mostani boldogság besűrűsödött volna. Nem mindig tud lebegni, szállni, ahhoz valahogy más felhajtó erő kell.

Az első sor egy emlékvers foszlány (ifjúkorom megszépülő messzeségéből, talán van, aki ismeri), és így folytatódik „s a sebekből, amik rég beforrtak, halk cseppekben megindul a vér.” Amikor igazságtalanságot érzek, vagy valaki bánt, ez a kis versrészlet mindig kikívánkozik. Most is ez történt, így hát leírtam.

Itt az ősz illata az orromban, és eszembe jut az elmúlás. Eszembe jut, hogy egy-egy elmúlással mennyi minden átértékelődik, és ez így van rendjén. Kell az elmúlás az új tavasz érkezéséhez! Ide kívánkozik még egy kedves idézet, melyből néha töltekezni szoktam: „Amit a hernyó a világ végének érez, az a pillangónak a születés!”

Legyen egy gyönyörű szép őszi napod!

2010. október 23., szombat

Csécs Márton Lőrinc: Őszi tavasz

2010. 10. 23. Csécs Márton Lőrinc Őszi tavasz


2010 és október. Ennek is a 23. napja. Gyöngyvér ma ünnepli névnapját. Ennyi.

Ja, hogy 1956? Tényleg. Az is igaz. De a következő sorok is:

A trágyadombon nyit virág,
Korhadt fát gyújt a szikra,
Itt csupa múlt, itt csupa múlt
A lelkek álma, titka.

Vén, álmos kenyér-bakterek
Kántálnak itt az éjben
És álmosan és álmosan
Zendül a bamba éljen.

Senki sem tudja, mit akar,
Mit akarhat, mit várhat.
Ki érti itt, ki érti itt
Az őszi csodákat? (eredeti változatban: A tavaszi csodákat?)

Kérődzni lomhán, nyálasan,
Ez tán az ökrök dolga,
Ha nincs magunknak tavaszunk,
Pusztuljunk a pokolba. (Ady Endre: Vén márciusi ifjak – részlet).

Én ma nem akarok részt venni kongó pufogtatássá üresedett megemlékezéseken.

Ma a mások felszabadító ígéreteiben sem hiszek. De remélem, akad olyan társ, aki velem együtt hajít Molotov-koktélt a közömbösség és a képmutatás tankjaira. Remélem, lesz akivel csúszósra szappanozzam a fekete aszfaltot, és lesz akivel huncutul fül nélküli serpenyőket helyezzek el – ha nem is Debrecen vagy Budapest –, legalább életem utcáinak macskakövein. Remélem, életem vöröseit nemcsak a vízben gyűröm le, hanem a szárazon is győzedelmeskedek felettük.

Ma azok közé kívánok tartozni, akik vízzel töltött fazékra helyezett lámpás rádiónak lesik lelkesen a tudósítását. Azok közé, akik összefognak, mernek, álmodnak, áldoznak, éreznek, éltetnek, kiállnak, megemlékeznek, példát mutatnak, és akik a legőszintébben remélik, hogy nekünk is van tavaszunk. S nem csak márciustól májusig, hanem ilyenkor, október végén is, amikor annak gyöngy és vér az ára!

2010. október 22., péntek

Máthé Sándor: Őszi tüzek

2010. 10. 22. Máthé Sándor Őszi tüzek


„Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz.” Ézs 9, 4

Ilyenkor gyúlnak meg az emlékezés lángjai. Pár nap múlva emberek milliói indulnak, hogy szeretteik sírhantján meggyújtsanak egy-egy kis tüzet, egy-egy kis lángot. Lélekmelengető tüzek ezek. Lélekemelő pillanatok.

Miközben így „játszadozunk” a tűzzel, azt is tudjuk, hogy amióta Prométheusz lelopta nekünk a lángot, azóta barátunkká és ellenségünkké lett a tűz: áldás és átok. De a büntetés eszköze is, ahogy a próféta megjósolja.

Tüzeket gyújtunk, de nem azért, hogy megégessünk valakit. Az emlékezés lángjai lobognak most. Ezek a lángok jelképekké válnak az emlékezésben. Ezekben is ugyanazt látjuk: áldás és átok: a szabadság oltárán meghozott áldozat, mártíromság és az azzal járó szenvedés. Azzal a reménnyel emlékezzünk, hogy „holnap tán könnyebb lesz a mártírság.”

Tudjuk, hogy ma nincs szükség az ilyen áldozatra, elég a hűség, a tisztességes helytállás, a szeretettel végzett munka.

Életet és hitet üzennek a halottak, a vértanúk, a mártírok, az áldozatok: a tiszta lelkiismeret hitét, az emberi méltóságba vetett hitet, a szebb és szabadabb holnap hitét.

Az őszi emlékezésekben ez vigasztaljon s adjon erőt. Így éljenek bennünk „szent gondolatként.”

2010. október 21., csütörtök

Lakatos Csilla: A nyugtalanító egyszerűség

2010. 10. 21. Lakatos Csilla A nyugtalanító egyszerűség


Mark Twain mondja: „A legtöbb embert a Szentírásnak azon részei nyugtalanítják, amelyeket nem értenek; de ami engem illet, újra és újra azon kapom magam, hogy azok a részek nyugtalanítanak a legjobban, amelyeket értek.”

Velem is előfordul, hogy a Biblia nehezen érthető részeivel bíbelődöm, s azt próbálom tolmácsolni, ami feltevésem szerint mások számára is csak nehezen megközelíthető. Csakhogy miközben ezt teszem, mintha a nehezebb részek mentesítenének, s szem elől tévesztem az érthető részek megélésének kötelezettségét, életviteli beváltását. Ma már meg vagyok győződve arról, hogy ami életünk egy adott szakaszában nem világos, arra ott és akkor nincs is szükségünk. Mihelyt szükségünk lesz rá, az értelme is megvilágosodik, s már nem szorul magyarázatra.

Akárcsak az Élet, a Szentírás legtöbb része is félreérthetetlenül érthető. Ezek a részek attól válhatnak nyugtalanítóvá, hogy bár világosak, mégis beváltatlanok maradnak.

Ilyen az a két vers, amelynek egyszerű gazdagságára a minap csodálkoztam rá: Jó a só, de ha elveszíti ízét, hogyan tudják azt visszaadni? Sem a földnek, se trágyának nem alkalmas: tehát kidobják. (Lukács 14, 34-35)

Jézus arra a jól ismert igazságra építi mondandóját, hogy a só nélkülözhetetlen az ember életében. De átvitt értelemben a bölcsesség, az értelem és a kiegyensúlyozottság jelképeként használja. Az ilyen adottságok, minőségek és erények nélkül az ember olyanná lesz, mint az ízetlen só. Arra pedig, mint tudjuk, nincs szükség. Ez a jól ismert értelmezés már-már közhelyszerű, s emiatt oly sokszor továbbsiklottam már e két versen.

De van itt még valami: az, hogy a só ízét veszíti, lehetetlen elképzelés. Olyan elképzelésről van szó, amely sohasem következik be. Ennek megfelelően arra is gondolnom kell, hogy az emberben lévő bölcsesség, értelem és kiegyensúlyozottság átmenetileg háttérbe szorulhat, megbillenhet ugyan, de az soha el nem veszhet. Mert azt nem ő szerezte, hanem ajándékba kapta, csakúgy, ahogyan a mindenkori só az ízét.

Amint ezt megértem, különös felelősséget érzek. Arra gondolok, ízességem érvényre juttatása nem a külső körülményektől függ, hanem attól, mennyire tudok rendeltetésszerűen élni. S ez bizony nyugtalanító felismerés.

