2011. december 30., péntek

Andorkó Attila: Új évre

2011. 12. 30. Újévre Andorkó Attila

Amikor az Óév végsőt rugaszkodik

Szegény Szilveszterbe belekapaszkodik.

És még utoljára, istenigazából,

Szilveszter éjjelén kirúg a hámfából.

Újesztendő napján, pirkadatkor reggel

Régi szokás szerint ünneplő sereggel,

Ahogy reánk hagyták törvénybe az ősök

Kapuról kapura járnak a regösök.

S ahogy reánk maradt évszázadok óta

Minden ablak alatt felcsendül a nóta:

Kíván a gazdának erőt, egészséget

Jó munkát, bőséget s főleg békességet!

Pattog a sok ostor, porka havak hullnak

Végig a faluban nagy-nagy tüzek gyúlnak.

Búcsúzik az Óév, várjuk a jövendőt.

Emberek! Megértünk még egy Újesztendőt!

Most hogy az Újévnek neki rugaszkodunk,

A 2011-esnek immár búcsút mondunk.

Erős bizalommal várjuk a jövendőt

Bort, búzát és békés, boldog Újesztendőt!

(Széllyes Sándor)



Közzétette Andorkó Attila, akinek az édesapja jegyezte le a fenti köszöntőt a ‘80-as években. Szerzője és akkori előadója Széllyes Sándor volt.

Pál János: Karácsony után

2011. 12. 29. Karácsony után Pál János

Máté evangéliumának elbeszélése szerint Jézus születése után három napkeleti bölcs látogatott Jeruzsálembe és holléte felől érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya?” – kérdezték. „Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” A bölcsek látogatása az újszülöttől hatalmát félteni kezdő Heródes fülébe is eljutott, ezért titkon magához hívatta a bölcseket és így szólt hozzájuk: „Menjetek [...], s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” A csillag által vezérelt bölcsek végül megtalálták az újszülött gyermeket, majd hazatértek otthonaikba.

Távozásuk után József álmában utasítást kapott, hogy családjával menjen Egyiptomba, mert Heródes a gyermeket meg akarja ölni.

Karácsonykor mindannyiunk lelkében meg-, illetve újjászületik az Isten képmására teremtett ember. Parányi csecsemő, de vajon megéri-e valaha a felnőttkort?

Érdemes elgondolkodni, hogy nálunk miként folytatódik a karácsonyi történet. Otthont, lehetőséget adunk-e a megszületett gyermeknek, vagy pedig Heródesként száműzzük életünkből, környezetünkből a jót, az emberit?

Az eljövendő esztendő választ fog adni erre a kérdésre és csalhatatlan tükröt tart majd előnkbe: volt-e jelentősége, értelme ünneplésünknek, vagy csupán alkalomként szolgált képmutató jótékonykodásunknak, magamutogatásunknak.

2011. december 28., szerda

Moldován-Szeredai Noémi: Ajándék

2011. 12. 28. Ajándék Moldován-Szeredai Noémi

Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.

Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.

Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.

Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.

2011. december 27., kedd

Szabó Előd: Bölcsek

2011. 12. 27. Bölcsek Szabó Előd

Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.

Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.

Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.

Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.

A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?

2011. december 26., hétfő

Szász Ferenc: történelmi lecke senkiknek

2011. 12. 26. történelmi lecke senkiknek Szász Ferenc

mindent az utcán szedtünk fel

vagy ott tört ki belőlünk

kísértet frantzúz nyavalya

előttünk és mögöttünk



kirázott mint idült betegség

kényes polgárt tömegszálláson

első szerelmünk agóniája

vétlen s véletlen találkozáson



s még csak szűzek se immár

fejünkben történelemkönyvek

időtlen idétlenségünk

szipogtuk is taknyot és könnyet



s körben keringők utcák lányok

cselédkék profi kurtizánok

le- és felszólítottak csókra utolsó vérre

barikádra ingyen tereferére



az első lövést még fel se vettük

hinni se mertük kiérdemeltük

egyre másra hulla kiderült mégis

igazán vérzel mások sebétől tésis



s mikor a tűzoltókocsi visszavonult

és tank a tankkal eltanakodott

mikor a mentők is elmenekültek

s kukások álltak be dögösöknek



akkor hasított kiégett tudatunkba

bevettük megint s megint utolsó sorba

az évezred végén a régi cselt

a forradalom velünk kitelelt





talán az évfordulók egybeesése tette

hogy karácsony a kártyát megkeverte

s olyan mindegy azóta mit csinálsz

egzitálsz disszidálsz vagy aktiválsz



(Brassó, 1989)

Tófalvi Tamás: Ajándékok

2011. 12. 25. Ajándékok Tófalvi Tamás

A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.

Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.

Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.

Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…

A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!

2011. december 25., vasárnap

Makkai-Ilkei Ildikó : Karácsony

2011. 12. 24. Karácsony Makkai-Ilkei Ildikó

Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.

„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.

Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!

És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”



Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.

Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?

Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?

Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)

2011. december 23., péntek

Nagy László: Karácsonyi kaktusz

2011. 12. 23. Karácsonyi kaktusz Nagy László

Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.

Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.

A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.

Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!

2011. december 22., csütörtök

Szász Ferenc: H A Z A F O S Z L Á S

2011. 12. 22. H A Z A F O S Z L Á S Szász Ferenc

mentőautók sivítnek a semmibe

törpepólya kedvesnővér ölibe

szerelemnél árvább csak a jó isten

ne félj többé rámruházott bilincsen

daloseszti



veress kakas háztetőnkön nem hajnal

piros csövet talált ma az arkangyal

vérirat űrlapja sárlik

fehéredve új hazákig

freskódal



éjféltájban megszólalt a telefon

ámerika tengerintúl galattyol

beleszólt a jó istenke

viaszolja bal füledbe

blablahon



ország világ vén deákja reszketve

izzad vért a kapualjba fektetve

gázol rajta téli zápor

józanodik a halálból

csibate



hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj

sose hitte hogy még egyszer talpra áll

gumibottól félig meddig kinyúlva

pulzusához a doktor úr mélt nyúlna

muszájból



isten bizony ez a műfaj ballada

mécsese pár fuvallatnyi pálinka

nótája meg közönséges sárbocskor

szentistváni békebeli lóostor

bűbájos



már se hazám se országom se gagyám

istrángom és kötőfékem szivárvány

addig élek míg a világ kínom lesz

míg az égen egy fekete csillagnesz

visszhangzik



addig már csak teng e lélek

hol elalél hol feléled

síkvidéki parnasszusra

tér a költő hol a búza

parázslik



megroppantam a kárpátok gerincén

isten tudja innen lovam merre mén

tűzbe vettem négy lábáról béklyóját

zsebemből a megidéző cédulát

örökre



(1989 karácsonyán)

2011. december 21., szerda

Orbán Erika: Mesterségem címere: papnő

2011. 12. 21. Mesterségem címere: papnő Orbán Erika

Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez

Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.

Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”

Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.

Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!

Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.

Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.

Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.

Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.

Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.

2011. december 20., kedd

Farkas Dénes: Szívküldi

2011. 12. 20. Szívküldi Farkas Dénes

Nézem a televíziót, mert hát, mit csináljak? Annak a logikának a mentén, ahogy a gyermek Kányádinak megfogalmazta, hogy mi a vers – a vers az, amit mondani kell –, ugyanígy én is azzal a megállapítással áltatom, nyugtatom, idegesítem magam, hogy a televízió az, amit nézni kell.

Megy a szívküldi kosara, s csöpög belőle a szirup... Kiábrándító, amikor mindenki a legdrágább, aki a szívküldinek az alanya. A nagymamák dalt küldenek a legdrágább unokának, aki lehet, hogy pontosan szopik. Arról nem is akarok csevegni, hogy milyen ízléstelen, amikor halotti évfordulóra szól a nóta, vagy a párok egymás melletti fotelből gargalizálják érzelmeiket a világűrbe, mely lecsapódik a szobámban, mert ugyebár nézni kell.

Ha a televízió az, amit nézni kell, hát nézem! Tamás Gábor énekel. A tegnapelőtti adásban olyan kopasz volt, hogy a legyek leszállhattak volna akadálymentesen a fejére. Ma nézem a szívkosarat, s a művész úrnak meglepő, hogy milyen ritka szép haja lett. A „beszőrösödés” a pubertásban sem megy ilyen hamar. Azt, hogy ezt miként csinálta, nem tudom, de nem is rám tartozik. A hangja olyan szép, hogy a „jónép” félig lenyűgözve a hang karizmájának hatása alatt áhítja a „szépséges Hargitát” vagy az Erdélybe hívogató szépséges „jere velem”-et. A frizura van-nincs esete enyhén szólva egy piperkőc dolog, de itthonélési kívánalmaival engem ne traktáljon senki! Meglepő az a statisztika, hogy ennek a szirupos adásnak mekkora a nézettsége!

Edgar Lee-nek van egy sírkő antológiája, melyben a sírkövek felirataiból azt a következtetést vonja le, hogy a feliratokban sokkal több az olcsó önemlékállítás, mint a halottra való utalás. A kívánságkosárba való betelefonálás igénye az önszirupozás, megspékelve nótaszóval.

Ezt a morfondírozást karácsony előtt néhány nappal jegyeztem, s szomorúan állapítom meg, hogy a külsőségek mennyire lekörözték a lényeget. Nézem a boldogságot hintő szívküldi kosarat, s azon morfondírozom, hogy ez a lekopaszodott világunk miként szőrösödik…

2011. december 19., hétfő

Lőrinczi Lajos: Isten fiai

2011. 12. 19. Isten fiai Lőrinczi Lajos

A szegénylegény szerencsét próbálni indul, tarisznyájában hamuban sült pogácsával. De csak úgy érheti el az üveghegyeket, csak akkor hozhatja fel az Óperenciás tenger mélyéből a gyöngyöt, akkor nyerheti világszép királylány kezét, és a fele királyságot, ha újrarakja az összedőlt kemencét, megmetszi a gazos szőlőt, kitakarítja a beomlott kutat, ha megeteti az egérkét, az éhező hangyát, kiszabadítja a lángokból a kígyófiút, és visszadobja a vízbe a partra került aranyhalat. Vagyis akkor lesz boldog, ha rendet rak, ha jobbá tesz, ha segít, ha cselekszi a jót.

Mert az úton, amelyen végighalad, mindenki segítségért kiált. A segítségnyújtás az ő próbája. A világ körülötte lévő kicsi részének a megjobbítása cserébe elhozza számára, és sokak számára a boldogságot.

Vak, aki nem látja maga körül a beomlott kemencéket, az elvadult szőlőket, a beomlott kutakat. Süket, aki nem hallja maga körül a hangyák, a kígyófiak, az egérkék, az emberek panaszát, jaját, sóvárgó vágyakozását. Elvakult, megsüketült testi ember.

Mert a teremtett világ ma is sóvárogva vár.

Mert a teremtett világot megrontotta a jónak teremtett ember, akire Isten rábízta a föld állatait, a vizek halait, az ég madarait, hogy uralkodjon (hordozzon felelősséget értük, vigyázzon rájuk!) rajtuk.

