Fekete Levente: Rovásírás − Hálaadás

2012. 09. 30.     Rovásírás − Hálaadás     Fekete Levente    

Az ősmagyar, vagy székelynek is nevezett rovásírás egyik legkorábbi emlékét éppen egy román régész Nicolae Vlassa találta meg a Fogaras melletti Tatárlakán 1961-ben egy agyagkorongon.

Az eredetvizsgálat során a tudósok megállapodtak abban, hogy ez a lelet bizony 6500 éves. Meglepő volt, mert arról tanúskodott, hogy a Kárpát-medencében több ezer évvel ezelőtt már fejlett írásbeliség volt. Tehát létezett egy olyan ABC, amely tartalmazta az összes mássalhangzót, magánhangzót.

A szakértők kihangsúlyozzák, hogy jellegzetesen a magyar nyelv sajátos hangjait, amilyen a TY, NY, GY, CS, SZ, ZS és Z. Tehát ez az írás valóban a magyar nép sajátja, amit korábban szépen rendszerbe foglalt Telegdi János már 1598-ban, a számsorral együtt.

Nyilván ez újabb kérdéseteket vet fel. Például azt, hogy: mi magyarok mikortól is számíthatjuk magunkat Kárpát-medencei lakósoknak? Amin aztán még néhány ezer éven át nyugalmat színlelve szépen el lehet rágódni, ha a hivatalos magyar akadémiai történetírás jól megfontoltan, úgynevezett geo- és világpolitikai okokból kifolyóan − netán nehogy újra kellene írni és tanulni esetleg Közép- és Kelet-Európa történetét − egyszerűen nem létezőnek tekinti a kézzelfogható régészeti leletet.

Na, de hagyjuk ezt a szakértőkre. Elég nekünk, ha szépen megtanuljuk a rovásírást és megtanítjuk gyermekeinknek is, hogy majd ők is továbbadják. Ez a lényeg. Megőrizni ezt az ősi értéket. Mert csak így őrizhetjük meg. Másként nem lehet. Csak úgy, ha átadjuk a mozdulatot. Ahogyan a mondataink üzenetét is az igék hordozzák. Ahogyan életünk értelmét is cselekvésünk határozza meg. Tedd fel a kérdést: mi határozza meg emberi, hitvesi, gyermeki, hívő keresztényi, unitárius mivoltomat mindenkor?... És most, Őszi hálaadás, a mindennapi kenyér iránt érzett hála ünnepén?

Fekete Levente: Itthon

2012. 07. 31.     Itthon     Fekete Levente    

Nyár derekán, tomboló hőségben, június 24-én kiugrottunk Sepsiszentgyörgyre a Nagyajtához kötődő, Magyarországról hazaruccanó Biró Albert kedves ismerősömmel, hogy részt vehessünk a Székely Nemzeti Múzeumban sorra kerülő Gróf Bánffy Miklós életét és munkáját ismertető megemlékezésen.

A kellemesen hűvös, impozáns Bartók teremben visszaköszönt ránk a múlt. Emlékeztünk a polihisztorra, aki íróként, politikusként és képzőművészként magyar népünknek és az egyetemes kultúrának egyik kimagasló egyénisége. Az esemény fénypontja Bánffynak egy 1933-ban üvegfestés technikára készített tervrajza alapján készült festett üvegablak felszentelése. A leszegett fejű Csaba királyfi lovon vágtat Erdély szikláin, fenyőerdők karéjában. A pompás terv sokat váratott magára. Hála Istennek a Magyar Kormány támogatásával, a Csíkszeredai Főkonzulátus és a Székely Nemzeti Múzeum összefogásával a kolozsvári Makkay művészcsalád életre keltette ezt a páratlan szépségű álmot. Lélegzetelállító formájában, színeiben. „Mi magyarok csak azért is itthon vagyunk a Kárpát-medencében” fogalmazódott meg bennem váratlanul, miután lehullt róla a lepel.

Aztán következett a Bánffy életét nagyvonalaiban ismertető, méltató fotógaléria. Szívszorító volt újból látni a lepusztult bonchidai kastélyt. Az a keserű érzés gomolygott újból a torkomban, mint ami hajdanán, amikor a Jurta Expedíció keretén belül 2004-ban nagyajtai és magyarszováti ifjainkkal Szék felé karikázva útba ejtettük Erdély hajdani Versailles-ját, és bejártuk a siralmasan romhalmazzá vált kastély lepusztult termeit, a szeméttel teli hatalmas, boltíves pincéket, és hallgattunk nagyokat az omladozó falak alatt. És most is arra gondoltam, mint akkor: „De meddig vagyunk még itthon?”