2010. október 20., szerda

Csete Árpád: Barátság

2010. 10. 20. Csete Árpád Barátság


A barátság a legjobb dolog a világon! Mondja a négy és fél éves kisfiam.

Eszembe jutnak barátaim. Azok, akik meghatározták az elmúlt évtizedeimet. Azok, akik gyökeresen megváltoztatták világnézetemet. Azok, akikkel együtt értékrendszereket állítottunk fel önmagunknak és környezetünknek. Azok, akikkel egy pohár bor mellett megváltottuk a világot. Azok, akik a házsongárdi temető gesztenyefái árnyékában alusszák örök álmukat. Azok, akikhez – őszinte pillanataimban – még mindig – utolsó menedékként, éjjel vagy nappal (egyre kevesebben vannak…) – fordulhatok segítségért. Azok, akik olyan rég és olyan messzire elmentek innét, hogy arcukra már alig, csak gesztusaikra emlékszem. Azokra, akikkel összekovácsolt a sors. És persze azokra is, akiket a közelmúltban ismertem meg, és egyfajta „szerelem első látásra” érzése köt össze velük. (Azok is, akiket sokszor el szeretnék feledni, mert emlékük kínzó, maró érzéseket szabadít fel – de nem lehet!)

Rájövök, hogy nincs senkim és semmim rajtuk kívül, mert egész életemben, a jóistentől kapott lelkiismeretemen kívül, ők tartottak tükröt és távcsövet a szemem elé. Eleven múltam ők, akikkel kölcsönösen meghatároztuk egymás jelenét és jövőjét.

A barátság az egyik legszentebb érzés, egészíteném ki fiam gondolatmenetét, és nem folytatom azzal, hogy az élet legkegyetlenebb csapásait, az árulást, a cserbenhagyást, a megcsalást, az aljas hazugságokat, a szándékos feledésbe merítést is tőlük kapjuk. Majd, annak idején, ő is meg fogja tapasztalni.

Az ember rokonait örökli, de barátait válogatja, illetve a madarat tolláról embert barátairól frázisokat emlegetném neki, de ő ezt még úgysem értené…

Különös, hogy az intézményekben, így az egyházban is, (miközben a felebarát szeretetéről papolunk) a barátság, a baráti kapcsolat a „hivatal”, a „központ” legnagyobb ellenségének számítanak. A „rendszer”, a hierarchia nem tűri el, hogy az alattvalók között őszinte baráti kapcsolatok alakulhassanak ki. A gyanú, a klikkesedés és a „falkásodás” stigmája ott lebeg minden kettő fölött. A konspirációs elméletek gyárosai féltékenyek, és joggal is félnek olyan alapvetően őszinte emberi érzésektől, amelyek nem vonhatók törvényi ellenőrzés alá. Ha ketten barátok, könnyen megeshet, hogy a „rendszert” illetik kritikával. Ha tízen barátok, az már forradalmi hangulat. Sokszor megtapasztaltam, hogy olyan emberek, akik munkatársi viszonyban vannak, félnek egymással barátkozni.

(Örök) Gyermeki kérdésem, évtizedek távlatából, kisfiammal együtt felteszem: Mondd, leszel-e a barátom?

2010. október 19., kedd

Bálint Róbert: Vonatkoztatási pont

2010. 10. 19. Bálint Róbert Vonatkoztatási pont


Környezetünk, a közösség által elfogadott normák, szabályok, ún. tudások adják meg azt a vonatkoztatási pontot, melyhez magunkat viszonyítjuk, és ami talán még lényegesebb: amihez minket viszonyítanak. Ameddig ezekkel azonosulunk, addig tetteink, szavaink, nézőpontunk elfogadást nyernek.

A gond akkor kezdődik, ha ezen közösség által elfogadott tudásokkal szembe megyünk, vagy ezektől eltérően cselekszünk, gondolkodunk. Hatványozottan bonyolódik a dolog, ha ezt nem valamiféle múlandó lázadási viszketegség, hanem annak felismerése okozza, hogy a járt út nem megfelelő, és a normától való eltérés oka egy más, jobb, új lehetőség gyakorlatba ültetése. Ennek ellenkezője is fennállhat, amikor a már meglévő, hagyomány által is alátámasztott tudás helyességének a felismerése a látszólag „üdvösségre vezető”, amúgy áldatlan változ(tat)ások ellenében nyilvánul meg.

Első esetben gondoljunk csak az emberi történelem jobb megoldásokat kínáló nagy alakjaira. Második esetben a haladás jelszavaiba burkolt, fogyasztói identitást szorgalmazó üzenetekkel szembeforduló, szerényebb, de fenntarthatóbb életmódot ajánló felfogásokra.

Nyilván lehetne sorolni a példákat. Számomra azonban az a kérdés, hogy hol van az a határ, amely azt, aki véleményét, tapasztalalatát, újfajta tudását, vagy akár hagyományon alapuló bölcsességét felvállalja az értékfelmutatás vagy fenntartás érdekében, elválasztja attól, aki környezete nyomására, Ady hortobágyi póétájaként inkább eltemeti a nótát?

Mert a közösség nyomása erős. Akár racionális döntésen alapul az elfogadott minta, akár nem. S ugyanilyen erős a megfelelés igénye is. Egy példa az Ószövetségből: amíg Mózes a Sinai hegyen a szövetség törvénye ügyében jár el Istennél, addig Áron, a türelmét és hitét veszített nép nyomására bálványt készít. A nép nem elég bölcs, hogy Isten nagyságát és a velük történt jót, a szabadítás mértékét felismerje. Áron pedig nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon velük. Inkább enged és elkészíti az aranyborjút.

Egyre inkább tudatosul bennünk az, hogy az egyház által felvállalt értékek, normák nem feltétlenül vannak összhangban a társadalmi gyarkolatban tapasztalhatóakkal. Néha egészen erős a konfliktus mértéke. Az alaphelyzet is meglehetősen egyenlőtlen: például a tömegkommunikációs csatornákon előretörő mintákkal szemben aligha vehetjük fel a versenyt hagyományos eszközkészletünkkel. Bizony sokszor látjuk, hogy a nép nem elég bölcs abban, ahogyan magának mintát, normát választ. A tetszetős, a csábítóbb jobban kél.

Vajon mi elég erősek vagyunk-e? Amikor üzenetünket, normáinkat kínáljuk, vajon hogyan tesszük azt? Egyértelmű, hogy vigyáznunk kell, mert az üzenetünk mögött rejlő igazságtartalmat a mi esetünkben hamar leellenőrzik, a benne rejlő „sántítást” megérzik. A szónak és cselekedetnek, formának és tartalomnak összhangban kell lennie, mert mi mindenek előtt erkölcsi alapállásból mutatjuk fel a követendő értékeket és normákat. Ezeknek pedig elsősorban nem formájukban, hanem tartalmukban kell igaz, fenntartható, életre vezető mintát hordozniuk... Mert végül is ehhez fognak minket viszonyítani.

2010. október 18., hétfő

Demeter Sándor Lóránd: Egy nap tanulsága a barátságról

2010. 10. 18. Demeter Sándor Lóránd Egy nap tanulsága a barátságról

Kislányom reggel sírni kezdett. Egyetlen nagy baj miatt gördültek le arcán a krokodilkönnyek: nem akart óvodába menni. Miért? Mert annyi gyermek van az óvodában, és ő nem tudja eldönteni, hogy ki a barátja. Mit válaszoljak? – gondolkodtam, míg ő szipogva ölelt át, és orrát belefúrta a nyakamba.

