2011. augusztus 28., vasárnap

Bíró Attila: A kétségbeesett

2011. 08. 26. A kétségbeesett Bíró Attila

Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!
És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!
Én boldogtalan, mi lesz már velem?…

(Kaffka Margit: A kétségbeesett)


Megbénult tekintetekkel, tehetetlen tenni akarással tapadok rá a képernyő poros felületére. Újságok hasábjait betűzöm, s mély sajnálattal gondolok a fekete kontinens többszázezer éhező gyermekére. Éhségtől csikorgó gyomor keserű szájíze, homokkal teli száj cserepes némasága, őrületbe kergető fogfájás sikító ordítása, s Isten a megmondója, hogy még mennyi kín, mennyi szenvedés. Ott ülnek, ott könnyeznek, ott imádkoznak, s reménykednek, hogy holnap is felragyog a nap…

Aztán itt vagyok én, vagy akár te is lehetnél az, aki kétségbeesetten, némi önsajnálattal panaszolja el mindennapjait rég nem látott ismerősének. Tudod, jól vagyok, csak az a gond, hogy… – és aztán a panaszok listája a végtelenségig sorolódik. Nincs határa, csak újabb és újabb siránkozás, esengés, fölösleges nyavalygás. A megszokott és berögződött hitetlen kérdés, hogy: mi lesz velem? Oly kilátástalan a helyzet!

Igen, úgy látom, hogy szokásunkká vált az értelmetlen panaszkodás és egy kicsit el is játszadozunk vele. Elkényeztetett, kényelmes „gondjaink” között talán időnk sem marad arra, hogy másokkal is törődjünk. Vagy gondoljunk Istenre, arra a jóságra és gondviselésre, ami minden egyes nap végigkíséri életünket. Egy parányi hittel pótolni kétségbeesettségünket, stresszes perceinket reménnyel feltölteni, s bízni abban, hogy a jó Isten megóvja életünket. Te látod-e ennek értelmét? Én igen! És meg vagyok győződve, hogy ez az Istenbe vetett hit, remény és bizalom fogja megmenteni – nemcsak a fekete kontinens lakóit, hanem mindannyiunk kétségbeesett életét is.

Farkas Dénes: Egy festmény margójára

2011. 08. 25 Egy festmény margójára Farkas Dénes

Nagy Albert (1902–1970) festőművész képeit mindig csodáltam és szakadatlanul felfedeztem valamit alkotásain, melyeket azelőtt nem is vettem észre. Több festménye az Erdélyi Unitárius Egyház tulajdonában van, melyekből jó néhány a számvevőséget díszíti. Néhány évig szemben ültem e képekkel, és mindennapos látványuk nem tett közömbössé, sőt, egyedüllétben sokszor próbáltam megfejtegetni a festmények mondanivalóját.

Az egyik festményének a címe: Lányanya. Egy – szerintem – kórházi szobában, ahol mindent fehér és halványan világoskék színek dominálnak, egy vaságyon ül egy fiatal nő kék-fehér csíkozott ruhában, válla hegyéről éppen csúszik le a pánt, körmei hangsúlyozottan pirosra manikűrözve, s réveteg szemekkel messzire tekint. Öléből egy mezítelen csecsemő csúszik le, aki kicsi kezével félelmetesen kapaszkodik a „lányanya” csíkos ruhájába, kinek gondolatai – a messzenézés okán – tudvalevőleg egészen másutt járnak.

Az éjjeliszekrényen tejjel félig töltött cumisüveg s mellette egy citrom. E kettő úgy illik egymáshoz mint – székelyesen – „a kujak a szemre”. Nem is csoda, mert a babának a szájából „bugyborékól a hányika”. A lecsúszásra ítéltetett csecsemő két hatalmas, éretlen szilvakék szeme uralja a látványt. Ilyen kétségbeesett gyermeki szemet soha nem láttam, sem festményen, sem a valóságban.

Mi lesz veled, emberke? – kínálkozik a költői kérdés is. Nem vagyok műkritikus, az is lehet, hogy gondolataim nem azonosak a művészével, de ha a csecsemő megfestésekor Ő is a jövendőnkre gondolt, akkor nem sok hiányzik abból, hogy jön a „hányika” és a szemünk is „kimered”…

2011. augusztus 24., szerda

Orbán Erika: Isten-minőségek

2011. 08. 24. Isten-minőségek Orbán Erika

Előre bocsátom, barátom véleményét osztom meg. S ezzel – feltehetőleg –, a kedves Olvasóközönséget is. Ő nagyon szeret minőségekben gondolkodni. Ami nem vélemény, nem nézőpont, nem minősítés (!), nem jó-rossz, igaz-hamis túlegyszerűsített polarizálása. Valami más, mondjuk lényegbeli vonás, különbség. Ebben az írásban a vallás(osság) és egyház fogalmát a női és a férfi minőség által közelítem meg.