Aztán hazagurultunk Nagyajtára. Citeraszó fogadott, ahogy vártuk. A III. Zengő húron szól a dal citeratábor utolsó napi nekifeszülése. Az Áldás Háza dísztermének nyitott ablakain át, mint forgószél úgy zengett ki és ölelt magához bátran, erővel a Szatmári verbunk. Bent kipirult arcú fiatalok. Ők a nagyok, a már hétpróbás Áfonya. Tüneményesen táncol ujjuk a húrokon, mosolygós arcukon ránk nevet a siker öröme, és minden túlzás nélkül, szemükből valóban sugárzik a hit, az erő, a lendület, ahogy Nagy László tanár úr vezényletét precízen, magabiztosan követik. Lenn az alagsorban bájosan harsogják a kicsik: Mackó , mackó ugorjál. Ők az új ígéret, a Motolla , akiket Nagy Imola igazgat komoly mosollyal. Aztán következnek a beszélgetések, a meghagyások, hogy majd a feleségem miként gyakoroljon velük hétről hétre.

Már nem volt torkomban a szorongató, keserű érzés, és tudtam, hogy amíg lesznek ifjak és gyermekek, áldozatkész, lelkes felnőttek, amíg naponként meg tud születni az új csoda és a szívünk szerint is alakulni tud ez a világ, amíg nemcsak emlékezni tudunk, hanem teszünk is valamit a jövőért, addig mi itthon leszünk.

Fekete Levente: Gyarmatosítás

2012. 03. 02. Gyarmatosítás Fekete Levente

Olvasom Gellérd Judit, a kedves Zizi Ahol leoldom saruimat (ProPrint kiadó, Csíkszereda 2011) című könyvének a 224. lapján az inka civilizáció ismertetése rendjén a következőt: „Építkezésük és várostervezésük egyszerűsége, időtálló ereje és szimmetriája az inka civilizációnak valóban óriási tekintélyt kölcsönöz. Míg a hódító spanyolok legbüszkébb épületei minden földrengés alkalmával nyomoruságos kőhalmazzá omlottak össze, az inkák falai meg sem inogtak, szilárdan állnak mind a mai napig.” Nyilván kérdezheti a kedves olvasó, hogy miként tűnhetett el egy ilyen technológiával, tudással rendelkező kultúra csak úgy a történelem süllyesztőjében, pusztán épületei által megmaradva. Az író erre a kérdésre is vállaszt ad: a hódító spanyol gyarmatosítás katonai erővel, kulturálisan és a behurcolt betegségek által szó szerint lefejezte, megsemmisítette az inka birodalmat.

Nemrég találkoztam gyermekkorom falujából, Felsőrákosról Sepsiszentgyörgyre költözött régi ismerőssel. Kiderült, hogy az ő szülei is meghaltak. Az atyai örökséget eladták. Ők városra költöztek. „Tudod, minden átalakulóban van. Otthon nincs munkahely, mozog a világ. A népvándorlás új korszakát éljük. Lassan kicserélődik falvakon a lakosság. Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unió a tagállamokat megyerendszer szerint igazgatja.” Én egy bizonyos önigazolást, mentegetőzést is kihallottam e védőbeszédből. Hála Istennek, van ellenpélda is. Szép számban költöztek vissza falvainkba városról, éppen a munkahely megszünése után. De a hallottak mindenképpen elgondolkoztattak. Szász falvaink jutottak eszembe. A lepusztult épületsorok, a ma már omladozó, hajdani büszke, kőből rakott kapulábak, közöttük sok, apró, barna, mezítlábas, az erdő gyümölcseit kosárkákban kínáló, előretolt helyőrsége a gyarmatosító, balkáni kultúrának. Elnéptelenedett gyönyörű, szász vártemplomok. 800 év után a múlt rendszer eladta az erdélyi szászokat fejenként – tudomásom szerint – 8.000 német márkáért Németországnak. Az akkori, adósságban fuldokló Romániának jól fogott a pénz, Németországnak az agyelszívás, de az erdélyi szászokra ez a szász kultúrát érintő gyarmatosító mestervágás halálos döfést mért. Megmaradtak az épületek. Viszont az is igaz, hogy a szászok Németországban jobban érzik magukat. Vissza – tudtommal - egy se telepedett, legfennebb turistaként „haza- hazalátogat”.