Ezért ezt a megrontott világot az embernek kell rendbe hoznia! Lépésről lépésre, a maga holdudvara körül, ahogy a szegénylegény a mesében.

„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19) – mondja Pál apostol. A lelki emberek megjelenését.

Valljuk, Jézus Isten legjobb gyermeke. Most, karácsony előtt, Betlehem felé fordulva, elsősorban az ő „megjelenését”, megszületését várja a keresztény világ, aki Isten által elküldött példa, aki mestere annak, miként lehetünk Istennek fiai.

A teremtett világ akkor elégíttetik ki, a karácsonynak akkor lesz értelme, ha Betlehem a mi lelkünk lesz, ha arra fordulunk, és megszületik benne az az Istengyermek, aki akar kemencét újrarakni, kutat kitisztítani, fákat megpucolni, hangyát, egeret megetetni, halat vízbe visszadobni, kígyófiút tűzből kimenteni.

Ekkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk, és miénk lesz a mennyek országa.

2011. december 16., péntek

Sándor Szilárd: karácsonyi kutak

2011. 12. 16. karácsonyi kutak Sándor Szilárd

kiöntenek a kutak az udvarra
elöntik a szobákat és az utat
s majd összefoly minden víz
kutak vize mossa le a szürke port
lemossa a sarat s majd a pálló párát
elmos minden szemetet mindenről
mikor már egészen tiszta lesz e kinti világ
lassan visszaapad a víz a kutak mélyére
mintha semmi sem lett volna előtte soha
mondjátok el a nagy titkot:az idén karácsonykor is
minden mély kút kiönt majd és lemos minden port
minden felszínes szemetet - s majd visszaapadnak ..

2011. december 15., csütörtök

Lakatos Sándor: A biztos pont

2011. 12. 15. A biztos pont Lakatos Sándor

A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.

11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.

Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.

Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.

„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)

Szász Ferenc: a névelők és kötőszavak titkaiból

2011. 12. 14. a névelők és kötőszavak titkaiból Szász Ferenc

levágattatott

a hízott bornyú

így

névelősen

a kecsgidók mekk

kegyelmet nyertek



a példázatban

amelyet annyian unnak

már ez se semmi



az atya nyilván

fiai kedvét tette

ítélt s mérlegelt

nagy szomorán



hogy boldog volt-e

maga kenyerét szegte



(2011)
2011. 12. 13. Adventi

2011. december 13., kedd

Rácz Norbert: Adventi mezőgazdálkodás

2011. 12. 13. Adventi mezőgazdálkodás Rácz Norbert

A földműves ekével mélyen belehasít a föld testébe, hogy elvesse az új kenyér reményét jelentő magot. Izzadtságával öntözi, izmaival gyúrja a gyakran kemény és gazos földet, míg a sok munka után végre kész a talaj arra, hogy befogadja a magot. Majd alkalmanként kijár, megnézi a szárba szökkenő, növekedő vetést, közben figyeli az idők jeleit, és sűrűn imádkozik Istenhez, hogy ne jöjjön semmilyen csapás, legyen elég eső, de azért ne essen mérték felett az égi áldás, süssön a Nap, de azért ne égesse ki a zsenge növényeket. Ha tehetné, leheletével simogatna meg minden egyes szálat, hogy a hőséget könnyebben átvészeljék, vagy ha lehetősége lenne, maga is esővé válna, s áztatná a barázdát. Lesi az ég és föld jeleit, kémleli a láthatárt, s közben, megállás nélkül imádkozik, hogy minden rendben legyen. Végül pedig, a megfelelő időben, amikor óarannyá érett a vetés, újra beleveti magát a táblába, hogy learassa munkája gyümölcsét, s biztosítsa magának és a hozzátartozóinak az életet egy újabb évre. Közben pedig ujjong, örvend, s ha ideje megengedi, miközben letörli homlokáról a verejtéket, feltekint az égre, s egy sóhajtással hálát mond Istennek, aki vele együtt dolgozott, aki növelte a magot, meghallgatta az imát, erőt és hitet adott az embernek.

Advent idején ugyanez a mezőgazdasági folyamat végbemehet az emberben is. Először a várakozás zsongással teli időszakában, amikor minden a felkészülésről és a tettről szól, fel kell szántanunk életünk földjét, amit sokszor benő a gaz, amely durvára és rögösre keményedik a mindennapokban, vagy amit szárazzá aszalt a sokéves terméketlenség. Először bele kell szántanunk magunkat e szellemi ugarba, fel kell hasítanunk a felszínt, hogy a lelkünk készen legyen az ünnep befogadására. Még ha fáj is, bele kell vájnunk önnön létünkbe, hogy eltűnjön a megannyi gaz, s életünk felmutassa termő oldalát. Aztán magunkba kell elvetni az igazságra való törekvés magjait, a szembenézés révén, s meg kell fogadni az őszinte jobbulás szándékát, majd sűrűn, őszintén, mint akinek az élete forog kockán, úgy kell erőt és segítséget kérni attól, aki a termést adja.

Talán így ha megérkezik az ünnep, s megszületik a Gyermek, bennünk pedig megérik a vetés, várva azt, hogy learassuk karácsony édes, jövőt hirdető, örömteli és varázslatos ünnepének termését.

2011. december 12., hétfő

Fekete Levente: A Messiás hozzád is érkezik

2011. 12. 12. A Messiás hozzád is érkezik Fekete Levente

A Messiás nem paripán érkezik

az alvó búzamezőkre.

Nyomában új életre fakad a mag,

a fagyos kenyérbölcsőben.



Megérinti a fák lombtalan ágait,

a fázó szíveket,

születni akaró új remények ígéreteit,

árván maradt, üres madárfészkeket.



A Messiás hozzád is érkezik,

csendesen ajtódon bekopog,

s mire kinyitanád csodálkozva,

a szívedben rádmosolyog.

2011. december 11., vasárnap

Szász Ferenc: torony a tóban

2011. 12. 11. torony a tóban Szász Ferenc



torony a tóban

ékezet ikrásítja

halraj ezüstje



akár a holdfény

víztükrök mélyét szántva

vérzik a jelző



markolj a porba

keresztút melegébe

izzadt tenyérrel



s megnyíló öklöd

sarában kivirágzik

nefelejts vérrög



(Bözödújfalu, 1992)

2011. december 10., szombat

Farkas Dénes: Tűnődés

2011.12.10. Tűnődés Farkas Dénes

A '89-es rendszerváltás után sok helyen nagy takarítást végzett az új, de még nagyon képlékeny hatalom. A jelenlegi állaga is nagyon képlékeny, de merném hasonlítani a „kiköpésre” váró rágógumira. A román demokrácia átment világi várakozásba.

Adventben van a keresztény világ. Vajon demokráciánk a világi koordináta-rendszerben, az „ad veniro” (jönni fog) meddig késik és hol vesztegel? A nagytakarítás látszata után beállt a boomerang-szindróma, s ma sem tiszta, hogy mi maradt meg az átkosból, sőt, úgy látom, hogy hordalékaival ma is állandóan gyülemlik a hitványság.

A rendszerváltás a hajdani Vallásügyi Államtitkárságot is elérte. Megkezdődött a „purifikálás” és az elnyomó hivatal egy pillanat alatt felére zsugorodott, s munkatársi, segítségnyújtási intézménnyé vedlett át. A segítségnyújtás milyensége mára letisztult, s annak anyagi vetületei ott vannak a kupolák alatt, melyeknek se szeri se száma, csak még várják az antikolást.

A hajdani „departament” emberei között néhányan megmaradtak, köztük egy számomra igen-igen barátságos régi úr is, akinek a kezébe helyezték – rövid időre – a kenyeret és a kést is. Akkoriban az Unitárius Egyház gazdasági ügyosztályán dolgoztam, és barátommal, munkatársammal gyakran „hazulról” mentünk ügyeket intézni, ami legfőként pénz-kunyizásból állt. Gyakran sikerült jónak minősíteni a kiszállásunk hozamát, mert olyan is volt, hogy kicsi egyházunknak sikerült öt tanácsosi kongruát kieszközölni, ami abban az időben nagyon nagy dolog volt!

Szép lassan – gondolom, hogy a „doxák” nyomására – kezdett burjánzani a lehetőség, melyből mi is, mint magyar unitárius egyház morzsázgattunk, s vallásoktató, kórházlelkész s még valami – ami addig nem volt – létesülhetett a mi berkeinkben is.

Amiért a fenti unalmas szövegemet leírtam, az azért történt, mert az a finom úriember egyszer tőlem azt kérdezte, hogy: nektek börtönlelkész állás nem kell? Andrási Gyurkával úgy meglepődtünk, hogy sokáig csend és válasznélküliség követte a felvetést. Ha nem tévedek, én szólaltam meg, és megkérdeztem, hogy annak mit kell csinálni?

Később tudtam meg, hogy a „doxáknak” több tucatra való efféléjük is van. Nem zárom ki azt sem, hogy csinálnak majd olyan lelkészi állást is, aki az űrhajósok lelkigondozója lesz. Isten segítse! Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy az a sok tucat ortodox „börtönpópa” hogyan örvend annak, hogy a hívei gyarapodnak, és ezt az „előmenetelt” miként foglalják imába? Ámen!

2011. december 9., péntek

Sándor Szilárd: A harmadik adventi gyertyafényre várva

2011. 12. 09. A harmadik adventi gyertyafényre várva Sándor Szilárd

Homokszemű hold hajnala virrad ma.

Sivatagban a sár a legnagyobb öröm.

Lelkem mélyén a jó remény pirkadna,

Ha szempillám alatt össze nem töröm.



Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad,

Itt simul érdes tenyeremben és itt marad.

Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén,

Zöld koszorú világít gyetyafények éjén.



Homokszemű advent, sáros gyertyaláng!

Bár összeomolhatott benned egy világ ,

– Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal –



Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod.

Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod,

Adventi fohászt felszívó sóhajjal.

2011. december 8., csütörtök

Sipos Mónika Rebeka: Meddig örülhetünk?

2011. 12. 08. Meddig örülhetünk? Sipos Mónika Rebeka

Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!

Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.

Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.

Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.

Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.

Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!

ÖRVENDEZZETEK!!!

2011. december 7., szerda

Dimény József: Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés

2011. 12. 07. Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés Dimény József

Ez a törvény kimondja, hogy olyan mértékben érezzük jól magunkat, amennyire mi irányítjuk a dolgokat életünkben. Önmagunkat úgy tudjuk irányítani, ha van bennünk önkontroll, vagyis gondolataink által irányítunk. Gondolkodásunk vezérli érzéseinket, érzelmeinket és cselekedeteinket.

„Mindaz, amit elértünk, vagy a jövőben elérünk, az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye.” (Brian Tracy) Ez azt jelenti, hogy a világot olyannak látjuk, amilyennek mi akarjuk. A világ olyan amilyen. A bennünk levő hangulat, érzelem határozza meg, hogy milyennek látjuk. Ha megvan a belső békém és nyugalmam, a világot jónak, kiegyensúlyozottnak, boldognak látom. Ha feszült, nyugtalan és ideges vagyok, a világot is ilyennek látom. Ha ezen változtatni akarok, először a lelkiállapotomat kell rendbe hoznom.

