Fekete Levente: Rovásírás − Hálaadás

2012. 09. 30.     Rovásírás − Hálaadás     Fekete Levente    

Az ősmagyar, vagy székelynek is nevezett rovásírás egyik legkorábbi emlékét éppen egy román régész Nicolae Vlassa találta meg a Fogaras melletti Tatárlakán 1961-ben egy agyagkorongon.

Az eredetvizsgálat során a tudósok megállapodtak abban, hogy ez a lelet bizony 6500 éves. Meglepő volt, mert arról tanúskodott, hogy a Kárpát-medencében több ezer évvel ezelőtt már fejlett írásbeliség volt. Tehát létezett egy olyan ABC, amely tartalmazta az összes mássalhangzót, magánhangzót.

A szakértők kihangsúlyozzák, hogy jellegzetesen a magyar nyelv sajátos hangjait, amilyen a TY, NY, GY, CS, SZ, ZS és Z. Tehát ez az írás valóban a magyar nép sajátja, amit korábban szépen rendszerbe foglalt Telegdi János már 1598-ban, a számsorral együtt.

Nyilván ez újabb kérdéseteket vet fel. Például azt, hogy: mi magyarok mikortól is számíthatjuk magunkat Kárpát-medencei lakósoknak? Amin aztán még néhány ezer éven át nyugalmat színlelve szépen el lehet rágódni, ha a hivatalos magyar akadémiai történetírás jól megfontoltan, úgynevezett geo- és világpolitikai okokból kifolyóan − netán nehogy újra kellene írni és tanulni esetleg Közép- és Kelet-Európa történetét − egyszerűen nem létezőnek tekinti a kézzelfogható régészeti leletet.

Na, de hagyjuk ezt a szakértőkre. Elég nekünk, ha szépen megtanuljuk a rovásírást és megtanítjuk gyermekeinknek is, hogy majd ők is továbbadják. Ez a lényeg. Megőrizni ezt az ősi értéket. Mert csak így őrizhetjük meg. Másként nem lehet. Csak úgy, ha átadjuk a mozdulatot. Ahogyan a mondataink üzenetét is az igék hordozzák. Ahogyan életünk értelmét is cselekvésünk határozza meg. Tedd fel a kérdést: mi határozza meg emberi, hitvesi, gyermeki, hívő keresztényi, unitárius mivoltomat mindenkor?... És most, Őszi hálaadás, a mindennapi kenyér iránt érzett hála ünnepén?

Farkas Dénes: A templomban

2012. 09. 29.     A templomban     Farkas Dénes    

A TEMPLOMBAN

A templomba menj csendesen,
Viseld magad eszesen.
Oda érvén imádkozzál,
Első helyre ne vágyódjál.
Nagyobb ember előtt kikelj,
Ha a székben szoros a hely.
Ott ne állj meg, ne is pusmogj,
Ne harákolj, ne is mormogj.
Figyelmezz a tanításra,
Ne add eszed akkor  másra.
Hallgasd végig és tanuld meg,
Feddését ne nehezteld meg.
Haza menvén imádkozzál,
Jó könyvekből tanulgassál.
Adj hálát a jó Istennek,
Ha van mit adj a szegénynek.

(Sebess Pál: Erkölcsi szabályok)

Ez a vers igencsak elveszítette aktualitását, mert  ha idézhetem Benedek Jakab segesvári lelkész barátomat: "Olyan időket élünk,hogy gyermekeinket a konfirmálással  " kicsengetjük " az egyházból." Sajnos, ma  a templomlátogatás nem sikk, kivéve a fundamentalista valláskövetőket. Szükség van −lenne − valami olyan történésre, mely újra aktuálissá tenné Sebess Pál tanító azon tapasztalását, hogy ha a templomi székben szoros a hely, akkor a gyermek álljon fel és adja át helyét a nagyoknak...O tempora, o mores!

Orbán Erika: Shana tova 5773!

2012. 09. 28.     Shana tova 5773!     Orbán Erika    
Hat évvel ezelőtt, amikor a Starr Kingen (Starr King School for the Ministry, Berkeley, CA, USA) életemben először részt vettem egy Rosh Hashanah (újév ünnepe; a teremtés kezdete, az év „feje”) ünnepségen, a zsidó vallási hagyományban való teljes járatlanságomról tanúskodott, hogy a taslech szertartás során, közösségileg hátravonulva az iskola udvarán levő, boldog aranyhalak otthonát képező díszkúthoz, a drága barchesz-„morzsa” (valójában jókora darab ünnepi fonott kalács) nagy részét mi – hasonlóan tudatlan öcsémmel és palesztin barátommal – szépen felcsipegettük. Már nem emlékszem, kollégáim akkor felvilágosítottak-e a rítus mögöttes jelentéséről, de így, utólag (olcsó vigasz) csak az enyhíti szégyenérzetem, hogy tudatlanságom bűnében nem voltam egyedül.

Erről az esetről két dolog jut eszembe: egyrészt az a szociálpszichológiai igazság, hogy az egyénnek könnyebb elviselnie külső (társadalmi) és belső (lelki) folyamatokat, ha nincs egyedül. Ez természetesen semmiféle értékítéletet, -választást nem tükröz. Másrészt emlékeztet a taslech mélyebb tartalmára, mely bizony megszívlelendő tanítás (vallásos) életvezetésünkre nézve. Mikeás próféta szavait ismételve (Mik 7, 19 „… a tenger mélyére dobja minden vétkünket” Rosh Hashanah napján elmennek a zsidók egy folyó/patak/tó partjára, és az ünnepi asztalon maradt, bűneiket szimbolizáló barchesz-morzsát a vízbe szórják; süllyedjenek el, tisztuljanak meg tőlük. Juhász Gyula a máramarosi zsidókat látva, A kis Tisza című versében örökít meg egy (főképp közép- és kelet-európai eredetű) taslechot:

„A hídon bús, kaftános raj mozog,

Ünnepi estén itt imádkozók,

Monoton dallam zsong a víz felett,

Kopottan, fázón ünnepel Kelet!”

Szoktuk mondani: a butaság nem szégyen, csak kellemetlen. Már, ha rendelkezik annyi önkritikával az ember, hogy fölismeri azt, és ezáltal tudatlansággá „szelídül”. Különben eheti mézeskalácsát, s ahelyett, hogy vízbe szórná, elengedné, elkerülné, újra meg újra beleszalad ugyanazon bűnökbe. A tudatlanság akkor válik szégyenné, butasággá, ha kizárólagosságot hirdető igazság (ál)arcába burkolózik; ha tagadja az emberségből fakadó vétkezés lehetőségét; ha hiányzik mellőle a megismerés kíváncsisága. Ha az elkövetett hibák, zsákutcák nem szolgálnak tanulságul. És ez már értékválasztás, és nem ment föl, ha (csordában csináljuk) nem vagyunk egyedül. Hiszen, ahogy Abraham Joshua Heschel tanítja: „Néhányan bűnösek, de mindannyian felelősek vagyunk.” A különbség látására segítsen a Mindenható, és mindnyájunkat egy jó évre írjon be és pecsételjen be! Boldog újévet – Shana tova 5773!

Nagy László: Csak türelem! Türelem!