Dél-Amerikának a spanyolok által erőszakosan tönkre tett, letűnt kultúrák építészeti emlékei ma már felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Az évenként odaözönlő több millió turista óriási állami bevételt jelent. Romániának a gyönyörű szász vártemplomok hatalmas turisztikai vonzerőt és jövedelmet biztosítanak.

Nem vagyok szakember, de úgy gondolom, hogy a gyarmatosítás nagyon sok formában meg tud valósulni. Lehet, hogy van gazdaságpolitikai, kulturális gyarmatosítás, és lehet, hogy ezek között nagyon komoly összefüggések vannak. Úgy gondolom, hogy hamarabb végbemegy, ha önként enged egy nép, egy közösség ennek. Ha önként veszi át és cseréli le régi értékeit, az újonnan felkínált, úgynevezett korszerű, modern értékekre. Mosolygok azon, hogy ami „menő”, az elmenő. Érdemes végignézni, hogy mi a kínálat Farkaslakán, Korondon, Kenden, Körösfőn vagy általában az úgynevezett népművészeti piacainkon. Érdemes őszintén szembenézni azzal a ténnyel, hogy hol vannak vasárnap többen: a templomban vagy a tévé előtt. Érdemes lenne egy kimutatást készíteni arról, hogy milyen jellegű tévécsatornát és műsort néznek az emberek, és különböző korcsoportok – gyermektől idős emberig – mit és mennyit olvasnak? A fiatalok milyen zenét hallgatnak és énekelnek?

Természetesen, bár többször volt róla szó, de nem maradhat ki: édes magyar anyanyelvünk hogyan is él? Akik beszéljük, mennyire „hódolunk be” az új kor ilyen jellegű szellemi gyarmatosításának? A latin kifejezések és mondatszerkezet egyre erőteljesebb térnyerése miatt a ragozó magyar hátrányba kerül. Például: „Meg volt mondva, hogy az invitáció mindig aktuális”. Pedig ezt magyarul így kellene mondani: „Megmondtam(-ad stb.), hogy a meghívás mindig időszerű.” Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak: igény és érték, és melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják. Kényelem, közömbösség, félelem? Lehet folytatni a gondolatot. Ismerős a régi mondás „Ha Európa partjából a víz egy marék földet elmos, azzal egész Európa kisebb lesz.” Értékeinkért, magmaradásunkért mindannyian és külön-külön, kicsik és nagyok felelősek vagyunk. Nem bújhatunk el egymás és az ujjunk mögé.

Arra kérlek, hogy lefekvéskor gondolj őseidre, szeretteid kezét fogd meg, és mondd velük együtt:

Hiszek abban, hogy a családban kezdődik megtartó értékeink szeretete.

Hiszek abban, hogy a templomban, a közös imádkozásban megerősödök értékeim szeretetében.

Hiszek abban, hogy teljes életet csak megtartó értékeim által élhetek. Ámen.

Szeretettel ajánlom Gellérd Judit csodálatos könyvét azoknak, akik még nem olvasták.

Fekete Levente: Régi és új

2012. 01. 24. Régi és új Fekete Levente

2011-ben a NaDFIE (Nagyajtai Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) tagjaival ismét jurtáztunk. E karikázó expedíció alkalmával Szovátára is elgurultunk. Miután kipihentünk magunkat a vadonatúj és gyönyörű unitárius templomnál − köszönet Lázár Levente és Demeter Erika unitárius lelkészházaspárnak − másnap a fenyőfák árnyékában, a tomboló nyári hőségben fürdeni indultunk mindannyiunk óriási örömére. Ahogyan ráérősen ballagtunk és bámészkodtunk, megszólalt a feleségem:

− Nézd, a régi lepusztult, beomlott fedelű villák mellett épülnek az újak, pedig a régiek milyen szépek, stílusosak. Kár, hogy tönkremennek.

Mire én:

− Állítólag könnyebb egy új épületet felhúzni, mint egy régit kijavítani. Kevesebb pénzbe kerül.