Magyar nyelven azt mondjuk: anyaszentegyház. Még mi, unitáriusok is. Hogy megértsük, miért e szóhasználat, párezer éves kultúrtörténeti utazást kell tennünk. A felszínes ítélkező, aki csak kétezer esztendőt megy vissza, és kizárólag keresztény (itt: szűztől született, Krisztus-istenséget hívő) szemüvegen át lát, azt mondhatja: nyelvünkben az egyház feje, Jézus Krisztus szülőanyja iránti tisztelet fejeződik ki. Azt hiszem, itt másról is szó van. Olyasmiről, amiért például a katolikus papok még ma is szoknya-ruhát hordanak. Arról, amiért az atyánkfia megnevezést használjuk női személyekre is. Amiért a már keresztény magyar hitvilágban kialakulhatott a (Szűz) Mária-kultusz. Vagy amiért a hagyományos protestáns egyházak (a vallástörténelemben nem előzmény nélkül) női papokat is szentelnek világi szolgálatra. Vagyis, a női és a férfi minőség összekeveredését, de legalábbis rétegződését szülte az utóbbi 2000 esztendő két legmeghatározóbb vallása, a keresztény és az iszlám, középpontjukban egy-egy férfi nemű istenszeméllyel. (Követőik száma a Föld lakosságának több, mint fele!)

Az anyaszentegyház fogalmában szépen kifejeződik az a több ezer éves vallástörténeti tény, mely szerint – pontosan a Hold mozgását követő, a termékeny föld művelésével foglalkozó, letelepedett népek hite miatt, – az istenség női minőséget képviselt. Olyant, aki termékeny; aki reményt, életet, jövőt ad, táplál. Ami az egyház(ak) szerepe is. Ezzel a női istenséggel keresi/teremti a kapcsolatot a föld felé (épp a szaporító szerveinél) nyitott ruházatán keresztül a pap. Erre a boldoganyára, „asszony” minőségű istenre emlékszik népük a babba névvel, amit a keresztény Európában később könnyen Máriához kapcsolt. És évszázadokkal, ezredekkel később, amikor változik a minőség-tulajdonítás, az Atya Isten férfi minőségével próbáljuk felruházni atyánkfiait és leányait. És ugyanakkor nőket szentelünk pappá, mert érezzük, hisszük, hogy ugyanannak az Egy, nemek fölötti Istennek hordozói és töredékes tükrei vagyunk mindannyian, férfiúi és női minőségünkben egyaránt.

És jövőnk attól függ, hogy e minőségi különbségeket az Egyház, a társadalom, a világ miként képes jellegüknek megfelelően egységbe rendezni.

Gál Zoltán: A holló és a róka, modern változatban

2011. 08. 23. A holló és a róka, modern változatban Gál Zoltán

Egy alkalommal, a különféle tévécsatornák között váltogatva, egyik kereskedelmi adó ragadta meg a figyelmemet. A műsorvezető éppen arról próbálta meggyőzni nézőit, hogy ha akkor betelefonálnak, a kérhető pénzenergia mellé ajándékként szeretetenergiával is megajándékozza nézőit.

Pénzenergia? Szeretetenergia? Mintha egy számomra ismeretlen világban ébredtem volna. Próbáltam összerakni a képet. Én eddig azt hittem, hogy a pénz egy fizetőeszköz, amit az elvégzett munkáért kap az ember, és ami arra szolgál, hogy bizonyos árucikkeket kifizethessen általa. Az energia pedig változtatásra való képességet jelent, vagy a fizikában a testek pillanatnyi állapotát határozza meg. Na, és a szeretet, az egy olyan belső isteni adottság, amelynek véleményem szerint kevés köze lehet a műsorba való betelefonálásért fizetett díjhoz.

Az adott helyzetben úgy éreztem, hogy a „hiba az én készülékemben van”, de sikerült megfejtenem a rejtélyt, amit a „nesze semmi, fogd meg jól” közismert mondásunk fejez ki a leginkább. Mert hiszen semmit sem kaptunk ezáltal. Sem a kedves betelefonáló, sem pedig én. Nem volt könnyebb azután sem kifizetni a havi számlákat, nem volt szebb és jobb körülöttünk a világ, még a tudatunkba sugárzott szeretetenergia által sem. Azonban nyert az, aki kitalálta, hogy miként lehet naiv embereket rávenni arra, hogy szívüket és értelmüket megnyissák a képernyőn keresztül sugárzott tömeges népbutítás előtt. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy jó beszédkészséggel rendelkező műsorvezető, aki folyékony tud butaságokat beszélni, és ezáltal megszólítani a kedves tévénézők pénztárcáját.

Mindez a Holló és a róka meséjét idézte fel bennem, és keserűen vontam le a következtetést: a róka ma is jól lakik, mert ismét kicsalta a hollótól a sajtot. S lehet, hogy holnap nálunk próbálkozik.

2011. augusztus 23., kedd

Tófalvi Tamás: Nagymagyar – kismagyar

2011. 08. 22. Nagymagyar – kismagyar Tófalvi Tamás

Ifjúkorom egyik szállóigéjévé vált Tamási Áron bölcselete: „Aki embernek hitvány, az magyarnak sem alkalmas.”

Egyetlen nyár folyamán rengeteg olyan ifjúsági rendezvény van, amelynek legfőbb célja, hogy a nemzeti öntudatot felébressze, megerősítse, nyilvánvalóvá tegye. Különböző fesztiválok, táborok, konferenciák, koncertek – sok-sok olyan lehetőség, ahol az ember magára öltheti piros-fehér-zöld érzelmeit, és ezt láthatóvá is teheti minden formában. A színpadon a zenekar ismert, nemzeti érzelmű szövegek, szállóigék skandálásával tüzeli a tömeget, lobognak a zászlók, eufórikus a hangulat, és hirtelen mindenki úgy érzi, hogy akár egyedül is képes lenne megváltani a világot, a magyarságot. Koncert után aztán mindenki hazasétál…

Az utóbbi időben sokat motoszkált bennem a gondolat: vajon tényleg ezt jelenti magyarnak lenni? El kell rejtőzni szimbólumok, zászlók, kitűzők, pólók mögé ahhoz, hogy egyértelművé tegyem önnön magyarajkúságom? Vagy csak polgárpukkasztó cselekedet, mely a rendszer, az idegen hatalom elleni lázadás egyértelmű megnyilvánulása? Vajon a „nagymagyarkodó”, hangzatos szavak, dalszövegek, egyértelmű utalásokkal ellátott ruházatot viselők közül hányan lennének, akik egy tényleges csatában az első sorba állnának, s nem-e lennének többen, kik „csendes” magyarságukat, ha kell, harc árán is megvédenék?

Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy az egyház, a nemzet megtartása az észben és az értelemben rejlik. Abban, hogy őrzöd a nyelvet a maga tisztaságában, a szellemi örökséget, a hagyományt, s ha teheted gazdagítod!

Mit ér a „Vesszen Trianon” skandálása, ha tán még azt sem tudom, hogy hol, mi és miért veszett el?! Mit ér az én magyarságom, ha emberként elbuktam az élet nagy próbatételein?!

Néha elnézem a parkban egymás kezét még mindig szerelmesen fogó, sétáló idős házaspárokat. Biztos, hogy őket is megpróbálta már az élet, s tán még arról is tudnának mesélni milyen érzés kutyaszorítóban megmaradni önmagadnak, embernek, vallásosnak, magyar érzelműnek…

Van egy kedves ismerősöm. Egyszerű ember, néha verseket ír és csendesen éli nyugdíjas éveit. Sosem volt rajta „Nagy-Magyarország”-térképpel ellátott póló, s tán zászlót sem lobogtatott soha. Mégis értelmében, érzelmeiben olyan örökség rejlik, mely többet ér minden csapatokba verődő „partizán”, lázongó ifjúságnál. De vajon a mai „sztenderdek” szerint elég magyarnak számít-e?

Ne érts félre, Kedves Olvasó, aki tán most szavaim ellen lázadsz! Én magam is része vagyok a „nagy magyar” valóságnak. Elfogadom, s tán még kissé szimpatizálok is vele. A probléma ott kezdődik, amikor embertelen emberek, s néha magyartalan díszmagyarok jól eladható öntudat-reklámokat próbálnak kamatoztatni az ősi tőkéből. A következő lépés már az lesz, hogy Árpád-sávos katicabogarakat tenyésztünk ki, ősmagyar neveket adunk tehénnek, lónak, kutyának, halnak, és szerzői jogszabályok alapján levédetünk mindent, ami magyar, és ami közös… Csak legyen majd akinek, akiért ezt megtenni, mert a jövő nemzedéke kimondottan jól teljesít ezeken az összejöveteleken, de az iskoláinkban, a tudományokban, a tudásban már kevésbé…

S Te, aki most e sorok olvasását talán sokféle gondolattal zárod, ha úgy érzed, hogy nem inged, semmiképpen se vedd magadra.

2011. augusztus 22., hétfő

Sándor Szilárd: Szivárványba tasakolt szavaim

2011. 08. 21. Szivárványba tasakolt szavaim Sándor Szilárd

Földnek morzsája hallgatja,

virágszirom megtagadja –

szivárványba tasakolt szavaim.



Csend, puha titokba burkolja,

fogtépő szitokba hurkolja –

szivárványba tasakolt szavaim.



Földnek röge nem válaszol,

virágszirom vallomása szól:

szivárványba tasakolt szavaim

könnyes morzsáit idő emészti.



Könnyek morzsáit mozsarazza

titkok zsinórját besarazva:

szivárványba tasakolt szavaim

szirmait csendem őre félti.

2011. augusztus 21., vasárnap

Buzogány-Csoma István: Világ világossága

2011. 08. 20. Világ világossága Buzogány-Csoma István

Gyermekkoromban szinte mindennapos vagy inkább minden esti esemény volt az, hogy akár néhány órára is megszűnt az áramszolgáltatás, s biz’ a tél közeli időszakban igen csak nagy gondot jelentett az órákon át tartó sötétség, áramtalanság. Na, nem a háztartási gépek vagy az élvezeti cikkek szempontjából, hiszen akkor az ember nem volt kiszolgáltatva illetve hozzászoktatva vagy – ha úgy tetszik –, ránevelve az elektromos kütyükre. Volt mozsár, mosódeszka, habverő, sok kávét nem kellett őrölni, és a televíziót sem volt miért üzembe helyezni, s nem toporzékoltunk, ha elmaradt egy-egy kongresszus közvetítése.

Na, de ennek az áramtalan időszaknak mégis megvolt a maga szépsége, és így utólag az értéke és értelme, még akkor is, ha a szolgáltató nem ilyen célból kapcsolta le a rendszert. Meggyújtottuk a petróleumlámpát vagy a gyertyát, esetleg a gázrózsa fényét engedtük világítani, és csak most tudom igazán megérteni, hogy mi volt a tanítás ebben az édes-keserű helyzetben. Az a kis fény, amit a lámpás vagy a gyertya kiadott magából, megtanított néhány fontos dologra.

Összegyűjtött, összehozott – ha addig szanaszét voltunk a lakásban, ki-ki a maga szobájában, a maga dolgával elfoglalva, akkor ez a fény odagyűjtött mindenkit maga köré. Érdekes, hogy ebben a meghitt fényben tudtunk a legjobban kifestőzni, a felnőttek pedig mesélték történeteiket, mi pedig csak hallgatóztunk, amíg ők egymás közt beszélgettek.

