2011. 04. 30. Zöldágazás Nagy László
Talán nincs olyan nap, amikor ne hallanánk az erőszakról. Az írott és beszélt sajtóból minden nap ezzel árasztják el a világot. Egy ámokfutó egy iskolában több diákot és tanárt meggyilkolt, a féltékeny férj megölte feleségét, a feleség a férjét, idős asszonyokra támadtak, bandák rettegésben tartják a közösséget. A minap egy gyermekét megölő és önmagával is végző férfi levelét olvasták fel, aki a vendégmunkásként dolgozó, és több hónapja a családjáról nem érdeklődő feleségének a következőket írta: szenvedj te is, ahogy mi is szenvedtünk nélküled. Megdöbbentő, hogy milyen mélyre süllyedt az ember, a teremtés koronája. A rend és közbiztonság megtartására a rendőrség és csendőrség mellett biztonsági cégek ígérik jó pénzért a békesség megőrzését, de ez még sem sikerül. Már csak álom, és sokak számára hihetetlen, hogy valamikor egy, az ajtóban keresztbe tett seprű helyettesítette a páncélajtót, a hét lakatot és a biztonsági céget. Az emberek éjszaka nyugodtan aludhattak, mert álmukat nem husángokkal, feszítővassal zavarták meg az arcukat harisnyával eltakaró emberek, hanem talán csak az ablak előtt hazafelé ballagó éjszakázók halk dudorászása, mely őket is mosolyra fakasztotta. Hisz, hogyne telne meg örömmel az emberi lélek, ha szépet hall, ha szívéhez szól a simogató vallomás: Tele van a város akácfa virággal...
Újból gyermek- és ifjúkorom egyik szép emléke jut eszembe: a zöldágazás, a májusfa állítás. Nagy izgalomban voltunk május elseje előtt. Azon tanakodtunk, hogy kik és honnan hozzák a nyírfát a leányoknak. Aztán április 30-án délután a jó barátokkal végig csatangoltuk a közeli erdőt, hogy megtaláljuk minden közeli barátnőnek a neki megfelelő zöld ágat, amiért akkor nem bor és pálinka, hanem szép, hímzett zsebkendő járt. Ezen az éjszakán nem aludt sem fiú, sem leány. Amikor beesteledett, végigjártuk a falut, és a szeretett leány kapujába elhelyeztük a legszebb és legnagyobb nyírfát. Itt-ott egy -egy férjhez készülő vagy nagyobbacska leány ablaka alatt felhangzott az éjjelizene. Hajnalban vidám és boldog fiatalok tértek nyugovóra. Reggel a leányok és anyák kíváncsian vizsgálták a nyírfák törzsét, ahova tintaceruzával írták fel a legények a nevüket.
Ezen az éjszakán nem kellett az erőszaktól félni. Másnap az újságok nem gyilkosságról és idős, özvegyasszonyok panaszáról tudósítottak, hanem a népszokás megőrzésének és továbbadásának szépségéről.
2011. április 30., szombat
2011. április 29., péntek
Pál János: Bábeli nemzedékek
2011. 04. 29. Bábeli nemzedékek Pál János
Többször beigazolódott az emberiség történelme során, hogy nemcsak a Bábel tornyát építők nemzedéke volt nagyravágyó. Ezt a tapasztalatomat megerősítő híradásba botlottam a minap is. Egy több tízmillió dolláros kutatási programról szólt a tudósítás egy olyan mesterségesen létrehozott kísérleti telepről, ahol kutatások zajlanak olyan módszerek, technikák kidolgozásra, amelyek lehetővé teszik majd a Földön kívüli életet, más bolygók emberek általi benépesítését.
Furcsa ez a kísérlet, furcsa az ember – futott át az agyamon a gondolat. Mert itt az élet, és ő mégis máshol szeretne életet teremetni. „Rajta ül” az életen, és keresi az életet.
Erasmus jutott eszembe, aki A balgaság dicséretében egyik helyen ezt írja: „Nos, nem látjátok-e, hogy az összes élőlények közül azok élnek a legboldogabban, amelyek a legtávolabb állnak a tudományoktól, és nincs más mesterük, csupán a természet. [...] sohasem tudom eléggé dicsérni a Kakas-Püthágorászt, aki bár egymaga minden volt: bölcs, férfi, nő, király, magánember, hal, ló, béka, sőt úgy tudom tán szivacs is, mégis egyetlen állatot sem tartott szerencsétlenebbnek, mint az embert, mégpedig azért, mert minden más élőlény elégedett a természet határain belül, egyedül az ember igyekszik túllépni sorsának határait.”
Nem jobb volna ezt a teremtett világot otthonossá tenni, és azon kísérletezni, hogy itt éljük le halandó életünket? Miért nem vagyunk megelégedve ezzel a gyönyörű isteni alkotással, amit Földnek nevezünk, és ahol mindenki számára van hely, ha a természet, ha az isteni törvények szerint élünk? Miért keressük mindig a tudományokkal a megoldásokat az emberi létre, életre?
Nem tudom! Azt ellenben igen, hogy a bábeli kísérlet kudarcba fulladt; és attól tartok, miközben mi az emberi élet határain túl a lét új formáit keressük, az alatt éppen itt, a Földön fogjuk felszámolni életünket – mert talán túl balgák vagyunk az élethez is?!
Többször beigazolódott az emberiség történelme során, hogy nemcsak a Bábel tornyát építők nemzedéke volt nagyravágyó. Ezt a tapasztalatomat megerősítő híradásba botlottam a minap is. Egy több tízmillió dolláros kutatási programról szólt a tudósítás egy olyan mesterségesen létrehozott kísérleti telepről, ahol kutatások zajlanak olyan módszerek, technikák kidolgozásra, amelyek lehetővé teszik majd a Földön kívüli életet, más bolygók emberek általi benépesítését.
Furcsa ez a kísérlet, furcsa az ember – futott át az agyamon a gondolat. Mert itt az élet, és ő mégis máshol szeretne életet teremetni. „Rajta ül” az életen, és keresi az életet.
Erasmus jutott eszembe, aki A balgaság dicséretében egyik helyen ezt írja: „Nos, nem látjátok-e, hogy az összes élőlények közül azok élnek a legboldogabban, amelyek a legtávolabb állnak a tudományoktól, és nincs más mesterük, csupán a természet. [...] sohasem tudom eléggé dicsérni a Kakas-Püthágorászt, aki bár egymaga minden volt: bölcs, férfi, nő, király, magánember, hal, ló, béka, sőt úgy tudom tán szivacs is, mégis egyetlen állatot sem tartott szerencsétlenebbnek, mint az embert, mégpedig azért, mert minden más élőlény elégedett a természet határain belül, egyedül az ember igyekszik túllépni sorsának határait.”
Nem jobb volna ezt a teremtett világot otthonossá tenni, és azon kísérletezni, hogy itt éljük le halandó életünket? Miért nem vagyunk megelégedve ezzel a gyönyörű isteni alkotással, amit Földnek nevezünk, és ahol mindenki számára van hely, ha a természet, ha az isteni törvények szerint élünk? Miért keressük mindig a tudományokkal a megoldásokat az emberi létre, életre?
Nem tudom! Azt ellenben igen, hogy a bábeli kísérlet kudarcba fulladt; és attól tartok, miközben mi az emberi élet határain túl a lét új formáit keressük, az alatt éppen itt, a Földön fogjuk felszámolni életünket – mert talán túl balgák vagyunk az élethez is?!
2011. április 28., csütörtök
Lázár Levente: Ünnep
2011. 04. 27. Ünnep Lázár Levente
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Buzogány-Csoma Csilla: Ünnep után
2011. 04. 26. Ünnep után Buzogány-Csoma Csilla
Láttál már tavasz kezdetén virágzó repcemezőt? Láttad virágait, amint élénkségükkel, délceg alakjukkal teljesen ellentétben állnak a tavasz kezdetén még csupasz földdel, és ennek ellenére is szemet gyönyörködtető látvány, melyet lélegzet-visszafojtva csodálunk? Mintha fény hullna arcodra.
Láttál már élénksárga repcetengerben fürdőző fácánt?
Láttál már álmos gyermekláncfű-pelyheket, melyeket a szél terelget?
Láttad húsvét reggelén azokat az embereket, akik Isten háza fele igyekeztek? Köztük is volt, aki élénkségével, színpompájával beragyogta környezetét, aki könnyes szemmel gondolt a messzi távolba, aki délceg alakjával kitűnt embertársai közül, akit megroskasztott a rohanó világ, aki bágyadtan, álmatag tekintettel kívánt áldott ünnepet.
A különbözőségek ellenére idén húsvétkor együtt ünnepeltünk és fohászkodtunk egymás közelségében, hálát adva ezért az alkalomért és felemelő érzésért.
Talán a repcetenger és a benne fürdőző fácán színpompájával és összetartozásával jelzi háláját Alkotójának, mi, emberek, pedig azzal, hogy a magány, az öncélú hajsza helyett most az együttlétet, a közösséget vállaltuk.
Láttál már tavasz kezdetén virágzó repcemezőt? Láttad virágait, amint élénkségükkel, délceg alakjukkal teljesen ellentétben állnak a tavasz kezdetén még csupasz földdel, és ennek ellenére is szemet gyönyörködtető látvány, melyet lélegzet-visszafojtva csodálunk? Mintha fény hullna arcodra.
Láttál már élénksárga repcetengerben fürdőző fácánt?
Láttál már álmos gyermekláncfű-pelyheket, melyeket a szél terelget?
Láttad húsvét reggelén azokat az embereket, akik Isten háza fele igyekeztek? Köztük is volt, aki élénkségével, színpompájával beragyogta környezetét, aki könnyes szemmel gondolt a messzi távolba, aki délceg alakjával kitűnt embertársai közül, akit megroskasztott a rohanó világ, aki bágyadtan, álmatag tekintettel kívánt áldott ünnepet.
A különbözőségek ellenére idén húsvétkor együtt ünnepeltünk és fohászkodtunk egymás közelségében, hálát adva ezért az alkalomért és felemelő érzésért.
Talán a repcetenger és a benne fürdőző fácán színpompájával és összetartozásával jelzi háláját Alkotójának, mi, emberek, pedig azzal, hogy a magány, az öncélú hajsza helyett most az együttlétet, a közösséget vállaltuk.
2011. április 27., szerda
Lázár Levente: Ünnep
2011.04.27. Ünnep Lázár Levente
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
2011. április 25., hétfő
Sándor Szilárd: Húsvéti vers hívőknek és hitetleneknek
2011. 04. 25. Húsvéti vers hívőknek és hitetleneknek Sándor Szilárd
Húsvét – a hit megkondult hangja,
ott zsong, hol lelked fényes barlangja
mélyén zsoltároz felismerés,
örök élet áldott ígéretén.
Köszönetet rebegsz a Mindenért,
midőn lelkedben is felkel a fény,
fohászkodni, hallgatni, vallani
késztet a magányos szép hajnali
csillag-vakító színes napsugár,
melynek melegétől pattan a rügy.
Sejtem, ha kérdezném te sem tudnád
meddig és mikor tisztul meg a bűn
tág fogságában vergődő ember,
mégis szirmok hullanak ölembe.
Hiába pattan a sziklasír?
A jó lélek nem lehet fakír,
míg zsoltárt énekel
az érces értelem.
Mit is jelent az, hogy hit
midőn rügyezve gyógyít,
a zsongító tavasz
és te is megmaradsz ?
Az anyag mélyén tükör a sejt,
hol üres a mélység az selejt,
üres a sziklasír,
hallgatni megtanít.
Húsvét a hitre-hallás hangja,
az élet és lélek harangja,
halál után vigasz,
midőn hitre virradsz.
Húsvét – a hit megkondult hangja,
ott zsong, hol lelked fényes barlangja
mélyén zsoltároz felismerés,
örök élet áldott ígéretén.
Köszönetet rebegsz a Mindenért,
midőn lelkedben is felkel a fény,
fohászkodni, hallgatni, vallani
késztet a magányos szép hajnali
csillag-vakító színes napsugár,
melynek melegétől pattan a rügy.