Aztán arról beszéltünk, hogy Székelykeresztúron az egyházközség csodálatosan kijavította a tulajdonában levő hatalmas, régi, valóban kritikusan romos állapotban levő közösségi házat. Így, felújított állapotában nemcsak a gyülekezetnek és Székelykeresztúrnak, hanem egész egyetemes unitárius egyházunknak egyik gyöngyszeme lett. A felújított épület korszerű kényelmét a csapat is élvezhette egy éjszakára, Szombatfalvi József volt esperes úr jóváhagyásával, Mikó Ferenc kollegánknak köszönhetően. Homoródszentpálon is jártunk, ahol a papilak régi pincéje klubbá, konyhával, illemhellyel ellátott közösségi teremmé alakult át, Tódor Csaba unitárius lelkész álmai szerint, aki szintén befogadott baráti szeretettel karikázó országlásunk idején. Felsőrákoson a régi kántori lak szintén újjászületett. Felsorolni se tudnánk a felújított, kijavított, ismét korszerűen használhatóvá tett sok, gyögyörű épületeinket. Aztán arról beszéltünk, hogy mindebben Gellérd Juditnak, a csupa lélek Zizinek és férjének, a kedves Georgenak, bizony ezekben mind valahol oroszlánrészük van és volt.

A kérdés az, hogy a mindennapi életünkben a régi, értékkel bíró dolgokat tudjuk-e eléggé becsülni? Vagy ami már úgy tűnik, hogy idejét múlta, régi, avítt, poros, romos, esetleg eresztékeiben meglazult, azzal már kár foglalkozni? Kell helyette az új, a modern, mert az esetleg jobban megfelel a követelményeknek? A régi unalmas-e, kár-e rá pazarolni az időt? Nagyanyáink rokkáját, a jegyes guzsalyt, a saroktékát kell-e tűzre vetni, mert tele van szúval, vagy a szobában is elfér, szem előtt, lekezelve a tisztesség sarkában. A posztózekét s a régi zsinóros harisnyát, ha még a moly nem ette meg, miért nem lehet ünnepeken felvenni? Vagy poros-e, elcsépelt-e az Istenbe vetett bizalom, az ő gondviselésébe vetett hit, a szeretet, a türelem, az alázat, a jóakarat, a Miatyánk, a mindennapi imádság, a megbocsátás kérése és gyakorlása, a bünbánat, a lelki és a testi böjt, a feltétlen szeretet és bizalom, úgy ahogy Unitárius Egyházunk immár 444. éve, Jézus tanítása alapján mindezeket fontosnak tartja, és szünet nélkül hirdeti? Pótolhatja-e mindezeket pusztána az analitikus , korszerű tanácsadás és a modern személyiségfejlesztő tréning? Amelyek egyébbként rendkívűl hasznosak. (Önismeret, meditáció. Szakemberé a szó.) Nem is beszélve a sportcsarnokokban megtartott ugynevezett „kongresszusokról”. Mert fenn egészen régi, és egyszerű dolgokról volt szó, ahogy régi a szép magyar nyelvünk, népmeséink, balladáink és népdalaink is.

Tudjuk-e eléggé becsülni őket? Részei mindezek életünknek, vagy kell nekünk más, új, valami olyansmi, amilyen a BUÉK vagy a pofakönyvön (facebook) a „micsi?”, ami azt jelenti, hogy: mit csinálsz?

Van-e polcainkon Vadrózsák, Álomlátó fiú, 77 magyar népmese, hogy gyermekeink lelkébe oltsuk türelemmel az ősi, szép éltető üzenetüket, vagy inkább hagyjuk őket, hogy bárgyuljanak a modern minimax kockafejű rajzfilmfiguráin, mert nem a könyv, a régi mese, hanem a többnyire agymosó televízió a korszerű? Hogy gyermekeink később fülhallgatóval a fülükön mellettünk is úgy elmenjenek, hogy észre sem vesznek.

Talán ezeken is illő elgondolkodni, s nemcsak év elején.

Fekete Levente:

2012. 01. 18. Gombnyomásra a szeretet Fekete Levente

A számítógép, a világháló egyre jobban hozzászoktat ahhoz, hogy gyorsan jussunk hozzá az adatokhoz, minél rövidebb idő alatt lépjünk kapcsolatba egymással, ha kell a világ „túlsó felére” is elküldhetjük pillanatok alatt a képet, pályázatot, bármilyen írást stb. A maroktelefon is hosonlóan a segítségünkre van. Ráadásul mindkettő - mondhatni állandóan - mindennapjaink része. Valóban fontosak. Lehet, hogy már nem is nagyon tudnánk meglenni nélkülük. Ezt nevezem kérem, technikafüggőségnek!

