2012. április 28., szombat

Bartha Mária Zsuzsánna: Harmónia

2012. 04. 28. Harmónia Bartha Mária Zsuzsánna  

Egyensúly és annak keresése mindennapjaim sava-borsa. Másképpen fogalmazva: folyamatosan ingadozom azon a pengeélen. Gondolom, ha megállnék, már rég le is estem volna. 

Azért is várom a marosvásárhelyi konferenciát, hátha kapok legalább egy-két-három jó gondolatot és érzést, hogy miként lehetne jobban egyensúlyozni. Azért sem hagynám ki ezt a néhány napot, mert most együtt leszünk, és együtt egyensúlyozunk sok-sok társsal a nagyvilágból. 

Mivel pontosan tudom, hogy senki sem pótolhatatlan, én sem, annál jobban esik, amikor örvend nekem valaki ebből a 7 milliárd emberből, aki benépesiti a Földet. Ennek a néhány embernek bizonyára jelentek valamit, és ahogy számolgatni kezdtem, hányan is vannak, egy szép kerek szám jött ki. Nyilván ez a néhány ember más és más minőségben, szerepben ismer, és annak megfelelően vannak elvárásai velem kapcsolatban. Ezek az elvárások gyakran ütköznek egymással, megkísérelve engem is választás elé állítani a sürgős és a fontos dolgok között. 

Ha az a néhány intenzív perc ne lenne minden áldott nap, amikor „csak” Istennel és magammal vagyok, komolyan elvesztődnék az elvárások tengerében. Ilyenkor csak egyszerűen lélegezhetek, táguló tüdővel és lélekkel, és az lehetek, aki vagyok, akinek Isten örvend. Napi imádságaim ünnepe az istentisztelet, hiszen ilyen alkalmakkor a közösség élménye is közelebb vezet Istenhez. 

 Egyensúly nekem annyit tesz mint Harmónia. Gyakran használjuk hétköznapjainkon is ennek az ókori istennőnek a nevét, aki Mars és Vénusz gyermekeként még a szinte lehetetlent is megvalósítja, az ellentéteket egyásba simítja, a harcokat megharcolja, majd feloldja, a langyosat felforrósítja, majd lehűti, az élet menetét lehetővé teszi. 

Nagyon hálás vagyok a penge éléért, mert van amin egyensúlyozni. Néha pedig meg lehet pihenni, és új életerőt, kedvet nyerni, mint például az unitárius nők marosvásárhelyi konferenciáján. (Ez túl hivatalos lett, de az biztos, hogy fantasztikusan jó lesz, és a világért sem maradnék le róla!)

2012. április 27., péntek

Andorkó Attila: Édes, ékes apanyelvünk

2012. 04. 27. Édes, ékes apanyelvünk Andorkó Attila

  A héten olvastam egy rövid hírt egy tragikus eseményről. Eddig úgymond semmi különös, mert a média – ahogy már lassan megszoktuk –, először mindig a rossz, kellemetlen híreket közli, de talán ezért (is) az olvasó, néző, hallgató tehet, mert lehet, hogy erre van igény. Nos, az utolsó mondatban azt írja a hírt szerkesztő, hogy a szervezők „résztvételüket” fejezték ki az eset miatt. Néhány órával később egy ismerősömnek akartam megmutatni ezt az írást, akkor így volt olvasható a „javított” változat: „a maraton szervezői részvételüket fejezik ki”. Érdekes – s lehet, hogy nehéz – a magyar nyelv? 

Látom, hogy felgyorsult az információ-áradat, átadás, de ez nem mentesít senkit a felelősség alól, hogy a nyelvet, ezt az egyetlen anyanyelvet megfelelő módon használja. Tapasztalom, hogy sorvadozik – egyesek szerint normálisan(?) változik –, nyelvünk (lásd, halld a rövidítéseket: cseresznye = cseri(y), paradicsom = pari, uborka = ubi stb.). Ezért tartom fontosnak, hogy a médiában írt, látott és hallott formája a megfelelő használatát adja vissza magyar nyelvünknek.

 A filmek, a szórakoztató, tehetségkutató műsorok nagy befolyást gyakorolnak a nézőkre. Az egyik sorozatban folyamatosan megfigyelhető, hogy amikor kér valamit egy illető a társától, mindig úgy kéri, hogy add oda azt a tárgyat, nekem! Ezt megfigyeltem a hétköznapi beszédben is. Nem vagyok nyelvész, de úgy emlékszem, hogy előbb otthon, majd az elemi iskolában is úgy tanítottak, hogy amikor valamit kérek, akkor ide kérem, magamnak. Lehet, hogy amikor magamon kívül vagyok, akkor oda is adhatják nekem. 

Eszembe jutott két humoros, játékos felvétel. Az egyik Timár György és Brachfeld Siegfried előadásában a Nehéz nyelv a magyar, a másik a nagyszerű színész, Sinkovits Imre előadásában Bencze Imre verse, az Édes, ékes apanyelvünk. Mindkét felvétel még az elmúlt évszázadban készült, lehet, hogy a hír szerkesztője nem is élt még akkor, de akkor is jó lenne, ha legalább a média odafigyelne, és helyesen használná a nyelv adta lehetőségeket. 

Nem akarok senkit bántani, mert mindannyian tévedünk, tévedhetünk, így mindenkinek azt ajánlom, hogy hallgassa meg a világhálós videómegosztón a fenti két felvételt, hogy legalább derüljön jó kedvre ebben a szép tavaszi időben.

2012. április 26., csütörtök

Sipos Mónika Rebeka: Hősök vagy bűnösök – avagy kik a mi hőseink?

2012. 04. 26. Hősök vagy bűnösök – avagy kik a mi hőseink? Sipos Mónika Rebeka

  Nem tudom, mi lehet az oka, de mindig meg voltam győződve arról, hogy háborús témában az olvasott anyag érzelmi töltete sokkal kisebb, hatása nem annyira mellbevágó, mintha azt megszemélyesítve, filmesítve látjuk.
 Hősök vagy bűnösök, ez a címe Tímár Gábor egyik könyvének, melyben a szerző a második világháború eseményeit göngyölíti fel előttünk, hőse, Kende Márk sorsán keresztül. E könyv megváltoztatta fenti álláspontomat, hisz olvasása közben minden egyes részletet tisztán magam elé képzeltem, néha valósággal ott éreztem magam a harcolók között. Talán ennek az életszerű leírásnak köszönhető, hogy ismételten rádöbbentem: nem lehetett könnyű a háború embertelenségében embernek maradni, a méltóságot megőrizni, helyesen dönteni, cselekedni. Úgy ahogyan az sem lehetett könnyű, amikor aztán valakinek elismerni, beismerni kellett, hogy hősökké vagy bűnösökké avatta őket a kor, a társadalom, illetve saját lelkiismeretük, erényük vagy gyarlóságuk. „Mert egyetlen háborúban sincsenek egyik oldalon csak hősök vagy csak bűnösök. Maga a tény, hogy a vesztes vagy a győztes oldalán érte meg valaki a háború végét, senkit sem tett sem jobb, sem rosszabb emberré.” – idézet a könyvből. Számomra az évszázadokon keresztül a szabadságért, a hazáért és a megmaradásért harcoló elszánt katonáink hősök maradnak, még akkor is, ha olykor vesztesként, netán bűnösként kerültek ki egy-egy csatából. Vajon a mai korok „hőseiről” hogyan fognak vélekedni a jövő nemzedékei? És kik ők egyáltalán? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, nem sok sikerrel. Pedig napjaink történelemkönyvét olvasgatva egyértelmű számomra, milyen sokan szeretnek ma is háborúsdit játszani. Így az is nyilvánvaló, hogy a felek között dúló nagy csatározások, politikai, hatalmi harcok, a pozícióért folytatott küzdelem hősöket, de bűnösöket is szül majd az utókornak. Kérdéseimre való válaszadásomat az is nehezíti, hogy mai világunkban sajnos a „hős” látszatát keltő is lehet „bűnös”, és a „bűnösökből” is könnyen „hősök” válhatnak. Így egyelőre csak ennyit: Erdélyi magyar közösségeinknek olyan igazi „hősökre” (és nem szájhősökre) van szüksége, akikről a csata végén el lehet mondani: nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak, hanem törekvéseikben, küzdelmükben egyszerűen emberek maradtak. És másokat is erre buzdítottak!