Sejtem, ha kérdezném te sem tudnád
meddig és mikor tisztul meg a bűn
tág fogságában vergődő ember,
mégis szirmok hullanak ölembe.
Hiába pattan a sziklasír?
A jó lélek nem lehet fakír,
míg zsoltárt énekel
az érces értelem.
Mit is jelent az, hogy hit
midőn rügyezve gyógyít,
a zsongító tavasz
és te is megmaradsz ?
Az anyag mélyén tükör a sejt,
hol üres a mélység az selejt,
üres a sziklasír,
hallgatni megtanít.
Húsvét a hitre-hallás hangja,
az élet és lélek harangja,
halál után vigasz,
midőn hitre virradsz.
2011. április 24., vasárnap
Farkas Dénes: Tűnődés húsvétra
2011. 04. 24. Tűnődés húsvétra Farkas Dénes
Nagypéntek napján állok a kolozsi sírkő-tár előtt. Szelíden leng körül valami üde tavaszi fuvalom. Az élni akarás moccanásait figyelem a környezetemben. Szemem rajtafelejtem egy törmelékéből összeillesztett sírkő feliratán:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN MEGBOLDOGULT N.PÉTER
HAJADON LEÁNYA SOPHIA KIT SZOMORÚ
PESTIS SZÓLÍTOTT EZ VILÁGBÓL.
ÉLETÉNEK TIZENHATODIK ESZTENDEJÉBEN.
1710 ESZTENDŐ 19 YUNI.
AZ UR ADJON BOLDOG FELTÁMADÁST NEKI.
Eltűnődöm…
Kedves Kislány! Te 1694-ben születtél és 300 esztendeje „várod a boldog feltámadást”. Nagy idő, hozzávetőleg tíz emberöltő. Ha nem veszem észre sírköved darabjait, akkor ma Kolozson senki nem tudná, hogy a XVIII. század elején pestis pusztított a vidéken. Azt sem tudná senki, hogy voltál. De ezen felül eltűnődöm, mert szeretném tudni a csak tizenhat esztendőre futott zsenge életed csodáit.
Vajon volt-e „piros pettyes ruhácskád”?
Láttál-e „leányálmot”? Találkoztál-e tizenhat évesen a szerelem mákonyával? Fiatal életed meg nem élt élményei vajon folytatódtak valamelyik ibolyaszínű csillagon? Szóval, a tűnődéseimre nincs válasz.
Kedves Kislány!
Apád N. Péter „boldog feltámadást” kért az Úrtól! Azt hiszem, hogy kérelme még sokat várat magára! A credo kétezer esztendeje mondja a test feltámadását, ami egy olyan fikció, melyben „megnyugodni” csak nagyon keveseknek a privilégiuma. Maga Pál apostol is „belegabajodott” a test, a „lelki test” feltámadásának a fejtegetésébe.
Én azt hiszem, hogy az Élet nem a bölcsőben kezdődik, és nem a koporsóban ér véget. Hiszem azt, hogy a Jó Istennek gondja volt reád, reám – kedves kislány – mielőtt meg sem születtél, születtünk és gondja lesz/van reád, reánk akkor is, mikor már rég eltemettek.
Ezt úgy mondják, hogy Örökélet! Ennek a logikának a mentén a test feltámadása minek? Ha az isteni gondviselésben bízik az ember, akkor lelkünk örökké nála van, ez nem hal meg, és ami nem hal meg, annak kell feltámadás?
Húsvét ünnepe ezért ünnep nekem! Az életért, mely lelki alkatában örök!
Kedves Kislány!
Én hiszem, hogy lelked ott van örökre Annál, aki azt adta neked!
Leng tovább a tavaszi fuvalom, és odébb állok, keresni az Élet titkait. Húsvéti tűnődésem legyen kegyelet, locsolóvíz, talán virágszál életed emléke előtt.
Nagypéntek napján állok a kolozsi sírkő-tár előtt. Szelíden leng körül valami üde tavaszi fuvalom. Az élni akarás moccanásait figyelem a környezetemben. Szemem rajtafelejtem egy törmelékéből összeillesztett sírkő feliratán:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN MEGBOLDOGULT N.PÉTER
HAJADON LEÁNYA SOPHIA KIT SZOMORÚ
PESTIS SZÓLÍTOTT EZ VILÁGBÓL.
ÉLETÉNEK TIZENHATODIK ESZTENDEJÉBEN.
1710 ESZTENDŐ 19 YUNI.
AZ UR ADJON BOLDOG FELTÁMADÁST NEKI.
Eltűnődöm…
Kedves Kislány! Te 1694-ben születtél és 300 esztendeje „várod a boldog feltámadást”. Nagy idő, hozzávetőleg tíz emberöltő. Ha nem veszem észre sírköved darabjait, akkor ma Kolozson senki nem tudná, hogy a XVIII. század elején pestis pusztított a vidéken. Azt sem tudná senki, hogy voltál. De ezen felül eltűnődöm, mert szeretném tudni a csak tizenhat esztendőre futott zsenge életed csodáit.
Vajon volt-e „piros pettyes ruhácskád”?
Láttál-e „leányálmot”? Találkoztál-e tizenhat évesen a szerelem mákonyával? Fiatal életed meg nem élt élményei vajon folytatódtak valamelyik ibolyaszínű csillagon? Szóval, a tűnődéseimre nincs válasz.
Kedves Kislány!
Apád N. Péter „boldog feltámadást” kért az Úrtól! Azt hiszem, hogy kérelme még sokat várat magára! A credo kétezer esztendeje mondja a test feltámadását, ami egy olyan fikció, melyben „megnyugodni” csak nagyon keveseknek a privilégiuma. Maga Pál apostol is „belegabajodott” a test, a „lelki test” feltámadásának a fejtegetésébe.
Én azt hiszem, hogy az Élet nem a bölcsőben kezdődik, és nem a koporsóban ér véget. Hiszem azt, hogy a Jó Istennek gondja volt reád, reám – kedves kislány – mielőtt meg sem születtél, születtünk és gondja lesz/van reád, reánk akkor is, mikor már rég eltemettek.
Ezt úgy mondják, hogy Örökélet! Ennek a logikának a mentén a test feltámadása minek? Ha az isteni gondviselésben bízik az ember, akkor lelkünk örökké nála van, ez nem hal meg, és ami nem hal meg, annak kell feltámadás?
Húsvét ünnepe ezért ünnep nekem! Az életért, mely lelki alkatában örök!
Kedves Kislány!
Én hiszem, hogy lelked ott van örökre Annál, aki azt adta neked!
Leng tovább a tavaszi fuvalom, és odébb állok, keresni az Élet titkait. Húsvéti tűnődésem legyen kegyelet, locsolóvíz, talán virágszál életed emléke előtt.
2011. április 23., szombat
Lakatos Csilla: Örökélet ünnepe
2011. 04. 23. Örökélet ünnepe Lakatos Csilla
Az Újszövetség korának embere arról volt meggyőződve, hogy az az ember, aki lelkével életközösségbe kerül Istennel, nem lehet a halál áldozata. Hogy e meggyőződésüket kellően elmondhassák, beszéltek a léleknek új testben való feltámadásáról. Amikor Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezetében tisztázni kívánja feltámadásról vallott nézetét, igen világosan elválasztja a hús-test (szarksz) és az úgynevezett lelki test (szóma) fogalmait: Így van a halottak feltámasztása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (…). Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test (…). Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot. (1Kor 15, 42. 44. 50)
Jézus (lelki) feltámadásának kérdése az apostolok Istenbe, az örök életbe vetett hitének fontos, szükségszerű bizonyítéka volt. Az idő múlásával azonban az új testben való feltámadás gondolatát a hús-testi feltámadásának értelmezése váltotta fel, s ez a hit tárgyává, az „igaz” hit elemévé lett. Mára az üres sír megtalálásának leírását más felekezetek történeti tényként kezelik, s erre építik fel egész húsvéti hitüket, a test feltámadásával kapcsolatos meggyőződésüket. A mi hitünk szerint azonban nem az üres sír képéből és valóságából nőtt ki a feltámadás hite, hanem ellenkezőleg, a feltámadás hite teremtette meg az üres sír képét és legendáját.
Az evangéliumok húsvéti elbeszélései közötti eltérések magyarázata is feltehetően abból ered, hogy nem történeti híradást akartak adni, hanem az első keresztény közösségekben áthagyományozott feltámasztási elbeszéléseket használták fel annak a hitnek az erősítésére, hogy Jézus halálával az Ő küldetése nem semmisült meg, nem maradt a halálban. A feltámadás tehát nem jelenti a visszatérést ebbe a földi világba, a korábbi tér és idő kereteibe, hanem éppen ebből a keretből való végleges kilépést és egy másik létezésbe – a transzcendens létbe való átlépést jelzi.
A korai keresztény istentiszteletekben a feltámadott Krisztussal való találkozást így is értették: a prédikációban, a kenyértörésben voltaképpen nem ugyanazon a síkon érezték Jézus jelenlétét, mint a földi életben, hiszen Ő Istennek egy másik világába lépett át, de ezen a másik lét-síkon mégis közöttük volt a halált is legyőző szeretet diadalmas erejével.
Jézus számunkra ma is úgy lesz feltámadás és élet, hogy azok az erők, melyek egykor Benne éltek, most bennünk kelnek újra életre. Ehhez pedig elég annyit tudni, hogy Jézus élt és meghalt. A feltámadás és az élet nem történeti, hanem személyes értékek, amelyeket nem lehet senkire átruházni. Az ebben való reménység pedig az egyének lelki magánügye. Nekünk húsvét tehát nem a tavaszt, de nem is a hústestben feltámadott Jézust jelenti, hanem jelenti az ember keresztre feszített, megtisztult és új életre feltámadott lelkét.
Mi meggyőződéssel valljuk hát, hogy az élet örök és a lélek halhatatlan, egyszóval van örökélet. Ennek értelmében életünk a mi szerető Istenünk kezében van, aki megosztja velünk az örökkévalóságot, amiként azt a mi tanítómesterünkkel, Jézussal is tette. Mi ezt ünnepeljük húsvétkor.
Az Újszövetség korának embere arról volt meggyőződve, hogy az az ember, aki lelkével életközösségbe kerül Istennel, nem lehet a halál áldozata. Hogy e meggyőződésüket kellően elmondhassák, beszéltek a léleknek új testben való feltámadásáról. Amikor Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezetében tisztázni kívánja feltámadásról vallott nézetét, igen világosan elválasztja a hús-test (szarksz) és az úgynevezett lelki test (szóma) fogalmait: Így van a halottak feltámasztása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (…). Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test (…). Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot. (1Kor 15, 42. 44. 50)
Jézus (lelki) feltámadásának kérdése az apostolok Istenbe, az örök életbe vetett hitének fontos, szükségszerű bizonyítéka volt. Az idő múlásával azonban az új testben való feltámadás gondolatát a hús-testi feltámadásának értelmezése váltotta fel, s ez a hit tárgyává, az „igaz” hit elemévé lett. Mára az üres sír megtalálásának leírását más felekezetek történeti tényként kezelik, s erre építik fel egész húsvéti hitüket, a test feltámadásával kapcsolatos meggyőződésüket. A mi hitünk szerint azonban nem az üres sír képéből és valóságából nőtt ki a feltámadás hite, hanem ellenkezőleg, a feltámadás hite teremtette meg az üres sír képét és legendáját.
Az evangéliumok húsvéti elbeszélései közötti eltérések magyarázata is feltehetően abból ered, hogy nem történeti híradást akartak adni, hanem az első keresztény közösségekben áthagyományozott feltámasztási elbeszéléseket használták fel annak a hitnek az erősítésére, hogy Jézus halálával az Ő küldetése nem semmisült meg, nem maradt a halálban. A feltámadás tehát nem jelenti a visszatérést ebbe a földi világba, a korábbi tér és idő kereteibe, hanem éppen ebből a keretből való végleges kilépést és egy másik létezésbe – a transzcendens létbe való átlépést jelzi.