2012. 09. 27.     Csak türelem! Türelem!     Nagy László    

A türelem rózsát terem. Mondták eleink, mondjuk mi is, és talán utódaink is ezt mondják. A baj csak az, hogy csak mondjuk. A szó elszáll, a türelmetlenség marad. És marad a keserűség, a csalódottság, az érthetetlenség, a sok kérdőjel. Pedig az élet túl rövid ahhoz, hogy türelmetlenségünkben égjünk állandóan. Túl hamar elfogy.

Egy forgalmas útszakaszon egy autó motorja megállt. Hiába indítja, kapcsolja, csapkodja a vezető. A motor nem indul. Pillanatok alatt hosszú sor alakul ki az autó mögött, és hangosan dudálnak. Idegesek az emberek, mert mindenki célba akar érni. A kisautó vezetője is ideges, de tehetetlen. Egyszer kiszáll az autóból, oda megy a következő autóhoz és megkéri a vezetőt, hogy próbáljon segíteni. Indítsa el az autóját. Ő addig nyomja a dudát.

A hosszú, forró nyár után szép, gyümölcsérlelő őszben járunk. A jó Isten egész nyári kétségeskedésünk és türelmetlenségünk ellenére is, gazdagsággal áldott meg. Elegendő lesz mindannyiunknak, minden napra. Ez újból jó lecke lehetett volna kétségeinkre.

E meggyőződésben bizalommal várjuk a holnapot. Csak türelem! Valakinek mindig gondja van ránk. S ha Ő türelmes, akkor mi is jóindulattal és türelemmel várjunk, hogy embertársunk autója is újból elindulhasson közös útjainkon, reményeink eléréséhez. Higgyétek el, csak így érdemes!

Sándor Szilárd: Itt van az ősz

2012. 09. 26.     Itt van az ősz     Sándor Szilárd    

Itt van az ősz, én pedig három perc gyaloglásra élek tőle. Az ősznek van ideje több mint három perc, ezért már elindult felém a háromperces ösvényén.

Hozza nekem a harmatos reggeli ébredést, hozza a hűvösödő szürkületeket és zimankós hajnalokat.

Hozza a kiszáradt mezők hasadékaiban az aprószemű törökbúza csuszát és a mazsolává aszott szőlőszemeket, fél öklömnyi földimogyorót.

Hozza a reggeli híreket, az ébredés utáni ”ma mit is kell tennem?” – áloműző szempillapattanást.

Hozza az iskola szüneteit és az órák figyelmét, hozza három perces felmérőit, hozza a még megmaradt esőcseppeket a felhők homályából és hozza a délutáni édes napsugarakat.

Hozza a napi három perces gondolatokat és érzéseket.

Hozza a didergős imádságokat, hozza az értett gyümölcsök vérét.

Hozza az egyházban az egyházköri választásokat, hozza az egyházközségekben az őszi ünnepeket, őszi hálaadás, reformáció, halottak napja, Dávid Ferenc ünnep , majd ahogy elhoz mindent, majd elérkezik hozzánk az advent és lassan a karácsony . Ekkora már az ősz annyi mindent elhoz, hogy közben meghal a nagy adakozásban, és ahogy meghal, elmúlásával havas telet vajúdik.

A tél majd kihordja a tavasz reménységét. A tavasz áldott állapota a nyárról árulkodik majd és a nyár ismét ránk pirítja jövő ilyenkorra is az őszt.

Álljunk meg egy pillanatra. Itt van az ősz és tőlem három perces gyaloglásra van. Elindult már rég felém és én nem tudom, hogy én elindultam-e, hogy szembe menjek vele? Pedig már meg is érkezett mindazzal a sok mindennel, amit hozott nekem és talán Önnek, Neked is, kedves olvasóm. Csak akkor tudok találkozni az ősszel, ha én is elindulok szembe vele. Ez pedig elkerülhetetlen ahhoz, hogy nekem adja mindazt, amit nekem hozott.

És Ön, és Te, kedves olvasó, kedves napi három percező? Induljon el Ön is, indulj el Te is és vegye el, vedd el mindazt, amit az Ősz Önnek, neked hozott? Én már tudom, mit fogok adni a sok ajándékáért, amit nekem hozott és Ön, és Te kedves Olvasó tudja-e, tudod-e?

Sajnos, amit a tegnap szerettem volna, arra nem volt lehetőségem, és ma talán már késő lesz. A gyümölcsök vérét, a mezők betonkemény száraz barázdáit, a meghasadt szántóföldek mélységeit, az elmúlást, a betegséget, a haldoklást, a születést, az időt és a három percet is hozta az Ősz. Istennek legyen hála érte!

Szász Ferenc: Róla vagy vele?

2012. 09. 24.     Róla vagy vele?     Szász Ferenc    

Van úgy, hogy kétszer-háromszor is megébredek hajnalonta, reggelente s ez szinte ugyanennyi álmot jelent. Persze, te is tudod, én is tudom: mindenki álmodik, ezt a szót, remélem ékezet nélkül, már az óvódások is ismerik lassan.

Amíg ébredés után kávét főzök, cigarettázom, olyan élesek az álomképek, a gondolatok, a párbeszédek, hogy szinte valóságosak, marasztanám őket, ha tudnám.

Így, álom után, a tudatosság határán tűnödtem el azon, hogy melyik kifejezés helyesebb, magyarosabb: valakiről vagy valakivel álmodni?

Valószínű mindkettő, legalábbis mindkettőt használjuk, mégis, érzékelek köztük egy árnyalatnyi különbséget.

Ha azt mondom, valakiről álmodtam, akkor ő mintha csupán szenvedő tárgyként lett volna jelen az álomképben, kiszolgáltatva nekem, az álmodónak: bármit össze(vissza) álmodhatok bárkiről, mit tehet ellene ?

Ha azonban valakivel álmodom, bár kicsit sérti fülem ez a kifejezés, akkor már nem ilyen egyszerű a dolog: társak leszünk az álomban, ő is autonóm módon nyílvánulhat meg, a régi versre gondolva, lehet, hogy én, az álmodó, csupán az ő álmának részeseként létezem. Annyiféle a virtuális valóság napjainkban, ki tudja?

Nem ez nyugtalanít, nem ezen töprengek: álom s esős idő. Ott tanácstalanodom el, s nem tudom, más hogy van ezzel, hogy még sohasem álmodtam Istenről, pedig – ha nem is minden este –, de néha imaközelben alszom el. Miért nem ébredtem hát még soha úgy, hogy Isten képe maradt volna meg bennem, hogy az ő neve lett volna ajkamon, hogy a kezem össze lett volna kulcsolva ?

És Vele? Egyáltalán jelen volt-e, jelen van-e valamilyen módon Isten álmaimban, amikor nem vagyok teljes tudatomnál? S ha igen, miért tűnik el, amikor visszatérek a túlsó partról?

Nem tudom. Lehet, hogy ez így van rendjén, de azért, ha nem is gyakran, de szeretnék, ha Róla nem is, de Vele álmodni. Talán más íze lenne az első cigarettának, korty kávénak. Talán.

Ne, ne kérdezd, mit vacsoráztam az este, nem tudom így hirtelenjében. Vacsoráztunk valamit, erre emlékszem. És arra is, hogy néhány napja Adyt olvasva eltöprengtem négy során, talán ez feküdte meg a "lelkemet":

„Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy Nihil, a Semmi,

A sorsom: menni, menni, menni

S az álmom: az Isten.”