Lelki életünk állandóan fejlődik, változik. Az önmagunkról alkotott képünk – énképünk és a világról alkotott képünk –, világképünk változik, amint új információk érnek bennünket. A gyermeknek, a kamasznak, a 20 évesnek, a felnőttnek, az idősnek más az énképe és világképe. Ez a „valamivé válás pszichológiája” Ezt a folyamatot akkor tudjuk irányítani és ellenőrizni, ha vannak céljaink és a változás ezekhez visz közelebb.

A valamivé válásnak két akadálya van:

1. Az állandóság utáni vágy. Ösztönösen ott van bennünk: azt szeretnénk, hogy semmi ne változzon. Eddig is így csináltuk, ezután is így csináljuk! A gond az vele, hogy rugalmatlanná teszi a gondolkodást.

2. A magatartás merevsége. Megrekedünk a kényelmi zónában, minden rutinná válik és ez megöli a fejlődést.

Mindezek elvezetnek ahhoz az erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Ez nem más, mint a szeretet hatalma. Ez formálja, alakítja a személyiségünket és sorsunkat. Mindent azért csinálunk, hogy szeretetet kapjuk, vagy pótoljuk a szeretetet hiányát. A konfliktusok a szeretet hiányából erednek.

A hét lelki törvényt azért kezdtem el tanulmányozni, és azért osztottam meg veletek, mert tudom, hogy mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Mégis egyesek jobban eligazodnak az életben – és ez nem iskolai végzettség függvénye –, mások kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy életünk jól alakuljon? Felismerni és használni a lelki törvényeket. Érteni, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon hat ránk és befolyásolja egész életünket. Minden számít! Legyen bátorságunk, megtenni a szükséges lépéseket. A fejlődés mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is és száraznak maradni is, egyszerre!

Farkas Dénes: Nagy vagy kicsi?

2011. 12. 06. Nagy vagy kicsi? Farkas Dénes

Egy kedves öregfiú barátom nyugdíjba menetelét ünnepelte a falu népe Kövenden, jó sok évvel ezelőtt. Kiss Zoltánról van szó, aki egy életen át e falunak papja volt. Fiatalon egy kevés ideig Abásfalván kezdte a pályát, ahol a fiatal jóképű szőke pap láttán nagyot dobbantak a lányszívek, annál is inkább mert kellemes hangjával és modorával érdeklődést felkeltő ember volt. Az hogy keze, esze nyomán épült fel az impozáns kultúrház, az csak hab volt a tortán.

Az említett ünnepségnek én is részvevője voltam, s a kövendi kultúrház nagytermében sok kedves ember jelenlétében méltatták Kiss Zoltán érdemeit. Röpködtek a pohárköszöntők, egyik a másik után, hiszen „Zolti bácsinak” vitathatatlan érdemei voltak a pályán. Szeme és keze előtt-alatt nőtt fel a falu, melynek minden rezzenését tudta. Nagyon szívélyes és jól társalgó házigazda volt. Az egyik pohárköszöntős – sorolván az ünnepelt érdemeit – a nevére való utalással állapította meg, hogy: „Te nem kis Zolti voltál, hanem nagy!” Ahogy hallgattuk a „papi szájmuzsikát” Nagy Ferenc, a segesvári paptestvér halkan megjegyezte: „ennek a logikának a mentén, amikor én megyek nyugdíjba, akkor a nagy Ferencből ejsze kicsi Ferikét csináltok”.

Szombaton 16 ifjú lelkész életére és munkájára kértük Isten áldását. Az ünnep másnapján jutott eszembe a fenti, kis adomának vehető történet.

Az ünnep kedves pikantériája az volt számomra, hogy ott láttam Nagy Ferencet, aki még mindig gyülekezeti lelkész! Az Isten is segítette, mert Ő sem lesz „kicsi”. Az ifjaknak adja Isten, hogy legyenek nagyok, nagyok... s még nagyobbak!

2011. december 5., hétfő

Rácz Mária: Születésnap

2011. 12. 05. Születésnap Rácz Mária

Egyik ismerősömtől hallottam, hogy amióta ő maga is gyermeket hozott a világra, átélte a vajúdás és a szülés fájdalmait és szépségét, sok minden átértékelődött benne. Azóta minden születésnapján felhívja telefonon a távolban élő édesanyját, felköszönti, és megköszöni, hogy megálmodta, megszülte, gondoskodott róla, felnevelte, és máig szeretetében őrzi. Nagyon szép és követendő szokásnak tartom, hiszen a születés – mint életünk legtöbb történése – nem magánügy és nem egyszemélyes esemény: részt vesz benne a megszülető gyermek, az édesanya, az édesapa, az egész család és az újonnan érkezőt befogadó tágabb közösség.

Tegnapelőtt legkisebb fiunk első születésnapját ünnepeltük. Csak mi, mert ő még nem érti, miért villog egész nap a vaku, miért teheti bele a kezét a tortába, miért érkeznek a látogatók, akik széles mosollyal fordulnak felé. Belőlem feltódultak a szülés emlékei. Izgatottan lestem, mikor ér az óra kis- és nagymutatója olyan helyzetbe, mint azon a decemberi éjszakán. Úgy éreztem, mintha ott és akkor egy kicsit én is megszülettem volna: újra anyává váltam, Isten végtelen szeretete által felfoghatatlanul nagy ajándékban és áldásban részesültem.

Érdekes módom ez a számomra ilyen önértékelősre sikerült nap egybeesett egy másik jelentős eseménnyel: az Erdélyi Unitárius Egyház Zsinatával, ahol (velem együtt) 16 fiatal lelkészt szenteltek fel. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nagyon erős párhuzamot érzek a születés és a felszentelés között. Mindkettőben az isteni megjelenítődését látom, hiszen a Teremtő nyilvánul meg az újszülött érkezésében és a lelkészi életre és munkára történő áldáskérésben egyaránt.

Boldog születésnapot hát, kedves frissen felszentelt barátaim, társaim a lelkészi hivatásban! Adjon a Jóisten erőt a régen felvállalt, de most már hivatalosan is megpecsételt új élethez!

Máthé Sándor: A várakozás ideje

2011. 12. 04. A várakozás ideje Máthé Sándor

Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.

Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.

Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.

Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.

Egy kis humoros történet jut eszembe:

János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.

– Mi történt. János? Mit keresel?

– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.

– Hát hol veszítetted el?

– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.

– De hát akkor miért itt keresed?

– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.

Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.

2011. december 3., szombat

Bíró Attila: Téli falevél

2011.12.03. Téli falevél Bíró Attila

(az itthon maradt otthontalanoknak)

fehér bársonyba öltözött a reggel

didereg árván a konok falevél

el kell engednem – rezzenő nesszel

ősanyám karját, törzsét, gyökerét.



maradtunk páran a zúzmarás ködben

időket kiálló hősies balgák

el kell felednem – rozsdázó bőrben

otthonom ízét, zamatát, illatát.



lakatlan korona korhadt ágainak

nem érzem többé bizsergő nedvét

el kell fogadnom – bár szemeim áznak

napjaim végét, múlásnak idejét.



(az eltávozott otthonélők válasza)

Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,

Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe

Föltámadt koroknak huzatos határit

Lépd át, szakadj le végre!

Van itt lent bőven gyönyör és rothadás

Taposott őseid hátán a sár.

Megfagyott gerincek márványtiszta fénye

Ragyogja vissza a tiszta kék eget.

Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,

Nincs itt már kín, teher és fájdalom.

S ha mégis ott maradnál, a rügyező ágon,

Röhögne rajtad millió zöld levél…

2011. december 2., péntek

Makkai-Ilkei Ildikó: Névtelenek

2011. 12. 02. Névtelenek Makkai-Ilkei Ildikó

December 1-e árnyékában nagyapám legidősebb testvére jut eszembe, akinek élete az I. világháborúba torkollt. Alig 19 éves volt, amikor kitört az első világháború. Valami arra buzdította, hogy a nagy eseményt biztos helyre jegyezze fel, így lett a családi Biblia egyik lapjából történelem. Idézem őt: „A nagy világ háború 1914. augusztus 1-én kezdődött, és minden negyven két évig való embert el vittek a ki egyszer volt katona. És akkor kezdették a sorozást a 19 évesektől fel negyven két évig azokat is a kik nem voltak katonák. Én sorozatra voltam 1915. márczius 5-én, és akkor be is soroztak homorod oklándon a honvédekhez és jelentkezni kellett Csík szeredába 1915. július 15-én.”

Ekkor kezdődött az az életút, melyet a viszontagságos történelmi idők ellenére fennmaradt levelek százából ismerhetünk meg. Besorozása után majdnem naponta küldött haza levelet, és hazakerültek azok is, amelyeket édesanyja, édesapja vagy testvérei írtak neki. Időrendi sorrendbe rakva a leveleket sok nehézséggel, keserűséggel megélt élet bontakozik ki előttünk, de ilyen körülmények között is a székely humor és jókedv gyakran tör utat magának a háborús reménytelenségben.

Néhány gondolat tőle:

„Kedves szüleim és testvéreim! Mily nagy öröm lepné meg az én szívem, ha ezen soraim a legjobb egészségbe találná szüleimet, mert nekem is most jó egészségem van, melynek párját kívánom a jó Istentől a maguk számára is.”

„küldjenek egy kevés hazait. Gyenge nagyon az étkezés, itt nem adnak húst, két nap hal, két nap nincs hús, tudják mennyire szeretem a halat, hogyha ők meg nem esznek engem, én meg nem őket.”

„nagy harcba voltunk egészen november 5-ig, már azt hittem, hogy most már nekem is végem van, de a jó isten megmentett. Hát mi voltunk a győztesek a muszkákon, mert mind megadták magukat, pedig ők sokkal többen voltak.

„anyám, álmomban nagyon sokat látom magukat, az úgy jólesik, mintha legalábbis igazán úgy lenne, hej pedig mily messzire vagyunk egymástól.”

1918 júniusában, az utolsó rohamokban életét vesztette.

Csak a levelei maradtak, s azok címzése: Magyarország, Erdély, Erdővidék, Vargyas.

2011. december 1., csütörtök

Pál János: Siránkozás helyett

2011. 12. 01. Siránkozás helyett Pál János

A múlt tapasztalatai, tanulságai nélkül építkezni ostobaság.

Népünk útját mégis így kövezik, „építik”. Még a süket is hallja, a vak is látja: a sok szitkozódást, a sok köpködést!

Nemzeti kisebbségi életünk a túlélés, megmaradás küzdelme is. Az elmúlt évtizedek számunkra a lét és nemlét kötéltáncát, a szakadék szélén való menetelést jelentették.

Jelenünk igen súlyos. Vajon tudunk-e eltávolodni a szakadéktól? Vajon tud-e a kötélnyi ingatag ösvény biztonságos úttá terebélyesedni? Hiszem, hogy igen! Ha a múlt tanulságaiból a megfelelő következtetéseket levonjuk, ha meghallgatjuk a „régiek” tapasztalatainak bölcsességét.

