Sipos Mónika Rebeka: Előítéleteink

2013. 02. 17.	Előítéleteink	Sipos Mónika Rebeka
Nem tartozom azon közé, akik soha nem voltak megalázva, megbélyegezve, akiről nem volt előítélet alkotva. De azok közé sem, aki soha nem kategorizál, nem hasonlítgat, nem választ ki, nem tesz kivételt. Mert a kocka fordul folyamatosan, a megalázottból lesz megalázó is, az ítélkezőből pedig az ítélet alanya is. De mégis szívesen bújunk, és talán többet is vagyunk az ítélkező bőrében. Mert elfoglaljuk magunkat ezzel, elütjük az időt, vagy mert úgy érezzük, jobban áll nekünk ez a szerep. Plusz még önbizalmat is ad a felsőbbrendűség érzése, esetleg új erő forrása lehet a mások (nem magunk!) felett való ítélkezés. Még élvezettel is tölt el, mert van úgy, hogy valamiért feljogosítva érezzük magunkat minderre. Tehát, könnyű akarva, vagy akaratlanul ítéleteket alkotni egymásról tettekért, szóhasználatért vagy életstílusért, és még számtalan egyébért…  Megbélyegezni egymást etnikai hovatartozás, bőrszín, nyelv, világszemlélet, társadalmi pozíció miatt. És mindezt milyen könnyű megtenni, csak azért mert,…..mert a másiknak kék a szeme, mert nyakkendőt vagy gallért visel! Erről szól az az érdekes kísérlet is, melyet a Blue Eyed című film mutat be igencsak életszerűen: Jane Elliott, amerikai pedagógus a hatvanas évek végén, harmadik osztályos tanulóival egy kiváló, előítélet leromboló kísérletet végzett el. Egy lehetőséget kínált fel diákjai számára arra nézve, hogy miképpen kell az előítéletektől egy életre megszabadulni. Egy napon a következőkkel kezdte a tanítást. Egy elnöki rendelet szerint mától kezdve az osztályt két részre kell osztani. A kék szeműek lesznek az egyik csoportban, és a barna szeműek a másik csoportban. Közölte az osztállyal, hogy meg van állapítva, akinek kék a szeme, az sokkal okosabb, sokkal ügyesebb, mint az, akinek barna a szeme. Ezután a barna szeműek már nem ihatnak abból a csapból vizet, ahonnan a kék szeműek isznak. A barna szeműek nem játszhatnak azokkal, akik felsőbb rendűek, akik sokkal műveltebbek, akik tisztábbak. Nem ülhetnek a padban egymás mellé, még az ebédlőben sem ehetnek egymás mellett. A kék szeműek felsőbbrendű lények, a barna szeműek pedig alárendeltek. A barna szeműek egy kendőt kaptak, a megkülönböztetés jeléül, amit az iskolában viselniük kellett. Az osztály rendje, hangulata megbomlott, a barátságok felbomlottak. A kendőt viselők arca szomorú lett, többé nem mosolyogtak, egyszerűen szégyellték magukat azért, mert nekik barna szemük volt. A következő napon Jane Elliot közölte az osztállyal, hogy tévedett, mert igazából a barna szemű emberek a felsőbb rendűek, a kék szeműek pedig azok, akik semmire sem jók. Így a kendőket kicserélték. Most, azok voltak a felsőbb rendűek, akik egy nappal előbb még ügyetlenek, és buták voltak. Az egymáshoz való viszonyulások is azonnal felcserélődtek a szerepekkel együtt. A második nap végén Elliot aztán elmondta a gyerekeknek, hogy ebben a két napban tulajdonképpen játszottak. Nem mást, mint az élet sokszor oly szörnyű és kegyetlen játékát. Néha úgy érzem, hogy mi is, akár a fenti, akár más módszerekkel meg kellene tisztítsuk önmagunkat, elménket és lelkünket. De javasolhatnánk különböző öntisztító módszereket másoknak is, s akkor talán nem lenne annyi kártékony előítélet, és megannyi magas fal az emberek között ebben a teremtett világban.

