2011. 02. 28. Imádságra hangolva Buzogány-Csoma István
Gyermekkorom kedves emléke az esténkénti rádiózás. Akkor még nem hódított a televízió, egy kis telejurnal, teleenciclopedia, esetleg egy folytatásos film és ennyi, s ezek is csak akkor, ha épp nem a Kárpátok Géniuszáról, vagy akadémikus feleségéről tudósítottak valamit. Mindez fehér-feketében, vagy legtöbbször csak homályosan, mert elég gyakran kifáradt a képcső.
Így leginkább rádiót hallgattunk. Esténként a nagyobbik bátyám a régi Pacific rádión betekerte Luxemburgot, és szólt a zene. Sokszor odakuporodtam a hangszóróhoz, és elmerengtem a rádióállomásokat megvilágító kis sárga égő fényében.
Ma is szívesen hallgatok rádiót. Ha autózom, akkor mindig szól. Egy alkalommal hazafelé tartottam, már éjféltájra járt az idő, amikor a Bogáti erdő tájékán valami irdatlan nagy ködbe keveredtem, lassan lehetett haladni, ráadásul a rádió is recsegett-ropogott. Tekergetni kezdtem, hátha mégis befogok valamit. Meg is szólalt egy adó, a rózsafűzért imádkozták. Valami különösen jó érzés fogott el: sötétben, ködben vagyok, de nem vagyok egyedül. Mennyi ember imádkozik, mennyi embert összeköt most az éter, az otthoniakat, a hazavárókat, az úton levőket! Az éterben is ott van az imádság ereje, és mindegy, hogy szokott-e valaki rózsafűzért imádkozni vagy sem (mert ez a katolikus testvérek imagyakorlata, bár a hazafelé vezető út végére én is már kívülről fújtam ezeket az imádságokat az erő ott van a láthatatlanban, a ködben is, a sötétségben is, csak rá kell kapcsolni, rá kell hangolni a lelket.
Át kell kapcsolni Istenre, mert ezt jelenti az imádkozás: átkapcsolni Istenre, beállni az ő hullámhosszára... Kellemes Rádiózást!
2011. február 28., hétfő
Sándor Szilárd: Istenünk...
2011. 02. 27. Istenünk... Sándor Szilárd
szavakban el nem mondható imádságos dadogás
lelkünk mélyén felsóhajtó néma zokogás
visszhanggá jajdulunk, döbbenet borul ránk
de nehéz most – látod – imádkozni Hozzád!
Hogy beszélni tudjunk – add nekünk a hangod,
töltsd be beteg szívünket szaggató harangod
gyógyító reménységével, hogy életünk egén
hitre ébredjünk fájdalmaink reggelén.
Már túl sokat beszéltünk Isten, hisz látod
a szürke felhőinken elveszejtő világok
fényét elnyeli maghozó termőföldünk,
Talán ezért remegünk, s virrasztón őrködünk
azok fölött, kik hozzánk tartoztak valaha
szeresd koporsójuk mellett szeretteit a bajban.
szavakban el nem mondható imádságos dadogás
lelkünk mélyén felsóhajtó néma zokogás
visszhanggá jajdulunk, döbbenet borul ránk
de nehéz most – látod – imádkozni Hozzád!
Hogy beszélni tudjunk – add nekünk a hangod,
töltsd be beteg szívünket szaggató harangod
gyógyító reménységével, hogy életünk egén
hitre ébredjünk fájdalmaink reggelén.
Már túl sokat beszéltünk Isten, hisz látod
a szürke felhőinken elveszejtő világok
fényét elnyeli maghozó termőföldünk,
Talán ezért remegünk, s virrasztón őrködünk
azok fölött, kik hozzánk tartoztak valaha
szeresd koporsójuk mellett szeretteit a bajban.
2011. február 27., vasárnap
Dimény József: A hal
2011. 02. 26. A hal Dimény József
A szentföldön sok érdekességgel lehet találkozni. Tel Aviv óváros részében, Jáfóban, közel a kikötőhöz, van egy szobor, mely egy nagy halat ábrázol. Jókora kőből készítették, vidámképű, körülötte és rajta kis szökőkutak. Idegenvezetőnk elmondása szerint azt a cethalat örökítették meg, amely lenyelte Jónást, miután kidobták a hajóból, mert az Úr parancsa ellenére Ninive helyett Tarsus fele indult.
Nézve a műalkotást, bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy miért a halnak állítottak szobrot? Mégiscsak Jónás volt a próféta! Igaz, mindketten Isten eszközei voltak. Lehet, hogy a művész azt a pillanatot örökítette meg, amikor Jónás épp a hal gyomrában tartózkodott. Kettőjük közül a hal volt engedelmesebb, mert nem szegült ellen az isteni parancsnak. Lenyelte Jónást, s három nap múlva kivetette a szárazra.
Úgy lehet ez, mint a filmvilágban. Az Oscar-díj kiosztásán – ha jól tudom – van ilyen helyezés is: a legjobb másodszereplő. Az életben sem az a fontos, hogy milyen szerepet kap az ember, hanem, hogy miként tölti be a küldetését, és közben tud-e mosolyogni, mint a hal?
Nekem nagyon tetszett a remekmű. A szentföldi úton néhányszor elő is adtam az ismert poént. A bibliai hangosbemondóból a következő felhívás hangzik el: Jónást várják a hal-ban!
A szentföldön sok érdekességgel lehet találkozni. Tel Aviv óváros részében, Jáfóban, közel a kikötőhöz, van egy szobor, mely egy nagy halat ábrázol. Jókora kőből készítették, vidámképű, körülötte és rajta kis szökőkutak. Idegenvezetőnk elmondása szerint azt a cethalat örökítették meg, amely lenyelte Jónást, miután kidobták a hajóból, mert az Úr parancsa ellenére Ninive helyett Tarsus fele indult.
Nézve a műalkotást, bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy miért a halnak állítottak szobrot? Mégiscsak Jónás volt a próféta! Igaz, mindketten Isten eszközei voltak. Lehet, hogy a művész azt a pillanatot örökítette meg, amikor Jónás épp a hal gyomrában tartózkodott. Kettőjük közül a hal volt engedelmesebb, mert nem szegült ellen az isteni parancsnak. Lenyelte Jónást, s három nap múlva kivetette a szárazra.
Úgy lehet ez, mint a filmvilágban. Az Oscar-díj kiosztásán – ha jól tudom – van ilyen helyezés is: a legjobb másodszereplő. Az életben sem az a fontos, hogy milyen szerepet kap az ember, hanem, hogy miként tölti be a küldetését, és közben tud-e mosolyogni, mint a hal?
Nekem nagyon tetszett a remekmű. A szentföldi úton néhányszor elő is adtam az ismert poént. A bibliai hangosbemondóból a következő felhívás hangzik el: Jónást várják a hal-ban!
2011. február 25., péntek
Szabó Előd: Áldozat
2011. 02. 25. Áldozat Szabó Előd
Henri Charriere című regényének főhősét ártatlanul ítélik életfogytiglani kényszermunkára, és egy dél-amerikai fegyenctelepre küldik. Minden lélegzetével a szökésen munkálkodik. A megpróbáltatások, a meghurcoltatás, a megaláztatás, a testi és lelki terror közepette egyetlen gondolat ad erőt neki a folytatáshoz: megszökik, s hazatérve bosszút áll azokon, akik ilyen mélyre süllyesztették őt. 14 éven keresztül küzd és próbálkozik, majd az óceán és az őserdő ezer veszélye között, hihetetlen kalandokon keresztül sikerül visszaszereznie szabadságát. Első szabad éjszakáján önmagába néz, s hálát mond Istennek, mert megérti, hogy egyedül az Ő segítségével szabadulhatott meg. „Mit adhatnék neked cserébe?” – kérdezi. S hallja Isten válaszát: „Mondj le a bosszúról!” Pillangó azonnal megérti, hogy Isten a legnagyobb áldozatot kérte…
Az embert mindig foglalkoztatta a gondolat, hogy áldozatot mutasson be az isteneknek, az Istennek, hogy ajándékot vigyen neki. Kain és Ábel történetében is ez a gondolat szólal meg, amikor a két testvér abból visz ajándékot, ami a legdrágább: az első termésből, a bárányok közül az elsőszülöttek legjobbjából. De ebben a történetben is megbizonyosodik, hogy az ember nem képes a legnagyobb áldozatra: Kain nem tud lemondani haragjáról, pedig az lett volna a legteljesebb ajándék.
Mit ajándékozhatok én, Istenem? Vagyonom tizedét? Naponta az imádságnak szánt percet, órát? Hetente a vasárnapi istentisztelet szent idejét? Mindezek szép ajándékok, de, amikor felismerjük, hogy mekkora hálával tartozunk az Úrnak, akkor megértjük, hogy Ő a legnagyobb ajándékot várja: lemondani bosszúnkról, lemondani haragunkról!
Az Úr adjon erőt, hogy neki tetsző áldozatot mutathassunk be ma is e hétköznapnak oltárán!
Henri Charriere című regényének főhősét ártatlanul ítélik életfogytiglani kényszermunkára, és egy dél-amerikai fegyenctelepre küldik. Minden lélegzetével a szökésen munkálkodik. A megpróbáltatások, a meghurcoltatás, a megaláztatás, a testi és lelki terror közepette egyetlen gondolat ad erőt neki a folytatáshoz: megszökik, s hazatérve bosszút áll azokon, akik ilyen mélyre süllyesztették őt. 14 éven keresztül küzd és próbálkozik, majd az óceán és az őserdő ezer veszélye között, hihetetlen kalandokon keresztül sikerül visszaszereznie szabadságát. Első szabad éjszakáján önmagába néz, s hálát mond Istennek, mert megérti, hogy egyedül az Ő segítségével szabadulhatott meg. „Mit adhatnék neked cserébe?” – kérdezi. S hallja Isten válaszát: „Mondj le a bosszúról!” Pillangó azonnal megérti, hogy Isten a legnagyobb áldozatot kérte…
Az embert mindig foglalkoztatta a gondolat, hogy áldozatot mutasson be az isteneknek, az Istennek, hogy ajándékot vigyen neki. Kain és Ábel történetében is ez a gondolat szólal meg, amikor a két testvér abból visz ajándékot, ami a legdrágább: az első termésből, a bárányok közül az elsőszülöttek legjobbjából. De ebben a történetben is megbizonyosodik, hogy az ember nem képes a legnagyobb áldozatra: Kain nem tud lemondani haragjáról, pedig az lett volna a legteljesebb ajándék.
Mit ajándékozhatok én, Istenem? Vagyonom tizedét? Naponta az imádságnak szánt percet, órát? Hetente a vasárnapi istentisztelet szent idejét? Mindezek szép ajándékok, de, amikor felismerjük, hogy mekkora hálával tartozunk az Úrnak, akkor megértjük, hogy Ő a legnagyobb ajándékot várja: lemondani bosszúnkról, lemondani haragunkról!
Az Úr adjon erőt, hogy neki tetsző áldozatot mutathassunk be ma is e hétköznapnak oltárán!
Farkas Dénes: A bárd
2011. 02. 24. A bárd Farkas Dénes
Eleven az emlékezetemben az első kőbalta látványa, melyet valamikor nagyon sok évvel ezelőtt a tanító bácsi mutatott meg. Elmesélte, hogy ezt a primitív eszközt az ősember használta. Ezt megelőzően volt buzogánya. Ez valószínű egy gömbkő hozzáerősítése lehetett egy bot végéhez. Később nem kellett háncs az odafogatáshoz, mert átfúrta a követ, egyik oldalát élesre csiszolta, s máris kész volt a kőbalta. Hát ez pontosan olyan, mint egy kicsi fejsze, csak nem vas – állapítottuk meg gyermeki hozzáértéssel.
Egész életemben, ha fejszét láttam, az akaratlanul is érdekesebb volt számomra, mint például a lapát. Egy barátom vett Almáson egy nagyon öreg, kicsi, de gyönyörű házat, melynek a gerendáit fejszével rótták el, ugyanis ez az ősi székely hajlék olyan régi volt, hogy fűrész még nem is létezett akkor. A harcsafűrész vagy szaggatófűrész a közelmúlt terméke, amely „forradalmasította” a fa megmunkálását. Aránylag gyorsan jött a körfűrész, szalagfűrész, láncfűrész, gáter és lehet, hogy a lézer lesz a „csúcs”?
Nem tekintem magam eszköztárunk „szakijának”, de abban biztos vagyok, hogy szerszámaink nagy öregje a fejsze. Láttam kicsi fejszét, szöghúzóval, azt mondták, hogy szekerce. Láttam kupás élű fejszét, teknőt faragtak vele. Láttam ferde nyelű faragó fejszét, széles élűt, melyből nagyapám csúfot űzött, mert nem a rendeltetésére figyelt, amikor a disznóknak ezzel vágta a tököt. Láttam hasításra alkalmas ék alakú fejszét és néhány hatalmas, nagyon kemény nyelű, nagyon széles élű fejszét, amelyet az ácsok csak két napig használtak, és annak azt mondták, hogy bárd.
Építkezés volt a szomszédban, és az udvarra hordtak a havasból sok-sok szekér fiatal fenyőgerendának-valót. Az ácsok egy-egy gerendának szánt rönköt elfektettek. Egy lábaskában téglaport oldottak és az edényben egy kicsi ágasfával lenyomottan spárgát húztak végig, míg a spárga magába szedett kellő mennyiségű téglaporfestéket. Ekkor kezdődött a „csaptatás”. Miután felszabták a szükséges hosszúságot, két ember a gerenda két végénél lefogta a spárgát és a harmadik a spárga közepét megemelve és hirtelen elengedve egyenes vonalat csapott a kérges gerendára. Ami a vonalon kívül volt, az volt a szegy vagy a forgács, amelyért a Tisza parti lány olyan sok csókot fizetett („Túl a Tiszán faragnak az ácsok”). Ezután következett a kedvencem: előkerültek a bárdok, és órák alatt a szürke kérgű rönkök kocka alakú gerendákká minősültek, és gyönyörűen fehérlettek a munkatelepen, várva az épületté lényegülés virágcsokrát a csúcson.
A bárdok megtették a kötelezettségüket és „elpihentek”. Ékes anyanyelvünk és bennem a gyermekkori emlék megőrizte őket. Sok évtizede nem láttam gerendát faragó ácsot, bárdot sem, de bárdolatlanságot eleget...
Eleven az emlékezetemben az első kőbalta látványa, melyet valamikor nagyon sok évvel ezelőtt a tanító bácsi mutatott meg. Elmesélte, hogy ezt a primitív eszközt az ősember használta. Ezt megelőzően volt buzogánya. Ez valószínű egy gömbkő hozzáerősítése lehetett egy bot végéhez. Később nem kellett háncs az odafogatáshoz, mert átfúrta a követ, egyik oldalát élesre csiszolta, s máris kész volt a kőbalta. Hát ez pontosan olyan, mint egy kicsi fejsze, csak nem vas – állapítottuk meg gyermeki hozzáértéssel.
Egész életemben, ha fejszét láttam, az akaratlanul is érdekesebb volt számomra, mint például a lapát. Egy barátom vett Almáson egy nagyon öreg, kicsi, de gyönyörű házat, melynek a gerendáit fejszével rótták el, ugyanis ez az ősi székely hajlék olyan régi volt, hogy fűrész még nem is létezett akkor. A harcsafűrész vagy szaggatófűrész a közelmúlt terméke, amely „forradalmasította” a fa megmunkálását. Aránylag gyorsan jött a körfűrész, szalagfűrész, láncfűrész, gáter és lehet, hogy a lézer lesz a „csúcs”?
Nem tekintem magam eszköztárunk „szakijának”, de abban biztos vagyok, hogy szerszámaink nagy öregje a fejsze. Láttam kicsi fejszét, szöghúzóval, azt mondták, hogy szekerce. Láttam kupás élű fejszét, teknőt faragtak vele. Láttam ferde nyelű faragó fejszét, széles élűt, melyből nagyapám csúfot űzött, mert nem a rendeltetésére figyelt, amikor a disznóknak ezzel vágta a tököt. Láttam hasításra alkalmas ék alakú fejszét és néhány hatalmas, nagyon kemény nyelű, nagyon széles élű fejszét, amelyet az ácsok csak két napig használtak, és annak azt mondták, hogy bárd.
