2011. 05. 31. Az élet törvényei: 1. A változás Dimény József
Minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda. Isten úgy teremtett bennünket, hogy senkivel sem vagyunk azonosak. 1:50 billióhoz az esély, hogy valaha is létezett, vagy létezni fog valaki, aki épp olyan, mint mi vagyunk. Eszerint mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Miért van mégis az, hogy egyes emberek jobbon eligazodnak, jobban érvényesülnek a világban, mint mások? Látok embereket, akik kevés iskolával is jól boldogulnak. Mások két-három diplomával rendelkeznek, mégis eltévednek az élet „útvesztőjében”. Mit kell tudni ahhoz, hogy életutunk jól alakuljon? Sokan foglalkoztak már a „siker lélektanával”.
E kérdés nagy ismerője, Bryan Tracy – aki éveket töltött sikeres emberek tanulmányozásával – megállapítja: az intelligencia nem más, mint alkalmazkodóképesség az élet különböző helyzeteihez. Meggyőződése szerint az életet különböző lelki törvények irányítják. Akik ezt felismerik, és aszerint élnek, azoknak sokkal könnyebb az életük, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak, sikeresebbek. Olyan törvényszerűségek ezek, mint a gravitáció. Mindegy, hogy ismerjük-e, hiszünk-e benne, elfogadjuk-e, szeretjük-e? Ugyanúgy működik mindenhol.
A 7 lelki törvény közülük az első: a változás törvénye.
Az élet örökös változás, a születéstől kezdődően. A csecsemő, változik, elkezd önállósulni, kimondja az első szavakat, megteszi az első lépéseket, ifjúvá serdül, felnő, családot alapít, gyereket nevel, megöregszik, és végül meghal. Az emberben benne van a vágy, a törekvés az állandóságra, a biztonságra. Illúzió az, hogy de jó lenne, ha semmi sem változna. Most jól megy minden, bárcsak így maradna („de jó lenne mindig 20 évesnek lenni”). A virágok is, nőnek bimbóznak, virulnak és elhervadnak. Csak a művirágok nem hervadnak el, de azok nem is élnek! Életünk folyamatos változás, ezt el kell tudni fogadni, és örülni minden napnak, minden percnek, mert soha nem tér vissza.
Isten nem teremtette tökéletesnek ezt a világot. A szabad akarat által lehetőséget ad a változásra és tökéletesedésre!
2011. május 31., kedd
2011. május 30., hétfő
Nagy Adél: Kinek mondatok
2011. 05. 30. Kinek mondatok Nagy Adél
Egyszerű emberi életünket kérdések sokasága szövi át, s az igazán nagy és fontos kérdések túlmutatnak a mindennapok apró-cseprő gondjain, megélhetési, létfenntartási nehézségein, s mélyebb titkokra, valóságokra keresik a választ.
Ki vagyok én? Milyen vagyok én? Látszólag egyszerű, mégis nagyon mély kérdés, amely messzire vezet. Az önismeret, az önelfogadás, az önmegvalósítás nagy kérdése, és nincs az az állandó, meghatározott válasz önmagunkra nézve, amelyet ne kellene újra és újra módosítani. Öntudatra ébredésünk pillanatától szinte állandóan szembesülünk azzal, hogy kik vagyunk, avagy kivé kellene legyünk, s önmegismerésünknek fontos forrása a többi ember, azok, akik közel állnak hozzánk, fontosak nekünk.
Személyes és szakmai életem fontos kérdései a milyen is vagyok, ki is vagyok, s az önmagam megfogalmazásain túl keresem szeretteimnek, közösségemnek, embertársaimnak visszajelzéseit, hogy az elém tartott tükrök által is „munkáljam” önmagam. A Brigitta tükrét osztanám meg veled, Olvasó!
Vallásóra a II. osztályban. Közösen olvassuk, majd elevenítjük fel Jónás történetének fontosabb mozzanatait: hogyan menekül Jónás a feladat elől, a hal gyomrából, majd elmegy Ninivébe bűnbánatot hirdetni, hogy az emberek ismét jó útra térjenek. S ekkor szólal meg Brigitta, a másodikos kislány: Papnéni, akkor ez a Jónás valami olyansmi volt, mint maga! Felkacagtam, majd felsóhajtottam. Milyen messze állok én a jónási buzgólkodástól, feladatteljesítéstől, s egy gyermek szemében mégis mily közel!
Az őszinte gyermeki válasz mélyen bennem van. Ízlelgetem, fontolgatom, vizsgálom, nézegetem, s a jézusi kérdés kíváncsivá tesz: vajon kinek mondanak engem az emberek?
Egyszerű emberi életünket kérdések sokasága szövi át, s az igazán nagy és fontos kérdések túlmutatnak a mindennapok apró-cseprő gondjain, megélhetési, létfenntartási nehézségein, s mélyebb titkokra, valóságokra keresik a választ.
Ki vagyok én? Milyen vagyok én? Látszólag egyszerű, mégis nagyon mély kérdés, amely messzire vezet. Az önismeret, az önelfogadás, az önmegvalósítás nagy kérdése, és nincs az az állandó, meghatározott válasz önmagunkra nézve, amelyet ne kellene újra és újra módosítani. Öntudatra ébredésünk pillanatától szinte állandóan szembesülünk azzal, hogy kik vagyunk, avagy kivé kellene legyünk, s önmegismerésünknek fontos forrása a többi ember, azok, akik közel állnak hozzánk, fontosak nekünk.
Személyes és szakmai életem fontos kérdései a milyen is vagyok, ki is vagyok, s az önmagam megfogalmazásain túl keresem szeretteimnek, közösségemnek, embertársaimnak visszajelzéseit, hogy az elém tartott tükrök által is „munkáljam” önmagam. A Brigitta tükrét osztanám meg veled, Olvasó!
Vallásóra a II. osztályban. Közösen olvassuk, majd elevenítjük fel Jónás történetének fontosabb mozzanatait: hogyan menekül Jónás a feladat elől, a hal gyomrából, majd elmegy Ninivébe bűnbánatot hirdetni, hogy az emberek ismét jó útra térjenek. S ekkor szólal meg Brigitta, a másodikos kislány: Papnéni, akkor ez a Jónás valami olyansmi volt, mint maga! Felkacagtam, majd felsóhajtottam. Milyen messze állok én a jónási buzgólkodástól, feladatteljesítéstől, s egy gyermek szemében mégis mily közel!
Az őszinte gyermeki válasz mélyen bennem van. Ízlelgetem, fontolgatom, vizsgálom, nézegetem, s a jézusi kérdés kíváncsivá tesz: vajon kinek mondanak engem az emberek?
2011. május 29., vasárnap
Szabó Előd: Vasárnapi ima
2011. 05. 29. Vasárnapi ima Szabó Előd
Vasárnap van, a pihenés napja!
Amikor megteremtetted a világot, benne mindent megalkottál, helyre tettél, s a nagy gépezet lassú, de mégis erőteljes mozgásba lendült, visszatekintettél, és azt mondtad: minden, amit teremtettél, jó!
Nap, mint nap teremtünk, alkotunk, cselekszünk, beszélünk, rombolunk, pusztítunk, összekötünk és eloldunk, bántunk és vigasztalunk, segítünk és akadályozunk… Élünk! Mindennapjainkba belebonyolódva azonban nem látjuk minden este oly tisztán, mint Te láttad, hogy amit teszünk, amit alkotunk jó vagy sem? Vasárnap elcsendesedünk, hátralépünk, s a távolság tárgyilagosságával megvizsgálunk mindent.
Mit látok én?
Világosságot, amit teremtettem, amikor tanítottam, s magamba fogadtam, amikor tanítottak; de látom az árnyékot is, amit tudatlanságommal vagy restségemmel a világra vetettem.
Az eget, amit néha megérintettem, amikor boldog voltam, s amikor felhők nélküli tisztaságban láttam az élet szépségeit; de látom azt az eget is, amelyet gondoknak, bűnöknek, gyengeségeknek felhője részben vagy egészen eltakar.
A sarjadó életet, mely minden nap megújul bennem, s melynek milliónyi magjából fű, fa, szépség és illat terem; de látom, hogy milyen sokszor pusztított füvet, fát, lelkesedést és reményt a fellángoló harag, bizalmatlanság, türelmetlenség.
A csillagokat, melyeket néha elérek, máskor a földre hozok, máskor szemekben fedezem fel, vagy tekintetemmel teremtem meg; de látom, hogy voltam néha éjszakához idomuló sötétség, hogy olvadtam bele néha a fénytelenségbe.
Az állatokat: a kígyó eszességét, a galamb szelídségét; de látom, hogy sokszor utamat a róka ravaszságával, a ragadozók kíméletlenségével jártam.
Magamat, az embert, akit alkottál, s aki voltam a Te képmásod, akinek arcán-lelkén magadra ismerhettél; de látom azt az önmagamat is, akiben elhalványultál, aki elfelejtett, aki megtagadott.
Vasárnap van. Amit teremtettem nem mind jó. Pihen a testem, de munkálkodik a lelkem, hogy szétválasszam a jót a rossztól, s hogy teremtett világodnak végtelenjében megtaláljam azt a helyet, ahol, mint fölöttünk az ég, mint alattunk a föld, mint fű a mezőn, mint csillag az éjben, mint hal a vízben, mint képmásod lelkemben hasznos lehetek, otthon lehetek. Ámen.
Vasárnap van, a pihenés napja!
Amikor megteremtetted a világot, benne mindent megalkottál, helyre tettél, s a nagy gépezet lassú, de mégis erőteljes mozgásba lendült, visszatekintettél, és azt mondtad: minden, amit teremtettél, jó!
Nap, mint nap teremtünk, alkotunk, cselekszünk, beszélünk, rombolunk, pusztítunk, összekötünk és eloldunk, bántunk és vigasztalunk, segítünk és akadályozunk… Élünk! Mindennapjainkba belebonyolódva azonban nem látjuk minden este oly tisztán, mint Te láttad, hogy amit teszünk, amit alkotunk jó vagy sem? Vasárnap elcsendesedünk, hátralépünk, s a távolság tárgyilagosságával megvizsgálunk mindent.
Mit látok én?
Világosságot, amit teremtettem, amikor tanítottam, s magamba fogadtam, amikor tanítottak; de látom az árnyékot is, amit tudatlanságommal vagy restségemmel a világra vetettem.
Az eget, amit néha megérintettem, amikor boldog voltam, s amikor felhők nélküli tisztaságban láttam az élet szépségeit; de látom azt az eget is, amelyet gondoknak, bűnöknek, gyengeségeknek felhője részben vagy egészen eltakar.
A sarjadó életet, mely minden nap megújul bennem, s melynek milliónyi magjából fű, fa, szépség és illat terem; de látom, hogy milyen sokszor pusztított füvet, fát, lelkesedést és reményt a fellángoló harag, bizalmatlanság, türelmetlenség.
A csillagokat, melyeket néha elérek, máskor a földre hozok, máskor szemekben fedezem fel, vagy tekintetemmel teremtem meg; de látom, hogy voltam néha éjszakához idomuló sötétség, hogy olvadtam bele néha a fénytelenségbe.
Az állatokat: a kígyó eszességét, a galamb szelídségét; de látom, hogy sokszor utamat a róka ravaszságával, a ragadozók kíméletlenségével jártam.
Magamat, az embert, akit alkottál, s aki voltam a Te képmásod, akinek arcán-lelkén magadra ismerhettél; de látom azt az önmagamat is, akiben elhalványultál, aki elfelejtett, aki megtagadott.
Vasárnap van. Amit teremtettem nem mind jó. Pihen a testem, de munkálkodik a lelkem, hogy szétválasszam a jót a rossztól, s hogy teremtett világodnak végtelenjében megtaláljam azt a helyet, ahol, mint fölöttünk az ég, mint alattunk a föld, mint fű a mezőn, mint csillag az éjben, mint hal a vízben, mint képmásod lelkemben hasznos lehetek, otthon lehetek. Ámen.
2011. május 27., péntek
Farkas Dénes: Üzenet a túlvilágból
2011. 05. 26. Üzenet a túlvilágból Farkas Dénes
Megint – mint annyiszor már – valaki május akárhányadikára a világ végét jósolta. Nem teljesült a jóslat. Erről jut eszembe az egyik barátom kedvenc vicce, mely szerint a „se ki járatú” falusi székely bácsitól megkérdezték, hogy hiszen-e a világ végében? Hát, hogyne hinnék, 'sze ott lakom! – válaszolta. Egy sírkő kapcsán nézzünk be a túlvilágba.
Az utóbbi időben gyakran „egzegetálgatom” a régi sírkövek üzeneteit. Sokszor arra jövök rá, hogy ezek több mint háromszáz év távlatából is milyen nagyszerű üzenetnek a hordozói a lét-nemlét világából. Valamikor kezembe került Edgar Lee sírkő-antológiája, melyben azt állapítja meg a szerző, hogy a sírkő-feliratokban sokszor több az önemlékállítás, mint a halottra való utalás.
Íme egy kivétel a kolozsi kőtárból, az egyik 321 éves kő üzenete:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN B.KIMULT GERGELY PÉTER URAM TESTE
KI AZ URNAK AKI ATTA VOLT MEGADÁ LELKÉT CSENDESEN
A 1689 DI 8 MAJI
Kaptam és visszaadom – tájékoztat a kő három és negyedszáz évvel ezelőttről. Gergely Péter lelket kapott az Úrtól és csendesen visszaadta azt. Kölcsön kenyér visszajár – tartja a régi szólásmondás.
Régen a székely portán hetente – ha volt miből – egy teknő kenyeret sütöttek. Arra is emlékszem, hogy esetenként a szomszédok, jó kománék, ha fennakadás történt a készletben egy-egy kenyérrel megkölcsönözték egymást. Cérnával mérték meg a kenyér négy oldalát és ugyanazzal a cérnával mérték ki a visszaadandó kenyeret sütés után. A kölcsönkenyér visszajár ténye egyenértékű volt a becsületesség magas mércéjével.
Én ezeket a régi sírfeliratokat azért emlegetem, mert ezekhez foghatót Erdélyben nem igen lehet találni, csak a marosvásárhelyi református temetőben, melyeket mély megihletődéssel néztem végig. A kolozsi lapidárium „gyöngyszemeivel” a híres Házsongárdi panteon sem büszkélkedhet. Remélem, hogy senki nem veszi dicsekvésnek eme publicitást, mely bizonylatolja erdélyi magyar múltunkat is.