Egymásra figyelés – amikor kizárod a külvilágot, csak mi vagyunk egymásnak, a nagy sötétségben a fény körül, és figyelmünket semmi más nem vonhatja el. Nemcsak egyes családokként, de szomszédokként, nagyobb családként is összegyűltünk, főleg, ha valakinek még nem értek haza a szülei a munkahelyeikről, akkor átmentünk egymáshoz, oda menekültünk a fény köré.

Biztonság – mert ez is a fény, a világosság tulajdonsága, hogy biztonságérzetet ad. A sötétben fél az ember, főleg ismeretlen helyen. A sötétben rejtőzködik, nem érzi magát biztonságban, s ugyanekkor, az éj leple alatt történik a legtöbb bűncselekmény is, mert azt gondolná az ember, hogy az igazságra, a tetteire soha nem kerül fény. A világosság biztonságot ad, mert látom az utat, a célt, az eszközöket, és ami nagyon fontos, látom az előttem levő akadályokat is, hogy elkerülhessem, kikerülhessem...

A fényben felismerhető az arcunk, tudjuk, hogy kivel van dolgunk, ki van, mi van a dolgok mögött.

Ilyen fontos a fény.

Ti vagytok a világ világossága... Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14-16)

Föl van adva a lecke.

Jó munkát mindannyiunknak!

2011. augusztus 19., péntek

Andorkó Attila: Az információról

2011. 08. 19. Az információról Andorkó Attila

Az információ hatalom. Sokan szeretnének e hatalom birtokába kerülni, gyakran annyira, hogy az már függőségi tüneteket idéz elő, s ez főleg a fiatalabb nemzedék képviselői között figyelhető meg.

Míg a mi szüleink, tanítóink azért aggódhattak, hogy nehogy rossz társaságba kerüljünk (óvtak az alkohol mértéken felüli fogyasztásától, a dohányzástól, kábítószerektől), addig nekünk saját gyermekeinket az okos zsebtelefonoktól, közösségi oldalaktól, iPod-októl, s egyéb kütyüktől (nem mintha a többi veszély megszűnt volna) kell védenünk. Pontosabban azok mértéktelen használatától. Egy nemrég végzett kutatás eredményeként a kutatók megállapították, hogy azok az egyetemi hallgatók, tinédzserek, akiktől csupán 24 órára elzártak mindenféle hírcsatornát (maroktelefon, világhálós csatlakozás, iPod stb.) elvonási tüneteket mutattak, tehát függőségi viszony alakult ki. Túlélési stratégiaként egyesek elmentek sétálni, mások könyvet olvastak, de mindegyikük valamiféle szorongásról számolt be, aztán ahogy eltelt a 24 óra, visszatért minden a régi kerékvágásba.

A kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes tisztában lennünk, miként és mire használjuk a rendelkezésünkre álló technológiai újításokat, hogy a ránk gyakorolt hatásukat kordába tudjuk tartani.

Koncz Zsuzsa 2010-ben megjelent albumának egyik számából idézek:

„Reggel, mikor felébredtem, áramszünet volt

A tévé némán ásított és a rádió se szólt

Nem hallottam híreket és nem tudtam, mi van

csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan

(...)

Nem hallottam honnan támad rettentő veszély

Hogy édes hazám válsága ma éppen milyen mély

Hogy hosszú távon elsorvadunk mindannyian

Csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan

(…)

Aztán egy nagy kattanás és bekapcsolt a gép

Visszatért az áram, és lett megint feszültség

És mert buta nem vagyok, már tudom ennyiből

A boldogságnak titka az, ha nem tudsz semmiről



Volt egy jó napom, egy egész jó napom

Régen nem volt ilyen jó, ezt elárulhatom

Volt egy jó napom, egy egész jó napom

Azt, hogy nincs most több ilyen, csak sajnálhatom

Mert sajnos magam kikapcsolni

Még nem tudom.”

Kedves Olvasó, engedd meg azt a luxust magadnak, hogy néha-néha legyen egy jó napod!

2011. augusztus 18., csütörtök

Dimény József: Az élet törvényei: 3. A polaritás.

2011. 08. 18. Az élet törvényei: 3. A polaritás. Dimény József

Ez a törvény azt jelenti, hogy minden létezőnek két pólusa van ugyan, valójában azonban minden egy. Minden látszólag ellentétes, lényegét tekintve azonos, csak kifejeződési fokát tekintve különböző.

Boldogság és boldogtalanság, szeretet és gyűlölet valójában ugyanannak a dolognak a két oldala. Ezen a világon minden jelenségnek két oldala van. Ám a kettő között egy és ugyanazon tartomány húzódik meg. Mihelyt ezt belátjuk, mihelyt felismerjük a két pólus közötti egyet, a látszólagos dualitás megszűnik, és megjelenik az összhang, az Egység. Mindezt könnyen felismerhetjük, ha a hideg-forró ellentétpárra gondolunk. Tételezzük fel, hogy odakint húsz fok van, amit valószínűleg inkább kellemesnek érzékelnek, mint hidegnek vagy melegnek. Egy közép-afrikai lakos minden valószínűség szerint hidegnek találja, egy eszkimó viszont melegnek, holott se ez, se az.