2012. április 25., szerda

Moldován-Szeredai Noémi: Egyensúlykeresés változó világunkban

2012. 04. 25. Egyensúlykeresés változó világunkban Moldován-Szeredai Noémi  

„Angolul tudó, unitárius, unitárius univerzalista és más felekezetű haladó gondolkodású nőket várunk Marosvásárhelyre, az október 4–7-. között tartandó Egyensúlykeresés változó világunkban című második világtalálkozóra. Megkezdődött a bejelentkezés a sicuuw2.blogspot.com oldalon. Itt minden érdeklődő eligazítást és bejelentkezési lehetőséget talál.” 

E hirdetés mögött hosszú történet áll. Most csak a személyes történetemet mondom el. Négy évvel ezelőtt, megláttam egy újsághirdetést, mely az első nemzetközi unitárius női konferenciára hívott az Amerikai Egyesült Államokba, Houstonba. Akkor – olvasva a hirdetést –, úgy éreztem, mennem kell, ott a helyem, ahol sok országból, a világon először unitárius nők gyűlnek össze. A találkozás gondolata mellett, a témák is felkeltették érdeklődésemet. Egy évnyi készülődés, pályázás után Erdélyből többedmagammal részt vettünk, tanultunk, csodálkoztunk és feltöltődtünk. Közülünk egy személy lelkében nagy álom körvonalazódott, s mire a hosszú repülőút után hazaért, már a megvalósítás mikéntjét is átgondolta. Megkeresett mindenkit, aki részt vett a konferencián a következő kérdéssel: „Meg tudjuk-e szervezni Erdélyben a második nemzetközi konferenciát?” Sokunk részéről a válasz- igen volt, s 2010 nyarán elkezdődött a munka.

„Változó világunkban folyton egyensúlyoznunk kell, hogy a kihívásoknak megfeleljünk. Egyensúlyra törekszünk, hogy megtaláljuk helyünket, áthidalhassuk nehézségeinket és örömmel élhessük mindennapjainkat. Együtt, közösen, arra törekszünk, hogy ne csak a külső kényszerek befolyásoljanak, hanem lehetőségeink szerint választhassunk- legyen az a család és a munka összehangolása, hitünk megélése, avagy egyházi, közösségi, gazdasági vagy közéleti szerepek vállalása. Csatlakozz a rendezvényhez, mert ez a találkozás rólad is szól: lehetőség arra, hogy megerősítsük hitünket, elmélyítsük kapcsolatainkat hittestvéreinkkel és bátrabban tekintsünk a jövő fele.” – fogalmazta meg a szervezőcsapat.

 Az Erdélyi Unitárius Egyház 444 éves történelme során először találkoznak Erdélyben unitárius nők a világ minden részéről. Eddig az Egyesült Államokból, Japánból, Angliából, Hollandiából, Németországból, Kenyából, Indiából, Magyarországról és Erdélyből jelentkeztek be.

Gyere, jelentkezz, ne sajnálj magadtól három napot, ajándékozd meg önmagad a találkozás, együttgondolkodás és tervezés csodájával!

 Én ott leszek!

2012. április 24., kedd

Nagy László: Villanypásztor

2012.04.24. Villanypásztor Nagy László 

Sokan sokat írnak és ítélkeznek a modern technika hasznos vagy káros voltáról. Akarva-akaratlan részesei vagyunk mi is e világnak, élvezőinek vagy kárvallottainak mondhatjuk magunkat. Ki-ki ítélje meg saját maga. Nincs szándékomban állást foglalni mellette vagy ellene. Csupán egy pillanat türelmet kérek. Gondoljunk a mobil vagy marok, hordozható vagy érintős vagy bárminek is nevezzem telefonra. A legtöbb ember megítélése szerint nagyon fontos. Annyira, hogy már az óvodásgyermek kis táskájában is ott kell legyen. Na, nem a szilvaízes kenyér vagy az „Eugenia” mellett, hanem valami menő, a gyermekek által nagyon kedvelt, puffasztó, 21. századi tízórai mellett. Ez a kis hasznos műszer ott van az építőmunkás zsebében, a gépkocsivezető kezében, még akkor is, amikor váltani kell, vagy bármilyen manővert végez. Ott van a kirándulóknál, a fürdőzőknél, és milyen nagy gond az, hogy ki vigyáz rá, amíg az ember lubickol a vízben! Ott van a templomban, és néha-néha megszólal még a koporsó mellett is, és ott van... A kérdést talán így érdemes feltenni: hol nincs ott? Telefonfüggőkké váltunk. A minap láttam, hogy az orvosi rendelőből még ki sem lépett egy hölgy, már a telefon a fülénél volt, és beszélt a hozzátartozójával. Mi lenne, ha két-három napra kikapcsolnánk, letennénk, elveszítenénk telefonunkat? Vagy ne adj Isten, hogy több napon át ne legyen villanyszolgáltatás?! Aki többet él, sok mindent megél. Még én is a magam korával emlékszem a kurblis telefonra, amiből a legtöbb faluban csak egy volt a kollektív irodában, vagy jó esetben a postán, és emlékszem a sok hallózásra, a keservesen elsóhajtott „nem hallok semmit”-re, a szitkozódásra vagy a kisimult boldog arcokra, mert „sikerült beszélni a gyermekeimmel”. Emlékszem a postás által hozott telefonhívás értesítőre és az órákig tartó várakozásra. Egyik kedves ismerősöm, aki igyekezett távol tartani magát e technikai vívmánytól és a még modernebb változataitól, egy alkalommal így fakadt ki csodálkozásában: itt mindenki megbolondult! Mennek az utcán és egyedül beszélgetnek, nagyokat kacagnak. Sok mindent sikerült megoldani és elrontani is e világban. Megoldottuk, hogy a telefon által már nincs távolság, de ritkán érezzük a találkozás örömét. Vajon nem ebből kellene több?

2012. április 23., hétfő

Szabó Előd: Húsvét után

2012. 04. 23. Húsvét után Szabó Előd  

Húsvét nemcsak a legjelentősebb, hanem a kereszténységet leginkább megosztó ünnep is. Jézus halálát követően rengeteg elképzelés vált szilárd meggyőződéssé azzal kapcsolatosan, hogy mi is történt valójában nagypéntek után. Jézus halála, s az azt követő események már a tanítványok körében is más és más élményeket váltottak ki. Az evangéliumok is különbözőképpen írják le a húsvéti történetet. Ez a tény a sokszínűség, a sokféleség kérdését veti fel bennünk. Isten sokszínűvé teremtette a világot, s nagyon óvakodott az egyformaságtól. Ezt tapasztaljuk a természetben: nincs két ugyanolyan virágszirom, harmatcsepp vagy hópihe, növény, állat vagy ember. Jézus is sokféle embert választott tanítványnak. Isten teremtett világa mégis, sokszínűségében is egységet alkot. Jézus sokféle tanítványa sokszínűségében is létrehozta a világtörténelmet évszázadokon keresztül meghatározó keresztény egyházat. Közösségeink is sokszínűek, sokféle emberből tevődnek össze. Sokféle gondolat, érzés, élmény találkozik. Ez a sokféleség néha kényelmetlen. A történelem tanúsága szerint sokszor megpróbálták uralkodók és rendszerek egyformává tenni az embereket, egyenruhába öltöztetni testüket és lelküket. Ugyancsak a történelem igazolja, hogy a zsarnokok eme próbálkozásai sikertelenek voltak, az emberi lélek egyedisége mindig összetörte ezeket a rácsokat. Örüljünk annak, hogy sokfélék vagyunk, s egyetlen színt, gondolatot, érzést se próbáljunk háttérbe szorítani, mert a sokszínűség Isten akarata!