Egykori – mára fájó emlékké ködösült – nagy barátságaimat; mai barátkozásaimat és barátságaimat kevesebb idő alatt végiggondoltam, mint amennyi most a leírt szavak elolvasásához szükséges. De nem tudtam, mit válaszoljak. A sok jövő-menő emberből, akik körbeveszik, akikkel mindennapi kapcsolatban van, ki a barátja? Akit annak érez, aki mellette van, aki őszinte hozzá, aki a bajban is mellé áll, akinek a szíve tiszta... Leginkább az, akinek a szíve tiszta, és aki mellett az ő szíve is tiszta marad.

Óvoda után azzal fogadott a kapuban, hogy ebéd után jönnek játszani a barátnői. Késő délutánig várta őket. Minden mozgásra kinézett az ajtón. Kiállt a kapu elé, úgy várta őket. Szeretetteli, készülődős várakozását figyelve, mintha csak a kisherceg rókájának tanítását láttam volna megelevenedni: „Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...”

Reggel még sírva kérdezte: ki a barátom? Felnőttesen így válaszoltam: akinek a szíve tiszta, és aki mellett a te szíved is tiszta marad.

Délutánra díszbe öltözött a szíve. Gyermekien ezzel válaszolt a kérdésre.

Ki a barátod? Aki díszbe öltözteti a szíved.

2010. október 17., vasárnap

Orbán Erika: Én akaratom – Te akaratod

2010. 10. 17. Orbán Erika Én akaratom – Te akaratod

Van egy kedves barátom, aki, ha elmegy templomba, és a paptól azt hallja: „Isten azt akarja…”, „Isten elvárja tőlünk, hogy...” – felháborodva tiltakozik: „Honnan tudja a pap, mit akar, mit vár el Isten?!”

Az egyetemes papság elvén továbbhaladva, kérdezhetjük: tudhatjuk-e, mit akar, mit vár el Tőlünk Isten?! Nehézségektől, döntéshelyzettől, emberi és természeti katasztrófáktól mentes napjainkban könnyebben gondolhatjuk azt: épp úgy van jól minden, ahogy van. És tán ez Isten akarata is. De mindennapjaink ennél árnyaltabbak, színesebbek. Nemcsak a terhek, a kihívások közepette határoz meg akaratunk, hanem életünk minden pillanatában. Akarom! És máris mázsás lelki folyamattá fajulhat ez emberi fajunkat nemesítő szándék, ha görcsbe ránduló makacsság, tárgyi tudatlanság és lelki szűklátókörűség társul hozzá. Akarom! És képes vagyok-e úgy akarni, hogy közben – tudatosan, hitből fakadóan, vagy tudattalanul – elfogadom, beleegyezem a Mindenség akaratába?! Minden, azaz bármilyen élethelyzetben képes vagyok-e saját – emberi szememmel látott érdekeimen felül kerekedve – akaratomon túl nőni?! Akarom! És miközben úgy cselekszem, mintha minden tőlem függne, képes vagyok-e úgy imádkozni, mintha minden Istentől függne?!

Pár nap után e személytől hallom: „Fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva ...” Barátom! Szabadelvű hited kulcsa forog benned. Az akaró, saját szabad akaratát érvényre juttatni akaró, és a mindenáron érvényt szerző Akaratot tapasztaló belső feszültsége riogat. Ne félj! A templom dolga nem az, hogy megmondja, Isten mit akar és mit vár el tőlünk! Sokkal inkább, hogy megnyissa lelkünket, és segítsen úgy ráhangolódni a Mindenségre, hogy érezzük: Isten szívdobbanásai vagyunk mindannyian. És az Ő szent lelkét hordozva, fordítsa figyelmünket arra, aki ember létére is mindünknél inkább (be)teljesítette az Atya akaratát. Jézushoz hasonlóan, ha az isteni erőt élni engedjük, tápláljuk, és önmagunk, vágyaink, akaratunk közelében maradunk, akkor bátran mondhatjuk „legyen meg a Te akaratod!”. Mert a kettő egy lesz.

2010. október 16., szombat

Tófalvi Tamás: Internacionalitás, avagy gondolatfoszlányok egymás mellé téve

10. 10. 16. Tófalvi Tamás Internacionalitás, avagy gondolatfoszlányok egymás mellé téve


A ma embere előtt megnyílik a világ. Lehullt a vasfüggöny, lassan behozzuk a technikai lemaradást, a határőr bódékat felváltják a virágos sziklakertek, és idegen nyelveket tanulunk, hogy az egyesült Európa egyesült tagjaiként egy(l)esült ország nemzetközi polgáraivá válhassunk…

Így történhetett meg, hogy az elmúlt két évtizedben Erdélyből a kontinens „Hálivúdja” válhatott. Buzgóságunk, rajongásunk betlehemi csillaga szinte nap mint nap felragyog az értelem színtiszta egén, és a világ hülyeségeibe két kézzel kapaszkodva égető billoggal pecsételjük meg „nyugatias” gyermekeink életét. Ennek köszönhető, hogy találkozhattam az utolsó utáni mohikánnal, Kalányos Winettouval, aki családfáját sajnos nem tudja más kontinensre visszavezetni, és a csatabárdot is rég elásta, beletörődve a világ által nyakába akasztott nincstelenségbe…

De nem ő az egyetlen „híresség”, aki közöttünk, egyszerű földi halandók között jár-kel. Karnyújtásnyira élnek a nagy csillagok: a labdával sosem játszó Ronáldó és Robertó Kárlosz, a fájdalmas könnyeiről híres Izaura, a megcsalt, lelkileg tönkrement, de ezáltal végtelen szimpátiát kiváltó Celeste és Tarzán, akiről messziről lerí, hogy nehezen alkalmazkodik a betonváros törvényeihez, de szívében az ősi dzsungeltörvénnyel mindig megtalálja a módját a túlélésnek.

E talpalatnyi édenben bizony sok nagy név lelt hazára, s ha nem volt még elég a nyugatról fülünkbe duruzsolt kultúra, akkor önnön kézzel, készakarva feszítjük meg a magyarok golgotáján az Istvánokat, Zoltánokat, Dorottyákat, hadd gondolkozzon az anyakönyvvezető, hogy hogyan is kell leírni azt, hogy Dzsenifer avagy Dzsonátán…

Nomen est omen – mondja a latin közmondás, s miközben szavain rágódom, eszembe jut Alehándró, a mindig koszos, mezítlábas utcagyerek, akit reflektorok helyett az éjszakai utcai fények világítanak meg, s szolgálók helyett önmagát szolgálja ki, amikor valami érdekeset talál valamelyik szemetesben.

Jó itt élni, s érezni, ahogy európai szél fúj… Jó itt élni, s megosztani az utcát „nagy nevű” emberekkel… Jó itt élni, s látni, hogy mindenki mindent megtesz a nyugathoz való felzárkózásért…

És, hogy miért is vagyok cinikus? Talán csak azért, mert irigylem, hogy nekem csupán egy egyszerű Tamás név jutott…

2010. október 15., péntek

Lakatos Sándor : Por és hamu

2010.10.15. Por és hamu Lakatos Sándor

Az ősz kapcsán érzésekkel teli gondolatok kavarognak bennem is. A természet ciklikussága egyidejűleg hat az emberi testre, a lélekre és a szellemi ihletettségre. Mindezt az unitárius egységtanunk tapasztalati bizonyítékának fogadom el. Nemcsak Isten egy és oszthatatlan, hanem minden alkotása része a nagy Teljességnek. Együtt lüktet a természet minden porcikája. Egyetlen szusszanásra születik újjá a természet, és egyetlen lehelettel búcsúzik a mindenség. Az ősz gazdagsága fiatalabb koromban nem nyűgözött le ennyire. Huszonkilenc évesen megkockáztatom: érzékenységem a felnőttség velejárója. Mostanában az foglalkoztat, hogy talán az életem értelme a végéről nézve nyer majd mélyebb értelmet. Talán majd a földi életem végén lesz tiszta és világos, mennyit értem.