Ma is lesz este, s holnap is reggel, ha megérjük. Álom dolgában még semmi sincs veszve.

Farkas Dénes: Az iskolában

2012. 09. 23.     Az iskolában     Farkas Dénes    

Most az iskolakezdés időszakában nézzük meg, hogy a híres hajdani oskolamester mire intette tanítványait ezelőtt vagy kétszáz esztendővel:

AZ ISKOLÁBAN

Mély vízbe ne menj feredni,

Jégre se menj csicsonkázni,

De siess az iskolába,

Mint tudomány hajlékába.

Tentád, pennád, papirosad

Légyen, a leckéd olvassad.

Társaiddal ne veszekedj,

Hanem leckédből vetekedj.

Ne társalogj a rosszakkal,

Hanem csak a legjobbakkal.

Jól figyelmezz a leckédre,

Tanítódnak intésére.

Ha megdorgál, azt köszönd meg,

Ha megver is, ne utáld meg.

Tanulj gyorsan kis korodban,

Hasznát veszed nagy korodban.

A tenta, penna kiment a divatból s a tanító úr nádpálcája is ma már csak hírből ismert, de azért Sebess Pál tudott „valamit”!!!

Dimény József: Ingyen kegyelem

2012. 09. 25.     Ingyen kegyelem     Dimény József    

Dr. Pap Lajos szívsebész professzor tordai előadásában hallottam a szeretetnek egy - számomra érdekes – megközelítését.  Máshol is találkoztam e hármas felosztással, de magyarázata elég egyedi volt.  Az első a szerelem testi oldala, az érosz. Ez tiszta biokémia, a szerelem megváltoztatja, megszépíti az embert. A második a filia vagyis a barátság. A filia magasabb rendű mint az érosz. A szeretet harmadik, legmagasabb foka az agapé, amelyet magyarul így fogalmazott meg: ingyen kegyelem adása. Ezt addig nem hallottam így megfogalmazva. Mit jelent ez? Nézzük a példát a Nyomorultak című filmből. Főszereplője Jean Valjean, a szökött fegyenc, akit egy pap befogad a házába. Reggel, mikor keresi a vendéget, el van tűnve, a két értékes gyertyatartóval együtt. Amikor a zsandárok visszahozzák, hogy ellopta őket, a pap azt mondja, nem ellopta: én adtam oda. Ezzel megmenti és megváltoztatja életét. Ez az ingyen kegyelem! Hogyan lehet gyakorolni?

Ha az apámat megölték, fél országomat elrabolták, elárultak, nem várom meg, amíg bocsánatot kérnek, visszaadják. Kegyelmet adok, ingyen. Az adósom vagy, de szeretlek, ezért ingyen kegyelmet adok. Testvérem! Akarod-e, hogy ellenségeid jóvá legyenek? Hogy olyan környezetben élj, ahol szeretet van? Gyakorolj ingyen kegyelmet! Ha nem teszed meg, a haragnak, a viszálynak nem lesz vége!  Csak ezen a módón lehet megállítani a gyűlölet láncát. Kemény, de nagyszerű tanítás.

Rácz Mária: Mi lenne, ha...?

2012. 09. 22.     Mi lenne, ha...?     Rácz Mária    

Bár nem szívesen beszélünk róla, és szinte babonás rettegéssel próbáljuk elhessegetni magunktól a témát, ha mégis találkozunk vele, most hadd juttassam mégis eszedbe. Mi lenne, ha valami kizökkentene megszokott életritmusodból és -formádból? Mi lenne, ha kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, hogy holnaptól megszűnik az állásod, vagy az, akit egy életre társadul választottál, egyszer csak mégis elhagyna? Ne hessegesd most el magadtól a gondolatot azzal, hogy „ugyan, hisz semmi jele annak, hogy beteg lennék, remekül érzem magam, a munkahelyemen pedig nélkülözhetetlen vagyok, és a társam sem panaszkodik rám, ha néha valóban el is hanyagolom”! Remélhetőleg az általam leírt esetek egyike sincs készülőben, hogy mindennapjaid csendes felszínét viharral korbácsolja hullámosra. Mégis – be kell látnod – téged is érhetnek bajok.

Mit tennél, ha mégis megtörténne? Gondolkoztál-e már ezen, van-e túlélési stratégiád? Ismerek embereket, akik új lakóhelyre költözve először azt próbálják kitalálni, hogyan menekülnének egy esetleges természeti csapás esetén, mit tennének, ha rabló hatolna be az otthonukba. Nem azt mondom, hogy teljes rettegésben kell élni, és ezáltal, mint önbeteljesítő jóslatot, minden elképzelt bajt magunkra vonni! De nem is zárkózhatunk el ezek lehetőségétől. Gondoljunk csak mindazokra az ismerőseinkre, akik szintén nem számítottak rá, és akikkel mégis megtörtént. Legyen tehát elképzelésünk arról, hogy hogyan próbálnánk életünket megszervezni betegség esetén, esetleg egy kis pénzt is próbálhatunk félretenni – bár most is kevés van –, a még szűkösebb időkre, illetve tudjuk azt, hogy milyen szálak fűznek egymáshoz, hogyan tudnánk egy kapcsolatot megerősíteni, vagy esetleg megszakítani. Mindennél persze sokkal fontosabb a megelőzés!

A bajok gondolatát elhessegető embert próbálom ébresztgetni, de nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik sokszor a másik végletbe esnek. Nagymamám falujában, főként az idősebb nemzedék körében elterjedt az a – számomra meghökkentő – szokás, hogy előre megvásárolták a maguk számára a koporsót, szekrényükben már rég ott lóg a fekete ruha, amiben majd el kell temetni őket. Sokan a sírjukat is elkészíttették, ékes betűkkel felírták rá, hogy itt nyugszik ez és ez a személy, aki szerető édesanya vagy édesapa volt, sőt maguk ápolják a sírjukra ültetett virágokat, bizonyára mélyen gyászolva azt, aki majd benne fog megpihenni örökre, vagyis magukat.

Nem is kérek tehát többet: gondolkodj el néha azon, hogy „Mi lenne, ha...?”, és igyekezz mindent megtenni a bajok elkerülésére!

Lakatos Sándor: Álmos háromperces

 2012. 09. 21.     Álmos háromperces     Lakatos Sándor   

Amikor reggel felébred a család és indulna a nap, gyakran érzem, hogy a függőleges testtartás előtt még szükségem lenne néhány percre, esetleg órára, hogy ébredésem természetesnek mondható legyen. Ismeri ezt az érzést minden későn fekvő „éjjeli bagoly”. Ilyenkor, reggel a kommunikáció is nehezen megy, de megszokásból, vagy családi kedvességből megkérdezzük egymástól, hogy ki mi szépet álmodott az éjszaka.

C. G. Jung és tanítványai szerint az álom az egyén tudattalanjának nélkülözhetetlen kifejeződése. Az álom kizárólag álmodójához szól és kizárólag ő általa megfejthető egy, a minden személy esetében egyedi jelképrendszer alapján. A tudattalan az álmokon keresztül bírálja felül a tudatos rossz döntéseinket. A jungiánusok szerint az álmok iránti fogékonyság tanulható, sőt létfontosságú tudattalan mélységünk üzenetét értelmes gondolatainkkal egybe látni és értelmezni.