2012. április 22., vasárnap

Makkai-Ilkei Ildikó: A Föld napja

2012. 04. 22. A Föld napja Makkai-Ilkei Ildikó

 1Móz 1, 1-13: 1Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. 2A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.3Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. 4Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. 5És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap. 6Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. 7Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. 8Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. 9Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. 10Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó. 11Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem, amelyben magva lesz a földön. És úgy történt.12Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő fát, amelynek ugyancsak fajtájának megfelelő magva van. És látta Isten, hogy ez jó.13Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. 

 A természet minden eleme valóban csodálatos, jó. Elbűvöl a földből magától feltörő tiszta forrás. Megdöbbentő, hogy völgyeinkben, dombjaink aljában milyen sok forrás található, és megdöbbentő, hogy ma már mennyire nem ismerjük, hogy hol is vannak ezek a helyek, amelyeket nem is kései elődeink még oly nagy becsben tartottak, tisztítottak és használtak. Ma, ha a természetben járunk, flakonban visszük magunkkal a vizet, nem keressük fel a tiszta forrásokat. Maga az Isten szó is tiszta forrást jelent. „Isten szó az ŐS szóból származik. ÖS-TEN. Az „ős” nem azt jelenti, hogy nagyon öreg, szakállas, vén – hanem a tiszta forrást, ahonnan jöttünk. ŐS az eredetünk. Belőle származtunk. Belőle eredtünk – és eredünk ma is, mert folyó sem lenne, ha a forrása elapad. Az szüntelenül működik. Az ŐS-ünkből születtünk. Ő indított el minket Önmagából, Ő súgta az első, tiszta üzenetet a fülünkbe, mi csak jövünk, mint forrásból a patak, patakból a folyó – áramlunk és változunk az időben, de ott az ŐS-ünkben van a tiszta, eredeti mondat, amit nem szabad eltorzítanunk. Innen hoztuk magunkkal mind, a tiszta forrásból, ahol még tudtuk, hogy miért mondtuk rá, hogy ŐS. Ma már nem tudjuk. Ma már csak azt hisszük, hogy „nagyon-nagyon öreg". Vagy: „vénségesen vén – rég nem él már".(Müller Péter) Föld napjának nevezett április 22-ei dátumon legyen alkalmunk visszatérni, visszalátni a tiszta forrásokhoz, ahonnan eredtünk, s remélem, hogyha meg is éltük az idő drámáját, az eredet tisztaságához vissza tudunk találni, mert „Bekoszolódni s megtisztulni, elesni és fölkelni, elveszteni és újra megtalálni – elhagyni, mint a tékozló gyermek, s visszatérni Hozzá – ez az élet menete.” (Müller Péter)

2012. április 21., szombat

Pál János: Elvtársak közt

2012. 04. 21. Pál János: Elvtársak közt

 Látván és hallván az erdélyi magyar közösségeinkben dúló egyre elkeseredettebb és elvtelenebb közéleti, politikai csatározaásokat, Virág elvtárs már-már szállóigévé váló szavai jutottak eszembe: „Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.” (A tanú) A „háborús” helyzet egyre fokozódik, a vádaskodások már szennyes tengerré duzzadtak, miközben mindenki Pilátusként kezeit mossa, ártatlan újszülött bárányként tetszeleg. Arányosan fokozódnak, sokasodnak a csábítások, ígérgetések mértéke, számai is: szebb és jobb holnapot, jövendőt ígérnek, hogy bizisten éjjelt-nappallá téve csak értünk fognak verejtékezni, hogy értünk, csakis értünk, krisztusi önzetlenségből, szeretnének a hatalom bársonyszékébe belesüppedni. Bizony, bizony Virág elvtárs, nálunk felé is fokozódik a helyzet, erősödnek a szirénhangok. A Nagy Testvér Pártjának egyik tisztviselője pedig el is árulja a miért titkát: „A Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra. Bennünket nem érdekel mások java; kizárólag a hatalom érdekel. Nem a gazdagság, a fényűzés, a hosszú élet vagy a boldogság; csak a hatalom, a tiszta hatalom. [...] Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél. Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás célja a kínzás. A hatalom célja a hatalom.” (George Orwell: 1984) Egyelőre itt tartunk!

2012. április 20., péntek

Dimény József: Adni és kapni

2012. 04. 20. Adni és kapni Dimény József

 „Nagyobb boldogság adni mint kapni.” (Ap Csel 20,35) Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy ez leginkább az ökölvívásban érvényes. Aztán ahogy kezdett benőni a „fejem lágya”, megértettem, az adakozáshoz társul egy lelkiállapot. Mert másképp érzem magam, ha az utcai koldusnak adok 1 lejt, ha a templomi perselybe pénzt teszek, vagy ha a gyermekemnek adok zsebpénzt. Az adakozás lelkületére maga Jézus is felhívta a figyelmet az özvegyasszony két fillére példázatában (Mk 12,41-44). Az életünk úgy van egyensúlyban, ha az adás mellett ott van az elfogadni tudás. Amit adunk, azt fogjuk visszakapni, ha jót adunk, jót kapunk vissza, ha haragot, gyűlöletet adunk, akkor azt fogjuk visszakapni megsokszorozódva. Az adakozásnak azonban van egy másik vetülete is: amikor az életben végzett munkánkhoz, cselekvésünkhöz önmagunkból adunk hozzá. Ez abból jön létre, hogy többet adunk, mint amit elvárnak tőlünk, többet teszünk, mint amiért megfizetnek, és ezt nem valami jutalom reményében, hanem azért, mert adni boldogság. Vannak olyan tanítások, melyek az állítják, hogy az ember valóságos értékét az határozza meg, hogy mennyi „többletet” tud adni magából. Azt állítják, hogy a hatalmad, a befolyásod, a jövedelmed annak függvénye, hogy milyen mértékben helyezed mások érdekeit a sajátod elé. Úgy gondolom, Jézus is erről a hozzáállásról beszél, amikor azt mondja: „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.”(Mt 5,41). Megfigyeltem: sokkal jobban boldogulnak az életben azok az emberek, akik önzetlenül tudnak adni önmagukból, mint azok, akik önző módon maguknak akarnak mindent. Ilyen értelemben hiszem: nagyobb boldogság adni...

2012. április 19., csütörtök

Rácz Norbert: Nem tudom

2012. 04. 19. Nem tudom Rácz Norbert

A dolog mindig úgy kezdődik, hogy valaki odajön, és kérdezni kezd a vallásról. Három nagy kérdezőtípus van. Az első a zélóta, aki meg van győződve a maga igazáról, s valami hitbajnokként lép egy képzeletbeli arénába, leszámolni a másik felekezet tagjával. Gladiátorharcot akar vívni, párbajozni, s természetesen győzni. Egy másik csak érdeklődik, nem ismeri a felekezetünket, többet szeretne tudni rólunk, mert keres valamit. Általában egyháztalannak, sőt, vallástalannak tartja magát, bár azért sejtései vannak, elképzeléseket fogalmaz meg. A harmadik típus, az elsőnek a fordítottja vagy ikertestvére. A megrögzött ateista, vallásellenes, istentagadó. Aki, mint egy régi inkvizítor, szeretné bizonyítani a maga igazát. Tehát, a dolog úgy kezdődik, hogy odajönnek, s akkor kezdődik a tánc. Kérdezgetnek, felelgetek, aztán fordítva, kérdezgetek, felelgetnek.

Ezekben a vitákban a legnehezebb volt kimondani azt, hogy „nem tudom”. A vita végét, a kudarcot jelentette volna számomra belátni azt, hogy nincs ismeretem. Éppen ezért a vita közben cseleztem, taktikáztam, kerestem a fogást, hogy milyen módon lehetne elhallgattatni, vagy meggyőző módon megválaszolni a kérdést, még akkor is, amikor a saját mondataim cáfolatai már kimondásuk pillanatában bennem is megfogalmazódtak.

