2011.09.30. hálaadás Szász Ferenc
töltöm tenyerem
másikába
s törlöm
a port
a bort
a vért
remélem
hogy e szertartásból
minden kitetszik –
mint csiga-házból
néha a benne lakó
csupán az időt
szánom-bánom
néha
s a testet öltő színtereket
melyekben
csak a lényeg örök
néha másik félmarkom
kisimul
és végbúcsút
int
2011. szeptember 30., péntek
2011. szeptember 29., csütörtök
Csécs Márton Lőrinc: Próbálkozás Isten előtt
2011. 09. 29. Próbálkozás Isten előtt Csécs Márton Lőrinc
Én nem hajtok ma be semmiféle állatot semmiféle legelőről, de mint hal az iszapba alámerülök, hogy számot vessek; lentről, a mélyből is szétnézzek.
Milyen kicsi vagyok én a Te nagyságod előtt. Lelkem, mint egy hangjegy egy több felvonásos műben. Örökkévalóságod ellenében egész tudatos életem csak egy sóhajtás. De én mégis boldognak érzem magamat, mert látom életemben a Te kezed vonását és a Te jelenlétednek lábnyomait. Látom, hogy gondviselésed, életem napja nem távozik el tőlem, nem változtatja meg sugarainak irányát, hanem melegen süt és sugaraival közelségedbe emel. Ennyit a megszokott képekkel.
És most azért fordulok Hozzád, megtartó Isten, hogy megköszönjem Neked az elmúlt időszakot és a mai napot. S hogy megkérjelek Téged, hogy maradj velem, a hidegebb időben is. Jóban, rosszban. Reményben és csüggedésben. Úgy, mint eddig is. Felismertem, Istenem, hogy életemben sok az akadály. Hogy gyakran eluralkodik rajtam a félelem, a kilátástalanság. Félek a holnaptól, félek a bizonytalantól, mert úgy érzem, fogytán az erőm, hogy sokszor védtelen vagyok. Hogy túl könnyen tévedek, és visszatekintve a viszonyfogalmak mezején azt látom: sokszor a rossz döntést hoztam a jó helyett.
Sok verességet elszenvedtem. Nyert a gyávaság, nyert a kényelem, a halogatás, a hanyagság. Nyert a kétség és a bizalmatlanság. Nyert a féltékenység és a szomorúság. S mert álommal mértem és egyoldalúan vizsgáltam a dolgokat, csalódtam.
Kérlek bátoríts engem vigasztaló szóval, segíts megerősödni, hátrahagyni azt, ami elmúlt, és kellemetlen volt. Erőt meríteni abból, ami feltöltött, mert szép. Láttasd meg győzelmeimet is, említsd meg gyorsan feledő elmémnek, hogy nem csak elbuktam, hanem igenis: felülkerekedtem az elnyomáson, az egyedülléten, a szomorúságon, a gondon, a betegségen.
Említsd meg, hogy egy kis hittel, képes vagyok romokból, régi kövek felhasználásával új világot építeni.
Küldj életembe egyszerűséget, sok színt, hangulatot. Adj pillanatokat, amikor tudok a közhelyeknek is örvendeni.
Tevékenységednek áldásait megköszönve arra kérlek, hogy vigasztald a szomorkodókat, tápláld a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy atyja az árvának, és gondviselője az özvegyen maradottnak. Ennyi. Szép napot Neked is!
Én nem hajtok ma be semmiféle állatot semmiféle legelőről, de mint hal az iszapba alámerülök, hogy számot vessek; lentről, a mélyből is szétnézzek.
Milyen kicsi vagyok én a Te nagyságod előtt. Lelkem, mint egy hangjegy egy több felvonásos műben. Örökkévalóságod ellenében egész tudatos életem csak egy sóhajtás. De én mégis boldognak érzem magamat, mert látom életemben a Te kezed vonását és a Te jelenlétednek lábnyomait. Látom, hogy gondviselésed, életem napja nem távozik el tőlem, nem változtatja meg sugarainak irányát, hanem melegen süt és sugaraival közelségedbe emel. Ennyit a megszokott képekkel.
És most azért fordulok Hozzád, megtartó Isten, hogy megköszönjem Neked az elmúlt időszakot és a mai napot. S hogy megkérjelek Téged, hogy maradj velem, a hidegebb időben is. Jóban, rosszban. Reményben és csüggedésben. Úgy, mint eddig is. Felismertem, Istenem, hogy életemben sok az akadály. Hogy gyakran eluralkodik rajtam a félelem, a kilátástalanság. Félek a holnaptól, félek a bizonytalantól, mert úgy érzem, fogytán az erőm, hogy sokszor védtelen vagyok. Hogy túl könnyen tévedek, és visszatekintve a viszonyfogalmak mezején azt látom: sokszor a rossz döntést hoztam a jó helyett.
Sok verességet elszenvedtem. Nyert a gyávaság, nyert a kényelem, a halogatás, a hanyagság. Nyert a kétség és a bizalmatlanság. Nyert a féltékenység és a szomorúság. S mert álommal mértem és egyoldalúan vizsgáltam a dolgokat, csalódtam.
Kérlek bátoríts engem vigasztaló szóval, segíts megerősödni, hátrahagyni azt, ami elmúlt, és kellemetlen volt. Erőt meríteni abból, ami feltöltött, mert szép. Láttasd meg győzelmeimet is, említsd meg gyorsan feledő elmémnek, hogy nem csak elbuktam, hanem igenis: felülkerekedtem az elnyomáson, az egyedülléten, a szomorúságon, a gondon, a betegségen.
Említsd meg, hogy egy kis hittel, képes vagyok romokból, régi kövek felhasználásával új világot építeni.
Küldj életembe egyszerűséget, sok színt, hangulatot. Adj pillanatokat, amikor tudok a közhelyeknek is örvendeni.
Tevékenységednek áldásait megköszönve arra kérlek, hogy vigasztald a szomorkodókat, tápláld a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy atyja az árvának, és gondviselője az özvegyen maradottnak. Ennyi. Szép napot Neked is!
2011. szeptember 28., szerda
Szabó Előd: A megtérés feltétele
2011. 09. 28. A megtérés feltétele Szabó Előd
Victor Hugo A nyomorultak című regényéből készült filmet néztem meg a közelmúltban. A meggyőződések küzdelme bontakozik ki a műben.
Javert, a rendőr, meg van győződve arról, hogy aki egyszer bűnőző lesz, az soha nem változik meg. Ezért hosszú börtönbüntetésének letelte után további hosszú éveken keresztül folyamatosan követi, üldözi Jean Valjean-t, hogy újból rácsok mögé juttassa. Valjean meg akarja mutatni, hogy a börtönből, a fegyenctelepről, a bűnből is van visszaút a becsület és a tiszta élet felé.
Hugo derűlátóan zárja a regényt: Javert elsüllyed gyanakvásával együtt, Valjean pedig övéi között hal meg, s hitét továbbadja az utána érkezőknek.
Javert logikája alapvetően helyes volt: a börtön, az igazságszolgáltatási rendszer nem változtatja meg, nem javítja meg a lelket, sőt végérvényesen elsüllyeszti a bűnök fertőjében. Logikájában egy dolgot tévesztett szem elől: az emberi jóság és türelem végtelen erejét. Mert Valjean-t nem a félelem, a rettegés, az üldözöttség érzése tette jó emberré, hanem annak az embernek a jósága, aki megmenti akkor, amikor büntetést érdemelt volna.
Félelemmel, rettegéssel, ítélettel, büntetéssel csak látszólagos eredményeket érhetünk el. Az ember megtérését valakinek a szeretete, bizalma, türelme, megbocsátása kell megelőzze. Ha változtatni akarsz a világon, valakin, ezt soha ne felejtsd el, mert különben elsüllyedsz ítéleteddel együtt.
Victor Hugo A nyomorultak című regényéből készült filmet néztem meg a közelmúltban. A meggyőződések küzdelme bontakozik ki a műben.
Javert, a rendőr, meg van győződve arról, hogy aki egyszer bűnőző lesz, az soha nem változik meg. Ezért hosszú börtönbüntetésének letelte után további hosszú éveken keresztül folyamatosan követi, üldözi Jean Valjean-t, hogy újból rácsok mögé juttassa. Valjean meg akarja mutatni, hogy a börtönből, a fegyenctelepről, a bűnből is van visszaút a becsület és a tiszta élet felé.
Hugo derűlátóan zárja a regényt: Javert elsüllyed gyanakvásával együtt, Valjean pedig övéi között hal meg, s hitét továbbadja az utána érkezőknek.
Javert logikája alapvetően helyes volt: a börtön, az igazságszolgáltatási rendszer nem változtatja meg, nem javítja meg a lelket, sőt végérvényesen elsüllyeszti a bűnök fertőjében. Logikájában egy dolgot tévesztett szem elől: az emberi jóság és türelem végtelen erejét. Mert Valjean-t nem a félelem, a rettegés, az üldözöttség érzése tette jó emberré, hanem annak az embernek a jósága, aki megmenti akkor, amikor büntetést érdemelt volna.
Félelemmel, rettegéssel, ítélettel, büntetéssel csak látszólagos eredményeket érhetünk el. Az ember megtérését valakinek a szeretete, bizalma, türelme, megbocsátása kell megelőzze. Ha változtatni akarsz a világon, valakin, ezt soha ne felejtsd el, mert különben elsüllyedsz ítéleteddel együtt.
2011. szeptember 27., kedd
Farkas Dénes: Kotorászás
2011. 09. 27. Kotorászás Farkas Dénes
Egy hajdani óvónő mesélte, hogy az óvodában a nagycsoportosoknak tanította a matematika alapelemeit. Az első osztály megkezdése előtt a hat éves nebulóknak bizonyos alapfogalmakat meg kellet ismerni. Így történt, hogy Homoródalmáson az egyik kisfiútól megkérdezte az óvónéni:
– Ha a zsebecskédben van öt dió, s abból az óvónéni kivesz kettőt, akkor neked hány marad?
– Az én zsebömbe maga ne kotojásszon – jött az azonnali válasz.
A gyermek csak akkora volt, hogy sejpítése okán az r betűt még nem is tudta kiejteni. Tudott egy dolgot a lelkem – nevezetesen azt, hogy az Ő zsebéről van szó.
Sokszor elgondolkoztam ezen a kis történeten. Vajon mi lett e gyermekből? – tehetjük fel a költői kérdést. Nem hiszem, hogy örökölte a két Bolyai génrendszerét, az is meglehet, hogy nem lett „matekes”, de azt hiszem, hogy a jussához ízig-vérig ragaszkodó székely atyafi lett belőle. Amikor Tamási Árontól érdeklődtek, hogy mit is jelent az, hogy valaki székely, valami ilyesmit mondott, hogy: az is magyar, csak sőt! A sejpítő kicsi gyermekben már az óvodában benne volt az, ami a csárdásban a pattintás. Ettől vagyunk mi azok, akik vagyunk! Hogy mikor fogunk önrendelkezni az a jövő zenéje, de a kotorászásnak előbb-utóbb vége kell legyen! Igaz-e, hogy még van dió a zsebünkben és az a miénk?!
Egy hajdani óvónő mesélte, hogy az óvodában a nagycsoportosoknak tanította a matematika alapelemeit. Az első osztály megkezdése előtt a hat éves nebulóknak bizonyos alapfogalmakat meg kellet ismerni. Így történt, hogy Homoródalmáson az egyik kisfiútól megkérdezte az óvónéni:
– Ha a zsebecskédben van öt dió, s abból az óvónéni kivesz kettőt, akkor neked hány marad?
– Az én zsebömbe maga ne kotojásszon – jött az azonnali válasz.
A gyermek csak akkora volt, hogy sejpítése okán az r betűt még nem is tudta kiejteni. Tudott egy dolgot a lelkem – nevezetesen azt, hogy az Ő zsebéről van szó.