Sepsiszentgyörgyi segédlelkész koromban történt, hogy a városi ravatalozóban temetési szolgálatot végeztem. Amikor a gyászmenet felsorakozott, és a sírok közötti ösvényen szertartásosan, méltóságteljesen meneteltünk az előkészített sírgödör fele, arra lettem figyelmes, hogy odébb, a miénket keresztező másik ösvényen egy autóról néhány munkás egy koporsót emel le. Látva, hogy a gyászmenet érkezik, a koporsót szépen a földre helyezték, fejfedőjüket levették, és tiszteletteljesen várták, hogy elhaladjunk mellettük. Látható volt, hogy igyekeznek nem megzavarni a gyászmenetet. Türelmesen várták a „sorukat”, hogy aztán ők is a folytathassák feladatukat. Miközben elhaladtunk mellettük, és az illedelmes köszönést fogadtam, arra lettem figyelmes, hogy az ösvény szélére félretett koporsón még rajta van az a rikító zöld árcímke, amit az eladó tárgyakra ragasztanak a boltosok. Miután a folyamatban lévő szertartást befejeztük, visszafele jövet odamentem a munkásokhoz, és a felcímkézett koporsó felől kérdezősködtem. Elmondták, hogy abban egy hajléktalan ember holtteste nyugszik, és ők a polgármesteri hivatal megbízásából intézkednek az elhantolás ügyében. A koporsóra a hivatal adott pénzt, az ő feladatuk egyszerűen a temetőhöz való „leszállítás” és a hantolás. A személy kilétéről nem sokat tudtak, de igyekeztek hangsúlyozni, a hantolás végeztével ők közösen elmondtak az elhunytért egy Miatyánkot. „Ezt így szoktuk, tiszteletes” – nyugtattak meg a jóhiszemű munkások. Egy pillanatra visszagondoltam a korábbi szertartásra, ahol özvegy, gyermekek, unokák, rokonok, barátok végeláthatatlan fekete serege állta körül a ravatalt. Ott voltak a végtisztességet megadni, kegyelettel elkísérni halottjukat az utolsó földi útra.

A halálról alkotott felfogásunk meghatározza erkölcsi értékeinket, világnézetünket. Így volt ez minden emberi közösséggel mindenkoron. Meggyőződésem szerint a gyászszertartás nem a halottnak, hanem a hátramaradottaknak szól. Ugyanakkor szeretném hinni, hogy a temetési szertartás természetes körülmények között megmutathatja azt, amit egy emberi élet értékként hagy maga mögött távozásakor. Mivé lesz a teremtés koronája, ha még a végtisztesség is esetlegessé válik? Valóban por és hamu, egy felcímkézett fadobozba zárva?

2010. október 14., csütörtök

Nagy László: Hányast kaptál?

2010. 10. 14. Nagy László Hányast kaptál?

Ismerős ez a kérdés. Sokszor feltették nekünk, és mi is sokszor megkérdeztük gyermekeinktől. Már unják, és már tudják, hogy iskolából hazaérkezve, a szülőkkel való találkozáskor ez a kérdés hangzik el először. Ha ismerős diákkal találkozunk, ez a megszokott, beidegződött kérdésünk: ma hogy teljesítettél, ma hányast kaptál? Nem elég a gyermeknek a mindennapi készülésre figyelni, hanem a számonkérés pillanatában is a helyzet magaslatán kell állnia. Mert ha nem...

Bizony ez nem könnyű feladat. Nem könnyű felnőttként sem minden nap teljesíteni, jó jegyet kapni attól, aki számon kéri életünket. Fogalmazhatnék így is: minden nap jó gyümölcsöt teremni.

Szép ősszel, a termények gazdagságával áldott meg idén Isten. Nem volt hiábavaló a munka, az aggódás, az imádság. Figyelj meg a gyümölccsel kapcsolatban három dolgot: látható, hordozza a faj jellegét, és másoknak szolgál. Most figyeld meg és ítéld meg őszintén az életed. Az egyszerit, a drágát.

A tegnapra hányast kaptál?

2010. október 13., szerda

Lázár Levente : Bizalmatlansági indítvány

2010. 10. 13. Bizalmatlansági indítvány Lázár Levente

Feltéve magamnak azt a kérdést, hogy kiben bízok, kire bíznám rá az életem, nagyon hamar, szinte gondolkodás nélkül meglenne a névsor. Nem sok, de akkor is szépen sorba állítva. Pedig nem is kellene ilyen egyszerű legyen. Mélyebben átgondolva a kérdést: vajon ki az, akinek elmondhatok valamit – egy titkot, személyes érzést, gondolatot, élettörténetet – anélkül hogy ne élne vissza vele, anélkül, hogy más tudomására jusson? Bizony, már szűkül a lista. És, hogy kire bíznám rá az életem? Hát, bizony csak egy-két név maradna a névsorban.

Mindezt átgondolva fordítva tettem fel magamnak a kérdést: vajon hányan bíznak meg bennem? Vajon hányan bíznák rám az életüket? Nagy reményeket fűzve a gondolathoz, miszerint bárki megbízhat bennem, pillanatok alatt nagyra duzzadt a lista. Aztán szerre szembenéztem a nevekkel:

Családom, élettársam, gyermekeim – vajon megbíznak bennem? Eljöttünk ide a világ másik végére, Észak-Amerikába. Idegen világ idegen szokásokkal, sokszor bosszúsággal, mikor kiderül, hogy itt az új világban sincs kolbászból a kerítés. Máskor felcsapó örömmel, de messze az otthontól, az ismerős arcoktól, az érthető beszédtől, az őszi esőtől. És mégis megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok érte.

A szüleim jogosan vonhatnák meg a bizalmat tőlem, hiszen 17 évesen, visszaélve bizalmukkal, tudtuk nélkül, dacolva az akkori rendszerrel, útlevél hiányában, törvénytelenül igyekeztem menedéket találni nyugatabbra. Mindezek ellenére megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok ezért.

Barátok, akik otthon vannak, akikkel együtt nőttünk fel, akikkel egykor mindent megosztottunk, de az idő, az élet eltávolított, ritkán találkozunk. Más-más hatások értek, és azok függvényében kissé más egyéniségek lettünk. Érthető, ha kissé visszafogottabbá válik a bizalom és nem feltétel nélküli. Nagyon hálás vagyok, hogy gyerekkori legjobb barátom ma is bízik bennem, mert barátságunkat nem az érdek alapozta meg.

Talán az egész elmélkedést azzal kellett volna kezdeni: bízok-e saját magamban? Sok esetben a bizalmatlansági indítvány nem másoktól jön, hanem azt mi magunk generáljuk. Mi magunk vagyunk bizonytalanok és ingatagok, mi magunk nem bízunk saját magunkban, nem bízunk meg másokban, és ezt mások is érzik, s nem bíznak meg bennünk.

Egyszerű tehát a képlet: önbizalom = másokban bízni + mások bizalma = önbizalom. És még valami, ami nem elhanyagolható, mert épp az előbbi képlet mozgatórugója: a szeretet. Nélküle nincs családi bizalom, nincs bizalmas beszélgetés, nincs barátság, kollegialitás, nincs, aki megbízzon bennem, és nincs, akiben megbízzak. Így hát szeretek én is, hogy bízni tudjak, és hálás legyek érte!