Minden ilyen vita után ott marad az emberben a keserű szájíz, a kellemetlen érzés, a csúsztatás, a leplezés, a fortély, a hurok, s nincs nyugalom.

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg sikerült a címbeli két szót megtanulnom. Ám be kellett látni, hogy a legbecsületesebb, az elfogadható, az igaz és egyben a lefegyverző derűsen belátni, hogy nem tudom. Nem tudom, hogy Isten jóságával hogyan függ össze a világban tapasztalható igazságtalanság, nem tudom, hogy mit jelent a mindenhatóság, nem tudom, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, s azt sem tudom, hogy Isten képes-e olyan követ teremteni, amit ő maga sem tud felemelni. Nem tudom, és nem is érdekel. Ehhez pedig azt kellett megtanulnom, hogy a világban van titok, hogy az ész igen nagy úr, de nem mindenható, hogy Isten több, mint egy logikai folyamat, több, mint egy mikroszkóp alá helyezett probléma.

És ma, amikor jön a kérdező, s felteszi a kérdést, amivel sarokba szorít, legyőz, ami aztán mindent bebizonyít, amikor várja, hogy lépjek bele az ő csapdájába, hogy ő diadalmasan elmosolyodjon, csak ennyit mondok „nem tudom”. De attól, hogy nem tudom, még hiszek Benne, és tudom, hogy van, és hogy itt van. Ezt pedig senki sem tudja elvenni tőlem.

Ifj. Szombatfalvi József: Vizes téma

2012. 04. 18. Vizes téma Ifj. Szombatfalvi József

Esik az eső, és az emberek várják a napsütést. Valahogy nem érezzük magunkat jól, ha túl vizes a környezetünk. Bezzeg a gyerekek, kerüljön csak egy tócsa!

A fiammal és lányommal járok babaúszásra. A lányom, bár korát még hónapokban mérjük, úszik, mint hal a vízben. A fiam, aki már több éves, csak barátkozik e közeggel, amúgy én is.

A két gyerek vízhez való viszonyának egyszerű, akár tudományos magyarázata is van. A magzati lét óta ismert képességünket, hogy amikor fejünk víz alá kerül, ne szippantsunk vizet, születésünk után néhány hónappal elveszítjük. E reflex megőrizhető, ha pár hónaposan már elkezdjük az úszást. Később nehezebb kifejleszteni e készséget.

Két gyerekemen látom ezt a különbséget, és azt is, hogy a fiammal mindkettőnknek sok energiájába fog még kerülni, amíg a vízzel kellő mértékű barátságot kötünk.

Mi, emberek az életünkkel sem vagyunk másként. Megszületünk megannyi csodálatos képességgel, adottsággal, amelyek által azok lehetünk, akik szeretnénk, aztán... Aztán sokszor elsodor az ár, s olyankor bizony jó lenne tudni úszni, hogy ne pusztán a sodrás irányítson minket, hanem mi is, élve tehetségünkkel, képességeinkkel, velünk született adottságainkkal, hogy egy élhető életet teremtsünk.

Sokszor látom úgy az embert, mint úszni nem tudót, aki egy nagy víz közepén próbál megmaradni, és csak idő kérdése, hogy... Ám látva a babákat is úszni a vízben, ebben az őselemben, már látom azt is, hogy igen, képesek vagyunk megtanulni, kortól függetlenül úszni.

Ússzunk hát! Ne csak a sodrás miatt, hanem megtanulva alapvető fogásait, oda és arra, amerre a mi szeretnénk. Isten nem azért engedett az élet tengerére, hogy elveszni lásson minket, hanem azért, hogy célba érjünk azon áldásokkal, képességekkel és csodákkal, amelyeket magunkban hordozunk. Ússzunk bátran és biztosan!

Buzogány-Csoma István: Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát!

2012. 04. 17. Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát! Buzogány-Csoma István

A húsvétot megelőző események közül a szolgálatra való felhívás, sőt parancs – „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” – a lábmosás története számomra megadja a húsvét előtti és utáni keresztény életprogramot.

„Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg... Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” Jézus elárulja a titkot: Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.

Ha ezt megértitek...

A húsvéti nagy kérdés az: készen állunk-e arra, hogy a „hogyan tovább a halál után” kérdésében rábízzuk magunkat a jó Istenre, hogy ne próbáljuk emberi képzeletünk korlátai közé szorítani a Vele való találkozás nagy pillanatát. Inkább a számot adás tükrében igyekezzünk földi életünk minél teljesebbé és értékesebbé tételére. Bizonyára jót remélünk, jutalmat. De megdolgozunk-e érte? Húsvét előtt és húsvét után. Ünneptől ünnepig. A szürke hétköznapok a szeretetszolgálati időt jelentik.

Ha ezt megértitek... Mikor érti meg a keresztény világ, hogy a tanítás nem a megfoghatatlanról szól, az ingyenről, a kényelmes keresztény életről, amely során valaki más majd mindent megcsinál helyettünk, nélkülünk?

Nem! A küldetés, a tanítás a szolgáló szeretetről szól.

Ha angyalok nyelvén szólsz, de a lelked üres legbelül, hiába keresed a legszebb szót, a bánat beleül. Szeretet nélkül semmi vagy, Tétlen lebegő mondatokra ráboruló ólmos felhő.

Szeretet nélküli gazdagságod aprópénz.

Szeretet nélküli vágyaidtól mit remélsz?

Szeretet nélküli álmaidban, meddig élsz?

Szeretet nélküli életeddel meddig érsz?

Ilyen egyszerű. Ha ezt megértitek, boldogok lesztek.

Mátéfi Tímea: Véletlen? Ugyan!

2012. 04. 16 Véletlen? Ugyan! Mátéfi Tímea

Hányszor mondtad magadnak ugyanezt? Vagy épp a kimondatlan szavak meztelen csendjébe zárva, hányszor villant át lényeden ez a kérdés és az azonnali válasz? Látod magad, amint fanyarul nevetsz saját „nyomorodon”: íme, ismét valami, amit nem tudsz hová tenni! Mert igazából nem mástól várod a választ, az már benned volt, érzékeidbe ivódott kitörölhetetlenül.

A Gondviselés csodája, hogy naponta olyan csomagolt, vagy épp csomagolatlan ajándékokat pottyant elénk, amelyek kibontásakor – ha megvan bennünk a kellő türelem – a meglepetés varázsa sem maradhat el. Rá tudsz-e csodálkozni a szürkének nevezett hétköznapokban az élet adományaira, vagy a megszokás darócába burkolózva rovod megszokott, beporosodott útjaid? Érezted már, hogy annak a baráti ölelésnek a melege visszahozhatatlan és helyettesíthetetlen, amit attól a bizonyos embertől kaptál, ott? Érezted, hogy amikor segítséget kért tőled valaki, igazából nem is te segítettél neki, hanem ő, a gyengébbnek és elesettebbnek tűnő segített rajtad? Érezted, hogy valakit, aki véletlenszerűen lett egyik pillanatról a másikra része az életednek, nem ok nélkül pottyantotta utadba a Mindenség, mert azzal neked dolgod volt? Miféle bizsergéssel, adrenalin-túltengéssel jár az az emberfölötti szépség, amely szétfeszíti „parazsat rejtő porhüvelyed” (255. ének, Unitárius énekeskönyv), s amelyről azt mondják az angolok, hogy olyan mintha pillangók lennének a hasadban?