Építkezés volt a szomszédban, és az udvarra hordtak a havasból sok-sok szekér fiatal fenyőgerendának-valót. Az ácsok egy-egy gerendának szánt rönköt elfektettek. Egy lábaskában téglaport oldottak és az edényben egy kicsi ágasfával lenyomottan spárgát húztak végig, míg a spárga magába szedett kellő mennyiségű téglaporfestéket. Ekkor kezdődött a „csaptatás”. Miután felszabták a szükséges hosszúságot, két ember a gerenda két végénél lefogta a spárgát és a harmadik a spárga közepét megemelve és hirtelen elengedve egyenes vonalat csapott a kérges gerendára. Ami a vonalon kívül volt, az volt a szegy vagy a forgács, amelyért a Tisza parti lány olyan sok csókot fizetett („Túl a Tiszán faragnak az ácsok”). Ezután következett a kedvencem: előkerültek a bárdok, és órák alatt a szürke kérgű rönkök kocka alakú gerendákká minősültek, és gyönyörűen fehérlettek a munkatelepen, várva az épületté lényegülés virágcsokrát a csúcson.
A bárdok megtették a kötelezettségüket és „elpihentek”. Ékes anyanyelvünk és bennem a gyermekkori emlék megőrizte őket. Sok évtizede nem láttam gerendát faragó ácsot, bárdot sem, de bárdolatlanságot eleget...
2011. február 23., szerda
Újvárosi Katalin: És mi a te feladatod?
2011. 02. 23. És mi a te feladatod? Újvárosi Katalin
Jónás könyve 2, 3-10: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az Úrtól jön a szabadulás!”
Az imént idézett bibliai versek egy ismert próféta szavai. Jónás egyszerű ember, akit megszólít az Úr. Ninive városába küldi, hogy megtérést hirdessen. Ám Jónás megijed a nagy feladattól, és teljesen más irányba veszi útját. Ellentétes útra indul azzal szemben, ahova az Úr küldte. Elfut, majd felül egy hajóra és menekül. Ám a tengeren óriási vihar tör ki, és az emberek hamar rájönnek, hogy ki miatt történik mindez. A döntés visszafordíthatatlan: úgy menekülhetnek meg, ha kidobják a hajóból azt, aki az Úr ellen vétett. Súlyos és halálos ítélet! Jónás a vihar kellős közepén egymagában szembenéz a halállal. Belátja, hogy tévedett, de már késő – hiszi ő. Ám Isten egy cethalat küld útjába, hogy tévedését jóvátehesse. A cethal gyomrában tölt el három napot, míg végiggondolja és megérti, hogy az Úr elől nincs menekvés.
A bibliabéli történetek nem véletlenül íródtak. Tanulságul szolgálnak az utókor számára. Így van ez Jónás próféta történetével is.
1. Mindannyian Isten hírnökei vagyunk. Úgy jövünk a világra, hogy egy-egy üzenet hordozói vagyunk e földi életben. Feladatunk az, hogy ezt az üzenetet megosszuk a világgal, mert ezáltal teljesítjük életünk célját és egyben küldetésünket.
2. Életünk folyamán hajlamosak vagyunk úgy élni, hogy ne hallhassuk meg Isten szavát. Zajongunk, rohanunk, nem figyelünk a belsőnkre. Esélyt sem adunk arra, hogy napvilágra kerüljön, mi céllal jöttünk e világra.
3. Ha mégis megtesszük, nagyon sokszor elmenekülünk a feladat elől. Azt gondoljuk, akárcsak Jónás, hogy ha más irányba megyünk, mint amerre az Úr küld, akkor megúszhatjuk a feladat teljesítését.
4. Ám mindig van életünkben egy pillanat, amikor felismerjük, hogy mehetünk bárhová, az Úr így is, úgy is reánk talál. És ez a pillanat a döntő életünkben. Jónás jól döntött: elment Ninivébe, ahol romlottak és bűnösök voltak az emberek, elmondta nekik az Úr üzenetét, hogy ha nem változnak meg, elpusztulnak, és az emberek meghallgatták. Ő úgy érezte, az Úr szórakozott vele, hiszen nem következett be a pusztulás. Ám valójában embereket mentett meg azzal, hogy továbbította az üzenetet.
Így van ez a mi életünkben is: a kérdés csak az, hogy és hol állunk?!
Jónás könyve 2, 3-10: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az Úrtól jön a szabadulás!”
Az imént idézett bibliai versek egy ismert próféta szavai. Jónás egyszerű ember, akit megszólít az Úr. Ninive városába küldi, hogy megtérést hirdessen. Ám Jónás megijed a nagy feladattól, és teljesen más irányba veszi útját. Ellentétes útra indul azzal szemben, ahova az Úr küldte. Elfut, majd felül egy hajóra és menekül. Ám a tengeren óriási vihar tör ki, és az emberek hamar rájönnek, hogy ki miatt történik mindez. A döntés visszafordíthatatlan: úgy menekülhetnek meg, ha kidobják a hajóból azt, aki az Úr ellen vétett. Súlyos és halálos ítélet! Jónás a vihar kellős közepén egymagában szembenéz a halállal. Belátja, hogy tévedett, de már késő – hiszi ő. Ám Isten egy cethalat küld útjába, hogy tévedését jóvátehesse. A cethal gyomrában tölt el három napot, míg végiggondolja és megérti, hogy az Úr elől nincs menekvés.
A bibliabéli történetek nem véletlenül íródtak. Tanulságul szolgálnak az utókor számára. Így van ez Jónás próféta történetével is.
1. Mindannyian Isten hírnökei vagyunk. Úgy jövünk a világra, hogy egy-egy üzenet hordozói vagyunk e földi életben. Feladatunk az, hogy ezt az üzenetet megosszuk a világgal, mert ezáltal teljesítjük életünk célját és egyben küldetésünket.
2. Életünk folyamán hajlamosak vagyunk úgy élni, hogy ne hallhassuk meg Isten szavát. Zajongunk, rohanunk, nem figyelünk a belsőnkre. Esélyt sem adunk arra, hogy napvilágra kerüljön, mi céllal jöttünk e világra.
3. Ha mégis megtesszük, nagyon sokszor elmenekülünk a feladat elől. Azt gondoljuk, akárcsak Jónás, hogy ha más irányba megyünk, mint amerre az Úr küld, akkor megúszhatjuk a feladat teljesítését.
4. Ám mindig van életünkben egy pillanat, amikor felismerjük, hogy mehetünk bárhová, az Úr így is, úgy is reánk talál. És ez a pillanat a döntő életünkben. Jónás jól döntött: elment Ninivébe, ahol romlottak és bűnösök voltak az emberek, elmondta nekik az Úr üzenetét, hogy ha nem változnak meg, elpusztulnak, és az emberek meghallgatták. Ő úgy érezte, az Úr szórakozott vele, hiszen nem következett be a pusztulás. Ám valójában embereket mentett meg azzal, hogy továbbította az üzenetet.
Így van ez a mi életünkben is: a kérdés csak az, hogy és hol állunk?!
2011. február 22., kedd
Rácz Norbert: Szavak
2011. 02. 22. Szavak Rácz Norbert
Szavakból építettünk magunknak világot.
Szópalotákban lakunk, szórengetegben elvesztődve keresünk pontot mondataink végére, szósivatagban szomjazunk tiszta igeforrásokat, amelyek néha délibábként szaladnak messze tőlünk.
Szavakból alkottunk magunknak világot.
Puha szavakból, olyanokból, mint az anya lehelete gyermeke arcán, amely nem érinti, csak követi a bőr vonalát.
Tüzes szavakból, melyek sisteregve, perzselve zúdulnak ki a szájból, lávalént égetve mindent maguk körül.
Szerelmes szavakból, suttogó, dúdoló, éneklő, vágyban hevülő szavakból.
Kemény szavakból, sziklákból, összeszorított öklökből, száraz, maguknak utat törő vad, romboló szavakból.
Gyászos, jajongó, síró, üvöltő, nyüszítő szavakból, vagy megsemmisítő, mérges, tajtékzó, parttalan, gyülőlő szavakból.
Vagy mézes, hízelgő, émelygő, kétszínű szavakból, vagy könnyed, fütyörésző, kacagó, szabadon szaladó, játékos szavakból.
Szavakból építettünk magunknak világot.
Ám minden szó mögött, ott van egy mély, lágy, kedves szó. Egy szó, mely ott táncol a szélben, és amelyet áhítatosan és lassan suttognak a fák, melyekre táncra perdülnek a galaxisok, és amelytől izzani kezd egyaránt a kő és a tekintet. Egyetlen drága, folyamatosan kimondódó, soha el nem hallgató, véget nem ismerő szó. Az egy, mely mindenben megjelen, de mit észre nem vesz csak az, ki odafigyel. Mint a lét igéje a mondatban: nélkülözhetetlen, mégis legtöbbször láthatatlan. Az Ő szava, s egyben a mi legalapvetőbb szavunk. Ebből ered és – új értelemmel megtelve, a kimondó ember jellemét és lelkét hordozva, alakot nyerve, néha szennyesen, máskor ünneplőbe öltözve – ide tér vissza minden kifejezés.
Ma vigyázni akarok szavaimra, hogy legyen bennük muzsika, és táncolva kergessék egymást, hogy simogassanak, és hogy életem legtisztább ingét magukra öltve, váljanak eggyé e lét folyamával.
Szavakból építettünk magunknak világot.
Szópalotákban lakunk, szórengetegben elvesztődve keresünk pontot mondataink végére, szósivatagban szomjazunk tiszta igeforrásokat, amelyek néha délibábként szaladnak messze tőlünk.
Szavakból alkottunk magunknak világot.
Puha szavakból, olyanokból, mint az anya lehelete gyermeke arcán, amely nem érinti, csak követi a bőr vonalát.
Tüzes szavakból, melyek sisteregve, perzselve zúdulnak ki a szájból, lávalént égetve mindent maguk körül.
Szerelmes szavakból, suttogó, dúdoló, éneklő, vágyban hevülő szavakból.
Kemény szavakból, sziklákból, összeszorított öklökből, száraz, maguknak utat törő vad, romboló szavakból.
Gyászos, jajongó, síró, üvöltő, nyüszítő szavakból, vagy megsemmisítő, mérges, tajtékzó, parttalan, gyülőlő szavakból.
Vagy mézes, hízelgő, émelygő, kétszínű szavakból, vagy könnyed, fütyörésző, kacagó, szabadon szaladó, játékos szavakból.
Szavakból építettünk magunknak világot.
Ám minden szó mögött, ott van egy mély, lágy, kedves szó. Egy szó, mely ott táncol a szélben, és amelyet áhítatosan és lassan suttognak a fák, melyekre táncra perdülnek a galaxisok, és amelytől izzani kezd egyaránt a kő és a tekintet. Egyetlen drága, folyamatosan kimondódó, soha el nem hallgató, véget nem ismerő szó. Az egy, mely mindenben megjelen, de mit észre nem vesz csak az, ki odafigyel. Mint a lét igéje a mondatban: nélkülözhetetlen, mégis legtöbbször láthatatlan. Az Ő szava, s egyben a mi legalapvetőbb szavunk. Ebből ered és – új értelemmel megtelve, a kimondó ember jellemét és lelkét hordozva, alakot nyerve, néha szennyesen, máskor ünneplőbe öltözve – ide tér vissza minden kifejezés.
Ma vigyázni akarok szavaimra, hogy legyen bennük muzsika, és táncolva kergessék egymást, hogy simogassanak, és hogy életem legtisztább ingét magukra öltve, váljanak eggyé e lét folyamával.
Lázár LeventeTolerancia, de meddig?
2011. 02. 21. Tolerancia, de meddig? Lázár Levente
A tolerancia kézenfogva jár a türelemmel. A türelem tudomásom szerint egy emberi képesség, amiből egyeseknek több van, másoknak kevesebb. Úgy hiszem, hogy lehet fejleszteni és tudatosan tágítani a határát. Ezen munkálkodtam, és eltökélten gyakoroltam itt az új világban. Arra gondoltam, hogy milyen jól hasznát veszem majd ennek a gyakorlatnak, hiszen otthon is szükségem lesz a türelmemre. Persze nagyon örültem, hogy milyen türelmes vagyok.
A héten az egyik órán arról beszélt a tanár, hogy az embernek élete folyamán milyen kötődései vannak, és később ezeknek milyen szerepük van az életben. Nagyon tetszett a megközelítése, mert megerősítette eddigi tapasztalataimat, no meg új dolgokat is hallottam. Elhangzott az a mondat is, hogy az emberi lény első kötődése és első szeparációs élménye is az édesanyához kapcsolódik. Elég egyértelmű volt nekem, de jött egy kérdés.
– Nem lehetne ezt úgy fogalmazni az anya helyett, hogy azzal a személlyel, aki táplálja és neveli, mert ez így túl feminin!
Na ekkor dőltem hátra, és értettem meg, hogy a türelmemnek itt van a határa. Eddig tart az én toleranciám. Ám nem így a tanár! Tudomásul vette (nem is nyelt!) és az egészet hihetetlen nyugalommal újramagyarázta kb. egy nyolcéves gyerek felfogási szintjének megfelelően. Mindezt pedig az egész osztály türelmesen végighallgatta. Bennem inkább döbbent csend volt, mint türelem, de hát ez van.
Aztán gondolkodni kezdtem rajta. Végül is lehet élet anya nélkül, apa nélkül, lehet kötődés és leválás nélkül is. Ma már sok minden lehetséges. Csak az én „korlátoltságomban” azt nem tudom elképzelni, hogy az milyen élet, ha lehet életnek nevezni? Vegetáció?ű
Már újra arra a következtetésre jutottam, hogy hát nagyon sokat kell még tanuljunk… a tanártól!
A tolerancia kézenfogva jár a türelemmel. A türelem tudomásom szerint egy emberi képesség, amiből egyeseknek több van, másoknak kevesebb. Úgy hiszem, hogy lehet fejleszteni és tudatosan tágítani a határát. Ezen munkálkodtam, és eltökélten gyakoroltam itt az új világban. Arra gondoltam, hogy milyen jól hasznát veszem majd ennek a gyakorlatnak, hiszen otthon is szükségem lesz a türelmemre. Persze nagyon örültem, hogy milyen türelmes vagyok.
A héten az egyik órán arról beszélt a tanár, hogy az embernek élete folyamán milyen kötődései vannak, és később ezeknek milyen szerepük van az életben. Nagyon tetszett a megközelítése, mert megerősítette eddigi tapasztalataimat, no meg új dolgokat is hallottam. Elhangzott az a mondat is, hogy az emberi lény első kötődése és első szeparációs élménye is az édesanyához kapcsolódik. Elég egyértelmű volt nekem, de jött egy kérdés.
– Nem lehetne ezt úgy fogalmazni az anya helyett, hogy azzal a személlyel, aki táplálja és neveli, mert ez így túl feminin!
Na ekkor dőltem hátra, és értettem meg, hogy a türelmemnek itt van a határa. Eddig tart az én toleranciám. Ám nem így a tanár! Tudomásul vette (nem is nyelt!) és az egészet hihetetlen nyugalommal újramagyarázta kb. egy nyolcéves gyerek felfogási szintjének megfelelően. Mindezt pedig az egész osztály türelmesen végighallgatta. Bennem inkább döbbent csend volt, mint türelem, de hát ez van.
Aztán gondolkodni kezdtem rajta. Végül is lehet élet anya nélkül, apa nélkül, lehet kötődés és leválás nélkül is. Ma már sok minden lehetséges. Csak az én „korlátoltságomban” azt nem tudom elképzelni, hogy az milyen élet, ha lehet életnek nevezni? Vegetáció?ű
Már újra arra a következtetésre jutottam, hogy hát nagyon sokat kell még tanuljunk… a tanártól!