A török hódoltság, az osztrák uralom történelmünkbe rengeteg megpróbáltatást és pusztulást hozott. Tinódi Lantos Sebestyén a romlás okait imígyen ecseteli: „Aszt tudgyátok régtól fogva, magyarok/ Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,/ Egymásra kegyötlön agyarkodátok,/ Ki miá vesztétök nagyob részre országtok.” Több, mint két évszázaddal később Pálóczi Horváth Ádám Magyar felelet című költeményében pedig az osztrák „kakas” uralmának hátteréről rántja le a leplet, de egyben irányt is mutat: „Légy te, nem bánom, anyjok azoknak/ A minden szóra meghódolóknak,/ S mint amely lyánynak nincsen orcája,/ Minden új úrnak fekügy alája. Nem olyan vándor az én hűségem,/ Nem kapja tőlem azt ellenségem;/ Száz szabadsággal kenje bár számat,/ Fogytomig őrzöm aranybullámat.”

A megmaradás záloga a kezünkben. „Csupán” bírni és gyakorolni kellene az önvizsgálat, szeretet, bátorság és hűség erkölcsét – erre tanít a múlt Tinódin és Pálóczin keresztül!

2011. november 30., szerda

Moldován-Szeredai Noémi: Gyermekek és szüleik

2011. 11. 30. Gyermekek és szüleik Moldován-Szeredai Noémi

Időnk nagy részét töltjük el azzal, hogy szüleinkkel perelünk, gondolatban vagy kimondva. S most nem a serdülőkorú vagy a fiatal lázongására gondolok, hanem a felnőtt, családos nőkre és férfiakra. Mielőtt az olvasó felfortyanna, hogy „én már bizony nem, én tisztelem és szeretem szüleimet, soha nem szólnék ellenük semmit!” – hozzáteszem: akinek nem inge, az ne vegye magára.

Tehát, tiszteljük és szeretjük szüleinket, de: felnőtt emberekként sok mindent felróvunk nekik: hogy túl szigorúan neveltek, nem voltak mellettünk, mikor szükségünk lett volna rájuk, csak saját életükkel, betegségükkel törődtek, nem úgy szerettek, ahogyan kellett volna, nem álltak ki mellettünk, nem védtek meg, alkoholisták voltak, állandóan veszekedtek, megvertek, nem értettek meg, nem segítettek eleget, megkeserítették életünket, elhagytak, meghaltak… S a sort a végtelenségig lehet folytatni.

Sokszor folytatjuk és panaszkodunk rájuk. Felrójuk nekik gondolatban, ha már meghaltak, vagy nem merjük a szemükbe mondani, esetleg többé-kevésbé nyíltan a tudtukra is adjuk érzéseinket vagy csak frusztrációinkat. S mi haszna? Azt hiszük, hogy megváltoztatjuk őket? Azt gondoljuk, könnyebb lesz a lelkünk, ha kipanaszkodtuk magunkat? Másabb lesz, ha kiabálunk velük? Vagy eltűrjük, hogy ők kiabáljanak velünk?

Megfogadjuk, mi majd másként csináljuk! Ha ezen az úton járunk – a felrovás, panaszkodás, lázongás útján –, biztos, hogy ugyanúgy fogunk tenni, mint szüleink, mert ez az a viselkedési minta, melyet akaratlanul is megtanultunk. Megkérdezted édesanyádat és édesapádat, hogy miért így nevelt téged? Ha választ kaptál, szinte biztos, hogy a következő volt: Azért fiam, mert A LEGJOBBAT AKARTAM NEKED.

Elérkezett az ideje, hogy letegyük szüleink miatti frusztrációinkat, gyötrődéseinket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt, és egyszerűen szeressük őket.

Ürítsd ki lelkedet, édesapád és édesanyád iránt csak a szeretet és hála érzése legyen benned. Legyen ez a karácsonyi ajándékod számukra! Ha ez megtörtént, hirtelen megváltoznak, lelki szemeiddel másnak fogod látni őket, felfedezed a sok áldást és ajándékot, melyet általuk Istentől kaptál! Megváltozol te magad is! Igazán felnősz, s egyre több szeretetet tudsz szétosztani, esélyed lesz, hogy gyermekeid számára olyan legyél, amilyennek Isten lát téged.

2011. november 29., kedd

Szabó Előd: Adventi fényforrás

2011. 11. 29. Adventi fényforrás Szabó Előd

Az amerikai unitárius gondolkodó, Channing a vallásnak három fő oszlopát nevezte meg: ismeret, szeretet, cselekedet.

Az ismeretet a Biblia bölcsességként említi. Élettapasztalatot jelent, nyitott szemeket és nyitott lelket feltételez. Mindennek alapja az ismeret, a tudás, a bölcsesség léte vagy hiánya. Minden cselekedetünk vagy tétlenségünk, minden szavunk vagy hallgatásunk, magatartásunk, viselkedésünk erre alapszik. A bölcs ember az, aki nemcsak megtapasztalt sok mindent életében, hanem levonta a helyes következtetést: az Úr csodálatos, szent hegyén élünk, életünk az Ő ajándéka, s mindaz, ami fontos és értékes Tőle ered.

A szeretet az ismeretből fakad. Ha tudom, hogy az Úr teremtett, életem az Ő ajándéka, lábam alatt az Ő szent földje, fejem fölött szent ege, bennem szent lelke, akkor természetes, hogy szeretettel élek. Természetes, hogy meglátom és értékelem a természet csodáit és tápláló erejét; természetes, hogy megbecsülöm magam és tehetségeimet, mert isteni származásúak; természetes, hogy az isteni származást másokban, mindenkiben meglátom, s mindenkiben értékelem.

Az ismeret és szeretet következménye és külső megnyilvánulása a cselekedet. Az ismeret és a szeretet lelkünk vezetékében folyó láthatatlan áram, erő, a cselekedet pedig olyan, mint a világítótest által az áramból nyert és a világba szórt fényesség.

Advent a világítótesteket igyekszik mozgósítani. A tiéd nem fénylik? Valahol zárlat van a rendszerben? Járjunk adventi utunkon nyitott lélekkel, hogy bölcsességet nyerjünk, szeressük Istent minden teremtményben, s akkor kigyúl a mi életünknek fénye is, s része lesz a betlehemi csillag mellett a nagy karácsonyi világosságnak.

Andorkó Attila: Töprengő

2011. 11. 28. Töprengő Andorkó Attila

Néha meg-megállok, lehet, hogy lehajtott fejjel, és a megtett utam végiggondolom. Néha el-eltöprengek azon, hogy vajon mit csináltam rosszul, hol rontottam el… S van úgy, hogy ilyenkor „szomorú, lehangoló gondolataim vannak”, és úgy érzem, hogy „egyszer neki kéne menni igazán a falnak.” (Beatrice) Van úgy, hogy azért érzem így, mert a környezet, az emberek által viselt „őszinte” álarcok hatása alá kerülök. Amikor rádöbbenek arra, hogy „körülvesz a Képmutatás,/ Hajlongó szolgalelkek,/ Hízeleg a megalkuvás.” (Wellington)

Tudom, „néha megállsz te is,/ Hogyha nem lát senki./ És a megtett utat/ Végiggondolod./ Néha önmagad sem tudod/ Már szeretni. Mit csináltál,/ Hol rontottad el./ Nem tudod.” (Dinamit)

Advent lehetőséget ad ezeknek az érzéseknek a megváltoztatására. Lehetőséget teremt ebből a sokszor gépies világból való kitörésre. Advent lehetőséget kínál, hogy az összes álarcot összetörd, csak ismerd fel a lehetőséget, és élj vele!

Amikor sorra meggyúlnak az adventi koszorún a gyertyák, akkor gondolj arra a tiszta, őszinte gyermeki hitre, amelyet éreztünk, s lehet, hogy újból megérezhetünk. Gondolj a szeretetre, amelyet bár megfogalmazni sem tudsz olykor, de lelki képességeink koronája, s karácsony felé talán egyre fontosabb, és érezhetőbbé válik szerte a világon.

Csak engedni kell, s az adventi gyertyák lángja jéghegyeket tud olvasztani. Szánj időt a szeretteidre, szánj időt magadra, szánj időt Istenre, és szánj időt az ünnepre!

2011. november 27., vasárnap

Tófalvi Tamás: Az érintés csodája

2011. 11. 27. Az érintés csodája Tófalvi Tamás

Mióta felegyenesedtünk és két karunkat a járás helyett magasztosabb célok szolgálatába helyeztük, azóta tudja minden halandó, mekkora értéke van egy-egy szerető ölelésnek, egy baráti kézfogásnak.

Mélyen belénk ivódott születésünk pillanatától az édesanya simogató gondoskodásának mézédes érintése s az atyai pofon néhai szigora. Bár lázadtunk, tudatta velünk: neki van igaza!

Kezeimet nézem: már nem borítja gyermeki puhaság, de a kenyér küzdelme sem törte még kérgesre… Kezeimet, melyekkel oly sokszor szerettem, s tettem ezt érintéssel láthatóvá; kezeimet, melyekkel legalább annyiszor gyűlölködtem is…

E kezek építették múltamat megannyi színes téglából, s romboltak le szerelmet, örömöt, bánatot, fájdalmat. Elrejtették könnyeim, amikor hangtalanul sírtam, és léha táncot jártak a remegő nevetésben.

E két kéz a mindenem, s nyitott könyv, mely neked is mesél. Nem jóslatokról, babonákról, megannyi „tudós” tenyérolvasóról – csak az életről. Az életemről. A tiédről. Azokról az emlékekről, melyek mai napig is közösek veled.

Mesél, és elárul engem, elárulja ki voltam, s tán ki lehetek most. Titkokat fed fel, régmúlt, pókhálós pillanatait a nagy örökkévalóságnak.

Csak el ne feledj találkozásunkkor a szemembe nézni… A többi titkot a szemem rejti el…

Fekete Levente: Hiszem, hogy van értelme szólni

2011. 11. 26. Hiszem, hogy van értelme szólni Fekete Levente

Hiába veszekedik bárki,

a szavak csak kopognak, csapódnak a Lét testén,

szétgurulnak és lehullnak a porba,

mint élettelen, durva kavicsok.



Hiszem, hogy van értelme szólni

szépet, tisztát és igazat,

nincs értelme az erőszaknak,

egyszer úgyis meghalok.



S ami belőlem megmarad,

csak egy kép, mosoly és emlék,

megfoghatatlan,

mégis kerek, egész és szép.



Úgyis mindannyian ott vagyunk,

ahol közel a föld és távol az ég.

2011. november 25., péntek

Lőrinczi Lajos: Kapcsolat

2011. 11. 25. Kapcsolat Lőrinczi Lajos

Amikor 1992-ben Kolozsvárra kerültem, még a postára jártam telefonálni. Megrendeltem a keresztúri számot, majd vártam egy negyedórát, amíg sorra kerültem, és a hangosbemondó kijelölte számomra a fülkét. Ha szerencsém volt, beszélhettünk. Ha nem, a kapcsolat megszakadt és – ha volt türelmem –, minden kezdődött elölről. Érmés köztelefon is volt, de ekkor már olyan rossz állapotban, hogy tizenöt hívásból egy sikerült. Valamikor, pár év múlva terjedtek el a kártyás telefonok.