Az észak-amerikai indiánok ezt teljesen másképpen gondolták. Ők álomfogókat készítettek fűzfavesszőből és puha hálóból, amit madártollakkal és egyéb tárgyakkal díszítettek. Ezeket a fekvőhely felé helyezték, hogy az, hitük szerint távol tartsa a rossz álmokat. Az álomfogó megszűri az álmokat, a jókat az alvó fele útjukra bocsátja, a rosszakat szétszórja, hogy azok a hold fényénél megsemmisüljenek.

Ibn Isaq A próféta élete c. írásában olvasom, hogy Mohamedet álmában Gábriel angyal látogatta meg és egy brokátféle kendővel majdnem halálra szorongatta, hogy az írástudatlan Mohamed végül elolvassa a kendőre írt isteni üzenetet. Ez volt Mohamed prófétai elhívásának egyik legfontosabb pillanata. Mohamed világában ismeretlen volt az álomfogó hagyománya és ilyen megvilágításban nehéz megítélni, hogy mi számít jó és mi rossz álomnak.

Három és fél éves lányom álmairól szóló beszámolói ma még kiszámíthatóak. Vagy rózsaszín nyuszit álmodott, vagy az előző este olvasott mese valamelyik kedves szereplőjét álmodta meg. Néha irigylésre méltó lehet, hogy milyen kedves dolgokról álmodik egy boldog kisgyermek, de arra a következtetésre kellett jussak, hogy zsenge kora okán még nem tudja értelmezni az álmait. Amint kinyitotta szemét, teljesen eltűnik az álmok világa, és számára csupán reggeli közhely marad a „mit álmodtál kincsem” ásítós kérdésem.

Persze az is lehet, hogy az ágya felett lógó tekintélyes méretű álomfogó tartja távol tőle a rossz álmokat, és ezért olyan egyhangúan édes minden álma. Ezt most még nem tudhatom. Pedig olyan megnyugtató lenne biztosan tudni, hogy gyermekem minden álma édes és ringató. Talán eljön annak is az ideje, hogy elmondjam neki, hogy nincs azzal semmi baj, ha az ember nem mindig rózsaszín nyuszikat álmodik. Addig is maradok a saját álmaim értelmezésének próbálkozásaival és a jungiánus írások böngészésével.

Úristen! Most látom, hogy már megint elmúlt éjfél és reggel megint nehéz lesz az ébredés! Egye fene, ezt még elolvasom...

Gál Zoltán: Sok és jó

2012. 09. 19.     Sok és jó     Gál Zoltán    

Jóból is megárt a sok! Hallottam sokszor, sokféle helyzetben. Tiltakoztam is az ilyen kijelentések ellen, míg idén meg nem láttam a kertben roskadozó gyümölcsfákat. A sok gyümölcs fürtökben csüngött az ágakon, a fa pedig legbelül mélységeset sóhajtott a nyomasztó, de ugyanakkor áldott teher alatt. Sajnálom a fákat, a letöredező ágakat, és tudom, hogy talán egy évtized is eltelhet, míg ismét ilyen termés lesz. Idő kell, amíg kipiheni a megpróbáltatást, amíg erőre kap és megújul.

Jóból megárthat a sok? Talán a fa nem érezte ennek veszélyét tavasszal, amikor virágok ezrei nyiladoztak rajta. Aztán amikor gyümölccsé nőtték ki magukat, egyre lennebb hajlottak az ágak. A gondos gazdák a kisebb fákat alátámasztották, a nagyobbak viszont már maguk dacoltak a nehézséggel.

Abban olykor mi is hasonlítunk a fákra, hogy a teher alatt egyre roskadunk. Azonban a fákkal ellentétben, számunkra mindig van egy támasz. Ez a támasz láthatatlan, de mindig itt van idebent. Szívünk és lelkünk mélyén adja meg a választ, ha keresnénk az élet értelmét és célját. Ha terhek nyomasztanak, ha gyümölcs húzza le ágainkat, ha erőnk felettinek érezzük, mit ránk mért az élet: támaszt és segítséget nyújt, hitet táplál és reménységgel áraszt el. Mert Ő mindig segítségünkre siet.

Örvendjünk annak, ha sokat kapunk a jóból, mert ez csupán a szerencsések kiváltsága. S ha már ebben sem leljük örömünket, akkor mindennél nagyobb szükség van a támaszra. Szerencsénkre „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” És a megújulás elkezdődik.

Tófalvi Tamás: Iskolakezdés

2012. 09. 18.     Iskolakezdés     Tófalvi Tamás    

A tegnap évnyitók százait ülték végig csokrotszorongató diákok és szülők, arcukon egyértelmű a keserédes várakozás. Vezetők és vezetettek szólaltak fel, megkövesedett közhelyekkel tarisznyálták fel az unalomtól meggörnyedt hátú tanulókat.

Gondolatom messzire kalandozott, égető kérdés emésztett: mit kellene, mit lehetne mondani, hogy csillogó tekintetek magukba igyák a holnapok tanulságait?! Hogy lehetne megfogalmazni azt az üzenetet, mely célként vési magát létük értékei közé, s tán láthatóvá teszik egykoron szavak, tettek, életutak által?!

A sok bamba, vakációs semmittevéstől üres tekintet között a bábeli tanórákra gondoltam, s a tudat, hogy a tudatlanság földjéről őket kivezetni cél és nagy küzdelem egyben, lassú verejtékként futott le hátamon.

A „bezzeg a mi időnkben” léleknyugtató sóhaja harsonaként csengett bennem, de ezt is túl sokszor mondták már és túl sokan. Maradt belőle egy üres alibi, mely hűen fedi a hitét vesztett, munkáját kínnal végzett emberek mindennapjait.

Legyek szigorú? Erőszakoljam fejükbe a tudást és a hitet?

Gyűlölnének engem is, és Istenemet, ki ezt számomra megengedi...

Legyek „laza”? Olyan, ki tiltja a tudást, és titkon reméli, hogy a gyermeki én még azért is tanulni fog?!

Üresen kongana minden lélek, melynek utat az életben én mutatnék...

Vagy legyek önmagam? De ha megmérettetek és híjjával találtatok, ki bízza rám gyermekét, hogy foghíjas mosollyal tanítsam a holnapok örömére?!

Sosem tudtam eldönteni, hogy a rendszer a hibás, a tanárok vagy a diákok. Csak azt látom, hogy amilyen színesnek álmodjuk meg őket, sokszor pontosan olyan szürkévé válnak..

Mit lehet hát mondani, hogy értő szívek hallgassák, s batyujukba rejtve, kemény pogácsaként ízt vigyenek a mindennapokba?

Farkas Dénes: Erkölcsi szabályok

2012. 09. 17.     Erkölcsi szabályok     Farkas Dénes    

Nemrég – midőn a jegyzeteimet selejteztem – kezembe került Sebess (némely helyen Sebes) Pál hajdani torockói híres oskolamester (aki 1786-1864 között élt) úgynevezett ERKÖLCSI SZABÁLYOK című versbe-szedett tanítása.

Mondhatnám úgy is, hogy "rigmusba rendezett intelmek ", melyeket  gyermekkoromban én is kötelezően megtanultam, mert az akkori vallásórák (szeretet-iskolák) anyagának tartozéka volt.