És te kiben bízol?... Benned ki bízik?...

2010. október 12., kedd

Újvárosi Katalin: Az irgalmas felebarát

2010. 10. 12. Az irgalmas felebarát Újvárosi Katalin

Van egy visszatérő történet, mely újra és újra megtalál. Az utóbbi időben szinte minden héten találkoztam vele. Ez az irgalmas szamaritánus példázata (Lk 10, 25-37). Bizonyára ismered, kedves Olvasó, hiszen azon történetek közé tartozik, melyeket elsőkként tanítanak meg lelkészeink. Nagyon sokszor elhangzik prédikációkban is, mégis tartogat meglepetéseket: a való életben. Hisz egyszerű elolvasni és aztán beszélni róla. Egyszerű meghallgatni, de nem aszerint eljárni. Nagyszerű viszont megérteni és megélni. Hisz a történet kulcsa ez: nem rajtad kívül történik!

Nézd meg magadnak a papot, a lévitát, a félholtat, a szamaritánust, a fogadóst, a szamarat, az őket körülvevő tárgyakat, és lépj be a történetbe. Melyikük vagy te? Miért tudsz azzal azonosulni éppen most? Mit üzensz a melletted levőnek, aki szintén ott él a történetben? Elvonulsz nesztelenül és/vagy terhet cipelsz csendesen? Gyógyítasz is, vagy te vagy a mindenkire rásütő fényes nap? Befogadod az ismeretlent, vagy a törvénybe menekülve falakat állítasz? Ki a te felebarátod? Kinek vagy te felebarátja? Ha úgy érzed fontosak ezek a kérdések, rágódj rajtuk, ha nem érintenek meg, lépj tovább! Csak élj az életedben – a történet megérkezik Hozzád is!

2010. október 11., hétfő

Rácz Norbert: Pihen az ősz a Dónáth út fölött

2010. 10. 11. Rácz Norbert Pihen az ősz a Dónáth út fölött

Pihen az ősz a Dónáth út fölött. Szuszogva veti le zsákját a kertben, és öreg ujjaival megsimogatja a fák koronáját, a füvek lándzsavégét, a domb görbületét. Csontos keze nyomán édessé dagad a szilva, ünnepibe öltözik az almafa, és ragyogó rubintokkal ékesíti koronáját a som. Szemközt egy vén szilvafa kacéran kínálja bájait felém. A dombon ülök. Olyan helyen, ahonnan belátom a Szent Mihály templom tornyát, a györgyfalvi utat, a Monostor tömbházrengetegét. Óarany festi értékessé a tájat, napsugarak kacérkodnak a fűszálak hegyén: ősz van. Határozottan, félre nem érthető módon őszbe fordult a természet. És engem magával ragad az öregség lassan érlelt fűszeres és nehéz bora. Őszül a természet, és vele együtt egy kicsit öregebb leszek én is. Vén szilvafámat, aki csemete korában világégéseket ért meg, aki felett annyiszor suhantak álomérlelő felhők, válaszokkal és szilvával gazdagon várja 28 évem minden kérdése. Én szavak nélkül kérdezek, ő meg szavak nélkül válaszol. „Ez hát az öregség?” „Igen”, mosolyogja felém. „Miért mosolyogsz? Halál vár rád.” „A halál csak küszöb, jön még tavasz a tél után.” „Honnan ez a derűlátás?” „Kibékültem már rég a világgal, és így a világnak sincs semmi baja velem.” „Mi a titkod?” „Elfogadni a halált, a természet részeként, rendet teremteni magamban és körülöttem, és minden tavasszal újra gyümölcsöt érlelni. Ennyi az egész, a többi csak felhőtánc.”

A többi csak felhőtánc és évszakváltás és okoskodás. Ennyit kell csak megvalósítani: elfogadni a halált, rendet teremteni a világomban, és nem feladni a munkát. Bölcs szilvafám erre tanított egy októberi napon a Dónáth úton, no meg arra, hogy a felhőtánc szép, de hiábavaló, hogy a vihar csak játék, és csak a gyümölcsérlelő ősz érdemel némi figyelmet az ember életében.

2010. október 10., vasárnap

Székely Kinga Réka: Hitvallás

2010. 10. 10. Székely Kinga Réka Hitvallás

Szép szombat hajnal van. Attól szép, hogy békességes. Néha ugyan fölvonyít egy-egy kutya, és hirtelen féket fog egy-egy autó. De csak nagy időközökkel. A csendben pedig felsorakoznak elém az élet végső, lélekig hasító kérdései: meddig élünk és miért élünk?!

Elmúlt már október 6. De a kivégzettek arckép-sora még mindig pörög szemeim előtt. Meglepődöm saját érzéseimen, mert megváltoztak.

A mártíromság, az áldozatvállalás nem hat meg.

Most nincsen más szent ügyem, csak az életben maradás.

Gyermekeim születése előtt felmagasztaltam a mártírokat, a bátrakat, a halált megvetőket. Isten küldötteit láttam bennük, akik igaz életre tanítanak. Az értelmes élet, az értelmes halál megtestesítői voltak számomra.

Most nincsen más szent ügyem, csak az életben maradás. Minden megélt óra, nap, hónap egy győzelem. Iszonyodom a mártíroktól.

Tudom, a baj bennem van.

A befejezetlenség és a gyávaság vizein lebegek.

A Mindenható ma nem tudná azt mondani nekem: Jól vagyon, jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál, többre bízlak ezután.

Harangoznak. Annané húzza. Reggel van. A csordapásztor is belefú a kürtbe. A tehenek lassan befele indulnak a Paphegyen.

Békességes reggel van, és nekem nincs más szent ügyem csak életben maradni.

2010. október 9., szombat

Dimény József: Ne mérgelődj!

2010. 10. 09. Ne mérgelődj! Dimény József

Az életben vannak olyan alapelvek, melyek hozzásegítenek a mindennapok
bölcsességéhez. Egyik ilyen: ne mérgelődj! Megtörténik, hogy bevágnak
eléd a forgalomban, nem kapsz parkolóhelyet, lekésed a megbeszélt
találkozót, és érzed, hogy benned valami "elindul". A harag, a düh
valójában teljesen felesleges érzelem. Dühöngeni akkor kezdünk, amikor
azt érezzük, kicsúsznak a dolgok a kezeink közül.

Hétfő regge vanl, a család Kolozsvárra készül, a gyerekeknek pontosan
kell beérkezni az iskolába. Csomagolás, kapkodás, nincs idő,
reggelizni, nagy a forgalom, dühöngök magamban, késünk...

Egy héttel később idejében kelün,k mindenre van bőven idő,
megreggelizünk, a forgalom nem zavar, vidáman kezdjük a hetet,
mindenki pontos. Most miért nem dühöngök?

A harag egyszerűen csak azt jelzi, hogy az események természetes
áradata ellen próbálunk úszni, és hogy nem az elvárásaink szerint
alakulnak a dolgok. Egy jó tanács Paula Horantól: "A haragot jobb
azonnal elengedni, de ha mégis 'elkap a gépszíj', próbáld tudatosítani
magadban, hogy te vagy a játékmester, az életed szabályait, korlátait
te alkottad. A környezeted egy tükör önmagad számára, hogy felmérhesd,
hol tartasz az életben. Az 'ellenségeid' igaz barátaid: megmutatják
gyenge pontjaidat, régi beidegződéseidet és hozzásegítenek a negatív
minták megváltoztatásához. Ha sikerül rajtakapni érzéseidet, hogy
hogyan és miért keletkeztek, máris csökken erejük."