Gondolkodom, hogy ez baj-e, mert a drogfüggőség bizony az. Az okos könyvek azt mondják, hogy, ha nem személyiségromboló, és társadalmi szempontból nem veszélyes, akkor nincs gond. Mert ugye élelemfüggők is vagyunk, meg szeretetfüggők is, és sorolhatnánk, de mintha valami aprócska gond mégiscsak lenne.

A hétfői vallásórán megkérdem a vasárnapi istentiszteletről hiányzó gyermekeket, hogy mi volt az oka a hiányzásnak. Angyali ártatlansággal általában ezt válaszolják: „papbácsi, gépeztem”. Nyilván, a szüleik sem voltak a templomban. Sőt, nemegyszer büszkén újságolják, hogy: „a gyermek aztán a komputert nagyon érti, sokszor meg se hallja, amikor hozzá szólnak, úgy belemerül a gépezésbe”.

Egy alkalommal megkérdeztem a gyermekeket, hogy milyen járművet szeretnének maguknak. „Hát azt, amelyik minél gyorsabb”. És a biztonság nem fontos?- kérdeztem. Rögtön rávágták: „hát azokban minden kompjúterrel működik, papbácsi, ha valami baj van, rögtön jelzi” - válaszolták a világ legtermészetesebb hangján.

Szó se róla, valóban fontos a technika, a számítógép, a maroktelefon, a biztonságos autó, a gyorsaság. Mert néha valóban nincs idő lacafacázni. De vannak dolgok, amelyekhez idő, türelem kell. Kell a kivárás, a nyugalom. Ahogyan a jó kenyérhez is kellő idő kell, hogy megkelljen és megsüljön,vagy a maghoz, hogy kicsírázzon és szárbaszökjön. A gyümölcsfához, hogy termőre forduljon. Az imádsághoz, hogy csendben, a szívünkben megszülessen. Ahogyan jó dolog, ha anyjának méhében kilenc hónap alatt, és nem hamarabb, hanem szépen, nyugodtan világra készül a magzat.

Sokszor elhangzik az az önmagában is abszurdum kijelentés, hogy nincs idő. Sietni kell állandóan. És ezt mindig nagyon komolyan állítják. Hisznek a kijelentés igazságában. Ijesztő.

Hát, stratégiai időket élünk? De ki az ellenség? Mert a harcban kell rögtön, azonnal visszavágni. De kivel harcolunk? Tesszük-e fel magunkban a kérdést, hogy tulajdonképpen mire nincs idő, és miért nincs idő? Mire nincs türelem?... Jó-e az, ha mindig rohanunk, ha mindent a leggyorsabban próbálunk elvégezni? Helyes-e, ha percre beosztjuk az időt? Jó az nekünk, ha a gépeket kezdjük utánozni, és gyermekeinket is így neveljük? Ez nem személyiségromboló és társadalmi szempontból sem veszélyes? Fog működni gombnyomásra a szeretet?

Fekete Levente: A Messiás hozzád is érkezik

2011. 12. 12. A Messiás hozzád is érkezik Fekete Levente

A Messiás nem paripán érkezik

az alvó búzamezőkre.

Nyomában új életre fakad a mag,

a fagyos kenyérbölcsőben.



Megérinti a fák lombtalan ágait,

a fázó szíveket,

születni akaró új remények ígéreteit,

árván maradt, üres madárfészkeket.



A Messiás hozzád is érkezik,

csendesen ajtódon bekopog,

s mire kinyitanád csodálkozva,

a szívedben rádmosolyog.

Fekete Levente: Hiszem, hogy van értelme szólni

2011. 11. 26. Hiszem, hogy van értelme szólni Fekete Levente

Hiába veszekedik bárki,

a szavak csak kopognak, csapódnak a Lét testén,

szétgurulnak és lehullnak a porba,

mint élettelen, durva kavicsok.



Hiszem, hogy van értelme szólni

szépet, tisztát és igazat,

nincs értelme az erőszaknak,

egyszer úgyis meghalok.