Eme kis jegyzettel a kölcsönkenyér szellemében emlékezem Gergely Péter uram hozzátartozóira is, és köszönöm nekik a kő üzenetét.
Megint – mint annyiszor már – valaki május akárhányadikára a világ végét jósolta. Nem teljesült a jóslat. Erről jut eszembe az egyik barátom kedvenc vicce, mely szerint a „se ki járatú” falusi székely bácsitól megkérdezték, hogy hiszen-e a világ végében? Hát, hogyne hinnék, 'sze ott lakom! – válaszolta. Egy sírkő kapcsán nézzünk be a túlvilágba.
Az utóbbi időben gyakran „egzegetálgatom” a régi sírkövek üzeneteit. Sokszor arra jövök rá, hogy ezek több mint háromszáz év távlatából is milyen nagyszerű üzenetnek a hordozói a lét-nemlét világából. Valamikor kezembe került Edgar Lee sírkő-antológiája, melyben azt állapítja meg a szerző, hogy a sírkő-feliratokban sokszor több az önemlékállítás, mint a halottra való utalás.
Íme egy kivétel a kolozsi kőtárból, az egyik 321 éves kő üzenete:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN B.KIMULT GERGELY PÉTER URAM TESTE
KI AZ URNAK AKI ATTA VOLT MEGADÁ LELKÉT CSENDESEN
A 1689 DI 8 MAJI
Kaptam és visszaadom – tájékoztat a kő három és negyedszáz évvel ezelőttről. Gergely Péter lelket kapott az Úrtól és csendesen visszaadta azt. Kölcsön kenyér visszajár – tartja a régi szólásmondás.
Régen a székely portán hetente – ha volt miből – egy teknő kenyeret sütöttek. Arra is emlékszem, hogy esetenként a szomszédok, jó kománék, ha fennakadás történt a készletben egy-egy kenyérrel megkölcsönözték egymást. Cérnával mérték meg a kenyér négy oldalát és ugyanazzal a cérnával mérték ki a visszaadandó kenyeret sütés után. A kölcsönkenyér visszajár ténye egyenértékű volt a becsületesség magas mércéjével.
Én ezeket a régi sírfeliratokat azért emlegetem, mert ezekhez foghatót Erdélyben nem igen lehet találni, csak a marosvásárhelyi református temetőben, melyeket mély megihletődéssel néztem végig. A kolozsi lapidárium „gyöngyszemeivel” a híres Házsongárdi panteon sem büszkélkedhet. Remélem, hogy senki nem veszi dicsekvésnek eme publicitást, mely bizonylatolja erdélyi magyar múltunkat is.
Eme kis jegyzettel a kölcsönkenyér szellemében emlékezem Gergely Péter uram hozzátartozóira is, és köszönöm nekik a kő üzenetét.
2011. május 25., szerda
Sándor Szilárd: Vigasz
2011. 05. 25. Vigasz Sándor Szilárd
Adorjáni Árpád templomépítő gondok emlékére
Szavak helyett virágszirom beszél,
– néma kézfogás szívet simogat –
Szélbe sírja fohászát az esti fény,
Könnyekben fürdik a hajnali fény.
Meghalt az ember és meghalt a hang.
– eltűnik, kit a mély magához hívogat –
Szaggat a szív és szaggat a harang,
A koporsóban nincs semmiféle rang.
Itt maradt a család, itt maradt a magány.
– emlékek szirmai fedik be sírodat –
Ellobbant gyertyaszál fehér viaszán,
Megremeg a lélek a hitnek vigaszán.
Esti és hajnali fények fáradt füstjéből,
– magaddal vitted féltve őrzött tikodat –
Virágszirmok mellett szőlőnek fürtjéből,
Kehelynek mélyéből, kenyérnek ízéből.
Néma kézfogás szívet simogat,
Eltűnik, kit a mély magához hívogat.
Emlékek szirmai fedik be sírodat.
Magaddal vitted féltve őrzött titkodat.
Itt maradt a templom, itt maradt a kehely
Szülőföldnyi otthon: léleknek menhely.
Itt maradt a kenyér, itt maradt a harang,
Kezed nyoma, minden – itt megmaradt.
Itt maradtunk mi is – Isten áldottjai
Őrállóként azon mi még megmaradt,
Újabb álmok és titkok vádlottjai
Mellett sasszárnyakon lelked ragad.
Adorjáni Árpád templomépítő gondok emlékére
Szavak helyett virágszirom beszél,
– néma kézfogás szívet simogat –
Szélbe sírja fohászát az esti fény,
Könnyekben fürdik a hajnali fény.
Meghalt az ember és meghalt a hang.
– eltűnik, kit a mély magához hívogat –
Szaggat a szív és szaggat a harang,
A koporsóban nincs semmiféle rang.
Itt maradt a család, itt maradt a magány.
– emlékek szirmai fedik be sírodat –
Ellobbant gyertyaszál fehér viaszán,
Megremeg a lélek a hitnek vigaszán.
Esti és hajnali fények fáradt füstjéből,
– magaddal vitted féltve őrzött tikodat –
Virágszirmok mellett szőlőnek fürtjéből,
Kehelynek mélyéből, kenyérnek ízéből.
Néma kézfogás szívet simogat,
Eltűnik, kit a mély magához hívogat.
Emlékek szirmai fedik be sírodat.
Magaddal vitted féltve őrzött titkodat.
Itt maradt a templom, itt maradt a kehely
Szülőföldnyi otthon: léleknek menhely.
Itt maradt a kenyér, itt maradt a harang,
Kezed nyoma, minden – itt megmaradt.
Itt maradtunk mi is – Isten áldottjai
Őrállóként azon mi még megmaradt,
Újabb álmok és titkok vádlottjai
Mellett sasszárnyakon lelked ragad.
2011. május 24., kedd
Székely Kinga Réka: Meghatódás
2011. 05. 24. Meghatódás Székely Kinga Réka
Én már semmitől sem hatódok meg, mondta nekem a vén torony, aki öt évszázadnyi éberségtől terhesen magasodik templomunk előtt. Őt választottam mélázó társammá, mert ő az égi és a földi dimenziók határán lebeg, emberkéz építette, de isteni sugallat volt és lesz a kötőanyag benne. E bölcsnek tűnő mondatot én akkor szoktam odavetni, amikor palástolni akarom felháborodásomat az isteni rendet sértő emberi cselekedetek, viszonyulások észlelésénél.
Hogy az öreg torony és én is időnként lelketlenül mélázunk, azt bizonyítja az alábbi eset.
A 2011-es esztendő első vasárnapja január másodikára esett.
A hagyományokhoz híven a 2010-es esztendő karácsonyát négy napon át egyfolytában a templomban szenteltük meg, aztán jött Óesztendő, és a hagyományokhoz híven éjfélkor istentiszteletet tartottunk. Eljött Újesztendő napja, és a hagyományokhoz híven délelőtti istentiszteletet tartottunk, ami akkoriban szombatra esett. Szombat után pedig vasárnap szokott jönni.
Ami sok, az már sok, a jó Isten is beláthatná, morogtam magamban, de készültem, majd dideregve nekiindultam a torony aljának. Hirtelen egy idegen jelzésű autóból ismerős arc mosolygott rám, majd kiszállt az autóból, és mint aki valami nagy győzelmet tudhat magáénak, olyan elégedett arckifejezéssel mondta: tudtam, hogy elérek.
Hát itthon vagy? – kérdeztem én meglepetten, hisz hónapok óta nem tartózkodott itthon.
Hát most már itthon vagyok, mondta ő, majd elsorolta, hogy repülővel, busszal és autóval utazott két napon át, hogy Svédországból hazaérkezhessen szülőfalujába.
Csak bekiáltottam a szüleimnek, hogy megjöttem, s hogy az ünnepek alatt legalább egy alkalommal templomban akarok lenni.
Az öreg toronyról lecsusszant egy adag hó, én pedig sűrűn kellett nyeljek a kezdő és derekas ének alatt, hogy meghatódottságomat palástolni tudjam, és képes legyek az imádságot elkezdeni. A gondviselés úgy adta, hogy Jákób dicsőséges hazatérését választottam bibliai alapgondolatomnak azon a fáradt vasárnapon. Így, amikor kijöttünk a templomból az öregek megkérdezték: neki prédikált direkt?
A meghatódottság társ-érzése az imádságnak. Elindítja bennünk a hála folyamát, és értelmet ad minden várakozásunknak.
A kétnapos utazás árán hazatérő, a templomozást épphogy elérő fiatal szivárványt vont a cinterembe, melyen az öregek átlépkedtek és miközben megrázták a fiatal kezét, vagy magukhoz ölelték, sejtelmes mosollyal ezt ismételgették: ez az esztendő nagyon jól kezdődik.
De jó érzés volt meghatódni, mondogatom én meglepődve azóta is. A durvaság, az erőszak, a gyűlölet, a félrevezetés döbbenetes örvényei között menedékhez, élethez juthatunk meghatódott pillanataink alatt.
Én már semmitől sem hatódok meg, mondta nekem a vén torony, aki öt évszázadnyi éberségtől terhesen magasodik templomunk előtt. Őt választottam mélázó társammá, mert ő az égi és a földi dimenziók határán lebeg, emberkéz építette, de isteni sugallat volt és lesz a kötőanyag benne. E bölcsnek tűnő mondatot én akkor szoktam odavetni, amikor palástolni akarom felháborodásomat az isteni rendet sértő emberi cselekedetek, viszonyulások észlelésénél.
Hogy az öreg torony és én is időnként lelketlenül mélázunk, azt bizonyítja az alábbi eset.
A 2011-es esztendő első vasárnapja január másodikára esett.
A hagyományokhoz híven a 2010-es esztendő karácsonyát négy napon át egyfolytában a templomban szenteltük meg, aztán jött Óesztendő, és a hagyományokhoz híven éjfélkor istentiszteletet tartottunk. Eljött Újesztendő napja, és a hagyományokhoz híven délelőtti istentiszteletet tartottunk, ami akkoriban szombatra esett. Szombat után pedig vasárnap szokott jönni.
Ami sok, az már sok, a jó Isten is beláthatná, morogtam magamban, de készültem, majd dideregve nekiindultam a torony aljának. Hirtelen egy idegen jelzésű autóból ismerős arc mosolygott rám, majd kiszállt az autóból, és mint aki valami nagy győzelmet tudhat magáénak, olyan elégedett arckifejezéssel mondta: tudtam, hogy elérek.
Hát itthon vagy? – kérdeztem én meglepetten, hisz hónapok óta nem tartózkodott itthon.
Hát most már itthon vagyok, mondta ő, majd elsorolta, hogy repülővel, busszal és autóval utazott két napon át, hogy Svédországból hazaérkezhessen szülőfalujába.
Csak bekiáltottam a szüleimnek, hogy megjöttem, s hogy az ünnepek alatt legalább egy alkalommal templomban akarok lenni.
Az öreg toronyról lecsusszant egy adag hó, én pedig sűrűn kellett nyeljek a kezdő és derekas ének alatt, hogy meghatódottságomat palástolni tudjam, és képes legyek az imádságot elkezdeni. A gondviselés úgy adta, hogy Jákób dicsőséges hazatérését választottam bibliai alapgondolatomnak azon a fáradt vasárnapon. Így, amikor kijöttünk a templomból az öregek megkérdezték: neki prédikált direkt?
A meghatódottság társ-érzése az imádságnak. Elindítja bennünk a hála folyamát, és értelmet ad minden várakozásunknak.
A kétnapos utazás árán hazatérő, a templomozást épphogy elérő fiatal szivárványt vont a cinterembe, melyen az öregek átlépkedtek és miközben megrázták a fiatal kezét, vagy magukhoz ölelték, sejtelmes mosollyal ezt ismételgették: ez az esztendő nagyon jól kezdődik.
De jó érzés volt meghatódni, mondogatom én meglepődve azóta is. A durvaság, az erőszak, a gyűlölet, a félrevezetés döbbenetes örvényei között menedékhez, élethez juthatunk meghatódott pillanataink alatt.
Demeter Sándor Lóránd: Isten szép virágcsokrai
2011. 05. 23. Isten szép virágcsokrai Demeter Sándor Lóránd
Rikító színű, gyönyörű csokor virág díszítette az úrasztalát. Illata belengte a templomot, virított róla az élet. Tálcán kínálta a „folyóvíz mellé ültett fa”, a „viruló olajfa” zsoltáros hasonlatait. A hasonlatok ősi emberi történeteket, érzéseket, értékeket keltettek életre. Saul és Dávid történetét. És a mi emberi értékeinket.
Saul apja elveszett szamarainak keresésére indult. Az otthonról szamarakért riasztott legényből király lett. Az Ószövetség első királya. Dávidot is apja szalasztotta el otthonról, hogy a Saul hadseregében szolgáló testvéreinek ezt-azt a táborba vigyen. Az ő útja is a királyságig vezetett. De nem ilyen simán... A harci képességeiről nevezetessé vált fiatalember, az örök barátság mintaképe királlyá válása előtt bizonyságot kellett tegyen emberségéről és Istenhez tartozásáról is.
A Saul kényszeres gondolkodása elől menekülő harcedzett férfi idegen királyi udvarban, nyálát szakállára csorgatva tetteti bolondnak magát, hogy életét mentse. Pusztában bujdokol, barlangokban és sziklavárakban rejtőzködik. Ezen a kényszerzarándoklaton számtalanszor éri kísértés. Egy ilyen alkalom után imádkozza: „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házába lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.” (Zsolt 52,10)
Az élet nagy döntései közé tartozik, hogy hervadtan kókadó virágok kívánunk lenni, vagy emberségtől és Istenhez tartozástól rikító, illatozó, viruló virágcsokor? Kidobott szárazság vagy Istennek szép virágcsokrai?
Inkább Istennek szép virágcsokrai.
Rikító színű, gyönyörű csokor virág díszítette az úrasztalát. Illata belengte a templomot, virított róla az élet. Tálcán kínálta a „folyóvíz mellé ültett fa”, a „viruló olajfa” zsoltáros hasonlatait. A hasonlatok ősi emberi történeteket, érzéseket, értékeket keltettek életre. Saul és Dávid történetét. És a mi emberi értékeinket.