Öt év múlva, Kolozson még mindig hasonló volt a módszer. Megrendelve beszéltem az otthoniakkal a postáról, csak hamarabb ment, mert ismertek. Esetleg megkértem valamelyik családot, hogy használhassam a telefonját. A papi lakon nem volt ilyen. Igaz, hét éve már üresen állt akkoe az is.

Csehétfalván egy öreg kurblis kollektív-telefon volt az egyik családnál. Oda járt az egész falu telefonálni. Róza néni volt a „szócső”, ő hordta az üzeneteket szerte (csehétfalvi szóhasználat) a faluba. Mentőt, doktort is innen kellett hívni. Persze, ha működött a telefon, mert csóré vasdróton volt vezetve, amely esőben letestelt. Sokszor úgy működött, hogy a két vége egy tócsába esett.

2000 elején elmentem Csíkszeredába, a megyei igazgatóságra, és kértem, tegyenek valamit, ez így tarthatatlan. Az igazgatónak én kellett befessem a megye térképére Csehétfalvát, mert rajta sem volt. Mivel az ígéretek ellenére sem történt semmi, a kanadai testvérgyülekezet által küldött (jó sok!) pénzen vettünk egy maroktelefont. Ekkor kezdtek elterjedni. Ezt a falu rendelkezésére bocsátottuk, ezután hozzánk jártak telefonálni az emberek, és én lettem Róza néni, éjjel-nappal hordozva szerte az üzeneteket. Hamarosan világhálónk (internetünk) is lett, és azóta is, kisebb-nagyobb döccenésekkel, tartjuk a kapcsolatot a világgal, amely ma már házhoz jön, a csehétfalvi dombok közé is.

Éppen a minap mentem be egy telefonos boltba, és leesett az állam, hogy mennyi okosabbnál okosabb szerkentyű van, egész könyvtár, könyvtár-sorozat. Egy zsebben az egész világ! Robbanás a kapcsolattartásban, információhoz jutásban.

Már nem kell a postára menni, nem kell kurblizni, nem kell a faluban szaladgálni, a 90 esztendős bácsinak is zsebében a világ. De vajon közelebb került-e ezzel a fiú az apjához, anyjához, a férj a feleséghez, az ember az emberhez, az ember az Istenhez? Gyorsabbak vagyunk, de boldogabbak-e?

2011. november 24., csütörtök

Nagy Adél: Add tovább!

2011. 11. 24. Add tovább! Nagy Adél

A napokban egy ismerős egy érdekes kisfilm linkjét küldte körlevélben. Nyissam, ne nyissam, kattintsak, ne kattintsak – morfondíroztam. Legtöbbször nem kattintok, olvasatlanul maradnak ezek a körlevelek, sőt, mi több, ki is törlöm őket. Ritkán küldöm tovább, egyrészt azért, mert nem is értek ahhoz, hogyan kell ezeket a körüzeneteket „szórni”, másrészt mert egyszer biztosan, de talán többször is előfordult, hogy nem létező személynek, nem létező betegségre pénzbeli segítséget kértek.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban – s talán sokunknak van ilyen élménye –, én is bekapcsolódtam egy-egy levélláncba, szorgalmasan másoltam és küldtem tovább a kapott levelet, mert az volt a kérés, hogy a lánc lehetőleg ne szakadjon meg. Kíváncsi várakozás, aztán nem történt semmi. Néha egy-egy eltévedt levél, amelyek feladójában sosem leltem barátra.

Most mégis kattintottam. A kisfilm arról szól, hogy egy koldus ül az utcán. Egyik kezében egy pléhdoboz, másikban egy kartonpapír a következő felirattal: aprópénz? Természetesen gyűl, ha lassan is, az apró, és azt látjuk, hogy a koldus bemegy az üzletbe, ahol kávét, gyufát vásárol. A kávét „elajándékozza” egy sorstársnak, néhány aprót betesz egy kosárba, amelyben beteg gyerek számára gyűjtenek, a gyufát továbbadja néhány hajléktalannak, utolsó apróját egy „csellengő” lánynak, aki arra használja, hogy felhívja édesanyját, és elmondja, szeretne hazatérni. És másnap kezdődik minden elölről: a pléhdoboz, a felirat, az aprók. És az add tovább!

Van egy játékfilm, amelynek éppen ez a címe: Add tovább! Egy kisfiúról szól, aki osztálytársaival együtt azt a feladatot kapja társadalomtudomány órán, hogy próbáljon meg valami olyasmit tenni, amivel szebbé, jobbá varázsolhatja a körülötte levő világot. A kisfiú kitalálja az Add tovább! játékot, amelynek az a lényege, hogy három emberrel kell jót cselekedni, és megígértetni, hogy ők is ugyanezt teszik további három emberrel. Lehet bármi ez a segítség: aprót ejthet egy pléhdobozba, hogy meglegyen valakinek a mindennapi kenyere. Három, kilenc, huszonhét, nyolcvanegy, kétszáznegyvenhárom… és sok kicsi sokra megy.

Add tovább! Csupán egy játék, egy elv, ami szerint működnünk kellene, lehetne. Akarsz-e játszani? Meg tudod-e tenni? Csak add tovább!

2011. november 23., szerda

Orbán Erika: Két haiku

2011. 11. 23. Két haiku Orbán Erika

ködös kakasszó

kínja kufár kelése

koldus kiáltás



kenyeret kérek

kalapommal keresem

s köszönöm meg

Csécs Márton Lőrinc: Őszintén

2011. 11. 22. Őszintén Csécs Márton Lőrinc

Senki idézete nem jut eszembe. Őszintén megmondom: nagyszerű gondolatoknak, ötleteknek ma sem szülője az agyvelőm.

Egy gondolat bizsereg a fejemben: megtalálni, megőrizni az egyensúlyt. Nem kell nekem a fele-fele arány a jó és rossz viszonyfogalmából.

Nem kell csak a pozitív élmény, a kritikátlan elfogadás.

Értéktelen nekem a szegénység nélküli gazdagság, a hideg nélküli nagy meleg, a könny nélküli boldogság, a távolság nélküli közelség.

Nem várom el, hogy mindenki szeressen. Nem akarok mindenről értesülni. Nem vágyam, hogy mindenkivel békében legyek. Nem akarok folyton mosolyogni. Szomorú is kívánok lenni. Csalódni is akarok. A völgy talajára is akarok lépni.

Meg akarom élni emberségemet. Ha már van ízlelőbimbóm a keserűre és a savanyúra: azokat is érezni akarom az édes mellett.

Esni akarok, de nem önsanyargatásból, hanem mert tudom, hogy emberként csak így lehetek teljes.

Nem kell túl sok a nap sugaraiból, mert rázni fog a hideg. Nem kell a túl sok hideg sem, mert égetni fog a láz. Nekem az egyensúly a vágyam, mert akkor szembe tudok nézni önmagammal.

Az egyensúlyom maradjon meg, mert akkor megmarad a békém. S akkor tudni fogom ki vagyok.

2011. november 21., hétfő

Farkas Dénes: „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”

2011. 11. 21. „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.” Farkas Dénes

„Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”

(Régi korál, 74 sz. unitárius ének)



Egy idős asszonynak eltört a karja. Azonnal vinni kellett az ortopédiára. Olyan jeges volt az út, hogy a kolozsi úton a mentő s más autó is képtelen volt megbirkózni a hegyekkel.

Megláncozott Trabantom sokak csodálatára „kikerregte” magát a jeges tetőn. Bevittem Erzsi nénit a kórházba, ahol sorban állt a sok tört kezű, lábú ember. Ameddig röntgenezték, gipszelték a pácienseket, mi, kísérők a kórház kapuja mögött az udvaron cigarettáztunk. Lehettünk vagy tízen, férfiak, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy nő egy kerekes székkel kínlódik, hogy besegítse tört lábú édesanyját egy taxiba. A taxis nem szállt ki, hogy segítsen. Mi, férfiak közömbösen néztük a kínlódásukat, mire felébredtem, hogy segíteni kellene – hiszen emberek vagyunk!?

Odamentem és elég nehézkesen valahogy „beszuszukáltuk” a nénit a a taxi hátsó ülésére. Amikor elvégeztük a beültetést, a nő zsebembe dugott tíz lejt. Összerezzentem és azonnal visszaadtam, de az eset annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta sem feledtem.

Kérdések tömkelege gyötört napokon át, és elemzés tárgyává tettem a taxisofőrt, akinek semmi nem számított csak a fuvar és az azt követő pénz. Emberségből nulla.

Nem volt a tucatnyi cigarettázó férfi között egy sem, akinek eszébe jutott volna a segítés, még azután sem, hogy erre próbáltam példát adni. Emberségből nulla.

A lerokkant édesanyját cipelő nő el sem tudta képzelni, hogy valaki emberségből is segíthet. Ezért jött a tíz lej. Annak a társadalomnak, melyben rohad az erkölcs és sok ősi érték veszik el. Emberségből nulla.

Kötelező lett a téli gumiabroncs. Lehet, hogy a kolozsi hegyet is sózzák majd, így talán kevesebb lesz a kéz- és láb-, illetve nyaktörés. Azt azonban jobban szeretném, ha feléledne „a szeretet az emberek fiai közt”! Történetem kb. tíz évvel ezelőtti, de jegyzetem címének a mondanivalója azóta sem változott!

2011. november 20., vasárnap

Gál Zoltán: Megváltozott...

2011. 11. 20. Megváltozott... Gál Zoltán

Azt tartották eleink, hogy az adott szó kötelez. Elég volt valamit kimondani, megígérni, és az szent volt. Nem kellett írásos papír, kisbetűs rész vagy éppen hátsó kiskapu. Mert aki a szavának nem tett eleget, hitvány embernek tekintették, és a becsülete semmit nem ért azután. A szónak súlya volt.

Igaz azonban az is, hogy a világ napról napra változik, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi minden megvalósul, létrejön, felépül körülötte. Rácsodálkozik a valóságra, és megdöbbenve tapasztalja, hogy lemarad, ha nem képes lépést tartani a technika fejlődésével, ha nem tudja kezelni a legfrissebb programokat, vagy éppen nem a legújabb típusú mobiltelefont húzza elő a zsebéből. Mert ez a világ már teljesen másról szól. A régi eltűnt, megváltozott, nincs többé. A szó helyett az írás a hiteles, az ígéret a kampányok világába szorult, és a becsület pedig magára maradt ismeretlenként egy idegen világban.

Akárcsak a székely bácsi, aki a háború után ment fel Budapestre. Mivel utoljára a háború előtt járt ott, nehezen tudott eligazodni. Gondolt egyet, és megszólított egy járókelőt:

– Tessék mondani, merre van a Horthy Miklós utca?

– Jaj, bácsika, ne mondjon ilyet, mert rögtön elviszik! – válaszolta a járókelő. – Horthy Miklós utca már nincsen! Helyette Vlagyimir Iljics Lenin utca van.

Józsi bácsi elballagott, majd megkérdezte a következő embert:

– Tessék mondani, merre van a Mussolini tér?

– Hallgasson, mert csúnyán megütheti a bokáját! – hördült fel a kérdezett. – Már nincs Mussolini tér, Moszkva tér van helyette.

Józsi bácsi elcsodálkozott, ment tovább, és megint megszólított valakit:

– Tessék mondani, merre van az Adolf Hitler utca?