Sipos Mónika Rebeka: (V)iszonyulásaink

2013. 01. 18.	(V)iszonyulásaink	Sipos Mónika Rebeka
Nap mint nap a „kell”, a „muszáj”, a „most azonnal” világában élek, ugyanakkor mind a jó, mind a rossz indulatoknak, értékeléseknek, minősítgetéseknek ki vagyok téve. Sokszor – ha akarom, ha nem – szinte szembekötősdit játszom kisebb és nagyobb családommal. Eleget teszek kéréseknek, elvárásoknak, ha kell még követeléseknek is. S tovább haladva, néha elhiszem, vagy éppen vakon követem mindazt, amit a társadalom hierarchikus ranglétráján magasabban állók írnak elő. Eléggé erőszakos világban élek – állapítom meg olykor szomorúan – ahol az erőviszonyok nagyban befolyásolnak mindent, és ahol az „erő” nemcsak a tettekben, hanem már a beszédben is egyértelműen megnyilvánul. Nemrég egy előadást hallottam az erőszakos, illetve az erőszakmentes, vagy együttműködő kommunikációról, amit másképpen sakál, és zsiráfbeszédnek is neveznek. Az erőszakos megnyilvánulást sakálnyelvnek nevezik. „Ne üvölts, mint egy sakál!” − gyakran hallottam másoktól más felé irányulni e felszólítást, vagy éppen felém szállt az üzenet. Megtapasztaltam már én is, hogy ha gyengébb „ellenféllel” állok szemben, akkor könnyebb a támadás, ellenkező esetben jobb elsomfordálni. De mivel a sakál és a zsiráf között ég s föld a távolság, úgy a zsiráfnyelv is egészen másról beszél. A zsiráfnyelv, vagyis az erőszakmentes kommunikáció, megtanít szívből beszélni. A zsiráf egy erős, de ugyanakkor nagyon szelíd állat, hatalmas szíve van (kb. 13 kg). A szívétől az agyáig jó nagy a távolság, így van ideje meggondolkodnia a dolgokat. Mennyivel könnyebb lenne az élet, mennyire másképp viszonyulnánk egymáshoz, ha szavainkat megválogatnánk, beszédünket, vagy éppen cselekedeteinket kicsit jobban átgondolnánk. Ha feltárnánk, vagy megállapítanánk a tényeket, s nem ítéleteket fogalmaznánk meg. Ha őszintén tudnánk beszélni érzéseinkről. Néhány szó, néhány másképpen megfogalmazott mondat nagy változásokat hozhatna a mindennapjainkba, a családba, a munkába, a baráti kapcsolatokba. S mindez nem lehetetlen, mert a „szép” beszédre való képesség, mint a jó földbe hintett mag, bennünk van. Csak egy kevés odafigyelésre és türelemre van szükség ahhoz, hogy azt kicsirázni, majd termést hozni hagyjuk. Amennyiben sikerrel járunk, hiszem, képesek leszünk „megértéssel és együttérzéssel fordulni a félelem, a tudatlanság és más olyan tényezők felé, amelyek arra késztetik az embereket, hogy erőszakot kövessenek el”(Gandhi) – tetteikkel, vagy akár beszédükkel. Én törekszem ennek tudatában élni és szólni egyaránt!

Sipos Mónika Rebeka: Mindennél jobban!