Saul apja elveszett szamarainak keresésére indult. Az otthonról szamarakért riasztott legényből király lett. Az Ószövetség első királya. Dávidot is apja szalasztotta el otthonról, hogy a Saul hadseregében szolgáló testvéreinek ezt-azt a táborba vigyen. Az ő útja is a királyságig vezetett. De nem ilyen simán... A harci képességeiről nevezetessé vált fiatalember, az örök barátság mintaképe királlyá válása előtt bizonyságot kellett tegyen emberségéről és Istenhez tartozásáról is.
A Saul kényszeres gondolkodása elől menekülő harcedzett férfi idegen királyi udvarban, nyálát szakállára csorgatva tetteti bolondnak magát, hogy életét mentse. Pusztában bujdokol, barlangokban és sziklavárakban rejtőzködik. Ezen a kényszerzarándoklaton számtalanszor éri kísértés. Egy ilyen alkalom után imádkozza: „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házába lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.” (Zsolt 52,10)
Az élet nagy döntései közé tartozik, hogy hervadtan kókadó virágok kívánunk lenni, vagy emberségtől és Istenhez tartozástól rikító, illatozó, viruló virágcsokor? Kidobott szárazság vagy Istennek szép virágcsokrai?
Inkább Istennek szép virágcsokrai.
2011. május 23., hétfő
Pál János: Közgyűlési ujjlenyomat
2011. 05. 22. Közgyűlési ujjlenyomat Pál János
Tegnap, 2011. május 21-én, köri közgyűlésen voltam Ravában. Ragyogó időben, jókedvvel érkeztem meg a paplakra, majd a megterített asztal mellé telepedve elégedetten szürcsöltem a kávét, miközben ismerősökkel osztottuk-szoroztuk mondhatni a semmit. Aztán irány a templom: gyűlés, szünet, istentisztelet, szünet, gyűlés, majd közebéd.
Ebéd után, mint ki jól végezte dolgát, álltam fel az asztal mellől, és indultam ki a napfényben sütkérező utcára. Itt botlottam bele egy nyolcvanhárom éves ismerősömbe, akivel évek óta nem találkoztam. Szóba elegyedtünk, majd néhány perc után kiöntötte elém lelkének keserűségét, miközben szeméből kövér könnycseppek futottak le az arcán. És elmesélte, hogy az elmúlt esztendő decemberében veszítette el feleségét kivel ötvenhét esztendeig élt boldog házasságban. Mesélt arról a rettenetes magányról, mely próbára teszi napjainak minden percét, óráját.
Az idős ember fájdalmát leírni nem tudom és nem is akarom.
Hazafelé azonban többször magam előtt láttam könnyben áztatott arcát és sűrű kézmozdulatait, mellyel könnyeit törölgette. És azon gondolkodtam, milyen sokan vannak magukra hagyatva, akiknek nincs, ki letörülje a fájdalomnak, keserűségnek, megpróbáltatásnak könnyeit. Közben pedig enyhe pír is átfutott rajtam, mert hajtottam már úgy fejet sokszor a párnára, hogy nem emeltem fel kezem könnyeket törülni, bár arra, tudom, szükség lett volna.
Annak az idős bácsinak az arcát nem felejthetem, és akarom hinni, hogy lesz mindig – és másokban is – egy parányi „szeretet-zsebkendő” lelkemben és akarat a karomban, hogy könnyeket tudjak törülni a szükséget szenvedők arcáról, szeméből...
Tegnap, 2011. május 21-én, köri közgyűlésen voltam Ravában. Ragyogó időben, jókedvvel érkeztem meg a paplakra, majd a megterített asztal mellé telepedve elégedetten szürcsöltem a kávét, miközben ismerősökkel osztottuk-szoroztuk mondhatni a semmit. Aztán irány a templom: gyűlés, szünet, istentisztelet, szünet, gyűlés, majd közebéd.
Ebéd után, mint ki jól végezte dolgát, álltam fel az asztal mellől, és indultam ki a napfényben sütkérező utcára. Itt botlottam bele egy nyolcvanhárom éves ismerősömbe, akivel évek óta nem találkoztam. Szóba elegyedtünk, majd néhány perc után kiöntötte elém lelkének keserűségét, miközben szeméből kövér könnycseppek futottak le az arcán. És elmesélte, hogy az elmúlt esztendő decemberében veszítette el feleségét kivel ötvenhét esztendeig élt boldog házasságban. Mesélt arról a rettenetes magányról, mely próbára teszi napjainak minden percét, óráját.
Az idős ember fájdalmát leírni nem tudom és nem is akarom.
Hazafelé azonban többször magam előtt láttam könnyben áztatott arcát és sűrű kézmozdulatait, mellyel könnyeit törölgette. És azon gondolkodtam, milyen sokan vannak magukra hagyatva, akiknek nincs, ki letörülje a fájdalomnak, keserűségnek, megpróbáltatásnak könnyeit. Közben pedig enyhe pír is átfutott rajtam, mert hajtottam már úgy fejet sokszor a párnára, hogy nem emeltem fel kezem könnyeket törülni, bár arra, tudom, szükség lett volna.
Annak az idős bácsinak az arcát nem felejthetem, és akarom hinni, hogy lesz mindig – és másokban is – egy parányi „szeretet-zsebkendő” lelkemben és akarat a karomban, hogy könnyeket tudjak törülni a szükséget szenvedők arcáról, szeméből...
2011. május 21., szombat
Máthé Sándor: A kéz
2011. 05. 21. A kéz Máthé Sándor
Megható az a kisfilm, ami körbejárta a világot az egyik internetes portálon: lábujjaival zongorázó japán fiút láthatunk a képsorokon. Csodálja a világ, én magam is, s megerősödik bennem, hogy mekkora ajándék két kezünk. Ezen elgondolkodva Albert Camus szavai jutottak eszembe: „Egymásba simuló kezek tartják össze az eget s a világot.” Arisztotelész ennél is tovább megy, s azt mondja: „Az ember kezét a természet az emberi test legfontosabb szervévé és eszközévé tette.”
A kéz egyik legkifejezőbb testrészünk: mutogat, áldást ad, számol, simogat, átölel, dorgál, szidalmaz, fenyeget, elutasít, hivogat, gyógyít. Most nem a kéz anatómiai felépítéséről, funkcióiról beszélek, hanem az anyanyelvünkben fellelhető jelképekről, mert nyelvi szempontból még színesebb, még érdekesebb a kép. Ezekből a jelképekből most csak egyet említek: Isten keze. Mennyi minden társul hozzá: jóság, igazság, biztonság; erős kéz, rajtunk tartja; oltalmaz, felemel, megsebez, de be is kötöz; magához ölel, simogat, biztat; soha nem taszít el…
Ezt, mi emberek nem tudjuk megtenni… Sokszor taszítjuk el egymást és egymás kezét durván, érzéketlenül, nem gondolva arra, hogy mekkora fájdalmat okozunk… Pedig érezzük, hogy mennyire egymáshoz tartozunk, hogy az összesimuló kezek tartják össze a családot, a barátokat, a közösséget, a világot. Szükségünk van egymásra: kicsinek a nagyra, nagynak a kicsire.
Megható az a kisfilm, ami körbejárta a világot az egyik internetes portálon: lábujjaival zongorázó japán fiút láthatunk a képsorokon. Csodálja a világ, én magam is, s megerősödik bennem, hogy mekkora ajándék két kezünk. Ezen elgondolkodva Albert Camus szavai jutottak eszembe: „Egymásba simuló kezek tartják össze az eget s a világot.” Arisztotelész ennél is tovább megy, s azt mondja: „Az ember kezét a természet az emberi test legfontosabb szervévé és eszközévé tette.”
A kéz egyik legkifejezőbb testrészünk: mutogat, áldást ad, számol, simogat, átölel, dorgál, szidalmaz, fenyeget, elutasít, hivogat, gyógyít. Most nem a kéz anatómiai felépítéséről, funkcióiról beszélek, hanem az anyanyelvünkben fellelhető jelképekről, mert nyelvi szempontból még színesebb, még érdekesebb a kép. Ezekből a jelképekből most csak egyet említek: Isten keze. Mennyi minden társul hozzá: jóság, igazság, biztonság; erős kéz, rajtunk tartja; oltalmaz, felemel, megsebez, de be is kötöz; magához ölel, simogat, biztat; soha nem taszít el…
Ezt, mi emberek nem tudjuk megtenni… Sokszor taszítjuk el egymást és egymás kezét durván, érzéketlenül, nem gondolva arra, hogy mekkora fájdalmat okozunk… Pedig érezzük, hogy mennyire egymáshoz tartozunk, hogy az összesimuló kezek tartják össze a családot, a barátokat, a közösséget, a világot. Szükségünk van egymásra: kicsinek a nagyra, nagynak a kicsire.
2011. május 18., szerda
Buzogány-Csoma Csilla: Neked mi a véleményed?
2011. 05. 18. Neked mi a véleményed? Buzogány-Csoma Csilla
Esti mese ideje van. Az utóbbi három este alkalmával Méhes György Az a borzasztó Doktor Brrr című meséjét kellett újra meg újra elmondani.
Ez a Dr. Brrr egy manó, aki a jégszekrényben lakik, hóköpenyeget visel, és jégcsapból van a szakálla. Amikor eljön az éjszaka, és a család tagjai mind lefekszenek, Dr. Brrr körútra indul. Sorra kóstolja a lekváros üvegeket, mézesbödönöket, és ha valakinek kikandikál a lába a paplan alól, ő ráfúj, hogy félálomban behúzzák lábukat a jéghideg lehelet elől.
Akkor kezdődött a baj, amikor egyik gyerek nem rakta el a cipőjét, a másik a játékait, könyveit. Szanaszét hagyták, mert álmosak voltak, lusták, és Dr. Brrr semmit sem sejtve arra csoszogott, megbotlott és elvágódott azokon. A mérges kis manó elhatározta, hogy megkeseríti életüket, és mindent, amit rendetlenül talál, összeszed és eltüntet. Mikor legutóbbi alkalommal a kislány szerteszét hagyta az iskolás könyveit, bizony elvitte. Még a táskát is, így anélkül kellett iskolába mennie, és bevallani a történteket.
Akármilyen borzasztó is Dr. Brrr, azért meglágyul a szíve, így amikor a kislány hazajött az iskolából, az asztalon találta a táskáját, tetejébe tűzve egy cédula: Most ez egyszer még megkegyelmezek. Dr. Brrr.
Mintha önmagunkat hallanánk, mi, szülök. Ha nem is ebben a formában, de néhanapján vagy talán túl gyakran is, de elhagyja ajkunkat a „most ez egyszer még...” megfogalmazás. Ha következetesek vagyunk, legközelebbi alkalommal „nem engedünk a huszonegyből”, ha mégis, akkor semmi értelme ezt hangoztatni – mondják a szakavatottak.
Nem egyszer, nem kétszer, nem is tudnám megmondani, hányszor esik meg velünk is, hogy szerető – és nem bosszút esküdő – Istenünk azt mondja: „most ez egyszer még...”. Nekünk mi a válaszunk az Ő szavaira? Legyintünk, akár egy elkényeztetett gyermek, aki aranykalitkában él, vagy megszívleljük Atyánk szavát és aszerint élünk?
Esti mese ideje van. Az utóbbi három este alkalmával Méhes György Az a borzasztó Doktor Brrr című meséjét kellett újra meg újra elmondani.
Ez a Dr. Brrr egy manó, aki a jégszekrényben lakik, hóköpenyeget visel, és jégcsapból van a szakálla. Amikor eljön az éjszaka, és a család tagjai mind lefekszenek, Dr. Brrr körútra indul. Sorra kóstolja a lekváros üvegeket, mézesbödönöket, és ha valakinek kikandikál a lába a paplan alól, ő ráfúj, hogy félálomban behúzzák lábukat a jéghideg lehelet elől.
Akkor kezdődött a baj, amikor egyik gyerek nem rakta el a cipőjét, a másik a játékait, könyveit. Szanaszét hagyták, mert álmosak voltak, lusták, és Dr. Brrr semmit sem sejtve arra csoszogott, megbotlott és elvágódott azokon. A mérges kis manó elhatározta, hogy megkeseríti életüket, és mindent, amit rendetlenül talál, összeszed és eltüntet. Mikor legutóbbi alkalommal a kislány szerteszét hagyta az iskolás könyveit, bizony elvitte. Még a táskát is, így anélkül kellett iskolába mennie, és bevallani a történteket.
Akármilyen borzasztó is Dr. Brrr, azért meglágyul a szíve, így amikor a kislány hazajött az iskolából, az asztalon találta a táskáját, tetejébe tűzve egy cédula: Most ez egyszer még megkegyelmezek. Dr. Brrr.
Mintha önmagunkat hallanánk, mi, szülök. Ha nem is ebben a formában, de néhanapján vagy talán túl gyakran is, de elhagyja ajkunkat a „most ez egyszer még...” megfogalmazás. Ha következetesek vagyunk, legközelebbi alkalommal „nem engedünk a huszonegyből”, ha mégis, akkor semmi értelme ezt hangoztatni – mondják a szakavatottak.
Nem egyszer, nem kétszer, nem is tudnám megmondani, hányszor esik meg velünk is, hogy szerető – és nem bosszút esküdő – Istenünk azt mondja: „most ez egyszer még...”. Nekünk mi a válaszunk az Ő szavaira? Legyintünk, akár egy elkényeztetett gyermek, aki aranykalitkában él, vagy megszívleljük Atyánk szavát és aszerint élünk?
2011. május 17., kedd
Farkas Dénes: Szerencsétlenség
2011. 05. 17. Szerencsétlenség Farkas Dénes
A közelmúltban néhány három percesem gondolatait a kolozsi sírkő-tár szövegeiből vettem. Tettem ezt azért, mert érdekesnek tartottam a régi sírkövek üzenetét. A kibetűzött szövegek a múltat elevenítették meg. Rég elporladt gazdáik képzeletben kézen fogtak, és elindultunk megtekinteni a régi Kolozst.