A két világháború között a Dávid Ferenc Egylet nyolc negyedoldalas kiadásban újra megjelentette  Sebess Pál tanítást, melynek lábjegyzetében a következő sorok olvashatók:

„Sebess Pál volt torockói híres tanító erkölcsi oktatását újból kiadja a Dávid Ferencz Egylet s ezúttal úgy,ahogy régen tanulták, s ahogy Hosszú Zsigmond Mészkőn s részben  id. Fodor András Szabédon 76 éves korában leírta, H-Karácsonyfalván özv. Béla Józsefné Tikosi Mária az eredeti nyomtatott példányban megőrizte. Bálint Ö. lelkész lemásolta. Ezekből a szövegekből készült az új kiadás.”

A híres nagynevű tanító intelmei a következő részekre tagolódnak:

•     Reggel
•     Az utcán.
•     Akárhol légy
•     Az iskolában
•     A templomban
•     Az asztalnál
•     Estve
•     Amit nem kívánsz

Jelen írásomban helyszűke miatt nem tehetem a tanításának a taglalását, azonban ez eljövendő 3 percesek tárgyává teszem Sebess Pál intelmeit és megpróbálom a magam szemszögéből elemezni ezt a XIX. századi tanítást, (Jak 4:15), melynek, ha ma a felét betartanánk, akkor...kevesebben buknának meg az élet iskolájában!

Molnár Imola: Mai legjobb? Legrosszabb?

2012. 09. 15.     Mai legjobb? Legrosszabb?     Molnár Imola    

Már lassan fél éve, hogy bevezettem magamnak a szokást: minden este, mielőtt imádkozni kezdek, megkérdezem magamtól mi volt a mai nap legjobb illetve legrosszabb eseménye. Végigpörgetem a napot, kezdve az első fénysugártól, mely bevilágítja szobámat, mikor reggel elhúzom a sötétítőt s befejezem azzal a szóval, amit utoljára mondtam el mielőtt lefeküdtem…Így kétszer élem meg ugyanazt a napot: egyszer a maga természetességében, mint “szereplő”, egyszer pedig, mintha egy regény részletét olvasnám, mely rólam szól.

Hogy miért teszek így? Azért, mert számon szeretném tartani, hogyan is élek? Megkeresve, hogy mi a legjobb s megkeresve, hogy mi a legrosszabb látom, hogy miért volt érdemes felkelnem, s min kell javítanom… Néha nehéz bevallanom: elrontottam… Néha nagyon jól esik mosolyognom: sikerült…

Mindig megkeresem a legjobbat és a legrosszabbat is, mert az egész csak e két részből állhat össze, s ha megtaláltam őket, esti imámban megköszönöm Istennek, amit kell s erőt kérek ahhoz, ami nem jó. Nevezhetném ezt egyfajta “terápiának” is, melyet azért gyakorlok, hogy ne csak elsuhanjanak mellettem a napok, hanem értelmüket is lássam. Nevezhetném egyszerű szokásnak is, mellyel egyrészt önmagam értékelem, másrészt pedig a környezetemet, másokat, az eseményeket…

Most, hogy e sorokat leírtam, magam sem tudom honnan, de eszembe jutott a gondolat: vajon, ha Istennek tenném fel ugyanezt a két kérdést, mit felelne. A legjobbat biztosan könnyen meg találná – nem nehéz azok közül válogatni, hogy újszülöttek jöttek a világra, emberek gyógyultak meg, ki tudja hányan élték át ma életük legszebb pillanatát, sok millió emberrel valami jó, valami szép történt, valakik kedvesek voltak másokhoz, mindenki szeret valakit. A legrosszabbat viszont nehéz lenne kiválasztania. Meg lehet könnyen válaszolni, hogy egyetlen nap alatt mi az a világban megtörtént esemény, amely a legrosszabbnak számít?

Az ember talán meg sem tudja ezt válaszolni. Isten talán az egyetlen, aki megtudja...

De visszatérve magamhoz, azért kérdezem meg önmagamat minden este, mert úgy vélem, mivel az emberen múlik, hogyan él, mérlegelnie kell. Amit én teszek, ahogyan én teszem, az másra is hatással van s meglehet, nem eget rengető dolog, de köze van a világhoz, s ha egyetlen láthatatlan pontocska is, de a világmindenség része vagyok én is, akárcsak a szavaim és a tetteim. Ha tudom, mit teszek rosszul, azt kijavíthatom. Ha tudom, mit teszek jól, azt erősíthetem. Ezért kérdezem meg minden egyes nap magamtól: Mai legjobb? Legrosszabb?...

Szabó Előd: Kettős találkozások

2012. 09. 14.     Kettős találkozások     Szabó Előd    

Jákób vándorútja során egy este lehajtja fejét egy kőre, hogy megpihenjen. A kő mellett a vándorok útján sokan elmentek, rá sem néztek, semmit sem jelentett számukra. Jákób álmában azonban itt találkozik Istennel, meggyőződik, hogy közel van hozzá az Úr. Ezért fogja a követ és oltárrá változtatja, még a hely nevét is átformálja, mert ez az Isten, mert ez a szent lakóhelye.

Milyen sok utat bejárunk mi is életünk során! Milyen sok otthonba, házba, hajlékba belépünk! Milyen sok emberrel találkozunk! Fel sem tudnánk sorolni, hiszen ezek közül nagyon sok semmit sem jelentett számunkra.

De vannak kivételek: amikor egy ház, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert ott születtünk, ott növekedtünk, ott voltunk boldogok, azaz ott találkoztunk Istennel; amikor egy ember, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert hozzánk tartozik, mert társunk, mert boldogok vagyunk mellette, azaz jelenlétében találkoztunk Istennel.

Ezek a kettős találkozások méltóak arra, hogy szentnek nevezzük, s ne féljünk kimondani: egy-egy otthonban, egy-egy élményben, egy-egy emberben magát Istent sejthetjük meg. Ez a felismerés változtatta a csaló Jákóbot Isten emberévé, s változtathat minket is ügyeskedőkből Isten gyermekévé.

Figyelj, hogy ma hol találkozhatsz Istennel?

Szabó Adél: Leltár

2012. 09. 13.     Leltár     Szabó Adél    

Ahogy csomagolok, dobozolom elmúlt öt évem, vagy talán a harminc évem, egyre több emlék hátráltat munkámban, nem engedi siettetni a dolgokat. Mennyi minden van a csomagomban! Gyermekkor fehér karácsonyaival, orgona illatú májusvárás, Homoród ízű felhőtlen kamaszos nyarak, kikerics lila bánatestekkel keveredve. Aztán csomagolom rendre a kollégiumi rendet és tiszteletet. Majd megállok az egyetemi jegyzetek felett, hosszasan. Arcok derengnek fel, kik csak sejteni vélték sokunk igazi valóját.  Aztán igaz barátok képeslapjai tollal írva, egy csomóba fogva. Fényképek óriásdoboza egykori gyerektáborosok, szórványtestvérek, egyletes barátok titkos levelei, hitértelmező hétvégék majdnem elfelejtett titkait lapozom. Első imám, mely gyermekien tiszta. Diákjaim hosszú névsora. Betegek, kiknek házhoz vittem az úrvacsorát, s kikhez csak elmentem beszélgetni. Kórházlelkészi jegyzeteim azokról is, kik már átlépték a valóság határát. Biciklitúrás útvonalak, melyek a megtett 2500 km úton emlékeket hasítanak fel. Csuti, Költő, Csengi, Bodó, Lórika és a többiek, kiknek neve ott áll a láthatatlan névsorban, csomagollak titeket is az útra. És csomagolok az eddig megélt meghittségből, konokságból, kitartásból, örömből és a minden reggel újjászülető erőből is. Tudásom, tapasztalatom, élményeim mellett viszem a hitem. És mint gyöngyszemeket egyenként csomagolom az otthonról hozottat: dédanyáim, nagyanyáim szőttes abroszait, édesanyám lélekbelátó csendjét, tulipános kasztent, székelyruhát, cikória kávés, ünnepi szent reggeleket.  És már nem félek. Minden, ami szent és tiszta volt, s ami eddig is megtartott, velem jön. Be van csomagolva. A többi fölösleg. Szemét. Kidobva.