– Megőrült, öreg? – sápadt el a járókelő – Már nincsen Adolf Hitler utca, helyette Vörös Hadsereg utca van.

Józsi bácsi nagyon elkenődött, és továbbmenve elérkezett a Dunához, ahol szomorúan leült az egyik lépcsőre. Arra járt egy rendőr, és megkérdezte:

– Mit csinál itt, bácsika?

– Nézem a Volgát! – válaszolta szomorúan az öreg.

És sokszor mi is nézzük, hogy mivé lett a mi világunk, amely másabb és élhetőbb volt valamikor. Mára nagyon megváltozott, és sokszor mi is eltévedünk benne.

Kell ez nekünk?

2011. november 19., szombat

Buzogány-Csoma István: Vissza nem térő alkalmak

2011. 11. 19. Vissza nem térő alkalmak Buzogány-Csoma István

Élet és halál, bölcső és koporsó, kötés és oldás – vagy a prédikátor szavaival élve: ölelés és elengedés, kövek összerakása, kövek széthordása, ültetés, és az ültetvény kitépése, ölelés és öleléstől való tartózkodás, de egyszerűen születés és meghalás… Ez a két pont, bizonyosság életünkben, amelyet Isten mindannyiunknak rendelt, s amelybe mindenáron mi emberek szeretnénk belekontárkodni, s a kettő között van az a – kinek hosszabb, kinek rövidebb – reánk bízott idő, történés, folyamat, amelyet én úgy neveznék: a vissza nem térő alkalmak.

Hogy mire is gondolok? Íme, egy személyes vallomás. Amikor Nagyváradra kerültem, szinte időm se volt kifújni magam a költözködés körüli bonyodalmak elrendeződése után, egymást követően kellett megjelenni különböző jeles alkalmakon, rendezvényeken, és lassan kezdtem megismerni a város jeles embereit a politikai, közéleti térből. Többször megakadt a szemem egy ősz hajú, nagy fehér szakállú, mindig „vitézkötésben”, a mellén színes címerbrosst viselő idős úriemberen, akit aztán úgy ismertem meg: Tolnay Tibi bácsi, a híres váradi festőművész.

Utána több alkalommal is találkoztunk, beszélgettünk, és egyszer megegyeztünk abban, hogy alkalomadtán sort kerítünk arra is, hogy megfesse a mi templomunkat. Adott egy névjegykártyát, s én megígértem, hogy hívom. Aztán telt az idő, mindenki végezte a maga dolgát, végül egy héttel a rendezvényünk előtt (a Váradi Disputa 440-ik évének évfordulójára) előkerestem a telefonszámot, és csengettem, de nem vették fel. Gondoltam, nincs itthon. A nagy művészek már csak ilyenek – járják a világot, kiállításokkal, szereplésekkel, és így van ez rendjén, de azért sajnáltam, hogy nem tudtam elérni.

Aztán megint csak teltek a napok, lejárt a rendezvényünk, és két napra rá olvastam: elhunyt Tolnay Tibor... Beteg, gyenge volt már, több napja kórházban feküdt. Milyen szomorú! Valahol belül szégyelltem, hogy ezt mástól kellett megtudnom.

Vissza nem térő alkalmak... Annyi fontos dolog van az életünkben! Legalábbis szeretjük annyira fontosnak tartani sok más teendőnket az életben, hogy épp azokra és arra nem jut elég időnk, akik és amelyek igazán fontosak az életünkben – akik a közelünkben vannak, megérdemelnék figyelmünket, szeretetünket, a törődésünket. És elérkezik az oldásnak az ideje, az elengedésnek a szomorú kötelessége, tánc után a gyász ideje, és elrobog az a vissza nem térő alkalmakkal telített szerelvény, és nem marad más, csak a temetőkertek csendje, a gyertyák, virágok, emlékek, a kérdések, és egy szó: KÉSŐ.

Lakatos Sándor: Hebron

2011. 11. 18. Hebron Lakatos Sándor

Hebron városáról, a Szentírásban olvashat elsősorban a keresztény ember. Egy ősi település Kánaán földjén, ahol egyiptomi utazása után Ábrahám sírhelyet vásárol a Hettita őslakosoktól, hogy elhunyt feleségét idegen földön tisztességesen eltemethesse. A Biblia szerint így lett a Mamrétól keletre fekvő machpelai barlang a zsidó közösség első temetkezési helye azon a földön, amit mi, kései keresztények szentírási hagyományainkra alapozva végtelen áhítattal úgy emlegetünk, mint a „Szentírás szülőföldje”, „Szentföld”, „Kánaán”, „a tejjel és mézzel folyó föld”, „az ígéret földje” stb.

Hebronban található a pátriárkák sírhelye, ami ma elméletileg zarándokhely – zsidók, muszlimok és keresztények számára egyaránt. A hagyomány szerint ez a hely Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint Jákob és Lea örök nyugvóhelye. Muszlim hagyományok szerint még Józsefet (az álomfejtőt) is ide temették. Nagy Heródes király egy műemléket is építtetett uralkodása idején istentiszteleti célokra.

1948-ban a független Izráel állam létrejöttekor a jordániai Arab Légió megszállta Hebron városát, így az amúgy is kisebbségben élő zsidók menekülni kényszerültek a környékről. Ma ez a terület Ciszjordánia legnagyobb palesztin városa. Hebron a nagyjából 2500 évnyi „ideiglenes megszállás” után az 1948-ban újraalapított zsidó állam szomszédságában, idegen földön rekedt, mindössze harminc kilométerre Jeruzsálemtől, Izráel fővárosától. Összesen 170.000 fő lakik ma Hebronban, amiből mindössze 600 zsidó telepest számlálnak. Ők a város központjában egy katonailag zárolt területen élnek az izraeli hadsereg állandó védelme alatt. Hajthatatlanok a pátriárkától örökölt tulajdon ügyében.


Tekintettel arra, hogy a zarándokhely mégis csak palesztin területen található, a zsidóknak az épület sírtermeibe, a konfliktusok elkerülése okán évente csak tíz napon szabad a bejárás. Az év többi napján az ősellenség-rokonok, vagyis a palesztinok kegyhelye az épület. A pátriárkák örök nyugvóhelyét állandó katonai ellenőrzés alatt tartja az állam hadserege, ugyanis bár arabok és zsidók egyaránt zarándokolni mennek ide, Hebron állandó vallási és etnikai konfliktusok színhelye. Szokványos történés arrafelé, hogy a tüntetők kövekkel, üres üvegekkel dobálják a katonákat, míg azok könnygázzal védekeznek.


„Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”


Szabó Lőrinc: Kortársak (részlet)

2011. november 17., csütörtök

Szász Ferenc: URBI ET ORBI

2011. 11. 17. URBI ET ORBI Szász Ferenc

Ha tompaszögben nézek le a tempe

Nagykőhavasról a lélegző Cenkre

Elibém áll a feketepalástos

Magányba roskadt öreg Arany János



S ha szóba jönne szinte semmit ér

Az ki ha él sem koccint czenkekér

Czink kupájába merült Áprily

Őse magát ma magyarnak hiszi




A fellegvárban néhány darabont

Úgy tündököl mint versemben a pont

S a mindig alsó csúcs a hegytetőn



Remélem immár senki ki nem átkoz

Az alapokig bontott kő szobrához

Esti napsugár felhőbe veszőn



(2006)

Székely Kinga Réka: Testamentum

2011. 11. 16. Testamentum Székely Kinga Réka



Déva vára tömlöcében lelkemben megnyugodva rendelkezem én, Dávid Ferenc.

A babonaság nélküli tiszta hitet és a józan értelmet hagyom utódaimra.

Hiszem, hogy az ember képes megmaradni ártatlannak és őszintének egy egész élet során, bármilyen nehézségekkel kell szembe nézzen. Ha az ember Istennek akar tetszeni, és nem földi hatalmasoknak, akkor megmaradhat az igaz úton.

Milyen szánalmas, amikor az ember nem Istennek akar tetszeni. Királyok és gazdagok kegyeit lesik némelyek, s az üdvösséget falvakban és jobbágyokban mérik. Jézus istensége sokaknak megér egy-egy főkapitányi rangot, s a pápa csalatkozhatatlanságát is vallották, csakhogy néhány jobbágyfalu felett uralkodhassanak. Boszorkányoknak és eretnekeknek nevezték ki a torz hatalom alól szabadulni vágyókat, csakhogy őket megölhessék, vagyonukat elvehessék, családjukat földönfutóvá tegyék.

Evangéliumi törvénnyé emelték a bűnök megbocsátását pénzért, és latin átokkal hajtották glédába a jámbor parasztot és a míves polgárt. Pedig az evangélium törvénye – ha valaki veszi a fáradtságot, és valóban el is olvassa, hogy mit írtak hajdan héberül, arámul és görögül a szent iratokban – az, hogy szeressed a te Istenedet és szeressed felebarátodat, mint önmagadat. Kövessed Jézusodat, a te Megváltódat, de ne imádd őt, mert egyedül az Atya az Isten, rajta kívül nincs más Isten.

Félnem kellene, mondják azok, akik szeretnek engem.

Én nem félek. Pápák kardjától nem rettegek. Nekem nem kell senki aranya, nem vágyom drágaköves püspöki gyűrű után, nem kell kezembe az aranykereszt, hogy emberek százai térden állva engem csókolgassanak.

Jó nekem itt ez a tömlöc. A patkányok sem riasztanak, hisz őket is Isten teremtette. Ők enni akarnak, hát utána járnak az eleségnek. Nem apellálhatok se értelmükre, se lelkiismeretükre, hisz Isten őket állatnak és nem embernek teremtette.

De apellálok minden ember józan értelmére. Az értelem a hit lámpása, és ha nincs értelem, vak a hit.

Apellálok a lelkiismeretre, mely a bennünket tápláló szeretet tükre. Ha nincs bennünk szeretet, miben láthatja meg magát a lelkiismeret?

Elvégeztetett. A hit nemes harcát megharcoltam, futásomat elvégeztem, Isten nekem adja az örök élet koronáját halálom után.



Dávid Ferenc, a megfeszített Jézus Krisztus szolgája

Bíró Attila: Vagyok talentuma

2011. 11. 15. Vagyok talentuma Bíró Attila

Én, többet érdemeltem volna,

De Vagyok

Szemében kevésnek bizonyultam!

Csak egyet – olykor még annyit sem – adott,

A kamat, tőlem rendre behajtatott.



Én, mint gonosz és rest szolga,

Ki Vagyok

Vagyonát kurtára halmozza!

Csak egyet – olykor még ennyit sem – kapott,

Félelem, mi kettőnket elválasztott.



Én, üres szívvel s tenyérrel,

Most Vagyok

Haragját kihűlt számban ízlelem!

Csak egyet – olykor többet is – kérek,

Irgalom, füstölt oltárom becsapott.



Én, a fogcsikorgató sötétben már,

Nem Vagyok

Ünnepi lakomáját siratom, jajgatom!

Csak egyet – ezt az egyet – kérte,

Talentum, öröknek hitt lelkem halott.