2011. február 20., vasárnap
Székely Kinga Réka: Imágó 2.
2011. 02. 20. Imágó 2. Székely Kinga Réka
A biológia területén az imágó kifejlett, ivarképes rovarat jelent. Az átváltozások pompás teatralitását láthatjuk náluk. Imágónak lenni rovaréknál annyit jelent, mint tökéletesnek lenni. Átmenni a teljes átváltozáson. Képtelennek lenni tovább vedleni. Nincs több új bőr, bura, báb. Csak lepetézni lehet, aztán meghalni. Addig azonban teljes a karnevál.
Szaporodásuk érdekében az imágók gazdaállatokat, avagy gazdanövényeket keresnek, petéiket beléjük ágyazzák, és az így keletkező lárvák azok nedveiből táplálkoznak. A lárvák húsevők, de az imágók nektárral táplálkoznak.
Megdöbbentem. Nemcsak attól akadt el a lélegzetem, ahogyan elképzeltem, hogy az életképes pete, majd lárva egy gazdaállat, vagy gazdanövény nedveit szívja el, hanem attól a felismeréstől is, hogy mi, emberek, sem teszünk másképp.
Nekünk is vannak gazdaállataink és gazdanövényeink, és nemcsak akkor, amikor még az emberi szem számára láthatatlanok vagyunk, hanem akkor is, amikor felnőtté válunk. Sőt, olyan is van, amely mind mindörökké táplál.
Az életet adó nedvet, az életkedvet a Jóisten adományaiból szívjuk magunkba. Az élethez való kedvünk kiapadhatatlan forrása az Isten által nekünk adott életnedű: a másik ember és a természet iránti szeretet. Örökkévaló gazdaállatunk-gazdanövényünk a jó Isten.
Átváltozásaink nem mindig fájdalom-mentesek, mégis kellenek. Létformáinkat tökéletesíteni kell, a lárva és a báb állapotot követnie kell az imágó állapotnak, amikor levedleni való bőrünk már nincs, amikor szárnyaink erősek, amikor képesek vagyunk az élet továbbadására.
Nem állítom, hogy a gazdaállat, a gazdanövény, avagy a nektár létezését mindig észrevettem.
A biológia területén az imágó kifejlett, ivarképes rovarat jelent. Az átváltozások pompás teatralitását láthatjuk náluk. Imágónak lenni rovaréknál annyit jelent, mint tökéletesnek lenni. Átmenni a teljes átváltozáson. Képtelennek lenni tovább vedleni. Nincs több új bőr, bura, báb. Csak lepetézni lehet, aztán meghalni. Addig azonban teljes a karnevál.
Szaporodásuk érdekében az imágók gazdaállatokat, avagy gazdanövényeket keresnek, petéiket beléjük ágyazzák, és az így keletkező lárvák azok nedveiből táplálkoznak. A lárvák húsevők, de az imágók nektárral táplálkoznak.
Megdöbbentem. Nemcsak attól akadt el a lélegzetem, ahogyan elképzeltem, hogy az életképes pete, majd lárva egy gazdaállat, vagy gazdanövény nedveit szívja el, hanem attól a felismeréstől is, hogy mi, emberek, sem teszünk másképp.
Nekünk is vannak gazdaállataink és gazdanövényeink, és nemcsak akkor, amikor még az emberi szem számára láthatatlanok vagyunk, hanem akkor is, amikor felnőtté válunk. Sőt, olyan is van, amely mind mindörökké táplál.
Az életet adó nedvet, az életkedvet a Jóisten adományaiból szívjuk magunkba. Az élethez való kedvünk kiapadhatatlan forrása az Isten által nekünk adott életnedű: a másik ember és a természet iránti szeretet. Örökkévaló gazdaállatunk-gazdanövényünk a jó Isten.
Átváltozásaink nem mindig fájdalom-mentesek, mégis kellenek. Létformáinkat tökéletesíteni kell, a lárva és a báb állapotot követnie kell az imágó állapotnak, amikor levedleni való bőrünk már nincs, amikor szárnyaink erősek, amikor képesek vagyunk az élet továbbadására.
Nem állítom, hogy a gazdaállat, a gazdanövény, avagy a nektár létezését mindig észrevettem.
2011. február 19., szombat
Székely Kinga Réka: Imágó 1.
2011. 02. 19. Imágó 1. Székely Kinga Réka
Ma könnyebb önmagamon kívül lenni, mint önmagamban. Némileg hasonítva a lélekvándorlás nagy misztériumához, kiengedem magamból – na, nem a lelkemet – hanem az önmagamról alkotott képet. Az imágo-t.
Mennyi minden mást csinálhatnék, és mennyire másképpen csinálhatnám azt, amit csinálok.
Lehetnék Ghanaban izzadó kecskepásztor, ukrán maffiozó édesanyja, laosi rizstermelő, ujgur határőr, tibeti menekült, hutu törzsfőnök kuruzslója, egyiptomi rebellis, ortodox papfeleség, palesztin öngyilkos merénylő, holland virágárus, amerikai bankár szeretője.
Lehetnék minden más, de a lelkem mélyére aláhulló bölcsesség hópihék talán ugyanazok lennének, mint amelyeket eddig sikerült összegyűjtenem.
Mennyire titokzatos és mennyire nyugtalanító, hogy a felsorolt képek otthonra találnak lelkemben.
Mennyire titokzatos és megható, hogy a kitartás és a helybenmaradás ugyanolyan értékű életbölcsesség mint a kilépés, avagy a változtatni tudás.
Mennyi minden mást csinálhatnék másképpen.
Szaladhatnék gyorsabban és sétálhatnék lassabban. Imádkozhatnék mélyebben és prédikálhatnék felkészültebben. Főzhetnék ízletesebben és teríthetnék ízlésesebben. Hallgathatnék együttérzőbben és kérdezhetnék kedvesebben.
Mennyire lehangoló, hogy poshadásra is tudom ítélni magamat, és mint a tányér közepén levő víz mely csak ki-kilocsan a szélre, és nem mossa, hanem csak maszatolja azt, létezésem korlátait én is csak érintem, de nem teljesítem ki.
Mennyire titokzatos és megható, hogy az egy gondolatra való fókuszálás, a céltudatosság és a felforgató képzelgés, a lazaság is azonos értékű viszonyulás az élethez.
Nézem magam kívülről. Szánalmas, vonzó, mókás, visszataszító képeket látok.
Kívülről semmi sem tűnik pótcselekvésnek. A kitartás és a kilépés, a helybenmarardás és a menekülés, az összpontosítás és a szétziláltság, a keménység és a lazaság is értelmet nyer.
Mindent elképzelhetek, mert a tükröt Isten tartja nekem, tehát amit benne látok, javamat szolgálja. Nagy kérdésemre, hogy miért így és miért itt élek, a választ Ő segít megkeresni. Minél erősebben hiszek az Ő szeretetében, annál tisztábban látom tükörképeimet. A hit segít önmagamon belül lenni, és gyönyörködve élni az életet.
Ma könnyebb önmagamon kívül lenni, mint önmagamban. Némileg hasonítva a lélekvándorlás nagy misztériumához, kiengedem magamból – na, nem a lelkemet – hanem az önmagamról alkotott képet. Az imágo-t.
Mennyi minden mást csinálhatnék, és mennyire másképpen csinálhatnám azt, amit csinálok.
Lehetnék Ghanaban izzadó kecskepásztor, ukrán maffiozó édesanyja, laosi rizstermelő, ujgur határőr, tibeti menekült, hutu törzsfőnök kuruzslója, egyiptomi rebellis, ortodox papfeleség, palesztin öngyilkos merénylő, holland virágárus, amerikai bankár szeretője.
Lehetnék minden más, de a lelkem mélyére aláhulló bölcsesség hópihék talán ugyanazok lennének, mint amelyeket eddig sikerült összegyűjtenem.
Mennyire titokzatos és mennyire nyugtalanító, hogy a felsorolt képek otthonra találnak lelkemben.
Mennyire titokzatos és megható, hogy a kitartás és a helybenmaradás ugyanolyan értékű életbölcsesség mint a kilépés, avagy a változtatni tudás.
Mennyi minden mást csinálhatnék másképpen.
Szaladhatnék gyorsabban és sétálhatnék lassabban. Imádkozhatnék mélyebben és prédikálhatnék felkészültebben. Főzhetnék ízletesebben és teríthetnék ízlésesebben. Hallgathatnék együttérzőbben és kérdezhetnék kedvesebben.
Mennyire lehangoló, hogy poshadásra is tudom ítélni magamat, és mint a tányér közepén levő víz mely csak ki-kilocsan a szélre, és nem mossa, hanem csak maszatolja azt, létezésem korlátait én is csak érintem, de nem teljesítem ki.
Mennyire titokzatos és megható, hogy az egy gondolatra való fókuszálás, a céltudatosság és a felforgató képzelgés, a lazaság is azonos értékű viszonyulás az élethez.
Nézem magam kívülről. Szánalmas, vonzó, mókás, visszataszító képeket látok.
Kívülről semmi sem tűnik pótcselekvésnek. A kitartás és a kilépés, a helybenmarardás és a menekülés, az összpontosítás és a szétziláltság, a keménység és a lazaság is értelmet nyer.
Mindent elképzelhetek, mert a tükröt Isten tartja nekem, tehát amit benne látok, javamat szolgálja. Nagy kérdésemre, hogy miért így és miért itt élek, a választ Ő segít megkeresni. Minél erősebben hiszek az Ő szeretetében, annál tisztábban látom tükörképeimet. A hit segít önmagamon belül lenni, és gyönyörködve élni az életet.
2011. február 18., péntek
Sándor Szilárd: Biztató
2011. 02. 18. Biztató Sándor Szilárd
Nézz csillagod jégtükrére,
s láttasd meg szíved mosolyát.
Ha nem találsz az ütemére
reménységgel zokogd át,
ébredésed riadt álmát
holnapok bezárt ajtaján.
Nem kellene könnyes párnád
néma csendjével dacolj.
Jobb lenne, ha kitalálnád
ott vagyok-e valahol:
meglásd ajtódról lakatod
lemossa meleg mosolyod.
Nézz csillagod jégtükrére,
s láttasd meg szíved mosolyát.
Ha nem találsz az ütemére
reménységgel zokogd át,
ébredésed riadt álmát
holnapok bezárt ajtaján.
Nem kellene könnyes párnád
néma csendjével dacolj.
Jobb lenne, ha kitalálnád
ott vagyok-e valahol:
meglásd ajtódról lakatod
lemossa meleg mosolyod.
2011. február 17., csütörtök
Lázár Levente: A reménytelen remény is remény!
2011. 02. 17. A reménytelen remény is remény! Lázár Levente
Több millió éves kövön ülök, és elnézem, ahogy a hullámok szüntelen kitartással minden második másodpercben ostromolják. Vajon mióta hömpölyög ez a harc? Vajon mióta süti a nap ezt a követ? Vajon hányszor járta meg azóta az égboltot az a víz, ami épp az adott hullámmal partot ért, de egy része tajtékként párállik most is az ég felé? Visszahull valamikor, az áramlatok hordozzák, és kezdi elölről a kövek ostromát, mint tajtékzó hullám.
Az jutott eszembe, hogy milyen könnyen feladjuk álmainkat, mi emberek. Egyszer, valamikor fiatalon álmokat dédelgettünk, célokat tűztünk ki magunk elé, aztán ahogy telt múlt az idő egyre többet vesztettünk álmainkból, céltalanná vált vágyainkból.
Fiatalon nagyon szerettem volna motorozni, de valahogy semmiképp nem kerültem közel hozzá. Feltett célom volt, hogy veszek egyszer egy motorbiciklit. De autó lett belőle, előnyösebb, télen is használható, gyülekezeti „munkára” is jobban befogható. Aztán jött a család, gyermekek. Nem lehet motorral, négyen közlekedni. Szóba sem jött. Már-már el is felejtettem, hogy valaha akartam motorozni.
De most itt ülök a több millió éves sziklán, látom a szüntelen hullámok ostromát, és látom a szikla rendíthetetlen kitartását. Bár helyenként fehérre festette az elpárolgó víz hagyta só, de állja az ostromot. A hullám célja partot érni. A kő célja hullámot fogni. Mikor találkoznak, szivárvány az eredménye egy pillanatra.
Valahol azt hallottam, a remény nélküli remény tulajdonképpen reménytelen remény, de remény.
Döntöttem: nem adom fel álmaimat, a legparányibbat sem. Lesz időm beszédeimet leírni, a világ megváltásából részt vállalni, lesznek híveim a felépült új templomokban, lesz ifjúság, lesz jövendő, lesz otthona Erdélyben a sok hazatért vándornak, lesz hit, remény és szeretet az emberek között, a világon mindenhol… és lesz motorbiciklim is…, mert „ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg…”
Több millió éves kövön ülök, és elnézem, ahogy a hullámok szüntelen kitartással minden második másodpercben ostromolják. Vajon mióta hömpölyög ez a harc? Vajon mióta süti a nap ezt a követ? Vajon hányszor járta meg azóta az égboltot az a víz, ami épp az adott hullámmal partot ért, de egy része tajtékként párállik most is az ég felé? Visszahull valamikor, az áramlatok hordozzák, és kezdi elölről a kövek ostromát, mint tajtékzó hullám.
Az jutott eszembe, hogy milyen könnyen feladjuk álmainkat, mi emberek. Egyszer, valamikor fiatalon álmokat dédelgettünk, célokat tűztünk ki magunk elé, aztán ahogy telt múlt az idő egyre többet vesztettünk álmainkból, céltalanná vált vágyainkból.
Fiatalon nagyon szerettem volna motorozni, de valahogy semmiképp nem kerültem közel hozzá. Feltett célom volt, hogy veszek egyszer egy motorbiciklit. De autó lett belőle, előnyösebb, télen is használható, gyülekezeti „munkára” is jobban befogható. Aztán jött a család, gyermekek. Nem lehet motorral, négyen közlekedni. Szóba sem jött. Már-már el is felejtettem, hogy valaha akartam motorozni.
De most itt ülök a több millió éves sziklán, látom a szüntelen hullámok ostromát, és látom a szikla rendíthetetlen kitartását. Bár helyenként fehérre festette az elpárolgó víz hagyta só, de állja az ostromot. A hullám célja partot érni. A kő célja hullámot fogni. Mikor találkoznak, szivárvány az eredménye egy pillanatra.
Valahol azt hallottam, a remény nélküli remény tulajdonképpen reménytelen remény, de remény.
Döntöttem: nem adom fel álmaimat, a legparányibbat sem. Lesz időm beszédeimet leírni, a világ megváltásából részt vállalni, lesznek híveim a felépült új templomokban, lesz ifjúság, lesz jövendő, lesz otthona Erdélyben a sok hazatért vándornak, lesz hit, remény és szeretet az emberek között, a világon mindenhol… és lesz motorbiciklim is…, mert „ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg…”
2011. február 16., szerda
Pál János: Hogyan fűrészel(t)ünk?
2011. 02. 16. Hogyan fűrészel(t)ünk? Pál János
„Méltó a munkás a maga kenyerére” – de sajnos, sokaknak lassan nemhogy a tisztes megélhetésre, hanem a mindennapi betevőre sem jut, bár becsületesen elvégez(te)i munkáját. Magyarázzák is szorgalmasan, belevörösödve az erre illetékesek: azért van mindez így, mert válság van.
Minderről nekem Móricz Zsigmond A birkaitató válu című elbeszélése jut eszembe. A történet szerint meghalt a falu legszegényebb zsellére, a temetésből hazatérő és zsellérházat elhagyni kényszerülő fiúk pedig osztozkodni kezdtek az apjuk után maradt néhány értéktelen, elhasznált limlomon. Hosszas osztozkodás után sikerült dűlőre jutniuk, de összebékíthetetlenül meggyűlölték egymást. Mikor elindultak, a kisebbik fiú meglátott az udvar fenekén egy hosszú és rettenetesen rossz birkaitató vályút. Tanakodtak, mit kezdhetnének vele. A közben megérkező zsellér nevetve javasolta: vágják ketté. Az idősebb testvér kapott az ötleten, hiszen – gondolta –, ha a levágott végire deszkát szegez, jó lesz az még vályúnak, és átvetette a fűrészt annak derekán. Erre öccse kitalálta bátyja számítását, és így morfondírozott: „Hm, még ez a váju teszi gazdává a bátyót, ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja bornyút vesz, ha a tehenet eladja, házat vesz, gazda lesz, ő meg kódus az országúton... Fogta a fűrészt s hosszába tette a válun... Így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna...”