Sokszor elgondolkoztam ezen a kis történeten. Vajon mi lett e gyermekből? – tehetjük fel a költői kérdést. Nem hiszem, hogy örökölte a két Bolyai génrendszerét, az is meglehet, hogy nem lett „matekes”, de azt hiszem, hogy a jussához ízig-vérig ragaszkodó székely atyafi lett belőle. Amikor Tamási Árontól érdeklődtek, hogy mit is jelent az, hogy valaki székely, valami ilyesmit mondott, hogy: az is magyar, csak sőt! A sejpítő kicsi gyermekben már az óvodában benne volt az, ami a csárdásban a pattintás. Ettől vagyunk mi azok, akik vagyunk! Hogy mikor fogunk önrendelkezni az a jövő zenéje, de a kotorászásnak előbb-utóbb vége kell legyen! Igaz-e, hogy még van dió a zsebünkben és az a miénk?!
2011. szeptember 25., vasárnap
Sándor Szilárd: Három perces hálaadás
2011. 09. 25. Három perces hálaadás Sándor Szilárd
Köszönöm Istenem a szüleim és hogy élnek
és azt hogy még mindig munkájuk temérdek.
Köszönöm Istenem az én szerető családom
és hogy mindannyiukat minden nap látom.
Köszönöm Istenem elhunyt kedves szeretteim
adj nekik nyugalmat az örökélet földjein s egein.
Köszönöm Istenem a jó barátaim és a verseket
a zenét, az éneket , az Óceánt és a tengereket.
Köszönöm a levegőt, a tüzet és a termő földet
köszöm a hitet, a szeretetet és az örök zöldet.
Köszönöm Neked, óh Isten, köszönöm Neked,
Mindent mindenben, a megtartó szerelmet.
Köszönöm a verset és köszönöm e pohár bort,
Köszönöm a gyertyalángot és köszönöm a port.
Köszönöm Istenem a szüleim és hogy élnek
és azt hogy még mindig munkájuk temérdek.
Köszönöm Istenem az én szerető családom
és hogy mindannyiukat minden nap látom.
Köszönöm Istenem elhunyt kedves szeretteim
adj nekik nyugalmat az örökélet földjein s egein.
Köszönöm Istenem a jó barátaim és a verseket
a zenét, az éneket , az Óceánt és a tengereket.
Köszönöm a levegőt, a tüzet és a termő földet
köszöm a hitet, a szeretetet és az örök zöldet.
Köszönöm Neked, óh Isten, köszönöm Neked,
Mindent mindenben, a megtartó szerelmet.
Köszönöm a verset és köszönöm e pohár bort,
Köszönöm a gyertyalángot és köszönöm a port.
2011. szeptember 23., péntek
Tófalvi Tamás: Szavaink börtöne
2011. 09. 23. Szavaink börtöne Tófalvi Tamás
Aki sokat beszél, az keveset mond – traktálta unokáit egykoron nagyapám, s mi, akiknek akkor még édes volt szájában a gyermeki csevej minden szava, nem értettük a „vén bölcs” sokszori intelmeit. Mert az ember szeret beszélni, hiszen ez a legkifejezőbb lehetőségünk, s tán egyik legnagyobb tálentuma az Örökkévalónak, mellyel gyermekét megtisztelte hajdanán. Mégis, ahogy az ember nő, majd öregszik, mind szótlanabbá válik. Van, aki azt mondja, hogy ez a bölcsesség jele, van, aki félelemből, gátlásokból, komplexusok szorításában hallgat, és van, aki szégyelli szűkmarkú szavait. Mások telebeszélik a fejed, s szólnak akkor is, amikor a hallgatás jobban áll nekik, és olyanok is akadnak, kik tényleges bölcsességről tesznek bizonyságot sokatmondó, lakonikus mondatokkal.
Mindezek ellenére hányszor válunk mi magunk önnön szavaink börtönévé, mert bár az elme s a lélek megszüli, szavakká mégsem pendül hangszálaink mély rezdülésében a gondolat...
Pedig sokszor egy-egy „köszönöm”, „bocsáss meg”, „szeretlek” csodákra képes és néhány kimondott szóval embereket emelhetünk fel, ölelhetünk át, vigasztalhatunk meg. A szavak gyógyítanak, sebeket kötöznek be, széthullott családokat egyesítenek s megosztják velünk mások örömeit.
„Hallgatni arany” – mondja a népi bölcselet, de ez mások aranya, mások gazdagsága. Az enyémet szavakban mérem. Egy-egy szót mosolyra, szeretetre, megelégedésre, megvigasztalódásra cserélek, s míg más az arany bűvöletében hallgat, én hangosan nevetek, énekelek, imádkozok másokkal, s lelkemmel fizetek kedves szavaikért.
Gondold csak végig, hogy hányszor hallgattál, amikor szólanod kellett volna?! Hányszor bilincselted a némasághoz érző gondolataid!?
És már csak egy kérdésem maradt: ha akkor felszólalsz, más lenne most a körülötted lüktető világ?
Aki sokat beszél, az keveset mond – traktálta unokáit egykoron nagyapám, s mi, akiknek akkor még édes volt szájában a gyermeki csevej minden szava, nem értettük a „vén bölcs” sokszori intelmeit. Mert az ember szeret beszélni, hiszen ez a legkifejezőbb lehetőségünk, s tán egyik legnagyobb tálentuma az Örökkévalónak, mellyel gyermekét megtisztelte hajdanán. Mégis, ahogy az ember nő, majd öregszik, mind szótlanabbá válik. Van, aki azt mondja, hogy ez a bölcsesség jele, van, aki félelemből, gátlásokból, komplexusok szorításában hallgat, és van, aki szégyelli szűkmarkú szavait. Mások telebeszélik a fejed, s szólnak akkor is, amikor a hallgatás jobban áll nekik, és olyanok is akadnak, kik tényleges bölcsességről tesznek bizonyságot sokatmondó, lakonikus mondatokkal.
Mindezek ellenére hányszor válunk mi magunk önnön szavaink börtönévé, mert bár az elme s a lélek megszüli, szavakká mégsem pendül hangszálaink mély rezdülésében a gondolat...
Pedig sokszor egy-egy „köszönöm”, „bocsáss meg”, „szeretlek” csodákra képes és néhány kimondott szóval embereket emelhetünk fel, ölelhetünk át, vigasztalhatunk meg. A szavak gyógyítanak, sebeket kötöznek be, széthullott családokat egyesítenek s megosztják velünk mások örömeit.
„Hallgatni arany” – mondja a népi bölcselet, de ez mások aranya, mások gazdagsága. Az enyémet szavakban mérem. Egy-egy szót mosolyra, szeretetre, megelégedésre, megvigasztalódásra cserélek, s míg más az arany bűvöletében hallgat, én hangosan nevetek, énekelek, imádkozok másokkal, s lelkemmel fizetek kedves szavaikért.
Gondold csak végig, hogy hányszor hallgattál, amikor szólanod kellett volna?! Hányszor bilincselted a némasághoz érző gondolataid!?
És már csak egy kérdésem maradt: ha akkor felszólalsz, más lenne most a körülötted lüktető világ?
2011. szeptember 21., szerda
Gál Zoltán: Jelzőlámpa
2011. 09. 20. Jelzőlámpa Gál Zoltán
A jelzőlámpa pirosra váltott. Megálltam. Ujjaim türelmetlen táncot jártak a kormányon, szemem a visszaszámlálóra révedt. Ha csak egy pár pillanattal hamarabb érkezem, talán még átjutottam volna. Talán. Így most várnom kell, amíg elhaladnak a kocsisorok. A várakozás mindig hosszúnak tűnő perceiben azon gondolkodom, hogy talán már jó előre tartanék az úton, ha a lámpa pont akkor nem késztet megállásra. Gondolataimban látom, hogy körülbelül most hol járnék: a második vagy talán a harmadik kanyaron is túl. De most néznem kell a visszaszámláló lassú váltakozásait, és állnom kell egy helyben. Méltatlankodásomban ráébredek arra, hogy valójában nem is a jelzőlámpára haragszom, ugyanis jó szolgálatot teljesít. Visszatartja a sietőket, és lehetőséget ad másnak is a haladásra.
Éppen azért használják a jelzőlámpákat, hogy irányítsák a forgalmat, egy jól meghatározott szabály szerint. Ha pirosra vált, állnunk kell, várnunk kell, akár tetszik, akár nem. Nélkülük mindenki sietne, és senki nem állna meg, hogy más is elhaladhasson. Valaki azt mondta, hogy neki nincs ideje megállni. Pedig szükség van a megállásra. Amikor az ember megáll – akárcsak egy jelzőlámpa piros fényénél a zöldre várva –, elgondolkodik azon, hogy az eszeveszett sietség sosem jó tanácsadó. Emiatt vannak tele a hírműsorok emberi tragédiák végeláthatatlan sorozatával. Mert sietünk mindaddig, amíg legjobb esetben egy jelzőlámpa megállásra nem késztet bennünket.
Láthatatlan jelzőlámpáink is vannak itt, legbelül. Sokszor ezek késztetnek megállásra, hogy megpihenjünk, felszisszenjünk, és megláthassuk körülöttünk Isten csodálatos világát: az embereket, a lehetőségeket, egymást. Észrevegyük mindazt, ami természetesnek tűnik, de ami felett sokszor elsiklunk éppen azért, mert megállni sincs időnk. Gondolkodtunk-e el valaha is azon, hogy mi lesz, ha a belső jelzésekre sem figyelünk, azokat semmibe vesszük? Ha akkor is sietünk, ha azok megállásra és egy percnyi pihenésre szólítanak? Bizony, az összeomlás ilyenkor elkerülhetetlen, és az ember saját gyarlósága miatt vesztébe rohan. S bár megtanították, hogy legfontosabb pedálunk a fék, legjobb biztonsági övünk pedig az Istenben vetett bizalom, gyakran hívjuk ki mégis a sorsot magunk ellen.
Talán mégis jobb kivárni a zöldet, és azután nyargalni tovább...
A jelzőlámpa pirosra váltott. Megálltam. Ujjaim türelmetlen táncot jártak a kormányon, szemem a visszaszámlálóra révedt. Ha csak egy pár pillanattal hamarabb érkezem, talán még átjutottam volna. Talán. Így most várnom kell, amíg elhaladnak a kocsisorok. A várakozás mindig hosszúnak tűnő perceiben azon gondolkodom, hogy talán már jó előre tartanék az úton, ha a lámpa pont akkor nem késztet megállásra. Gondolataimban látom, hogy körülbelül most hol járnék: a második vagy talán a harmadik kanyaron is túl. De most néznem kell a visszaszámláló lassú váltakozásait, és állnom kell egy helyben. Méltatlankodásomban ráébredek arra, hogy valójában nem is a jelzőlámpára haragszom, ugyanis jó szolgálatot teljesít. Visszatartja a sietőket, és lehetőséget ad másnak is a haladásra.
Éppen azért használják a jelzőlámpákat, hogy irányítsák a forgalmat, egy jól meghatározott szabály szerint. Ha pirosra vált, állnunk kell, várnunk kell, akár tetszik, akár nem. Nélkülük mindenki sietne, és senki nem állna meg, hogy más is elhaladhasson. Valaki azt mondta, hogy neki nincs ideje megállni. Pedig szükség van a megállásra. Amikor az ember megáll – akárcsak egy jelzőlámpa piros fényénél a zöldre várva –, elgondolkodik azon, hogy az eszeveszett sietség sosem jó tanácsadó. Emiatt vannak tele a hírműsorok emberi tragédiák végeláthatatlan sorozatával. Mert sietünk mindaddig, amíg legjobb esetben egy jelzőlámpa megállásra nem késztet bennünket.
Láthatatlan jelzőlámpáink is vannak itt, legbelül. Sokszor ezek késztetnek megállásra, hogy megpihenjünk, felszisszenjünk, és megláthassuk körülöttünk Isten csodálatos világát: az embereket, a lehetőségeket, egymást. Észrevegyük mindazt, ami természetesnek tűnik, de ami felett sokszor elsiklunk éppen azért, mert megállni sincs időnk. Gondolkodtunk-e el valaha is azon, hogy mi lesz, ha a belső jelzésekre sem figyelünk, azokat semmibe vesszük? Ha akkor is sietünk, ha azok megállásra és egy percnyi pihenésre szólítanak? Bizony, az összeomlás ilyenkor elkerülhetetlen, és az ember saját gyarlósága miatt vesztébe rohan. S bár megtanították, hogy legfontosabb pedálunk a fék, legjobb biztonsági övünk pedig az Istenben vetett bizalom, gyakran hívjuk ki mégis a sorsot magunk ellen.