2011. november 15., kedd

Nagy László: Szárnyalás és zuhanás

2011. 11. 14. Szárnyalás és zuhanás Nagy László

Egy vallomást olvasok. Egy vélt vallomást. Egy férfi vélt vallomását, aki 4000 méter magasságból kiugrott a repülőből, és az ejtőernyő testet tartó rögzítése engedett, vagy elszakadt: „Félelem semmi, csak a teljes visszavonhatatlan kiszolgáltatottság. A süvítés egyre erősebb. Vág. A lelkem is összetörik? ‒ kérdezte ekkor, és életében talán nem először, de minden esetre a legkomolyabban az Úrhoz fordult: Vedd ki belőlem a lelkem, ami a Tiéd, Uram. A föld most már száguldva közeledett...”

Mélységek és magasságok között lebegve telnek mindennapjaink.

A szárnyalás öröm és mosoly, a zuhanás kegyetlen és fáj. Mind a kettőből van részünk bőven. És közben azt bizonygatjuk, hogy élünk, és ide vagy oda tartozunk. Közben jók és kiállhatatlanok vagyunk. És eközben mi lesz a lélekkel?

2011. november 13., vasárnap

Farkas Dénes: Bocskorszíj

2011. 11. 13. Bocskorszíj Farkas Dénes

Egy ismerősömnek a fiai beszélgettek. Román gyerekek voltak, és gondolom, hogy a Horea, Closca és Crisan féle parasztfelkelés volt a történelmi téma az iskolájukban. A nagyobbik magyarázta a kicsinek, hogy mi is történt ezen a parasztlázadáson. Mi, felnőttek beszélgettünk, nem sokat érdekelt bennünket a gyermekek eszmefuttatása.

Fél füllel hallom, ahogy Adi magyarázza Cornelnak azt, hogy a parasztfelkelést leverték, s megtorlásként Horeat kerékbe törték, Closcaval nem tudja, hogy mi lett, de Crisan –mondotta a kicsi – börtönbe került, és ott az „adidas” fűzőjével felakasztotta magát. Egykoron iskolás koromban engem is feleltettek eme parasztfelkelés történetéből, csak mi még úgy tanultuk, hogy a bocskorának a szíjával kötötte fel magát a „szerencsétlen”. Nehéz volt kacagás nélkül megállni az eset mellett, hiszen az ártatlan gyermek azt sem tudta, hogy mi az a bocskor! Abban is biztos vagyok, hogy a „parasztvezérek” nem ettek hamburgert, és utána nem ittak pepsi-colát.

Így alakul, változik a történelem. A bocskor azóta is egy vitatott öltözék, hol szégyellik, hol dicsekszenek vele. Szerencse, hogy a kemény szárú csizmáinknak nem kellett fűző...

2011. november 12., szombat

Sándor Szilárd: A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány

2011. 11. 12. A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány Sándor Szilárd

Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára:

Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?!

Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom,

én azért e világot benned úgyis lerombolom!



Hiába kéred béred a húsz kórus búzából,

Mi marad számodra az ég fölötti hazából?

Hova rejted majd jajgató szívdobogásod,

Hova rejted könnyes lélek-morajlásod?



Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra,

S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna?

Minthogy gazdám lyukas garasát vigyázzam,

Jobb nekem, ha elbujdosom a nagyvilágban!



Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha

s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha!

Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?!

Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson!



Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk.

Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk.

Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott,

Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott.



Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,

amikor felhők jóságából is villámok tüze kél?

Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda

Munkánk után mondd – hátra mi maradna?

2011. november 11., péntek

Székely Kinga Réka: Eretneknek lenni jó

2011. 11. 11. Eretneknek lenni jó Székely Kinga Réka

Amikor kilencedikes lettem, egy különös hangzású tantárgy ragadta meg figyelmemet: a politikai gazdaságtan. Első hallásra előkelőnek tűnt. Van benne tan, nem csak amolyan tantárgy, van benne gazdaság és még politika is. Bár már megedződtem a haza sólymai, a pionírok és a kommunista ifjúsági szövetség ülésein és tevékenységein, mégis amikor megtudtam, hogy a politikai gazdaságtan óra nem más, mint a nyugati imperialisták ócsárlása és a szovjet kommunizmus dicsérete, egyfajta kiábrándulást éreztem. Gondoltam, nem töltöm fölöslegesen a drága órákat, ezért – sok más diáktársamat utánozva – én is kidolgoztam egy olyan módszert, ami által a tanárnő azt láthatta, hogy én szorgalmasan írok diktálás után, valójában pedig a pad alatt olvastam.

Nyírő József Madéfalvi veszedelem című 1939-ben Budapesten megjelent kötete vezetett el a csíkszéki és gyergyószéki székelyek keserű sorsához, ahol a hóhér a hajdani nagyhatalom, a Habsburg-ház volt. Annyira beleélhettem magam a szegény székelyek kivégzésébe, hogy az írás-mímelést abbahagytam. A tanárnő felelősségre vonó kiáltása rándított vissza a huszadik századba.

– Mit csinálsz, leányka ? – ordította.

– Semmit – volt a válasz.

Ez természetesen még inkább felbőszítette a tanárnőt. Dauerolt haja, úgy láttam, kiegyenesedett, széles alsó ajaka még inkább megvastagodott, és az egész iskolát betöltő üvöltéssel hordott le a sárga földig.

– Hazug, hazug! Az ilyenek miatt, mint amilyen te vagy, nem tud épülni a szocializmus. Az ilyen hazugok, mint te, döntik romba a szocialista gazdaságot. Minden ilyen hazugot börtönbe kellene dobni!

Egészen ledöbbentem. Síri csend uralkodott a harmincnégy nebuló fölött. A tanárnő a könyvet kikapta a kezemből, és az asztalra hajította.

– Miért üres a füzeted? – rikácsolta.

– Minek kell ezt a sok hülyeséget leírni? Az a hazugság, amit a tanárnő diktál. A Madéfalvi veszedelemben nincs semmi hazugság – mondtam én, de a mécses közben már eltörött.

Az inkvizítoroktól mindig iszonyodtam. Istentől elrugaszkodott, megtérni képtelen embereknek tartottam és tartom őket, akikben mérhetetlen irigység és gyűlölet lakik mindenki iránt, aki az értelem világosságával és a lelkiismeret tisztaságával rendelkezik. Az inkvizítorok bélyegezték eretnekeknek azokat, akik szerintük az egyedül üdözítő hit tanításaitól eltértek. Eretnekséget, tévtanítást kiáltottak, holott ők tértek el a legnagyob mértékben a jézusi kereszténység tanaitól. Fájdalmas volt a gyermekkoruk, szegény megviselt inkvizítorok – mondaná a pszichológus.

Bennem azonban nem ébred semmi szánalom irántuk. A szocializmust védő tanár néninek – hála Istennek – nem voltak eszközei, amivel engem az eretnek útról visszahozzon. A középkorban biztos, hogy nem úsztam volna meg ennyivel. De századokon átívelő bizonyossággal mondom: eretneknek lenni jó, mert azt jelenti, hogy a hatalom birtoklása által deformált alakokkal szembe mer állni az a hívő ember, akinek bástyái a tisztesség, az együttérzés, az erkölcs és a jó szándék.

2011. november 10., csütörtök

Tófalvi Tamás: Novemberi gondolatok

2011. 11. 10. Novemberi gondolatok Tófalvi Tamás

Apró, leheletfinom fátyolként borult rám minap a gondolat: november van, az enyészet hava. És ilyenkor a természet ráncos korú tükrébe nézve önmagam látom viszont. Az embert, a halandót, a teremtményt, kinek mulandósága mások szívében mindig fájdalmat okoz.

S ahogyan magamba ittam az ősz színes illatát, a várost ölelő sárgásbarna dombokban nagyapám hajlott hátát véltem felfedezni; az ég szürkéjében szemének halovány világát, s régmúlt szavait suttogta fázó füleimbe az enyhe délutáni szellő.

Egykoron őt temettük, most a természet van mulandóban. Mindkettőt újra és újra megsiratnám…

Az ember fél az elmúlástól, retteg elszakadni e tán néha biztonságot nyújtó kétkezi valóságtól. Ezért oly bánatos a szem, mely a lehulló levelek táncát figyeli, s könnyes a gondolat, ahogyan mezítelen fákat, szürke égboltot ölel át.

November van, enyészet hava, egy pillanatnyi változása a nagy világegyetemnek, mely a teremtés koronáját mindig gondolkodásra készteti. Az a nap van ma, amikor azt érzem, hogy kezeim között haldoklik az élet, hogy néhány hónapig havas domboldalak magányában tetszhalottá váljék.

És most, amikor letűnt nyarak napfényes emlékeit hantolom, mégsem fáj a búcsú; s tán még a zöld levelet, a fecskét, gólyát, nárciszt és rózsákat sem siratom. Mind vissza fognak jönni.

Majd ha napsugarak simogatására itt is meg ott is megmozdul a rög, rügyet fakaszt a picus, és színekbe öltözik a táj, jó lesz majd nevetni és arra gondolni: „én balga, hát persze, hogy ismét lesz tavasz”, és lesz élet, és lesz virág…

2011. november 9., szerda

Demeter Sándor Lóránd: Isten jót termő gyümölcsfái

2011. 11. 09. Isten jót termő gyümölcsfái Demeter Sándor Lóránd

Amerikai Egyesült Államokban jártunkkor volt egy nap, amikor zöldség- és gyümölcstermesztő farmokra látogattunk el. Azt mutatták meg, hogy miként működik az amerikai mezőgazdaság. Voltunk biofarmon, borászatban, kis- és nagytermelőnél. Négy nemzedékes, gyümölcs- és zöldségtermesztő család bemutató üzletének homlokzatán, közel fél méteres betűkkel ezt olvastam: A föld tele van Isten jóságának ajándékaival.

Minden nyitott szemmel és szívvel járó ember életében egyszer csak elérkezik az a nap, amikor rácsodálkozik a világra, és a világban Isten jóságának ajándékaira. Arra, amit az üzlet homlokzatán olvastam. Arra, amire a zsoltáros is rádöbbent: „Milyen nagy a te jóságod!” (Zsoltár 31,20)

Amikor Isten jóságát felfedezzük, akkor a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg Jézus tanítása: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Vagy a másik: „Ha a gyökér szent, akkor az ágak is szentek.” Jézus képi nyelvét Pál apostol így fordította le az efézusiaknak: „Legyetek egymáshoz jóságosok”. A korintosiaknak így: „Öltözzétek fel azért, mint Istennek kiválasztottai a jóságosságot.” Assisi Szent Ferenc énekében az Isten jóságára való rácsodálkozást követő lelkiismereti döbbenet gyermeki egyszerűséggel így hangzik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít.”

Pál apostol a jóságot a lélek gyümölcsei közé sorolja. Képzeljünk el egy beoltott gyümölcsfát. Van gyökere, ahonnan táplálkozik; vannak ágai és az ágakon – Istennek jóságából – ott a termés. Ilyen az emberi élet is, amelynek a gyökere Isten. Ágaink a testünk, és emberi kapcsolatainkban szétágazó életünk. Termésünk nem más, mint a lelki életünk, érzéseink, gondolataink, cselekedeteink. Ha elképzeltük, akkor mondjuk is ki, hogy ha az életünk Istenben gyökerezik, akkor feladatunk, hogy rajtunk keresztül is megtapasztalhassák mások Isten jóságát.