S ami belőlem megmarad,

csak egy kép, mosoly és emlék,

megfoghatatlan,

mégis kerek, egész és szép.



Úgyis mindannyian ott vagyunk,

ahol közel a föld és távol az ég.

Fekete Levente: Amíg nyakig ülünk az Életben

2011. 10. 01. Amíg nyakig ülünk az Életben Fekete Levente

Jurta expedició – honismereti kerékpártúra. 2011. augusztus 20–27. között Nagyajta – Nyárádszereda – Nagyajta. Hát, olyan 400 km , nem minden veszély nélkül – ahogy az minden expedíció alkalmával általában lenni szokott. De hát az egész élet egy nagy és izgalmas expedíció, ahol mindig újra és újra felfedezzük a saját életünket – nem teljesen veszélytelenül – amiben éppen nyakig ülünk, csakhogy sokszor(?) nem látunk ki belőle!

Éppen Nyárádköszvényesen vagyunk, tombol a nyár, izzadunk és tikkadunk a forróságtól. Vízre, és ha már megálltunk, akkor illemhelyre van szükség. Fel kell fedezzük. Sehol egy lélek. Mit ad Isten –mindig megadja, ha észrevesszük –, éppen velünk szemben egy szép székelykapu mögül hangok hallatszanak. Illedelmesen belépünk és találunk egy mosolygós nagymamát, Margit nénit a 3 éves unokájával. Egy-kettő megoldódik minden, és amíg nagyon megelégedve eregélnek a kapun ki és be a jurtások, addig a feleségem és én Margit nénivel beszélgetünk. A faluról, a templomról, a köszvényesi életről, és hogy ilyenkor nyáron milyen kihaltnak tűnik a falu.

– Jaj, lelkem, dologidő van, ki kell használni. Én a kisonokára vigyázok, a lányom városon tanít, most vakáción van, hazajött takarni. Most az ideje – mondja egy szuszra. Aztán amikor a templomról van szó rögtön az oltárnál levő keresztet mondja, hogy annak nagy története van. Hogy már az I. világháború előtt készült, s Marosvásárhelyen a nagytemplomban volt, de a II. világháború alkalmával kikerült az útra, s onnan szedte fel egy köszvényesi ember, s hozta ide a szekerével. Így állították fel a templomba.

– De nemrég el akarták vinni, mert hogy fel kellene újítani. Pedig annak, lelkem nincsen semmi baja. Régi, jó kereszt az. S mondja, hogy többször is kinn voltak, még este is jöttek, de az asszonyok őrt álltak. Éjjel-nappal váltották egymást. Mindig volt valaki a templomban. Nem tudták elvinni. Ma is megvan a kereszt.

Hallgatjuk a történetet, és érezzük, hogy az őszinte szavak és a lelkesedés mögött valami nagyon nagy dolgról van szó. Te mit szólsz? Ragaszkodás, elkötelezettség...?

Itthon és bárhol vagyunk, amíg „nyakig ülünk az életben”, érezzük-e hogy mindig most van ennek az ideje? Mert Isten mindig megadja, hogy miért és hol, csak vegyük észre, és éljünk vele!

Fekete Levente: Reneszánsz újjászületés

2011. 07. 28 Reneszánsz újjászületés Fekete Levente

Rögtön a XVI. századra jellemző, forradalmian új világnézetre gondolunk. Arra az eszmeáramlatra, amely az embert, az emberi test szépségét, magát a kézzelfogható, tapintható természetet a gondolkodás középpontjába helyezte, mondhatni a legnagyobb érték rangjára emelte. Mondják hogy, a reneszánsz lekörözte, maga mögött hagyta a kéngőzös poklok és az angyalszárnyú mennyek életidegen, misztikus világát. Ebben voltak utolérhetetlen mesterek Michelangelo, Leonardo da Vinci és még sorolhatnánk. Nevüket már-már áhítattal ejtik ki nemcsak a szakavatott művészettörténészek, de minden magára valamit is adó író, olvasó ember. Természetes. Ebben a „műfajban” ők valóban verhetetlenek voltak, példaértékű mesterek, és azok ma is. Aztán jött a felvilágosodás, majd a manierizmus – mint a késő reneszánsz és a barok közti átmeneti stílus. És így tovább egész napjainkig. Mindeniknek megvoltak a maga mesterei.