A korai keresztény istentiszteletekben a feltámadott Krisztussal való találkozást így is értették: a prédikációban, a kenyértörésben voltaképpen nem ugyanazon a síkon érezték Jézus jelenlétét, mint a földi életben, hiszen Ő Istennek egy másik világába lépett át, de ezen a másik lét-síkon mégis közöttük volt a halált is legyőző szeretet diadalmas erejével.
Jézus számunkra ma is úgy lesz feltámadás és élet, hogy azok az erők, melyek egykor Benne éltek, most bennünk kelnek újra életre. Ehhez pedig elég annyit tudni, hogy Jézus élt és meghalt. A feltámadás és az élet nem történeti, hanem személyes értékek, amelyeket nem lehet senkire átruházni. Az ebben való reménység pedig az egyének lelki magánügye. Nekünk húsvét tehát nem a tavaszt, de nem is a hústestben feltámadott Jézust jelenti, hanem jelenti az ember keresztre feszített, megtisztult és új életre feltámadott lelkét.
Mi meggyőződéssel valljuk hát, hogy az élet örök és a lélek halhatatlan, egyszóval van örökélet. Ennek értelmében életünk a mi szerető Istenünk kezében van, aki megosztja velünk az örökkévalóságot, amiként azt a mi tanítómesterünkkel, Jézussal is tette. Mi ezt ünnepeljük húsvétkor.
2011. április 22., péntek
Csete Árpád: Árulás
2011. 04. 22. Árulás Csete Árpád
Nyilván árulás történt! Nem mondtak semmit, csak eldöntötték. Összejátszottak, megaláztak, hátam mögött kinevettek, s ma reggel, amikor tükörbe néztem, mindez eszembe jutott. Vajon mennyit érhettem? (Olyankor – amikor árulás történik – mindig kiderül az ember ára!) Remélem, jó sokba kerültem!
Naponta elárultatnak elvek, elképzelések álmok. Minden árulással elvesztünk valakit. Csupaszabbak, meztelenebbek leszünk. Lassan senkink és semmink se marad. Oda a reménység!
Júdás elárulta Jézust, keresztfára juttatta. Hogy miért? Nyilván, ő sem a harminc ezüstpénzért. Valamit várt, remélt tőle, amit nem kaphatott meg… Az eredmény: nagypéntek, mindkettejük halála.
Ma arra gondolok, hogy ha saját magamat árulom el, feladva azt, aki vagyok/voltam, letaposva elveimet, barátaimat, féltve őrzött vélt igazságaimat, akkor, fel tudom-e venni a keresztfát, tudom-e egyedül cipelni a Golgotára, bele tudom-e verni a bűnhődés szegeit az elevenembe, és végül tudok-e bocsánatért imádkozni önmagamért? Tükörbe nézek… Ez itt a kérdés. Keresztkérdés!
Nyilván árulás történt! Nem mondtak semmit, csak eldöntötték. Összejátszottak, megaláztak, hátam mögött kinevettek, s ma reggel, amikor tükörbe néztem, mindez eszembe jutott. Vajon mennyit érhettem? (Olyankor – amikor árulás történik – mindig kiderül az ember ára!) Remélem, jó sokba kerültem!
Naponta elárultatnak elvek, elképzelések álmok. Minden árulással elvesztünk valakit. Csupaszabbak, meztelenebbek leszünk. Lassan senkink és semmink se marad. Oda a reménység!
Júdás elárulta Jézust, keresztfára juttatta. Hogy miért? Nyilván, ő sem a harminc ezüstpénzért. Valamit várt, remélt tőle, amit nem kaphatott meg… Az eredmény: nagypéntek, mindkettejük halála.
Ma arra gondolok, hogy ha saját magamat árulom el, feladva azt, aki vagyok/voltam, letaposva elveimet, barátaimat, féltve őrzött vélt igazságaimat, akkor, fel tudom-e venni a keresztfát, tudom-e egyedül cipelni a Golgotára, bele tudom-e verni a bűnhődés szegeit az elevenembe, és végül tudok-e bocsánatért imádkozni önmagamért? Tükörbe nézek… Ez itt a kérdés. Keresztkérdés!
2011. április 21., csütörtök
Sándor Szilárd: Ami elveszett
2011. 04. 21. Ami elveszett Sándor Szilárd
Ami elveszett, azt csak keresni lehet
Addig, míg megszürkül a lehelet,
pedig nem mindig –
keresed a sírig.
Ami elveszett, az megveszett talán,
soha meg nem veheted magyarán,
de hát nem értem –
miért is féltem.
Ami elveszett, azt meg nem veheted
el nem adhatod, ha szűk a kereseted,
aki keres, amíg deres –
sokszor nem érdekes.
Ami elveszett örökre, az az ember,
ha érdemes, akkor korán kelj fel,
ne keresd hiába –
veszejtő világban.
Ami elveszett, jaj meddig soroljam,
disznók sótlan moslékját tékozoljam?
Ami elveszett megremeg,
ha téged végsőkig keres.
Ami elveszett, az megtalálható,
s majd ezüst tálcán feltálalható,
szájtörlő kendő –
olajos zsebkendő.
Ami elveszett, azt csak keresni lehet
Addig, míg megszürkül a lehelet,
pedig nem mindig –
keresed a sírig.
Ami elveszett, az megveszett talán,
soha meg nem veheted magyarán,
de hát nem értem –
miért is féltem.
Ami elveszett, azt meg nem veheted
el nem adhatod, ha szűk a kereseted,
aki keres, amíg deres –
sokszor nem érdekes.
Ami elveszett örökre, az az ember,
ha érdemes, akkor korán kelj fel,
ne keresd hiába –
veszejtő világban.
Ami elveszett, jaj meddig soroljam,
disznók sótlan moslékját tékozoljam?
Ami elveszett megremeg,
ha téged végsőkig keres.
Ami elveszett, az megtalálható,
s majd ezüst tálcán feltálalható,
szájtörlő kendő –
olajos zsebkendő.
2011. április 20., szerda
Demeter Sándor Lóránd: Értékelés
2011. 04. 20. Értékelés Demeter Sándor Lóránd
Egy ima- és lelkigyakorlatos könyvet olvastam. Meglepett, hogy az alapvető emberi szükségleteknek olyanszerű leírásával találkoztam benne, amelyeket eddig főként reklám- és marketingkommunikációs anyagokban olvastam. Az utóbbi megközelítése szerint emberi szükségleteinket azért kell ismerni, hogy önmegvalósításunk sikeres legyen. A vallás és a pszichológia szerint azért, hogy egészséges emberi életet tudjunk élni. A reklám- és marketingkommunikáció piaci szándékkal; a pszichológia, a vallás, az egyház segítő szándékkal közelít emberi szükségleteinkhez. Mindkettő ugyanazokat az általánosan elterjedt pszichológiai modelleket használja:
a) Szükséges, hogy életében az ember tudja, tapasztalja és érezze, hogy szeretik, értékes, hozzátartozik valaki(k)hez (Istenhez) és szabadon dönthet.
b) Az emberi élet szükségleteinek egymásra épülését mutatja be a Maslow-piramis. Maslow piramis-elmélete szerint amíg az alacsonyabb szinten lévő szükségletek nincsenek kielégítve, addig nem lehet továbblépni, és a célkeresztből kiesik a magasabb szintű célok elérése.
Alulról fölfelé ebben a sorrendben épülnek egymásra szükségleteink:
1. Fiziológiai szükségletek
2. Biztonsági szükségletek
3. Szeretet szükséglete (érzelmi kötődés, valahová tartozás)
4. Megbecsülés szükséglete
5. Kognitív szükségletek (megismerés, tanulás, gondolkodás, megértés)
6. Esztétikai szükségletek (kultúra, művészet)
7. Önmegvalósítás
A modellek összehasonlító leírásánál érdemes eljátszani a kísérletet, és néhány reklám szövegét behelyettesíteni az adott helyre. Kipróbálásra javaslom: „Smell, like a man!” „Annyi a világ, amennyit beletöltesz!” „Just do it!”
Néhány hete több mint 100 személy együttműködésével összeállítottuk gyülekezetünk erősségi és gyengeségi listáját. Amikor erősségeink lajstromát készítettük, akkor hangzott el: Számítunk mi is! Vagyunk valakik! Ajándék mondatok, amelyek ugyan nem a reklámok marketinges nyelvén, de arról beszélnek, hogy gyülekezetünk tagjai épülően fölfele, a cél felé tartanak és egészséges emberi életet élnek. Az egyház célja és küldetése nem az, hogy tagjaival elhitesse az önmegvalósítást, hanem az, hogy egészséges, élhető, emberi életre segítse, ahol azt érezhetik, hogy értékesek, fontosak, hasznosak. És ebben a nagy világmindenségben nincsenek magukra maradva. Mert van egy hely, ahová mehetnek, ahol számítnak és valakik lehetnek.
Egy ima- és lelkigyakorlatos könyvet olvastam. Meglepett, hogy az alapvető emberi szükségleteknek olyanszerű leírásával találkoztam benne, amelyeket eddig főként reklám- és marketingkommunikációs anyagokban olvastam. Az utóbbi megközelítése szerint emberi szükségleteinket azért kell ismerni, hogy önmegvalósításunk sikeres legyen. A vallás és a pszichológia szerint azért, hogy egészséges emberi életet tudjunk élni. A reklám- és marketingkommunikáció piaci szándékkal; a pszichológia, a vallás, az egyház segítő szándékkal közelít emberi szükségleteinkhez. Mindkettő ugyanazokat az általánosan elterjedt pszichológiai modelleket használja:
a) Szükséges, hogy életében az ember tudja, tapasztalja és érezze, hogy szeretik, értékes, hozzátartozik valaki(k)hez (Istenhez) és szabadon dönthet.
b) Az emberi élet szükségleteinek egymásra épülését mutatja be a Maslow-piramis. Maslow piramis-elmélete szerint amíg az alacsonyabb szinten lévő szükségletek nincsenek kielégítve, addig nem lehet továbblépni, és a célkeresztből kiesik a magasabb szintű célok elérése.
Alulról fölfelé ebben a sorrendben épülnek egymásra szükségleteink:
1. Fiziológiai szükségletek
2. Biztonsági szükségletek
3. Szeretet szükséglete (érzelmi kötődés, valahová tartozás)
4. Megbecsülés szükséglete
5. Kognitív szükségletek (megismerés, tanulás, gondolkodás, megértés)
6. Esztétikai szükségletek (kultúra, művészet)
7. Önmegvalósítás
A modellek összehasonlító leírásánál érdemes eljátszani a kísérletet, és néhány reklám szövegét behelyettesíteni az adott helyre. Kipróbálásra javaslom: „Smell, like a man!” „Annyi a világ, amennyit beletöltesz!” „Just do it!”
Néhány hete több mint 100 személy együttműködésével összeállítottuk gyülekezetünk erősségi és gyengeségi listáját. Amikor erősségeink lajstromát készítettük, akkor hangzott el: Számítunk mi is! Vagyunk valakik! Ajándék mondatok, amelyek ugyan nem a reklámok marketinges nyelvén, de arról beszélnek, hogy gyülekezetünk tagjai épülően fölfele, a cél felé tartanak és egészséges emberi életet élnek. Az egyház célja és küldetése nem az, hogy tagjaival elhitesse az önmegvalósítást, hanem az, hogy egészséges, élhető, emberi életre segítse, ahol azt érezhetik, hogy értékesek, fontosak, hasznosak. És ebben a nagy világmindenségben nincsenek magukra maradva. Mert van egy hely, ahová mehetnek, ahol számítnak és valakik lehetnek.