Mielőtt sétára indulnánk, bevallom, hogy azért kerestem témáimat a sírkövek között, mert ilyen köveket és feliratokat erdélyi temetőkertjeinkben találni nagy ritkaságnak számít. Üzenetük néhány száz esztendő távlatából már önmagában is megérdemli az odafigyelést. Hívnám magammal az egyházközségem kurátorát, de őt nagy szerencsétlenség érte. Íme ezt üzeni a 319 éves sírköve:
ITT NYUGSZIK AZ NEMES ÉS NEMZETES BOTOS PÉTER URNAK A KOLOSI UNITÁRIA ECCLESIA CURATORÁNAK ÉS UGYANOTT VALO AKNÁK BIRÁJÁNAK MEGHIDEGÜLT TESTE KI VÉLETLENÜL A NAGY AKNA LAJTORJÁJÁROL LEESVÉN MEGHOLT A. 1692 DIE 23 SEPTEMBRIS. ETATIS SUAE 44. EZ KOPORSO KÖVET FARAGTATA KEDVES FELE BARDUTS BORBÁRA.
Szerencsétlenség a „javából”, ezelőtt közel három és negyed századdal! Néhai kurátor úr, aki az egyházközösség előljárója voltál, és ennek párhuzamában a sótermelést is felvigyáztad, ma hiába kíváncsiskodom, hogy miért nem vigyáztad meg magad is? 44 évesen ott maradt özvegyen BORBÁRA asszony, aki az életed fele volt, és aki a sírköveden elárulta a jövendőnek a szerencsétlenségedet.
Egyedül vagyok kénytelen megkeresni a „nagy aknát”, amely rég beomlott, és az ürege vízzel telt fel 29 %-os só-telítettséggel. Nincsen már bányalejárat, és a só sem cikk, hiszen van elég mindenfelé Erdélyben. Az sem tudható, hogy a hátrahagyott özvegyed élete miként alakult? Miután feliratos sírkövedet fedél alá rendeztem, elgondolkoztam azon, hogy a mai ember sírkövén – ha lesz neki – vajon meddig lesz olvasható a betű?
Szerencsétlenségre nem is akarok gondolni, pedig életünk létrafogait mocsokul eszi a szú...
A közelmúltban néhány három percesem gondolatait a kolozsi sírkő-tár szövegeiből vettem. Tettem ezt azért, mert érdekesnek tartottam a régi sírkövek üzenetét. A kibetűzött szövegek a múltat elevenítették meg. Rég elporladt gazdáik képzeletben kézen fogtak, és elindultunk megtekinteni a régi Kolozst.
Mielőtt sétára indulnánk, bevallom, hogy azért kerestem témáimat a sírkövek között, mert ilyen köveket és feliratokat erdélyi temetőkertjeinkben találni nagy ritkaságnak számít. Üzenetük néhány száz esztendő távlatából már önmagában is megérdemli az odafigyelést. Hívnám magammal az egyházközségem kurátorát, de őt nagy szerencsétlenség érte. Íme ezt üzeni a 319 éves sírköve:
ITT NYUGSZIK AZ NEMES ÉS NEMZETES BOTOS PÉTER URNAK A KOLOSI UNITÁRIA ECCLESIA CURATORÁNAK ÉS UGYANOTT VALO AKNÁK BIRÁJÁNAK MEGHIDEGÜLT TESTE KI VÉLETLENÜL A NAGY AKNA LAJTORJÁJÁROL LEESVÉN MEGHOLT A. 1692 DIE 23 SEPTEMBRIS. ETATIS SUAE 44. EZ KOPORSO KÖVET FARAGTATA KEDVES FELE BARDUTS BORBÁRA.
Szerencsétlenség a „javából”, ezelőtt közel három és negyed századdal! Néhai kurátor úr, aki az egyházközösség előljárója voltál, és ennek párhuzamában a sótermelést is felvigyáztad, ma hiába kíváncsiskodom, hogy miért nem vigyáztad meg magad is? 44 évesen ott maradt özvegyen BORBÁRA asszony, aki az életed fele volt, és aki a sírköveden elárulta a jövendőnek a szerencsétlenségedet.
Egyedül vagyok kénytelen megkeresni a „nagy aknát”, amely rég beomlott, és az ürege vízzel telt fel 29 %-os só-telítettséggel. Nincsen már bányalejárat, és a só sem cikk, hiszen van elég mindenfelé Erdélyben. Az sem tudható, hogy a hátrahagyott özvegyed élete miként alakult? Miután feliratos sírkövedet fedél alá rendeztem, elgondolkoztam azon, hogy a mai ember sírkövén – ha lesz neki – vajon meddig lesz olvasható a betű?
Szerencsétlenségre nem is akarok gondolni, pedig életünk létrafogait mocsokul eszi a szú...
Lakatos Csilla: Folyókép
2011. 05. 16. Folyókép Lakatos Csilla
A minap folyó mellett sétálva újra rácsodálkoztam annak az emberi élettel való hasonlóságára.
A folyó bejárja az útját, utazik, halad, nem lehet megállítani. Útja során sok minden zavarhatja folyásában, szennyezheti vizét, kényszerítheti más mederbe vagy föld alá, de végül, utazása végén a széles tengerbe ömlik.
Mindannyiunk élete hasonlatos egyféle folyóhoz: lehet széles vagy keskeny, gyors folyású, esetleg lassan kígyózó, sekély vagy mély. S amiképpen a folyó vize megszámlálhatatlanul sok módon használható, életünket is sokféleképpen élhetjük: jól és rosszul, megosztva vagy magányosan, nyilvánosan vagy rejtetten, erővel vagy erőltetetten.
Néhány ember élete olyan, mint egy zsúfolt, forgalmas vízi út, amely hatalmas terheket szállít, nagy célokat ér el és monumentális tetteket valósít meg. Más ember élete elég erős ahhoz, hogy energiát előállító hatalmas erőműveket hajtson meg. Van olyan is, akiknek élete közönséges ugyan, de benne van idő munkára és játékra, kötelességteljesítésre és szeretetre. Nem eget és földet rengető tetteket visz végbe, hanem ott van jelen, ahol éppen szükség van rá.
S akad olyan is, akinek élete a békesség és nyugalom csodálatos példája. Élete folyama példaértékű, képes a táplálásra, a part mentiek számára tükörként szolgál, vigasztal nehézség és nyomorúság idején.
E folyók bármelyike beszennyeződhet, s ha így történne, az csúnyává és mérgezővé, mások számára haszontalanná, értéktelenné válhat. De külső és belső erővel, többrendbeli tisztítással még a legvisszataszítóbb folyóvíz is megtisztítható, csakúgy ahogyan kellő elszántsággal, hittel és értelemmel még a legnyomorultabb élet is rendbe hozható.
Amikor ma reggel ránézel saját életfolyódra, mit látsz? Tetszik a kép, ami eléd tárul?
A minap folyó mellett sétálva újra rácsodálkoztam annak az emberi élettel való hasonlóságára.
A folyó bejárja az útját, utazik, halad, nem lehet megállítani. Útja során sok minden zavarhatja folyásában, szennyezheti vizét, kényszerítheti más mederbe vagy föld alá, de végül, utazása végén a széles tengerbe ömlik.
Mindannyiunk élete hasonlatos egyféle folyóhoz: lehet széles vagy keskeny, gyors folyású, esetleg lassan kígyózó, sekély vagy mély. S amiképpen a folyó vize megszámlálhatatlanul sok módon használható, életünket is sokféleképpen élhetjük: jól és rosszul, megosztva vagy magányosan, nyilvánosan vagy rejtetten, erővel vagy erőltetetten.
Néhány ember élete olyan, mint egy zsúfolt, forgalmas vízi út, amely hatalmas terheket szállít, nagy célokat ér el és monumentális tetteket valósít meg. Más ember élete elég erős ahhoz, hogy energiát előállító hatalmas erőműveket hajtson meg. Van olyan is, akiknek élete közönséges ugyan, de benne van idő munkára és játékra, kötelességteljesítésre és szeretetre. Nem eget és földet rengető tetteket visz végbe, hanem ott van jelen, ahol éppen szükség van rá.
S akad olyan is, akinek élete a békesség és nyugalom csodálatos példája. Élete folyama példaértékű, képes a táplálásra, a part mentiek számára tükörként szolgál, vigasztal nehézség és nyomorúság idején.
E folyók bármelyike beszennyeződhet, s ha így történne, az csúnyává és mérgezővé, mások számára haszontalanná, értéktelenné válhat. De külső és belső erővel, többrendbeli tisztítással még a legvisszataszítóbb folyóvíz is megtisztítható, csakúgy ahogyan kellő elszántsággal, hittel és értelemmel még a legnyomorultabb élet is rendbe hozható.
Amikor ma reggel ránézel saját életfolyódra, mit látsz? Tetszik a kép, ami eléd tárul?
Lázár Levente: Pinocchio orra… és az összes többi
2011. 05. 15. Pinocchio orra… és az összes többi Lázár Levente
Kislányommal rajzfilmet néztünk az egyik nap. Épp azon a részen csatlakoztam hozzá, amikor Pinocchio hazugsággal próbálta igazolni magát, vagyis azt a tényt, hogy miért is nem ment iskolába. Mindenki tudja, hogy a következménye az lett, hogy az orra egyre nagyobbra nőtt. A lányom nagyot nevetett, mikor a fészekben a madarak is megjelentek, sőt a fészekből kirepültek, s a levelek is lehulltak. Sajnos a hazugság csak burjánzik, gyarapodik, növekszik, elágazik és elszomorít.
Ha a gyermek hazudik és kiderül, megszidódik, elpirul az arca, lehajtja a fejét, és bocsánatot kér. Ahogy növekedik, egyre rafináltabbá válik, és igyekszik őszintébben hazudni. Egyre nehezebb rajtakapni, de még felsejlik a lelkiismeret időnkénti pírja az arcán. Ahogy felnőtté válik, profi módon igyekszik űzni a hazugság művészetét, egyre gyakorlottabban fonja meg a hazugság szálait, ami természetesen egyre csak nő, bonyolódik és elágazik. Nagy ügyességre, figyelemre, memóriára és hatalmas energiára van szükség, hogy magával cipelje saját hazugságait.
Van úgynevezett „szent” hazugság, amikor egy adott ügy megköveteli az igazságnak vagy az igazság egy részének az elrejtését. Amikor azt mondjuk, nem hazudott, csak nem mondott el mindent. Amikor egy adott információ hatalmat jelent, és csak akkor kerül napvilágra, amikor élni lehet vele. A káténk jutott eszembe: Kétféle bűnt ismerünk: cselekedeti bűn és mulasztási bűn. Cselekedeti bűn az, amikor valaki bármi rosszat cselekszik, a mulasztási bűn az, amikor valaki a jót halogatásból, részvétlenségből vagy hanyagságból megtenni elmulasztotta.
Egy jól ismert dal szövege szerint: Aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog… Az a gond a hazugsággal, hogy közvetlen jó barátja, hű követője a lopásnak, a csalásnak, az irigységnek, és minél több gyűl belőlük, annál nagyobb lesz és egyre gyarapodik. Következménye, hogy megöli a lelket, elsorvasztja az érzéseket, embertelenné tesz, s attól kezdve az egyén csak saját magát látja és értékeli, senki mást.
Bárhogy is legyen, tény az, hogy fölösleges hazudni. Hazugságtól mentesen élni annyi, mint őszinte lenni és maradni. Mennyire egyszerű és ismerős, ugye? Mégis milyen nehéz betartani! Az őszinteség fele annyi energiába kerül, megóv a rákövetkező kusza utakból való kikeveredésből, segít kiegyenesedni, kapcsolatokat építeni, bizalmat találni… stb.
Érdemes odafigyelni saját magunkra. Gyakran észre sem vesszük és belebonyolódunk saját magunkba. Mennyi energiát fordíthatnánk jobb, egyszerűbb dolgokra, mint pl. az igazság. Lehet, nem tűnünk daliás hercegnek vagy hercegnőnek az igazság tükrében, de tény, hogy önmagunk lehetünk, egyenesek maradhatunk, és nem kell félnünk, hogy egyszer csak megnő az orrunk.
Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj, ne légy irigy.
Kislányommal rajzfilmet néztünk az egyik nap. Épp azon a részen csatlakoztam hozzá, amikor Pinocchio hazugsággal próbálta igazolni magát, vagyis azt a tényt, hogy miért is nem ment iskolába. Mindenki tudja, hogy a következménye az lett, hogy az orra egyre nagyobbra nőtt. A lányom nagyot nevetett, mikor a fészekben a madarak is megjelentek, sőt a fészekből kirepültek, s a levelek is lehulltak. Sajnos a hazugság csak burjánzik, gyarapodik, növekszik, elágazik és elszomorít.
Ha a gyermek hazudik és kiderül, megszidódik, elpirul az arca, lehajtja a fejét, és bocsánatot kér. Ahogy növekedik, egyre rafináltabbá válik, és igyekszik őszintébben hazudni. Egyre nehezebb rajtakapni, de még felsejlik a lelkiismeret időnkénti pírja az arcán. Ahogy felnőtté válik, profi módon igyekszik űzni a hazugság művészetét, egyre gyakorlottabban fonja meg a hazugság szálait, ami természetesen egyre csak nő, bonyolódik és elágazik. Nagy ügyességre, figyelemre, memóriára és hatalmas energiára van szükség, hogy magával cipelje saját hazugságait.
Van úgynevezett „szent” hazugság, amikor egy adott ügy megköveteli az igazságnak vagy az igazság egy részének az elrejtését. Amikor azt mondjuk, nem hazudott, csak nem mondott el mindent. Amikor egy adott információ hatalmat jelent, és csak akkor kerül napvilágra, amikor élni lehet vele. A káténk jutott eszembe: Kétféle bűnt ismerünk: cselekedeti bűn és mulasztási bűn. Cselekedeti bűn az, amikor valaki bármi rosszat cselekszik, a mulasztási bűn az, amikor valaki a jót halogatásból, részvétlenségből vagy hanyagságból megtenni elmulasztotta.
Egy jól ismert dal szövege szerint: Aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog… Az a gond a hazugsággal, hogy közvetlen jó barátja, hű követője a lopásnak, a csalásnak, az irigységnek, és minél több gyűl belőlük, annál nagyobb lesz és egyre gyarapodik. Következménye, hogy megöli a lelket, elsorvasztja az érzéseket, embertelenné tesz, s attól kezdve az egyén csak saját magát látja és értékeli, senki mást.