Amikor egy idegennek hitt lény lelke rád mosolyog, s villanásnyi idő alatt az éter is lobog a találkozás telítettségétől, amikor idegen földön ismerősre bukkansz, amikor egy csöppnyi, eldugott erdei patakocska mentén bandukolva Tündér Ilona kertje tárul fel eléd a sűrű bozót mögött, amikor barátságosan csaholó kutya terem előtted egy mély emberi sorsoktól túlélt tanyáról, amikor a hegy magasán tényleg csúcson érzed magad – akkor vajon kell-e a magyarázat? Miért van az, hogy bosszankodunk az elénk állított labirintusok pillanatnyi átláthatatlanságán?
Meg kellene értenünk, hogy földi életünk ugyan a bölcső és koporsó közti, más és más hosszúságúra kimért időintervallumába van fészkelve, mégis engednünk kell, hogy az idő megérjen! Mindenhez meg kell érjen az idő! Sem sürgetni, sem lekésni nem fogjuk azt, amit meg kell tapasztalnunk, erre a Fennvalónak gondja van, ebben biztos vagyok! Nem engedi, hogy bármi is „csak úgy” történjék velünk. Mindennek van oka, akár van szemünk a látásra, akár nincs. Engedd át magad ma a Mindenség formáló erejének! Ragyogjon a lelked! Bontsd ki a szárnyaid! Ne félj megtapasztalni azt, ami a tiéd, ami rád vár! Nem véletlen, hogy az történik veled, ami! Mire hívja fel Miss Mitsy, a Varázslatos iskolabusz remek tanárnője mindig diákjai figyelmét? Kockáztassatok, tévedjetek, és legyetek maszatosak!

2012. április 14., szombat

Mátéfi Tímea: Otthon-recept?

2012. 04. 14. Otthon-recept? Mátéfi Tímea

Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, hogy az otthon fogalmát hogyan tudnám magamnak körülírni. Egyáltalán van-e egy jó recept erre, vagy találékony szakácsnő módjára alakíthatom személyes meghatározás-receptjeimet? Talán más is így tesz? Hiszen nagyjaink annyiféle receptet rágtak már a szánkba, nekünk mégis a legtöbbször az a jellegzetes illat, melegség, hangulat tölti be képzeletünket, ha kimondjuk „otthon”, ahol a leginkább önmagunk lehetünk. Erre mondja Németh László az Iszonyban, hogy „az embernek ott van az igazi otthona, ahol a természettől kedvet és bátorságot nyer önmagához.” Ez a gondolat számtalanszor, élesen hasít belém, mert ez nekem azt is jelenti, hogy az otthon nem feltétlenül az a hely, ahová „hazamegyünk”, hanem lehet más is: ahol megnyitjuk belsőnk világát, hogy a világ is megnyíljon nekünk, ahol merünk merészek, kihívóak, de gyengék, könnyezők, magunkba burkolózók is lenni. Ahol nem kell szégyellni magad semmiért, mert őszintén önmagad lehetsz, senki nem állíthat a falnak egyetlen szavadért, tettedért sem, mert lehet, hogy kavarog körülötted a világ, tombol a fergeteg, villámokat szór az ég, de, miként a hurrikán közepén, a te világod közepén is nyugalom van, csend van.

Amikor afelől érdeklődnek, hogy hová tartozol, hol élsz, akkor előjön a kérdés: hová valósi? Oda valósi vagyok, ahová tartozónak érzem magam. És ez azt hiszem relatív, életkoronként változhat…

Hat és fél hónapja már… Ennyi ideje, hogy a 121. zsoltár mélyebb értelmét ízlelem: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor.”

A Székelykő, Ordaskő, Kiskő, Hosszúkő…, s ki tudja még hányféle kő, hegy magasába emelem én is tekintetem, vagy éppen meghódítva bérceiket, odafentről szemlélek a völgyben lüktető falura, valahányszor az Úrtól vágyom a segítséget. S kedvet, bátorságot is Tőle kapok önmagamhoz, de nem csak Tőle! Már mások is fontos szerepet vállalnak a „torockivá” (ahogy itt mondják) válásomban, olyan emberek, akikkel már vannak közös örömök, problémák, feladatok, álmok, elintéznivalók. Már félszavakból értjük egymást, mosolyok mögé hallgatott mondatokból, finom apropókból. Ide valósinak is érzem magam, bár tudom sokan a „székely-kaszt” tagjaként tartva számon, idegennek tekintenek.

Bizonyára minden édesanya szíve elszorul, amikor otthonról, a családi hajlékból elmenvén így búcsúzik felcseperedett szeme fénye: „haza kell mennem”! Életünk során az otthon, a haza fogalma sokszor átfogalmazódik. Honnan jön a segítséged? Van-e hegyed, ahová tekinteted emeld? Hol és kitől nyered a kedvet és a bátorságot önmagadhoz most, ott ahol élsz, vagy?

2012. április 13., péntek

Sándor Szilárd: Tavaszi vers

2012. 04. 13. Tavaszi vers Sándor Szilárd

Létem, ha létedből felmerül,

Verssé simogasd bocsánatod.

Létem, ha létedbe lemerül,

Imádkozhassam el, óh, bánatom.


Víz árnyékában lásd meg arcom,

És füstös szavaim rögös fényét.

Álmok szobrai küzdik harcom,

Tüzes szárnyukra égetve békém.



Csalások, csalódások édenfájáról

Szakított gyümölcs keserű mézét

hiába kínálod, mint ég derűs kékjét,



hisz azért vagyok, mert kitaláltál,

csillagtengerek ráncos dallamát,

s mint tavaszi virágok hajnalát.

Szász Ferenc: Felléptek még...

2012. 04. 12. Felléptek még... Szász Ferenc

Mint minden drámai történetnek, Húsvétnak is megvannak a maga mellékszereplői. Most csak tallózok a satöbbi előttiekből.

Valaki vagy valakik elhengerítette, elhengerítették a követ. Férfi, férfiak? Valaki, gyanúm szerint asszonyszemély szépen összegöngyölítette, fogta a Jézus fejét borító kendőt, és a leplektől távolabb helyezte el. Mi történik, amikor magához tér, feltámad egy ember: fejéről rántja-e le előbb a kendőt a sötétségben, vagy a testét borító lepleket rúgja széjjel? És utána? Mennyi egy automatikus mozdulat hihető tényszerűsége?

Dráma és szereplői: nevesítettek, névtelenek és futottak még kategória. Tanuk: hitelesek és hiteltelenek.

Vastaps Pilátusnak a végén: „a micsoda az igazság?” replikájával egyenest a credo-ba írta be a nevét és származása helyét. Kapásból: hánytól hányig uralkodott Néró, aki állítólag felégette Rómát? Melyik versét idézted utoljára?

S ugye, Pilátus egyenest a szellemtörténetbe...

Vagy az egyik lator, persze, nem tökmindegy a jobb-e vagy a bal? Messze lekörözte mégis: még a feltámadás előtt Jézussal volt a Paradicsomban. Avagy megkérdőjeleznéd az Írást?

És czirénei Simon, az asszonysorfalból kezében kendővel kihajló Veronika, mögötte Ady árnya sötétlik. Vagy Ady nem, mert ugye ő később, s amúgy is.

Katonák, bámészkodók, véletlen s vétlen statiszták.

Valahol én is ott vagyok a tömegben: életem mindenkori mellékszereplője. Hallgatom a sorsot , a kórust. Lassan már csak egyetlen dolog nyugtalanít, ugyanaz, amely meg is nyugtat egyben: az a szépen, akkurátusan összehajtogatott fejkendő, a leplektől távolabb. Az nem lelhető fel a kelléktárban, ki tudja, hogy került oda. Talán az angyalok valamelyike.

Igen, a kendő maga, és nem a rajta esetleg fellelhető arcvonások, s a személyben is csak az a rutinos mozdulat, amely mindennél árulkodóbb, még Júdásnál is. És amelynek nem volt tanúja, legalábbis az Írások szerint a nagyszombatról az első napra virradó hajnalon, reggelen.

Mosolyra alkalom, ünnep után: Nagypénteken holló mosta a fiát. Bizonyára nem a kifehérítés szándékával tette, mint valamely túlvilági bűnszövetkezet vagy adóhivatal, vagy gyermeke bőre színét hátrányosnak ítélő buzgó fehérszemély.