2011. április 19., kedd
Orbán Erika: Egyszerűség
2011. 04. 19. Egyszerűség Orbán Erika
A hét harmadik napja volt. Ugyanazzal a hittől sugárzó derűvel kelt, ami felnőtt életének minden percét jellemezte; és amely pillanatok alatt megfertőzte környezetét. Persze, ez azt is jelentette – a kételkedők részéről –, hogy piszkálni kezdték, belékötöttek. De ez nem bántotta őt. Úgy élt, hogy percre sem veszítette el együttérzését a hitetlenek iránt. Az ünnep közelsége, a béke városa, szűkebb és tágabb környezetének felfokozott hangulata benne is felerősítette küldetésének hangját. Tudta, igen sok még a dolga. De azt is látta – egy kiszáradt fügefa képében – hogy ez a világ még nincs kész az ő és tanításai befogadására. „Mindez másodlagos...” – gondolta. – „.. a szavak összegyűrődnek. Tettekre példával kell tanítani. A pillanat! Most...”
Délelőtti sétája során legfontosabb érzéseit tette mérlegre: szeretet, félelem, bizalom, izgalom, düh. Közben figyelte az Életet, az embereket. Nem megjavítani akarta őket. Szerette. Mert (meg)ismerte, és lelkébe fogadta a lét lüktetését. Tűnődött élete igenjein, amikor befogadta hivatását; és az ezáltal kizárt nemeken. Éveit illetően nem volt még öreg, ám életélménye, tapasztalatai jócskán meghaladták korát. Tán ezért, vagy másért, de ritkán félt. Azaz, ha félt is, eleddig megtette, amit akart; érzése dacára folyamatosan teljesítette küldetését. Bátor ember! S, hogy ehhez honnan meríti az erőt, csak sejteni lehet. Kissé titokzatos is. Ha kérdezik, történetekkel válaszol. Mint ma is a templomban, valami elégedetlen szőlőmunkásokról beszélt... Ezek a beszédek megzavarják az embereket. Önmagukat vélik felfedezni bennük, s ellenségeskedést szítanak közöttük. De ő mégsem hallgat el! Valami láthatatlan erő mozgatja, amiben ő feltétlenül megbízik. És ugyanez az „erő” teszi szabaddá arra, hogy megossza, vágyait, bölcsességét, isteni erejét, önmagát – amije van. Hogy ne biztonságok rabságába meneküljön, hanem az élet veszélyeket hordozó, színes dobogásában remegjen. Mert egyszer minden véget ér... Ebben a formában, ahogy most megtapasztaljuk, mindenképp. Ezért is őrzi makacssággal indulatait. Karmai mélyen hasítják a lélek selymeit. S e rossz tanácsadó, a harag, szülőjére csap vissza. Az elmúlt napok, s fehér éjszakái jártak a fejében.
Később legközelebbi barátaival dolgozott; tanított, gyógyított. Hitével gyakorolt hatalmat, és csodás tetteket hajtott végre. Az est leszálltával is nyugodt maradt és derűs. Imájában az ismeretlen holnaphoz kért erőt; hogy a megbocsáthatatlan cselekedetekben is meglássa a bocsánatra érdemes, felemelkedni vágyó embert.
A hét harmadik napja volt. Ugyanazzal a hittől sugárzó derűvel kelt, ami felnőtt életének minden percét jellemezte; és amely pillanatok alatt megfertőzte környezetét. Persze, ez azt is jelentette – a kételkedők részéről –, hogy piszkálni kezdték, belékötöttek. De ez nem bántotta őt. Úgy élt, hogy percre sem veszítette el együttérzését a hitetlenek iránt. Az ünnep közelsége, a béke városa, szűkebb és tágabb környezetének felfokozott hangulata benne is felerősítette küldetésének hangját. Tudta, igen sok még a dolga. De azt is látta – egy kiszáradt fügefa képében – hogy ez a világ még nincs kész az ő és tanításai befogadására. „Mindez másodlagos...” – gondolta. – „.. a szavak összegyűrődnek. Tettekre példával kell tanítani. A pillanat! Most...”
Délelőtti sétája során legfontosabb érzéseit tette mérlegre: szeretet, félelem, bizalom, izgalom, düh. Közben figyelte az Életet, az embereket. Nem megjavítani akarta őket. Szerette. Mert (meg)ismerte, és lelkébe fogadta a lét lüktetését. Tűnődött élete igenjein, amikor befogadta hivatását; és az ezáltal kizárt nemeken. Éveit illetően nem volt még öreg, ám életélménye, tapasztalatai jócskán meghaladták korát. Tán ezért, vagy másért, de ritkán félt. Azaz, ha félt is, eleddig megtette, amit akart; érzése dacára folyamatosan teljesítette küldetését. Bátor ember! S, hogy ehhez honnan meríti az erőt, csak sejteni lehet. Kissé titokzatos is. Ha kérdezik, történetekkel válaszol. Mint ma is a templomban, valami elégedetlen szőlőmunkásokról beszélt... Ezek a beszédek megzavarják az embereket. Önmagukat vélik felfedezni bennük, s ellenségeskedést szítanak közöttük. De ő mégsem hallgat el! Valami láthatatlan erő mozgatja, amiben ő feltétlenül megbízik. És ugyanez az „erő” teszi szabaddá arra, hogy megossza, vágyait, bölcsességét, isteni erejét, önmagát – amije van. Hogy ne biztonságok rabságába meneküljön, hanem az élet veszélyeket hordozó, színes dobogásában remegjen. Mert egyszer minden véget ér... Ebben a formában, ahogy most megtapasztaljuk, mindenképp. Ezért is őrzi makacssággal indulatait. Karmai mélyen hasítják a lélek selymeit. S e rossz tanácsadó, a harag, szülőjére csap vissza. Az elmúlt napok, s fehér éjszakái jártak a fejében.
Később legközelebbi barátaival dolgozott; tanított, gyógyított. Hitével gyakorolt hatalmat, és csodás tetteket hajtott végre. Az est leszálltával is nyugodt maradt és derűs. Imájában az ismeretlen holnaphoz kért erőt; hogy a megbocsáthatatlan cselekedetekben is meglássa a bocsánatra érdemes, felemelkedni vágyó embert.
Sándor Szilárd: Amit megtalálsz
2011. 04. 18. Amit megtalálsz Sándor Szilárd
Ha tenyeredben csönd lapul
hiába veszel bármit alapul,
mert süket ez a hallgatás,
és nincsen helyben maradás.
Ha megtaláltad, ami elveszett,
jó remény szeli meg a kenyered,
tenyeredben az őszi aratás,
szívedben a csend őre kalapál.
Amit megtalálsz, szívedhez szorítsd,
szavakból a csendet ki ne borítsd,
tenyeredben őrizd szép tavaszod,
ne tépjed szét pirkadó hajnalod!
Ha tenyeredben csönd lapul
hiába veszel bármit alapul,
mert süket ez a hallgatás,
és nincsen helyben maradás.
Ha megtaláltad, ami elveszett,
jó remény szeli meg a kenyered,
tenyeredben az őszi aratás,
szívedben a csend őre kalapál.
Amit megtalálsz, szívedhez szorítsd,
szavakból a csendet ki ne borítsd,
tenyeredben őrizd szép tavaszod,
ne tépjed szét pirkadó hajnalod!
Buzogány-Csoma István: Bevonulás, 1935
2011. 04. 17. Bevonulás, 1935 Buzogány-Csoma István
1935. május 11-én volt az első és azóta egyetlen püspöki vizitáció Biharon, az újonnan, szűk két esztendő alatt, adományos és áldozatos munkával felépült templom szentelése alkalmával. Az eseményt óriási készülődés előzte meg. 15.30-kor érkezett be a vonat a bihari állomásba, de már a vonat érkezése előtt hatalmas tömeg tűnt fel. Komjátszegi Géza, a gyülekezet ifjú lelkésze állt a várakozó sokaság élén, „festői szépségben és rendben” 32 felvirágozott lovaslegény-bandériummal. Az üdvözlők, köszöntők és meghatódott, megilletődött viszont-megköszönések után a menet a hintókon elindul a templom felé. Az út két diadalkapun vitt keresztül „a sok virág olyanná tette ezt a bevonulást, mint Jézus bevonulását Jeruzsálembe virágvasárnapján.” – jegyzi meg egy korabeli tudósítás.
A templomszentelés előtti napon a püspök úr megtartotta a vizsgálószéket, „a hívek lelkére igen kedvező és mély benyomást tett. Egyhangúlag megígérték, hogy nemcsak hívek lesznek egyházukhoz, hanem minden anyagi támogatást is megadnak hogy (...) év elején felekezeti iskolájukat is megnyithassák.”
Hozsánna, Hozsánna... Áldott, aki jön az Úr nevében!
A nagypéntek is hamar jött.
1940-ben a templom már javításra szorul(na), aztán „sajnálatos”, majd „szégyenteljes” állapotba kerül. 1955 szeptemberében a keblitanács szomorú tényként állapítja meg: a gyülekezet önálló életre már képtelen.
Ne hagyjátok a templomot, a templomot... és a magatok lélektemplomát...!
1935. május 11-én volt az első és azóta egyetlen püspöki vizitáció Biharon, az újonnan, szűk két esztendő alatt, adományos és áldozatos munkával felépült templom szentelése alkalmával. Az eseményt óriási készülődés előzte meg. 15.30-kor érkezett be a vonat a bihari állomásba, de már a vonat érkezése előtt hatalmas tömeg tűnt fel. Komjátszegi Géza, a gyülekezet ifjú lelkésze állt a várakozó sokaság élén, „festői szépségben és rendben” 32 felvirágozott lovaslegény-bandériummal. Az üdvözlők, köszöntők és meghatódott, megilletődött viszont-megköszönések után a menet a hintókon elindul a templom felé. Az út két diadalkapun vitt keresztül „a sok virág olyanná tette ezt a bevonulást, mint Jézus bevonulását Jeruzsálembe virágvasárnapján.” – jegyzi meg egy korabeli tudósítás.
A templomszentelés előtti napon a püspök úr megtartotta a vizsgálószéket, „a hívek lelkére igen kedvező és mély benyomást tett. Egyhangúlag megígérték, hogy nemcsak hívek lesznek egyházukhoz, hanem minden anyagi támogatást is megadnak hogy (...) év elején felekezeti iskolájukat is megnyithassák.”
Hozsánna, Hozsánna... Áldott, aki jön az Úr nevében!
A nagypéntek is hamar jött.
1940-ben a templom már javításra szorul(na), aztán „sajnálatos”, majd „szégyenteljes” állapotba kerül. 1955 szeptemberében a keblitanács szomorú tényként állapítja meg: a gyülekezet önálló életre már képtelen.
Ne hagyjátok a templomot, a templomot... és a magatok lélektemplomát...!
2011. április 16., szombat
Bíró Attila: A nagy falióra
2011. 04. 16. A nagy falióra Bíró Attila
A nagy falióra ütemes kattogása a legcsodálatosabb zenemű. Egy zenekar hangszeresei a háttérben koncentráló dobos ritmusára építik fel bejátszásaikat. Ettől válik egyé, egésszé a darab. A nagy falióra az idő melódiáját ritmizálja. Aztán erre a ritmusra épül fel a mindennapok dallama. A maga összetett, gyönyörű és drámai hangfoszlányaival. A hangszereket – melyek szólnak ugyan –, nem minden esetben mi magunk hangoljuk fel, azonban ismerősek a hangok, a futamok és a dallamrészletek.
Nem tudom, melyik hangszer játssza a gyereksírást és melyik az önfeledt nevetést. Furcsa hanghatás a zokogás közbeni levegő-kapkodás, és furcsa egy-egy fájdalmas sóhajtás is. Hallani egyhangúságot és lelkendezést is. Olykor beépülnek magas és mély hangok: egy elcsattant pofon, az azt követő éles sikítás vagy pedig egy könnyed simogatás érzékeny sercegése. Aztán hallani lehet: kacagást és sírást, ujjongást és panaszt, dicséretet és korholást, áldást és átkot, és ki tudná felsorolni, hogy még mennyi mindent lehet hallani egy-egy tovatűnő nap alatt! Pörögnek az események, egymás szavába vágnak az újabb és újabb történések. Egyszóval rohan az élet, s benne az ember. De a nagy falióra ütemes kattogása egy cseppet sem változik. Őt az idő rabszolgálójává találták ki. Erre az ütemes kattogásra épülnek fel a nappalok és éjszakák.
