2012. 08. 14. Találkozás Buzogány-Csoma István
Az elmúlt napokban egy nem tervezett pár napos szabadságon vettünk részt, otthon, szüleinkkel, szeretteinkkel, barátainkkal. Azért nem tervezett, mert egy szomorú esemény gyűjtött egybe, a gyász hangján szólított meg bennünket az Isten, s bár az ember nem tervezi az ilyen eseményeket, azért azt tudjuk, hogy ha megszülettünk, tartozunk egy halállal is, amely akár tetszik, akár nem, egyszer úgy is bekopog földi életünk épületének ajtaján, s ha nem vagyunk felkészülve, a vár összedől. De mindezek ellenére, jó volt a találkozás. Ilyenkor a távolba szakadtak is egybegyűlnek, ott van mindenki, aki számít, így könnyebb a gyász, könnyebb a teher, mert a találkozás erősít.
Minden ilyen alkalom adtán elhangzik: milyen kár, hogy csak most találkozunk, milyen kár, hogy csak temetések alkalmával gyűlünk össze a nagy család, a barátok, a jó ismerősök..., legalább ilyenkor fontos, hogy ott legyünk, együtt legyünk. Ott tartunk, hogy kell egy-egy nagy halál, hogy találkozzunk.
Máskor, nincs időnk, erőnk, türelmünk, pénzünk – hogy találkozzunk, töltekezzünk, örvendjünk egymásnak – ma már esküvők alkalmával is legtöbbszőr elküldjük borítékban a pénzt – és azt gondoljuk, hogy megtettük a kötelességünket, és ezzel át is adtuk magunkat annak a bizonyosságnak, hogy ez az életünket meghatározó, felemelő, boldog pillanat csupán egy kattogó pénztárgép, pedig milyen jó lenne együtt örülni az örvendezőkkel.
Találkozás.
Ézsaú és Jákob története jut eszembe. Amikor a csaló kisebbik testvér, Jákob a nagy találkozásra készül. Sok esztendő elteltével elindul hazafelé. Bár úgy tűnik, hogy sínen van az élete, mert meggazdagodott, nagy családja, vagyona van, mégis egész életében vívódik, míg végül arra kényszerül, hogy visszafelé fordítsa útját, elinduljon hazafelé, de mielőtt átlépné a családi hajlék küszöbét, meg kell történnie az elkerülhetetlennek, találkoznia kell testvérével, Ézsaúval. Szembe kell néznie vele, szembe kell nézni a történtekkel, a múlttal, önmagával.
Reménykedik, tervez, számol, spekulál – próbálja mindenféle módszerrel, ajándékokkal enyhíteni testvére vélt haragját, hiszen az a hír járja, hogy testvére halálra keresi őt.
Jákob nem változott semmit. Most is azon van, hogy saját életét mentse, ezért spekulál. A nagy meglepetés azonban akkor éri, és üti szíven, amikor megtörténik a találkozás: „Ézsaú elébe futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta és sírtak” – a találkozás könnyei, az öröm könnyei, amikor leesik vállunkról a teher, amikor végre pont kerül a mondat végére, s az ember fellélegezhet – nem azt jelenti, hogy minden el van felejtve, hanem azt, hogy meg van bocsátva.
S ha belegondolunk, ha végigtekintjük életünket, akkor tapasztalhatjuk, hogy hány ilyen találkozásunk volt már az Istennel. Hány rendezetlen ügy, tetteink, szavaink, gondolataink – kerültek elrendezésre, került pont a mondat végére. Amikor így imádkoztunk: „Talán szívesen fogad...”, mert éreztük, hogy nehéz lesz, kényelmetlen lesz az Istennel való találkozás.
„Talán szívesen fogad...” – milyen szomorú, amikor egy családi, vagy baráti találkozás ezzel a feltétellel, gondolattal indul, Talán szívesen fogad, fogadnak... Talán – ebben a szóban sok minden benne van, hogy valami, valahol, valamikor nagyon elromlott, valami nincs rendben ebben a kapcsolatban, valaki hibát követett el, van valami rendezetlen ügy, de benne van a remény – hogy rendbe lehet hozni a dolgokat.
„Amikor megláttam az arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, annyira kegyes voltál hozzám” mondja fellélegezve Jákob a testvérének – és ez a nagy meglepetés, az a pillanat, amikor a szeretet összetör, hogy újra felépítsen. Amikor lehet győzni a jóval a rossz felett. Mert lehet. Ez a feltétel nélküli jóság, amelyről Jákób még álmodni sem mert, hiszen egész végig azon törte a fejét, hogy hogyan kerülje el a testvére jogos haragját, és íme, a testvér szeretettel várja, szeretettel, és örömmel készül a nagy találkozásra, hogy átölelje, és átéljék a találkozás nagy pillanatát, amelyben a megbocsátó szeretet fakasztja örömkönnyekre az egymásra és végre önmagukra is talált testvéreket.
Az ilyen pillanatok, amikor a végtelen szeretet áll szembe velünk, változtatják meg és viszik előre az életünket. A szeretet nem ítél el, hanem esélyt és erőt ad az új életre.
1083.
augusztus 20-án országalapító királyunkat pápai engedéllyel katolikus
szentté avatták. Ez a dátum az újkori Magyarország nemzeti és állami
ünnepe.