Talán mégis jobb kivárni a zöldet, és azután nyargalni tovább...
2011. szeptember 19., hétfő
Orbán Erika : Hit – erkölcs
2011. 09. 17. Hit – erkölcs Orbán Erika
Egy apa meséli, megtiltotta 16 éves, tehetséges fiának, hogy az iskola zenekarában zenéljen, mert a tanév negyedik napján rajtakapta, hogy marihuánás cigarettát szívott a barátaival. Ez eszembe juttatja azokat az embereket, akik vallásos alapon tiltják a házasság előtti szexuális életet. A minap egy továbbküldött videó-üzenetben egy abortuszt túlélő, harmincas hölgy roppant szenvedéllyel beszélt arról, hogy azért kellett neki életben maradnia, hogy Jézus Krisztussal „kicsit fölkavarja” a dolgokat, mert az ő neve hallatán sokan kényelmetlenül érzik magukat.
És miközben belátom, engem is érint ez a kényelmetlenség; zavar a kizárólagosságot hirdető vallásos dogmatizmus; rögtön eszembe jut Jung: légy figyelmes arra, mi bánt másban, mert magadhoz vezet el/vissza. Számomra tehát marad a kérdés: képes vagyok-e kizárólagosság nélkül gyakorolni hitemet? Úgy tenni hitvallást, hogy más ne érezze kényelmetlenül magát közelemben? Hinni az egy, örök Istent, és közben életemmel, értékválasztásaimmal, erkölcsi ítélkezéseimmel és cselekedeteimmel hirdetni, hogy létezik Valaki, aki Teremtő, csodákra képes, gondját viseli szívverésünknek és a csillagok állásának egyaránt. Ez a hit számomra, mindenekfölött, bizalmat jelent. Olyanfajta bizalmat a Mindenség Urában, amit azoknál a felvilágosult, bölcs, valláserkölcsi tanítóknál tapasztalhatunk, akiket maga Isten küldött, hogy erősítsék hitünket. Sokan voltak próféták, apostolok, vallásalapítók. Emberségükben sérülékenyek, de tökéletességet áhításukban tökéletesek.
Úgy tapasztalom, napjainkban igen súlyos, emberi lelkünk számára terhes erkölcsi kérdésekkel szembesülünk. Szeretnénk biztos kapaszkodókat, és, amikor úgy véljük, megtaláltuk, azt mindenáron érvényesíteni akarjuk. Amikor elfeledkezünk tökéletlenségünkről, akkor hevesen tiltunk, és magunkra öltjük a vak vallásosság páncélját. Mert az érzelem- és ismeretalapú hitünk magára hagyott. Amikor emlékezünk homályos látásunkra és töredékes ismeretünkre, akkor segítséget kérünk az örök idő küldötteitől – Jézus, Mózes, a próféták, Buddha, Mohamed, Konfucius, Zoroaszter stb. – és az értelem angyalaitól. A tudás, a felvilágosultság és az Életet illetően a biztonságos választások lehetősége megnyugtat. Bizalommal tölt el. Erősíti felelősségtudatomat, önmagamhoz és környezetemhez való kötődéseimet. És ezáltal, paradox módon, szabadság-érzetemet.
Kizárólag a vallásom nem védhet meg betegségektől, függőségektől, erkölcstelen döntésektől és az ezek következtében kialakuló fájdalomtól. Érzelem- és ismeret-alapú hitem azonban képessé tehet bölcs választásokra, hogy elfogadó legyek a másságot illetően, hogy megkülönböztessem a „roppant szenvedélyt” az agressziótól, és életem nagy útkereszteződéseiben is higgyem: minden úton Ő vezet.
Egy apa meséli, megtiltotta 16 éves, tehetséges fiának, hogy az iskola zenekarában zenéljen, mert a tanév negyedik napján rajtakapta, hogy marihuánás cigarettát szívott a barátaival. Ez eszembe juttatja azokat az embereket, akik vallásos alapon tiltják a házasság előtti szexuális életet. A minap egy továbbküldött videó-üzenetben egy abortuszt túlélő, harmincas hölgy roppant szenvedéllyel beszélt arról, hogy azért kellett neki életben maradnia, hogy Jézus Krisztussal „kicsit fölkavarja” a dolgokat, mert az ő neve hallatán sokan kényelmetlenül érzik magukat.
És miközben belátom, engem is érint ez a kényelmetlenség; zavar a kizárólagosságot hirdető vallásos dogmatizmus; rögtön eszembe jut Jung: légy figyelmes arra, mi bánt másban, mert magadhoz vezet el/vissza. Számomra tehát marad a kérdés: képes vagyok-e kizárólagosság nélkül gyakorolni hitemet? Úgy tenni hitvallást, hogy más ne érezze kényelmetlenül magát közelemben? Hinni az egy, örök Istent, és közben életemmel, értékválasztásaimmal, erkölcsi ítélkezéseimmel és cselekedeteimmel hirdetni, hogy létezik Valaki, aki Teremtő, csodákra képes, gondját viseli szívverésünknek és a csillagok állásának egyaránt. Ez a hit számomra, mindenekfölött, bizalmat jelent. Olyanfajta bizalmat a Mindenség Urában, amit azoknál a felvilágosult, bölcs, valláserkölcsi tanítóknál tapasztalhatunk, akiket maga Isten küldött, hogy erősítsék hitünket. Sokan voltak próféták, apostolok, vallásalapítók. Emberségükben sérülékenyek, de tökéletességet áhításukban tökéletesek.
Úgy tapasztalom, napjainkban igen súlyos, emberi lelkünk számára terhes erkölcsi kérdésekkel szembesülünk. Szeretnénk biztos kapaszkodókat, és, amikor úgy véljük, megtaláltuk, azt mindenáron érvényesíteni akarjuk. Amikor elfeledkezünk tökéletlenségünkről, akkor hevesen tiltunk, és magunkra öltjük a vak vallásosság páncélját. Mert az érzelem- és ismeretalapú hitünk magára hagyott. Amikor emlékezünk homályos látásunkra és töredékes ismeretünkre, akkor segítséget kérünk az örök idő küldötteitől – Jézus, Mózes, a próféták, Buddha, Mohamed, Konfucius, Zoroaszter stb. – és az értelem angyalaitól. A tudás, a felvilágosultság és az Életet illetően a biztonságos választások lehetősége megnyugtat. Bizalommal tölt el. Erősíti felelősségtudatomat, önmagamhoz és környezetemhez való kötődéseimet. És ezáltal, paradox módon, szabadság-érzetemet.
Kizárólag a vallásom nem védhet meg betegségektől, függőségektől, erkölcstelen döntésektől és az ezek következtében kialakuló fájdalomtól. Érzelem- és ismeret-alapú hitem azonban képessé tehet bölcs választásokra, hogy elfogadó legyek a másságot illetően, hogy megkülönböztessem a „roppant szenvedélyt” az agressziótól, és életem nagy útkereszteződéseiben is higgyem: minden úton Ő vezet.
2011. szeptember 17., szombat
Farkas Dénes: Igeragozás
2011. 09. 16. Igeragozás Farkas Dénes
Kevés iskolásnak kedvence a nyelvtan. A ba-, be- , ban-, ben- helytelen használata lépten-nyomon sérti a nyelvet szakszerűen beszélő és hallgató füleit.Az igeragozás sem egyszerű feladat. Az igeképzés labirintusában is sok az esély az eltévedésre. Gazdag nyelvünk a maga társtalanságában képes csodás dolgokat megfogalmazni. Képes a grammatika a főnévből igét képezni, ragozható igét. A szamár főnevet, ha megtoldjuk, szamárkodik lesz belőle. A kutya főnévhez, ha ragokat teszünk, akkor lehet kutyás melléknév vagy kutyálkodik ige is. Egyszerű? Nemde?
A közelmúltban egyik barátunk a világhálón bemutatta a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom látnivalóit, melyből hagytak ránk bőségesen az Ősök. Olvasom a kinagyított képen a régi írást, melyet érdekes karakterű betűkkel írtak fel a szentély fölé. A templom szentélye -tudvalevőleg elmúlta a 700. évét. Károli Gáspár 1590-ben adta ki a magyar Bibliát. Az sem kizárt, hogy a szentély felett az írás Károli előtti, és valaki egyenesen a Vulgata szövegét magyarította.
A felírt szöveg – többek között – ezt hordozza: VIGYÁZZATOK MARAGYATOK MEG A HITBEN EMBERKEGYETEK ÉS ERŐSÖDGYETEK MEGH. COR XVI v XIII.
A hitében ingadozó Korinthusi Gyülekezethez Pál Apostol felhívást intéz a következő szöveggel: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (I. Kor 16:13, Károli Gáspár)
Azt nem tudom,hogy a templomi felirat mikori, de azt tudom, hogy a magyar nyelvben csak itt találkoztam az „emberkedés” kifejezéssel. Azon persze érdemes elgondolkozni, hogy ez a szokatlan szó (melyet főnévből képzett a magyar igévé) mit takar? Én emberkedem, te emberkedel, ő emberkedik, mi emberkedünk, ti emberkedtek, ők emberkednek…
Vajon hogy is állunk? Azt hiszem,hogy kutyálkodunk, szamárkodunk stb. eleget! Jó lenne többet EMBERKEDNI, hiszen Homoródkarácsonyfalván is megmondták vagy 700 éve!
Kevés iskolásnak kedvence a nyelvtan. A ba-, be- , ban-, ben- helytelen használata lépten-nyomon sérti a nyelvet szakszerűen beszélő és hallgató füleit.Az igeragozás sem egyszerű feladat. Az igeképzés labirintusában is sok az esély az eltévedésre. Gazdag nyelvünk a maga társtalanságában képes csodás dolgokat megfogalmazni. Képes a grammatika a főnévből igét képezni, ragozható igét. A szamár főnevet, ha megtoldjuk, szamárkodik lesz belőle. A kutya főnévhez, ha ragokat teszünk, akkor lehet kutyás melléknév vagy kutyálkodik ige is. Egyszerű? Nemde?
A közelmúltban egyik barátunk a világhálón bemutatta a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom látnivalóit, melyből hagytak ránk bőségesen az Ősök. Olvasom a kinagyított képen a régi írást, melyet érdekes karakterű betűkkel írtak fel a szentély fölé. A templom szentélye -tudvalevőleg elmúlta a 700. évét. Károli Gáspár 1590-ben adta ki a magyar Bibliát. Az sem kizárt, hogy a szentély felett az írás Károli előtti, és valaki egyenesen a Vulgata szövegét magyarította.
A felírt szöveg – többek között – ezt hordozza: VIGYÁZZATOK MARAGYATOK MEG A HITBEN EMBERKEGYETEK ÉS ERŐSÖDGYETEK MEGH. COR XVI v XIII.
A hitében ingadozó Korinthusi Gyülekezethez Pál Apostol felhívást intéz a következő szöveggel: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (I. Kor 16:13, Károli Gáspár)
Azt nem tudom,hogy a templomi felirat mikori, de azt tudom, hogy a magyar nyelvben csak itt találkoztam az „emberkedés” kifejezéssel. Azon persze érdemes elgondolkozni, hogy ez a szokatlan szó (melyet főnévből képzett a magyar igévé) mit takar? Én emberkedem, te emberkedel, ő emberkedik, mi emberkedünk, ti emberkedtek, ők emberkednek…
Vajon hogy is állunk? Azt hiszem,hogy kutyálkodunk, szamárkodunk stb. eleget! Jó lenne többet EMBERKEDNI, hiszen Homoródkarácsonyfalván is megmondták vagy 700 éve!
2011. szeptember 15., csütörtök
Makkai-Ilkei Ildikó: Nyaraink
2011.09.15. Nyaraink Makkai-Ilkei Ildikó
Gyermekkorom nyarai életem legszebb, legboldogabb éveiként maradtak meg emlékezetemben. Végtelennek tűnő három hónap volt, a maga önfeledt játékával, amikor késő estig több utca gyerekei szórakoztattuk egymást népi gyermekjátékokkal, „patkányozással”, na meg néhány hetes kis kutyánkat is meg kellett keresztelni. Elmaradhatatlan volt a nyaralás szüleimmel, ami nem a Kanári szigetekre vagy Tunéziába vitt, kék Trabantunk csupán a Szentimrei Büdös Fürdőre ért fel nagy nehezen, többszöri megtaszítás, önindító-veregetés, és persze gyermeki imádkozás eredményeként. Számomra semmi nem hiányzott ezekből az évekből. Nem kell különös bölcsnek lennem, hogy meglássam, alig telt el néhány évtized, és minden annyira megváltozott.