Bárhogy is legyen, tény az, hogy fölösleges hazudni. Hazugságtól mentesen élni annyi, mint őszinte lenni és maradni. Mennyire egyszerű és ismerős, ugye? Mégis milyen nehéz betartani! Az őszinteség fele annyi energiába kerül, megóv a rákövetkező kusza utakból való kikeveredésből, segít kiegyenesedni, kapcsolatokat építeni, bizalmat találni… stb.
Érdemes odafigyelni saját magunkra. Gyakran észre sem vesszük és belebonyolódunk saját magunkba. Mennyi energiát fordíthatnánk jobb, egyszerűbb dolgokra, mint pl. az igazság. Lehet, nem tűnünk daliás hercegnek vagy hercegnőnek az igazság tükrében, de tény, hogy önmagunk lehetünk, egyenesek maradhatunk, és nem kell félnünk, hogy egyszer csak megnő az orrunk.
Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj, ne légy irigy.
Demeter Sándor Lóránd: A házasság intézménye
2011. 05. 14 A házasság intézménye Demeter Sándor Lóránd
Szívem táblájára feljegyezve egy időpont mellett két betű: HÉ.
Határidőnaplómban egy találkozó időpontja mellett újabb két betű: HH.
Feloldva ennyit jelentenek: házassági évforduló, házas hétvége.
Arra serkentenek, hogy a házasságról elmélkedjek.
Elmélkedés közben nem csak gondolkodom, nem csak a szürkeállományt működtetem. Ismételek. Elismétlem azt, ami a házasságban a szívemhez szól. Ismétlés közben egy-egy rész hangsúlyosabban kiemelkedik; egy szó, egy pillanat, egy emlék, egy élmény megállít, magára vonzza gondolataimat, és pozitív érzéseket erősít fel bennem. Elmélkedés közben a szívemet is dolgoztatom. Engedem, hogy a házasság teljes valómat átjárja. És ez fontos.
Azért fontos, mert később csak így tudom a teljes valómat belevinni a házasságba, amelynek a szépsége és a lényege csak akkor fogható meg, ha a teljes való, az egész ember benne van. E nélkül a házasság csak közös megegyezésen alapuló együttéléses ügyintézés, gazdasági társulás.
Hivatalos megfogalmazásban a házasság egy intézmény. Ez arra utal, hogy a teljes való, az egész ember hiányzik belőle. Ennél rosszabb, hogy azt is előrevetíti: nem is szükséges hozzá a teljes ember. Beírtam a világhálós keresőbe, hogy a házasság intézménye, és az első tíz találatból nyolc a válságáról, elavultságáról, haldoklásáról szólt. A kereső alátámasztja azokat a statisztikai adatokat, amelyek szintén erről beszélnek.
Amíg a házasság intézményként él a (köz)tudat(alatti)ban, addig keves(ebb)en fogják teljes valóval, egész emberként megélni annak örömét. Mert addig úgy is viszonyultak hozzá, mint egy intézményhez, amelyben bizonyos szabályok szerint lehet intézni a dolgokat. Ahogyan egyik barátom mondta: kipipálják a házasságot, és azután kényelmesen hátradőlnek benne.
A házasság nem szabályok által és szabályok szerint működtetett intézmény. A házasság nem is intézmény. A házasság kapcsolat. Élő kapcsolat, amely teljes valónkat átjárja. Állandó kapcsolat, amelyben fontos, hogy egész valónk benne legyen. Ez az élő és állandó kapcsolat olykor csendes folyóvíz, máskor erőteljes zuhatag; olykor egyenletesen lüktető, máskor vibráló és szikrázó; olykor kiegyensúlyozott, máskor feszültségekkel teljes. Nem kiszámítható, de ha sikerül megteremteni a kapcsolatot, az a szeretet szépségével ajándékoz meg. A viskóban Sarayu így magyarázza Mackenzienek: „Az igaz, hogy a kapcsolatok sokkal zavarosabbak tudnak lenni, mint a szabályok, de a szabályok soha nem fognak választ adni a szív fontos kérdéseire, és soha nem fognak szeretni téged.”
Egy vers jut eszembe, amelyet évekkel ezelőtt, házasságunk kezdetén írtam erről az érzésről:
„te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy mily szép, amit adsz
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál
te nem tudod, hogy szebb vagy önmagamnál.”
Miközben a házasságról elmélkedem, a szívemet dolgoztatom, és teljes valómat nyitottá teszem rá. Ez a szépséggel telített szeretet áraszt el. Most is.
Szívem táblájára feljegyezve egy időpont mellett két betű: HÉ.
Határidőnaplómban egy találkozó időpontja mellett újabb két betű: HH.
Feloldva ennyit jelentenek: házassági évforduló, házas hétvége.
Arra serkentenek, hogy a házasságról elmélkedjek.
Elmélkedés közben nem csak gondolkodom, nem csak a szürkeállományt működtetem. Ismételek. Elismétlem azt, ami a házasságban a szívemhez szól. Ismétlés közben egy-egy rész hangsúlyosabban kiemelkedik; egy szó, egy pillanat, egy emlék, egy élmény megállít, magára vonzza gondolataimat, és pozitív érzéseket erősít fel bennem. Elmélkedés közben a szívemet is dolgoztatom. Engedem, hogy a házasság teljes valómat átjárja. És ez fontos.
Azért fontos, mert később csak így tudom a teljes valómat belevinni a házasságba, amelynek a szépsége és a lényege csak akkor fogható meg, ha a teljes való, az egész ember benne van. E nélkül a házasság csak közös megegyezésen alapuló együttéléses ügyintézés, gazdasági társulás.
Hivatalos megfogalmazásban a házasság egy intézmény. Ez arra utal, hogy a teljes való, az egész ember hiányzik belőle. Ennél rosszabb, hogy azt is előrevetíti: nem is szükséges hozzá a teljes ember. Beírtam a világhálós keresőbe, hogy a házasság intézménye, és az első tíz találatból nyolc a válságáról, elavultságáról, haldoklásáról szólt. A kereső alátámasztja azokat a statisztikai adatokat, amelyek szintén erről beszélnek.
Amíg a házasság intézményként él a (köz)tudat(alatti)ban, addig keves(ebb)en fogják teljes valóval, egész emberként megélni annak örömét. Mert addig úgy is viszonyultak hozzá, mint egy intézményhez, amelyben bizonyos szabályok szerint lehet intézni a dolgokat. Ahogyan egyik barátom mondta: kipipálják a házasságot, és azután kényelmesen hátradőlnek benne.
A házasság nem szabályok által és szabályok szerint működtetett intézmény. A házasság nem is intézmény. A házasság kapcsolat. Élő kapcsolat, amely teljes valónkat átjárja. Állandó kapcsolat, amelyben fontos, hogy egész valónk benne legyen. Ez az élő és állandó kapcsolat olykor csendes folyóvíz, máskor erőteljes zuhatag; olykor egyenletesen lüktető, máskor vibráló és szikrázó; olykor kiegyensúlyozott, máskor feszültségekkel teljes. Nem kiszámítható, de ha sikerül megteremteni a kapcsolatot, az a szeretet szépségével ajándékoz meg. A viskóban Sarayu így magyarázza Mackenzienek: „Az igaz, hogy a kapcsolatok sokkal zavarosabbak tudnak lenni, mint a szabályok, de a szabályok soha nem fognak választ adni a szív fontos kérdéseire, és soha nem fognak szeretni téged.”
Egy vers jut eszembe, amelyet évekkel ezelőtt, házasságunk kezdetén írtam erről az érzésről:
„te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy mily szép, amit adsz
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál
te nem tudod, hogy szebb vagy önmagamnál.”
Miközben a házasságról elmélkedem, a szívemet dolgoztatom, és teljes valómat nyitottá teszem rá. Ez a szépséggel telített szeretet áraszt el. Most is.
2011. május 15., vasárnap
Kiss Zsuzsánna: Mindennapi aggodalmaim
2011. 05. 13. Mindennapi aggodalmaim Kiss Zsuzsánna
„Ezért azt mondom nektek: ne aggódjatok az életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az ételnél, és a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem is aratnak, és magtárakba sem gyűjtenek, hanem a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet azoknál? Ti aggodalmaskodók, melyiktek tudja életét egyetlen lépésnyivel is megtoldani? És a ruházat miatt miért aggodalmaskodtok? Figyeljétek a mezők liliomait, hogyan nőnek, pedig nem fáradoznak és nem is szőnek. Mondom nektek: Salamon még dicsősége teljében sem öltözött úgy, mint egy ezek közül! Ha a mezei virágot, amely ma virul és holnap a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor titeket nem sokkal inkább, kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok hát, hogy Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mibe öltözzünk?! Ezeket a pogányok keresik. Mert a ti mennyei Atyátok jól tudja, hogy minderre szükségetek van. Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, és ezeket mind megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok hát a holnap miatt! A holnap majd gondoskodik magáról! Elég a mának a maga baja.” (Mt 6, 25-34.)
Sokszor tapasztalom, hogy túlságosan sokat aggódok. Például ma is. Azon, hogy mi lesz holnap vagy holnapután. Hogy lesz, ha ez vagy az történik, holott még meg sem történt. Mi lesz, ha teljesen kiürül a pénztárcám, ha másra kell bízzam a gyermekem, ha elutazom, ha hazajövök, ha eső lesz vagy szárazság?
Szorongva léptem ki az ajtó elé egy kis friss levegőt szívni, és magamban lenni az aggodalmaimmal. Felnéztem az égre. A csillagok közt egy repülő haladt, lámpáit villogtatva. Ha azon a repülőn lennék – gondoltam – bizonyára sokkal jobban aggódnék, mint most. És mennyivel rosszabb lenne, ha nem tudnék esténként felnézni az égre, ha nem látnám a repülőket. Mennyivel rosszabb lenne, ha nem lenne, akikért aggódni.
Talán ez a távoli repülő térített észhez és juttatta eszembe Jézus fent idézett szavait. Jó lenne, ha gyakrabban eszembe jutna, hogy akkor és ott bölcs mosollyal szemlélhessem a dolgok állását: már megint nincs pénzem, nem baj, van erőm, hogy dolgozzak. A fiam térdig gázolt a legnagyobb pocsolyába, de fő, hogy egészséges. A vasárnapi istentiszteleten csak tizenvalahányan voltak, nem baj, úgyis érdemes volt szólni.
Add meg, Istenem, a mindennapok aggodalma mellé a mindennapok bölcsességét!
„Ezért azt mondom nektek: ne aggódjatok az életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az ételnél, és a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem is aratnak, és magtárakba sem gyűjtenek, hanem a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet azoknál? Ti aggodalmaskodók, melyiktek tudja életét egyetlen lépésnyivel is megtoldani? És a ruházat miatt miért aggodalmaskodtok? Figyeljétek a mezők liliomait, hogyan nőnek, pedig nem fáradoznak és nem is szőnek. Mondom nektek: Salamon még dicsősége teljében sem öltözött úgy, mint egy ezek közül! Ha a mezei virágot, amely ma virul és holnap a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor titeket nem sokkal inkább, kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok hát, hogy Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mibe öltözzünk?! Ezeket a pogányok keresik. Mert a ti mennyei Atyátok jól tudja, hogy minderre szükségetek van. Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, és ezeket mind megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok hát a holnap miatt! A holnap majd gondoskodik magáról! Elég a mának a maga baja.” (Mt 6, 25-34.)
Sokszor tapasztalom, hogy túlságosan sokat aggódok. Például ma is. Azon, hogy mi lesz holnap vagy holnapután. Hogy lesz, ha ez vagy az történik, holott még meg sem történt. Mi lesz, ha teljesen kiürül a pénztárcám, ha másra kell bízzam a gyermekem, ha elutazom, ha hazajövök, ha eső lesz vagy szárazság?
Szorongva léptem ki az ajtó elé egy kis friss levegőt szívni, és magamban lenni az aggodalmaimmal. Felnéztem az égre. A csillagok közt egy repülő haladt, lámpáit villogtatva. Ha azon a repülőn lennék – gondoltam – bizonyára sokkal jobban aggódnék, mint most. És mennyivel rosszabb lenne, ha nem tudnék esténként felnézni az égre, ha nem látnám a repülőket. Mennyivel rosszabb lenne, ha nem lenne, akikért aggódni.
Talán ez a távoli repülő térített észhez és juttatta eszembe Jézus fent idézett szavait. Jó lenne, ha gyakrabban eszembe jutna, hogy akkor és ott bölcs mosollyal szemlélhessem a dolgok állását: már megint nincs pénzem, nem baj, van erőm, hogy dolgozzak. A fiam térdig gázolt a legnagyobb pocsolyába, de fő, hogy egészséges. A vasárnapi istentiszteleten csak tizenvalahányan voltak, nem baj, úgyis érdemes volt szólni.
Add meg, Istenem, a mindennapok aggodalma mellé a mindennapok bölcsességét!
Orbán Erika: Kincskeresés
2011. 05. 12 Kincskeresés Orbán Erika
Kisiskolás korunkban egyszer csak néhány fiú az osztályunkból kitalálta, hogy az iskola mögötti Jézus-kiáltó „hegy” oldalába kincs van elásva. A kapaszkodó ösvényekkel elválasztott apró szőlőültetvények indái, a vadregényes temetőkert sírkövei, az azokhoz kapcsolódó legendák által körülölelt domb, tetején egy kereszttel, ideális környezet voltak a „kincstermésre”. Az „ásatások” megkezdése előtt azonban feszültség keletkezett a kincs pontos lelőhelyét illetően. És ez elég komoly kérdésnek bizonyult ahhoz, hogy megossza a fiútársadalmat. A függetlenedő „vezérek” így bandát toboroztak maguk köré, mely népessége és hangossága tükrözte az ötlet népszerűségét. És a nagy kaland elkezdődött...