Mindenki a maga szíve szerint fűrészel. És sokan vannak, akik a kisöcshöz hasonló lélekkel sürögnek-forognak a hétköznapokban. Sokan vannak, akik csak maguknak, vagy csak hosszában fűrészelnek, mert a szívbe könnyen fészket verő pénz-, és hatalomimádat azt diktálja: csak Te vagy, nincs testvér, nincs embertárs. Ezért van, hogy e világban egyeseknek teljes kenyér jut, másoknak pedig morzsa vagy még az sem. Nem a gazdaság, hanem a szív van válságban...
Egyébként: jut-e néha eszünkbe, hogy mi hogyan fűrészel(t)ünk? Ha nem kenyeret, hát legalább Istentől kapott talentumainkat… Volt-e úgy, hogy néha keresztbe vetettük a fűrészt, vagy mindig csak hosszába, a magunk akarata szerint fűrészeltünk?
„Méltó a munkás a maga kenyerére” – de sajnos, sokaknak lassan nemhogy a tisztes megélhetésre, hanem a mindennapi betevőre sem jut, bár becsületesen elvégez(te)i munkáját. Magyarázzák is szorgalmasan, belevörösödve az erre illetékesek: azért van mindez így, mert válság van.
Minderről nekem Móricz Zsigmond A birkaitató válu című elbeszélése jut eszembe. A történet szerint meghalt a falu legszegényebb zsellére, a temetésből hazatérő és zsellérházat elhagyni kényszerülő fiúk pedig osztozkodni kezdtek az apjuk után maradt néhány értéktelen, elhasznált limlomon. Hosszas osztozkodás után sikerült dűlőre jutniuk, de összebékíthetetlenül meggyűlölték egymást. Mikor elindultak, a kisebbik fiú meglátott az udvar fenekén egy hosszú és rettenetesen rossz birkaitató vályút. Tanakodtak, mit kezdhetnének vele. A közben megérkező zsellér nevetve javasolta: vágják ketté. Az idősebb testvér kapott az ötleten, hiszen – gondolta –, ha a levágott végire deszkát szegez, jó lesz az még vályúnak, és átvetette a fűrészt annak derekán. Erre öccse kitalálta bátyja számítását, és így morfondírozott: „Hm, még ez a váju teszi gazdává a bátyót, ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja bornyút vesz, ha a tehenet eladja, házat vesz, gazda lesz, ő meg kódus az országúton... Fogta a fűrészt s hosszába tette a válun... Így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna...”
Mindenki a maga szíve szerint fűrészel. És sokan vannak, akik a kisöcshöz hasonló lélekkel sürögnek-forognak a hétköznapokban. Sokan vannak, akik csak maguknak, vagy csak hosszában fűrészelnek, mert a szívbe könnyen fészket verő pénz-, és hatalomimádat azt diktálja: csak Te vagy, nincs testvér, nincs embertárs. Ezért van, hogy e világban egyeseknek teljes kenyér jut, másoknak pedig morzsa vagy még az sem. Nem a gazdaság, hanem a szív van válságban...
Egyébként: jut-e néha eszünkbe, hogy mi hogyan fűrészel(t)ünk? Ha nem kenyeret, hát legalább Istentől kapott talentumainkat… Volt-e úgy, hogy néha keresztbe vetettük a fűrészt, vagy mindig csak hosszába, a magunk akarata szerint fűrészeltünk?
Sándor Szilárd: teher a támaszod?
2011. 02. 15. teher a támaszod? – terhed a támaszod Sándor Szilárd
Mi újat tudsz mondani kicsi ember,
könnyebb lesz tőle vállamon a teher ?
Mi újat tudsz írni nagy emberem,
rám száll a mennyből a kegyelem ?
Miért a szó és miért a hallgatás,
miért a faggató lélek-vallatás ?
Miért a kérdés és miért a válasz,
miért a fény és miért a támasz ?
Miért a teher és miért a vállamon,
miért a sáros panasz a lábamon ?
Kegyelem vagy gondviselés áldása és hite,
lábam panaszát vállam terhét behintse:
legyen szó és legyen vigasznak hangja,
lélekben a hit gyümölcshozó magja.
Vállamon – ha kell – leljen otthonra a teher,
csak legyen alatta, ki elhordozza: ember!
Legyen készséges a lelkem a csendre,
a szavak békéjén támasszá lett rendre.
A panasz sara ragadjon két lábamra,
gondviselés szárnya nőjön a vállamra.
Mi újat is mondhatna, írhatna nekem
a megváltó áldás vagy a kegyelem ,
kicsi ember vagy nagy ember legyen,
faggató reménység otthonra leljen.
Miért a sok kérdés miért a nagy csend
legyen hát szívedben békévé a rend,
s legyen szabad a lélek és a gondolat
és áldást szórjon minden mondat.
Béke áldása szálljon rád kedves olvasóm,
a reménység lelkedben bizalmat arasson !
A terhet majd vedd le gyönge válladról,
hogy legyen botod, hűséges támaszod.
Terhed a támaszod, vedd hát két kezedbe.
Ha teher a támaszod, inkább hát – engedd el.
Mi újat tudsz mondani kicsi ember,
könnyebb lesz tőle vállamon a teher ?
Mi újat tudsz írni nagy emberem,
rám száll a mennyből a kegyelem ?
Miért a szó és miért a hallgatás,
miért a faggató lélek-vallatás ?
Miért a kérdés és miért a válasz,
miért a fény és miért a támasz ?
Miért a teher és miért a vállamon,
miért a sáros panasz a lábamon ?
Kegyelem vagy gondviselés áldása és hite,
lábam panaszát vállam terhét behintse:
legyen szó és legyen vigasznak hangja,
lélekben a hit gyümölcshozó magja.
Vállamon – ha kell – leljen otthonra a teher,
csak legyen alatta, ki elhordozza: ember!
Legyen készséges a lelkem a csendre,
a szavak békéjén támasszá lett rendre.
A panasz sara ragadjon két lábamra,
gondviselés szárnya nőjön a vállamra.
Mi újat is mondhatna, írhatna nekem
a megváltó áldás vagy a kegyelem ,
kicsi ember vagy nagy ember legyen,
faggató reménység otthonra leljen.
Miért a sok kérdés miért a nagy csend
legyen hát szívedben békévé a rend,
s legyen szabad a lélek és a gondolat
és áldást szórjon minden mondat.
Béke áldása szálljon rád kedves olvasóm,
a reménység lelkedben bizalmat arasson !
A terhet majd vedd le gyönge válladról,
hogy legyen botod, hűséges támaszod.
Terhed a támaszod, vedd hát két kezedbe.
Ha teher a támaszod, inkább hát – engedd el.
2011. február 15., kedd
Csécs Márton Lőrinc: Cím nélkül
2011. 02. 14. Cím nélkül Csécs Márton Lőrinc
„Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek. Elvitt engem a borozóhelyre, melynek jelvénye a szerelem. Erősítsetek aszú szőlővel, üdítsetek fel almával, mert a szerelem betege vagyok! Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment” Énekek 2,1–11
1. Jelezz vissza, értékelj! Rangsorolj!
2. Fogadd el őt magadnak egészen azzal együtt, ami elszakít tőle. Ne légy a börtöne!
3. Ne engedd szerelmedet szeretetté szelídülni, dolgozz érte! Meglásd a fektetett erőfeszítés kamatostul megtérül.
4. A jeles napokat, évfordulókat szenteld meg!
5. Tiszteld az érzéseket! Beszélgess! Hallgass!
6. Kerüld mindazt, amiről úgy érzed, hogy megöli a szerelmet.
7. Ne csalj! Felejtsd el a folyamatos kritikát!
8. Ne lopd meg a társad! Fogadd el a változást és a növekedést!
9. Légy őszinte!
10. Légy szerető, barát, de irigy vetélytárs ne!
„Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek. Elvitt engem a borozóhelyre, melynek jelvénye a szerelem. Erősítsetek aszú szőlővel, üdítsetek fel almával, mert a szerelem betege vagyok! Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment” Énekek 2,1–11
„Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek. Elvitt engem a borozóhelyre, melynek jelvénye a szerelem. Erősítsetek aszú szőlővel, üdítsetek fel almával, mert a szerelem betege vagyok! Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment” Énekek 2,1–11
1. Jelezz vissza, értékelj! Rangsorolj!
2. Fogadd el őt magadnak egészen azzal együtt, ami elszakít tőle. Ne légy a börtöne!
3. Ne engedd szerelmedet szeretetté szelídülni, dolgozz érte! Meglásd a fektetett erőfeszítés kamatostul megtérül.
4. A jeles napokat, évfordulókat szenteld meg!
5. Tiszteld az érzéseket! Beszélgess! Hallgass!
6. Kerüld mindazt, amiről úgy érzed, hogy megöli a szerelmet.
7. Ne csalj! Felejtsd el a folyamatos kritikát!
8. Ne lopd meg a társad! Fogadd el a változást és a növekedést!
9. Légy őszinte!
10. Légy szerető, barát, de irigy vetélytárs ne!
„Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek. Elvitt engem a borozóhelyre, melynek jelvénye a szerelem. Erősítsetek aszú szőlővel, üdítsetek fel almával, mert a szerelem betege vagyok! Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment” Énekek 2,1–11
2011. február 13., vasárnap
Farkas Dénes: Groteszk
2011. 02. 13. Groteszk Farkas Dénes
1944-ben „erősen” felszabadultunk. Vörös lett a régió. Nagyon vörös! Ilyen lett a gyermekek nyakán a háromszögű rongy, vörös lett az acél, vörös lett a csillag és nagyon vörös lett a nép egy része is. Az a szólásmondás járta, hogy a régiónk lehet, hogy kibírna még egy háborút, de egy újabb felszabadítást aligha.
Rettegtek az emberek, mert éjszakánként járt a fekete autó, keresve azokat, akiknek a piros-vörös szín szúrta a szemét. Így történt, hogy apám és anyám tanító testvérei is egy pár évig a Duna csatorna építői lettek, mert „nem léptek egyszerre”.
Ebben a félelmetes korszakban keletkezett az a poén, mely szerint Dr. Vörös István tanár urat –akinek volt egy kedves Előd nevű fia –, kellő pajkossággal nyugtatták meg a barátai: Pista! Neked nem kell félned, mert vörös elődöd van! Erre a tanár úr „vette a lapot”, és azt mondta, hogy hátha még születik egy leánykám is, és úgy hívnák, hogy Vörös Hajnal?!
Egyszerű, dolgos falusi emberekből kulákokat csináltak, és az ún. osztályharc szelleme lengte be az egész élet minden szegmensét. Megindult szovjet mintára a Toz-típusú társas gazdaság szervezése, mely a kollektivizálás előjátékának tekinthető. A falvak tönkretételének a párhuzamában az iparosokat is kikezdte a vörös vonulat. Már diák voltam Keresztúron az ötvenes években, amikor a cipészekből, szabókból, asztalosokból, borbélyokból és más iparosokból megalakult a Törekvés kisipari termelőszövetkezet.
A főtér nyugati csücskében dolgozott az öreg Kapronczai. Ő volt a vidék egyetlen koporsógyártója, s valószínűleg egy napon bekényszerült a szövetkezetbe. A fekete betűkkel írott Kapronczai koporsógyár fölé feltettek egy vörös betűs táblát Törekvés felirattal. Na, ezt jól kivívtuk – mondogatták a székelyek.
1944-ben „erősen” felszabadultunk. Vörös lett a régió. Nagyon vörös! Ilyen lett a gyermekek nyakán a háromszögű rongy, vörös lett az acél, vörös lett a csillag és nagyon vörös lett a nép egy része is. Az a szólásmondás járta, hogy a régiónk lehet, hogy kibírna még egy háborút, de egy újabb felszabadítást aligha.
Rettegtek az emberek, mert éjszakánként járt a fekete autó, keresve azokat, akiknek a piros-vörös szín szúrta a szemét. Így történt, hogy apám és anyám tanító testvérei is egy pár évig a Duna csatorna építői lettek, mert „nem léptek egyszerre”.
Ebben a félelmetes korszakban keletkezett az a poén, mely szerint Dr. Vörös István tanár urat –akinek volt egy kedves Előd nevű fia –, kellő pajkossággal nyugtatták meg a barátai: Pista! Neked nem kell félned, mert vörös elődöd van! Erre a tanár úr „vette a lapot”, és azt mondta, hogy hátha még születik egy leánykám is, és úgy hívnák, hogy Vörös Hajnal?!
Egyszerű, dolgos falusi emberekből kulákokat csináltak, és az ún. osztályharc szelleme lengte be az egész élet minden szegmensét. Megindult szovjet mintára a Toz-típusú társas gazdaság szervezése, mely a kollektivizálás előjátékának tekinthető. A falvak tönkretételének a párhuzamában az iparosokat is kikezdte a vörös vonulat. Már diák voltam Keresztúron az ötvenes években, amikor a cipészekből, szabókból, asztalosokból, borbélyokból és más iparosokból megalakult a Törekvés kisipari termelőszövetkezet.
A főtér nyugati csücskében dolgozott az öreg Kapronczai. Ő volt a vidék egyetlen koporsógyártója, s valószínűleg egy napon bekényszerült a szövetkezetbe. A fekete betűkkel írott Kapronczai koporsógyár fölé feltettek egy vörös betűs táblát Törekvés felirattal. Na, ezt jól kivívtuk – mondogatták a székelyek.
2011. február 12., szombat
Máthé Sándor: A prédikálás „szépsége”
2011. 02. 12. A prédikálás „szépsége” Máthé Sándor
Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
Lehet annak már két éve, hogy az unitpap levelező csoport arról vitázott, hogy mi is a prédikáció, milyen a jó prédikáció. Természetesen én is hozzászóltam a témához. Azóta is sokszor visszatérnek az akkor megfogalmazott kérdések, s időnként megpróbálok, legalább a magam számára, megfogalmazni egy néhány választ, gondolatot.
Tény, hogy az egyházi beszédeink tartalma, korszerűsége és „üzenete” körül gondok vannak. „Hány percig akarod, hogy prédikáljak?” – kérdezte sok évvel ezelõtt egyik helyettesítésre fölkért kedves paptársam. És tényleg tudott akár órák hosszat is beszélni, anélkül, hogy valami lényegeset mondott volna. Talán ebből a valóságból fakadt a kérdésfelvetés, nem véletlenül épp a világiak részéről.
Egy másik történet jut eszembe, amely szemléletesen rávilágít arra, miről is van szó valójában. A történet szerint egy egészen fiatal, kezdő pap kolléga elismerő szavakat, dicséretet várt volna paptársaitól az ünnepi istentiszteleten elmondott prédikációjáért. Miután rájött, hogy erre hiába vár, megszólalt benne a hiúság, s megkérdezte a közvetlenül mellette ülő idősebb paptársát:
„Mondd, milyen volt a prédikáció?” A válasz: „Olyan, mint Nagy Sándor kardja.” „És az milyen volt?” – kérdezett vissza kíváncsian. Újabb válasz: „Hosszú és lapos.”
A mindenkori lelkész számára a legnagyobb kísértés, amikor azt hiszi, hogy a meghallgatására összegyűlteknek nincsenek különösebb gondjai és kínzó kérdései, vagy ha igen, akkor ő helyből és biztosan rendelkezik számukra a legmegfelelőbb receptekkel, kérdéseikre adandó pontos válaszokkal.