Csupán a Kozmosz lélegzett mélyebbet a friss, tavaszi levegőből. Tüdőre szívta? Lelke rá.

Farkas Dénes: Tojás

2012. 04. 11. Tojás Farkas Dénes

Húsvét reggelén nem sütött a nap. Borongós, kedélyünket lehangoló „mokány eső” telepedett a vidékre. Kell az eső, hiszen az egek Ura a tavalyi kimaradást törleszti. A téli hóesés előtt félméteres repedések tárták az ég felé a föld szomját. Azt mondják a szakemberek, hogy a téli sok hó úgy odalett „mint a tavalyi hó”, anélkül, hogy feloldotta volna a szárazság nyomorát!
Ilyenkor a magamfajta belenéz a televízió adásaiba, s megállapítja, hogy mindig ugyanaz van. Körmenet, ötven vagy még több nyelven elmondja Őszentsége a feltámadás örömét, s közben „úgy koppan az eső”! Hallom, hogy a Duna World meghívott egy kulináris szakembert, aki többek között „báránytojás” elkészítésével lepi meg a néző, hallgató közönséget.
Eszembe jutott az 1950-es esztendők Székelykeresztúrja, amely a maga sajátos világával gyakran visszatér jelenlegi álmaimban is. Emlékezetem szerint három borbély működött a kicsi városban. Ott volt Pável bácsi, a Király-féle fodrászat és Koszó, aki megnyírta a diákokat is – valamelyest árkedvezménnyel.
E borbélyműhelyek körül állandó ingyen szórakoztató volt Tuti, kinek humora hatékony kedélycserélő szer volt még akkor is, ha „úgy koppant az eső”. Emlékszem, hogy Tuti, a cigánygyerek – fekete volt mint az üst – ott vacogott a Koszó műhelye előtt, s végtelenül panaszkodott arra, hogy az elmúlt éjszaka majdhogynem megfagyott, mert a sarjúban hált. A sarjúban nem lehet megfagyni – mondotta a fodrászmester, mire Tuti azzal replikázott, hogy amikor lefeküdt, a sarjú nem volt lekaszálva. Nagy röhögés után Koszó István azt mondta Tutinak: „jól van Tuti, megérdemelsz egy baktertojást”. Az akkori eszemmel nem volt nehéz megfejtenem, hogy milyen is lehet az a „baktertojás”, de hogy húsvét reggelén a kulináris szakember miként készíti a „báránytojást”, arra kíváncsi vagyok.
Én maradok a tyúktojás megszokott változata mellett, s ha akad pirosra festett változat is, akkor ez is segít abban, hogy húsvétot érzékeljek környezetemben. Várom a szép tavaszt, a zöld füvet a báránykáknak, s várom azt, hogy tojáskáikat potyogtassák el a mezőn, vagy a keresztúri strekk mentén,a baktertojások társaságában.
Remélem, kedves mindnyájatoknak boldogságos húsvétja volt.

Lakatos Sándor: Ökumenikus bibliaismereti verseny Székelykeresztúron

2012. 04. 10 Ökumenikus bibliaismereti verseny Székelykeresztúron Lakatos Sándor

Idén ötödik alkalommal került sor arra a rendezvényre, amely a magyar történelmi egyházak által működtetett teológiai líceumok diákjai számára biztosít országos szintű versenyt bibliaismeretből. Nem véletlenül éppen nagyhéten, az Iskola másként héten került sor erre a versenyre. A megmérettetésre és a hangulatos közös együttlétre jelentkező diákok kizárólag teológiai osztályok diákjai. Az egyházak képviselői által közösen meghatározott tematika szerint készülnek az alkalomra és legjobb tehetségük szerint mérik össze tudásukat, lehetőséget kapva arra, hogy megcsillogtassák bibliai jártasságukat és humán jellegű műveltségüket.

Idén a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium adott otthont ennek az országos versenynek, ahol 19 erélyi (római katolikus, református és unitárius) felekezeti iskola képviseltette magát. Számunkra, házigazdák számára megtiszteltetés volt a szervezési megbízatás. Egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek látszott egy ilyenszerű színvonalas rendezvényt megvalósítani és állandósítani. A ma is sokszor ártó szándékú előítéletekbe ütköző felekezeti oktatás lassan visszanyeri rég elveszett hitelét és színvonalát. Hitünk és meggyőződésünk szerint ma már a nagy múltú erdélyi felekezeti iskolák képesek komoly eredményeket felmutatni és erős összefogással komolyságról és tudományosságról bizonyságot tenni a teológiai tárgyak vonatkozásában is.

Ma már jól látszik, hogy az egyházi iskolák legtehetségesebb diákjai jelennek meg ezen a versenyen. Az évek tapasztalatai megmutatták, hogy ezen a versenyen nem elég néhány közhelyes bibliai történetet megtanulni és azt írásban visszaadni. Évről évre rácsodálkozunk arra, hogy líceumos diákjaink között mennyi ügyes, jó tollú, jelentős műveltségű diák fordul meg. Ők számunkra a holnap bizodalma, akik a társadalomban a felekezeti értékeket a jézusi szeretetevangélium jegyében képviselik majd egyházi és világi vonalon egyaránt. Azt hiszem, már csak idő kérdése, hogy az erdélyi társadalom újra ráébredjen a felekezeti iskolák által biztosított oktatási alternatívák hiteles értékeire. Ezért volt a rendezvény mottója a közismert bibliai tanítás: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek mint a galambok.” (Mt 10,16b)


2012. április 9., hétfő

Rácz Mária: És neked mit hozott a nyuszi?

2012. 04. 09. És neked mit hozott a nyuszi? Rácz Mária

Ezzel a furcsa kérdéssel többször találkoztam az elmúlt napokban. Először csodálkozva hallgattam, s nem tudtam, hogyan válaszoljak. Miért, hoznia kellett volna valamit? Mégis miért? Mi közöm nekem a kedves kis állathoz, és mivel ajándékozhatna meg minket a puha bundáján és a zsenge húsán kívül?

Nem tudom, miért kell ezt az ünnepet is ajándékozással, jellegtelen jelképekkel elrontani. Nem elég, hogy karácsony környékén egy piros ruhás, öreg, fehér szakállú alak jár be észrevétlenül bezárt ajtókon, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha nem viszi el szépen kipucolt cipőinket?! Mert gyermekeink karácsonykor már nem Jézus születésnapját ünneplik, hanem angyalt, Télapót, ad absurdum ajándékhozó Jézuskát várnak. Most az következik, hogy a húsvétban is már csak egy újabb lehetőséget látnak, hogy családtagjaik és ismerőseik játékkal és édességgel kényeztessék őket, amiket egy állítólagos nyuszi hoz. Közben pedig mélyen hallgatunk arról, hogy létezik halál, ami természetes része az életnek, de ami ugyanakkor nem is olyan félelmetes, mert halálunk után is Isten kezében, szeretetében maradunk. Mert úgy gondoljuk, hogy a gyermeknek ezt még nem kell tudnia, úgysem értené, és különben is kínosnak tartanánk, ha válaszolni kellene az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Aztán meg csodálkozunk, ha felnőve tragédiaként éli meg a környezetében történő haláleseteket.

Nem, nekem nem hozott semmit a nyuszi, és ne is hozzon, hagyjon inkább békén! Mert amire igazán szükségem van, azt semmiféle létező vagy képzelt élőlény nem tudja elhozni. Én a jó Istentől kérek békés, csendes ünnepet, az örökélet reménységét, családomban egészséget és szeretetet.

2012. április 8., vasárnap

Mikó Ferenc: Örök igazság

2012. 04. 08. Örök igazság Mikó Ferenc

Jézus idejében a szabadítást hozó messiásban hittek. Imájukba foglalták, minden nap várták. Száz évvel később a Pál apostol által alapított gyülekezetek Jézus feltámadásában hittek. Imájukba foglalták, ez képezte vallásuk alapját. Évszázadokkal később a túlvilágban, az üdvözülésben hittek. Várták, hogy a bűnöktől és szenvedésektől teletűzdelt életet túlvészeljék, és a túlvilágra jussanak. A sort a végtelenségig folytathatnánk. Minden kornak megvolt a maga divatos elképzelése, amiben a végletekig hitt, bízott, remélt. Megvolt az örök igazsága, ami az élet lényegét, előmozdító erejét adta.