Fülöp Dezső Alpár: Gyász, gyermekfejjel

2012. 09. 12.     Gyász, gyermekfejjel     Fülöp Dezső Alpár    

A rutinosan változó iskolai évkezdésünkbe belekondult a gyász harangja. Feleségem a nagymamáját veszítette el, a lányom a dédimamát.

Temetésre is készülve „fejvakarva” vártam az ihletet, míg a lányom közbe nem szólt:

– Apu, segíthetek?

Gondoltam, lerázom, no, meg a lelkem mélyén – talán – remélve, hogy éppen innen érkezik a várt szikra, feleltem:

– Igen, segíthetesz. Rajzolj nekem egy szép három percest.

– Jó – mondta, s mire még hozzátettem, hogy „aztán szép legyen, ám”, már került is elő a papir, ceruza.

Elkészült a rajz, mutatja, s mellé szolgáltatja a szakszerű magyarázatot is, hogy a magamfajta felnőttfej is megértse azt:

Ez itt dédi – mutat az egyik emberszerű alakra –, ez meg én vagyok – mutat a másik, az előbbit kézen fogó, kisebbikre.

Hát igen, gondolom magamban, őt is foglalkoztatja a kedves személy elvesztése. Mi mást is rajzolhatna, mint ami a szívében van, ami a családban is napirend. Nézem a rajzot, s látom, hogy az egész háttér valami sötét kék. Meg is jegyzem, hogy „hol van itt a föld?”, mire „na, jó, akkor rajzolok földet is” megalkuvással odahúz valami vékony barna csíkot a lap aljára, ami nekem rögtön a magyar ugart juttatta eszembe. De mintha vigyázna rá, hogy a dédinek nevezett alak ne érje azt – hiszen ő meghalt, magyarázza, mintha mi ezt nem tudnánk.

Általában véve sötét volt az egész alkotás. Lám, gondoltam tovább, tanulás nélkül, ösztönszerűen is a halált, az elmúlást a sötét színárnyalatokkal fejezi ki már a gyerek is. De aztán megakadt a szemem a kép bal felső sarkán, ott a nagy gyászos sötétség ellenére is ragyogott a citromsárga nap. Ha a halál fogalmával találkozott is a lányom, az örökélet gondolatával még nem volt alkalma, és mégis a halálba távozó dédi feje fölött nem az elmúlás sötétsége uralkodik, hanem fény dereng, világosság. Gyermekfejjel ábrázolva vajon ez volna az örökélet tudata, amelynek ismerete a génjeinkben is feldereng?

Andorkó Attila: Az időről

2012. 09. 10.     Az időről     Andorkó Attila    

Az idő az egyetlen, legszigorúbb és egyben legigazságosabb úr. Mindannyian az idő alárendeltjei, ha úgy tetszik „az idő foglyai” vagyunk.

Kivel nem történt már meg az, hogy úgy „elszaladt az idő”, az óra, órák szinte egyetlen perccel értek fel. Máskor pedig olyan helyzetbe került, hogy egyetlen pillanat, perc örökkévalóságnak tűnt.

Az idő... A dolgozó ember az idejét értékesíti, mint munkaidő. Bizonyos munkákat határidőre kell elkészíteni, az elsősegélynyújtásban a gyémánt percekről, mint sors és életbemaradási időről beszélnek. A Biblia világában van Ó- és Újszövetségi idő, valamint van Isteni (örök), és emberi (véges) idő.

A Prédikátor szerint „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”

Az idő… Hányszor, s milyen könnyen kimondjuk: „Erre, vagy arra nincs időm…”, „Úgy intézem, hogyha időm lesz, akkor ezt, vagy azt fogom tenni…”, pedig minden tőlünk függ: felgyorsultnak fogjuk-e fel a világunkat, az idő foglyaiként, vagy a Prédikátor tanítását vesszük alapul, hogy mindennek megszabott ideje van? Mi döntünk erről, s ha „időnk van”, akkor mérlegelni is tudjuk a döntésünket. Ha az előbbi nézetet valljuk, akkor belesétálunk az idő fogságába, „az időalagútba”, ha a másodikat, akkor nyugodtabban, elfogadva az idő által felkínált lehetőségeket felismerve, kihasználva tudunk élni, és mindenre lesz/van időnk.

Az idő… Nem tárolható, nem kölcsönözhető, de igazságos, mert attól függetlenül, hogy ki melyen bőrszínű, nyelvet beszélő, életkorú, társadalmi ranglétrán hol helyezkedik el, a nap 24 órából áll, senkinek sem több, sem kevesebb. „Ami elmúlt nem jön vissza, soha már” énekli Máté Péter, ezért fontos tudni, hogy minden nap 24 óra áll mindenki rendelkezésére, hogy életét úgy élje, hogy értékelje az időt, mert az eltelt idő megismételhetetlen!

Bíró Attila: Őszi illatok ellen tüntetek!

2012. 09. 09.	Őszi illatok ellen tüntetek!	Bíró Attila
Ősz lett. S amíg én tüntetek húszezres tömegben, addig ő pofátlan egyszerűséggel megérkezik. Hová tűntetek, ti nyári éjjelek? Merre kószáltok, ti forró reggelek? Hát ezért tüntetek, mert nem bírom lenyelni, hogy ő csak úgy maga mögé tuszkolja a nyarat, s vele együtt az elnapolt kirándulásokat, a sokat ígért szabadságokat, az izgalmas utazásokat és minden tervemet. Régebben utáltam érkezését, sőt gyermekkoromban hányingerem volt az illatától. Igen, mert magával hozta a műanyag füzetborító gyári bűzét, s azzal volt tele az egész szobám. Persze, ugyanígy fogadtam az olcsó, PVC-szerű anyagból készült iskolatáskát is. Ha jön az ősz, eszembe jut a gyümölcs íze. A gyümölcs-radírgumi és a dobozos papírragasztó íze is, mert iskolakezdéskor, ha tehettem, mind felzabáltam azokat. Aztán a mézédes szőlő aromája helyett a könyvtári házi olvasmányok dohos lapjait kellett szaglásznom egész közelről román nyelven. Vele együtt érkezett a korán ébredés kényszere, a csípős reggeleivel fűszerezett „trejkulor” duzzogása, na, meg a nehézszagú osztályterem csendjébe visító kréta megfutott hidegrázása. Gyermekkorom őszein ezek ellen tüntettem, ma ezekért tüntetek!? Most pedig hatvan táborozó gyermekkel kimegyek az erdő tövébe, s alázattal igyekszem elmesélni az ősz gyönyörűségét. Gazdag és lemásolhatatlan színek kavalkádját, melyeket angyalok kevernek s mázolnak a tájra minden éjjel. Élvezzük a vénasszonyok nyara simogató napsütését, gyönyörködünk a színesedő lombú fák szépségeiben. Beszélek nekik és magamnak a jó Isten áldásairól, melyekről nem feledkezünk meg most sem, s majd a templomban sem. Szólok az elmúlásról, az újrakezdésről és az Örökkévalóról. Az Iskoláról, amelyért tüntetek, amelynek múltját és jövőét tűntetnék el. Ősz lett. Magával hozta illatát, hogy húszezer orr ne tűrje idén se, miként bűzlik az igazság.