Ez nem igaz. Az emberek ugyanis a legkülönfélébb élethelyzetekből és háttérrel érkeznek a templomba, szívükben, lelkükben különféle gondokkal, kérdésekkel. Elidegenedő világunkban a találkozás, a közösség az egyik legnagyobb érték. A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Igazság nélkül nem tarthatók össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást.”
Az olyan hangulatú együttlétben, mint amilyen Jézus és tanítványainak a találkozása volt, nem nehéz többre vágyódó lélekkel a Jézus által meghirdetett Isten országa felé fordulni, és mások érdeklődését is arra felé irányítani.
Hadd mondjam el még azt is, hogy nagyon fontos a nyelvezet milyensége és minősége. Sajnos ez a fajta nyelvi igényesség és „szépség” is egy idő óta sorvadóban van. Meggyőződésem, hogy a szó szépsége is hatékony eszköze az örömhírnek. Szépen megformált mondatokkal és logikus gondolatfűzéssel a „nagyothallók” részére is „elfogadhatóan” közölhetők az alapvető igazságok.
„A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus igéje által.” Nos, ha ez így van, akkor nem mindegy, hogy a keresztény hívő ember mit hall a templomba, és milyen annak a nyelvi „ruhája.”
Egy azonban biztos: amint a vérnek szüksége van a friss és tiszta oxigénre, ugyanúgy az emberi léleknek is a tiszta, szépen csengő, éltető szóra. Ez a természetes igény vezéreljen prédikálásunkban!
Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
Lehet annak már két éve, hogy az unitpap levelező csoport arról vitázott, hogy mi is a prédikáció, milyen a jó prédikáció. Természetesen én is hozzászóltam a témához. Azóta is sokszor visszatérnek az akkor megfogalmazott kérdések, s időnként megpróbálok, legalább a magam számára, megfogalmazni egy néhány választ, gondolatot.
Tény, hogy az egyházi beszédeink tartalma, korszerűsége és „üzenete” körül gondok vannak. „Hány percig akarod, hogy prédikáljak?” – kérdezte sok évvel ezelõtt egyik helyettesítésre fölkért kedves paptársam. És tényleg tudott akár órák hosszat is beszélni, anélkül, hogy valami lényegeset mondott volna. Talán ebből a valóságból fakadt a kérdésfelvetés, nem véletlenül épp a világiak részéről.
Egy másik történet jut eszembe, amely szemléletesen rávilágít arra, miről is van szó valójában. A történet szerint egy egészen fiatal, kezdő pap kolléga elismerő szavakat, dicséretet várt volna paptársaitól az ünnepi istentiszteleten elmondott prédikációjáért. Miután rájött, hogy erre hiába vár, megszólalt benne a hiúság, s megkérdezte a közvetlenül mellette ülő idősebb paptársát:
„Mondd, milyen volt a prédikáció?” A válasz: „Olyan, mint Nagy Sándor kardja.” „És az milyen volt?” – kérdezett vissza kíváncsian. Újabb válasz: „Hosszú és lapos.”
A mindenkori lelkész számára a legnagyobb kísértés, amikor azt hiszi, hogy a meghallgatására összegyűlteknek nincsenek különösebb gondjai és kínzó kérdései, vagy ha igen, akkor ő helyből és biztosan rendelkezik számukra a legmegfelelőbb receptekkel, kérdéseikre adandó pontos válaszokkal.
Ez nem igaz. Az emberek ugyanis a legkülönfélébb élethelyzetekből és háttérrel érkeznek a templomba, szívükben, lelkükben különféle gondokkal, kérdésekkel. Elidegenedő világunkban a találkozás, a közösség az egyik legnagyobb érték. A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Igazság nélkül nem tarthatók össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást.”
Az olyan hangulatú együttlétben, mint amilyen Jézus és tanítványainak a találkozása volt, nem nehéz többre vágyódó lélekkel a Jézus által meghirdetett Isten országa felé fordulni, és mások érdeklődését is arra felé irányítani.
Hadd mondjam el még azt is, hogy nagyon fontos a nyelvezet milyensége és minősége. Sajnos ez a fajta nyelvi igényesség és „szépség” is egy idő óta sorvadóban van. Meggyőződésem, hogy a szó szépsége is hatékony eszköze az örömhírnek. Szépen megformált mondatokkal és logikus gondolatfűzéssel a „nagyothallók” részére is „elfogadhatóan” közölhetők az alapvető igazságok.
„A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus igéje által.” Nos, ha ez így van, akkor nem mindegy, hogy a keresztény hívő ember mit hall a templomba, és milyen annak a nyelvi „ruhája.”
Egy azonban biztos: amint a vérnek szüksége van a friss és tiszta oxigénre, ugyanúgy az emberi léleknek is a tiszta, szépen csengő, éltető szóra. Ez a természetes igény vezéreljen prédikálásunkban!
2011. február 11., péntek
Lakatos Csilla: Hajnali könyörgés
2011. 02. 11. Hajnali könyörgés Lakatos Csilla
A szeretet és hűség szavaival kereslek fel e napnak kezdetén, Isten, amikor érzések és gondolatok szárnyán kívánok Hozzád emelkedni, hogy elmerüljek Benned hitet és erőt meríteni.
Az ima nyújtotta biztonságban mondok hálát, amiért Benned célt és értelmet nyert életem. Hiszen akaratod szült emberré, miközben a magad hasonlatosságára alkottál, szavad kiemelt a föld porából, leheleted tiszta lelket formált bennem. S e tiszta lélek által a legnagyobb ajándék részesévé tettél, az élet hordozójává, hogy a Te dicsőségedet hirdethessem.
Valahányszor kinyilatkoztatod közelséged, s ezt megtapasztalom, megerősödik bennem a bizonyosság, hogy Te munkálsz bennem. Mert hogyan is ismerhetné fel a végtelent az, ami szűk határok közé van szorítva, hogyan venné észre a világosságot az, akiben nincs egyetlen fénysugár sem? Az emberi lélek ugyan felismeri az emberi lélekre vonatkozó dolgokat, de a Te megismerésedre mindenkor a Te Lelkedre van szükségem Atyám. Arra a Lélekre, amely rejtett titkaidat, mélységeidet is megvizsgálja, s így visz egyre közelebb Tehozzád.
Erre a közelségre vágyom e mai reggelen is. Most nem dacolok, nem követelőzöm, nem feleselek, egyszerűen átadom magamat, egész létemet Neked, s ebben az átadásban ott van a köszönet, amiért gondviseléseddel átölelted, megtartottad életemet, a hála, hogy részese vagyok teremtett világod csodájának. És ott húzódik benne a hit, a Beléd vetett bizalom is, mely állandó kapocsként köt össze lényeddel.
A Tőled kapott eddigi segítség a jövendőre nézve is reménységre indít, ezért most arra kérlek Atyám, segíts a Te akaratodat teljesítenem. A Te jó Lelked vezéreljen e napon is, hogy életem Téged befogadó hajlék lehessen, s alázatos lélekkel megláthassam örök dicsőséged sugarát. Ámen.
A szeretet és hűség szavaival kereslek fel e napnak kezdetén, Isten, amikor érzések és gondolatok szárnyán kívánok Hozzád emelkedni, hogy elmerüljek Benned hitet és erőt meríteni.
Az ima nyújtotta biztonságban mondok hálát, amiért Benned célt és értelmet nyert életem. Hiszen akaratod szült emberré, miközben a magad hasonlatosságára alkottál, szavad kiemelt a föld porából, leheleted tiszta lelket formált bennem. S e tiszta lélek által a legnagyobb ajándék részesévé tettél, az élet hordozójává, hogy a Te dicsőségedet hirdethessem.
Valahányszor kinyilatkoztatod közelséged, s ezt megtapasztalom, megerősödik bennem a bizonyosság, hogy Te munkálsz bennem. Mert hogyan is ismerhetné fel a végtelent az, ami szűk határok közé van szorítva, hogyan venné észre a világosságot az, akiben nincs egyetlen fénysugár sem? Az emberi lélek ugyan felismeri az emberi lélekre vonatkozó dolgokat, de a Te megismerésedre mindenkor a Te Lelkedre van szükségem Atyám. Arra a Lélekre, amely rejtett titkaidat, mélységeidet is megvizsgálja, s így visz egyre közelebb Tehozzád.
Erre a közelségre vágyom e mai reggelen is. Most nem dacolok, nem követelőzöm, nem feleselek, egyszerűen átadom magamat, egész létemet Neked, s ebben az átadásban ott van a köszönet, amiért gondviseléseddel átölelted, megtartottad életemet, a hála, hogy részese vagyok teremtett világod csodájának. És ott húzódik benne a hit, a Beléd vetett bizalom is, mely állandó kapocsként köt össze lényeddel.
A Tőled kapott eddigi segítség a jövendőre nézve is reménységre indít, ezért most arra kérlek Atyám, segíts a Te akaratodat teljesítenem. A Te jó Lelked vezéreljen e napon is, hogy életem Téged befogadó hajlék lehessen, s alázatos lélekkel megláthassam örök dicsőséged sugarát. Ámen.
2011. február 10., csütörtök
Lázár Levente: Vadrózsa-kert
2011. 02. 10. Vadrózsa-kert Lázár Levente
Sokan vágyakoznak az új világba, ide Amerikába. „Itt van igazán jó élet” – mondogatják sokan. Ahol van becsülete a munkának, a szabadságnak, az egyénnek. Ahol van joga mindenkinek, ahol jól élhet, és gyermekét is békességben nevelheti. Bár hatalmas városokban csoportosulnak, ahol esténként a Fiastyúkot sem lehet látni az égen, mert nagy a fényáradat, de sok előnye is van. Minden nap, szinte minden percben történik valami érdemleges: színház, opera, előadások számtalan sora, sőt a Csík zenekar is itt van, otthoni hangokat hoztak. Vagy ott van a mozi, ajaj, a 3 dimenziós világ már a képernyőkön, sőt még a székek is mozognak. Az utcán hangtalanul suhanó elektromos autók, s mit sem számít, hogyha egy játékhelikopter átrepül a kerítésen, veszünk mást, nem keresgélünk, kéregetünk.
Nem is messze a lakásunktól van egy kert, rózsakert a neve. Csodálatos, lenyűgöző. Hasonlít egy kicsit a görög színházakhoz: félkörív alakban, lépcsősen, kónuszosan egymás fölé helyezett rózsasétányok. Természetesen illatfelhő, kínai kapukhoz hasonlító faállványok és a látvány… Az öböl, teljes valójában, háttérben pedig a Golden Gate, a híres híd. S ha mindezt „tetézni” szeretném, akkor azt is hozzáteszem, hogy nemsokára itt a naplemente, a maga vöröses, majd ciklámen árnyalataival, festői látványával.
Hát, érthető, hogy vonzó, csak az a baja, hogy nem természetes. Semmi nem természetes. Az utak, a város, a domboldalak, mindenhol az emberi kéz nyoma. A rózsakert szép, de valahogy nem annyira, mint az erdőszéli vadrózsabokor, amiből ősszel hecsedli-lekvár fő. Az emberek sem természetesek, sokat dolgoznak azért a sok pénzért, de mindennek az az ára, hogy néznek, és nem látnak, várnának, de sietnek, észrevennék, de nem volt szenzáció, s elmennek mellette. Nincs idő, mert az idő pénz. Erről szól minden… Nincs idő… Sokan tudatában vannak annak, hogy elszakadtak a természettől, a földtől, a levegőtől, a tűztől, a víztől. Istentől, embertől, érzésektől… S visszavágyakoznak oda, ahol épp mi még vagyunk.
Mi MÉG otthon, Hála Istennek, természetesek vagyunk, közel Isten teremtett világához, Istenhez, egymáshoz. Ahol nincs pénz, de van idő. Van idő egymással találkozni, a földet időnként megszagolni, a hecsedli bogyót egyenként leszedni. Ne vágyakozzunk ebbe a világba, s ha mégis kikeverednénk, ne vigyük haza azt, ami nem oda való, csak magunkat! Hiszen mi még mindig jó ösvényen járunk, s a járt utat nem érdemes elhagyni a járatlanért.
Sokan vágyakoznak az új világba, ide Amerikába. „Itt van igazán jó élet” – mondogatják sokan. Ahol van becsülete a munkának, a szabadságnak, az egyénnek. Ahol van joga mindenkinek, ahol jól élhet, és gyermekét is békességben nevelheti. Bár hatalmas városokban csoportosulnak, ahol esténként a Fiastyúkot sem lehet látni az égen, mert nagy a fényáradat, de sok előnye is van. Minden nap, szinte minden percben történik valami érdemleges: színház, opera, előadások számtalan sora, sőt a Csík zenekar is itt van, otthoni hangokat hoztak. Vagy ott van a mozi, ajaj, a 3 dimenziós világ már a képernyőkön, sőt még a székek is mozognak. Az utcán hangtalanul suhanó elektromos autók, s mit sem számít, hogyha egy játékhelikopter átrepül a kerítésen, veszünk mást, nem keresgélünk, kéregetünk.
Nem is messze a lakásunktól van egy kert, rózsakert a neve. Csodálatos, lenyűgöző. Hasonlít egy kicsit a görög színházakhoz: félkörív alakban, lépcsősen, kónuszosan egymás fölé helyezett rózsasétányok. Természetesen illatfelhő, kínai kapukhoz hasonlító faállványok és a látvány… Az öböl, teljes valójában, háttérben pedig a Golden Gate, a híres híd. S ha mindezt „tetézni” szeretném, akkor azt is hozzáteszem, hogy nemsokára itt a naplemente, a maga vöröses, majd ciklámen árnyalataival, festői látványával.
Hát, érthető, hogy vonzó, csak az a baja, hogy nem természetes. Semmi nem természetes. Az utak, a város, a domboldalak, mindenhol az emberi kéz nyoma. A rózsakert szép, de valahogy nem annyira, mint az erdőszéli vadrózsabokor, amiből ősszel hecsedli-lekvár fő. Az emberek sem természetesek, sokat dolgoznak azért a sok pénzért, de mindennek az az ára, hogy néznek, és nem látnak, várnának, de sietnek, észrevennék, de nem volt szenzáció, s elmennek mellette. Nincs idő, mert az idő pénz. Erről szól minden… Nincs idő… Sokan tudatában vannak annak, hogy elszakadtak a természettől, a földtől, a levegőtől, a tűztől, a víztől. Istentől, embertől, érzésektől… S visszavágyakoznak oda, ahol épp mi még vagyunk.
Mi MÉG otthon, Hála Istennek, természetesek vagyunk, közel Isten teremtett világához, Istenhez, egymáshoz. Ahol nincs pénz, de van idő. Van idő egymással találkozni, a földet időnként megszagolni, a hecsedli bogyót egyenként leszedni. Ne vágyakozzunk ebbe a világba, s ha mégis kikeverednénk, ne vigyük haza azt, ami nem oda való, csak magunkat! Hiszen mi még mindig jó ösvényen járunk, s a járt utat nem érdemes elhagyni a járatlanért.
2011. február 9., szerda
Tófalvi Tamás: Az ünnep te magad vagy
2011. 02. 09. Az ünnep te magad vagy Tófalvi Tamás
Az ünnepek mérföldkövek életünkben, felszabdalják múló időnk lineáris egyhangúságát, és újra, meg újra értelmet adnak a megállásnak, megpihenésnek. Olyan pillanat-töredékek, amelyek rövid időre elfeledtetik velünk a hétköznapok gondjait, felmelegítik az embertársainkkal ellangyosodott kapcsolatainkat, megerősítenek, feltöltenek és mindezek mellett sokszor ujjal mutogatnak azokra, akik közelebb kerültek hozzánk, vagy távolabb sodródtak tőlünk.
Azt szoktuk mondani, hogy olyan az ünnep, amilyenné mi magunk tesszük. Ezt átértelmezve bátran kijelenthetjük, hogy az ünnep mi magunk vagyunk. Az ünnep te magad vagy, mert semmivel sem lesz jobb, avagy szebb, ha te nem akarod, hogy az legyen, és egyetlen érzésnyivel sem lesz meghatóbb vagy szürkébb, mint ahogyan önmagad formálod.