Egy-egy ilyen zeneművet minden nap át lehet írni, újra lehet hangszerelni. Isten úgy adta, hogy magunk döntsük el, milyen zenét akarunk hallgatni és megélni. Magunk döntsük el, hogy milyen hangszeren játsszunk, és összetett akkordjaink hogyan csengjenek. Tőlünk függ: a napi slágerek lelkünk húrjain pendülnek-e, mások szívesen hallgatják-e, vagy pedig menekülünk a fülsüketítő, disszonáns, életellenes, hamis hangok elől. Az Úristen egyetlen dolgot határozott és szabott meg nekünk: a ritmust. A ritmust, mely az idő dimenziójából képtelen kilépni, s melyet nekünk is követnünk kell.
Élj úgy e múlandó időben, zenélj olyat a nagy falióra ütemes kattogására, hogy te is, a körülötted lévők, és Isten is szívesen „dúdolja” azt!
A nagy falióra ütemes kattogása a legcsodálatosabb zenemű. Egy zenekar hangszeresei a háttérben koncentráló dobos ritmusára építik fel bejátszásaikat. Ettől válik egyé, egésszé a darab. A nagy falióra az idő melódiáját ritmizálja. Aztán erre a ritmusra épül fel a mindennapok dallama. A maga összetett, gyönyörű és drámai hangfoszlányaival. A hangszereket – melyek szólnak ugyan –, nem minden esetben mi magunk hangoljuk fel, azonban ismerősek a hangok, a futamok és a dallamrészletek.
Nem tudom, melyik hangszer játssza a gyereksírást és melyik az önfeledt nevetést. Furcsa hanghatás a zokogás közbeni levegő-kapkodás, és furcsa egy-egy fájdalmas sóhajtás is. Hallani egyhangúságot és lelkendezést is. Olykor beépülnek magas és mély hangok: egy elcsattant pofon, az azt követő éles sikítás vagy pedig egy könnyed simogatás érzékeny sercegése. Aztán hallani lehet: kacagást és sírást, ujjongást és panaszt, dicséretet és korholást, áldást és átkot, és ki tudná felsorolni, hogy még mennyi mindent lehet hallani egy-egy tovatűnő nap alatt! Pörögnek az események, egymás szavába vágnak az újabb és újabb történések. Egyszóval rohan az élet, s benne az ember. De a nagy falióra ütemes kattogása egy cseppet sem változik. Őt az idő rabszolgálójává találták ki. Erre az ütemes kattogásra épülnek fel a nappalok és éjszakák.
Egy-egy ilyen zeneművet minden nap át lehet írni, újra lehet hangszerelni. Isten úgy adta, hogy magunk döntsük el, milyen zenét akarunk hallgatni és megélni. Magunk döntsük el, hogy milyen hangszeren játsszunk, és összetett akkordjaink hogyan csengjenek. Tőlünk függ: a napi slágerek lelkünk húrjain pendülnek-e, mások szívesen hallgatják-e, vagy pedig menekülünk a fülsüketítő, disszonáns, életellenes, hamis hangok elől. Az Úristen egyetlen dolgot határozott és szabott meg nekünk: a ritmust. A ritmust, mely az idő dimenziójából képtelen kilépni, s melyet nekünk is követnünk kell.
Élj úgy e múlandó időben, zenélj olyat a nagy falióra ütemes kattogására, hogy te is, a körülötted lévők, és Isten is szívesen „dúdolja” azt!
2011. április 15., péntek
Dimény József: A kulcs
2011. 04. 15. A kulcs Dimény József
Szentföldi élményeim között egy másik érdekes történet Jerikóhoz kapcsolódik. A város bejáratától nem mesze, komoly kőalapra egy hatalmas vasból készített kulcs van elhelyezve. A település Palesztinához tartozik, ahová a zsidó idegenvezetőnk nem jöhetett be. Ezért az autóbusz-vezetőt kérdeztem meg –aki szintén zsidó nemzetiségű volt –, hogy mit jelent ez az emlékmű? A válasza ez volt: Itt adta át Mózes (jelképesen) Józsuénak az ígéret földje kulcsát. Visszafele jövet, bár nem volt lehetőségünk megállni, megfigyelhettük, hogy angolul, – s valószínűleg palesztin nyelven – ez volt rá írva: Visszatérünk.
Nem hagyott nyugodni a gondolat és utánanéztem. Az emlékművet a palesztinok állították a 6 napos háború emlékére, amikor sok családnak el kellett hagyni házaikat, de a kulcsaik még megvannak. A felirat arra utal, hogy nem mondtak le a háborúban elvesztett területekről.
Tanulságos helyzet, mely azt láttatja velem, hogy a történéseket mennyire szubjektíven értékeljük. Nem csak egyénekként, közösségként is. Mert például az általunk mohácsi vészként emlegetett szomorú történelmi eseményt Isztambulban valószínűleg úgy értékelték, hogy a dicső török seregek fényes diadalmat arattak a magyarok felett.
A kulcs egy nagyon beszédes jelkép. Minden kulcs egy zárat nyit. A zárra azért van szükség, hogy megvédjük értékeinket, hogy ne kerüljenek „rossz” kezekbe. Vannak egyszerű és bonyolult zárak, kis lakattól a bonyolult páncélszekrény-szerkezetekig minden található. De vajon meg tudjuk védeni értékeinket? Minden zár, amit ember tervezett, ember által ki is nyitható. Tolvaj előtt nincsen zár – tartja a népi bölcsesség. Mégis megnyugtató érzés, ha a kulcs a kezünkben van. Biztonságot ad. Ezért őrzünk régi kulcsokat.
Szentföldi élményeim között egy másik érdekes történet Jerikóhoz kapcsolódik. A város bejáratától nem mesze, komoly kőalapra egy hatalmas vasból készített kulcs van elhelyezve. A település Palesztinához tartozik, ahová a zsidó idegenvezetőnk nem jöhetett be. Ezért az autóbusz-vezetőt kérdeztem meg –aki szintén zsidó nemzetiségű volt –, hogy mit jelent ez az emlékmű? A válasza ez volt: Itt adta át Mózes (jelképesen) Józsuénak az ígéret földje kulcsát. Visszafele jövet, bár nem volt lehetőségünk megállni, megfigyelhettük, hogy angolul, – s valószínűleg palesztin nyelven – ez volt rá írva: Visszatérünk.
Nem hagyott nyugodni a gondolat és utánanéztem. Az emlékművet a palesztinok állították a 6 napos háború emlékére, amikor sok családnak el kellett hagyni házaikat, de a kulcsaik még megvannak. A felirat arra utal, hogy nem mondtak le a háborúban elvesztett területekről.
Tanulságos helyzet, mely azt láttatja velem, hogy a történéseket mennyire szubjektíven értékeljük. Nem csak egyénekként, közösségként is. Mert például az általunk mohácsi vészként emlegetett szomorú történelmi eseményt Isztambulban valószínűleg úgy értékelték, hogy a dicső török seregek fényes diadalmat arattak a magyarok felett.
A kulcs egy nagyon beszédes jelkép. Minden kulcs egy zárat nyit. A zárra azért van szükség, hogy megvédjük értékeinket, hogy ne kerüljenek „rossz” kezekbe. Vannak egyszerű és bonyolult zárak, kis lakattól a bonyolult páncélszekrény-szerkezetekig minden található. De vajon meg tudjuk védeni értékeinket? Minden zár, amit ember tervezett, ember által ki is nyitható. Tolvaj előtt nincsen zár – tartja a népi bölcsesség. Mégis megnyugtató érzés, ha a kulcs a kezünkben van. Biztonságot ad. Ezért őrzünk régi kulcsokat.
2011. április 14., csütörtök
Lázár Levente: Áldás vagy átok?
2011. 04. 14. Áldás vagy átok? Lázár Levente
Azt hihetnénk, a legkönnyebb beszélni. Hiszen minden nap szavakat formálunk, gondolatokat közlünk, beszélgetünk. Nem nagy ügy. Aztán eljön egy pillanat, amikor levelet kellene írni, ki kellene állni, és emberek előtt kellene szónokolni. Kiderül, nem is olyan könnyű megfogalmazni egy épkézláb mondatot, szavakba formálni egy gondolatot. Számtalan összegyűrt papírfecni vagy számtalan kitörölt karakter és jön a dühöngés, önmarcangolás. Ha minderre azt mondjuk, hogy kellemetlen, akkor kiderül, hogy akkor lesz igazán kellemetlen, amikor valaki megzavarja, amúgyis küszködő gondolatmenetünket, és még kritizál is, sőt leteremt az igazság fanyar valójával. Akkor már nem kell gondolkodni, hogy összeálljon egy jó dörgedelmes káromkodás.
Megfigyeltem, szinte kötőszó manapság egy-egy káromkodásnak is beillő jelző. Az elektronikus üzenetküldés, a rövidített, helytelen szavak gyors kuszasága is csupa káromkodás. Nem is beszélve arról, amikor az a menő, ha valakinek van bátorsága mindebbe beleszőni még Istent is.
Nagy híre van a magyar káromkodásnak, az élbolyban foglal helyet a többi nyelvekkel egyetemben. Vajon miért? Miért könnyebb káromkodni, mint áldást mondani? Válaszként a Csillagok háborúja című film jut eszembe: mert a sötét oldal ösvényén járni mindig könnyebb.
Én is káromkodtam, egyszer emlegettem Istók nevét, de félreértették, és azóta is szégyellem magam. Aztán igyekeztem féken tartani a nyelvem, s végül szokásom lett nem káromkodni.
Szokás kérdése csupán, hogy átkot vagy áldást szól-e nyelvünk. Isten nevét ne káromold!
Azt hihetnénk, a legkönnyebb beszélni. Hiszen minden nap szavakat formálunk, gondolatokat közlünk, beszélgetünk. Nem nagy ügy. Aztán eljön egy pillanat, amikor levelet kellene írni, ki kellene állni, és emberek előtt kellene szónokolni. Kiderül, nem is olyan könnyű megfogalmazni egy épkézláb mondatot, szavakba formálni egy gondolatot. Számtalan összegyűrt papírfecni vagy számtalan kitörölt karakter és jön a dühöngés, önmarcangolás. Ha minderre azt mondjuk, hogy kellemetlen, akkor kiderül, hogy akkor lesz igazán kellemetlen, amikor valaki megzavarja, amúgyis küszködő gondolatmenetünket, és még kritizál is, sőt leteremt az igazság fanyar valójával. Akkor már nem kell gondolkodni, hogy összeálljon egy jó dörgedelmes káromkodás.
Megfigyeltem, szinte kötőszó manapság egy-egy káromkodásnak is beillő jelző. Az elektronikus üzenetküldés, a rövidített, helytelen szavak gyors kuszasága is csupa káromkodás. Nem is beszélve arról, amikor az a menő, ha valakinek van bátorsága mindebbe beleszőni még Istent is.
Nagy híre van a magyar káromkodásnak, az élbolyban foglal helyet a többi nyelvekkel egyetemben. Vajon miért? Miért könnyebb káromkodni, mint áldást mondani? Válaszként a Csillagok háborúja című film jut eszembe: mert a sötét oldal ösvényén járni mindig könnyebb.
Én is káromkodtam, egyszer emlegettem Istók nevét, de félreértették, és azóta is szégyellem magam. Aztán igyekeztem féken tartani a nyelvem, s végül szokásom lett nem káromkodni.
Szokás kérdése csupán, hogy átkot vagy áldást szól-e nyelvünk. Isten nevét ne káromold!
2011. április 13., szerda
Szabó Előd: Biztonság
2011.04.13. Biztonság Szabó Előd
Isten közelsége az élet legtermészetesebb valósága. „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.” (Zsolt 22) Még az anyai közelségnél is természetesebb, mert Isten teremtő szándéka megelőzte az anyai szeretet érzését. Mennyire szenved a gyermek, s később a felnőtt (gyermek), ha hiányolnia kénytelen az anyai szeretet biztonságát! Mennyi lelki betegség, mekkora űr lehet következménye az anyai közelség hiányának!