A felsőbencédi családok második találkozóján véletlenül egy találkozásnak voltam szem- és fültanúja. Harmincas éveiben járó két hazatérő fiatal ölelte át egymást és szinte egyszerre kiáltottak fel: van már tíz éve, hogy nem láttalak! Ma tudtam meg, hogy második unokatestvérek.
Megmaradt előttem, bennem ez a kép, mert manapság valóban annyit beszélünk a rohanó időről, arról, hogy bezzeg a mi időnkben milyen hosszúak voltak a nyarak, nyugodtak és szépek az őszi betakarodás hónapjai. Féltjük gyerekeinket, vajon nekik mi marad meg a „hosszú nyárból”, s szeretnénk belelátni kis koponyájukba: vajon számukra is olyan végeláthatatlan, szép időszak a gyermekkor nyara, csak mi felnövők lettünk ennyire mások?
Tíz s megannyi év rohan el mellettünk, veszítjük el és találjuk meg újra és újra azokat a szálakat, amelyek összekötnek Istennel, egymással, az otthonmaradottakkkal, és egy-egy ilyen találkozás emlékeztet és új feladatot ad, ahogyan Molnos Lajos írja egyik versében:
Megérkeztél, gyermek. Rég
vártunk már.
Felgyűltek szavaink,
melyeket napról napra,
évről évre raktunk félre,
hogy átadhassuk neked, ha egyszer
megérkezel.
Sokan elmentek már a rád várók közül.
Vissza a földbe. A gyökerekbe.
De mindig maradt valaki. Mert
meg kellett várnunk téged, hogy
megőrzött szavainkat
átadhassuk egyszer majd neked.
Vegyed hát őket:
az egyik darab kő –
legyen fegyvered is,
másik darab föld –
legyen menedéked is valahol,
harmadik csillag –
legyen a sorsod,
a negyedik fűszál, az ötödik szellő,
a hatodik forrás,
és mi vagyunk a hetedik –
Te, ki végre megérkeztél,
örökségként ennyit adunk neked.
Ne tékozold el,
gyermek.
Megérkezni vágyó, rohanó, intézkedő, utakat, ösvényeket, követ, földet, csillagot, szellőt, forrást tékozló lettem magam is. Istenem add, legyen Nálad pihenésem.
Gyermekkorom nyarai életem legszebb, legboldogabb éveiként maradtak meg emlékezetemben. Végtelennek tűnő három hónap volt, a maga önfeledt játékával, amikor késő estig több utca gyerekei szórakoztattuk egymást népi gyermekjátékokkal, „patkányozással”, na meg néhány hetes kis kutyánkat is meg kellett keresztelni. Elmaradhatatlan volt a nyaralás szüleimmel, ami nem a Kanári szigetekre vagy Tunéziába vitt, kék Trabantunk csupán a Szentimrei Büdös Fürdőre ért fel nagy nehezen, többszöri megtaszítás, önindító-veregetés, és persze gyermeki imádkozás eredményeként. Számomra semmi nem hiányzott ezekből az évekből. Nem kell különös bölcsnek lennem, hogy meglássam, alig telt el néhány évtized, és minden annyira megváltozott.
A felsőbencédi családok második találkozóján véletlenül egy találkozásnak voltam szem- és fültanúja. Harmincas éveiben járó két hazatérő fiatal ölelte át egymást és szinte egyszerre kiáltottak fel: van már tíz éve, hogy nem láttalak! Ma tudtam meg, hogy második unokatestvérek.
Megmaradt előttem, bennem ez a kép, mert manapság valóban annyit beszélünk a rohanó időről, arról, hogy bezzeg a mi időnkben milyen hosszúak voltak a nyarak, nyugodtak és szépek az őszi betakarodás hónapjai. Féltjük gyerekeinket, vajon nekik mi marad meg a „hosszú nyárból”, s szeretnénk belelátni kis koponyájukba: vajon számukra is olyan végeláthatatlan, szép időszak a gyermekkor nyara, csak mi felnövők lettünk ennyire mások?
Tíz s megannyi év rohan el mellettünk, veszítjük el és találjuk meg újra és újra azokat a szálakat, amelyek összekötnek Istennel, egymással, az otthonmaradottakkkal, és egy-egy ilyen találkozás emlékeztet és új feladatot ad, ahogyan Molnos Lajos írja egyik versében:
Megérkeztél, gyermek. Rég
vártunk már.
Felgyűltek szavaink,
melyeket napról napra,
évről évre raktunk félre,
hogy átadhassuk neked, ha egyszer
megérkezel.
Sokan elmentek már a rád várók közül.
Vissza a földbe. A gyökerekbe.
De mindig maradt valaki. Mert
meg kellett várnunk téged, hogy
megőrzött szavainkat
átadhassuk egyszer majd neked.
Vegyed hát őket:
az egyik darab kő –
legyen fegyvered is,
másik darab föld –
legyen menedéked is valahol,
harmadik csillag –
legyen a sorsod,
a negyedik fűszál, az ötödik szellő,
a hatodik forrás,
és mi vagyunk a hetedik –
Te, ki végre megérkeztél,
örökségként ennyit adunk neked.
Ne tékozold el,
gyermek.
Megérkezni vágyó, rohanó, intézkedő, utakat, ösvényeket, követ, földet, csillagot, szellőt, forrást tékozló lettem magam is. Istenem add, legyen Nálad pihenésem.
Pál János: Mi végből teremtették a világot?
2011.09.14. Mi végből teremtették a világot? Pál János
Mi végből teremtették a világot? – kérdezte Candide utazótársát, a tudós Martint, miközben Franciaország partjai felé hajózva az élet ágas-bogas kérdései felől vitatkoztak. Hogy legyen min mérgelődnünk – volt a frappáns válasz a tudós részéről.
Azon tűnődök magamban, tudnék-e más választ adni a kíváncsiskodó Candide-nak, ha most mellém telepedne és nekem szegezné a kérdést?
Természetesen mást szeretnék mondani, mint Martin, de mégis valami visszatart attól. Mert van bőven, miért mérgelődjön, évődjön az ember: politikai rendszerek, politikusok képmutató hazugsága, emberek habzsoló kapzsisága, dermesztő közömbössége, érzéketlen önzése...
Persze a tamáskodók mondhatják: a világ, az ember fejlődik, nem kell az ördögöt a falra festeni. De miért van mégis az, hogy kétszáz év elmúltával nem akar más válasz megszületni a lelkemben? Talán az élet törvényeit látom túl borúsnak, mert az ugye nem mindig habostorta, vannak árnyoldalai is? Na, de akinek mindig száraz kenyér jut az asztalára, annak falra hányt borsó, üres filozófia a sok szép frázis. Mert vajon az élet törvényszerűsége-e az, hogy valaki mindig csak nyomorogjon és árnyékban álljon?
Mi végből teremtették a világot? – hogy legyen egy hely, ahol békességben élhetünk, vagy hogy legyen ami felett veszekedjünk és egymást eltapossuk? Az elsőt szeretném, de vajon lesz-e belőle valaha is valami?
Mi végből teremtették a világot? – kérdezte Candide utazótársát, a tudós Martint, miközben Franciaország partjai felé hajózva az élet ágas-bogas kérdései felől vitatkoztak. Hogy legyen min mérgelődnünk – volt a frappáns válasz a tudós részéről.
Azon tűnődök magamban, tudnék-e más választ adni a kíváncsiskodó Candide-nak, ha most mellém telepedne és nekem szegezné a kérdést?
Természetesen mást szeretnék mondani, mint Martin, de mégis valami visszatart attól. Mert van bőven, miért mérgelődjön, évődjön az ember: politikai rendszerek, politikusok képmutató hazugsága, emberek habzsoló kapzsisága, dermesztő közömbössége, érzéketlen önzése...
Persze a tamáskodók mondhatják: a világ, az ember fejlődik, nem kell az ördögöt a falra festeni. De miért van mégis az, hogy kétszáz év elmúltával nem akar más válasz megszületni a lelkemben? Talán az élet törvényeit látom túl borúsnak, mert az ugye nem mindig habostorta, vannak árnyoldalai is? Na, de akinek mindig száraz kenyér jut az asztalára, annak falra hányt borsó, üres filozófia a sok szép frázis. Mert vajon az élet törvényszerűsége-e az, hogy valaki mindig csak nyomorogjon és árnyékban álljon?
Mi végből teremtették a világot? – hogy legyen egy hely, ahol békességben élhetünk, vagy hogy legyen ami felett veszekedjünk és egymást eltapossuk? Az elsőt szeretném, de vajon lesz-e belőle valaha is valami?
2011. szeptember 13., kedd
Székely Kinga Réka: Szindi etűd
2011. 09. 13. Szindi etűd Székely Kinga Réka
Vannak olyan küzdelmek, melyeknek végleges veszteség a végük. Van olyan vereség, amely után a rég elporladt hősök több nemzedéke is folytonosan érzi a verést, a szűnni nem akaró ütéseket. Vannak olyan veszteségek, amelyek fölött siralmas évtizedeken át a halál hideg szaga hömpölyög, aztán egy napon, mint egy klasszikus vallásos történetben, megtörténik a csoda.
Amikor szeptember 10-én a szindi unitárius templom udvarán az összeszorult torkokból felcsendült a nemzeti ima és rászállt a falut körülvevő kopasz hegyekre, az égen megálljt parancsolt a hazájukért meghalt és kivégzett honvédek vezére.
Csak néztek ránk és nem hittek a szemüknek. Mennyit mentek, körbe-körbe, test nélküli lelkek, mert nem tudták elhinni, hogy Isten végérvényesen ki akarja őket törülni az utódok emlékezetéből. Néztek minket, mint unokát nézi a meghalni készülő nagyszülő, néztek minket, mint akik tudják immár, hogy jó úton járnak az utódok. De itt nem lett vége a csodának. A csoda kiteljesedett és mindenkit elkápráztatott, amikor a hajdan ellenséges katonák serege is megállt a honvédek mellett. Ők is néztek minket. Látták az egymás mellett pihenő lobogókat, látták az egymással megbékélt fejfákat, látták az egymást szépítő virágkoszorúkat.
Valami végtelen békesség szállt a tájra, igen, égi békesség szállt le ránk, ott a szindi templom udvarán.
A honvédő és az ellenséges katonák összeroncsolt teste csendes porladásnak indult a lábunk alatt, s az ég és föld között nyugtalanul menetelő lelkek is hazafelé indultak. Megnézték Szindet, az 1944-es, szeptemberi Szindet, a sikolyoktól terhes paplakot, a vértől locsogó utat és a felforgatott templomudvart. Aztán elindultak hazafelé, Székelyföldtől Szibériáig, Németországtól Havasalföldig – ki-ki a maga hazájába. Búcsút mondtak, és aztán – mint aki minden rábízott feladatot elvégezhetett – elindultak a jó Isten örökkévaló otthonába.
Csodalátni voltunk Szinden, mint a halált is megvető szerelem, a Görög Ilona régi balladájában.
Ahogy a csodát magunkba szívtuk, máris tudtuk, hogy ezt el kell mondani. Valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy végleges vereség nincs, csak ijesztő veszteség. El kell mondani azt, hogy fel tud olvadni a gyűlölet jégpáncélja, ha a hibák és vétkek beismerését mindenki önmagán kezdi el.
Adjuk tovább az életet minél többször – annál kevésbé fogjuk érezni a vereséget. Hajtsunk fejet mások fejfája előtt is, annál kevesebb lesz bennünk a gyűlölet.
Utóirat: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadseregek hetekig feltartóztatták a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezerötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantoltak el.
A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcoltak az útra és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Emlékük legyen áldott!
Vannak olyan küzdelmek, melyeknek végleges veszteség a végük. Van olyan vereség, amely után a rég elporladt hősök több nemzedéke is folytonosan érzi a verést, a szűnni nem akaró ütéseket. Vannak olyan veszteségek, amelyek fölött siralmas évtizedeken át a halál hideg szaga hömpölyög, aztán egy napon, mint egy klasszikus vallásos történetben, megtörténik a csoda.