Földi világunk egy duális világ, egy két félből álló világ. Férfi-nő, jobboldal-baloldal, rész-egész, anyag-szellem együtt és csak együtt adják a teljességet. Ha letagadom valamelyiket, vagy kijátszom őket egymás ellen, szétesik az egység, kétfelé szakad, kétségbe – kettősségbe – esik a világ és megjelenik a félelem. Mivel az ellentétek igaz természetük szerint egyek és ugyanazok, bármely pillanatban átfordíthatjuk őket önmaguk ellentétpárjába. A gyűlölet így fordítható át például szeretetbe. Nem kell mást tennem, csupán gondolkodásomat megváltoztatnom, s a dolgok is megváltoznak. A félelmet bátorsággá alakíthatom, a sötétséget fénnyé. Nagy felismerés: a világ nem ellentétpárokból, hanem egymást kiegészítő párokból áll. Egyszer az egyik rész kerül túlsúlyba, máskor a másik, néha kiegyenlítődnek, de a teljességet csak együtt tudják létrehozni.

Az élet törvényei összekapcsolódnak. Polaritás és változás: nevetni és sírni, egészségesnek és betegnek lenni, adni és kapni, hallgatni és beszélni, dolgozni és lazítani – mind-mind örök váltakozás.
Polaritás és ritmus: belégzés és kilégzés, ébrenlét és álom, aktivitás és pihenés. Egyik sincs meg a másik nélkül, együvé tartoznak, együtt alkotnak egy egészet, együtt adják életünk tartalmát. Ha felismerjük az összefüggéseket, akkor döbbenünk rá milyen csodálatosnak teremtette Isten ezt a gyönyörű világot és benne az embert!

2011. augusztus 17., szerda

Nagy Adél: Adni

2011. 08. 17. Adni Nagy Adél

Álmodd meg, építsd fel, legyél te magad! – ez volt a mottója annak a nemzetközi ifjúsági találkozónak, amelyet idén Litvániában szerveztek, és amelyen 12 erdélyi magyar fiatal képviselte országunkat.

A Fiatalok Városa nevet viselő dán kezdeményezés egy olyan várostér kialakításáról szól, amelyben a résztvevő fiatalok egy másabb, szebb jövő reményében gyakorlatba ültethetik elképzeléseiket, adott keretek között megvalósíthatják álmaikat. Sokszínű, érdekes program és témakínálat ajánlkozott, ki-ki a maga kedvére választhatott, hogy milyen területen szeretné megvalósítani önmagát. A legérdekesebbet – az önkéntesség szerepét a civil társadalomban – éppen mi, erdélyiek tettük a közös gondolkodás asztalára. Ahogyan tizen-, huszonéves fiatalokkal kiscsoportokban arról beszélgettünk, hogy ki mit vállal önként, és milyen célokért dolgozik iskolai vagy más közösségben, eszembe jutott és megosztottam velük a jézusi mondást: „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.”

Reméltem, hogy a dán, német, litván és erdélyi magyar fiatal megérti, mire is gondolok. Reméltem, hogy azért vesz részt egy nemzetközi tapasztalatcserén, mert álmodni mer, tettekre kész, építeni akar. Reméltem, hogy elméjébe vési a jézusi tanítást, amely számomra azt üzeni, hogy az ember képes a többre, a pluszra, a kötelezőn felülire is. Miért? Ki köszöni majd meg? Mi a fizetség? Kérdeznék sokan… A válasz legyen egy ismert imasor: „mert amikor adunk, akkor kapunk”. Úgy legyen!

Máthé Sándor: Értelmes szív

2011. 08. 16. Értelmes szív Máthé Sándor

„Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást tenni a jó és gonosz között.” (1Kir 3,7-9)

A hétköznapok egyszerű helyzetei választásra kényszerítenek bennünket is. A választást még nehezebbé teszik a körülmények, mert olyan korban élünk, amikor a ködösítéssel pontosan a jó és rossz közötti különbséget igyekeznek eltüntetni.

Érdemes megfigyelnünk, hogy mit nem kér Salamon. Nem kér gazdagságot, szép feleséget, azonnali győzelmet minden ellensége felett. Nem kér nagy tekintélyt és dicsőséget. Csak azt kéri Istentől, hogy tegye alkalmassá arra, amivel megbízta. Neki ez a legfontosabb.

Vajon, ha Isten minket kérdezne, nem engednénk-e a kísértésnek, s kihasználva a lehetőséget, azonnal elkezdenénk sorolni kívánságainkat? Valószínű, hogy igen. Ehelyett jobb lenne elgondolkodni: ott van-e bennünk a hála, az alázat, a bizalom? Tudjuk-e, hogy mit szeretnénk megvalósítani, mire vágyunk, vagyis mit kérjünk Istentől?

Kéréseinket, ha lehet, így fogalmazzuk meg: Uram, azt kérem, hogy azzá válhassak, akivé te akarsz formálni. Azokat tudjam boldoggá tenni, akiket reám bíztál. Te munkálkodj bennem, és Te munkálkodj általam. Adj nekem értelmes szívet!

Ez a szó: értelmes szív, vagy engedelmes szív azt jelenti: nyitott szív, halló szív. Salamon azt mondja: adjál nekem halló szívet, amelyikkel te beszélhetsz, amelyikkel szót érthetsz, amelyik érti, hogy mit mondasz. Ezt add meg nekem, Uram, az összes többit rád bízom. Nekem Te vagy a fontos és az, hogy értselek, és neked tudjak engedelmeskedni.

Isten nekünk is ezt az utat adja lehetőségként, mert csak így tölthetjük be a tőle kapott küldetésünket, így lehetünk áldássá mások számára.