Azóta is kincsvadászok vagyunk homokos-sziklás talajú vagy tengerkék életünkben. Szív-központú vezérlőpultunkat naponta „automatára” állítjuk, és vakon tömörülünk olyan „bandákba”, melyekben a „benn-lét” egyre távolabb visz önmagunktól. A siker kedvéért például jó messze eltántorodunk őseink sírjától, hogy a közelség megkövetelte mindennapi számadástól megmeneküljünk. Személytelen, lélektest- és helyidegen fogalmak válnak vezéreinkké, akiket nem látunk, sem szemünkkel, sem szívünkkel. Gőgösen azt gondoljuk, meg kell „valósítanunk” önmagunkat, miközben életünk perceit, létünk egyetlen valóságát egyre valószerűtlenebb tartalommal töltjük ki. Pénzért dolgozunk. „Online” kapcsolathálót „ápolunk”. Porlevest eszünk. Betonházban lakunk. Virtuális gazdaságban ápoljuk virtuális jószágainkat. Művirág szaga lengi be templomainkat. Lapos dobozban lessük mások műéletét. Elnémulunk a biztatást, együttérzést áhítozók mellett, és majmokként rikácsolunk a megvetés és kárörvendés halmán. Az alkohol öntudatlan mámorába menekülünk, és kormosra mérgezzük testünk...
Szüntelenül kincsre vadászunk!
Ez belső feszültségünk forrása: a kincsnek lelőhelye, életünk súlypontja bizonytalanná vált. Csak a részlegest, a mulandót ismerjük föl, a fájdalom, kitartás, kudarc nélkül megszerezhetőt. Azt gondoljuk, a kincs sok helyen lehet. S ezért hull szét életünk.
Pedig Jézus ma is kiált a hegyen: ott, ahol állsz, ott van a Teljesség forrása! Szíved a kincs! A lüktető, eleven élet; az Egész maga. Nem itt vagy amott kell kiásnod a kincset, hanem magadban fölismerned, hogy hazaérkezzél, és boldog otthonra találj természetes életedben.
Kisiskolás korunkban egyszer csak néhány fiú az osztályunkból kitalálta, hogy az iskola mögötti Jézus-kiáltó „hegy” oldalába kincs van elásva. A kapaszkodó ösvényekkel elválasztott apró szőlőültetvények indái, a vadregényes temetőkert sírkövei, az azokhoz kapcsolódó legendák által körülölelt domb, tetején egy kereszttel, ideális környezet voltak a „kincstermésre”. Az „ásatások” megkezdése előtt azonban feszültség keletkezett a kincs pontos lelőhelyét illetően. És ez elég komoly kérdésnek bizonyult ahhoz, hogy megossza a fiútársadalmat. A függetlenedő „vezérek” így bandát toboroztak maguk köré, mely népessége és hangossága tükrözte az ötlet népszerűségét. És a nagy kaland elkezdődött...
Azóta is kincsvadászok vagyunk homokos-sziklás talajú vagy tengerkék életünkben. Szív-központú vezérlőpultunkat naponta „automatára” állítjuk, és vakon tömörülünk olyan „bandákba”, melyekben a „benn-lét” egyre távolabb visz önmagunktól. A siker kedvéért például jó messze eltántorodunk őseink sírjától, hogy a közelség megkövetelte mindennapi számadástól megmeneküljünk. Személytelen, lélektest- és helyidegen fogalmak válnak vezéreinkké, akiket nem látunk, sem szemünkkel, sem szívünkkel. Gőgösen azt gondoljuk, meg kell „valósítanunk” önmagunkat, miközben életünk perceit, létünk egyetlen valóságát egyre valószerűtlenebb tartalommal töltjük ki. Pénzért dolgozunk. „Online” kapcsolathálót „ápolunk”. Porlevest eszünk. Betonházban lakunk. Virtuális gazdaságban ápoljuk virtuális jószágainkat. Művirág szaga lengi be templomainkat. Lapos dobozban lessük mások műéletét. Elnémulunk a biztatást, együttérzést áhítozók mellett, és majmokként rikácsolunk a megvetés és kárörvendés halmán. Az alkohol öntudatlan mámorába menekülünk, és kormosra mérgezzük testünk...
Szüntelenül kincsre vadászunk!
Ez belső feszültségünk forrása: a kincsnek lelőhelye, életünk súlypontja bizonytalanná vált. Csak a részlegest, a mulandót ismerjük föl, a fájdalom, kitartás, kudarc nélkül megszerezhetőt. Azt gondoljuk, a kincs sok helyen lehet. S ezért hull szét életünk.
Pedig Jézus ma is kiált a hegyen: ott, ahol állsz, ott van a Teljesség forrása! Szíved a kincs! A lüktető, eleven élet; az Egész maga. Nem itt vagy amott kell kiásnod a kincset, hanem magadban fölismerned, hogy hazaérkezzél, és boldog otthonra találj természetes életedben.
Koppándi-Benczédi Zoltán: Kiáltó szó
2011. 05. 11 Kiáltó szó Koppándi-Benczédi Zoltán
Az apostol tanácsolja: egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe! A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyen helyekről. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elődeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni a szórványainkat – pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el – a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés! Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk, és útiköltségeiket megtérítsük.
Meg kell alakítani a szórványmissziót! Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat!
Szórványaink megtartása nem lehet továbbra is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.
Egymás terhét hordozzátok! – írta ezeket a gondolatokat Földes Károly mezőújlaki református lelkész 1934-ben. Ezek a gondolatok ma is időszerűek. Kiáltó szóként hangzott el a maga idejében. Kiáltó szó ma is. Tudom, érzem, tapasztalom, rádöbbentenek: a szavak után a tettek következnek!
Az apostol tanácsolja: egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe! A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyen helyekről. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elődeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni a szórványainkat – pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el – a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés! Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk, és útiköltségeiket megtérítsük.
Meg kell alakítani a szórványmissziót! Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat!
Szórványaink megtartása nem lehet továbbra is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.
Egymás terhét hordozzátok! – írta ezeket a gondolatokat Földes Károly mezőújlaki református lelkész 1934-ben. Ezek a gondolatok ma is időszerűek. Kiáltó szóként hangzott el a maga idejében. Kiáltó szó ma is. Tudom, érzem, tapasztalom, rádöbbentenek: a szavak után a tettek következnek!
2011. május 10., kedd
Buzogány-Csoma István: Van-e olajad?
2011. 05. 10. Van-e olajad? Buzogány-Csoma István
Az elmúlt héten volt egy érdekes beszélgetésem egy ismerősömmel. Nem is beszélgetés volt, inkább meghallgatás, hiszen elpanaszolta ügyes-bajos dolgait, és a végén feltette a nagy kérdést, mint „megoldást” vagy következtetést a gondjaira: van Isten, s ha van, hol van ilyenkor?
A panasz a mindennapi: békétlenség a családban, elmaradt fizetés a munkahelyen... Az a kegyetlen állapot, amikor az ember érzi, hogy sehogyan sem jut egyről a kettőre, és a feltörő kérdés: hát, van Isten? S ha van, hol?
Az persze mellékes, hogy kedves ismerősömnek mindig van oka és alkalma arra, hogy leguruljon egy-egy feles ezen az Istenkereső úton. Mindig van oka és alkalma arra, hogy megtalálja a családtagok hiányosságait és tökéletlenségét, és így tovább... Ez mind mellékes általában, csupán a nagy kérdés a fontos. Csupán az a hibás, aki „nincs”, aki most is helyre kellene tegye az életemet, kivegye a poharat a kezemből, tökéletesre csiszolja családtagjaimat, és dobjon már le egy-egy köteg százast, még mielőtt beérek a munkahelyre, hogy ne kelljen a főnökömnek megmondjam a magamét!
Vajon, testvéreim, tényleg ez az első nagy kérdés: hol van az Isten?
Mindig a hárítás. Vajon kérdezzük-e meg egyszer is az életben, hogy hol vagyok ÉN. A helyemen vagyok? Miért nem találjuk egymást, a Teremtő és a teremtett? Vajon nekem kell keresni Őt, vagy neki kutya kötelessége kutatni utánam?
Mindig a hárítás. Vajon ki a hibás azért, hogy elfogyott az olajam? Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem – Nagy László soraival élve. Tényleg, hadd kérdezzem meg: neked van olajad? A reménység mögött a hit, az imádság mögött a tartalom, vagy sötétben tapogatózva kérdezed te is keserves elkeseredésben: hol van az Isten?
Egy faluban nagy szárazság volt. A falu férfijai elhatározták, hogy kimennek a határba, és ott imádkoznak esőért. Az asszonyok a gyermekekkel otthon maradtak. Déltájt az egyik kisfiú, aki már igen éhes volt, türelmetlenül rángatta meg édesanyja szolnyáját. Anyúúúú, kérek enni! – kérlelte édesanyját. Ő türelemre intette: Várj, míg megjön apu, aztán ebédelünk. Hát, hol van apu? – kérdezte a fiú. Kimentek a határba esőért imádkozni – felelte az anyja. A fiú szétnézett és csodálkozva kérdezte: És esernyőt nem vitt magával?
Az elmúlt héten volt egy érdekes beszélgetésem egy ismerősömmel. Nem is beszélgetés volt, inkább meghallgatás, hiszen elpanaszolta ügyes-bajos dolgait, és a végén feltette a nagy kérdést, mint „megoldást” vagy következtetést a gondjaira: van Isten, s ha van, hol van ilyenkor?
A panasz a mindennapi: békétlenség a családban, elmaradt fizetés a munkahelyen... Az a kegyetlen állapot, amikor az ember érzi, hogy sehogyan sem jut egyről a kettőre, és a feltörő kérdés: hát, van Isten? S ha van, hol?
Az persze mellékes, hogy kedves ismerősömnek mindig van oka és alkalma arra, hogy leguruljon egy-egy feles ezen az Istenkereső úton. Mindig van oka és alkalma arra, hogy megtalálja a családtagok hiányosságait és tökéletlenségét, és így tovább... Ez mind mellékes általában, csupán a nagy kérdés a fontos. Csupán az a hibás, aki „nincs”, aki most is helyre kellene tegye az életemet, kivegye a poharat a kezemből, tökéletesre csiszolja családtagjaimat, és dobjon már le egy-egy köteg százast, még mielőtt beérek a munkahelyre, hogy ne kelljen a főnökömnek megmondjam a magamét!
Vajon, testvéreim, tényleg ez az első nagy kérdés: hol van az Isten?
Mindig a hárítás. Vajon kérdezzük-e meg egyszer is az életben, hogy hol vagyok ÉN. A helyemen vagyok? Miért nem találjuk egymást, a Teremtő és a teremtett? Vajon nekem kell keresni Őt, vagy neki kutya kötelessége kutatni utánam?
Mindig a hárítás. Vajon ki a hibás azért, hogy elfogyott az olajam? Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem – Nagy László soraival élve. Tényleg, hadd kérdezzem meg: neked van olajad? A reménység mögött a hit, az imádság mögött a tartalom, vagy sötétben tapogatózva kérdezed te is keserves elkeseredésben: hol van az Isten?
Egy faluban nagy szárazság volt. A falu férfijai elhatározták, hogy kimennek a határba, és ott imádkoznak esőért. Az asszonyok a gyermekekkel otthon maradtak. Déltájt az egyik kisfiú, aki már igen éhes volt, türelmetlenül rángatta meg édesanyja szolnyáját. Anyúúúú, kérek enni! – kérlelte édesanyját. Ő türelemre intette: Várj, míg megjön apu, aztán ebédelünk. Hát, hol van apu? – kérdezte a fiú. Kimentek a határba esőért imádkozni – felelte az anyja. A fiú szétnézett és csodálkozva kérdezte: És esernyőt nem vitt magával?
Bíró Attila: Foci – vallás
2011. 05. 09. Foci – vallás Bíró Attila
Ugyanazt a sportot – tegyük fel, a focit szeretjük és játsszuk valamennyien, csak különböző színű mezt öltünk magunkra. Van, aki a manchesteri ördögi vöröset viseli, s van, aki a Chelsea égszínkékjében őrjöng és tombol egy-egy ziccer után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik csapat szerzi meg az előnyt, és a gólt követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját himnuszuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer néző is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezik ki örömüket. Mindegyik csapatnak van saját himnusza, saját szimbóluma, eszméje, filozófiája, menedzsere és szurkolótábora… De a játék ugyanaz, a szabályok azonosak, és mindig a játékvezetőnek van igaza.
Ugyanazt a vallást – tegyük fel, a keresztény hitet szeretjük és valljuk valamennyien, csak különböző keresztséget öltünk magunkra. Van, aki a görög-keleti vöröset viseli, s van, aki az unitárius égszínkékjében örvend és lelkesedik egy-egy közös áhítat után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik felekezet szerzi meg az előnyt, és az istentiszteletet követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját hitvallásuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer unitárius is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezzük ki örömünket. Mindegyik felekezetnek van saját hitvallása, saját szimbóluma, hittana, teológiája, püspöke és hívő tábora… De a vallás ugyanaz, a jézusi törvények azonosak, és mindig az Istennek van igaza.
Én szeretem az unitárius csapatomat, szívesen „játszok”, élek benne minden egyes nap. Vidám szívvel és lélekkel veszek részt minden közös áhítaton, s jóleső érzés, ha olykor én mondhatok el egy-egy (alakíthatok ki egy-egy ziccert) imádságot a közösségemben. És mindezek mellett a legszebb, amikor, akár tízen, akár hatvanan, de egy szívvel és lélekkel, büszkén mondhatjuk el közösen az unitárius hitvallásunkat. Hiszek egy Istenben…
Ugyanazt a sportot – tegyük fel, a focit szeretjük és játsszuk valamennyien, csak különböző színű mezt öltünk magunkra. Van, aki a manchesteri ördögi vöröset viseli, s van, aki a Chelsea égszínkékjében őrjöng és tombol egy-egy ziccer után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik csapat szerzi meg az előnyt, és a gólt követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját himnuszuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer néző is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezik ki örömüket. Mindegyik csapatnak van saját himnusza, saját szimbóluma, eszméje, filozófiája, menedzsere és szurkolótábora… De a játék ugyanaz, a szabályok azonosak, és mindig a játékvezetőnek van igaza.
Ugyanazt a vallást – tegyük fel, a keresztény hitet szeretjük és valljuk valamennyien, csak különböző keresztséget öltünk magunkra. Van, aki a görög-keleti vöröset viseli, s van, aki az unitárius égszínkékjében örvend és lelkesedik egy-egy közös áhítat után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik felekezet szerzi meg az előnyt, és az istentiszteletet követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját hitvallásuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer unitárius is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezzük ki örömünket. Mindegyik felekezetnek van saját hitvallása, saját szimbóluma, hittana, teológiája, püspöke és hívő tábora… De a vallás ugyanaz, a jézusi törvények azonosak, és mindig az Istennek van igaza.