De még súlyosabb az isteni közelség érzésének jelenléte.
Isten – ahányan vagyunk ezen a világon, annyiféle kép, elképzelés jelenik meg szemünk előtt e szó, e név hallatán. Lehetetlen meghatározni Őt, s amikor meg is próbáljuk hitvallásokba szorítani, akkor is érezzük, hogy esetlenek, ügyetlenek szavaink. Mint általában, amikor valami nagyon fontosat, valami nagyon mélyet, valami nagyon igazat akarunk elmondani…
E sokféleségben azonban egy közös: Isten közelsége biztonságot jelent. Életünk tele van váratlan pillanatokkal: váratlan örömökkel, váratlan megpróbáltatásokkal. Isten mindebben az állandóság. Boldog ember az, akit a legnagyobb váratlan öröm sem vakít meg, s látni tudja Istent; akit a legnagyobb váratlan megpróbáltatás sem ejt kétségbe annyira, hogy azt gondolja, Isten elhagyta őt.
Nem tudom mi vár rám, mi vár rád a mai napon. De hiszem, hogy valaki, akit legtalálóbban az Isten néven emlegetünk, ma is velem, ma is veled lesz!
Isten közelsége az élet legtermészetesebb valósága. „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.” (Zsolt 22) Még az anyai közelségnél is természetesebb, mert Isten teremtő szándéka megelőzte az anyai szeretet érzését. Mennyire szenved a gyermek, s később a felnőtt (gyermek), ha hiányolnia kénytelen az anyai szeretet biztonságát! Mennyi lelki betegség, mekkora űr lehet következménye az anyai közelség hiányának!
De még súlyosabb az isteni közelség érzésének jelenléte.
Isten – ahányan vagyunk ezen a világon, annyiféle kép, elképzelés jelenik meg szemünk előtt e szó, e név hallatán. Lehetetlen meghatározni Őt, s amikor meg is próbáljuk hitvallásokba szorítani, akkor is érezzük, hogy esetlenek, ügyetlenek szavaink. Mint általában, amikor valami nagyon fontosat, valami nagyon mélyet, valami nagyon igazat akarunk elmondani…
E sokféleségben azonban egy közös: Isten közelsége biztonságot jelent. Életünk tele van váratlan pillanatokkal: váratlan örömökkel, váratlan megpróbáltatásokkal. Isten mindebben az állandóság. Boldog ember az, akit a legnagyobb váratlan öröm sem vakít meg, s látni tudja Istent; akit a legnagyobb váratlan megpróbáltatás sem ejt kétségbe annyira, hogy azt gondolja, Isten elhagyta őt.
Nem tudom mi vár rám, mi vár rád a mai napon. De hiszem, hogy valaki, akit legtalálóbban az Isten néven emlegetünk, ma is velem, ma is veled lesz!
2011. április 12., kedd
Farkas Dénes: Terhesen
2011. 04. 12. Terhesen Farkas Dénes
Régi és „nagyon régi” sírköveket gyűjtöttem födél alá Kolozson. Cikkezett róla a sajtó és említette a Kolozsvári Rádió is. Több darab az 1600-as évek második feléből való, melyek – megítélésem szerint – rászolgáltak a „nagyon régi” jelzőre. Csodálatos szövegeket őriztek meg, melyeket Csáki Levente egykori teológus gyakornokkal (újabban barátommal) sikerült „kiolvasni”.
A mai eszmefuttatásom tárgya egy sírkő szövege, amelyet Márki Ádám metszett 1818-ban. Ez a sírkő alig 200 esztendős, de szövege okán érdemesnek tartottam a 17. századiak közé menteni. Íme: „E SIRBAN NYUGSZIK SZIGETI BORBÁRA KI TERHESEN HÁGVÁN-FEL AZ HÁZ HIJJÁRA KISASSZONY HAVÁNAK XXV KÉN GRÁDITSROL LEESVÉN HALÁL PRÉDÁJA LEND. MINNDSZENT V-KÉN ÉRTE GYÁSZOS ESTE. NYOLCADIKÁN SIRBA TEMETTETETT TESTE MDCCCXVIII ESZTENDŐ UTOLSÓ NEGYEDÉBEN IGY LEVE VESZENDŐ. FÉRJE, MIHÁLY S FERENC FIAI SIRATYÁK KIK A KESERÜSÉG TÖVISÉT ARATTYÁK. AMAZ 7 EZ PEDIG 6 ESZTENDŐS MIKOR ANYOK VAGYON KOPORSOBA ZÁRVA. XXVIII ESZTENDÖT TÖLTÖTT ÉLETBEN VIII ESZTENDÖT NYUGODT HIV FÉRJE ÖLÉBEN KITÖL MOST SIRHALMA ELZÁRJA DE A JOBB ÉLETBEN MAJD MAGÁHOZ VÁRJA”
Mélyen megindította bennem az együttérzést a fiatal asszony halála, részint a szerencsétlenség okán, részint azért mert terhesen érte a tragédia. Későre jöttem rá, hogy a terhe az nem a magzata volt, hanem valamit cipelt kosárban, esetleg zsákban (pl.: „dagadt ruhát a padlásra” lásd József Attilánál). Abban a korban, ha gyermekáldásra várt a nő, akkor várandós, viselős vagy áldott állapotban volt – eme jelzős szerkezetekkel illették a jövendő édesanyákat. Azt nem tudom megfejteni, hogy ez az „áldott állapot” mikortól vedlett át terhessé? A válasz a nyelvészekre tartozik, de egyet tudok: valahol valami elromlott, mert erre utal minden statisztika, és most a „család évében” még hangsúlyozottabban.
Szigeti Borbára a poggyászával eshetett hanyatt, és így érte szegényt a végzete. Amíg a gyermek vállalása az áldott feladat helyett terhes kifejezéssel van megfogalmazva, addig félő, hogy a nemzet „grádicsán” könnyen „hanyotág” vágódunk.
Kedves fiatal házasok! Legyetek bátran várandósak, áldott állapotban, népünk jövendőjének drága viselősei!
Régi és „nagyon régi” sírköveket gyűjtöttem födél alá Kolozson. Cikkezett róla a sajtó és említette a Kolozsvári Rádió is. Több darab az 1600-as évek második feléből való, melyek – megítélésem szerint – rászolgáltak a „nagyon régi” jelzőre. Csodálatos szövegeket őriztek meg, melyeket Csáki Levente egykori teológus gyakornokkal (újabban barátommal) sikerült „kiolvasni”.
A mai eszmefuttatásom tárgya egy sírkő szövege, amelyet Márki Ádám metszett 1818-ban. Ez a sírkő alig 200 esztendős, de szövege okán érdemesnek tartottam a 17. századiak közé menteni. Íme: „E SIRBAN NYUGSZIK SZIGETI BORBÁRA KI TERHESEN HÁGVÁN-FEL AZ HÁZ HIJJÁRA KISASSZONY HAVÁNAK XXV KÉN GRÁDITSROL LEESVÉN HALÁL PRÉDÁJA LEND. MINNDSZENT V-KÉN ÉRTE GYÁSZOS ESTE. NYOLCADIKÁN SIRBA TEMETTETETT TESTE MDCCCXVIII ESZTENDŐ UTOLSÓ NEGYEDÉBEN IGY LEVE VESZENDŐ. FÉRJE, MIHÁLY S FERENC FIAI SIRATYÁK KIK A KESERÜSÉG TÖVISÉT ARATTYÁK. AMAZ 7 EZ PEDIG 6 ESZTENDŐS MIKOR ANYOK VAGYON KOPORSOBA ZÁRVA. XXVIII ESZTENDÖT TÖLTÖTT ÉLETBEN VIII ESZTENDÖT NYUGODT HIV FÉRJE ÖLÉBEN KITÖL MOST SIRHALMA ELZÁRJA DE A JOBB ÉLETBEN MAJD MAGÁHOZ VÁRJA”
Mélyen megindította bennem az együttérzést a fiatal asszony halála, részint a szerencsétlenség okán, részint azért mert terhesen érte a tragédia. Későre jöttem rá, hogy a terhe az nem a magzata volt, hanem valamit cipelt kosárban, esetleg zsákban (pl.: „dagadt ruhát a padlásra” lásd József Attilánál). Abban a korban, ha gyermekáldásra várt a nő, akkor várandós, viselős vagy áldott állapotban volt – eme jelzős szerkezetekkel illették a jövendő édesanyákat. Azt nem tudom megfejteni, hogy ez az „áldott állapot” mikortól vedlett át terhessé? A válasz a nyelvészekre tartozik, de egyet tudok: valahol valami elromlott, mert erre utal minden statisztika, és most a „család évében” még hangsúlyozottabban.
Szigeti Borbára a poggyászával eshetett hanyatt, és így érte szegényt a végzete. Amíg a gyermek vállalása az áldott feladat helyett terhes kifejezéssel van megfogalmazva, addig félő, hogy a nemzet „grádicsán” könnyen „hanyotág” vágódunk.
Kedves fiatal házasok! Legyetek bátran várandósak, áldott állapotban, népünk jövendőjének drága viselősei!
2011. április 11., hétfő
Lázár Levente: Szobrok
2011. 04. 11. Szobrok Lázár Levente
Biztos felemelő érzés volt Kolozsváron lenni, és a csodálatos Fadrusz-szobrot újból a helyén látni úgy, ahogy tündökölt egykor a huszadik század elején. Felemelő érzés a budapesti Hősök terén végignézni nagyjaink, királyaink során. Aztán vannak letaglaló alkotások is, amiket inkább nem is sorolok fel.
Bármilyen is legyen egy-egy alkotás, mindeniknek ugyanaz a célja: hogy alakba öntse, megnevezze, formába fogja azt a személyt, akit ábrázol. Mozdulatlanságba formál egy történelmi pillanatot.
Most képzeljük el mindezt egy élő, mozgó emberről. Meg van nevezve, át van formálva, meg van bélyegezve, és a mozdulatlanságra van kárhoztatva épp azáltal, hogy bálvány lett, szobor lett: beskatulyázták. Már meg sem merem említeni, amikor Istent öntjük szoborformába, amikor bálványa lesz mindennapjaink megdöbbenéseinek, embertelenségének és kiszolgáltatottságainknak.
Ne skatulyázzuk be magunkat, egymást! Ne helyezzük be a lelkészt a lelkészek fiókjába, a mérnököt a mérnökök fiókjába, a tanárt a tanárokéba, s így tovább egészen az Istenig. Istent se helyezzük be az Istent megillető fiókba, mert akkor szobor lesz belőle. S ki szeretne szobor lenni? Ki szeretné, ha Isten szobor lenne? – megfagyna a világ.
A Fadrusz-szobor sem csak szobor: történelem, magyarság, büszkeség, gyökér és gyümölcs, dombok és hegyek, nevek és történetek, és nem kevésbé egy eszme, minek neve Igazság.
Biztos felemelő érzés volt Kolozsváron lenni, és a csodálatos Fadrusz-szobrot újból a helyén látni úgy, ahogy tündökölt egykor a huszadik század elején. Felemelő érzés a budapesti Hősök terén végignézni nagyjaink, királyaink során. Aztán vannak letaglaló alkotások is, amiket inkább nem is sorolok fel.
Bármilyen is legyen egy-egy alkotás, mindeniknek ugyanaz a célja: hogy alakba öntse, megnevezze, formába fogja azt a személyt, akit ábrázol. Mozdulatlanságba formál egy történelmi pillanatot.
Most képzeljük el mindezt egy élő, mozgó emberről. Meg van nevezve, át van formálva, meg van bélyegezve, és a mozdulatlanságra van kárhoztatva épp azáltal, hogy bálvány lett, szobor lett: beskatulyázták. Már meg sem merem említeni, amikor Istent öntjük szoborformába, amikor bálványa lesz mindennapjaink megdöbbenéseinek, embertelenségének és kiszolgáltatottságainknak.