Amikor azt a nagybetűs feliratot elolvastam, nekem az jutott eszembe – és azóta sem tudok ettől szabadulni – hogy ha Isten megajándékoz minket az ő jóságával, akkor az a legkevesebb, hogy igyekszünk mi is jók lenni. Lehetőségeink, tehetségeink, akaratunk és erőnk szerint, de a legnagyobb és legteljesebb igyekezettel minél szebb és bőségesebb termést hozni Ő dicsőségére.

Sándor Szilárd: Képzeletbeli séta

2011. 11. 08. Képzeletbeli séta Sándor Szilárd

November eleji, képzeletbeli sétára hívom Önt, kedves Olvasó!

Szótlan sétál barátja mellett egy csendes faluban. A csendet megtöri a szó: most azért, hogy lélek-közelbe kerüljön az, ami kiábrándító és ami lelkesítő lehet. Kiábrándító és lelkesítő! Türelmes lépésekkel hagyják el a falut a poros, esőt szomjazó mezei úton. A cél a társalgás és nem az irány. A séta a társalgást teszi szebbé. Mehetnének akár a falu utcái közt is, akár a falu melletti folyó partján, hallgatva és megtörve az őszi hullámok csendes folyását. De Önök a határ fele veszik az irányt. Oda, ahol a távolban kukoricát szedtek, vagy szőlőt szüreteltek, esetleg krumplit szedtek, talán búzát arattak vagy gyümölcsöt szedtek. Itt már nincs pipacs, amit a szellő puha tenyerébe vegyen, de van ezüstös ökörnyál. Innen látszik a temető is.

Ahogy haladnak előre , a kukoricás, a szőlős, a kert, a mező túlsó oldalán egy juhnyájat vesznek észre, két pásztorral és sok-sok kutyával. Hogy elkerüljék a kutyákkal való találkozást, visszafele veszik az irányt: a falu felé, ahonnan jöttek. Megfordulnak és ugyanazon az úton haladnak vissza, amelyen eddig jöttek. Folytatják a társalgást: mennyire kiábrándító és mennyire lelkesítő …! Észre sem veszik, hogy lassan-lassan visszaérnek a falu bejárata elé, ahonnan nemrég elindultak. S lám – egyszerre csak váratlanul, felkészületlenül, meglepetés-szerűen: a csorda ott van mellettük! Ott vannak a nyájtól nem messze. Mintha a pásztor hangjából azt vennék ki, hogy siessenek a faluba és az első kapun menjenek be, hogy ne találkozzanak a kutyákkal. Két-három lépést szaladni kezdenek...

Egyszer csak egy hatalmas nagy kutya – talán a falkavezér – rohan egyenesen szembe Önökkel. Úgy dönt, hogy megáll és társát is erre bíztatja. Egymás mellett állnak meg. Állnak mozdulatlanul és szótlanul. Most nincs idő a félelemre, majd fél akkor, ha kikerül innen – villan át az agyán a gondolat. A kutya pedig gyorsan, csaholva egyenesen feléjük rohan. Úristen, mekkora kutya, akár egy jókora nagy bornyú!

Ahogy közelebb ér a kutya Ön leguggol. Társát is erre bíztatja – aki kezdetben bizonytalankodik, de ahogy a kutya közelebb ér, követi Önt. A kutya mintha meglepődött volna, nem messze tőlük kaparászni kezd, majd ír valamit a földre. A poros, szikkadt határbeli út porába ír valamit a kutya , majd alá is írja miután befejezi. Az igazi veszély – úgy tűnik – nem múlt még el. Hiába minden fanyar humoros gondolat, hiába minden elvonatkoztatás: a többi kutya jön, rohan, viharzik egyenesen kettejük felé! A többi kutya a támadásra megkapta a jelt, az ugatást, elindultak közösen a cél felé, ami nem volt más, mint az, ahol Önök ketten guggolnak, félig térdre ereszkedve.

A pásztor megiramodik. Rohan. Egyenesen Önök felé. Botját feje fölé emeli. Füttyszóval szalad a kutyák előtt – egy pár lépésre rohan el attól a helytől, ahol Ön és beszélgetőtársa egymásban tartják a lelket. A pásztor a támadásba lendült kutyáknak új irányt szab, uszítva őket a falu végére. Végül egy fa alatt gyűlnek össze – csaholásuk félelmetes. Őrizték volna a nyájat, de már nem tudták kitől kell megvédeniük. Jöttek is volna visszafele, oda ahol Ön és társa már felállt, és lassan-lassan távolodnak a nyájtól, mert a pásztor nem engedte közel. Biztonságban vannak tehát.

Ahogy a csorda elhalad, Önök visszamennek a faluba. Tudomásukra jut, hogy a kutyák másokat is megtámadtak, de senkinek nem lett baja. A pásztorok a nyájat védő kutyák támadásaitól védték meg az embereket. Ezért köszönet nekik!

Sok kérdés megválaszolatlan maradt. Arra, hogy mi az, ami lelkesítő – nem sok idő maradt... ?

2011. november 7., hétfő

Rácz Mária: Gyermekszáj

2011.11.07. Gyermekszáj Rácz Mária

Három fiam van. Eddigi pályafutásom során többet voltam gyermeknevelési szabadságon, mint amennyit hivatalosan dolgoztam. Egyik távolabbi ismerősöm egyszer megjegyezte, hogy engem eddig csak várandós állapotomban látott. Ma fényképet kerestem magamról, és nem találtam olyant, amin egyedül lennék. Sajátos élethelyzet, sajátos örömökkel és gondokkal. Mit tehetnék? Igyekszem tanulni belőle, és úgy gondolom, nagyon is érdemes.

A gyermekeink egyrészt nap mint nap tükröt állítanak elénk, melyben magunkra ismerve néha bizony megdöbbenhetünk, mert a kis zsarnok, a hisztis, a követelőző a mi hangunkon szólal meg, s mondanivalóját tőlünk ellesett gesztusokkal kíséri.

Nyelvi fejlődésük, az általunk használt szavak és kifejezések sajátos értelmezése sokszor derít jó kedvre. Kedvenceim közé tartozik a Tojásterem (Tanácsterem) és a mosolypor (mosópor), valamit az az elképzelés, hogy a kemencében (medencében) úszunk, és ha majd elkészül az allergia (galéria), ott fogunk aludni.

Néha azonban a gyermekfejekben felnőttet meghaladó módon, természetes egyszerűséggel születnek a gondolatok, és felbecsülhetetlen őszinteséggel gurulnak ki a kis ajkakon. Néhány napja reggeli mellett beszélgettünk:

- Anya! Te és Apa is meg fogtok öregedni?

- Igen.

- És aztán meg is fogtok halni?

- Igen. De az remélhetőleg csak sok-sok idő múlva fog megtörténni.

- És ha ti meghaltok, ki fog ránk vigyázni?

- Addigra ti már nagyok lesztek, s tudtok vigyázni magatokra.

- Akkor jó – nyugtázza, aztán látom, hogy valami mégis zavarja. Kérdés nélkül kimondja: – De akkor én sírni fogok.

Igen... – gondoltam –, sírni fogsz, és perelni az éggel, fájni fog a veszteség, de aztán lassan belenyugszol a megváltoztathatatlanba. Megérted és elfogadod az Örök Rendet, melynek mind a részei vagyunk: gyermekek és felnőttek egyaránt.

Farkas Dénes: Amatőr nyelvészkedés

2011. 11. 06. Amatőr nyelvészkedés Farkas Dénes

A közelmúltban elküldte nekem valaki a Falu végén kúrta kocsma című Petőfi-versnek egy olyan változatát, melyben csak e betűkkel képzett szavak vannak. A vers témája, „zenéje” – talán inkább ritmusa – tökéletesen hordozza az eredetit. Végül pedig ott a kérdés, hogy mely nyelv lenne képes ehhez hasonló produkcióra?

Nagyon szeretem az anyám nyelvét, és gyakran elgondolkozom egy-egy szó hallatán, annak dacára, hogy nem szakmám a bonyolult nyelvi elemzés. Legutóbb azzal szórakoztam,hogy testrészeink hogyan kölcsönöztek neveket a környező világunkban fellelhető tárgyaknak, jelenségeknek. A káposztának van feje, a kukoricacsőnek van haja, esetleg bajsza. Az ablak felett szemöldökfát használnak. Az építménynek homlokzata van. A lábosnak, kosárnak és sok más eszközünknek füle van. A létrának, boronának foga van. A cipőnek is van orra. Az ablaknak szeme van. A harangnak, bakancsnak nyelve, a pincének torka van. A korsónak nyaka, a lécsőnek karja van, a széknek háta és lába van. Az edénynek, hordónak van feneke. A keréknek agya van, az ekének szarva, a hegedűnek lelke stb.

Való igaz, hogy tárgyaink, eszközeink megnevezését nagyrészt az emberi szerveink neveiből származtatjuk. Visszafelé ez kevésbé érvényes, de azért erre is van példa, hiszen lépten-nyomon találkozunk fafejekkel, kőszívekkel, balfékekkel, és még ki tudja, hogy miket termel a gramatika?

2011. november 5., szombat

Makkai-Ilkei Ildikó: Szolgálat

2011. 11. 05. Szolgálat Makkai-Ilkei Ildikó

Keresem e szót, keresem a tíz legszebb magyar szó között a szolgálat szót. Nem tálalom. Vajon miért nem sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb szó közé a szolgálatot? Lehet, hogy nem olyan hangzatos, mint a gyöngy vagy a láng szavunk, nem olyan titokzatos, mint a csók vagy a szűz szavunk, de érzem mind a tízben ezt az egyet, a szolgálatot. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Mert Láng nélkül nincs szolgálat.

„tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”

(Nagy László: Tűz)

Lángoló, örök ifjúság, a főnixmadár önmagát elégető önfeláldozása – ezt jelenti a szolgálat, mert „mint a máglyán, úgy kell égni, mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ellene. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érte… Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.” (Márai Sándor: Füves könyv)

Gyöngy, kagylók kínja, értéke.

Anya, a szolgálat megtestesítője, nem tanulja, hogy mi a szolgálat, tudja, érzi, mert szeret. Szolgálni csak az tud, aki szeret…

Őszben, elmúlásban, az öregségben benne van az elvégzett, a bevégzett szolgálat öröme, a kiteljesedett élet. S ezzel ellentétben, a szűz szóban a kezdet tisztasága, a kiteljesedni akarás vágya…

Kard, a fegyver szolgálata, védelme a történelem határaira felfeszülő életeknek, máglyán hamvadó eszméknek.

Csók, szerelem…

Vér, mert a szolgálat az életet jelenti, a véredet, mely csak a tiéd…

Szíved, lelked követeli és, könnyeidet is kéri a szolgálat, a sírás pillanataiban, a könnyekben találod meg sokszor a szolgálat útját.

E tíz szó között botladozom a szolgálat felé, talán sikerül az, amit Márai tanácsol mindannyiunknak:

„az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következménnyel megismertem.

A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”