Koppándi Benczédi Zoltán: Szórványmozgalmak

2011.06.15. Szórványmozgalmak Koppándi-Benczédi Zoltán

A szórványkérdés XX. századi történelme 1934-ben kezdődik. Ez év szeptemberében jelent meg Nagyenyeden a református lelkészek Baráti Szövetsége támogatásával egy tizenhat oldalas füzet. Írója Földes Károly, mezőújlaki (Maros megye) református lelkész, címe: Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból. Ez a kis füzet jelenti a szórványmozgalom kezdetét. A különböző egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek ettől fogva állandóan napirenden tartják a kérdést, noha a maga teljességében, szélességében még mindig nem ismeri senki. A szórványmozgalom második nagy lépéseként a dr. Tavaszy Sándor szerkesztésében megjelenő egyháztársadalmi folyóirat, a kolozsvári Kiáltó Szó 1935-ben könyvet ad ki Szórványainkról címmel. Igaz, csak a református egyház akkori szórványhelyzetét ismerteti. A könyv célja az ébresztés volt, s az öt idevágó tanulmányt tartalmazó, összesen 148 oldalas könyv a romániai szórványkérdés kódexe és forrása lett.

A nem egyházi szórványmozgalom megindítója az egykor maga is szórványpap Nyírő József, aki Földes Károly füzetének adatait novellisztikusan feldolgozva, a Keleti Újság 1934. december 23-i számában Papbeiktatás címmel nagyhatású és megrázó elbeszélést írt. Földes naplójának azt a részletét dolgozza fel, amikor megérkezik Mezőújlakra, az elrománosodott faluba, majd istentiszteletet akar tartani és úrvacsorát osztani, de minthogy hívei a román templomba mennek, a papi földből kifordult régi magyarok csontjainak tart prédikációt és oszt úrvacsorát. A novellának nem várt hatása volt: felrázta a közömbös erdélyi kedélyeket. Nyírő erről így nyilatkozik: „végre sikerült a magunk életének valóságával megrázni a magyar társadalmat, figyelmét reá irányítani ezekre a súlyos dolgokra és ezekkel is siettetni öntudatra ébredését. Ez is volt a szándékom. (…) Sajátos világ ez: temetővé változott történelmünk, melyet régi nagy bűnök és mulasztások döntöttek pusztulásba. Meg kell rázni értük a magyarság lelkiismeretét, és fel kell rája hívnunk úgy a magyarság, mint egyházaink vezetőségének figyelmét, és mindent meg kell tennünk a mi árva, magunkra hagyatott, szétszórt, örvényben vergődő, szerencsétlen magyar testvéreinkért.” Nyírő „az erdélyi magyarság katasztrófájának” nevezi a szórványkérdést…

Koppándi-Benczédi Zoltán: Kiáltó szó

2011. 05. 11 Kiáltó szó Koppándi-Benczédi Zoltán

Az apostol tanácsolja: egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe! A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyen helyekről. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elődeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni a szórványainkat – pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el – a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés! Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk, és útiköltségeiket megtérítsük.

Meg kell alakítani a szórványmissziót! Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat!

Szórványaink megtartása nem lehet továbbra is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.

Egymás terhét hordozzátok! – írta ezeket a gondolatokat Földes Károly mezőújlaki református lelkész 1934-ben. Ezek a gondolatok ma is időszerűek. Kiáltó szóként hangzott el a maga idejében. Kiáltó szó ma is. Tudom, érzem, tapasztalom, rádöbbentenek: a szavak után a tettek következnek!

Koppándi Benczédi Zoltán : Remény

2011. 01. 12.	Remény	Koppándi-Benczédi Zoltán
„Hogyan akarsz a reményről prédikálni, ha lelkedben kimondottan a reménytelen gondolatok uralkodnak?” – tettem fel magamnak e kérdést újesztendő második vasárnapja előtt. Mert azt már a hét elején eldöntöttem, hogy a reményről akarok beszélni. Tulajdonképpen az eddigi szokásomat akartam folytatni, év elején mindig buzdító jellegű beszédeket mondok. Tudom, valamikor azt tanították, hogy a lelkész ne vigye lelkivilágát a szószékre. Így hát választanom kellett, és én választottam: ragaszkodom eredeti elképzelésemhez! De a helyzet továbbra is változatlan volt: én a remény gondolatait akartam megszólaltatni, de lelkemben a reménytelenség. De hát hogyan buzdítsak, ha jelen pillanatban jómagam sem tapasztalom a támogatást, az óvó kezeket!? Hiába az otthoni harmónia, én még mindig nyugtalan vagyok. „Csak elmondom valahogy” – gondoltam. De ha nem leszek hiteles, akkor hiábavaló minden fáradozás. Ha nem tudom hangom, testem által alátámasztani gondolataimat (mert hiszen kézzel-lábbal szoktam), akkor kiégett ember szobra áll a szószéken. De már ott is álltam: hangom erőtlen, bevezetésem monoton, testem mozdulatlan. Győzött a belső kilátástalanság. Győztek. Sikerült letörniük. Elvették a kedvem… „De nézz csak!” – hívtam fel a magam figyelmét. „Látod azt a mosolygós arcot? Hű, de elgondolkozott ott az a bácsi! Nézz csak, ott valaki megértően bólogat! Érdekes, még a fiam is abbahagyta eddigi nyüzsgését.” Aztán egy pillanatnyi megvilágosodás után jómagam is belelendültem beszédembe, immár hitelesen és meggyőzően beszéltem a reményről, amely újévi mindennapjaink velejárója kell legyen. Az emberek, a hallgatóság arcán tapasztalt ragyogás, csodálatos visszajelzés adta az erőt. Én prédikáltam, de a hívek tanítottak. Én hangosan kimondtam azt, amit visszajelzésükkel sugároztak. A reménytelen gondolatokat megfogalmazó hangulatom immár a reménység áldott forrása lett. Bárcsak a teljes esztendőben kitartana! – mondom én most. Ez az igazi remény! Vagy csak remény?