2012. 12. 18.	Mindennél jobban!	Sipos Mónika Rebeka
Szinte nem létezik olyan ember, akit mostanában ne foglalkoztatna a KARÁCSONY érkezése. Gyerekek lázasan számolják, hogy hányat kell még aludni, amíg megjön a várva-várt angyal. A készülődés időszakát éljük a javából, amikor mi felnőttek is számoljuk a napokat. Jaj, vajon mit kell még megtegyek? Lássuk csak, még van 6 nap, addig még ki lehet takarítani a házat, be lehet vásárolni, meg lehet tervezni az ünnepi menüt, még a karácsonyi dekorációért is lehet tenni valamit. Hat nap, tele tennivalóval! És hol van a hetedik napnak a megtervezése?  A megszentelése! Honnan indulunk el, és hol van a végcél? A karácsonyi nagy teszem-veszem készülődésben gyakran eszembe jut a példabeszédek örök igazsága: „Minden féltve őrzött dolognál jobban őrizd a szíved, mert onnan indul ki az élet.”(Péld. 4,23) Valóban sok-sok mindent fölhalmozunk így karácsony környékén, hogy „teljes” legyen az ünnep!  De igazából úgy érzem, hogy csak egyre van szükség. A szerető, tiszta szívre! Régi, letűnt idők karácsonyát látom magam előtt, s szeretnék egy pillanat erejéig visszautazni az időbe, amikor nem is fa volt, csak egy fenyőág, rajta az édesanyai nagy gonddal elkészített szaloncukor. A pislákoló gyertya, a szoba csendje, vagy az ajkakról feltörő „mennyből az angyal…” S a legnagyobb ajándék és kincs: a tiszta szív, amelynek érzésével, BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYT lehet kívánni egymásnak. Mindenek közben, e nagy készülődésben, szívemet vizsgálom, mert onnan indul ki az élet, s vallom, hogy onnan indul ki az ünnep. A legnagyobb kincs az enyém, és minden emberé. Ha igazi ünnepet akarok teremteni önmagamnak, és kicsiny vagy nagy családomnak ebben az esztendőben, akkor csak a szívembe kell nézzek, s észrevegyem azt, hogy minden ott van, ami életet ad: A köszönet, hogy ebben az évben is ünneppel ajándékoztatunk meg. A hála, hogy a betlehemi csillag fényénél, eljuthatok a jászolbölcsőig. A béke, amely átölel. A nyugalom, amely minden körülmény között megőriz. A szeretet, amellyel határokat nem ismerve mindenkihez eljuttat. S még sok-sok minden van az én szívemben, ahogy a te szívedben is, de még van hat nap, a hetedik napon, ha megérkezem a jászolbölcsőhöz, majd megköszönöm a legnagyobb ajándékot, a legnagyobb kincset, a szívemet, amellyel ünnepet tudok teremteni!

Sipos Mónika Rebeka: Gondviselés

2012. 11. 15	Gondviselés	Sipos Mónika Rebeka
Benti virágaimat locsolgatom, s miközben ezt teszem, ösztönösen is a gondviselés érzése nyilallik belém, no, meg a szépségé is, mert „hasznos” munkámért cserébe szép ajándékot kapok. Növényeim gondoskodásom nyomán virágba borulnak, lelkemet pedig gyönyörűséggel, megnyugvással töltik el. Minden embernek van valamiféle elképzelése a gondviselésről. Gondot viselnek rája, vagy ő viseli gondját valakinek. De ugyanakkor időnként érthetetlen is lehet a gondviseléshez való viszonyulásunk, mint ahogy nekem is az volt gyermekkoromban, amikor nővérem hangos kátétanulása közben arra figyeltem fel, hogy azt mondogatja, még egy hajszál sem eshet le a fejünkről anélkül, hogy a jó Istennek ne lenne arról tudomása. Hogyan tud mindenre és mindenkire egyszerre ennyire figyelni, ennyi emberre gondot viselni? Gyermekként félelemmel töltött el, ugyanakkor őszinteséget szült bennem. Vagy a lelkiismeretem szólalt meg? Nem tudom, de az érzés egy életre megmaradt, és kiteljesedett. Ma már hiszem, hogy a mi apró emberi gondjainkat is mind számon tartja a Gondviselő, és velünk együtt gondolkodik, hogy együtt megoldást találjunk. Ahogyan életet ad embernek, állatnak, fának, virágnak, ahogyan napsütést és esőt ad földjeinkre, úgy ad erőt, hitet és reménységet is! Talán ezért érzem és hiszem: „Nem vagyunk magunkra hagyva, és Nem vagyunk egyedül. Ez mind a Gondviselés titka. Soha semmi sem magánvállalkozás. Még akkor sem, ha a Sorstervedet végső soron Önmagad álmodod meg.” (Müller Péter) Jó, hogy nem vagyunk egyedül magunkra hagyva, még akkor sem, ha dacolunk az ellen, hogy senki semmilyen gondunkat ne viselje, mert erősek vagyunk, gondjainkat mi magunk is meg tudjuk oldani. Jó, hogy, ha utólag is, de a megtörtént dolgok tükrében, végül felismerjük Isten és embertársaink gondviselését. Ahogy és ahol a szükség megkívánja! Nekünk, embereknek a gondviselés feladat kell legyen, egy belső őszinte szó késztetése. Nem az érdemekért, hanem egyszerűen csak az érzésért. Viseljünk gondot egymásra!