Én szeretem az unitárius csapatomat, szívesen „játszok”, élek benne minden egyes nap. Vidám szívvel és lélekkel veszek részt minden közös áhítaton, s jóleső érzés, ha olykor én mondhatok el egy-egy (alakíthatok ki egy-egy ziccert) imádságot a közösségemben. És mindezek mellett a legszebb, amikor, akár tízen, akár hatvanan, de egy szívvel és lélekkel, büszkén mondhatjuk el közösen az unitárius hitvallásunkat. Hiszek egy Istenben…
2011. május 6., péntek
Szabó Előd: Szivárvány
2011. 05. 06. Szivárvány Szabó Előd
A bibliai történet szerint az özönvizet követően az Úr szivárványt helyezett az égre, mely a közötte és embergyermekei között létrejött szövetség jelévé vált. Az ígéret szerint a szivárvány mindig emlékeztetni fogja az Urat az emberrel kötött szövetségére, s nem fogja többet elpusztítani a világot az ember gonoszsága miatt.
Létünk, a világ léte igazolja, hogy az Úr megemlékezett e szövetségről.
A szövetséghez azonban mindig két félre van szükség. Mi a helyzet a másik féllel? Mi a helyzet velünk? Hogyan viszonyul a másik fél, hogyan viszonyulunk mi a megkötött szövetséghez, a szivárványhoz? Hogyan viszonyulunk a természet számos csodájához, mely Isten irántunk tanúsított bizalmaként valósul meg a teremtett világban?
Az iskolában a természettudományok tanulmányozása közben megtanítottak arra, hogy hogyan keletkezik a szivárvány, s megtanultunk sok titkot arról, hogy hogyan keletkezik a természet sokféle csodája. A tudományok sokszor bábeli tornyát építő ember abba a tévhitbe kergeti magát, hogy ha valamit meg tud magyarázni, akkor az többé nem csoda, többé nem Isten alkotása.
„A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik.” Vitathatatlan, hideg tények… De azért ne hagyjuk magunkat: a szivárvány attól még lehet Isten és ember szövetségének jele! Ha a nyári égen majd szivárványt látunk, ne csak elemző értelmünkkel, hanem a mélyebben látó lélekkel is tekintsünk rá, hogy Istennel kötött szövetségünk sértetlen maradjon.
A bibliai történet szerint az özönvizet követően az Úr szivárványt helyezett az égre, mely a közötte és embergyermekei között létrejött szövetség jelévé vált. Az ígéret szerint a szivárvány mindig emlékeztetni fogja az Urat az emberrel kötött szövetségére, s nem fogja többet elpusztítani a világot az ember gonoszsága miatt.
Létünk, a világ léte igazolja, hogy az Úr megemlékezett e szövetségről.
A szövetséghez azonban mindig két félre van szükség. Mi a helyzet a másik féllel? Mi a helyzet velünk? Hogyan viszonyul a másik fél, hogyan viszonyulunk mi a megkötött szövetséghez, a szivárványhoz? Hogyan viszonyulunk a természet számos csodájához, mely Isten irántunk tanúsított bizalmaként valósul meg a teremtett világban?
Az iskolában a természettudományok tanulmányozása közben megtanítottak arra, hogy hogyan keletkezik a szivárvány, s megtanultunk sok titkot arról, hogy hogyan keletkezik a természet sokféle csodája. A tudományok sokszor bábeli tornyát építő ember abba a tévhitbe kergeti magát, hogy ha valamit meg tud magyarázni, akkor az többé nem csoda, többé nem Isten alkotása.
„A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik.” Vitathatatlan, hideg tények… De azért ne hagyjuk magunkat: a szivárvány attól még lehet Isten és ember szövetségének jele! Ha a nyári égen majd szivárványt látunk, ne csak elemző értelmünkkel, hanem a mélyebben látó lélekkel is tekintsünk rá, hogy Istennel kötött szövetségünk sértetlen maradjon.
Tófalvi Tamás: A várakozás csendje
2011. 05. 05. A várakozás csendje Tófalvi Tamás
Összetéveszthetetlen az az érzés, amikor egy padon ülsz, és a buszt várod. Meg-megrezzen a gyomrod: vajon tényleg jön?
Minden elsántikáló percet mérföldek órájának érzel, a lenyugvó nap árnyékainak minden mozzanatára összerezzensz: talán... á, az nem lehet!
A kitartás hősiesen lüktet benned, kiapadhatatlan erőid forrása.
Aztán egyszerre csak bizonytalan leszel.
Körülnézel.
Házak, elárvult padok és a kútmélynyi csend. Sehol egy lélek vagy legalább egy hangya, aminek ide-oda futkosása pár percig lekötné a figyelmed.
Ez az az élő pillanat, amikor ráébredsz: egyedül vagy. Aztán feltűnik egy biciklis, majd két sétáló idős ember. Az útszéli fa alatt, tőled nem is olyan messze, kiabáló gyerekek hangorkánja töri meg a természet lágy, mégis fájdalmas harmóniáját.
Egyre népesebb lesz az utca. Teherautók dübörögnek az orrod előtt, és pletykáló emberek szaladgálnak, újabb híreket dobálva egymásnak. A boltos fület tépő nyikorgással leveszi üzlete ajtajáról a vaspántot. A késő délutáni nyitásra előbukkannak a késő délutáni vásárlók. Füledben dobol a „városi zaj”, a falu megszokott, tehéncsorda-járta életét éli.
Te... Még mindig ugyanott ülsz. Ki tudja mióta? Az idő futóhomokká vált, lassan számodra sincs semmi jelentősége. De a sajgó, szinte marcangoló érzés még mindig nem múlt el. Sőt, mintha erősebb lenne. Lehet, hogy... á, az nem lehet!
Tarkódon egyszerre bizsergés fut fel, s érzed, ahogy átölel, és mint egy múzsa, homlokon csókol a magány.
Egyedül vagy. Körülötted mindenki él, az emberek a mindennapok kétkezi munkáját végzik idő és tér szorításában, de te... Egyedül vagy.
Szemed az égboltra csúszik, majd kicsit lennebb, valahová oda, ahol az út, mint mennyei ösvény az ég felé kanyarog.
Semmi.
Sem porfelhő, sem motorzúgás.
A bizonytalanság elemek összességének erejével markol a torkodba, fogalmad sincs mi az, de érzed, s ez mindennél rosszabb. Mint anya nélkül maradt gyermek, megpróbálsz belekapaszkodni tudatod utolsó lüktetésébe, de hiába...
Mint tested fájdalmas halála hasít beléd mindaz, amit eddig tagadtál magad előtt.
Utolsó kérdésként, mint halálraítéltnek járó végső kívánság, felteszed magadnak a kérdést: lehet, hogy...
Igen... Elkéstél!
Összetéveszthetetlen az az érzés, amikor egy padon ülsz, és a buszt várod. Meg-megrezzen a gyomrod: vajon tényleg jön?
Minden elsántikáló percet mérföldek órájának érzel, a lenyugvó nap árnyékainak minden mozzanatára összerezzensz: talán... á, az nem lehet!
A kitartás hősiesen lüktet benned, kiapadhatatlan erőid forrása.
Aztán egyszerre csak bizonytalan leszel.
Körülnézel.
Házak, elárvult padok és a kútmélynyi csend. Sehol egy lélek vagy legalább egy hangya, aminek ide-oda futkosása pár percig lekötné a figyelmed.
Ez az az élő pillanat, amikor ráébredsz: egyedül vagy. Aztán feltűnik egy biciklis, majd két sétáló idős ember. Az útszéli fa alatt, tőled nem is olyan messze, kiabáló gyerekek hangorkánja töri meg a természet lágy, mégis fájdalmas harmóniáját.
Egyre népesebb lesz az utca. Teherautók dübörögnek az orrod előtt, és pletykáló emberek szaladgálnak, újabb híreket dobálva egymásnak. A boltos fület tépő nyikorgással leveszi üzlete ajtajáról a vaspántot. A késő délutáni nyitásra előbukkannak a késő délutáni vásárlók. Füledben dobol a „városi zaj”, a falu megszokott, tehéncsorda-járta életét éli.
Te... Még mindig ugyanott ülsz. Ki tudja mióta? Az idő futóhomokká vált, lassan számodra sincs semmi jelentősége. De a sajgó, szinte marcangoló érzés még mindig nem múlt el. Sőt, mintha erősebb lenne. Lehet, hogy... á, az nem lehet!
Tarkódon egyszerre bizsergés fut fel, s érzed, ahogy átölel, és mint egy múzsa, homlokon csókol a magány.
Egyedül vagy. Körülötted mindenki él, az emberek a mindennapok kétkezi munkáját végzik idő és tér szorításában, de te... Egyedül vagy.
Szemed az égboltra csúszik, majd kicsit lennebb, valahová oda, ahol az út, mint mennyei ösvény az ég felé kanyarog.
Semmi.
Sem porfelhő, sem motorzúgás.
A bizonytalanság elemek összességének erejével markol a torkodba, fogalmad sincs mi az, de érzed, s ez mindennél rosszabb. Mint anya nélkül maradt gyermek, megpróbálsz belekapaszkodni tudatod utolsó lüktetésébe, de hiába...
Mint tested fájdalmas halála hasít beléd mindaz, amit eddig tagadtál magad előtt.
Utolsó kérdésként, mint halálraítéltnek járó végső kívánság, felteszed magadnak a kérdést: lehet, hogy...
Igen... Elkéstél!
2011. május 5., csütörtök
Rácz Norbert: Telhetetlenség
2011. 05. 04. Telhetetlenség Rácz Norbert
Egy betegség mardossa az emberiséget. Egy olyan kór, amely minden másnak alapja lehet. Belőle nő ki részben a rák is. Egy olyan betegség, amely úgy viselkedik, mint egy vírus, de nemcsak fizikailag hat, hanem a teljes embert felőrli. E betegség neve a telhetetlenség. Legyen étel, ital, pénz, gyönyör, hatalom vagy bármi, ami az élethez kapcsolódik, e betegség rögtön lecsap az áldozatra, és folyamatosan kéri a folytatást. Ha ettél, egyél többet, ha ittál, igyál többet, ha pénzt szereztél, szerezz többet, ha szeretnek, szeressenek többen, ha sikeres vagy, legyen még nagyobb a sikered – folyamatosan mindaddig, amíg a „hordozó” végleg meg nem károsodik, amíg a test fel nem mondja a szolgálatot, vagy a szellem nem alszik bele az anyagba. Ez – gondolom – az emberiség egyik legnagyobb kórtünete. Ha sikerülne találni valamilyen ellenszert, biztos vagyok benne, hogy az emberiség rengeteg problémától szabadulna. Olvasom az újságot, benne híradás arról, hogy valaki megint e vírus hatása alá került. Lopott, csalt, hazudott, erőszakoskodott, sikkasztott, önmaga ellen fordult stb. – megannyi tünete ugyanannak a betegségnek.
Csupán egy gyógyszere van, de a „kezelés” hosszú, nehéz és fárasztó. Az egész embert igénybe veszi, a teljes létet átformálja. Neve önmérséklet, máskor meggondolásnak, óvatosságnak, egyesek tudatosságnak hívják. Ám, még ez sem jelent biztos gyógyulást, mert gyakran az alattomos kór pontosan az ellenszereinek megfelelően kezd viselkedni, és ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni az álcázott betegség és a valódi ellenszer között. Óriási erőfeszítést és figyelmet igényel a valódi gyógyulás, ami jobbulás, de ha az ember csak egyetlen pillanatig lanyhul, rögtön felüti a fejét ez a kórokozó.
Mára a vírus olyan mértékben uralja az emberiséget, hogy lassan több a beteg, mint az egészséges. Régen kordában tudták tartani, ismerték az evés és az ételtől való távoltartás művészetét, a harmónia megteremtésének technikáját. Aztán lanyhult a fegyelem, mert az ember azt gondolta, erősebb a betolakodónál. Ám, a nagyképűség csak kaput nyitott a vírusnak. A betegség altatóját hallgatva alszik el az emberiség szép csendesen, helyébe pedig a történelem színpadára lép az új lény: a telhetetlen ember. Jól vigyázzunk önmagunkra és a bennünk lappangó, vagy randalírozó kórokozóra, mert a tét nagyobb mint a mi létünk: gyermekeink lehetőségeit játszhatjuk el.
Egy betegség mardossa az emberiséget. Egy olyan kór, amely minden másnak alapja lehet. Belőle nő ki részben a rák is. Egy olyan betegség, amely úgy viselkedik, mint egy vírus, de nemcsak fizikailag hat, hanem a teljes embert felőrli. E betegség neve a telhetetlenség. Legyen étel, ital, pénz, gyönyör, hatalom vagy bármi, ami az élethez kapcsolódik, e betegség rögtön lecsap az áldozatra, és folyamatosan kéri a folytatást. Ha ettél, egyél többet, ha ittál, igyál többet, ha pénzt szereztél, szerezz többet, ha szeretnek, szeressenek többen, ha sikeres vagy, legyen még nagyobb a sikered – folyamatosan mindaddig, amíg a „hordozó” végleg meg nem károsodik, amíg a test fel nem mondja a szolgálatot, vagy a szellem nem alszik bele az anyagba. Ez – gondolom – az emberiség egyik legnagyobb kórtünete. Ha sikerülne találni valamilyen ellenszert, biztos vagyok benne, hogy az emberiség rengeteg problémától szabadulna. Olvasom az újságot, benne híradás arról, hogy valaki megint e vírus hatása alá került. Lopott, csalt, hazudott, erőszakoskodott, sikkasztott, önmaga ellen fordult stb. – megannyi tünete ugyanannak a betegségnek.
Csupán egy gyógyszere van, de a „kezelés” hosszú, nehéz és fárasztó. Az egész embert igénybe veszi, a teljes létet átformálja. Neve önmérséklet, máskor meggondolásnak, óvatosságnak, egyesek tudatosságnak hívják. Ám, még ez sem jelent biztos gyógyulást, mert gyakran az alattomos kór pontosan az ellenszereinek megfelelően kezd viselkedni, és ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni az álcázott betegség és a valódi ellenszer között. Óriási erőfeszítést és figyelmet igényel a valódi gyógyulás, ami jobbulás, de ha az ember csak egyetlen pillanatig lanyhul, rögtön felüti a fejét ez a kórokozó.