2011. augusztus 15., hétfő

Farkas Dénes: Ősmarketing

2011. 08. 15. Ősmarketing Farkas Dénes

Abban az időben, amikor én még „őszinte ember voltam” (József Attila) nem ismertük a piackutatás tudományos módszereit, és a marketing, mint tudomány csak felnőttkorban ért utol, gyűrt le és tette áldásosabbá vagy nyomorítóvá életünket. Ezt mindenki maga döntse el.

Azt hiszem, hogy a globalizáció előjátéka volt a marketing is... A globalizáció áldása-nyomora jól áttekinthető egy csupor szentmiklósi tej és a fehér-színű „reggeli ital” elfogyasztása után, melyet Pestről hozott a leányom.

Mosakszom a globalizált szappannal és nosztalgiázom afelől, hogy hova lett az Amo, Kékvörös stb. piperecikk, melyeket nagy nehézségek árán időnként beszerezhettünk, és amelyeknek a habzása, illata jóval felülmúlta a mai Palmolive világát .Nem taglalom tovább hogy a tehéntejből miként lett „marha” ital, sőt azt is megértem, hogy a piackutatás a fejlődésünk természetes tartozéka.

Valamikor réges-régen, amikor a Ludas Matyi fénykorát élte, igen nagy élvezettel lapozgattam, és szórakoztatott a sok szellemes karikatúra, valamint az azt övező humor. Visszaemlékszem, hogy úgy ötven évvel ezelőtt a fent nevezett lapban volt egy rajz, amit gondolatban most is látok: egy koncertterem félig nyitott ajtaja előtt tolong a nép. Egymás hátára mászva tapossák le egymást. A nyitott ajtón belül látszik a nagy fekete koncertzongora felemelt fedéllel, és a széken előtte a billentyűket veri a frakkba öltözött fehér mandzsettás művész. A nagy fekete zongora mellett állt egy mezítelen nő, akinek idomait a rajz eléggé erotikusra jelenítette meg. Telt keblei, szép lábai, gömbölyded alkata volt, s ami „szem-szájnak ingere” mind-mind a rajzon jelen volt. A félig nyitott ajtón beszitáló fény a női testre hullt, míg a másik fénysugár az ajtó látható oldalán világította meg azt a plakátot, amely a koncertet hirdette: nevezetesen Liszt valamelyik rabszódiáját, s kiemelt betűkkel, hogy a kottát Pelle Maca lapozza! Micsoda marketingfogás, nemde?

A tömegnek Pelle Maca látványa kellett, mert csak így lehetett „eladni” a Lisztet. Azóta eltelt sok évtized, és Pelle Macáék úgy elszaporodtak, hogy maholnap a szószékekre is fel kell vinni őket! Várom a tolongást...

2011. augusztus 14., vasárnap

Székely Kinga Réka: A felelősségről

2011. 08. 14. A felelősségről Székely Kinga Réka

Ha gyermekkorunkban a gondviselés a tenyerén hordozott, akkor csak a kiemelkedően emlékezetes „ruhák”, másképpen fogalmazva, verések jutnak eszünkbe. Én egy sepregetéssel jártam így, amit elfelejtettem elvégezni, mert hirtelen jó csapat verődött össze a kapu előtt. A fergeteges játék közben nekem teljesen kiment a fejemből, hogy egy esküvő előtti ifjú pár bejelentkezett délutánra, és nekem az a feladat volt kiadva, hogy csináljak rendet. A játék egyre pörgőbb lett, és én csak arra a kellemetlen lelki metamorfózisra emlékszem, ami akkor ment végbe bennem, amidőn megpillantottam az ifjú párt és a szüleimet.

Vihar előtti csendben lépegettem be a papi lakra. A székek szanaszét, az asztalon a reggeli maradékai, egyszóval rendetlenség. A beszélgetés lejárt, az ifjú pár távozott. A „ruhát” megkaptam.

Fülemben visszhangzik az akkori tanítás: Mindenki csak azért felelős, ami rá van bízva.

Isten ránk bízta az életet, hisz nekünk adta. Egész életünk azzal telik el, hogy tapogatjuk, puhatoljuk a ránk bízott élet iránti felelősség határvonalait. Meddig vagyunk felelősek az életért? Meddig kell érdekeljen az, ami ránk van bízva? Legtöbbször arra a még egy lépésre sem tudjunk elszánni magunkat, ami oly parányi és mégis életbevágóan fontos.

Ha egy mellettem lépkedő ember megbotlik, csak egy másodpercnyi figyelmemet veszi igénybe a segélynyújtási mozdulat. Én csak kinyújtom a kezem, de őt megmenthetem a hónapokig gipszben eltöltött fájdalomtól. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel földre dobom a szemetet, be is tehetem a kukába vagy a zsebembe. Ugyanazzal az erővel, amivel kivágok egy fát, ültethetek egy csemetét. Csak egy felismerés, csak egy lépés választja el az alkotást a pusztítástól, a tettet a mulasztástól.

A múlt héten községünkben életét vesztette egy fiatal fiú, mert motorkerékpárjával nekivágódott egy kaszálógépnek. Vajon mi lett volna az az egy lépés, amit meg kellett volna tenni az életért?