Sipos Mónika Rebeka: Hitelesség

2012. 10. 13.     Hitelesség     Sipos Mónika Rebeka    

Nemrég, egy önismereti csoporton azt a kérdést tették fel, hogy mit képviselek, vagy mit szeretnék képviselni életemben? Csoportosuljunk aszerint. Nem sokat gondolkodtam, mert tudtam, hogy leginkább emberként is, lelkészként is, a hitelességet szeretném képviselni, azt, amit hiszek. Hogy ne csak látszódjak valakinek, hanem az is legyek, akinek hiszem, vallom magam, vagy amire elhívott Teremtőm.

Kinek hiszem magam, milyen vagyok, és miben hiszek?

Ezekkel a kérdésekkel akkor kezdtem ismét foglalkozni, amikor négy éves lányom azt kérdezte, hogy te milyen anya vagy, hogy nem teszel nekem játékot a számítógépre, vagy amikor egy másik kislánytól hallottam hasonlót, hogy te milyen papnéni vagy, hogy…?

Ilyen vagyok, amilyenné születtem, amilyenné nevelem magam, amilyenné alakítjuk egymást, s amilyenné szül e világ, e társadalom. Olyan, hogy ne higgyek el mindent, amit hallok, amit látok. Ne higgyem el a számítógépek csodás „személyiségfejlesztő” képességét, amellyel érzelmi „intelligenciánkat” eltüntetik.

Olyan, aki tárgyközpontú világunkban embertársaimhoz emberként akarok közeledni, és őket nem tárgyként akarom kezelni.

Olyan, aki nem dől be harminc másodpercnyi tévéreklámnak, vagy újsághirdetésnek.

Olyan, aki keresi a hitből fakadó felelősségvállalást, a bizalmat, és a hiteles embertársakat!

Egyházköri választások alkalmából, a mai nap is olyanokat, akiknek a hitelesség nem divat, hanem életforma. S akik mögé nyugodt lelkiismerettel fölsorakozhatunk, mert a hiteles ember utánozható! Hiszem, hogy találok, és találunk ilyen embereket, és sok ilyen ember között élek én, és te is!

Sipos Mónika Rebeka: Madárdal és tücsökzene

2012. 08. 07.     Madárdal és tücsökzene     Sipos Mónika Rebeka    

„A Földön árad a Menny,

És minden bokor Isten jelenlététől lángol,

De saruját csak az veszi le, aki látni is képes;

A többiek csak csellengnek csöndben, s csipkét csipegetnek.”

(Elizabeth Barrett Browning)

Éretlen, fonnyadt gyümölcsök koppannak a földön, a rét fűszálai hirtelen megőszült hajszálakként egymáshoz simulnak, a hegycsúcsok fuldoklóan levegőért emelkednek a magasba, az állatok a hűs árnyat keresik… Csodálkozva kérdezem tőlük: Meddig bírjátok még? S ekkor még ráadásul gyönyörű szép tücsökzene is beszűrődik az ablakon. Nektek még van kedvetek énekelni? – kérdezem, valamiért elhallgattatni akarván őket, gondolatban fejükhöz vágva kérdésemet. De csak nem szűnik meg a muzsika, a tánc. Jó, hát folytassátok, de hangosabban, hogy mindenki hallja! Szívem szerint felébresztenék mindenkit, vagy kinyittatnám ablakaikat, hogy hallják, a kicsi állat nem adta fel.

Nem tehetem. Inkább lefekszem férjem és gyermekem mellé. Férjem már horkol, gyermekem az igazak álmát alussza. Remélem, a tücsökzene álomba ringat, de közben azokra gondolok, akik éjt nappallá téve dolgoznak, küzdenek a megmaradásért, imádkoznak az áldásért. Kétségeim között mégis boldogan alszom el, mert tudom, hiszem, remélem, szeretteimmel ébredek. Olyan boldogító ez a tudat, hit, remény. És a reggeli madárszó…mesés. Akárcsak a rend, az összhang, a gondoskodás ebben a mulandó világban, ami az Örökkévalót megsejteti velünk.

Ébredés. Mellettem vannak szeretteim, a tücskök elhallgattak, de a madarak reggeli ébresztő-nótájukat zengik. A tornácon megállva gyönyörködöm a termés nélküli, kiaszott fákban. Díszítetlenek, mégis szépek, mint smink nélkül is szemrevaló hölgyek. A reggeli szél finoman a kiaszott fű-hajba kap, a felkelő Nap megsimogatja a hegyek tetejét, s az állatok reménykedve élelem és víz után kutatnak.