Mostanában minden reggel, miután felkelek, félhangosan elmondom:
"Lemondok arról, hogy izgassam magam semmiségek miatt, minden, ami nem
az életembe kerül, semmiségnek számít!"

Tudom, a mindennapok bölcsességéhez hozzátartozik e két szó: ne mérgelődj!

2010. október 8., péntek

Farkas Dénes: Szépségek

2010. 10. 08. Szépségek Farkas Dénes

A játszás,a játékkészítés, a játékot szolgáló eszközök gyűjtése
természetes velejárója a gyermekkornak. Akkorát változott e téren is a
világ, hogy elképesztő! Ma már az ólomkatonák elestek a hadban,
esetleg akkumulátor lett belőlük. A rongybabák igencsak megváltoztak,
és szőke nő lett belőlük, Barbie nevet viselve. Nincsen kórémuzsika,
csepűpuska és a rongylabdákat is - azt hiszem - a molyok végérvényesen
felfalták. A közelmúltban vettem egy pólyapárnát csupáncsak azért,
hogy tudjam megmutatni aprócska vendégeimnek, hogy - még baba nélkül
is - milyen szépen mutat egy öreg bölcsőben! Ma a legók korában nem is
érdemes foglalkozni a régmúlt kacataival, ámbár itt-ott még fellelhető
egy-egy "filléres emlék" (ha nem vétek, akkor Bródy).

Az egyik kedves barátom falvédőket gyűjt. Igen, régi falvédőket, a szó
szoros értelmében. Gyermekkoromban élelmes cigányasszonyok hordozták
házról-házra az előnyomott textíliát, amit majd kivarrt a menyecske,
és azzal ékesítette otthonát. Különböző szövegeket varrtak ki
"szálöltéssel", és ezen szövegek mondanivalóját fűzfapoéták
rímeltették, képi anyaggal ellátva a falvédőt, melyen megtalálható
volt a gémes kúttól a pengős rucáig minden. El sem tudom mondani, hogy
milyen "jópofa" tud lenni egy ilyen gyűjtemény! Magam is nagyon
szeretem a régi kacatokat, és sokszor elmélázom a régi szenes
vasalóim, mozsaraim láttán. Szoktuk mondani, hogy sok helyen annyi a
giccs, hogy alig lehet férni tőle.

Azért gyűjtögetünk "kacatokat" is, mert atavisztikus jelenségként
vissza-visszatér belénk a játék, a játszás ingere. Ennek egy
látványosabb megjelenési formája a hétvégi házak tömkelege, amelyek
léte, praktikusságuk mellett is, a gyermekkori játékélmény
kategóriájában keresendő - szerintem.

Azt szokták mondani, hogy a valós szépségek, értékek és a giccs között
a különbség megállapításához bizonyos kulturáltság szükségeltetik.
Szinyei-Merse Pál "Majális" című festményével kapcsolatosan azt
olvastam, hogy azért szép és nagy érték, mert a Nemzeti Galériának a
féltett kincse, és ezen felül minden háziasszony varrógépe felett ott
van a reprodukciója.

Hogy néznék ma ki a játék ingere motiváltságával, ha kórémuzsikával,
csepűpuskával, ólomkatonával szórakoznék? Ha játszadozásom tárgya
esetleg egy pazar "hétvégi villa" lenne, akkor lehet, hogy nem is
lenne megbotránkoztató, csak tudnék szerezni bele megfelelő falvédőt.

2010. október 7., csütörtök

Pál János: A rest embernek mezejénél elmenék...

2010. 10. 07. Pál János A rest embernek mezejénél elmenék...

Kerek egy hónapja annak, hogy a „tenger alatt járó” országban, Hollandiában voltam – életemben először. Ez volt az első találkozásom a csodás nyugati világgal, melyről annyi jót meséltek, mesélnek. És úgy vala minden, ahogy hallottam... Végkövetkeztetésem is hasonló maradt: köszönő viszonyban sem vagyunk azzal a világgal, évtizedekre lemaradtunk…

2010 októberében itthon vagyok. Egy országban, melyet hónapok óta a hitelek lélegeztetnek, mely a gazdasági, erkölcsi gödör fenekén hever tehetetlenül, és amely oly távol van nyugattól, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Példabeszédek írója úgy érzem, válaszol a miértre: „A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis, és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, és így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.” (Péld 24, 30-34)

A romlásnak két oka van, oktat a Példabeszédek szerzője: restség és esztelenség. Az egyik az ember erkölcsi, a másik a szellemi, értelmi dimenziójára vonatkozik. Magyarul: minden pusztulás, romlás oka az ember erkölcsi és szellemi fogyatékosságaira vezethető vissza. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk...

A fogyatékosságok okai sokrétűek. Az erős protestáns gyökerekkel, hagyományokkal rendelkező Hollandiát látva mégis elsősorban Horia-Roman Patapievici következő sorai jutottak eszembe: „A 17. század derekán a román országokba látogató idegen utazók csodálkozva számolnak be a bojárok vallási buzgalmáról, ahogyan misével kezdik a napot, az uralkodónál vagy a dívánnál tett látogatás után liturgián vesznek részt, a rendelt ünnepekkor templomi szertartásokon töltik éjszakáikat. Ez a látszólag olyan mély vallásosság azonban, mint A. D. Xenopol gonoszkodva megjegyzi, teljesen felszínes volt: habár végeláthatatlan ünnepléssel és imákkal tisztelték, ezek a «hívek» naponta gyalázták is az Úr nevét, hiába véve nevét ugyanolyan gyakorisággal megszegett, mint betartott esküikben. Két évszázaddal később az 1866-os román társadalom egy éles szemű és szakavatott megfigyelője (a belga főkonzul) is a mély vallási érzés majdnem teljes hiányáról és a látszólag mindenhol jelen lévő érzelgős szertartásosságról beszél. Ez nem jelenti azt, hogy a román ortodoxok mindössze vallásos szélhámosságra képesek, hanem arra utal, hogy a mélyebb vallási érzés a románoknál szinte egyáltalán nem érintkezik a nyilvánossággal. Ez a vallásosság a kolostori közegben van jelen, az egyetlen olyan övezetben, ahol a kortárs ortodoxia még mindig mélyen hiteles. Semmiképpen sem keresendő azonban a nyilvánosságban, ahol az ortodoxiának az állammal ápolt hagyományos szövetségén túlmenően sohasem volt másfajta jelenléte. Jól mutatja ezt, hogy a románoknál a vallás szertartásos vonatkozásainak semmi köze a hétköznapi cselekvés erkölcsi síkjához. Míg Weber szerint a protestáns vallásosság képes volt a munka világi erkölcsét szigorúan vallásos értékekre alapozni, az ortodox román közegben nem volt semmilyen összeköttetés a szertartásos-vallási és a politikai-erkölcsi szférák közt. Az ortodox etika nem volt képes a szerződéses, erkölcsös és polgári viselkedést megalapozni, mert a nyilvánosságban soha nem is lépett fel azzal a szándékkal, hogy ilyen értékeket támogasson. Mi több sohasem támogatta magát a nyilvánosság eszméjét mint az egyén önállóságának legitim megnyilvánulási helyét. Az ortodox románoknál a vallási tehát hagyományszerűen különáll az erkölcsitől és polgáritól.” (Horia-Roman Patapievici: A román ortodox egyház és a modernitás. Korunk 2010/8.)