Ne skatulyázzuk be magunkat, egymást! Ne helyezzük be a lelkészt a lelkészek fiókjába, a mérnököt a mérnökök fiókjába, a tanárt a tanárokéba, s így tovább egészen az Istenig. Istent se helyezzük be az Istent megillető fiókba, mert akkor szobor lesz belőle. S ki szeretne szobor lenni? Ki szeretné, ha Isten szobor lenne? – megfagyna a világ.
A Fadrusz-szobor sem csak szobor: történelem, magyarság, büszkeség, gyökér és gyümölcs, dombok és hegyek, nevek és történetek, és nem kevésbé egy eszme, minek neve Igazság.
2011. április 10., vasárnap
Sándor Szilárd: Dal a színbort adó szőlőről
2011.04.10. Dal a színbort adó szőlőről Sándor Szilárd
E köves dombon tövises termőföld
keserű szulákja vakítaná a jövőt.
Amúgy sem teremhet majd szőlőt,
csupán ha hallanád, mint szólít ősöd.
Tövisszirom éled ébredő szívedben,
elringatja a jót jövőt őrző hitedben.
Tisztátalan ajkadhoz szavak sietnek,
szeráfok parazsán csendben sistereg
az el nem mondható , le nem írható szó.
Dalt penget a szél a színbort adó szőlőről,
az ismét újratermő szőlő-gyökértőről.
Tisztítsd hát e dombot, gyűjtsd a köveket,
indulj hát munkába , derekad övezd fel!
Láss és halld meg a szót, a biztatót, a jót!
E köves dombon tövises termőföld
keserű szulákja vakítaná a jövőt.
Amúgy sem teremhet majd szőlőt,
csupán ha hallanád, mint szólít ősöd.
Tövisszirom éled ébredő szívedben,
elringatja a jót jövőt őrző hitedben.
Tisztátalan ajkadhoz szavak sietnek,
szeráfok parazsán csendben sistereg
az el nem mondható , le nem írható szó.
Dalt penget a szél a színbort adó szőlőről,
az ismét újratermő szőlő-gyökértőről.
Tisztítsd hát e dombot, gyűjtsd a köveket,
indulj hát munkába , derekad övezd fel!
Láss és halld meg a szót, a biztatót, a jót!
2011. április 9., szombat
Lázár Levente: Egy az Isten
2011. 04. 09. Egy az Isten Lázár Levente
Gyakran mondogatjuk, hogy bár különböző felekezethez tartozunk, mégis egy az Istenünk. Ezt a megállapítást érthetjük arra is, hogy igen, egy a magyarok Istene. Mi van akkor, ha ugyanezt a megállapítást halljuk egy más nyelvet beszélő, más néphez tartozó embertől is? Talán már nem is vallásról van szó, nem teológiai különbségek egyeztetéséről, sem pedig a magunk igazának a kiemeléséről.
Abban a megfogalmazásban, hogy bár különböző teológiát vallunk, de egy az Istenünk, az a nagy igazság rejlik, hogy bár nem vagyunk egyformák, mégis lehetnek azonos nemes, építő céljaink. Amikor nem a pénz az istenünk, mert nem parancsol akkor, amikor épp le akarnak kenyerezni. Amikor nem a hiúság, nem a gőg, nem a hatalomvágy irányítja döntéseinket, mert épp az lenne előnyös az előbbre jutáshoz. Amikor nem a cím, a tisztség a fontos, hanem az a parányi kis tett és odafigyelés, ami bár jelentéktelennek tűnik, mégis segíthet egy másik emberen. Igen, ilyenkor egy az Istenünk.
Azonos hitet vallani annyit jelent, mint azonos Istennek szolgálni. Azonos Istennek szolgálni annyi, mint megmaradni embernek mindig, minden körülményben. Megmaradni embernek, annyit jelent, mint hinni a jóban, az igazban és a szépben. Hinni a jóban, igazban annyit jelent, mint naivnak lenni, hinni a mesében. Itt a vége fuss el véle.
Egy az Isten, csak őt imádd.
Gyakran mondogatjuk, hogy bár különböző felekezethez tartozunk, mégis egy az Istenünk. Ezt a megállapítást érthetjük arra is, hogy igen, egy a magyarok Istene. Mi van akkor, ha ugyanezt a megállapítást halljuk egy más nyelvet beszélő, más néphez tartozó embertől is? Talán már nem is vallásról van szó, nem teológiai különbségek egyeztetéséről, sem pedig a magunk igazának a kiemeléséről.
Abban a megfogalmazásban, hogy bár különböző teológiát vallunk, de egy az Istenünk, az a nagy igazság rejlik, hogy bár nem vagyunk egyformák, mégis lehetnek azonos nemes, építő céljaink. Amikor nem a pénz az istenünk, mert nem parancsol akkor, amikor épp le akarnak kenyerezni. Amikor nem a hiúság, nem a gőg, nem a hatalomvágy irányítja döntéseinket, mert épp az lenne előnyös az előbbre jutáshoz. Amikor nem a cím, a tisztség a fontos, hanem az a parányi kis tett és odafigyelés, ami bár jelentéktelennek tűnik, mégis segíthet egy másik emberen. Igen, ilyenkor egy az Istenünk.
Azonos hitet vallani annyit jelent, mint azonos Istennek szolgálni. Azonos Istennek szolgálni annyi, mint megmaradni embernek mindig, minden körülményben. Megmaradni embernek, annyit jelent, mint hinni a jóban, az igazban és a szépben. Hinni a jóban, igazban annyit jelent, mint naivnak lenni, hinni a mesében. Itt a vége fuss el véle.
Egy az Isten, csak őt imádd.
2011. április 8., péntek
Székely Kinga Réka: Az idő, mint álarc
2011. 04. 08. Az idő, mint álarc Székely Kinga Réka
Aranyosrákosi Székely Sándorról, aki 1845–1852 között volt egyházunk püspöke, és akit a magyar irodalomtörténet is számon tart, egyik tanítványa, Jakab Elek azt írta, hogy Isten által adott tehetségei ellenére nem vált nevezetessé, mert nagyon szeretett pihenni, enyelegni, sétálni és sziesztázni. A sors fintora mégis, hogy ötvenöt évesen püspöki vizitáció közben halt meg.
E tragikomikus régi történet újra ráirányít az idő problémájára. Mire elég az időm? Mint lelkész nyilván a legtöbbször azt a magyarázkodást kapom vasárnap délután, hogy: ha lett volna időm, elmentem volna a templomba. Tulajdonképpen nekem is jólesik ezt hallani. Mennyivel fájdalmasabban hatna az igazság. Jaj, hogy fájna, ha valaki kimondaná, hogy nem megyek templomba, mert követhetetlenek az ötperces mondatok, nem megyek templomba, mert az unitáriusok csak mellébeszélnek, ezt sem hiszik, azt sem hiszik, ők sem tudják, hogy mit hisznek. Nem megyek templomba, mert lapos a szent szöveg, rideg az imádság és fülszaggató a zsoltár. Nem megyek templomba, mert nincs szükségem rá.
Hagyom hát, hogy félrevezessenek. Jól esik hallanom a megtévesztő magyarázkodást: ha lett volna időm, elmentem volna a templomba, hisz úgy kívánkozom.
A jó Isten azonban tudja és látja, hogy ha én el akarok menni – mondjuk Grönlandra –, akkor elmegyek. Idehívom édesanyámat, hogy vigyázzon a gyermekekre, megkérem a szomszéd kollégákat, hogy végezzék el a szolgálatokat, megkérem a kántornénit, hogy tartsa meg a vallásórákat, kérek kölcsön pénzt, elstoppolok Dániáig, s ott felülök egy halászhajóra, ha éppenséggel Grönlandra akarok menni. Csakhogy nem akarok. Mert ki a bánat kíváncsi a halszagú pingvinekre?
Meglehet, hogy én is ötvenöt évesen vagy még korábban visszaadom lelkem teremtőmnek egy vasárnap délután. De addig szeretnék unitárius embereket látni, akik a vasárnapot Istennel való enyelgéssel és pihenéssel töltik el.
Amíg az Isten életet ad, addig időt is ad. Rajtunk múlik, hogy az időt halszagú pingvinekre, Való világ show-ra, káromkodásra, netán pihenésre, beszélgetésre, imádkozásra használjuk fel vagy használjuk el.
Aranyosrákosi Székely Sándorról, aki 1845–1852 között volt egyházunk püspöke, és akit a magyar irodalomtörténet is számon tart, egyik tanítványa, Jakab Elek azt írta, hogy Isten által adott tehetségei ellenére nem vált nevezetessé, mert nagyon szeretett pihenni, enyelegni, sétálni és sziesztázni. A sors fintora mégis, hogy ötvenöt évesen püspöki vizitáció közben halt meg.
E tragikomikus régi történet újra ráirányít az idő problémájára. Mire elég az időm? Mint lelkész nyilván a legtöbbször azt a magyarázkodást kapom vasárnap délután, hogy: ha lett volna időm, elmentem volna a templomba. Tulajdonképpen nekem is jólesik ezt hallani. Mennyivel fájdalmasabban hatna az igazság. Jaj, hogy fájna, ha valaki kimondaná, hogy nem megyek templomba, mert követhetetlenek az ötperces mondatok, nem megyek templomba, mert az unitáriusok csak mellébeszélnek, ezt sem hiszik, azt sem hiszik, ők sem tudják, hogy mit hisznek. Nem megyek templomba, mert lapos a szent szöveg, rideg az imádság és fülszaggató a zsoltár. Nem megyek templomba, mert nincs szükségem rá.
Hagyom hát, hogy félrevezessenek. Jól esik hallanom a megtévesztő magyarázkodást: ha lett volna időm, elmentem volna a templomba, hisz úgy kívánkozom.
A jó Isten azonban tudja és látja, hogy ha én el akarok menni – mondjuk Grönlandra –, akkor elmegyek. Idehívom édesanyámat, hogy vigyázzon a gyermekekre, megkérem a szomszéd kollégákat, hogy végezzék el a szolgálatokat, megkérem a kántornénit, hogy tartsa meg a vallásórákat, kérek kölcsön pénzt, elstoppolok Dániáig, s ott felülök egy halászhajóra, ha éppenséggel Grönlandra akarok menni. Csakhogy nem akarok. Mert ki a bánat kíváncsi a halszagú pingvinekre?
Meglehet, hogy én is ötvenöt évesen vagy még korábban visszaadom lelkem teremtőmnek egy vasárnap délután. De addig szeretnék unitárius embereket látni, akik a vasárnapot Istennel való enyelgéssel és pihenéssel töltik el.
Amíg az Isten életet ad, addig időt is ad. Rajtunk múlik, hogy az időt halszagú pingvinekre, Való világ show-ra, káromkodásra, netán pihenésre, beszélgetésre, imádkozásra használjuk fel vagy használjuk el.
2011. április 7., csütörtök
Csécs Márton Lőrinc: Böjti magatartás
2011. 04. 07. Böjti magatartás Csécs Márton Lőrinc
Az ábrándozás az élet megrontója, de a remény az élet megmentője.
Így a böjt közepén úgy érzem, hogy szükséges lehámozni lelkünkről az ábrándokat, a lanyhaságot, a csüggedést, és szükséges, hogy magunkra öltsük a remény védő és megtartó páncélját.
Nehéz idők várnak ránk – mondják... Hát, hadd jöjjenek! Mert mi megbirkózunk velük. Ez a hozzáállás kell jellemezzen bennünket! Nem pedig az, hogy jaj, mi lesz?!
Ha a pályára eleve úgy állunk fel, hogy elveszítjük a mérkőzést, kis esélye van annak, hogy győzünk, de ha a győzelem reményével indulunk, akkor a vágytól is hajtva minden esélyünk megvan arra, hogy mi kapjuk meg a babért. Lehet, kifáradunk, de kárpótol a tudat, hogy még egyszer győztesek lettünk, ott ahol már mindenki félt és feladta.