Örömmel nyugtázom magamban, hogy most bár kietlen és puszta, száraz és sivár, mégis szép ez a Föld. Rajta élni pedig a legértékesebb ajándék. Ezért leoldom saruimat – bár tudom, néhol égni fog a talpam – , s a forró nyárban indulok tovább. Csipke csipegetés és csellengés helyett megpróbálok igazán élni, nemcsak nézni, hanem látni, hinni és remélni. Hívlak Téged is, tarts velem, örvendezzünk együtt az Életnek! S ha úgy érzed, nincs elég erőd, nézz meg egy közeledben lévő büszke fát, hullámzó rétet. Hallgasd az éjjeli tücsökzenét, vagy a reggeli madárdalt, s menni fog! Hiszem, jönni fogsz!

Sipos Mónika Rebeka: Építőkövek a gyógyulás hídján

2012. 07. 05.     Építőkövek a gyógyulás hídján     Sipos Mónika Rebeka   

Az orvosok egészségesnek mondanak! Hála Istennek egyelőre nem észleltek semmilyen szervi, keringési rendellenességet, testi vagy szellemi elváltozást. Ezért mindennap hálát is adok imámban Istennek. Mindezek ellenére, mégis aggódom.

Aggódom, mert sokszor érzem magam gyengének: akaratban, önbizalomban, önuralomban. Gyengének érzem magam a továbblépésben, a reménykedésben. Aggódom, mert nehezen változom, és nehezen változtatok. Aggódom, mert szeretek, és még szeretnék élni, csodálni ezt a földet, melyet választottam, vagy ahová hívott az élet. Ezért folyamatos gyógyulásra van szükségem.

Leginkább a hallásomra kell, hogy figyeljek!

Csodálattal tekintek Isten alkotására, és hálásan köszönöm meg azt is, hogy hallószerveim segítségével, a felfogott hangokkal tájékozódni tudok, kapcsolatokat tudok fenntartani. És csodálatos, hogy szeretteim hangját ezer hang közül is meghallom. De ugyanakkor megértem más ember mondanivalóját is. Gyönyörködtetésre is alkalmat ad, ha például zenét hallgatok. Egyszóval, élményben részesít.

Mindezek mellett önmagam is ellenőrizni tudom, hisz saját kiadott hangomat is visszahallom, ellenőrizni tudom a viszonyulást, a hangnemet másokkal szemben.

Hát mégis süket lennék? Hiszem, hogy életemben, életünkben, sok-sok olyan alkalom van, amikor felénk hangzik a biztató, a kételyeket, aggódásokat eloszlató szó. „Akinek van füle a hallásra, az hallja”(Mt 13,9) – ébresztget Jézus is.

Van úgy, hogy a kimondott szó nem segít, és nem talál célba. Van úgy, hogy van fülünk a hallásra, de nem értünk semmit. Kell figyeljünk a belső hangra, suttogásra is, és elég tisztán hallani. Hallani Valakit, egyetérteni Vele, hogy változzunk és változtassunk. Vajon hány alkalom adatik meg életünk során minderre? Tapasztalom, hogy annyi, amennyire szükségünk van egyen-egyenként.

Addig is, minden alkalom, az első, a második, a századik, minden hang, külső, vagy belső, „egyik építőköve a gyógyulás hídjának, amelyen áthaladunk”(Paul Young), és amelyre oly nagy szükségünk van. Keresd hát te is az alkalmakat, és lépj bátran!

Sipos Mónika Rebeka: Összefércelt örömeink

 2012. 05. 31. Összefércelt örömeink      Sipos Mónika Rebeka

A fércelés szó kiejtésével sok minden eszembe jut. Először is, mivel középiskolámat textil szakosztályban végeztem, megtanultam, hogy a fércelés a ruhavarrásnál az első öltögetés, amellyel a kiszabott ruhadarabokat nagy öltésekkel egybeállítják. Úgy is mondhatnánk, hogy félkész állapotba kerül egy ruhadarab a fércelés által, így megkönnyíti a ruha elkészítését, és alkalmassá teszi a próbára.