Nemrégen születésnapot ünnepeltem, és az ember ezen pöffeszkedő napja attól szebb, attól több, mint bármelyik más, hogy elkezdi jobban, erősebben érzékelni az emberekkel való kapcsolatait. Hiszen ilyenkor derül ki, hogy kik is azok, akiknek fontosak vagyunk, kik azok, akiknek eszébe jutunk, bár egyetlen rövid köszöntés, egy sóhajtásnyi Isten éltessen erejéig. Lehullnak az álarcok, és önnön mezítelenségében az ember önmagát árulja el azzal, hogy hazudott, amikor valakit fontosnak titulált. Mert sosem az szüli igazán a kellemes érzéseket, hogy téged ünnepelnek, sosem az simogatja arcodra a mosolyt, hogy ez csak a te napod, hanem a tudat, hogy vannak emberek, vannak körülötted olyan barátok és kedves ismerősök, akik tényleg osztozni akarnak a te boldogságodban.
A múló idő napi gondossággal rombolja régi, porosodó kapcsolatainkat, s tán ezért van az, hogy lelked lángra lobban, amikor néhány szóban rég elfeledett kedves ismerőst vélsz felfedezni, vagy amikor olyan ember ölel át kedvességével, akitől a legkevésbé vártad. Ez pedig sokkal örömtelibb, semhogy azon gondolkodnál, hogy akit vártál, miért nem érkezett meg.
A gondosan tervezett, állandó mozgásban lévő létet fel-felszabdaló ünnep bizony néha bennünk is hasogat. Újra kell értelmeznünk kapcsolatainkat, rá kell ismernünk embertársaink valós arcára, s látni azt, hogy ki fontos annyira az életünkben, hogy osztozzon minden örömünkben. Mert fontossági sorrend mindig van, de hogy ki az első, és ki az utolsó, azt nekünk magunknak kell eldöntenünk.
Az ünnepek mérföldkövek életünkben, felszabdalják múló időnk lineáris egyhangúságát, és újra, meg újra értelmet adnak a megállásnak, megpihenésnek. Olyan pillanat-töredékek, amelyek rövid időre elfeledtetik velünk a hétköznapok gondjait, felmelegítik az embertársainkkal ellangyosodott kapcsolatainkat, megerősítenek, feltöltenek és mindezek mellett sokszor ujjal mutogatnak azokra, akik közelebb kerültek hozzánk, vagy távolabb sodródtak tőlünk.
Azt szoktuk mondani, hogy olyan az ünnep, amilyenné mi magunk tesszük. Ezt átértelmezve bátran kijelenthetjük, hogy az ünnep mi magunk vagyunk. Az ünnep te magad vagy, mert semmivel sem lesz jobb, avagy szebb, ha te nem akarod, hogy az legyen, és egyetlen érzésnyivel sem lesz meghatóbb vagy szürkébb, mint ahogyan önmagad formálod.
Nemrégen születésnapot ünnepeltem, és az ember ezen pöffeszkedő napja attól szebb, attól több, mint bármelyik más, hogy elkezdi jobban, erősebben érzékelni az emberekkel való kapcsolatait. Hiszen ilyenkor derül ki, hogy kik is azok, akiknek fontosak vagyunk, kik azok, akiknek eszébe jutunk, bár egyetlen rövid köszöntés, egy sóhajtásnyi Isten éltessen erejéig. Lehullnak az álarcok, és önnön mezítelenségében az ember önmagát árulja el azzal, hogy hazudott, amikor valakit fontosnak titulált. Mert sosem az szüli igazán a kellemes érzéseket, hogy téged ünnepelnek, sosem az simogatja arcodra a mosolyt, hogy ez csak a te napod, hanem a tudat, hogy vannak emberek, vannak körülötted olyan barátok és kedves ismerősök, akik tényleg osztozni akarnak a te boldogságodban.
A múló idő napi gondossággal rombolja régi, porosodó kapcsolatainkat, s tán ezért van az, hogy lelked lángra lobban, amikor néhány szóban rég elfeledett kedves ismerőst vélsz felfedezni, vagy amikor olyan ember ölel át kedvességével, akitől a legkevésbé vártad. Ez pedig sokkal örömtelibb, semhogy azon gondolkodnál, hogy akit vártál, miért nem érkezett meg.
A gondosan tervezett, állandó mozgásban lévő létet fel-felszabdaló ünnep bizony néha bennünk is hasogat. Újra kell értelmeznünk kapcsolatainkat, rá kell ismernünk embertársaink valós arcára, s látni azt, hogy ki fontos annyira az életünkben, hogy osztozzon minden örömünkben. Mert fontossági sorrend mindig van, de hogy ki az első, és ki az utolsó, azt nekünk magunknak kell eldöntenünk.
2011. február 8., kedd
Demeter Sándor Lóránd: Mondj igent a bizalomra!
2011.02.08. Mondj igent a bizalomra! Demeter Sándor Lóránd
Vasárnap azt kérdeztem az istentiszteleten résztvevő gyülekezeti tagoktól, hogy igaz, vagy hamis az a kijelentés, hogy bizalommal egy biztonságosabb élet teremthető? Mindenki igaznak tartotta.
Tény, hogy minden helyen, ahol több ember hosszabb időre összeverődik, előbb-utóbb elkezdenek olyan játékokat játszani, feladatokat megoldani, amelyek segítségével a csoport-, csapattagok között növelhető a bizalom.
Viszont az a szociálpszichológiai megállapítás is tényeken és tapasztalatokon nyugszik, amely szerint nehéz eldönteni, hogy mi okozott már több bajt az embernek: az alaptalan bizalom, vagy az alaptalan bizalmatlanság?
Sok érvünk van arra, hogy miért ne bízzunk. Arra kértem a gyülekezet tagjait, hogy kapásból mondjanak 3 érvet. Gyorsan érkeztek a válaszok: mert átvernek, mert kihasználnak, mert hazudnak.
Ezután arra kértem őket, hogy azt is érveljék meg, hogy miért bízhatunk? Kapásból érkeztek erre is a válaszok: mert jó, mert csak így érdemes, mert nem jó egyedül lenni...
Három érvet én is elmondok.
Az első érvem statisztikai: Mert minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőnk (motivációnk) 65%-át a bizalomból merítjük.
Második érvem sok nemzedéknek egy tuvai közmondásban felhalmozott tapasztalata: A gyanú megbetegít, a bizalom gyógyít.
A harmadik az X, Y, Z tudományos elmélete. X olyan típusú ember, aki azzal nyitja tágra reggel a szemét, hogy őt mindenki átveri. Rövid időn belül ideges, erőszakos ember lesz belőle. Y olyan típusú ember, aki azt gondolja, hogy őt mindenki szereti, nagyra becsüli és tiszteli. Csalódott, megkeseredett ember válhat belőle. Z olyan típusú ember, akinek vannak ugyan rossz tapasztalatai, de mégis esélyt ad az embereknek. Z olyan ember, aki vallja, hogy Isten az embert alapvetően jónak teremtette. Z ezért szavaz bizalmat az embereknek.
Vajon bizalommal biztonságosabb élet teremthető? Hát, ha bizalommal nagyobb a motivációnk és bizalommal gyógyult, egészséges emberek leszünk, és bizalommal kiegyensúlyozottabb az életünk... Ez mindenképpen biztonságosabbnak tűnik, mint a céltalan, beteg, ideges, erőszakkal telített, csalódott és megkeseredett élet. Mint egy olyan élet, amely neurotikus attól, hogy nem tudja magát biztonságban.
U.i.: A bibliai hit görög megfelelőjének jelentése bizalom. Az Unitárius Káté 48. kérdésének válasza ez: „A hit bizalom Istenben, mely által gyermeki kapcsolatot teremtünk Istennel, gondviselő Atyánkkal.” Istenhez kapcsol, ezért biztonságosabb bizalommal telített élet.
Mondj igent a bizalomra!
Vasárnap azt kérdeztem az istentiszteleten résztvevő gyülekezeti tagoktól, hogy igaz, vagy hamis az a kijelentés, hogy bizalommal egy biztonságosabb élet teremthető? Mindenki igaznak tartotta.
Tény, hogy minden helyen, ahol több ember hosszabb időre összeverődik, előbb-utóbb elkezdenek olyan játékokat játszani, feladatokat megoldani, amelyek segítségével a csoport-, csapattagok között növelhető a bizalom.
Viszont az a szociálpszichológiai megállapítás is tényeken és tapasztalatokon nyugszik, amely szerint nehéz eldönteni, hogy mi okozott már több bajt az embernek: az alaptalan bizalom, vagy az alaptalan bizalmatlanság?
Sok érvünk van arra, hogy miért ne bízzunk. Arra kértem a gyülekezet tagjait, hogy kapásból mondjanak 3 érvet. Gyorsan érkeztek a válaszok: mert átvernek, mert kihasználnak, mert hazudnak.
Ezután arra kértem őket, hogy azt is érveljék meg, hogy miért bízhatunk? Kapásból érkeztek erre is a válaszok: mert jó, mert csak így érdemes, mert nem jó egyedül lenni...
Három érvet én is elmondok.
Az első érvem statisztikai: Mert minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőnk (motivációnk) 65%-át a bizalomból merítjük.
Második érvem sok nemzedéknek egy tuvai közmondásban felhalmozott tapasztalata: A gyanú megbetegít, a bizalom gyógyít.
A harmadik az X, Y, Z tudományos elmélete. X olyan típusú ember, aki azzal nyitja tágra reggel a szemét, hogy őt mindenki átveri. Rövid időn belül ideges, erőszakos ember lesz belőle. Y olyan típusú ember, aki azt gondolja, hogy őt mindenki szereti, nagyra becsüli és tiszteli. Csalódott, megkeseredett ember válhat belőle. Z olyan típusú ember, akinek vannak ugyan rossz tapasztalatai, de mégis esélyt ad az embereknek. Z olyan ember, aki vallja, hogy Isten az embert alapvetően jónak teremtette. Z ezért szavaz bizalmat az embereknek.
Vajon bizalommal biztonságosabb élet teremthető? Hát, ha bizalommal nagyobb a motivációnk és bizalommal gyógyult, egészséges emberek leszünk, és bizalommal kiegyensúlyozottabb az életünk... Ez mindenképpen biztonságosabbnak tűnik, mint a céltalan, beteg, ideges, erőszakkal telített, csalódott és megkeseredett élet. Mint egy olyan élet, amely neurotikus attól, hogy nem tudja magát biztonságban.
U.i.: A bibliai hit görög megfelelőjének jelentése bizalom. Az Unitárius Káté 48. kérdésének válasza ez: „A hit bizalom Istenben, mely által gyermeki kapcsolatot teremtünk Istennel, gondviselő Atyánkkal.” Istenhez kapcsol, ezért biztonságosabb bizalommal telített élet.
Mondj igent a bizalomra!
2011. február 7., hétfő
Orbán Erika: Kegyelet
2011. 02. 07. Kegyelet Orbán Erika
Egy tepsi habos süteményt hozott, és máris indulóban volt. Sosem akart sokat maradni. Mintha feszélyezte volna, hogy másnál van. Pedig a leányáék voltak. A tömbház szűkössége űzte vagy maga a városi lét? Isten tudja! Aztán némi noszogatásra mégiscsak leült. Az asztal és a konyhaszekrény közé. Nem a szobába, a tágas, puha fotelba. Falusi lévén nem esett jól a túlzott kényelem és a tétlenség. Tán most is csak azért maradt, hogy fölmelegedjen kicsit. Kemény február eleje. Nem kérdezett, de szeme annál többet mondott. Benne is ott volt a kíváncsi, feszült várakozás. És örült, mint mindig, hogy lát. Én ezt éreztem. Akkor is, amikor mi látogattuk. Olyan természetességgel tudott vendégül látni, hogy azonnal otthon éreztem magam. Nem különleges kiszolgálásától vagy nyájas beszédétől, hanem biztos viszonyulásától. Hagymaellenes családjában rá mindig számíthattam; nem is kérdezte, mit ennék, ment, nyáron a kertbe, télen a pincébe. Keveseket tegezett, s, hogy ez nem távolságtartásából fakadt, onnan tudom, hogy egy alkalommal úgy szedett le egy almafáról a hátsó felemtől fogva, mintha legalább a harmadik leánya lennék. Az a fajta székely volt, akinek érzelmeit alig lehetett beazonosítani. Ha öröme volt, ha bánata, időnként nézett a pohár fenekére. Sose láttam részegen. Egyszer volt könnyes a szeme, amikor megköszönte, hogy összeadtam a leányáékat.
Szombat este volt. Alig több mint három hónapja, hogy nyugdíjas. És öt napja nagyapa! Büszkeségből, félelemből vagy miből, de nem ment fel a kórházba, hogy megnézze a gyermeket. Pedig várta is, hiányzott is, szerette is. Csak ez így, együtt, sok volt. Inkább azon ábrándozott, milyen is lesz majd, amikor a kicsi fiút kézen fogja, felviszi a havasra őzet lesni, és megtanítja halászni az Olt partján... Aztán lefeküdt, és azóta Isten ölén álmodja tovább vágyait. Bennünk meg hiányánál is erősebb a hit, hogy elevenné és hiányzóvá varázsolhatjuk őt az oldódó időben, utódai számára is, ha emlékét ápoljuk.
Egy tepsi habos süteményt hozott, és máris indulóban volt. Sosem akart sokat maradni. Mintha feszélyezte volna, hogy másnál van. Pedig a leányáék voltak. A tömbház szűkössége űzte vagy maga a városi lét? Isten tudja! Aztán némi noszogatásra mégiscsak leült. Az asztal és a konyhaszekrény közé. Nem a szobába, a tágas, puha fotelba. Falusi lévén nem esett jól a túlzott kényelem és a tétlenség. Tán most is csak azért maradt, hogy fölmelegedjen kicsit. Kemény február eleje. Nem kérdezett, de szeme annál többet mondott. Benne is ott volt a kíváncsi, feszült várakozás. És örült, mint mindig, hogy lát. Én ezt éreztem. Akkor is, amikor mi látogattuk. Olyan természetességgel tudott vendégül látni, hogy azonnal otthon éreztem magam. Nem különleges kiszolgálásától vagy nyájas beszédétől, hanem biztos viszonyulásától. Hagymaellenes családjában rá mindig számíthattam; nem is kérdezte, mit ennék, ment, nyáron a kertbe, télen a pincébe. Keveseket tegezett, s, hogy ez nem távolságtartásából fakadt, onnan tudom, hogy egy alkalommal úgy szedett le egy almafáról a hátsó felemtől fogva, mintha legalább a harmadik leánya lennék. Az a fajta székely volt, akinek érzelmeit alig lehetett beazonosítani. Ha öröme volt, ha bánata, időnként nézett a pohár fenekére. Sose láttam részegen. Egyszer volt könnyes a szeme, amikor megköszönte, hogy összeadtam a leányáékat.
Szombat este volt. Alig több mint három hónapja, hogy nyugdíjas. És öt napja nagyapa! Büszkeségből, félelemből vagy miből, de nem ment fel a kórházba, hogy megnézze a gyermeket. Pedig várta is, hiányzott is, szerette is. Csak ez így, együtt, sok volt. Inkább azon ábrándozott, milyen is lesz majd, amikor a kicsi fiút kézen fogja, felviszi a havasra őzet lesni, és megtanítja halászni az Olt partján... Aztán lefeküdt, és azóta Isten ölén álmodja tovább vágyait. Bennünk meg hiányánál is erősebb a hit, hogy elevenné és hiányzóvá varázsolhatjuk őt az oldódó időben, utódai számára is, ha emlékét ápoljuk.
2011. február 6., vasárnap
Farkas Dénes: Kepe
2011. 02. 06. Kepe Farkas Dénes
Az a kifejezés, hogy „szalmás kepe” a legtöbb fiatal papfülnek idétlenül hangzik, pedig ez a javadalmazási módszer a valamikori falusi papok „lenni vagy nem lenni” kérdése volt.