Amikor szeptember 10-én a szindi unitárius templom udvarán az összeszorult torkokból felcsendült a nemzeti ima és rászállt a falut körülvevő kopasz hegyekre, az égen megálljt parancsolt a hazájukért meghalt és kivégzett honvédek vezére.
Csak néztek ránk és nem hittek a szemüknek. Mennyit mentek, körbe-körbe, test nélküli lelkek, mert nem tudták elhinni, hogy Isten végérvényesen ki akarja őket törülni az utódok emlékezetéből. Néztek minket, mint unokát nézi a meghalni készülő nagyszülő, néztek minket, mint akik tudják immár, hogy jó úton járnak az utódok. De itt nem lett vége a csodának. A csoda kiteljesedett és mindenkit elkápráztatott, amikor a hajdan ellenséges katonák serege is megállt a honvédek mellett. Ők is néztek minket. Látták az egymás mellett pihenő lobogókat, látták az egymással megbékélt fejfákat, látták az egymást szépítő virágkoszorúkat.
Valami végtelen békesség szállt a tájra, igen, égi békesség szállt le ránk, ott a szindi templom udvarán.
A honvédő és az ellenséges katonák összeroncsolt teste csendes porladásnak indult a lábunk alatt, s az ég és föld között nyugtalanul menetelő lelkek is hazafelé indultak. Megnézték Szindet, az 1944-es, szeptemberi Szindet, a sikolyoktól terhes paplakot, a vértől locsogó utat és a felforgatott templomudvart. Aztán elindultak hazafelé, Székelyföldtől Szibériáig, Németországtól Havasalföldig – ki-ki a maga hazájába. Búcsút mondtak, és aztán – mint aki minden rábízott feladatot elvégezhetett – elindultak a jó Isten örökkévaló otthonába.
Csodalátni voltunk Szinden, mint a halált is megvető szerelem, a Görög Ilona régi balladájában.
Ahogy a csodát magunkba szívtuk, máris tudtuk, hogy ezt el kell mondani. Valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy végleges vereség nincs, csak ijesztő veszteség. El kell mondani azt, hogy fel tud olvadni a gyűlölet jégpáncélja, ha a hibák és vétkek beismerését mindenki önmagán kezdi el.
Adjuk tovább az életet minél többször – annál kevésbé fogjuk érezni a vereséget. Hajtsunk fejet mások fejfája előtt is, annál kevesebb lesz bennünk a gyűlölet.
Utóirat: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadseregek hetekig feltartóztatták a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezerötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantoltak el.
A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcoltak az útra és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Emlékük legyen áldott!
2011. szeptember 12., hétfő
Lakatos Sándor: Sebesült angyal
2011. 09. 12. Sebesült angyal Lakatos Sándor
Hugo Simberg festőművész mintegy száz évvel ezelőtt Finnországban festette a Sebesült angyal című olajfestményét. Simberg, mint szimbolista művész hitte, hogy a művészet segítségével láthatóvá tehető az az érzéki világ amiről minden ember tud, mégis olyan nehezen megfogalmazható.
A képen két gyermekarcú fiú látható, amint komoly ábrázattal menetel egy kopár partvidéken és egy fából készült hordágyat visznek, amelyen egy angyal ül. Az angyalnak láthatóan megsérült a szárnya, vérzik és be van kötve a szeme. Az angyal magába roskadva ül a hordágyon. Hosszú, fehér ruhája leér a kopár földre.
A jelképes értelmű képet a művész nem kívánta értelmezni. Kezdetben címet sem adott a festménynek, hadd lásson mindenki azt benne, amit az első benyomás diktál lelke mélyéről. Azt azonban tudjuk, hogy a festményt ihlető helyszín Helsinkiben van, egy parti úton, egy olyan városrészen, ami a festő idejében a nyomorékok telepe és a vak lányok iskolájának környékeként volt ismeretes.
Megdöbbentő gondolat, ahogy ezek a földhözragadt, komor arcú, de mégis egészséges fiúk hordágyon visznek egy sérült, szárnyaszegett angyalt, éppen a Nyomorékok telepe és a Vak lányok iskolája fele igyekezve. Nekem ez a kép azt sugallja, hogy a mindenkori gyermekeknek és fiataloknak ösztönszerűen fontos, hogy a jóság, a gondoskodás, a törődés, a szeretet és a béke angyala menedéket találjon és megmaradjon a holnapnak. Hogy a szárnyaszegett béke és a megvakított igazság gyógyírra leljen, hiszen a holnapot ezek nélkül nem lehet elképzelni.
Azt hiszem, hogy erre az alapvető igazságra nem a túlélés ösztöne kellene rádöbbentse gyermekeinket, hanem nekünk felnőtteknek kell megtanítani ezt nekik. Ez a mindenkori szülők, nagyszülők és nevelők legszentebb küldetése.
Hugo Simberg festőművész mintegy száz évvel ezelőtt Finnországban festette a Sebesült angyal című olajfestményét. Simberg, mint szimbolista művész hitte, hogy a művészet segítségével láthatóvá tehető az az érzéki világ amiről minden ember tud, mégis olyan nehezen megfogalmazható.
A képen két gyermekarcú fiú látható, amint komoly ábrázattal menetel egy kopár partvidéken és egy fából készült hordágyat visznek, amelyen egy angyal ül. Az angyalnak láthatóan megsérült a szárnya, vérzik és be van kötve a szeme. Az angyal magába roskadva ül a hordágyon. Hosszú, fehér ruhája leér a kopár földre.
A jelképes értelmű képet a művész nem kívánta értelmezni. Kezdetben címet sem adott a festménynek, hadd lásson mindenki azt benne, amit az első benyomás diktál lelke mélyéről. Azt azonban tudjuk, hogy a festményt ihlető helyszín Helsinkiben van, egy parti úton, egy olyan városrészen, ami a festő idejében a nyomorékok telepe és a vak lányok iskolájának környékeként volt ismeretes.
Megdöbbentő gondolat, ahogy ezek a földhözragadt, komor arcú, de mégis egészséges fiúk hordágyon visznek egy sérült, szárnyaszegett angyalt, éppen a Nyomorékok telepe és a Vak lányok iskolája fele igyekezve. Nekem ez a kép azt sugallja, hogy a mindenkori gyermekeknek és fiataloknak ösztönszerűen fontos, hogy a jóság, a gondoskodás, a törődés, a szeretet és a béke angyala menedéket találjon és megmaradjon a holnapnak. Hogy a szárnyaszegett béke és a megvakított igazság gyógyírra leljen, hiszen a holnapot ezek nélkül nem lehet elképzelni.
Azt hiszem, hogy erre az alapvető igazságra nem a túlélés ösztöne kellene rádöbbentse gyermekeinket, hanem nekünk felnőtteknek kell megtanítani ezt nekik. Ez a mindenkori szülők, nagyszülők és nevelők legszentebb küldetése.
Dimény József: Az élet törvényei: 4. A megfelelés törvénye
2011. 09. 11. Az élet törvényei: 4. A megfelelés törvénye Dimény József
Az élet törvényeit, vagyis a hét lelki törvényt, nem én állapítottam meg. Brian Tracy tanításai alapján, csupán megértettem, hogy akik ezeket a törvényszerűségeket felismerik és aszerint élnek, azoknak sokkal könnyebb az életük, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak, sikeresebbek. Ezért döntöttem úgy, hogy ezeket az ismereteket megosztom veletek.
Masaru Emotonak van egy érdekes kísérlete a hangvillákkal. Egy teremben különböző frekvenciájú hangvillákat helyezett el. Egy másik készletből elővéve megszólaltatott egyet, és a teremben lévők közül egy hangvilla átvette a hangot, mégpedig az, amelyiknek azonos volt a frekvenciája (Masaru Emoto: A víz üzenetei). Ez a kísérlet bizonyíték arra, amit bölcs egyszerűséggel úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a hasonló a hasonlót vonzza. Isten ezt a világot kerek egésznek teremtette, de a mi emberi gondolkodásunk véges. Neveltetésünktől, tudásunktól értelmi képességünktől függ, hogy mit és mennyit látunk meg a világból. A teljességből az azonos gondolkodású emberek társaságát vonzzuk be. Ha azt mondjuk és gondoljuk, hogy a világban nagy a szegénység, bárhol járunk, ezt fogjuk meglátni. Ha azt gondoljuk, hogy a világban olyan emberek élnek, akik felelősséget vállalnak az életükért és tesznek azért, hogy jobb legyen, ezekre az emberekre bukkanunk rá. Ez a törvény a felelősségről és az elvárásokról is szól. Hányszor próbálunk úgy élni, hogy embertársaink elvárásainak megfeleljünk!
Jézus ezt a törvényt így fogalmazza meg: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek” (Mt7,7) Amit kérünk az fogjuk megkapni, ha jót kérünk, jót kapunk, ha nehézséget, akkor azt. Amit keresünk, azt fogunk találni, ha kifogást keresünk, azt találunk, ha megoldást, akkor azt. Amilyen ajtón zörgetünk, olyan fog megnyittatni. Ez a megfelelés vagy egybecsengés törvénye.
Kívánok mindannyiotoknak minél tudatosabban megélt napokat.
Az élet törvényeit, vagyis a hét lelki törvényt, nem én állapítottam meg. Brian Tracy tanításai alapján, csupán megértettem, hogy akik ezeket a törvényszerűségeket felismerik és aszerint élnek, azoknak sokkal könnyebb az életük, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak, sikeresebbek. Ezért döntöttem úgy, hogy ezeket az ismereteket megosztom veletek.
Masaru Emotonak van egy érdekes kísérlete a hangvillákkal. Egy teremben különböző frekvenciájú hangvillákat helyezett el. Egy másik készletből elővéve megszólaltatott egyet, és a teremben lévők közül egy hangvilla átvette a hangot, mégpedig az, amelyiknek azonos volt a frekvenciája (Masaru Emoto: A víz üzenetei). Ez a kísérlet bizonyíték arra, amit bölcs egyszerűséggel úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a hasonló a hasonlót vonzza. Isten ezt a világot kerek egésznek teremtette, de a mi emberi gondolkodásunk véges. Neveltetésünktől, tudásunktól értelmi képességünktől függ, hogy mit és mennyit látunk meg a világból. A teljességből az azonos gondolkodású emberek társaságát vonzzuk be. Ha azt mondjuk és gondoljuk, hogy a világban nagy a szegénység, bárhol járunk, ezt fogjuk meglátni. Ha azt gondoljuk, hogy a világban olyan emberek élnek, akik felelősséget vállalnak az életükért és tesznek azért, hogy jobb legyen, ezekre az emberekre bukkanunk rá. Ez a törvény a felelősségről és az elvárásokról is szól. Hányszor próbálunk úgy élni, hogy embertársaink elvárásainak megfeleljünk!
Jézus ezt a törvényt így fogalmazza meg: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek” (Mt7,7) Amit kérünk az fogjuk megkapni, ha jót kérünk, jót kapunk, ha nehézséget, akkor azt. Amit keresünk, azt fogunk találni, ha kifogást keresünk, azt találunk, ha megoldást, akkor azt. Amilyen ajtón zörgetünk, olyan fog megnyittatni. Ez a megfelelés vagy egybecsengés törvénye.
Kívánok mindannyiotoknak minél tudatosabban megélt napokat.
2011. szeptember 11., vasárnap
Székely Kinga Réka: Változatlan újjászületés
2011. 09. 09. Változatlan újjászületés Székely Kinga Réka
Tört aranyként sárgállnak a lehullott levelek a zöld füvön. Reggelenként köd szitál az erdőben és a falu felett. A gólyák és a fecskék útrakeltek, az ősz megérkezett. A learatott gabona kiszáradt már, a hagyma fonásra vár, a pityóka a pincébe vándorolt, és a finom gyümölcsízek kisebb nagyobb üvegekben kuksolnak a kamrák polcain.
Csinosítják az iskolát és az óvodát, a tanárok és a szülők továbbgondolják befejezetlen gondolataikat a nevelés és a műveltség változatairól.