A fércelés ugyanakkor egy Kalocsa-vidéki leánykörtánc elnevezése is. De fércelőt használnak az építkezésnél, a fémfödésnél. Mindezek pozitív megnevezésben használatosak.

Negatív kicsengésben hallottam, és olvastam fércművet is, ami nem más, mint összetákolt írói munka. De hallottam róla és megéreztem, hogy mit jelentenek az összefércelt érzelmek, és sajnos azt is, hogy mennyit érnek az összefércelt barátságok.

Mégis mindennél többet jelentenek számomra az összefércelt sorsok, sorsom, életem, amely összeköt őseimmel, felmenőimmel, de összeköt, összefércel, örök időre egybekapcsol társammal és gyermekemmel. Valahogy úgy, mint ahogy a költőnő megfogalmazza: 

Születésünkkor hozzuk magunkkal úti tarisznyánkat,

ami az előttük járó nemzedékektől kapott örökségtől súlyos.

Ezt aztán jó esetben szüleink gondosan gazdagítják, a sors

pedig kegyesen hozzáadja a maga jutalmát,

vagy kegyetlenül kiveszi belőle a maga vámját.

Ebből a tarisznyából ki-ki úgy gazdálkodik életútján,

ahogy azt az örökölt szíve súgja, és a megtapasztaltakból

leszűrt bölcsessége megengedi. (Pápay Aranka: Összefércelt sorsok)

 

Ezért ezután is örvendeni fogok életem nagy eseményeinek, amelyekkel a Gondviselő megajándékoz! De megállok egy pillanatra az esőcsepp, a szivárvány, a felhő láttán… és nem várok mindig nagy dolgokat életemben, megelégszem a „szitáló halk sziromcsodákkal”. És vallom hátralévő éveiben is, hogy életem összefércelt örömeit boldogságnak lehet nevezni!!!

Sipos Mónika Rebeka: Hősök vagy bűnösök – avagy kik a mi hőseink?

2012. 04. 26. Hősök vagy bűnösök – avagy kik a mi hőseink? Sipos Mónika Rebeka

  Nem tudom, mi lehet az oka, de mindig meg voltam győződve arról, hogy háborús témában az olvasott anyag érzelmi töltete sokkal kisebb, hatása nem annyira mellbevágó, mintha azt megszemélyesítve, filmesítve látjuk.
 Hősök vagy bűnösök, ez a címe Tímár Gábor egyik könyvének, melyben a szerző a második világháború eseményeit göngyölíti fel előttünk, hőse, Kende Márk sorsán keresztül. E könyv megváltoztatta fenti álláspontomat, hisz olvasása közben minden egyes részletet tisztán magam elé képzeltem, néha valósággal ott éreztem magam a harcolók között. Talán ennek az életszerű leírásnak köszönhető, hogy ismételten rádöbbentem: nem lehetett könnyű a háború embertelenségében embernek maradni, a méltóságot megőrizni, helyesen dönteni, cselekedni. Úgy ahogyan az sem lehetett könnyű, amikor aztán valakinek elismerni, beismerni kellett, hogy hősökké vagy bűnösökké avatta őket a kor, a társadalom, illetve saját lelkiismeretük, erényük vagy gyarlóságuk. „Mert egyetlen háborúban sincsenek egyik oldalon csak hősök vagy csak bűnösök. Maga a tény, hogy a vesztes vagy a győztes oldalán érte meg valaki a háború végét, senkit sem tett sem jobb, sem rosszabb emberré.” – idézet a könyvből. Számomra az évszázadokon keresztül a szabadságért, a hazáért és a megmaradásért harcoló elszánt katonáink hősök maradnak, még akkor is, ha olykor vesztesként, netán bűnösként kerültek ki egy-egy csatából. Vajon a mai korok „hőseiről” hogyan fognak vélekedni a jövő nemzedékei? És kik ők egyáltalán? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, nem sok sikerrel. Pedig napjaink történelemkönyvét olvasgatva egyértelmű számomra, milyen sokan szeretnek ma is háborúsdit játszani. Így az is nyilvánvaló, hogy a felek között dúló nagy csatározások, politikai, hatalmi harcok, a pozícióért folytatott küzdelem hősöket, de bűnösöket is szül majd az utókornak. Kérdéseimre való válaszadásomat az is nehezíti, hogy mai világunkban sajnos a „hős” látszatát keltő is lehet „bűnös”, és a „bűnösökből” is könnyen „hősök” válhatnak. Így egyelőre csak ennyit: Erdélyi magyar közösségeinknek olyan igazi „hősökre” (és nem szájhősökre) van szüksége, akikről a csata végén el lehet mondani: nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak, hanem törekvéseikben, küzdelmükben egyszerűen emberek maradtak. És másokat is erre buzdítottak!