Egy meghatározott napon – ahogy meghirdette a megyebíró – „hordás napot” szerveztek, és vitték a papi asztagba a megállapított (három) kalangya búzát és ugyanennyi zabot. Ez volt a pap és családja fizetése, és ezen felül a kb. tízhektárnyi föld, amelyben volt egy rész szántó, kaszáló, legelő és erdő is. Az eklézsia birtoka a pap jövedelmét szolgálta, melyet neki kellett megdolgoz(tat)ni. Ha parlagon hagyta, igencsak megszólták.
Én csak gyermekként emlékezem a szalmás kepe hordására és arra, hogy a pap asztagja akkora volt, mint egy átlag gazdáé, és a tanító úrnak, aki kántor is volt, annak fele annyi jutott. Az eklézsia nagyságának függvényében határozták meg a kalangyák számát, és esetenként pótolták fakepével vagy kalákamunkával, főleg a kicsi közösségekben.
Egy kalangya 22 kévéből állt. Az egyháztagok saját szekerükkel vitték a szalmás gabonát a pap asztagjához, ahol kalákás asztagrakók rakták egybe, és a hozzáértő ember hegyezte be az asztagot, hogy ha esős idő következik, akkor se sérüljön a hozam, mert a cséplőgépre legtöbb esetben várakozni kellett. (Az eklézsia működési költségeire külön rovatalt állapítottak meg, de erről itt nem bocsátkozom részletekbe, csupán csak azt jegyzem meg, hogy akkor állami fizetés nem volt.)
Az egyháztag szekerén a gabonakévék nagyságát a gondnok személyesen érzékelte, mert kétágú villájával egy-egy kévét segített feldobni az asztagra. Ha a kévék nagyon könnyűek voltak, akkor bizony-bizony megjegyzés következett. Olyan is volt, hogy a hordás előtt a papnak viendő kévéket az atyafi előzetesen jól megpaskolta a cséphadaróval, és a kihullt szemekkel még hetekig etethette a tyúkjait. Tisztességének milyenségét a kévék súlya és a kalászok nagysága árulta el.
Az egyházhoz való ragaszkodás ilyetén történő kifejeződése akkor is megfigyelhető volt, amikor a szalmás kepe megszűnt, és azt felváltotta a vékás kepe, melynek az 1960-as években én is részese voltam. A bérem 60 véka búza, ugyanennyi kukorica és 60 véka pityóka volt. Volt olyan „hívem”, aki a törökbúza-csöveknek csak a hegyeit fejtette le, és így teremtett a papjának egy véka törökbúza-korpának valót. Olyant is kaptam, hogy a véka pityóka nagyobbik részét a csimaszok egytől-egyig megrágták. Jó képet kellett vágni, és természetesen sok köszönet mellett illett adni vagy két pohár pálinkát is.
Nem lesz többet szalmás kepe, – jellem is csak olyan, mint régen, vagy még olyanabb – de azt hiszem, hogy a csimaszok most is eszik a pityókát és a híveket...
Az a kifejezés, hogy „szalmás kepe” a legtöbb fiatal papfülnek idétlenül hangzik, pedig ez a javadalmazási módszer a valamikori falusi papok „lenni vagy nem lenni” kérdése volt.
Egy meghatározott napon – ahogy meghirdette a megyebíró – „hordás napot” szerveztek, és vitték a papi asztagba a megállapított (három) kalangya búzát és ugyanennyi zabot. Ez volt a pap és családja fizetése, és ezen felül a kb. tízhektárnyi föld, amelyben volt egy rész szántó, kaszáló, legelő és erdő is. Az eklézsia birtoka a pap jövedelmét szolgálta, melyet neki kellett megdolgoz(tat)ni. Ha parlagon hagyta, igencsak megszólták.
Én csak gyermekként emlékezem a szalmás kepe hordására és arra, hogy a pap asztagja akkora volt, mint egy átlag gazdáé, és a tanító úrnak, aki kántor is volt, annak fele annyi jutott. Az eklézsia nagyságának függvényében határozták meg a kalangyák számát, és esetenként pótolták fakepével vagy kalákamunkával, főleg a kicsi közösségekben.
Egy kalangya 22 kévéből állt. Az egyháztagok saját szekerükkel vitték a szalmás gabonát a pap asztagjához, ahol kalákás asztagrakók rakták egybe, és a hozzáértő ember hegyezte be az asztagot, hogy ha esős idő következik, akkor se sérüljön a hozam, mert a cséplőgépre legtöbb esetben várakozni kellett. (Az eklézsia működési költségeire külön rovatalt állapítottak meg, de erről itt nem bocsátkozom részletekbe, csupán csak azt jegyzem meg, hogy akkor állami fizetés nem volt.)
Az egyháztag szekerén a gabonakévék nagyságát a gondnok személyesen érzékelte, mert kétágú villájával egy-egy kévét segített feldobni az asztagra. Ha a kévék nagyon könnyűek voltak, akkor bizony-bizony megjegyzés következett. Olyan is volt, hogy a hordás előtt a papnak viendő kévéket az atyafi előzetesen jól megpaskolta a cséphadaróval, és a kihullt szemekkel még hetekig etethette a tyúkjait. Tisztességének milyenségét a kévék súlya és a kalászok nagysága árulta el.
Az egyházhoz való ragaszkodás ilyetén történő kifejeződése akkor is megfigyelhető volt, amikor a szalmás kepe megszűnt, és azt felváltotta a vékás kepe, melynek az 1960-as években én is részese voltam. A bérem 60 véka búza, ugyanennyi kukorica és 60 véka pityóka volt. Volt olyan „hívem”, aki a törökbúza-csöveknek csak a hegyeit fejtette le, és így teremtett a papjának egy véka törökbúza-korpának valót. Olyant is kaptam, hogy a véka pityóka nagyobbik részét a csimaszok egytől-egyig megrágták. Jó képet kellett vágni, és természetesen sok köszönet mellett illett adni vagy két pohár pálinkát is.
Nem lesz többet szalmás kepe, – jellem is csak olyan, mint régen, vagy még olyanabb – de azt hiszem, hogy a csimaszok most is eszik a pityókát és a híveket...
2011. február 5., szombat
Farkas Dénes: Borotva
2011. 02. 05. Borotva Farkas Dénes
Nagyapámnak volt egy borotvája. Minden két-három hónapban vitte-küldte Keresztúrra Czikmántorihoz fenetni. Ha nem csal az emlékezetem, Keresztúron egyetlen műköszörűs ő volt. Megélezték, és nagyapám minden vasárnap reggel előkészíttette a tálban a langyos vizet, pamacsot és a borotvaszappant, amelyiknek a vége olyan ezüstös csomagolású volt, hogy olyant csak szaloncukron láttam.
Szép volt a borotva. Olyan volt a nyele, mint az ünneplő ingemen a gyöngyház gomb. Szivárványos színjátékot sejtetett, csak nekem nem szabadott kézbe venni, mert éles volt, mint a borotva. Később kibetűztem, hogy azt írta rajta, hogy Solingen. Apó, mielőtt elkezdte a minden vasárnapi szertartást, a borotvája élét egy fekete kövecskével és a harisnyaszíjjal egy kicsit megcsiklandozta. A borotváját hátranyitotta, és az élének a hátsó vége egy kis görbületben végződött, ahová az úját beakasztotta, s máris hallottam, hogy miként serceg a borosta.
Nagyon kívántam, hogy lenne nekem is borotvám. Igen, egy gyöngyház nyelű, szép szegeccsel odanyitolva a nyélhez, amelynek a rugó helye is nyitva van, és mindkét irányból látható a gyönyörű él.
Nagyapám itt hagyta a borotvát, és azt hiszem, hogy Czikmántori is abbahagyta a lábbal hajtós köszörülést.
Apámnak kaparója volt, mert emlékszem, hogy sokat szidta a gyárat, amelyik olyan rossz pengéket gyártott, hogy a pohár oldalán órákig kellett „sifitelni”, hogy nagy „óbégatások” között a vasárnap reggeli borotválkozás végbe mehessen.
Később megjelentek a Wilkinson zsiletek, amelyek kibírtak több vasárnapot, majd jött a két, sőt három élű kaparó, amely a nagyapám borotváját teljességgel a feledésbe küldte. Megörököltem és időnként ceruzát hegyezek vele…
Nagyapámnak volt egy borotvája. Minden két-három hónapban vitte-küldte Keresztúrra Czikmántorihoz fenetni. Ha nem csal az emlékezetem, Keresztúron egyetlen műköszörűs ő volt. Megélezték, és nagyapám minden vasárnap reggel előkészíttette a tálban a langyos vizet, pamacsot és a borotvaszappant, amelyiknek a vége olyan ezüstös csomagolású volt, hogy olyant csak szaloncukron láttam.
Szép volt a borotva. Olyan volt a nyele, mint az ünneplő ingemen a gyöngyház gomb. Szivárványos színjátékot sejtetett, csak nekem nem szabadott kézbe venni, mert éles volt, mint a borotva. Később kibetűztem, hogy azt írta rajta, hogy Solingen. Apó, mielőtt elkezdte a minden vasárnapi szertartást, a borotvája élét egy fekete kövecskével és a harisnyaszíjjal egy kicsit megcsiklandozta. A borotváját hátranyitotta, és az élének a hátsó vége egy kis görbületben végződött, ahová az úját beakasztotta, s máris hallottam, hogy miként serceg a borosta.
Nagyon kívántam, hogy lenne nekem is borotvám. Igen, egy gyöngyház nyelű, szép szegeccsel odanyitolva a nyélhez, amelynek a rugó helye is nyitva van, és mindkét irányból látható a gyönyörű él.
Nagyapám itt hagyta a borotvát, és azt hiszem, hogy Czikmántori is abbahagyta a lábbal hajtós köszörülést.
Apámnak kaparója volt, mert emlékszem, hogy sokat szidta a gyárat, amelyik olyan rossz pengéket gyártott, hogy a pohár oldalán órákig kellett „sifitelni”, hogy nagy „óbégatások” között a vasárnap reggeli borotválkozás végbe mehessen.
Később megjelentek a Wilkinson zsiletek, amelyek kibírtak több vasárnapot, majd jött a két, sőt három élű kaparó, amely a nagyapám borotváját teljességgel a feledésbe küldte. Megörököltem és időnként ceruzát hegyezek vele…
2011. február 4., péntek
Lakatos Sándor: Egyszer, kétszer, hányszor?
2011. 02. 04. Egyszer, kétszer, hányszor? Lakatos Sándor
Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
A székelyföldi középiskolások körében egyre gyakrabban lehet találkozni szélsőjobboldali nézeteket valló fiatalokkal. Rendszerint értelmes, jó tanulmányi teljesítményt mutató, diákéletben tevékeny, tehetséges, művészetek és tudományok iránt érdeklődő fiatalokról beszélünk. Jellemző a fekete színű ruházat, bakancs, nadrágtartó, valamint a kopaszság, ritkább esetben a hosszú haj. A hungarista mozgalom elkötelezettjeinek vallják magukat. Tizenhat, tizenhét évesen többet tudnak Horthyról, a nyilasokról, a vasgárdáról, a világháborúkról, az SS-ről és a Gestapo-ról, mint amennyit én valaha is szerettem volna megtudni.
Etika óra keretében a háborúk kapcsán a népirtások kérdésével, a szélsőséges mozgalmak morális megítélésével is foglalkozunk. Természetesen akad, akivel „ütközetet” kell lebonyolítani a fentiekben elmondottak okán. Megtanultam felkötni a gatyát, ha már úgy akarok tanítani, hogy a diák hozzászólhasson a dologhoz. Különben mi értelme lenne?
A minap diákjaim egyéni dolgozatokat mutattak be. Ez alkalommal a dolgozat elkészítésének formai szempontjait és a téma bemutatásának mikéntjét tettük az értékelés tárgyává. Az egyéni munkákról közösen mondtunk véleményt. Az egyik kiselőadás során megtudtuk, idén nyolcvannyolc éve annak, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett, illetve hatvanhat esztendeje történt, hogy a berlini Führerbunkerben a diktátor öngyilkosságot követett el. A dolgozat központi témája a Hitler ellen elkövetett merényletek összegzése volt. Megtudtuk, hogy a történészeknek összesen negyvenkét Hitler elleni merényletről van tudomásuk. Másfél évtizeden keresztül próbálkoztak méreggel, pisztollyal, kisebb nagyobb időzített bombával, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. A legsúlyosabb sérülés 1944-ben, a von Stauffenberg féle merénylet során érte a vezért, de ez is csak egy dobhártyarepedést és néhány karcolást okozott.
Az előadó diák végső megállapítása valahogy így hangzott: vagy a merénylők voltak „pancserek”, vagy nem is akarták igazán a vezért megállítani, vagy lehet, hogy valami isteni csoda mentette meg Hitlert a haláltól. Enyhén szólva ironikus, hogy végül Adolf, a Führer önkezével vetett véget életének. A bemutatás elemzésénél fanyar mosollyal emeltük ki az előadó nagy mondatát is, ami így hangzott: „Egyszer, kétszer lehet, de negyvenkétszer…?!”
Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
A székelyföldi középiskolások körében egyre gyakrabban lehet találkozni szélsőjobboldali nézeteket valló fiatalokkal. Rendszerint értelmes, jó tanulmányi teljesítményt mutató, diákéletben tevékeny, tehetséges, művészetek és tudományok iránt érdeklődő fiatalokról beszélünk. Jellemző a fekete színű ruházat, bakancs, nadrágtartó, valamint a kopaszság, ritkább esetben a hosszú haj. A hungarista mozgalom elkötelezettjeinek vallják magukat. Tizenhat, tizenhét évesen többet tudnak Horthyról, a nyilasokról, a vasgárdáról, a világháborúkról, az SS-ről és a Gestapo-ról, mint amennyit én valaha is szerettem volna megtudni.
Etika óra keretében a háborúk kapcsán a népirtások kérdésével, a szélsőséges mozgalmak morális megítélésével is foglalkozunk. Természetesen akad, akivel „ütközetet” kell lebonyolítani a fentiekben elmondottak okán. Megtanultam felkötni a gatyát, ha már úgy akarok tanítani, hogy a diák hozzászólhasson a dologhoz. Különben mi értelme lenne?
A minap diákjaim egyéni dolgozatokat mutattak be. Ez alkalommal a dolgozat elkészítésének formai szempontjait és a téma bemutatásának mikéntjét tettük az értékelés tárgyává. Az egyéni munkákról közösen mondtunk véleményt. Az egyik kiselőadás során megtudtuk, idén nyolcvannyolc éve annak, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett, illetve hatvanhat esztendeje történt, hogy a berlini Führerbunkerben a diktátor öngyilkosságot követett el. A dolgozat központi témája a Hitler ellen elkövetett merényletek összegzése volt. Megtudtuk, hogy a történészeknek összesen negyvenkét Hitler elleni merényletről van tudomásuk. Másfél évtizeden keresztül próbálkoztak méreggel, pisztollyal, kisebb nagyobb időzített bombával, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. A legsúlyosabb sérülés 1944-ben, a von Stauffenberg féle merénylet során érte a vezért, de ez is csak egy dobhártyarepedést és néhány karcolást okozott.
Az előadó diák végső megállapítása valahogy így hangzott: vagy a merénylők voltak „pancserek”, vagy nem is akarták igazán a vezért megállítani, vagy lehet, hogy valami isteni csoda mentette meg Hitlert a haláltól. Enyhén szólva ironikus, hogy végül Adolf, a Führer önkezével vetett véget életének. A bemutatás elemzésénél fanyar mosollyal emeltük ki az előadó nagy mondatát is, ami így hangzott: „Egyszer, kétszer lehet, de negyvenkétszer…?!”
2011. február 3., csütörtök
Farkas Dénes: Mit ér?