Lehet, hogy visszatér a szóbeliség kora. A szájról szájra, tévéről tévére terjedő hagyományozás módszere. Lehet, hogy ez a néhány ezer év írásbeliség elég volt ahhoz, hogy újra visszatérjünk a szóbeliséghez, az írás és a rovás mellőzésével. Én már nagyon várom ezt az új hajnalt, mert abban reménykedek, hogy az új szóbeliséggel új teremtéstörténetek fognak megszületni, és végre én is elmondhatom, hogyan teremtette Isten a világot és az embert anélkül, hogy valaki másnak a mítoszát, a hitét megkérdőjelezném, avagy megtagadnám.
Az én teremtéstörténetem szerint természetesen az örökkévaló Isten irányítana mindent, de nem engedné megszületni az emberekben a torz érzéseket. Ha valaki csak megkérdőjelezné az igaz szerelmet, az odaadó szülői szeretetet, a tisztelet és méltóságteljes emberi viszonyulást, a jó Isten visszaküldené őt az indulás helyére, amint a dughagymát visszaültetjük az ágyásba, amikor az nem került elég mélyen a földbe.
Újjászületésre volna rendelve mindenki aki az irigy, féltékeny, habzsoló, kéjsóvár és kizsákmányoló úton el akarna indulni. Mindig újra kellene kezdje a napját mindaddig, amíg rá nem találna az emberi létezés szépen megfogalmazott kockakő útjára.
Nos, megint azon kapom magam, hogy rendet akarok rakni. Hogy nem tetszik eléggé a világ, az emberek haladási iránya, hogy kifogásolom azokat a léthelyzeteket és életviteleket, amelyek szerintem szembeszegülnek a jó Isten akaratával.
Megint azon kapom magam, hogy nem értem, miért válasszák az emberek a rosszat, ha tudják, hogy mi a jó?!
Belém villan a múlt heti temetői sétám. A temetődomb felőli első sorokban többségében azok nyugszanak, akiknek én végeztem a temetési szertartást, és akik nem is olyan rég a helyi közösség meghatározó egyénei voltak. Már előre elkészített sírkeretek és sírkövek, vagy csak félig kész síremlékek alatt porladnak azok, akik e világ teremtéséről oly sokat tanultak, és akik maguk is megalkották saját teremtéstörténeteiket. Hittek a jóban, a tisztában, az igazban és kerülték, amennyire tudták, a rosszat, a tisztátalant és a hamisat.
Keresték, megalkották, viszonozták a szeretetet, ám néha megfosztották önmagukat és megfosztottak másokat is ettől a teremtő érzéstől.
A végkövetkeztetés egyszerű: minél apadóbb bennem a szeretet, annál nagyobb a vágy, hogy újrateremtessem a világot. Minél növekvőbb bennem a szeretet, annál könnyebben elfogadom az engem körülvevő, engem eltartó és megtartó világot.
Jó dolog, hogy csinosítják az óvodákat és az iskolákat. A gyermekek és a szülők folyamatosan újra kell tanulják teremtettetésüket. Hasonlatosan a gólyák és a fecskék vándorlásához és az évszakok egymásutániságához: a tanulást, a létezés megértését és megszeretését mindig újra kell kezdeni, avagy tovább kell folytatni.
Az őszi csupasz ágak és a lombtalan fák árvaságát az illatos kamrák ellensúlyozzák.
Tört aranyként sárgállnak a lehullott levelek a zöld füvön. Reggelenként köd szitál az erdőben és a falu felett. A gólyák és a fecskék útrakeltek, az ősz megérkezett. A learatott gabona kiszáradt már, a hagyma fonásra vár, a pityóka a pincébe vándorolt, és a finom gyümölcsízek kisebb nagyobb üvegekben kuksolnak a kamrák polcain.
Csinosítják az iskolát és az óvodát, a tanárok és a szülők továbbgondolják befejezetlen gondolataikat a nevelés és a műveltség változatairól.
Lehet, hogy visszatér a szóbeliség kora. A szájról szájra, tévéről tévére terjedő hagyományozás módszere. Lehet, hogy ez a néhány ezer év írásbeliség elég volt ahhoz, hogy újra visszatérjünk a szóbeliséghez, az írás és a rovás mellőzésével. Én már nagyon várom ezt az új hajnalt, mert abban reménykedek, hogy az új szóbeliséggel új teremtéstörténetek fognak megszületni, és végre én is elmondhatom, hogyan teremtette Isten a világot és az embert anélkül, hogy valaki másnak a mítoszát, a hitét megkérdőjelezném, avagy megtagadnám.
Az én teremtéstörténetem szerint természetesen az örökkévaló Isten irányítana mindent, de nem engedné megszületni az emberekben a torz érzéseket. Ha valaki csak megkérdőjelezné az igaz szerelmet, az odaadó szülői szeretetet, a tisztelet és méltóságteljes emberi viszonyulást, a jó Isten visszaküldené őt az indulás helyére, amint a dughagymát visszaültetjük az ágyásba, amikor az nem került elég mélyen a földbe.
Újjászületésre volna rendelve mindenki aki az irigy, féltékeny, habzsoló, kéjsóvár és kizsákmányoló úton el akarna indulni. Mindig újra kellene kezdje a napját mindaddig, amíg rá nem találna az emberi létezés szépen megfogalmazott kockakő útjára.
Nos, megint azon kapom magam, hogy rendet akarok rakni. Hogy nem tetszik eléggé a világ, az emberek haladási iránya, hogy kifogásolom azokat a léthelyzeteket és életviteleket, amelyek szerintem szembeszegülnek a jó Isten akaratával.
Megint azon kapom magam, hogy nem értem, miért válasszák az emberek a rosszat, ha tudják, hogy mi a jó?!
Belém villan a múlt heti temetői sétám. A temetődomb felőli első sorokban többségében azok nyugszanak, akiknek én végeztem a temetési szertartást, és akik nem is olyan rég a helyi közösség meghatározó egyénei voltak. Már előre elkészített sírkeretek és sírkövek, vagy csak félig kész síremlékek alatt porladnak azok, akik e világ teremtéséről oly sokat tanultak, és akik maguk is megalkották saját teremtéstörténeteiket. Hittek a jóban, a tisztában, az igazban és kerülték, amennyire tudták, a rosszat, a tisztátalant és a hamisat.
Keresték, megalkották, viszonozták a szeretetet, ám néha megfosztották önmagukat és megfosztottak másokat is ettől a teremtő érzéstől.
A végkövetkeztetés egyszerű: minél apadóbb bennem a szeretet, annál nagyobb a vágy, hogy újrateremtessem a világot. Minél növekvőbb bennem a szeretet, annál könnyebben elfogadom az engem körülvevő, engem eltartó és megtartó világot.
Jó dolog, hogy csinosítják az óvodákat és az iskolákat. A gyermekek és a szülők folyamatosan újra kell tanulják teremtettetésüket. Hasonlatosan a gólyák és a fecskék vándorlásához és az évszakok egymásutániságához: a tanulást, a létezés megértését és megszeretését mindig újra kell kezdeni, avagy tovább kell folytatni.
Az őszi csupasz ágak és a lombtalan fák árvaságát az illatos kamrák ellensúlyozzák.
Máthé Sándor: Kelet és nyugat között
2011. 09. 08. Kelet és nyugat között Máthé Sándor
Augusztus 20-án Magyarországon, Abaújszántón magyar állampolgári esküt tettem. Nem öncélúan, valamilyen előnyökre gondolva. Az őseim iránti tisztelet vitt oda. Nem vagyok magyarabb, mint voltam. Többnek, felsőbbrendűnek sem érzem magam, de van valami, ott bent a lélek mélyén, ami azt mondatja velem: jó magyarnak lenni. Ezt nem a mostanában divatos politikai szóhasználatból kölcsönzöm. Én valóban így érzem, mindig is ezt éreztem. Tulajdonképpen eddig terjed a magyarságom, magyarkodásom.
Közben, már itthon hallom, olvasom a magyar politikusok nyilatkozatait: nemzeti egységről, különleges magyar külpolitikáról, és nem tudom miként is fogadjam. Talán ez a kételkedés késztetett arra, hogy újdonsült magyar állampolgárként megfogalmazzam gondolataimat.
Valahányszor nyugati látogatási célokból átlépem a határokat, mindig eszembe jutott, hogy vajon hol van nyugat és kelet határa? Vannak, akik azt tartják, hogy ez az Enns folyó. Hogy miért éppen az Enns folyó Felső-Ausztriában? Még osztráktól is lehet ilyent hallani, hogy itt kezdődik a valódi Nyugat. Az Ennstől keletebbre Ausztria is más. Keletebbi. Akárhogy is van: ez a mi évezredes életterünk. S nem csak a miénk.
Jelenleg a Nyugat határa egyre keletebbre tolódik. Új világ van születőben, s a kérdés az, hogy mi, magyarok megint a rossz oldalra kerülünk-e, mint jó ideje mindig? (Szaniszló Ferenc)
Nincs szándékomban jóslásokba bocsátkozni, de félénken megjegyezem: nemzetünk jövőkép nélkül hányódik nyugat és kelet között. Az biztos, hogy mostani szövetségeseinktől sem remélhetjük az összmagyarság céljainak megvalósulását.
Azt hiszem, hogy ebben a kontextusban ma is érthető a Szent István korabeli dilemma: nyugat vagy kelet? Melyik jelenti számunkra a jövőt? Istvánnak akkor igaza volt: a kereszténység, a nyugat jelentette a megmaradást. Nekem ma kétségeim vannak a nyugati hatalmakat illetően, túl sokszor becsaptak, túl sokszor hagytak magunkra. Ennek ellenére nekünk itt kell megmaradnunk, hiszen annyi áldozat árán megszerzett örökünket nem vihetjük magunkkal keletre.
A kérdés az, hogy vajon életre kelthetjük-e azt a keleti őserőt, mely hitem szerint ott van bennünk, génjeinkben? Ez az őserő újíthat, erősíthet meg! S akkor nem őrlődünk tovább nyugat és kelet nagyhatalmai között, s hiszem, hogy élni fog még nemzet e hazán! Hogy meddig, az tőlünk is függ.
Augusztus 20-án Magyarországon, Abaújszántón magyar állampolgári esküt tettem. Nem öncélúan, valamilyen előnyökre gondolva. Az őseim iránti tisztelet vitt oda. Nem vagyok magyarabb, mint voltam. Többnek, felsőbbrendűnek sem érzem magam, de van valami, ott bent a lélek mélyén, ami azt mondatja velem: jó magyarnak lenni. Ezt nem a mostanában divatos politikai szóhasználatból kölcsönzöm. Én valóban így érzem, mindig is ezt éreztem. Tulajdonképpen eddig terjed a magyarságom, magyarkodásom.
Közben, már itthon hallom, olvasom a magyar politikusok nyilatkozatait: nemzeti egységről, különleges magyar külpolitikáról, és nem tudom miként is fogadjam. Talán ez a kételkedés késztetett arra, hogy újdonsült magyar állampolgárként megfogalmazzam gondolataimat.
Valahányszor nyugati látogatási célokból átlépem a határokat, mindig eszembe jutott, hogy vajon hol van nyugat és kelet határa? Vannak, akik azt tartják, hogy ez az Enns folyó. Hogy miért éppen az Enns folyó Felső-Ausztriában? Még osztráktól is lehet ilyent hallani, hogy itt kezdődik a valódi Nyugat. Az Ennstől keletebbre Ausztria is más. Keletebbi. Akárhogy is van: ez a mi évezredes életterünk. S nem csak a miénk.
Jelenleg a Nyugat határa egyre keletebbre tolódik. Új világ van születőben, s a kérdés az, hogy mi, magyarok megint a rossz oldalra kerülünk-e, mint jó ideje mindig? (Szaniszló Ferenc)
Nincs szándékomban jóslásokba bocsátkozni, de félénken megjegyezem: nemzetünk jövőkép nélkül hányódik nyugat és kelet között. Az biztos, hogy mostani szövetségeseinktől sem remélhetjük az összmagyarság céljainak megvalósulását.