Gondolkozhatnánk, hogy ma miben hiszünk. Írhatnék pár sablonos gondolatot: pénz, mobiltelefon, facebook vagy tudományok – tájegységtől, kortól függően. De merem remélni, hogy vallásos, unitárius emberként húsvét első napján (is) az örök életben, az isteni szeretetben hiszünk, és ez az életünk meghatározója.

Kellemes húsvéti ünnepeket!

2012. április 7., szombat

Orbán Erika: Számadás

2012. 04. 07. Számadás Orbán Erika

„Minden órádnak leszakaszd virágát,
A jövendőnek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezető kezére,
S élj az idővel!”
(Berzsenyi: Barátomhoz)
Történt egyszer, hogy meghalt egy ember, és elkerült Isten színe elé. Amint ott toporgott, az Úr megszólalt, és meglepetésére nem botlásait, hanem jóságát kérte számon.
„Honnan tudtad az irányt?!
Miért maradtál hűséges?
... hajoltál oda szegényhez, beteghez?
... voltál sebezhető és bátor?
Hogyan képzelted, hogy igazságot tehetsz?
Tanítasz, és hallgatnak reád?
Miféle hatalommal gyógyítottál és segítettél?
Ki kérte alázatod? Megbocsátó szereteted?
Hogy légy a békesség követe?!
Gyöngyeidet miféle kagyló érlelte?
Hol van imáid forrása?
Szíved kincsét mi vigyázza?
Miért próbáltál hozzám hasonlítani?!”
És ő válaszolt: „Aki az élők közé tartozik, annak reménysége van. És akinek reménysége van, az Beléd vetett hitben és Általad vezérelt cselekedetben az örökéletet éli. Most és mindörökké.”

2012. április 6., péntek

Tófalvi Tamás: „Szevassz”

2012. 04. 06. „Szevassz” Tófalvi Tamás

A köszönés a társas érintkezés alapvető eleme. Rendkívül sokat elárul az, hogy hogyan köszönsz rá valakire. Ahogyan megformálod a szavakat, akarva-akaratlanul lelked belelopja őszinte vagy rejtett érzelmeidet is; amikor az üdvözlés testet ölt, te magad vagy benne minden köszöntő szóban. Az embertársad által érzett szereteted, undorod, gyűlöleted, boldogságod mind-mind arcod apró mozdulataival mezítelenre vetkőzteti a köszönés mögött rejtőző embert.
Mindemellett a kialakult köszönési formák mindig fenntartottak egy bizonyos hierarchiát. Jól emlékszem nagyszüleim történeteire, amikor arról meséltek, hogy a „nagyságos urakat” biza nem lehetett akárhogy megszólítani, de az egykoron a városban szolgáló fiatal leányok erről többet tudnának mesélni. A „nem jól való köszönés”-nek gyakran volt hozadéka egy-egy nagy pofon, ugyanakkor a hierarchia csúcsán élők gyakran még a „héj, paraszt, melyik út vezet Budára” köszönést is megengedhették maguknak.
Valamikor a köszönés státust is jelölt, vagy az „elvtárs” bűvöletében megpróbálta elhitetni, hogy mi mind egyformák vagyunk.
Ma már ezek szinte mind kikoptak a köztudatból, s az utcán találkozó két ember üdvözlése kimerül a személytelen „helló, cső, szevasz, pá” kvartettben. Ezek az érzésmentes, kissé szlengesen távolságtartó köszönések pedig csak egyetlen dolgot árulnak el rólunk: szüleink megtanították, hogy ha ismerőssel találkozol, köszönj!
A valamikori „Hozsánna, áldott, aki az Úr nevében jön” ma már csak úgy képzelhető el, hogy „Szia, Jézus, jó, hogy jöttél”, a „Békesség néktek” pedig profán „szevasztokká” vedlett át.
Keserédes a valóság, s ahogyan önmagunkat veszítjük el benne, keresztre feszítjük nyelvünk szépségeit, de az, hogy hogyan formáljuk köszönéssé elménk, szívünk szavait végül is csak rajtunk áll…

2012. április 5., csütörtök

Farkas Dénes: Karaktertorna

2012. 04. 05. Karaktertorna Farkas Dénes

Ha Gagy és a Fehérnyikó völgyének egy szeletét úgy képzeljük el, mint egy háromszög befogóit, akkor Szentábrahám és Siménfalva között egy képzeletbeli átfogóban van Nagykede, Kiskede és Székelyszentmiklós. Ez utóbbi három kicsi település valamikor jobb időket látott. Pezsgő paraszti életből az idők változása a pusztulás jeleit telepítette e vidékre. Ha arra járok, mindig nagypénteki hangulat telepedik reám. Úgy tűnik, mintha mindig temetésre mennék.
Ez az átfogó a dombocskák és völgyecskék hullámzásának tekinthető, ahol a dombokon árvalányhaj terem, s a völgyekben a már említett pici falvak halálhörgése teszi rettegetté a szemlélőt.
A múlt század közepén a föld patás hangulata egybecsengett a kovácsműhelyek kalapácsainak cikkanásával, ahol az élni akarás volt a jellemző. Kalákás hangulatban várta mindenki a húsvétot. Ha korán jött a tavasz, akkor az udvar és az utca megseprése, a ház elejének és benti részeinek tisztába tétele volt a nagyhét kiemelt feladata.
Öregeim Nagypénteken – de csak ekkor – böjtöltek s templomba mentek. A pap legtöbbször arról prédikált, hogy „nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy...”, mintegy lazítva a szigorú böjtölés kötelezettségét. (Hiába magyaráznám, mert ilyen a mi unitárius világunk, s ez nekünk így van jól.)
Gyermekként mindig nagyon vártuk a Nagypénteket, mert ekkor érkezett Kiskedéből Dukó Sándorné, akit szüleim Matildnak szólítottak. Matild néni egy tetemes alakú, de nagyon tiszta cigányasszony volt, akinek volt egy hosszú nyelű rostája, amelynek a feneke olyan drótból volt, hogy a kukoricaszemek ne essenek át a szűrőn. Nagyapámat hátraküldte a csűr mögé a szalmakazalhoz, ahonnan hozott egy jó „összmarék” szalmát, melyet az udvar közepén meggyújtottak, és Matild néni a lángok felett a rostájában rázogatta a pattogatni való kukoricaszemeket. Valamivel lefedte a rostája száját, majd egy nagy „vájlingba” üresítette ki a kakast, mert mi így neveztük a kitárulkozott szemeket. A selejtes szemek nem lettek kakasok, és azoknak azt mondtuk, hogy ezek a tyúkok. A kövér cigányasszony engem megtanított arra, hogy mondjam azt, hogy én a tyúkokat szeretem, s különben is jók a fogaim. Már akkor létezett menedzsment és marketing, csak Matild néni ezt ösztönösen művelte.
Egész nap nagypénteken ezt ettük, és aszalványból főzött kompótszerűséggel „nyomtatuk” el a sok kakast. Az aszalvány szilvából, almából, vackorból készült, melyet nagyanyám gyolcstarisznyában tárolt, és alkalmasint csemege gyanánt készített ilyen „paraszt”, de finom kompótot.
A hajdani Nagypéntekek eme hangulata azért is eleven emlékem, mert a szalmával való kakaspattogatás szemetének az eltakarítási kötelezettségével mindig engem tüntetett ki jó apám. Nekem akkoriban a Nagypéntek maradandóbb élményét Matild néni testesítette meg éveken át.
A nagyhéten az emlékek mezején bolyongtam, s közben vettem – nosztalgiából – pattogatni való kukoricacsomagot, melyen azt írja,hogy „chio micro popcorn sare”. Kipróbáltam, s jól működik. Míg pattogott a kakas a mikróban, Matild nénire és a rostájára gondoltam. Azt már fel sem emlegetem, hogy nem kell eltakarítsam a szalmaláng szemetét.
„Omnia fluunt, omnia mutantur.”
Lehet, hogy az idén egy kicsit böjtölök. Jó lesz ez karaktertornának is. Azt hiszem, hogy a Nazarénus is megérdemel egy kis karaktertornát az Emberektől!