Mátéfi Tímea: Isten jóakaratának kitöltődése

2012. 09. 08.     Isten jóakaratának kitöltődése     Mátéfi Tímea    

Ilyenkor, ősz beálltával gyakran jutnak eszembe egyik kedvenc költőm, Áprily Lajos Tetőn című versének sorai, és talán soha nem éltem meg e verssorok mélységét és valódiságát oly mértékben, mint amikor a napokban a Gyimesekben jártam. Minden porcikámmal átéltem a költő szavait, hogy ott fenn „a vén hegy állott mozdulatlan./Időkbe látó meztelen tetején/tisztást vetett a bujdosó verőfény./Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól./Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor./És békességes szót ejtett a szája,/és békességgel várt az esztenája.”

Valljuk, hogy elszakadtunk attól az életmódtól, amely az ember számára egészséges és természetes volt valamikor, és amely része ma is sokak – de egyre kevesebbek – életének, ezáltal pedig eltávolodunk Istentől, hagyományainktól, örökölt értékeinktől…

Alapvetően nagyon kevés kell(ene) az ember boldogságához, megélhetéséhez, mégis a ma világának szekérrúdja afelé húz, hogy sose elégedj meg azzal, amid van, mindig többet akarj, mindig különb légy, mint mások. Ennek következtében pedig túlhajszoljuk magunkat azért, hogy egyszer majd azzal a nyugalommal és lelkibékével élhessük napjainkat, amivel a hétköznapinak mondott emberek élik távol a város zajától, a média fölösleges információitól.

Tudod-e örömmel enni kenyered és jókedvvel inni borodat, ahogy azt a Prédikátor kérdi minden időben, a mindenkori embertől? S hogy miért? Mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!

Hagyd el egy időre a világ dübörgését, távolodj el a fények mámorától, az eledel bőségétől, emelkedj magasba testileg-lelkileg, mosd meg arcod a Holdnak fényében, reggel a Napnak aranyában, legyen altatód tücsökciripelés, csendes, esti kolompolás, eledeled a pásztor kínálta fehér sajt, s érezd meg, hogy ez Isten jóakaratának kitöltődése rajtad!

Benedek Enikő: Családi béke

2012. 09. 07.     Családi béke     Benedek Enikő    

Feltételezem, ha a Ti otthonotokban is van családi béke, akkor azt a körmöd szakadtáig megpróbálod védelmezni. Sem időt, sem energiát nem sajnálsz erre.

A mi családi békénk már közel harminc esztendős, de nem tagadom, hogy az első hét évben – de még azután is – voltak kisebb-nagyobb időszakok, amikor már-már teljesen kiveszni látszott, és komoly erőfeszítést igényelt, amíg sikerült „újratelepíteni”.

Mindig úgy éreztem, hogy ezért csakis én vagyok a felelős: a nő, az asszony a háznál. Akik ismerik a családi békét, azok biztosan tudják, hogy a párkapcsolat fokmérője. A szép, egészséges, mindig megújult, kiújult állapotban lévő béke, a harmónia, az egyetértés, a szeretet, a kölcsönös tisztelet jele.

A párok figyelnek, hallgatnak egymásra, összhangban vannak egymással, az időjárás viszontagságait kellőképpen érzékelik, és kölcsönösen egymás segítségére sietnek, ha kell, ha szükségeltetik. A minap is, az otthonunkat meglátogató házaspár férfi tagja egy csipetnyi irigységgel a hangjában, így szólt a feleségéhez: „Nézd meg, milyen szép az Enikőék családi békéje! Nálunk miért nem lehetne?”

Tényleg nagyon szép, de én ezért rengeteget teszek. Minden nap a kedvében járok: énekelek neki, fénysugár gyanánt becézgetem, cirógatom, kényeztetem őt. Ha netalán mérgesen és feszülten ébredek, vagy frusztráltság tükröződik rajtam, undok és unalmas vagyok, nemtörődöm vagy közönyös, sőt néha a mohó önérdek és a kisajátító szeretet uralkodik el rajtam, akkor azonnal jelentkeznek az első tünetek: ráncosodás, aléltság, kókadozás, zsugorodás, a sárgulás első jelei és végül a tejes pusztulás. Nem! Ezt nem engedhetjük meg magunknak, hogy annyi év fáradságos munkája csak úgy tönkremenjen. Inkább minden nap a körmöm szakadtáig megpróbálom védelmezni őt.

Bocsánat, de majdnem elfelejtettem megírni, hogy az első cserép családi békét otthonról kaptam édesanyámtól ajándékba: „Hogy legyen nektek is!”

Moldován-Szeredai Noémi: Adj erőt Uram!

2012. 09. 06.     Adj erőt Uram!     Moldován-Szeredai Noémi    

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem!” 31 Zsoltár 15.

Adj erőt Uram! – sóhajtok fel.

Kiegyenesítem derekam, megtörlöm kezem és kimegyek a tornácra. A fák koronájától alig látom az eget, így lemegyek az udvarra, egész addig, míg felnézhetek az égre. Figyelem a csillagos eget és eltölt a csoda érzése. Megkeresem az ismerős csillagformációkat, körbefordulok, s nem tudok betelni a látvánnyal. Eszembe jut a múlt héten, a hegyekben látott hulló csillag és a kívánságom. Elmosolyodok, köszönetet mondok Istennek, s megyek vissza félbe hagyott munkám végezni. E rövid testi és lelki pihenő, Istenhez való fohász és csodalátás erőt és kitartást nyújtott.

Eszembe jut, milyen jó lenne, ha máskor is, mikor fáradtnak, türelmetlennek érzem magam, mikor panaszkodom, hirtelen ki tudnám szakítani magam abból az állapotból, „kilépni” az élethelyzetből, kívülről nézni és látni önmagamat és a körülöttem levő világot. Most sikerült az imádság és néhány lépés által. Milyen egyszerű, mégis sokszor nehéz.

„De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem” – erőt, szeretetet és türelmet adó Isten.

Makkai-Ilkei Ildikó: Itt születtél ezen a tájon

2012. 09. 05.     Itt születtél ezen a tájon     Makkai-Ilkei Ildikó    

„Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád

Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát

Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet

A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed.”
Bródy János és Koncz Zsuzsa dalának kezdősorai váltak a második bencédi falutalálkozó mottójává. Amikor a fiatalokkal az ünnepi műsorra készültünk, akkor találtuk ezt a dalt a világhálón, amelyet semmiképp nem hagyhattunk ki, mert szövege és dallam egyaránt megfogta a szívünket. Eldöntöttük, hogy erősítővel kihangosítjuk ezt a dalt, és mi csupán a refrént daloljuk az előadókkal:

„Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Még akkor is, ha szembe fúj a szél.