Azt hiszem, hogy ebben a kontextusban ma is érthető a Szent István korabeli dilemma: nyugat vagy kelet? Melyik jelenti számunkra a jövőt? Istvánnak akkor igaza volt: a kereszténység, a nyugat jelentette a megmaradást. Nekem ma kétségeim vannak a nyugati hatalmakat illetően, túl sokszor becsaptak, túl sokszor hagytak magunkra. Ennek ellenére nekünk itt kell megmaradnunk, hiszen annyi áldozat árán megszerzett örökünket nem vihetjük magunkkal keletre.
A kérdés az, hogy vajon életre kelthetjük-e azt a keleti őserőt, mely hitem szerint ott van bennünk, génjeinkben? Ez az őserő újíthat, erősíthet meg! S akkor nem őrlődünk tovább nyugat és kelet nagyhatalmai között, s hiszem, hogy élni fog még nemzet e hazán! Hogy meddig, az tőlünk is függ.
2011. szeptember 7., szerda
Székely Kinga Réka: Utazás önmagunk felé
2011. 09. 07. Utazás önmagunk felé Székely Kinga Réka
Ha még egyszer Amerikába mész, vigyél el minket is – mondja hatéves kislányunk. Jó, mondom én, s mentségemre felhozom, hogy biza a repülőgépjegy árak nagyon magasak, és bár hajóval is lehetne menni, mi mégsem hajókázhatunk, mert annyi pénzünk, hogy egy luxushajó-jegyet megvegyünk nem is volt, és nem is lesz soha. Csabika szerint, aki nyolc éves, teleportálhatnánk magunkat, az nem kerülne pénzbe. És ne mondjam, hogy a teleportálás lehetetlen, mert amikor azt kérdezte tőlem, hogy mi az a lélek, amiről annyit prédikálok a templomban, akkor azt válaszoltam, hogy olyan erő, ami láthatatlan, de mégis van. Tehát ha van lélek, akkor van teleportálás is. Nagyobbik fiúnk szerint vagy lottózzunk, vagy hagyjuk apát dolgozni, hogy legyen pénzünk. Ekkor jön a mentő ötlet a legkisebbiktől, aki négy éves lesz őszi hálaadáskor, hogy menjünk repülőszőnyeggel. Hatalmas hahótázás söpri el a jóindulatú javaslatot. Méghogy repülőszőnyeg?! Az lehetetlen, lepotyogunk róla, bele az Atlanti Óceánba, és megesznek a cápák, lenyelnek a bálnák. Különben is az csak mese az Ezeregyéjszaka legszebb meséiből. A legkisebbik sírni kezd. Vigasztalni próbálom, mondván csak azért nem mehetünk repülőszőnyeggel, mert nem vagyunk arabok. Arabnak kell lenni ahhoz, hogy repülhessünk a szőnyeggel. Ettől megnyugszik.
Nekem pedig eszembe jut a magyarországi kirándulásunk, mely a családdal együtt az első volt. A gyerkőcök le voltak nyűgözve attól a ténytől, hogy ott mindenki magyarul beszél. Ők maguk is szerettek volna kitűnni valamivel, ezért mintegy titkos társaság tagjai nyomatékkal ismételték mindenkinek akihez hozzáférhettek, hogy ők nem laknak Magyarországon, de ők is magyarok. Beszélnek magyarul, értik ennek a másik országnak a nyelvét.
Egy kicsit ijesztőnek és szórakoztatónak tartom, amint az emberek megpróbálják önmagukat meghatározni. Mély csodálattal, de ugyanakkor rettegéssel vizsgálom azokat, akik meg szeretnék már találni igazi útjukat, igazi énüket. Akiknek nem elég a repülő, hanem varázsszőnyeget szeretnének, de csakis önmaguknak.
Az emberek keresik saját életösvényüket: poziciójukat a társadalomban, helyüket a közösségben, tulajdonságaiknak sajátos jegyeit az öltözködésben, kiválóságukat a lelkiség és a belső értékek felsorakoztatásában. Vannak, akik a repülőzést, a hajózást szeretik, a közösségi élményt. Vannak, akik egyedül akarnak járni.
Szerintem a vallásos hit nem a varázsszőnyegeseké. Az igaz vallás az élet iránti alázatra tanít, a mindenkiben létező hasonló emberi vágyak és igények felismerésére, és a kölcsönös elfogadásra. Aki a világ fölé helyezi önmagát, aki elhiszi, hogy minden erő az ő kezében van, aki a kizárólagosságot hirdeti, az csak kereső. A lényegében vallásos ember benne van a világban, érzi és tapasztalja a lét és a nemlét összefüggéseit, és életútját akadálymentesen tudja hozzákapcsolni környezete útjaihoz.
Egyszer csak elrepülünk családostól is Amerikába. Remélhetőleg akkor is tudni fogjuk, hogy hálával tartozunk mindenkinek, aki a repülést meghonosította, hogy életünk nemcsak a mi kezünkben van, és hogy önmagunk megtalálása nem kell feltételezze mások kipusztulását.
Ha még egyszer Amerikába mész, vigyél el minket is – mondja hatéves kislányunk. Jó, mondom én, s mentségemre felhozom, hogy biza a repülőgépjegy árak nagyon magasak, és bár hajóval is lehetne menni, mi mégsem hajókázhatunk, mert annyi pénzünk, hogy egy luxushajó-jegyet megvegyünk nem is volt, és nem is lesz soha. Csabika szerint, aki nyolc éves, teleportálhatnánk magunkat, az nem kerülne pénzbe. És ne mondjam, hogy a teleportálás lehetetlen, mert amikor azt kérdezte tőlem, hogy mi az a lélek, amiről annyit prédikálok a templomban, akkor azt válaszoltam, hogy olyan erő, ami láthatatlan, de mégis van. Tehát ha van lélek, akkor van teleportálás is. Nagyobbik fiúnk szerint vagy lottózzunk, vagy hagyjuk apát dolgozni, hogy legyen pénzünk. Ekkor jön a mentő ötlet a legkisebbiktől, aki négy éves lesz őszi hálaadáskor, hogy menjünk repülőszőnyeggel. Hatalmas hahótázás söpri el a jóindulatú javaslatot. Méghogy repülőszőnyeg?! Az lehetetlen, lepotyogunk róla, bele az Atlanti Óceánba, és megesznek a cápák, lenyelnek a bálnák. Különben is az csak mese az Ezeregyéjszaka legszebb meséiből. A legkisebbik sírni kezd. Vigasztalni próbálom, mondván csak azért nem mehetünk repülőszőnyeggel, mert nem vagyunk arabok. Arabnak kell lenni ahhoz, hogy repülhessünk a szőnyeggel. Ettől megnyugszik.
Nekem pedig eszembe jut a magyarországi kirándulásunk, mely a családdal együtt az első volt. A gyerkőcök le voltak nyűgözve attól a ténytől, hogy ott mindenki magyarul beszél. Ők maguk is szerettek volna kitűnni valamivel, ezért mintegy titkos társaság tagjai nyomatékkal ismételték mindenkinek akihez hozzáférhettek, hogy ők nem laknak Magyarországon, de ők is magyarok. Beszélnek magyarul, értik ennek a másik országnak a nyelvét.
Egy kicsit ijesztőnek és szórakoztatónak tartom, amint az emberek megpróbálják önmagukat meghatározni. Mély csodálattal, de ugyanakkor rettegéssel vizsgálom azokat, akik meg szeretnék már találni igazi útjukat, igazi énüket. Akiknek nem elég a repülő, hanem varázsszőnyeget szeretnének, de csakis önmaguknak.
Az emberek keresik saját életösvényüket: poziciójukat a társadalomban, helyüket a közösségben, tulajdonságaiknak sajátos jegyeit az öltözködésben, kiválóságukat a lelkiség és a belső értékek felsorakoztatásában. Vannak, akik a repülőzést, a hajózást szeretik, a közösségi élményt. Vannak, akik egyedül akarnak járni.
Szerintem a vallásos hit nem a varázsszőnyegeseké. Az igaz vallás az élet iránti alázatra tanít, a mindenkiben létező hasonló emberi vágyak és igények felismerésére, és a kölcsönös elfogadásra. Aki a világ fölé helyezi önmagát, aki elhiszi, hogy minden erő az ő kezében van, aki a kizárólagosságot hirdeti, az csak kereső. A lényegében vallásos ember benne van a világban, érzi és tapasztalja a lét és a nemlét összefüggéseit, és életútját akadálymentesen tudja hozzákapcsolni környezete útjaihoz.
Egyszer csak elrepülünk családostól is Amerikába. Remélhetőleg akkor is tudni fogjuk, hogy hálával tartozunk mindenkinek, aki a repülést meghonosította, hogy életünk nemcsak a mi kezünkben van, és hogy önmagunk megtalálása nem kell feltételezze mások kipusztulását.
Csécs Márton Lőrinc: Horoszkóp
2011. 09. 06. Horoszkóp Csécs Márton Lőrinc
Rendkívüli nap a mai, hiszen olyan csillagászati eseményre, mint a mai, csak minden 86400-ik másodpercben kerül sor: a csillagjegyek egy hullámhosszon vannak, és éppen emiatt mindenik csillagjegyre egy és ugyanazon előrejelzés igaz. Mindegy, hogy kos vagy, mérleg, rák vagy szűz, nyilas, vízöntő, oroszlán, hal, bika, iker, skorpió, bak. Ma egyformán érvényes mindenkire minden.
A mai nap az a nap, amikor végre kacagni fogsz, de úgy, hogy majd megfájdul a hasad bele, és kicsírázik még így ősszel is a lelked. Ma legyőzöd a hét-, vagy éppen többfejű életedre törő sárkányokat. Ma az a nap, amikor nem vársz, hanem elindulsz. Ma megértesz és megbocsátasz. Elfogadsz és odafigyelsz arra is, hogy a melletted élőnek mire van szüksége. Ma nem a te igazadat kutatod, hanem a helyes megoldást keresed. Ma természeted, mint a víz, nem mint a szikla. Ma a finom falatot tudatosan, hálával rágod meg. Feladataiddal a mai nap szembe nézel, szégyeneiddel megbarátkozol, gyengeségeidet beismerve erősséggé alakítod. Ma felégeted a magányodba vezető hídjaidat. Ma megérted, hogy pénz csak akkor jön a házhoz, hogyha megdolgozol érte, és akkor is csak keservesen. Ma az a nap, amikor nem csak akarsz, hanem teszel is érte. Ma felfogod, hogy a sült galamb repülni csak akkor tud, ha röpítik. Ma odahallgatsz, és odafigyelsz. Beleéled magad és segítséget elfogadóan segítesz. Beszélgetsz. Ma az általánosságokban is meglátod az egyedit, a csöpögősben is a fontosat. Simogatsz, és szorítasz. Ma belövöd a büntetőt, mert tudod, hogy képes vagy rá.
És ma megelégedett boldog lélekkel alszol el, mert olyan napod volt, amire székében hátradőlve örömtől ragyogó szemmel az Isten is azt mondja: Na, e’ má’ igen. Erről van szó!
Csupán egy a feltétel: a lehetőségeket kihasználva az akarásból legalább mozdulat kell legyen. Ennyi. Szép napot!
Rendkívüli nap a mai, hiszen olyan csillagászati eseményre, mint a mai, csak minden 86400-ik másodpercben kerül sor: a csillagjegyek egy hullámhosszon vannak, és éppen emiatt mindenik csillagjegyre egy és ugyanazon előrejelzés igaz. Mindegy, hogy kos vagy, mérleg, rák vagy szűz, nyilas, vízöntő, oroszlán, hal, bika, iker, skorpió, bak. Ma egyformán érvényes mindenkire minden.
A mai nap az a nap, amikor végre kacagni fogsz, de úgy, hogy majd megfájdul a hasad bele, és kicsírázik még így ősszel is a lelked. Ma legyőzöd a hét-, vagy éppen többfejű életedre törő sárkányokat. Ma az a nap, amikor nem vársz, hanem elindulsz. Ma megértesz és megbocsátasz. Elfogadsz és odafigyelsz arra is, hogy a melletted élőnek mire van szüksége. Ma nem a te igazadat kutatod, hanem a helyes megoldást keresed. Ma természeted, mint a víz, nem mint a szikla. Ma a finom falatot tudatosan, hálával rágod meg. Feladataiddal a mai nap szembe nézel, szégyeneiddel megbarátkozol, gyengeségeidet beismerve erősséggé alakítod. Ma felégeted a magányodba vezető hídjaidat. Ma megérted, hogy pénz csak akkor jön a házhoz, hogyha megdolgozol érte, és akkor is csak keservesen. Ma az a nap, amikor nem csak akarsz, hanem teszel is érte. Ma felfogod, hogy a sült galamb repülni csak akkor tud, ha röpítik. Ma odahallgatsz, és odafigyelsz. Beleéled magad és segítséget elfogadóan segítesz. Beszélgetsz. Ma az általánosságokban is meglátod az egyedit, a csöpögősben is a fontosat. Simogatsz, és szorítasz. Ma belövöd a büntetőt, mert tudod, hogy képes vagy rá.