2012. április 4., szerda

Szabó Előd: Rend

2012. 04. 04. Rend Szabó Előd

Virágvasárnap egyik félelmetes jelenete, amikor a farizeusok követelik Jézustól, hogy utasítsa rendre tanítványait. A lelkesedő tanítványok, követők között ők azok, akik hideg fejjel mérlegelnek, nem inognak meg a nagy esemény láttán, s látszólag pozitív dologért emelik fel szavukat: a rendért.
A kulcsszó a látszólag. A farizeusokkal mindig ez a baj: úgy tesznek, mintha igazak lennének, úgy tesznek, mintha szolgálnák a nép javát, úgy tesznek, mintha vallásosak lennének, mintha Isten akaratát keresnék. Virágvasárnap is úgy tesznek, mintha a rendért aggódnának. De mit jelent az általuk elvárt rend? Csendet, alázatot, meghunyászkodást, kényelmes semmittevést, a fennálló hatalmi állapotok biztosítását.
Az igazi rend mást jelent. Az igazi rendrakást a rendetlenítés előzi meg. Nem csupán a történelem nagy viharai, forradalmai igazolják ennek az állításnak az igazát, hanem az a tevékenység, mely a legtöbb otthonban húsvét előtt zajlik. Kedves híveim közül ma néhányan a paplakon jártak, hogy húsvéti rendet és tisztaságot teremtsenek. Azzal kezdték, hogy mindent felforgattak, a szőnyegeket felszedték, a bútorokat elmozdították helyükről. Természetesen nem utasítottam rendre őket, mert tudtam, hogy ez az átmeneti rendetlenség a rendet szolgálja.
Sokféle olyan „rend” van életünkben, amelyet fel kellene végre számoljunk. Néha mi is a kényelmes, látszatra épülő, farizeusi rendre hivatkozunk, amikor azt mondjuk: ezt így szoktuk meg, ezen nem kell változtatnunk.
Legyen az ünnep nagyhete az áldott csend előtti vihar, a szent idő előtti hétköznapi felkészülés, az isteni jó rendet megelőző rendetlenség!

2012. április 3., kedd

Gál Zoltán: Játsszunk farizeust!

2012. 04. 03. Játsszunk farizeust! Gál Zoltán

Talán ismeretlen számunkra az imént említett játék, pedig évezredek óta játssza az emberiség. Igaz, hol így, hol amúgy nevezték, azonban a lényege semmit nem változott. Előrebocsátom, hogy ez a játék felnőtteknek szól elsősorban. A gyerekek nem is tudnák, nem is akarnák eljátszani, mert lelkiviláguktól iszonyúan távoli. A felnőtt ember inkább otthonosan mozog ebben a világban, jól eligazodik a magamutogatás sokrétűségében, és nem jelent az sem gondot, ha igazi önmagából kellene kivetkőznie… Csak úgy, a játék kedvéért.

A játék legelső lépése, hogy elsősorban magamat tegyem mindenki elé és fölé. Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy mindenkinél mindent jobban tudok, mindenhez a legjobban értek, és természetesen én tudok kellő útmutatást adni a körülöttem élő embereknek, függetlenül attól, hogy igénylik-e vagy sem.

Ezt követően, hitessem el mindenkivel, hogy mindazok, akik általam nem befolyásolhatók, és útmutatásaim ellenére sem úgy tesznek úgy, amint kértem tőlük, alapvetően rosszak és a közösséget bomlasztják. A legjobb, hogyha a közbeszédet az általam elhintett méreganyag uralja. Akkor már a helyes úton járok a siker felé.

Mindezt fűszerezzem meg egy kis irigységgel és rosszindulattal, mert attól lesz csak igazán hatásos. De ne feledkezzek meg arról sem, hogy mindig a mosoly és közvetlenség sminkjét mázoljam fel arcomra, és folyton keressem a lehetőséget, hogy minél több embert behálózzak. Így, reményeim szerint, elérhetem célomat, és lassan mindenki azt fogja gondolni, hogy egy út van az igazság felé: az enyém.

És ki nyerhet ebben a játékban, ha nem én magam? Játsszunk hát farizeust!

Vagy talán mégse…

Farkas Dénes: Gondolatok

2012. 04. 02. Gondolatok Farkas Dénes

Régente – míg nem voltam nyugdíjas – akadt időm egy-egy keresztrejtvény sűrűjében elboklászni. Volt köztük sokatmondó poén, voltak viccesek, akadt száraz, fantáziát nélkülöző megoldás is. Sok volt, amelyeket szerettem, és akadt olyan is bőven, melyeket eluntam, vagy nem is tudtam megfejteni. Ma már nem rejtvényezem,mert ahhoz idő kell, elég sok értelem és tudás is. Arra is alig érkezem, hogy a rajzfilmeket megnézzem, pedig Tom és Jerry nekem olyan, mint az eső a kiszáradó földnek. Úgy látszik, hogy a „gyermek lettem újra”-szindróma az nem egy mondvacsinált dolog. A korosodással megjelennek olyan tünetek, melyek gyermekdedek, s hogy fogalmazzam nagyképűen: infantilisek!

Hadd ne éljek az önirónia további ragozásával, mert még valaki megsajnál, s a szánalom nem gerjeszti az önbizalmat. Az önbizalom pedig egy fontos tényező a helyünk, helyzetünk felismerésére, azazhogy – Tamási szavaival élve – mi végre vagyunk a világban? Életünk koordinátáinak a helyes felmérése nagyon fontos, mondanám vitális kérdés. Egy keresztrejtvény megfejtéséből azt akartam megtudni, hogy Rabindranath Tagore szerint „mit mondott a harmatcsepp a tónak ?” Kellő szellemi gyötrelem után a következő megfejtés birtokosa lettem: „Te egy nagy harmatcsepp vagy a lótuszlevél alatt, én egy kis harmatcsepp vagyok, de a lótuszlevél fölött.” Magam elé képzelem a tavirózsa hatalmas levelét, a madarak, békák ugródeszkáját, mely elfekszik a tó felületén. A nagy húsos levélen van egy harmatcsepp. Tovább viszont Tagore gondolkodik és gondolkodtat! Ha létünk nagy ugródeszkája a földi élet, akkor vajon a lótuszlevél alatt vagy felett keressük, kerestük a kiteljesedést? Kérdezném, hogy mi végre?

Az isteni kéz „jótékonyan takarta el a választ vágyó szemünk elől”! Húsvét közeledtével figyeld meg, hogy „mit mondott a harmatcsepp a tónak”! Keresd és találd meg léted helyes koordinátáit az Isten tavirózsáinak világában.

2012. április 1., vasárnap

Buzogány-Csoma István: Tavasz

2012. 04. 01. Tavasz Buzogány-Csoma István

Tavaszra terelnek

Langy szelek,

Vége a télnek.

A hidegek nem perelnek,

Mennek.



Indulnak patakok

Zöldek zamatában,

Zamatok zöldjében

Levelet lihegnek erdők,

Ébred az Alkotás.



Csomóba csonkok,

Csikorgó csontok,

Cseppekben csobbanó

Csenevész didergés…

Már csak történelem.



Szeretni, ölelni

Volna jó.

Csutkáig csodálni

Rügyek csilingelését,

Süppedni szirmok selymébe.



De télszagú még az éjszaka,

Ködbe bújik a nap,

Megtöri fényét

Ázott fák erőtlen nyöszörgése.