2011. 02. 03. Mit ér? Farkas Dénes
Hozzászólások az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
Huszonévesen olvastam Veress Péter könyvét: Mit ér az ember, ha magyar? Többször elhatároztam, hogy újra elolvasom, de még nem került sorra. Azóta egy barátommal sokszor parafrazáltuk a feltett kérdést: mit ér az ember, ha: öreg, gyenge, rokkant, henyélő, élősdi és nincsen semmi hasznos tevékenység léte kapcsán? Az ellenkező esetben is jöhet a kérdés, hogy mit ér az ember, ha: erőtől duzzadó, fiatalos hévvel alkotó, teljesítményorientált vezéregyéniség, akire odafigyel és követi a környezete. Nem is folytatom a jelzős szerkezeteket, mert végeláthatatlan lenne az a sokféle minősítés, amivel embereket, történéseket azonosítunk. Mit ér?... Mit ér?... Feltehetjük a kérdést naponta, óránként akár, mert mindenek bizonyos értékrendszerek szerint történnek. Egy-egy sikeres vagy sikertelen esemény után rendszerint következik a mérlegelés. Megérte?
Vannak dolgok, melyeknek értékét pénzben mérik, és vannak dolgok, melyeket nem lehet pénzben kifejezni. Bizonyos körülmények nagyon befolyásolhatják az érték meghatározását. Elgondolkoztam azon, hogy egy pohár víz értéke nem ugyanaz Borszéken mint a Szaharában, s a komposztáló gödörben sínylődő fügefalevél sem annyit ér, mint egykoron az Édenben. Arról nem is beszélve, ha a koporsónk mellett a pap „jött-ment” embernek minősít a „járt-kelt” jelző helyett (micsoda különbség!).
Azt hiszem – remélem –, hogy a közeljövőben, ha lesz magyar állampolgárságunk, akkor a veresspéteri kérdés számunkra is, hivatalosan is aktuálissá válhat. Mit ér…? – jöhet a mérlegelés. Leszünk ott is másodrendű állampolgárok, korhadó fügefalevelek vagy éltető víz a Szaharában? Illyés Gyulával kérdezném: puszták népe, hogyan tovább?
Hozzászólások az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
Huszonévesen olvastam Veress Péter könyvét: Mit ér az ember, ha magyar? Többször elhatároztam, hogy újra elolvasom, de még nem került sorra. Azóta egy barátommal sokszor parafrazáltuk a feltett kérdést: mit ér az ember, ha: öreg, gyenge, rokkant, henyélő, élősdi és nincsen semmi hasznos tevékenység léte kapcsán? Az ellenkező esetben is jöhet a kérdés, hogy mit ér az ember, ha: erőtől duzzadó, fiatalos hévvel alkotó, teljesítményorientált vezéregyéniség, akire odafigyel és követi a környezete. Nem is folytatom a jelzős szerkezeteket, mert végeláthatatlan lenne az a sokféle minősítés, amivel embereket, történéseket azonosítunk. Mit ér?... Mit ér?... Feltehetjük a kérdést naponta, óránként akár, mert mindenek bizonyos értékrendszerek szerint történnek. Egy-egy sikeres vagy sikertelen esemény után rendszerint következik a mérlegelés. Megérte?
Vannak dolgok, melyeknek értékét pénzben mérik, és vannak dolgok, melyeket nem lehet pénzben kifejezni. Bizonyos körülmények nagyon befolyásolhatják az érték meghatározását. Elgondolkoztam azon, hogy egy pohár víz értéke nem ugyanaz Borszéken mint a Szaharában, s a komposztáló gödörben sínylődő fügefalevél sem annyit ér, mint egykoron az Édenben. Arról nem is beszélve, ha a koporsónk mellett a pap „jött-ment” embernek minősít a „járt-kelt” jelző helyett (micsoda különbség!).
Azt hiszem – remélem –, hogy a közeljövőben, ha lesz magyar állampolgárságunk, akkor a veresspéteri kérdés számunkra is, hivatalosan is aktuálissá válhat. Mit ér…? – jöhet a mérlegelés. Leszünk ott is másodrendű állampolgárok, korhadó fügefalevelek vagy éltető víz a Szaharában? Illyés Gyulával kérdezném: puszták népe, hogyan tovább?
2011. február 2., szerda
Újvárosi Katalin: Fohász
2011. 02. 02. Fohász Újvárosi Katalin
Istenünk, édes Atyánk!
Gondolatban számtalanszor bejártuk e kerek világot, de sehol nem találtunk egy porszemet, amelyből nem a Te teremtett világod pompája mosolygott volna felénk. Mert Téged dicsérnek mindenek, Örök Szeretet!
Teremtményeid legnemesebbjei időnként megállnak Előtted, hogy a megszokott mókuskerékből belépjenek a csendes áhítat kapuján, és Téged dicsőítsenek. Bár próbálkozásaink nem színesek, nem csodálja meg a világ, de mi épp azt hisszük, hogy egyszerűségünkben tudunk igazán megszólítani Téged.
Köszönjük Neked, hogy mindig szeretettel fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy mindig, mindenhol velünk vagy. Akkor is, amikor elfelejtünk, mert elbújunk gondolatainkba, elveszünk a szavakban és eltévelyedünk önmagunkban; akkor is, amikor esdekelve kérjük a segítségedet és akkor is, amikor teljesen közömbösök vagyunk.
Szeretnénk felnőni oda, hogy ezen alkalmak erőforrások legyenek. Mert miképpen a napfelkeltét csodáló ember számára megszűnik a tér és az idő érzékelése, úgy szeretnénk mi is megállni Előtted: érezni, hogy Vagy, hogy jelen vagy, és megtelni azzal a békével, mely gyakran napjainkat is – érezhetően – végigsimogatja.
Bocsásd meg, amikor megfeledkezünk Rólad, s ez láthatóvá is válik viselkedésünkön. Hisszük, hogy fejlődésünk nem áll meg soha, és egyszer majd megértjük a számunkra most érthetetlent.
Kérünk, add meg teremtményeidnek, hogy érezzék a most súlyát, zárják ki a régit, ne aggódjanak a jövőért. Add megérnünk és megélnünk azt, hogy ne saját gondolataink lármázzanak a Veled való találkozások alkalmaikor, hanem a Te örök lényeddel való találkozás öröme járja át valónkat. Add, hogy a mai napon megtapasztaljunk egy szemernyit az örök szeretetből, s azt vigyük magunkkal, hogy illatozzék a világnak. Ámen.
Istenünk, édes Atyánk!
Gondolatban számtalanszor bejártuk e kerek világot, de sehol nem találtunk egy porszemet, amelyből nem a Te teremtett világod pompája mosolygott volna felénk. Mert Téged dicsérnek mindenek, Örök Szeretet!
Teremtményeid legnemesebbjei időnként megállnak Előtted, hogy a megszokott mókuskerékből belépjenek a csendes áhítat kapuján, és Téged dicsőítsenek. Bár próbálkozásaink nem színesek, nem csodálja meg a világ, de mi épp azt hisszük, hogy egyszerűségünkben tudunk igazán megszólítani Téged.
Köszönjük Neked, hogy mindig szeretettel fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy mindig, mindenhol velünk vagy. Akkor is, amikor elfelejtünk, mert elbújunk gondolatainkba, elveszünk a szavakban és eltévelyedünk önmagunkban; akkor is, amikor esdekelve kérjük a segítségedet és akkor is, amikor teljesen közömbösök vagyunk.
Szeretnénk felnőni oda, hogy ezen alkalmak erőforrások legyenek. Mert miképpen a napfelkeltét csodáló ember számára megszűnik a tér és az idő érzékelése, úgy szeretnénk mi is megállni Előtted: érezni, hogy Vagy, hogy jelen vagy, és megtelni azzal a békével, mely gyakran napjainkat is – érezhetően – végigsimogatja.
Bocsásd meg, amikor megfeledkezünk Rólad, s ez láthatóvá is válik viselkedésünkön. Hisszük, hogy fejlődésünk nem áll meg soha, és egyszer majd megértjük a számunkra most érthetetlent.
Kérünk, add meg teremtményeidnek, hogy érezzék a most súlyát, zárják ki a régit, ne aggódjanak a jövőért. Add megérnünk és megélnünk azt, hogy ne saját gondolataink lármázzanak a Veled való találkozások alkalmaikor, hanem a Te örök lényeddel való találkozás öröme járja át valónkat. Add, hogy a mai napon megtapasztaljunk egy szemernyit az örök szeretetből, s azt vigyük magunkkal, hogy illatozzék a világnak. Ámen.
2011. február 1., kedd
Szabó Előd: Szeretsz-e?
2011. 02. 01. Szeretsz-e? Szabó Előd
Hozzászólások az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
János evangéliuma Jézus és Simon Péter, a tanítvány, a kőszikla között lezajlott megrázó beszélgetéséről számol be. A Mester háromszor kérdezi meg egymás után tanítványától, hogy szereti-e őt, míg végül Péter elkeseredik, mert azt gondolja, hogy Jézus kételkedik ragaszkodásában.
Közösségünk elmúlt évi életére tekintve megint csak azt kellett tapasztaljuk, hogy azok vitték a közösség terhét a vállukon, akik nem elégedtek meg azzal, hogy egyszer – esetleg a konfirmálás alkalmával – nyilvánítsák ki a gyülekezethez, az egyházhoz való ragaszkodásukat, hanem ismételten, minden adandó alkalommal akartak válaszolni a kérdésre, akartak tanúskodni a közösség iránti szeretetükről.
Emberi kapcsolataink is éheznek erre a folyamatosságra. Hitvestárs a hitvestársnak, szülő a gyermeknek, gyermek a szülőnek, testvér a testvérnek, barát a barátnak – egyszer, kétszer, háromszor, számtalanszor kell elmondja, kinyilvánítsa szeretetét. Mint ahogy kenyeret sem egyszer eszünk életünkben, úgy a lélek is éhezi naponta a maga táplálékát. A szeretet nem egy időponthoz, egy eseményhez köthető, lezárt fogalom, hanem egy folyamatos, soha el nem múló érzés.
Mintha Jézusnak tanítványától való búcsúzása alkalmával csupán három kérdés adatott volna, s ő mégis mindháromszor ugyanazt kérdezte. Ugyanazt, mert ez a legfontosabb kérdés, talán az egyetlen, melynek megválaszolása után minden kérdésre lehet választ találni, s minden gondot meg lehet oldani: szeretsz-e engem? Szeretjük-e egymást?
Hozzászólások az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.
János evangéliuma Jézus és Simon Péter, a tanítvány, a kőszikla között lezajlott megrázó beszélgetéséről számol be. A Mester háromszor kérdezi meg egymás után tanítványától, hogy szereti-e őt, míg végül Péter elkeseredik, mert azt gondolja, hogy Jézus kételkedik ragaszkodásában.
Közösségünk elmúlt évi életére tekintve megint csak azt kellett tapasztaljuk, hogy azok vitték a közösség terhét a vállukon, akik nem elégedtek meg azzal, hogy egyszer – esetleg a konfirmálás alkalmával – nyilvánítsák ki a gyülekezethez, az egyházhoz való ragaszkodásukat, hanem ismételten, minden adandó alkalommal akartak válaszolni a kérdésre, akartak tanúskodni a közösség iránti szeretetükről.
Emberi kapcsolataink is éheznek erre a folyamatosságra. Hitvestárs a hitvestársnak, szülő a gyermeknek, gyermek a szülőnek, testvér a testvérnek, barát a barátnak – egyszer, kétszer, háromszor, számtalanszor kell elmondja, kinyilvánítsa szeretetét. Mint ahogy kenyeret sem egyszer eszünk életünkben, úgy a lélek is éhezi naponta a maga táplálékát. A szeretet nem egy időponthoz, egy eseményhez köthető, lezárt fogalom, hanem egy folyamatos, soha el nem múló érzés.
Mintha Jézusnak tanítványától való búcsúzása alkalmával csupán három kérdés adatott volna, s ő mégis mindháromszor ugyanazt kérdezte. Ugyanazt, mert ez a legfontosabb kérdés, talán az egyetlen, melynek megválaszolása után minden kérdésre lehet választ találni, s minden gondot meg lehet oldani: szeretsz-e engem? Szeretjük-e egymást?
Sándor Szilárd: A hallgatás fagyos kalásza
2011. 01. 31. A hallgatás fagyos kalásza Sándor Szilárd
Mint szántott mező kalászt-adó magot,
mint kályhában parázs lángoló sóhajod,
mint versben a ritmus sóhajtó hangod,
mint piruló pipacs eltitkolt óhajod,
mint szép festmény mázoló ecsetét,
mint árnyékos barlang a virrasztó remetét
keresem, hogy elmondjam végre,
hogy szavakba fújjam és fessem,
hogy ráégessem lelked egére,
és ne a csend sírjába temessem.
Mint koldus könnyű kalapját,
mint kunyhó évszázados alapját,
keresem, mint ösvény eltévedt vándorát,
mint széncinke a zsírt a hideg havas ágon,
mint király a nehéz és nagy arany koronát,
keresem az emberi s egyben istenibb világot.
Mint otthon a parázsló meleg csikó-kályhát,
mint rideg törvény a füstölgő égető máglyát,
mint szeges kaloda az éhes tolvajt.
Közben az égvilágon mindent elfelejtek,
fagyos folyót s a jeget, mi elolvadt,
mert nincs más, csak az hogy keressek.
Lelkem titkos szirmait eléd szórom,
szánj egy kis időt rám, hozzád szólok!
Ha rám figyelsz, a mező kalászt érlel.
Neked adom a szó vigasztaló hangját
– ha meghallgatsz, a parázs sóhajt ég el –
templomok orgonák fölötti harangját.
Az ecset színt mázol a szép festményre:
villámló napsütések békéjét az égre
és újra otthon lesz minden, kapun belül,
koldusok koronája, királyok kalapja.
Az ösvény számára a vándor megkerül,
fagyos-szép ágakon madarak maradnak,
lelked felhőin megzendülnek az ódák.
Jeges folyók a fagyok csendjét szórják,
füstölgő máglyák tüzes törvények átkaira,
huzatot vonnak a csend virrasztó ravatalára,
s a meg nem hallott szó eltékozolt álmaira.
Olvasd el: feljegyeztem a hallgatás margójára
legközelebb ha szükséged lenne egy társra,
rám számíthatsz, én meghallgatlak, te mezők kalásza!
Mint szántott mező kalászt-adó magot,
mint kályhában parázs lángoló sóhajod,
mint versben a ritmus sóhajtó hangod,
mint piruló pipacs eltitkolt óhajod,
mint szép festmény mázoló ecsetét,
mint árnyékos barlang a virrasztó remetét
keresem, hogy elmondjam végre,
hogy szavakba fújjam és fessem,
hogy ráégessem lelked egére,
és ne a csend sírjába temessem.
Mint koldus könnyű kalapját,
mint kunyhó évszázados alapját,
keresem, mint ösvény eltévedt vándorát,
mint széncinke a zsírt a hideg havas ágon,
mint király a nehéz és nagy arany koronát,
keresem az emberi s egyben istenibb világot.
Mint otthon a parázsló meleg csikó-kályhát,
mint rideg törvény a füstölgő égető máglyát,
mint szeges kaloda az éhes tolvajt.
Közben az égvilágon mindent elfelejtek,
fagyos folyót s a jeget, mi elolvadt,
mert nincs más, csak az hogy keressek.
Lelkem titkos szirmait eléd szórom,
szánj egy kis időt rám, hozzád szólok!
Ha rám figyelsz, a mező kalászt érlel.
Neked adom a szó vigasztaló hangját
– ha meghallgatsz, a parázs sóhajt ég el –
templomok orgonák fölötti harangját.
Az ecset színt mázol a szép festményre:
villámló napsütések békéjét az égre
és újra otthon lesz minden, kapun belül,
koldusok koronája, királyok kalapja.
Az ösvény számára a vándor megkerül,
fagyos-szép ágakon madarak maradnak,
lelked felhőin megzendülnek az ódák.
Jeges folyók a fagyok csendjét szórják,
füstölgő máglyák tüzes törvények átkaira,
huzatot vonnak a csend virrasztó ravatalára,
s a meg nem hallott szó eltékozolt álmaira.
Olvasd el: feljegyeztem a hallgatás margójára
legközelebb ha szükséged lenne egy társra,
rám számíthatsz, én meghallgatlak, te mezők kalásza!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)