Mondják – hiszen a Biblia , az Élet Könyve is ezt tanítja, hogy nincs új a Nap alatt. Ma is hallani felvilágosult gondolkodásról, vagy éppen ennek a hiányáról, de beszélünk itt-ott a népzene, a táncházmozgalom reneszánszáról is. Mert hála Istennek, mintha újjászületőben lenne itthon Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében is a tiszta magyar népzene, néptánc iránti őszinte érdeklődés. A lehető legnagyobb tisztelet jegyében le a kalappal az olyan mesterek előtt, mint Jánosi József, Könczei Árpád, vagy a Muzsikás, a Kaláka együttesek, Faragó Laura, István Ildikó, Sebestyén Márta, és hála Istennek még hosszan sorolhatnánk őket! Túlzok-e, ha azt mondom, hogy az áhítattal rokon az az érzés, amivel hallgatjuk őket, vagy nézzük éppen a tévében? Micsoda öröm, ha mi magunk járhatjuk és énekelhetünk! Valóban újjászületik általuk az ember. Mondhatom, hogy újjászületik ilyenkor bennünk az ÉLET? Valljuk be őszintén: ebben a többnyire benzingőzös, elektroszmogos, agyonkábelezett, végzetesen számítógép- és képernyőfüggő, sokszor aszfaltdzsungelben tévelygő, már-már valótlanul éjt nappallal teljesen összekeverő világunkban ránk is fér!

Hát, a szép magyar nyelv a maga áldásaival ránk fér-e? Újjá fog-e születni a tiszta magyar nyelv? 200 éve született Kriza János, unitárius hitünk és lelkiségünk koronás fője és a szép magyar nyelv mestere. Tisztelegtünk illendőképpen ország-világ előtt. De mindezekután mi, magyarok invitálni, publikálni, kreálni, latinkodni fogunk-e? És újjá tud-e születni a magyar családok lelkisége? Gyönyörű meséink és balladáink köré időről időre kicsinyek és nagyok össze tudunk-e gyűlni? Szükség-e nekünk újjászületni?

A mestereket ismered. A választ is csak Te tudod. Hogyan döntesz, az is a Te dolgod. Egy azonban biztos: a mestere gyermekeidnek, unokáidnak most Te vagy.

Fekete Levente: Vigyázz a szokás hatalmára: érdeklődj!

2011. 06. 06. Vigyázz a szokás hatalmára: érdeklődj! Fekete Levente

Amikor kicsi voltál, minden érdekes volt. Új volt. A víz, amelyben pancsolni lehetett. Befogadta a kezed. Te magad is elmerülhettél benne. Csiklandozta a bőröd, kellemesen simogatott. Ki kellett próbálni! A tűz, amely lángjával elkápráztatott, melegével megnyugtatott, vagy éppen éles fájdalmat oltott beléd, ha túl közel merészkedtél hozzá, mert érdekes volt – például a születésnapi tortán a gyertyalángot meg akartad fogni.

Igen, a miért korszakkal kezdődött el a felfedezések időszaka. Tágult a világ körülötted és egyre izgalmasabb volt. Ahogy mondani szoktuk: a lánglelkű ifjút a szülők sokszor aggódva nézték, és nézik most is: lám, ugyanbiza mi iránt érdeklődik? Próbálta-e ki a káros szenvedélyeket, a cigit, az alkoholt egy-egy osztálybulin, mert, hát érdekes. Attól érdekes, hogy újszerű, szokatlan. Hogy ifjúként valami olyant próbálhass ki, ami a felnőtt világ része. Vagy micsoda vidám dolog felnőttként éppen gyerekmódra bolondozni! De ha valami káros, szamár dolgot megszoksz, tovább már nem is érdekel, hogy számodra az jó-e vagy sem. Furamód kihal belőled a természetes érdeklődés. Hogy rákérdezz, hogy érdekeljen az „érem másik oldala” is. Mondhat bárki bármit: szeretett családtag, orvos, kezelt beteg, a legjobb barát. Lepereg rólad, hiszen éppen rád nem lehet ez azért így érvényes, éppen te vagy a kivétel! És ez nem jelent lényegében véve semmit, mert csak az a fontos, amit megszoktál. Kényelmes ez? Végzetes? Nincs bátorságod, hogy kipróbáld, milyen lenne e nélkül élni? Tényleg ennyire gyáva lettél? És tényleg már nem érdekel semmi más?