És ma megelégedett boldog lélekkel alszol el, mert olyan napod volt, amire székében hátradőlve örömtől ragyogó szemmel az Isten is azt mondja: Na, e’ má’ igen. Erről van szó!
Csupán egy a feltétel: a lehetőségeket kihasználva az akarásból legalább mozdulat kell legyen. Ennyi. Szép napot!
2011. szeptember 5., hétfő
Rácz Norbert: R.N. első levelének második fejezete a nagyra becsült Timóteushoz
2011. 09. 05. R.N. első levelének második fejezete a nagyra becsült Timóteushoz Rácz Norbert
Kedves és mélyen tisztelt Timóteusom!
Korábbi levelemben megkíséreltem néhány támpontot adni neked, a tőlem korban oly távol levőnek, aki mégis annyira közel vagy hozzám gondolatban és elvekben. Látod, kedves Timóteus, e földi világ mit sem változott, mióta te és a nagyra becsült Saul lépkedtetek ez árnyvilágban.
Ugyanúgy fecsegi tovább e világ megannyi áltanítója a maga mondanivalóját megfeledkezve arról, amit évezredek óta te, meg mestered, meg megannyi más ember oly ékesen és egyértelműen cáfoltatok. Ezen áltanítók mindegyike abban ékeskedik, hogy az igazság egyedüli és megcáfolhatatlan őrévé kiáltja ki magát, illetve megfékezhetetlen dühvel küzd azok ellen, akik néha alázatosan véleményt, esetleg bírálatot fogalmaznak meg velük szemben. Bizony, ezek az emberek nem ismerik az alázatosság mennyei erényét, s bár gyakran papolnak róla, szócséplésük csupán alkalom arra, hogy szavaik mögül kitűnjék eget ostromló gőgjük, amely oly mértékben vakítja meg őket, hogy nemcsak az ellenséget, hanem gyakran leghűbb követőiket is felemésztik az általuk megvallott igazság érdekében folytatott harcban.
Látod, e világ tévtanítói ezer meg ezer jelmezben lépnek létünk színpadjára, de könnyen felismerhető a maskara mögötti fenevad, aki birtokolni, tépni, uralkodni akar. Éppen ezért én csak úgy, a magam okulása végett (hiszen téged nem tudnálak, nem is akarnálak tanítani), idézem fel a mi Pálunk arany szavait, melyekkel a hit és a jó lelkiismeret iránytűjét ajánlja neked a viharos léttengerben. Ezáltal buzdítást nyerek magam is arra, hogy a nemes harcot, mit egy másfajta és magasztos, de sohasem lezárt, hanem az új felfedezés lehetőségével kecsegtető igazság érdekében küzdesz, megéljem. Mélyen tisztelt sorstársam, magam is e kettővel felfegyverkezve, hályogos szemeimmel e kettőre összpontosítva lépek a világ arénájába, keresve itt is a jó és helyes irányt, melyen embernek lépkedni egyedül érdemes.
Kedves és mélyen tisztelt Timóteusom!
Korábbi levelemben megkíséreltem néhány támpontot adni neked, a tőlem korban oly távol levőnek, aki mégis annyira közel vagy hozzám gondolatban és elvekben. Látod, kedves Timóteus, e földi világ mit sem változott, mióta te és a nagyra becsült Saul lépkedtetek ez árnyvilágban.
Ugyanúgy fecsegi tovább e világ megannyi áltanítója a maga mondanivalóját megfeledkezve arról, amit évezredek óta te, meg mestered, meg megannyi más ember oly ékesen és egyértelműen cáfoltatok. Ezen áltanítók mindegyike abban ékeskedik, hogy az igazság egyedüli és megcáfolhatatlan őrévé kiáltja ki magát, illetve megfékezhetetlen dühvel küzd azok ellen, akik néha alázatosan véleményt, esetleg bírálatot fogalmaznak meg velük szemben. Bizony, ezek az emberek nem ismerik az alázatosság mennyei erényét, s bár gyakran papolnak róla, szócséplésük csupán alkalom arra, hogy szavaik mögül kitűnjék eget ostromló gőgjük, amely oly mértékben vakítja meg őket, hogy nemcsak az ellenséget, hanem gyakran leghűbb követőiket is felemésztik az általuk megvallott igazság érdekében folytatott harcban.
Látod, e világ tévtanítói ezer meg ezer jelmezben lépnek létünk színpadjára, de könnyen felismerhető a maskara mögötti fenevad, aki birtokolni, tépni, uralkodni akar. Éppen ezért én csak úgy, a magam okulása végett (hiszen téged nem tudnálak, nem is akarnálak tanítani), idézem fel a mi Pálunk arany szavait, melyekkel a hit és a jó lelkiismeret iránytűjét ajánlja neked a viharos léttengerben. Ezáltal buzdítást nyerek magam is arra, hogy a nemes harcot, mit egy másfajta és magasztos, de sohasem lezárt, hanem az új felfedezés lehetőségével kecsegtető igazság érdekében küzdesz, megéljem. Mélyen tisztelt sorstársam, magam is e kettővel felfegyverkezve, hályogos szemeimmel e kettőre összpontosítva lépek a világ arénájába, keresve itt is a jó és helyes irányt, melyen embernek lépkedni egyedül érdemes.
Sándor Szilárd: Gedeon és Midján
2011. 09. 01 Gedeon és Midján Sándor Szilárd
„Ha elnyertem jóindulatodat add valami jelét annak, hogy valóban te beszélsz velem!” (Bír.6,17)
Csűrnek földjén szalma száll, de földön marad a mag.
Őszi felhőket csépel e vers: mi tavasztól megmaradt.
Szemedbe fújja illatos füstjét ,
Baál oltárának aranyát s ezüstjét.
Sorsnak ormán Midján áll, de hajnal hasad hamar:
Ékszer-függőket éget e vers. Kis aranyló pénzdarab
Olvadó edényén baálos bálja:
Szomjas katonák térdelő tánca.
Jóindulatnak jele dolgos tenyeredben,
Morzsáját süti kovásztalan kenyeredbe.
Gedeon ereje szívedben lüktet,
szent fa hasábján lángolón sürget.
Harmatos gyapjúfürt száraz hajnal pírján,
Árpakenyér gurul előörsök sírján.
Cserépfazék törmelékek fáklyás kürtölése,
Bálványos fegyverek ölelkezése.
Te vagy szent Gedeon és te vagy a gazdag Midján,
Állsz velem szemben sorsunknak bálvány-hídján.
Szemembe fújja füstöd illatát,
Baál oltárának ezüstjét s aranyát,
Jóindulatot kereső bizonyosság jelét,
– s én veled együtt védem háromszáz jelenét.
Tudni akarjuk, hogy valóban Te beszélsz velünk
Kételyek vérző sebével tovább nem léphetünk!
„Ha elnyertem jóindulatodat add valami jelét annak, hogy valóban te beszélsz velem!” (Bír.6,17)
Csűrnek földjén szalma száll, de földön marad a mag.
Őszi felhőket csépel e vers: mi tavasztól megmaradt.
Szemedbe fújja illatos füstjét ,
Baál oltárának aranyát s ezüstjét.
Sorsnak ormán Midján áll, de hajnal hasad hamar:
Ékszer-függőket éget e vers. Kis aranyló pénzdarab
Olvadó edényén baálos bálja:
Szomjas katonák térdelő tánca.
Jóindulatnak jele dolgos tenyeredben,
Morzsáját süti kovásztalan kenyeredbe.
Gedeon ereje szívedben lüktet,
szent fa hasábján lángolón sürget.
Harmatos gyapjúfürt száraz hajnal pírján,
Árpakenyér gurul előörsök sírján.
Cserépfazék törmelékek fáklyás kürtölése,
Bálványos fegyverek ölelkezése.
Te vagy szent Gedeon és te vagy a gazdag Midján,
Állsz velem szemben sorsunknak bálvány-hídján.
Szemembe fújja füstöd illatát,
Baál oltárának ezüstjét s aranyát,
Jóindulatot kereső bizonyosság jelét,
– s én veled együtt védem háromszáz jelenét.
Tudni akarjuk, hogy valóban Te beszélsz velünk
Kételyek vérző sebével tovább nem léphetünk!
2011. szeptember 1., csütörtök
Szabó Előd: Szárnyalás
2011. 08. 31. Szárnyalás Szabó Előd
Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Merre tartunk? Tesszük fel életünkkel, létünkkel kapcsolatos nagy kérdéseinket akkor, amikor egy szent pillanat elfeledteti velünk a mindennapi apró gondokat. Ma e kérdés megválaszolásához az özönvíz ősi történetére figyeljünk.
Noé bárkája tulajdonképpen Isten bárkája, hiszen az építés szándéka Istentől származott. A bárka ablakán galamb röppen ki a világba. A galamb a mi lelkünk. Járja útját, keresi az állandó fészek lehetőségét, de végül vissza kell térjen a bárkához, mert elfárad, mert nincs hol végleg megvesse lábát. Szájában olajfa ága. Mi is kiröppenünk a világba, járjuk útainkat. Keressük a fészket, az állandóságot: fát ültetünk, házat építünk, családot alapítunk. Ám, be kell lássuk, hogy mindezek ellenére egyszer vissza kell térjünk a bárkához. Az olajfaágak pedig azok az örömök, szépségek, melyek az életet minden küzködés ellenére varázslatossá teszik.
Tragikuma létünknek: mindent azért teszünk, hogy az időt megállítsuk, hogy gyökeret verjünk a világban, és mégis leperegnek a percek és az örökkévalóság lehetetlen.
Nyugalma létünknek: a galamb visszaszáll a bárkába, ahol kinyújtott kézzel várja az, aki egykor az ablakon kibocsátotta. Nem tudjuk, hogy mi van a bárkában, de tudjuk, hogy onnan jöttünk, s tudjuk, hogy kinyújtott kéz vár bennünket.
Ma reggel így válaszolok magamnak a nagy kérdésekre, majd apró, mindennapos kérdéseim megválaszolásába merülök.
Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Merre tartunk? Tesszük fel életünkkel, létünkkel kapcsolatos nagy kérdéseinket akkor, amikor egy szent pillanat elfeledteti velünk a mindennapi apró gondokat. Ma e kérdés megválaszolásához az özönvíz ősi történetére figyeljünk.
Noé bárkája tulajdonképpen Isten bárkája, hiszen az építés szándéka Istentől származott. A bárka ablakán galamb röppen ki a világba. A galamb a mi lelkünk. Járja útját, keresi az állandó fészek lehetőségét, de végül vissza kell térjen a bárkához, mert elfárad, mert nincs hol végleg megvesse lábát. Szájában olajfa ága. Mi is kiröppenünk a világba, járjuk útainkat. Keressük a fészket, az állandóságot: fát ültetünk, házat építünk, családot alapítunk. Ám, be kell lássuk, hogy mindezek ellenére egyszer vissza kell térjünk a bárkához. Az olajfaágak pedig azok az örömök, szépségek, melyek az életet minden küzködés ellenére varázslatossá teszik.
Tragikuma létünknek: mindent azért teszünk, hogy az időt megállítsuk, hogy gyökeret verjünk a világban, és mégis leperegnek a percek és az örökkévalóság lehetetlen.
Nyugalma létünknek: a galamb visszaszáll a bárkába, ahol kinyújtott kézzel várja az, aki egykor az ablakon kibocsátotta. Nem tudjuk, hogy mi van a bárkában, de tudjuk, hogy onnan jöttünk, s tudjuk, hogy kinyújtott kéz vár bennünket.
Ma reggel így válaszolok magamnak a nagy kérdésekre, majd apró, mindennapos kérdéseim megválaszolásába merülök.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)