Sipos Mónika Rebeka: Szépséges törvények

2012. 03. 27. Szépséges törvények Sipos Mónika Rebeka

A Fitos-hegy lábánál lassan ébredezik a tavasz. Sürgettem volna, ha lehet, hogy a napsugár erősödő melegével egyszerre tűnjön el a fehér, vastag hótakaró. Pedig az is szép volt, nyugtázom magamban. Aztán lassan még egyszer elismétlem gondolatban: mindennek megvan a maga ideje. Már nem csak a fehér színt látom, ami kezd részeire bomlani. A színek kezdenek életre kelni és gyönyörködtetni. Milyen jó volna a szépséget mindig meglátni! És a szépet mindig szépnek látni!

A madáretető már magányosan ringatózik a tornácon, pedig nemrég még túlélő eleséggel volt megrakva, s a diófáról bátran szállt alá seregestől a veréb, a cinke, a csuk, a szajkó, a harkály. Most már visszatért „vándortársaikkal” vannak elfoglalva, hajnaltól késő estig vidám dallal kedveskednek egymásnak és nekünk.

Talán nekik is köszönhető, hogy a természet érzékeny folyamataiba egy kicsit jobban be tudtam kukkantani, nemcsak szemmel, hanem szívvel is. S ahogy a tornácon élvezem a napsugár simogatását, és várom a tavasz mámorát, úgy várom, hogy a déli nap melege, a tavasz illata „próbarepülésre” hívja az oly sokat kaptárban kuksoló, dolgos méheket is. De várhatom… A szomorú valóság az, hogy már csak találgatni tudom, hogy a színeiben oly szép pompázatos zöld vagy piros harkály volt-e a gyilkos ellenség, vagy mindkettő?

A természetnek megvan a maga törvénye, amibe jó, ha csak bekukkantani tudunk. A túlélésnek is megvan a maga törvénye. A méheknek a harkály, a harkálynak a karvaly, a karvalynak a héja az ellensége. S az embernek az ember. Nekünk is megvannak a törvényeink, a szokásaink, a túlélési ösztöneink. Az emberiség tavasza, a mi újjászületésünk abban rejlik, ha a mindennapok harcában nem ellenségként, vetélytársként, hanem embertársként tekintünk egymásra, s így próbáljuk széppé varázsolni Istentől kapott földi életünket. Ehhez azonban szükséges, hogy ne csak szemünkkel, hanem szívünkkel is lássunk!

Sipos Mónika Rebeka: Lelki találkozások

2012. 02. 27. Lelki találkozások Sipos Mónika Rebeka

Szomorúan tapasztalom szinte nap mint nap, hogy egyre „betegesebb” ez a világ, ez a társadalom, amelyben élünk. Ennek egyik okát én abban látom, hogy nem tudunk elegendő időt szakítani sem önmagunkra, sem egymásra. Egyre szélesebb a rendelkezésünkre álló kommunikációs eszközök skálája, de mi mégis egyre kevesebbet beszélgetünk. Mert nincs időnk, mert sok a dolgunk, mert nagyon foglaltak vagyunk, mert szorít a határidő… Elég, ha csak a mindennapi találkozásokra gondolok, amikor a köszönés, a kézfogás, esetleg a tekintetek összefonódása után jön a rutinszerű, jól ismert kérdések hangos csattanása vagy halk elmorzsolódása: Na, és hogy vagy? Hogy vagytok? Óh, bárcsak meghallgatna, óh bárcsak lenne ideje rám! – játszadozom a gondolattal, s közben átvillan az agyamon, vajon tényleg érdekli az illető személyt, hogy vagyok vagy csak illendőségből tette fel a kérdést? És legtöbbször a gyanúm be is igazolódik, hisz barátom, rokonom, jó ismerősöm gyorsan megfogalmazott további kérdéseiből, sietős mozdulataiból arra következtetek, bizony inkább utóbbi a helyes válasz. Az „egészség van és a többi valahogy telik”-en túl megint nem jutottunk, mert ő is, most is, ismét rohan. Lehet, szívesen zörgettünk volna egymás lélek-ajtóján, de időhiány miatt azok zárva maradtak.