2011. augusztus 13., szombat

Csécs Márton Lőrinc: Ez meg az az arcról

2011. 08. 13. Ez meg az az arcról Csécs Márton Lőrinc

Mindannyiunknak különbözik az arca. Hiába keresnénk a szemünkkel, két teljesen egyforma arcot sose találunk. Van teltebb, van soványabb. Van szakállas, van borotvált. Van mosolygó és van közömbös. Fáradt és másodnapos. Ártatlan és gondterhelt. Idősödő és fiatal. Fehér és fekete. Sima és heges. Tiszta és bemocskolt. Ami közös vonás arcunkban, az az, hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen és mit tükröz az. Mi vagyunk a felelősek vonásainkért. Vonásainkból kiolvasható életünk. Az arcunkra rá van írva, hogyan élünk, hogyan szeretünk, mennyit aggódunk, hogyan viszonyulunk másokhoz. Hogy boldogok vagyunk-e vagy megsavanyodottak. Az arcunk az önéletrajzunk.

Mi vagyunk felelősek azért, amit az arcunk mutat. Mert mi azok vagyunk, amit választottunk.

Gyönyörű arcokat kívánok!

Pál János: Hawaii, Rio, Ramszesz

2011. 08. 12. Hawaii, Rio, Ramszesz Pál János

Szokatlan látványban volt részem a minap, miközben hazafelé tartva az egyik lámpánál megálló buszból kifelé bambultam. Megszokásból az út mentére ültetett rózsákat fürkésztem, amikor váratlanul két műanyag pálmafában akadt meg tekintetem. Láttam már belőlük néhányat szórakoztató helyek elé kipottyantva, de látványuk a rózsák közt úgy hatottak számomra, mint tehén a versenylovak közt. A „csodálatos esztétikai élmény” felkavarta emlékeimet, és abba a székely kisvárosba repített, ahol egy helyiség Rio-Ramszesz néven próbált kitűnni a nevek tengernagy tömegéből.

A szegény koldus képe körvonalazódott ki előttem, miközben a busszon élményeimet emésztgettem. A koldusé, kinek ruhája ízléstelen, sokféle darabból áll össze. Az ő ruházata azonban gyakorlati szempontokat szolgál, követ, tarkaságára, otrombaságára pedig mentség szegénysége.

A botanikai-, onomasztikai-, kulturális-, földrajzi zűrzavar a koldus szegénységét idézi: a szellemi szegénységét, a szépérzék szegénységét, az öntudat szegénységét, a bölcsesség szegénységét, az emlékezet szegénységét ... Pedig csak annyi kellene, ha első lépésként meghallanák azt a bölcsességet, amit a Prédikátor és az egyszerű, de logikusan gondolkodó népi észjárás úgy summáz, hogy mindennek megvan a helye és ideje, mint a szalmakalapnak.

A koldus szegénységére van mentség, a fenti fogyatékosságokra azonban nem, mert általuk teremtett világunk inkább az özönvíz állapotát fogja idézni, mintsem az Éden kertjét... Kinek van pedig kedve iszapban, mocsárban caplatni, dagonyázni? Csak a disznóknak!

2011. augusztus 5., péntek

Farkas Dénes: Feltétel nélkül

2011. 08. 03. Feltétel nélkül Farkas Dénes

Eddigi gondolataimat inkább az élet pajkos moccanásaiból vettem. Jelen esetben a Bibliából indítok: Lukács 9. részében Jézus az embereknek ecseteli az élet szűkmarkú valóságát: „az ember fiának nincs hová fejét lehajtania”. Ezek után azok, akiket magával hív, kifogásokat találnak. Egyik azt mondja, hogy: „követlek téged Uram, de...” Ezzel a de szócskával meg is érkeztünk a mába. Ez a szócska kizárja a feltétel nélküli azonosulást a kérelmezővel! Segítenék rajtad, de... Odaadnám neked, de... És így tovább. Életünk ritkábban az igenek és nagyobbrészt a de (feltételekhez kötött) kérés-válasz között telik el.

A közelmúltban egy kedves barátommal beszélgettünk a feltétlen odaadás kérdéséről, és említettem Friederich Schiller A kesztyű című balladáját, melynek mondanivalója nemcsak a romantika korában, hanem ma is tanulságos: Ferenc király udvarában kiéheztetett vadak prédára várnak az arénában. A balkonon a csodálkozók sokasága várja a viadalt. Kunigunda kisasszony próbára teszi a neki szépet tevő lovagot, és bedobja a kesztyűjét a vadak közé. Odafordul a lovagjához, és azt kéri, hogy ha úgy ég a szerelme iránta, ahogy arra esküszik, hát akkor hozza fel a kesztyűjét! A lovag belép az arénába és az állatok a meglepetettségtől meg sem moccantak. A hőstett után:

„A hölgy szemében szerelem ragyog

Az a boldogság ígérete ott: –

Kunigunda kisasszony epedve várja,

Ő a kesztyűt arcába veti:

Hölgyem, nem kellenek a kegyei!”

Lovag úr, szeretni fogom, de előbb tépesse szét magát a vadakkal! – gondolta Kunigunda.

Az életben adódnak helyzetek, amikor csak a feltételek nélküli odaadással lehet és kell viszonyulni a dolgok menetéhez. A de mögé rejtőzés rossz lehet, mert az élet vadállatai lesben állnak, és a kesztyűk pedig hullnak, hullnak...

2011. augusztus 2., kedd

Sándor Szilárd : Szabadság után

2011. 08. 02. Szabadság után Sándor Szilárd

Üres szemekkel néztem arcod

álomtalan ébredések hajnalán,

voltam békéd és voltam harcod,

éretlen napjaink keserű taván.