Mára a vírus olyan mértékben uralja az emberiséget, hogy lassan több a beteg, mint az egészséges. Régen kordában tudták tartani, ismerték az evés és az ételtől való távoltartás művészetét, a harmónia megteremtésének technikáját. Aztán lanyhult a fegyelem, mert az ember azt gondolta, erősebb a betolakodónál. Ám, a nagyképűség csak kaput nyitott a vírusnak. A betegség altatóját hallgatva alszik el az emberiség szép csendesen, helyébe pedig a történelem színpadára lép az új lény: a telhetetlen ember. Jól vigyázzunk önmagunkra és a bennünk lappangó, vagy randalírozó kórokozóra, mert a tét nagyobb mint a mi létünk: gyermekeink lehetőségeit játszhatjuk el.
2011. május 3., kedd
Mikó Amália: Szabad – nem szabad
2011. 05. 03. Szabad – nem szabad Mikó Amália
Szabad! – mondjuk udvariasan, ha halljuk, valaki kopogtat házunk ajtaján. Valaki jönni akar, bizonyára akar is valamit tőlünk. Hasznos, fontos lehet az információ, amit közölni óhajt, de lehet felesleges is. Egyelőre nem tudjuk, még az ajtónk előtt áll. Mi azonban megelőlegezett bizalommal mondjuk: Tessék bejönni, szabad!
Korunkat az élet minden vonatkozásában jellemzi a sürgős igyekezet: azonnal különbözetet tenni hasznos és haszontalan, szükséges és a felesleges között. Sok esetben érezzük: mindent szabad mindenkinek, és egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy nem minden használ, sőt, sok minden nem szolgálja épülésünket, gyarapodásunkat. Éppen ezért igyekszünk minél okosabban megragadni a fontosat, a hasznosat, szükségeset, és elszántan ellökni, kitaszítani életünkből azt, ami nem előrehaladásunkat szolgálja: a feleslegeset.
Egy űrhajóba szigorú gondoskodással kell csomagolni. Gyűszűnyi holt tér sincs benne, felesleges dolgokat nem szállíthat. Vajon a mi életünk nem válik-e sokszor űrhajóhoz hasonlóvá, mikor úgy érezzük, gyermekkorunk korlátlan szabadságot adott nekünk, ahol kedvünk szerint, szabadon élvezhettük mindennapjainkat a felelősség terhe alól felmentve? Cipeltük játékainkat, melyeket már rég kitakarítottunk életünkből. Hittünk „a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon, abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak között is, mert a fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot.” (Babits) Szabad! Igen, szabad, bármit szabad!
Örökös selejtezés az életünk. Így rendeli ezt nemcsak a rendelkezésünkre álló tér szűkössége – hiszen telhetetlen vágyaink ellenére lehet, hogy már a magunk csuszatornyát sem tudjuk felépíteni, mert idő előtt kiselejteztük a csuszákat – de így rendeli az életidőnk is, amely, mintha hirtelen megrövidült volna. Hiába tolódott ki az átlagéletkor határa, hiába gyorsult a hírközlés és a közlekedés. Sokszor hasznos, de közben egyre inkább kikopik belőle a lényeg, maga a szabad élet. Kiselejtezzük könyveinket, megporosodva sorakoznak a könyvespolcon – mind őseinktől örököltünk. Lecseréljük őket, helyettük könnyebb, egyszerűbb a világhálón utazgatva információk özönét magunkévá tenni. Valóban félelmetes, ahogy az információ-mennyiség megsokszorozódott, ám az ennek feldolgozására fordítható időnk alig nőtt. Ebből ered örökös félelmünk, szorongatottságunk, a kétségbeesett versenyfutás saját, ijesztőre nőtt árnyékunkkal.
Valóban szabad? – kérdezhetjük. Mindent szabad? Tessék bejönni? És szembejön velünk a bibliai tanítás: Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít. Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét. Szabad szeretni a felebarátot és Istent!
Szabad! – mondjuk udvariasan, ha halljuk, valaki kopogtat házunk ajtaján. Valaki jönni akar, bizonyára akar is valamit tőlünk. Hasznos, fontos lehet az információ, amit közölni óhajt, de lehet felesleges is. Egyelőre nem tudjuk, még az ajtónk előtt áll. Mi azonban megelőlegezett bizalommal mondjuk: Tessék bejönni, szabad!
Korunkat az élet minden vonatkozásában jellemzi a sürgős igyekezet: azonnal különbözetet tenni hasznos és haszontalan, szükséges és a felesleges között. Sok esetben érezzük: mindent szabad mindenkinek, és egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy nem minden használ, sőt, sok minden nem szolgálja épülésünket, gyarapodásunkat. Éppen ezért igyekszünk minél okosabban megragadni a fontosat, a hasznosat, szükségeset, és elszántan ellökni, kitaszítani életünkből azt, ami nem előrehaladásunkat szolgálja: a feleslegeset.
Egy űrhajóba szigorú gondoskodással kell csomagolni. Gyűszűnyi holt tér sincs benne, felesleges dolgokat nem szállíthat. Vajon a mi életünk nem válik-e sokszor űrhajóhoz hasonlóvá, mikor úgy érezzük, gyermekkorunk korlátlan szabadságot adott nekünk, ahol kedvünk szerint, szabadon élvezhettük mindennapjainkat a felelősség terhe alól felmentve? Cipeltük játékainkat, melyeket már rég kitakarítottunk életünkből. Hittünk „a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon, abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak között is, mert a fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot.” (Babits) Szabad! Igen, szabad, bármit szabad!
Örökös selejtezés az életünk. Így rendeli ezt nemcsak a rendelkezésünkre álló tér szűkössége – hiszen telhetetlen vágyaink ellenére lehet, hogy már a magunk csuszatornyát sem tudjuk felépíteni, mert idő előtt kiselejteztük a csuszákat – de így rendeli az életidőnk is, amely, mintha hirtelen megrövidült volna. Hiába tolódott ki az átlagéletkor határa, hiába gyorsult a hírközlés és a közlekedés. Sokszor hasznos, de közben egyre inkább kikopik belőle a lényeg, maga a szabad élet. Kiselejtezzük könyveinket, megporosodva sorakoznak a könyvespolcon – mind őseinktől örököltünk. Lecseréljük őket, helyettük könnyebb, egyszerűbb a világhálón utazgatva információk özönét magunkévá tenni. Valóban félelmetes, ahogy az információ-mennyiség megsokszorozódott, ám az ennek feldolgozására fordítható időnk alig nőtt. Ebből ered örökös félelmünk, szorongatottságunk, a kétségbeesett versenyfutás saját, ijesztőre nőtt árnyékunkkal.
Valóban szabad? – kérdezhetjük. Mindent szabad? Tessék bejönni? És szembejön velünk a bibliai tanítás: Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít. Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét. Szabad szeretni a felebarátot és Istent!
Farkas Dénes: Morfondírozás
2011. 05. 02. Morfondírozás Farkas Dénes
A kolozsi lapidárium legrégibb, azonosítható sírköve ritka értéket képvisel. Évszázadok zúgtak el felette. Eredetileg „ereszes”, azaz párkányos sírkő volt, melynek a csúcsát széttörte az avatatlan emberi kéz. A törmelékét – feltételezésem szerint – tömítő töltelék gyanánt beágyazták az „új síremlék-szörnyetegekbe”.
A felirata azonosítható maradt a következő szöveggel: „ITT NYUGSZIK MEGBOLDOGULT PÉTER MIHÁLY URAMNAK MEGHIDEGÜLT TETEME KIT AZ UR EO FELSÉGE AZ COLOSI TISZTELETES UNITARIA ECCLESIÁBAN NEM UTOLSO TISZTESSÉGRE EMELVÉN COLOS VÁROSSÁNAK IS OTT ESZTENDŐK ALATT ÉRDEMES DICSÉRETES FŐ BÍRÁJA VOLT. HOLT MEGE 13 DIE MENS MAY ANNO DOMINI 1679 ETATIS SUE 65.”
Megtalálva egy XVII. századi ember sírkövét, aki ráadásul hitrokonom volt – bevallom – nagyokat kalapált a szívem! Sokáig „pucolgattam” a földbe menekült síremléket, míg felfedeztem, hogy akinek állították „polgármester” volt a középkori Kolozs városában. Boldogan kiáltottam fel: Isten hozott vissza a föld felszínére! Jer, beszélgessünk! Én „morfondírozni” kezdtem, de ő nem felelt. Baj van, Polgármester úr! Mert..., sőt…, inkább..., vagy... izé...
A továbbiakat „morfondírozza” ki a nyájas olvasó!
A kolozsi lapidárium legrégibb, azonosítható sírköve ritka értéket képvisel. Évszázadok zúgtak el felette. Eredetileg „ereszes”, azaz párkányos sírkő volt, melynek a csúcsát széttörte az avatatlan emberi kéz. A törmelékét – feltételezésem szerint – tömítő töltelék gyanánt beágyazták az „új síremlék-szörnyetegekbe”.
A felirata azonosítható maradt a következő szöveggel: „ITT NYUGSZIK MEGBOLDOGULT PÉTER MIHÁLY URAMNAK MEGHIDEGÜLT TETEME KIT AZ UR EO FELSÉGE AZ COLOSI TISZTELETES UNITARIA ECCLESIÁBAN NEM UTOLSO TISZTESSÉGRE EMELVÉN COLOS VÁROSSÁNAK IS OTT ESZTENDŐK ALATT ÉRDEMES DICSÉRETES FŐ BÍRÁJA VOLT. HOLT MEGE 13 DIE MENS MAY ANNO DOMINI 1679 ETATIS SUE 65.”
Megtalálva egy XVII. századi ember sírkövét, aki ráadásul hitrokonom volt – bevallom – nagyokat kalapált a szívem! Sokáig „pucolgattam” a földbe menekült síremléket, míg felfedeztem, hogy akinek állították „polgármester” volt a középkori Kolozs városában. Boldogan kiáltottam fel: Isten hozott vissza a föld felszínére! Jer, beszélgessünk! Én „morfondírozni” kezdtem, de ő nem felelt. Baj van, Polgármester úr! Mert..., sőt…, inkább..., vagy... izé...
A továbbiakat „morfondírozza” ki a nyájas olvasó!
2011. május 1., vasárnap
Székely Kinga Réka: Majális
2011. 05. 01. Majális Székely Kinga Réka
Szinyei Merse Pál színpompás Majális képének egyik olcsó reprodukciója díszítette néhai nagyanyám szobájának falát gyermekkoromban. A tizenkilencedik századnak megfelelő öltözetben szolidan ünnepelnek az ifjak az érett tavaszi tájban. Valahányszor erre a festményre néztem a régmúlt romantika ideje tűnt fel lelki szemeim előtt. A tisztán elkülöníthető erények és az örökkévaló szenvedély hőseit véltem felfedezni az említett festmény figurái mögött.
Az a légies – ahogy Orbán Balázs mondaná – kies szépsége a tájnak, s a tájba simuló személyek békessége olyan fenséges érzést sugallt, hogy én csak hosszú, kijózanító idő, teltével tudtam elhinni, hogy a szocialista-kommunista május elsejézés is majálisolás.
A munka és a munkások napján, ahogy annak idején nekünk tanították, egyenruhába öltözötten kellett skandáljuk, hogy éljen a Román Kommunista Párt, élén főtitkárával, Nicolae Ceauşescu elvtárssal. Amikor megfelelő mennyiségű éljenzést elvégeztünk, megengedtetett nekünk hogy kimenjünk a zöldbe.
Az egyetlen azonos mozzanata a két különböző század majálisolásának a zöldágtevés. A leányok kapuját, ajtaját minden május első napjára, hasadó hajnalban ellepte a zöldág. Szerelemnek, reménynek, újjászületésnek áldott jelképei ezek a zöldágak.
A rendíthetetlen reménység zöldágait látjuk ma reggel is sok erdélyi leányos háznál. A kapukat betakarják a zöldágak. Még ma is van értelme élni és majálisolni. Még ma is ki tudunk menni a teremtett világgal együtt ünnepelni a termékeny újjászületést.
Megszégyenített és megkeserített, egyenruhás, skandálós majálisok után is tudunk méltóságteljesen és nagy szenvedéllyel ünnepelni a termékeny életet.
Szinyei Merse Pál színpompás Majális képének egyik olcsó reprodukciója díszítette néhai nagyanyám szobájának falát gyermekkoromban. A tizenkilencedik századnak megfelelő öltözetben szolidan ünnepelnek az ifjak az érett tavaszi tájban. Valahányszor erre a festményre néztem a régmúlt romantika ideje tűnt fel lelki szemeim előtt. A tisztán elkülöníthető erények és az örökkévaló szenvedély hőseit véltem felfedezni az említett festmény figurái mögött.
Az a légies – ahogy Orbán Balázs mondaná – kies szépsége a tájnak, s a tájba simuló személyek békessége olyan fenséges érzést sugallt, hogy én csak hosszú, kijózanító idő, teltével tudtam elhinni, hogy a szocialista-kommunista május elsejézés is majálisolás.
A munka és a munkások napján, ahogy annak idején nekünk tanították, egyenruhába öltözötten kellett skandáljuk, hogy éljen a Román Kommunista Párt, élén főtitkárával, Nicolae Ceauşescu elvtárssal. Amikor megfelelő mennyiségű éljenzést elvégeztünk, megengedtetett nekünk hogy kimenjünk a zöldbe.
Az egyetlen azonos mozzanata a két különböző század majálisolásának a zöldágtevés. A leányok kapuját, ajtaját minden május első napjára, hasadó hajnalban ellepte a zöldág. Szerelemnek, reménynek, újjászületésnek áldott jelképei ezek a zöldágak.
A rendíthetetlen reménység zöldágait látjuk ma reggel is sok erdélyi leányos háznál. A kapukat betakarják a zöldágak. Még ma is van értelme élni és majálisolni. Még ma is ki tudunk menni a teremtett világgal együtt ünnepelni a termékeny újjászületést.
Megszégyenített és megkeserített, egyenruhás, skandálós majálisok után is tudunk méltóságteljesen és nagy szenvedéllyel ünnepelni a termékeny életet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)