Hála Istennek vannak életünkben mélyebb találkozások is, amikor nemcsak elrohanunk egymás mellett, szinte meg sem állva a másik hogyléte felől érdeklődve, hanem leülünk szemtől szembe, alkalmat, időt adva őszinte érzéseink felfakadásának. Ilyen egy-egy őszinte baráti beszélgetés, egy betegágynál való megállás, egy jól sikerült családlátogatás. Amikor a rutinszerű kérdések és válaszok világából kitörve egy másik világba kalauzoljuk el lényünket, olyanba, ahol fontos a lélek is. Amikor nemcsak lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni az illendőség szabályainak betartásával, hanem figyelembe vesszük: az ember nemcsak test, hanem lélek, szellem is. Amikor megérezzük, hogy létezik, jelen van Ő, a mindenütt jelenlevő, az Örökkévaló, és vezet bennünket lélektől lélekig.

Óh áldott lelki találkozások! Mennyivel „egészségesebb” lenne ez a világ, ha mindenkinek bőven jutna belőletek! Csak rajtunk múlik…

Sipos Mónika Rebeka: Isten háza – Isten országa!

2012. 01. 05. Isten háza – Isten országa! Sipos Mónika Rebeka

Szeretnéd látni, hogy mit rejt a tenger mélye? Csodálni a felhők magasságából óceánok, földrészek színes tarkaságát? Túllépni a látóhatár korlátait? Áttörni a sötétségen, megtalálni, megérezni azt a fénysugarat, amely vezet egy újabb esztendőn keresztül?

Az újesztendő kezdetén a legőszintébb, legegyedibb keresésre kislányom hívott meg. Az út, bevallom, rövid – mert a konyhától csak a szobáig tartott –, de a pillanat gyermeki őszintesége annál megindítóbb volt. Egyik este örömtől sugárzó arccal, a nagy felfedezés diadalával mutatott az ablakra, és tette fel a kérdést, hogy látom-e a jó Isten házát? Csak bámultam. Azt nem mertem mondani, hogy nem, mert nem tudom, mire gondolt, és csalódást sem akartam okozni azzal, hogy annyira felnőtt szemmel tekintek az ő „csodája” felé. Aztán néhány másodpercnyi szemlélődés után felfedeztem, hogy este lévén, a csillár fénye tükröződik az ablakon, amit ő Isten házának tekint.

Egy fényforrás a nagy sötétségben! Hirtelen arra gondoltam, milyen jó, hogy ismét részese lehettem a karácsonyi fényáradatnak, aztán örvendezhettem annak, hogy a mindent beragyogó betlehemi csillag nyomába szegődhetek.

Már csak emlékeimben őrizgetem az ünnepek legszebb pillanatait! Még nem ég lelkemben halványabban a szeretet lángja, és talán, ha vigyázok rá… Bárcsak tudnék vigyázni rá! Vajon mit tehetek mindezért az újesztendőben?

"De keressétek először az Ő országát..." (Mt 6,33a) – hallom a jézusi útravalót.

Ami kislányom számára a jó Isten háza, az számomra Isten országa. És keresem folyton, önmagamban, másokban és ebben a teremtett világban. Keresem egyedül, és keresem mások segítségével. Mert hiszem, hogy Isten háza, Isten országa ugyanolyan kell, hogy legyen bennem is, mint amilyennek gyermekeink lássák! Fénylően ragyogó, amely felmelegít, és ahol teljes biztonságban érzem magam! Hiszem, hogy megtalálom, mert én ebben az esztendőben is Isten házának, országának a lakója szeretnék lenni! És te?

Sipos Mónika Rebeka: Meddig örülhetünk?

2011. 12. 08. Meddig örülhetünk? Sipos Mónika Rebeka

Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!

Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.

Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.

Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.

Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.

Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!

ÖRVENDEZZETEK!!!

Sipos Mónika Rebeka: Bizonyítsd be!

2011. 10. 26. Bizonyítsd be! Sipos Mónika Rebeka

Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.

Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.

A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!

Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.

Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.

Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.

Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!