Arcom szemedből kiömlött,

tenyeredbe száradt kezem,

a szó agyagos földjére döngölt

sóhajára lehajtottad fejed.



Fény zuhant reánk valahonnan

s álom villant fel szemedben,

kezed megmozdult tenyeremben.



Szép arcod mosolyra fakasztotta,

valami titkos gondtalan varázs –

Vagy egyszerűen csak a szabadság?

2011. augusztus 1., hétfő

Gál Zoltán: Színház az egész világ

2011. 08. 01. Színház az egész világ Gál Zoltán

„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő” – vallotta évszázadokkal ezelőtt Shakespeare, a nagy drámaíró. És bizony, születésünk pillanatától kezdve mindnyájan szerepeket játszunk. A Rendező mindenkinek helyet biztosított az előadásban, azonban a szerep alakítását reánk bízta, hogy képességeink szerint, a legtöbbet hozzunk ki a megformálandó karakterből. És ez így van jól.

Ha a szükség úgy kívánja, használhatjuk az egész kelléktárat, és felpróbálhatunk mindent, ami belőle megtetszik. És gyakran bizony élünk is a lehetőséggel. Az álarc alatt könnyebb eljátszani a szerepet, biztonságot nyújt, és elrejti igazi kilétünket. Talán csak hangunk engedi sejtetni, ki is rejtőzik valójában mögötte.

Azonban vigyázzunk: álarcunkat nehogy magunkon felejtsük a kulisszák mögött! Mert megtörténhet, hogy a magunkon felejtett álarc elhiteti velünk, hogy ő valójában én vagyok. És ha már magam sem tudom, hogy ki az, aki visszaköszön rám a tükörből, ott kezdődik csak az igazi dráma!

Ha akarjuk, önmagunk is lehetünk, minden ránk aggatott cicoma nélkül. Megmutathatjuk igazi énünket, és kitárhatjuk mindazt, amivel a Gondviselő felruházott életünk során. Igazi önmagunk alakítása nem mindig színes, de nagyon is őszinte.

És ennek talán jobban örvend a tisztelt publikum.

Fekete Levente: Reneszánsz újjászületés

2011. 07. 28 Reneszánsz újjászületés Fekete Levente

Rögtön a XVI. századra jellemző, forradalmian új világnézetre gondolunk. Arra az eszmeáramlatra, amely az embert, az emberi test szépségét, magát a kézzelfogható, tapintható természetet a gondolkodás középpontjába helyezte, mondhatni a legnagyobb érték rangjára emelte. Mondják hogy, a reneszánsz lekörözte, maga mögött hagyta a kéngőzös poklok és az angyalszárnyú mennyek életidegen, misztikus világát. Ebben voltak utolérhetetlen mesterek Michelangelo, Leonardo da Vinci és még sorolhatnánk. Nevüket már-már áhítattal ejtik ki nemcsak a szakavatott művészettörténészek, de minden magára valamit is adó író, olvasó ember. Természetes. Ebben a „műfajban” ők valóban verhetetlenek voltak, példaértékű mesterek, és azok ma is. Aztán jött a felvilágosodás, majd a manierizmus – mint a késő reneszánsz és a barok közti átmeneti stílus. És így tovább egész napjainkig. Mindeniknek megvoltak a maga mesterei.

Mondják – hiszen a Biblia , az Élet Könyve is ezt tanítja, hogy nincs új a Nap alatt. Ma is hallani felvilágosult gondolkodásról, vagy éppen ennek a hiányáról, de beszélünk itt-ott a népzene, a táncházmozgalom reneszánszáról is. Mert hála Istennek, mintha újjászületőben lenne itthon Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében is a tiszta magyar népzene, néptánc iránti őszinte érdeklődés. A lehető legnagyobb tisztelet jegyében le a kalappal az olyan mesterek előtt, mint Jánosi József, Könczei Árpád, vagy a Muzsikás, a Kaláka együttesek, Faragó Laura, István Ildikó, Sebestyén Márta, és hála Istennek még hosszan sorolhatnánk őket! Túlzok-e, ha azt mondom, hogy az áhítattal rokon az az érzés, amivel hallgatjuk őket, vagy nézzük éppen a tévében? Micsoda öröm, ha mi magunk járhatjuk és énekelhetünk! Valóban újjászületik általuk az ember. Mondhatom, hogy újjászületik ilyenkor bennünk az ÉLET? Valljuk be őszintén: ebben a többnyire benzingőzös, elektroszmogos, agyonkábelezett, végzetesen számítógép- és képernyőfüggő, sokszor aszfaltdzsungelben tévelygő, már-már valótlanul éjt nappallal teljesen összekeverő világunkban ránk is fér!

Hát, a szép magyar nyelv a maga áldásaival ránk fér-e? Újjá fog-e születni a tiszta magyar nyelv? 200 éve született Kriza János, unitárius hitünk és lelkiségünk koronás fője és a szép magyar nyelv mestere. Tisztelegtünk illendőképpen ország-világ előtt. De mindezekután mi, magyarok invitálni, publikálni, kreálni, latinkodni fogunk-e? És újjá tud-e születni a magyar családok lelkisége? Gyönyörű meséink és balladáink köré időről időre kicsinyek és nagyok össze tudunk-e gyűlni? Szükség-e nekünk újjászületni?

A mestereket ismered. A választ is csak Te tudod. Hogyan döntesz, az is a Te dolgod. Egy azonban biztos: a mestere gyermekeidnek, unokáidnak most Te vagy.