Lehet egyetérteni vagy ellentmondani, de rendületlenül vallom: roppant fontos a szellemi, lelki – ha úgy tetszik vallásos – alapozás, a fogyatékosságok eltüntetése.

Demeter Erika: Nézőpont kérdése

2010. 10. 06. Nézőpont kérdése Demeter Erika

Már megint jött faluról egy tanuló az osztályunkba – beszéltük úgy harminc évvel ezelőtt, s kíváncsian vártuk, hogy ki ő és miért jött. Végtelenül egyszerű szőke fiú volt, nagyon szerény és nagyon jó barátunk lett.

Nemrég az én gyermekeim mentek faluról egy városi iskolába, s nem tudtam milyen érzés lehet, de sejtettem, hogy nehéz. Nem tudtam, mert én csak az érem másik oldalát ismertem. Húsz évig ugyanott élni, ugyanazokkal az osztálytársakkal és tanárokkal. Húsz évig ugyanazok voltak a barátok, és egy kis túlzással azt is mondhatom, hogy ugyanabban az iskolában jártam első osztálytól az érettségiig.

Most egy még nagyobb városban járunk iskolába mind: apa, anya és a gyerekek. Nyitogatjuk ismerkedésszárnyunkat. Nem állítanak ki a sorból, mert román útlevelünk van. Nem néznek furcsán, mert nem értik a neved, hanem kérik a segítségedet, hogy helyesen ejtsék azt.

Az első szülői-tanári találkozón egy anyuka, miután megismerkedtünk, így összegezte beszélgetésünket: „Olyan jó nekünk, berkeley-eknek, mert annyi embert és annyi kultúrát megismerhetünk azok által, akik itt tanulnak! Igazán szerencsések vagyunk!”

Hát igen, gondoltam, nézőpont kérdése szinte minden!

2010. október 5., kedd

Szabó Előd: Angyalok

2010. 10. 05. Szabó Előd Angyalok

Az angyalok elsősorban karácsonykor jutnak leginkább eszünkbe, amikor a gyermekeknek újrameséljük a soha meg nem unható varázsigéket a mindent látó s a jókat megajándékozó gyönyörű teremtményekről.

Nekem a hálaadás is az angyalokat juttatta eszembe. Angyal minden és mindenki, ami, és aki Isten és közöttünk lehetővé teszi a kapcsolatot. Angyal a kisgyermek, akit szombaton megkereszteltünk: mosolyával, ártatlanságának ragyogásával Isten belénk vetett bizalmáról beszél; angyal a földműves ember, aki munkájával tavasztól őszig mindennap Isten áldásának gyümölcseit teszi kézzelfoghatóvá; angyal mindenki, akivel találkozom, s rám mosolyog, üdvözöl, mert arról beszél, hogy Isten bennünket testvéreknek teremtett. Van-e a te életedben is ilyen angyal? Vagy helyesebben: van-e három perced, hogy felsorold minden nap, milyen angyalokkal találkoztál, s mit üzent általuk neked az Isten?

Amikor az Úr végleg elhatározza Sodoma városának elpusztítását, az angyalok intik az igaz embert, Lótot, hogy szeretteivel együtt meneküljön mihamarabb a városból. De Lót tétovázik, s akkor az angyalok megragadják a kezét, s övéit, s erőnek erejével menekítik a városon kívül, a biztonságba, mert az Úr megszánta őt.

Neked is volt már olyan pillanat az életedben, amikor tétováztál, féltél, haboztál a jót választani, és az Úr angyalai, küldöttei megragadták kezedet, s lendületet, bátorságot, elszántságot oltottak beléd? Ha igen, akkor együtt mondhatunk hálát Istennek az ő angyalaiért!

Farkas Dénes:

2010. 10. 04. Farkas Dénes: Eszközfa

Ezelőtt lombhullás után elkezdődött az erdőlés. Láncos szekerek, karikába hajtott harcsafűrészek, fejszék, elemózsiás tarisznya és igavonó állatok társaságában baktattak az atyafiak az erdők felé. Csörtetésük messze elhangzott, fejszecsattogásuk mintegy nyomatékot adott a székely ember azon szokásának, hogy a fa úgy kell, mint a kenyér. Nem volt láncfűrész, így nagyon nehéz munka volt az erdőlés. Ahogy mondani szokták: a fa mellett sokszor meg kellett, lehetett melegedni.

Valahogy úgy érzem, hogy abban a „rudimentális” eszközökkel rendelkező világban az erdők „boldogabbak” voltak. A gazda szemügyre vette a levágott törzset és annak minden ága-bogát. A nagy szobrászóriásnak tulajdonítják ama megállapítást, hogy minden kőben benne van bármelyik szobor, csak a fölös részeket kell eltávolítani a kőtömbről.

Valahogy így szemlézte a kidöntött fát a székely atyafi, keresve a rönk és gallyak között a majdani eszközfát, melyben benne látja a kerékagyat, szekérlajtorját, kaszamankót, esetleg gereblyefogat. Az érdemesnek vélt darabokat félretette, s a kérget megpikkelyezte a kicsi baltával, hogy a fa ne „főjjön” meg. Félretette, hogy jól száradjon ki, majd valamelyik téli napon kézbe vette, és kezdte eltávolítani a fölös részeket. Így születtek meg a székelykapuk, a gémeskút, az ostornyél és a harangokat tartó ácsolt posztamentum is. Az idők múlása mára azonban elvetette azt a szemléletmódot, amikor még az erdők „boldogok” voltak, lehettek.

Ilyentájt kezdenek az iskolák, az egyetemek és a teológiai oktatás is. Ma kísértük utolsó útjára az Erdélyi Unitárius Egyház harmincadik püspökét. Az Isten az Ő honában adjon bőségesen az Ő szeretetéből mind Neki, mind a hozzátartozóknak ott és itt.

Egy ilyen megrázó esemény után a teológiára és az ott készülő drága gyermekeinkre és gazdáikra gondolok. Minden közlegény a marsallbotot a zsebében tartja – hallottam valamikor e Napóleonnak tulajdonított mondatot. Jó lenne, ha teremne a teológia kimagasló egyéniségeket, és a gazdáknak sikerülne meglátni ifjainkban az „eszközfát”, mellyel egyenes létrát képezhetnének Isten felé. Gereblyefognak való van elég minden bokorban...

2010. október 3., vasárnap

Máthé Sándor: Hulló falevelek…

010. 10. 03. Hulló falevelek… Máthé Sándor

D. Dr. Szabó Árpádra emlékezve



„A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egészen a rétre nyúlt ki. Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.

– Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak. – Nem – ismételte a másik.

– Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.

– Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első.

– Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.

– Most a nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél –, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.

– Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újak, mások és mindig újak?

– Biztosan igaz – suttogta a másik.

– El sem tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat. – És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első. Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:

– Miért kell elmennünk? A második kérdezte:

– Mi lesz velünk, ha lehullunk?

– Lehanyatlunk…

– Mi van ott lenn?

– Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.

– Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?

– Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:

– Vajon ki megy el közülünk elsőnek?

– Ezzel még ráérünk – csillapította az első.

– Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...

– Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a másik –, és nem akarnak véget érni. – Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hiszen tovább éltünk, mint sokan–sokan közülünk.

– Ugye, nagyon megváltoztam? – érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően. – Szó sincs róla – erősítette az első.

– Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem. Ó, nálam ez egészen más...

– Ugyan, ne tréfálj! – vágta el szavát a másik.

– De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!

– Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan.

– Nem hiszek neked... legalábbis nem egészen... de köszönöm, hogy olyan jó vagy... te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.

– Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott el hidegen és ellenségesen a fák felett.

– Ó... most... – mondta a második levél – én... Megtört a hangja… Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. Itt volt a tél.”



Részlet Felix Salten Bambi című regényéből

Csete Árpád: Omlások

2010. 10. 02. Csete Árpád Omlások







„Bár éj fedez, mit se csüggedezz! Sugarát leküldi s felderül a nap.” (31. egyházi énekünk)

Miközben a templomban énekeljük a „Sorsod hagyd az Úrra” kezdetű egyházi énekünket, a chilei bányaszerencsétlenség áldozataira gondolok. Azokra a szerencsétlen szerencsésekre, akik szám szerint 33-an, folyó év augusztus 5. óta Chilében, 700 méter mélyen a föld alatt várják a szabadulást.

Történt ugyanis, hogy a chilei fővárostól 800 kilométerre fekvő San José bányában, az arany utáni hajsza közepette több mint 300 tonna kő omlott a bent dolgozó emberekre. Borzalom! 700 méter mélyen a föld alatt, elzárva mindentől! Elevenen vannak eltemetve, ami önmagában egy rémálom.

Eddig még semmi rendkívüli nincs a történetben, hiszen egyrészt a média már rég hozzászoktatott a válogatott borzalmakhoz, másrészt azt is tudjuk ősidők óta, hogy az aranynak „ára van”. Ám, csodák csodája, a bányászok életben maradtak! Azóta a világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi történik velük.

Itt következik be a fordulat. A bányavállalat vezetői úgy döntöttek, hogy minden áron felszínre hozzák a bajbajutottakat. Különlegesesen képzett szakemberek, különleges gépekkel, az űrkutatásban használatos eljárásokkal megkezdték a fúrást. Hirtelen semmi sem túl drága a 33 ember megmentése érdekében. (Vagy talán az aranybányászat becsületének a megmentése érdekében?)

A cél: egy 66 centiméteres járat kialakítása, amelyen keresztül fel lehet majd hozni őket. Előre láthatóan ez a munka még további heteket vesz igénybe. Már létezik egy néhány centiméteres keskeny járat, amin keresztül kapcsolatot tartanak a bennrekedtekkel, élelmet, gyógyszereket juttatnak nekik, és már videofelvételek is érkeztek a mélyből. Ez a szűk járat táplálja a reményt.

Addig is, lenn a mélyben zajlik a „mindennapi megszokott” élet. A bányászok minden nap reggel fél nyolckor kelnek. Ezután reggeliznek: szendvicset, joghurtot és tejet kapnak. Majd rendet raknak. Ezt követően a kiépített kommunikációs rendszeren keresztül beszámolnak egészségügyi állapotukról a fent levő orvosoknak, vagy meghallgatják a vezetőjüknek kinevezetett személy beszámolóját arról, hogy éppen mi zajlik a felszínen. Ebéd után csoportos megbeszéléseket tartanak, elolvassák szeretteik leveleit, és válaszolnak ezekre. A vacsorát este 8-kor kapják, lámpaoltás pedig 10 és 11 között van.

A bányászok, eddig már közel 60 napot töltöttek a föld alatt. A modern történelemben erre még nem volt példa. Lám, így is lehet élni.

Lefekvés után, elalvás előtt, félálomban, a Nap fényének az ábrándjával a lelkükben, talán énekelnek: „Bár éj fedez, mit se csüggedezz, sugarát leküldi, s felderül a nap…” Isten leküldte már hozzájuk reménysugarát, és lehet, hogy egyesek lelkében már a Nap is „felderült”!

Most arra gondolok, hogy lelki életünkben is vannak „omlások”, amikor úgy érezzük, hogy ránk szakadt a „mindenség”. Tehetetlenül tapogatózunk a sűrű sötétben, és nem tudjuk, hogy merre van a kiút. Szükségünk van reménysugárra, szabadítókra!

2010. október 1., péntek

Lakatos Csilla: Reménység

2010. 10. 01.            Reménység       Lakatos Csilla

Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti
cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében
tanúsítottatok (...). De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az
igyekezetet tanúsítsa mindvégig, míg a reménység egészen be nem
teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit
és türelem által öröklik az ígéreteket. Amikor Isten Ábrahámnak
ígéretet tett, mivel nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött és
így szólt: "Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak." És
így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret. (Zsid 6,10-15)




A Zsidókhoz írt levél szerzője egy, sok üldözésben, testi és lelki
nyomorúságban levő gyülekezethez címzi ezeket a sorokat, és hivatkozik
Ábrahámra, akit Isten valamikor elhívott, megáldott és vezérelt az
Ígéret földje felé. Ábrahámra, aki messzi Keletről, Háránon keresztül
Kánaán földjére, onnan Egyiptomba, vissza Kánaánba, onnan fel a Mórija
hegyére, majd vissza Beérsebába vándorolt, sátrat ütött fel, sátrat
bontott, és megnyerte az ígéretet.

Ábrahám az áldással indult el az útra. Isten nemcsak megáldotta őt,
hanem - amint azt a Mózes első könyvének 12. részéből megtudjuk - ő
maga volt áldás. És áldást hordozott azokon a helyeken, ahol felütötte
és elbontotta sátrát, mert nemcsak ő volt áldott, hanem azok is, akik
vele voltak.

A bibliai levél írója szerint Isten nem feledkezik meg a
cselekedetekről. Nem a tettekről, hanem a cselekedetekről. Az ember -
különösen míg fiatal - ifjúi hévvel nagy tetteket akar véghezvinni.
Majd amikor élete vége felé közeledik, próbálja ezeket a nagy tetteket
felsorakoztatni. De végső soron nem a nagy tettek számítanak igazán,
sokkal inkább a cselekedetek, azok, amelyek meghatározták
mindennapjait. Azok a cselekedetek, amelyek elaprózták és
feldarabolták az életet, egyszer csak nagy tetté tömörülnek, és Isten
ezektől nem feledkezik meg.

Isten a szeretetről sem feledkezik meg. A mindennapi kis cselekedetek
a szeretet kovásza által állnak össze egy élet művévé. Mit is érnének
a kis cselekedetek vagy a nagy tettek, hogyha nem lenne bennük a belső
tűz, a szeretetnek ez az indítása. Minden élet hasonlít a fához, amely
viharban és napsütésben, hidegben és melegben él és terem. Terem az
egyik jó gyümölcsöt, a másik keserűt. Bármit is termünk, halálunk
pillanatában a gyümölcs lehull. Egyik életfáról szeretet, a másikról
gyűlölet hull le. Egyikről a gyarlóság, másikról az erény. Egyikről a
békesség, másikról a békétlenség. Egyikről a nevetés, másikról a
sírás, egyikről áldás, a másikról átok. Boldog tehát, aki jó
gyümölcsöt terem, de százszor boldogabb, aki a legdrágább gyümölcsöt,
a szeretetet termi meg.

Amikor megérint az elmúlás szele, mi sem feledkezhetünk meg arról,
hogy nekünk van reménységünk a nagy ígéret felől. Reménységünk, hogy
nem csak ebben a földi életben vannak beteljesüléseink, hanem Isten
félretette számunkra az örök élet ígéretét. S bár veszteségünkben
gyakran úgy érezzük, nincs miért, hova előre nézni, s a halál után
valami olyasmi következik be, amiről egyelőre semmi tudásunk nincs,
reménységünk megtart. Mert a keresztény ember megpróbáltatásaiban nem
előre, hanem felfelé tekint. És az, aki felfelé tud nézni, Isten
kezébe teszi le egész életét, halálon innen és túl.