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Ne feledd el, hogy szabadnak születtél!”

Nem csak énekeltünk, hanem szétszéledtünk a háromszáz lelket számláló tömegben, akik az istentiszteletet követően összegyűltek az ez alkalomra elkészült, felavatandó székelykapu körül.

Sok pillanata felemelő volt ennek a falutalálkozónak, az istentisztelet, amikor a teljesen megtelt templomban szétnézhettem, amikor úrvacsorát oszthattunk, köztük a nemrég konfirmált legifjabb felnőtteknek, felemelő volt a sok ünnepi beszéd, a délután kulturális műsor, de szívemet leginkább az dobogtatta meg, amikor láttam és hallottam elszántan és szívből éneklő ifjaimat, amikor a dal végén megszorítottuk egymás kezét, és bezártuk dalunk. „Sose feledd, hogy szabadnak születtél!”

Hiszem és tudom, hogy a mai fiatalok is akarnak és tudnak szép dolgokat művelni, hogy ezek a dalok őket is fellelkesítik, annyira, hogy aztán ők lelkesítettek másokat. Remélem, hogy még sokszor megismétlődik ez, de nem csak nálunk. Legyen így máshol is!

Pál János: Mi lesz így?

2012. 09. 04.     Mi lesz így?     Pál János    

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Ez az orwelli idézet jutott eszembe, amikor egy ifjúsági rendezvény egész ideje alatt zenének nevezett gépzörejt voltam kénytelen hallgatni. Szóvá is tettem az egyik illetékesnek mindezt, a válasz azonban az volt, hogy nem lehet, mivelhogy most ez a divat és tekintettel kell lenni a résztvevő ifjúság ízlésére.

Lépten-nyomon tapasztalni, hogy a jelen hatalmasai miként igyekeznek átírni minden tekintetben a múltat: az örök enyészetté váló egykori utcanevek, városaink folyamatosan átalakuló, történelmi jellegét veszítő arculata mindennek a törekvésnek szembeötlő iskolapéldái.

Zavar, hogy ha tudatlanul is, de ebbe a csapásba közülünk is sokan beállnak és meglovagolva a giccs hullámait arctalan, gyökértelen tömeggé formálják ifjainkat.

Átmossák agyukat, megfosztják egyéni és közösségi tudatuktól, és már arra is képtelenek, hogy akár a zene világán keresztül számukra jellemformáló identitást, valódi értéket közvetítsenek.

Egy új nemzedék van kialakulóban nálunk felé is: a szellemiektől, lelkiektől, esztétikai érzéktől kiüresített “világproletár”. Látva ezt, Bereményi Géza gyötrő gondolatai tolódnak agyamba: “[…], hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.”

Máthé Sándor: Hangtalan szavak

2012. 09. 03.     Hangtalan szavak     Máthé Sándor    

„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó és nincs beszéd… mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.”

Zsolt. 19,2-5

Csillagászok szerint, de a köztudatban is ez rögződött, augusztus a legalkalmasabb hónap a csillagászati megfigyelésekre. Valóban, akinek volt alkalma megcsodálni az augusztusi eget, az a zsoltáríró Dávid királyhoz hasonló élményt élhetett át. Dávid ifjú korában, pásztorfiúként nagyon sok éjszakát töltött a szabadban a nyáj mellett, amikor megcsodálhatta a csillagos eget. Bizonyára ezek az emlékek köszönnek vissza ezekben a zsoltáros versekben. Nagy és fenséges igazságokat hallott meg, amint az egek Isten dicsőségéről beszéltek.

„Nincs szó, nincs beszéd… mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.”

Hangtalan szó, beszéd. Bizony földi vonatkozásban is van ilyen!

Egyik külföldi utam során, London belvárosában sétálva betértem egy templomba. Meglepő volt, amit ott láttam: nem szólt az orgona, csak valami halk, éterinek mondható zene szólt. A jelenlevők áhítattal imádkoztak, hangjuk nem hallatszott, de arcukon lehetett látni az elmélyülést. Aztán a prédikáció következett, amit jelbeszéd segítségével „mondott el” a lelkész. Süketnémák temploma az a hely. Akkor döbbent belém, talán először életemben, hogy mekkora áldás a szó, a beszéd, de kétségeim vannak afelől, hogy arra használjuk-e mindig, amire kaptuk.

Az egek szavát ritkán halljuk, egyszerűen azért, mert nem figyelünk, mert nincs időnk, mert más, „fontosabb” dolgokkal foglaljuk el magunkat. Pedig ezeken keresztül Isten szól szelíd, halk hangon, mint a prófétához.

Jó lenne, ha mi is meghallanánk az egek beszédét. Jó lenne, ha a lélek hangtalan szavai szólalnának meg akkor, amikor hangosan beszélünk. Könnyebben megértenénk egymást, kevesebb lenne a bántás. Erre törekedjünk.

Lőrinczi Lajos: Falutalálkozó

2012. 09. 01.     Falutalálkozó     Lőrinczi Lajos    

Én nem is tudom, más tájain a világnak, az embereknek van-e ilyen rendezvénye? De, azt hiszem, ez a mi, erdélyi keserédes találmányunk, hiszen főleg az elnéptelenedő falvakkal kapcsolatos. Sokfelé rendeznek falunapokat, városnapokat, találkozókat, de ez más. A falutalálkozóra az elszármazottakat hívják haza. És jönnek is, sokan. Mert jól esik hazajönni. Ha csak a szomszéd faluból érkezünk is, jól esik látni a házakat, az utcákat. A szülőföld, a szülőfalu megnyugtat. Mert van benne valami édesanyai. Simogató, hazaölelő, szívdobogtató.

Az emberek találkoznak. Évtizedek teltek el, de a kötődés megmarad. Összekötnek a megelevenedő emlékek, a szülőfalu. Ilyenkor érezzük meg, hogy valójában egy nagycsalád vagyunk.

A nyáron is több falutalálkozón részt vettem. Mind kicsi falvakban. Olyanokban, amelyek valamikor sokkal népesebbek voltak. Sok esetben „csak ház, csak udvar” gondolatok facsarnak könnyet a szemekből. Mert nem mindenkinek van, ahová hazamenni. Mégis jók ezek a találkozók, mert minden esetben az összetartás, a kötődés érzésével mennek el az emberek.

Ilyenkor érzem azt, hogy egy-egy kis falu sokkal több, mint aminek látszik. Sokan leírják már őket, mert kevesen laknak bennük. A házai egy része üresen áll. Én azonban úgy tekintek rájuk, mint egy életfa tartójára: abból nő ki a terebélyes élet, innen táplálkozik, mint egy láthatatlan gyökérből, köldökzsinórból.

Az emberek, a családok évtizedekkel ezelőtt, kenyeret keresve, szerencsét próbálni indultak, máshol találták meg a „fele királyságot”, de halálukig ide tartoznak. És a falut velük együtt kell nézni, látni, megtartani.

Ha van hová hazajönni, ha méltók maradtunk a hazajövetelre, ha hazajönnek, ha megtelik a templom, ha tenni tudunk közösen a(z itt)honért, Isten áldása van rajtunk.