Ha testünket minden nap felkészítjük az életre: megetetjük, megaltatjuk, felöltöztetjük, megerősítjük vitaminokkal, felébresztjük kávéval, akkor kérdem én, ma mért ne öltöztetnénk fel a remény vértjével? Mért ne táplálnánk a remény eledelével? Kötelességünk bátran és reményteljesen nekiindulni a jövőnek!
Mért ne masíroznánk húsvét fele azzal a hangulattal, meggyőződéssel, hogy jobb lesz? Hogy szebb lesz, hogy gondjaink megoldódnak, kérdéseinkre kielégítő választ kapunk!? Hogy igazi ünnepünk lesz, lelassult órákkal, kerek és teljes percekkel!?
Mindez, csak tőlünk függ.
Jöhetnek megszorításokkal, fenyegetésekkel, szürke napokkal, ha a mi lelkünkben ott a remény, a jólét utáni vágy és a hit, hogy képesek vagyunk rá, hogy megoldjuk! S ha még teszünk is annak érdekében, hogy sikerüljön, már csak hangulati szinten is: nem lehet az, hogy ne járjunk sikerrel!
A hittel társuló remény és az egészséges dac volt mindig, ami megtartotta az emberiséget, az egyént és a közösséget egyaránt. Én hiszem, hogy esetünkben sem lesz másképp.
Az ábrándozás az élet megrontója, de a remény a megmentője! Éltessük a reményt, hogy ő is éltessen bennünket! Legalább, most amikor a természet is az újjászületésről, az életről mesél és tesz bizonyságot.
Az ábrándozás az élet megrontója, de a remény az élet megmentője.
Így a böjt közepén úgy érzem, hogy szükséges lehámozni lelkünkről az ábrándokat, a lanyhaságot, a csüggedést, és szükséges, hogy magunkra öltsük a remény védő és megtartó páncélját.
Nehéz idők várnak ránk – mondják... Hát, hadd jöjjenek! Mert mi megbirkózunk velük. Ez a hozzáállás kell jellemezzen bennünket! Nem pedig az, hogy jaj, mi lesz?!
Ha a pályára eleve úgy állunk fel, hogy elveszítjük a mérkőzést, kis esélye van annak, hogy győzünk, de ha a győzelem reményével indulunk, akkor a vágytól is hajtva minden esélyünk megvan arra, hogy mi kapjuk meg a babért. Lehet, kifáradunk, de kárpótol a tudat, hogy még egyszer győztesek lettünk, ott ahol már mindenki félt és feladta.
Ha testünket minden nap felkészítjük az életre: megetetjük, megaltatjuk, felöltöztetjük, megerősítjük vitaminokkal, felébresztjük kávéval, akkor kérdem én, ma mért ne öltöztetnénk fel a remény vértjével? Mért ne táplálnánk a remény eledelével? Kötelességünk bátran és reményteljesen nekiindulni a jövőnek!
Mért ne masíroznánk húsvét fele azzal a hangulattal, meggyőződéssel, hogy jobb lesz? Hogy szebb lesz, hogy gondjaink megoldódnak, kérdéseinkre kielégítő választ kapunk!? Hogy igazi ünnepünk lesz, lelassult órákkal, kerek és teljes percekkel!?
Mindez, csak tőlünk függ.
Jöhetnek megszorításokkal, fenyegetésekkel, szürke napokkal, ha a mi lelkünkben ott a remény, a jólét utáni vágy és a hit, hogy képesek vagyunk rá, hogy megoldjuk! S ha még teszünk is annak érdekében, hogy sikerüljön, már csak hangulati szinten is: nem lehet az, hogy ne járjunk sikerrel!
A hittel társuló remény és az egészséges dac volt mindig, ami megtartotta az emberiséget, az egyént és a közösséget egyaránt. Én hiszem, hogy esetünkben sem lesz másképp.
Az ábrándozás az élet megrontója, de a remény a megmentője! Éltessük a reményt, hogy ő is éltessen bennünket! Legalább, most amikor a természet is az újjászületésről, az életről mesél és tesz bizonyságot.
2011. április 6., szerda
Pál János: Por és piszok
2011. 04. 06. Por és piszok Pál János
A por, a kosz a háziasszonyok réme. Gyakran hallani őket panaszkodni: bármit is tesznek, bárhogy is iparkodnak, szinte értelmetlen a munkájuk, mivel a por úgyis pillanatok alatt, ismételten belepi az általuk gondosan megtakarított tárgyat. Hiábavaló bármiféle trükközés, fáradozhatnak naphosszat, semmi látszatja munkájuknak. Érthetetlen! – fűzik hozzá sokszor méltatlankodva, miközben maguk is tudják, hogy mindez az élet rendje: törvényszerűség az, hogy a por, a kosz rátelepszik mindenre, mert ez a természete.
Nemcsak a tárgyak esetében érvényesül azonban ez a törvényszerűség. Tudjuk jól, hogy az emberi szív is állandó porosodásnak van kiszolgáltatva. A gyarlóság, gonoszság porszemcséi percről percre szállnak alá és mérgezik a szívet, az élet kútfőjét.
Hasonlóképpen a közösségi élet is állandóan porosodik, koszolódik. Néha érthetetlen és sokszor bosszantó, de rendeltetésszerű és természetes, hogy a „salak” a közéletben is állandóan jelen van, hogy ösztönösen vonzódik ahhoz, mint vaspor a mágneshez.
A ház tisztasága a háziasszony igényességétől függ. A szív tisztasága az azt hordozó egyén önbecsülésétől, a közéleté a közösség öntudatától, lelki tisztaságától.
Törvényszerűség életünkben a por, a kosz állandó jelenléte, hogy mindent belep és bemocskol. Az élet, az ember kötelessége lenne azonban, hogy a piszkot, az egyéni, közösségi gyarlóságot eltakarítsa, hogy vállalja a sziszifuszi munkát... De ehhez néha Isten felé is fel kellene emelni a tekintetet, és ezáltal érezni ezt a belső lelki „kényszert”...
A por, a kosz a háziasszonyok réme. Gyakran hallani őket panaszkodni: bármit is tesznek, bárhogy is iparkodnak, szinte értelmetlen a munkájuk, mivel a por úgyis pillanatok alatt, ismételten belepi az általuk gondosan megtakarított tárgyat. Hiábavaló bármiféle trükközés, fáradozhatnak naphosszat, semmi látszatja munkájuknak. Érthetetlen! – fűzik hozzá sokszor méltatlankodva, miközben maguk is tudják, hogy mindez az élet rendje: törvényszerűség az, hogy a por, a kosz rátelepszik mindenre, mert ez a természete.
Nemcsak a tárgyak esetében érvényesül azonban ez a törvényszerűség. Tudjuk jól, hogy az emberi szív is állandó porosodásnak van kiszolgáltatva. A gyarlóság, gonoszság porszemcséi percről percre szállnak alá és mérgezik a szívet, az élet kútfőjét.
Hasonlóképpen a közösségi élet is állandóan porosodik, koszolódik. Néha érthetetlen és sokszor bosszantó, de rendeltetésszerű és természetes, hogy a „salak” a közéletben is állandóan jelen van, hogy ösztönösen vonzódik ahhoz, mint vaspor a mágneshez.
A ház tisztasága a háziasszony igényességétől függ. A szív tisztasága az azt hordozó egyén önbecsülésétől, a közéleté a közösség öntudatától, lelki tisztaságától.
Törvényszerűség életünkben a por, a kosz állandó jelenléte, hogy mindent belep és bemocskol. Az élet, az ember kötelessége lenne azonban, hogy a piszkot, az egyéni, közösségi gyarlóságot eltakarítsa, hogy vállalja a sziszifuszi munkát... De ehhez néha Isten felé is fel kellene emelni a tekintetet, és ezáltal érezni ezt a belső lelki „kényszert”...
2011. április 5., kedd
Máthé Sándor: Mit tennél ma szívesebben?
2011. 04. 05. Mit tennél ma szívesebben? Máthé Sándor
Minden reggel sok új kérdéssel köszönt ránk. Vannak visszatérő kérdések is. Egyik ilyen: mit tennél ma szívesebben? Természetesen provokáló a kérdés, mert a legtöbbször nem is igen van választási lehetőségünk, hisz minden napnak előre adva vannak a feladatai, teendői, elvégzendő dolgai.
Mi lenne, ha egyszer azt mondanánk, hogy nem! Most nem azt tesszük, amit éppen elvárnak tőlünk, hanem valami szokatlant, valami olyant, amivel meghökkentjük környezetünket, meglepjük saját magunkat is. Például munkába menet táncra perdülünk az utcán. Vagy ráköszönünk a szomszédra, akivel hónapok óta nem vagyunk még köszönő viszonyban sem. Megfogjuk egy idős ember kezét, s átsegítjük a gyalogátjárón. Munkahelyünkre érve kedvességünkkel meglepjük munkatársainkat, találékonyságunkkal a főnököt. Felhívunk valakit, akinek örök haragot esküdtünk, hogy soha többé nem szólunk hozzá, de azóta is várjuk, hogy jelezzen, hogy üzenjen, esetleg megszólítson.
Megengedhetünk-e magunknak egy ilyen napot, napokat? Igen! Kell!
Legyen hát a mai nap más, mint a többi. Töltsük meg ezt a napot különleges történésekkel, hátha szebb és jobb lesz körülöttünk a világ. Hátha megértőbbek leszünk s embertársaink is, és megbocsátják korábbi botlásainkat, s így megtaláljuk azt, amire midannyian vágyunk: az élet örömét.
Minden reggel sok új kérdéssel köszönt ránk. Vannak visszatérő kérdések is. Egyik ilyen: mit tennél ma szívesebben? Természetesen provokáló a kérdés, mert a legtöbbször nem is igen van választási lehetőségünk, hisz minden napnak előre adva vannak a feladatai, teendői, elvégzendő dolgai.
Mi lenne, ha egyszer azt mondanánk, hogy nem! Most nem azt tesszük, amit éppen elvárnak tőlünk, hanem valami szokatlant, valami olyant, amivel meghökkentjük környezetünket, meglepjük saját magunkat is. Például munkába menet táncra perdülünk az utcán. Vagy ráköszönünk a szomszédra, akivel hónapok óta nem vagyunk még köszönő viszonyban sem. Megfogjuk egy idős ember kezét, s átsegítjük a gyalogátjárón. Munkahelyünkre érve kedvességünkkel meglepjük munkatársainkat, találékonyságunkkal a főnököt. Felhívunk valakit, akinek örök haragot esküdtünk, hogy soha többé nem szólunk hozzá, de azóta is várjuk, hogy jelezzen, hogy üzenjen, esetleg megszólítson.
Megengedhetünk-e magunknak egy ilyen napot, napokat? Igen! Kell!
Legyen hát a mai nap más, mint a többi. Töltsük meg ezt a napot különleges történésekkel, hátha szebb és jobb lesz körülöttünk a világ. Hátha megértőbbek leszünk s embertársaink is, és megbocsátják korábbi botlásainkat, s így megtaláljuk azt, amire midannyian vágyunk: az élet örömét.
2011. április 4., hétfő
Mikó Amália: Szegénység – gazdagság
2011. 04. 04. Szegénység – gazdagság Mikó Amália
Lázári szegénységünket cipeljük, mikor sebeinket nyalogatjuk. Panaszzsoltáraink között ott van lelki szegénységünk ezernyi arca, s olykor szeretnénk névtelenek lenni, kiket nem ismer fel senki. Tennénk ezt azért is, hogy ne lássák, hitben milyen törpévé zsugorodhat parányi életét élve az ember.
De gazdagságunk maga az életünk, melyből böjtnek idején illő kirázni minden szutykot. Gazdagságunk maguk szeretteink, kiket nem szegényíthetünk le kicsinyességünkkel, pazarlásunkkal, hitetlenségünkkel. S gazdagságunk maga a jó Isten, aki megbocsát, s akinek tartozunk azzal, hogy kiüresítjük szívünk, levetkőzzünk gyarlóságainkat, s az Ő országát gyarapítjuk. Kérj imádságodban – kedves testvérem – ehhez több hitet és reménységet!
Ámen.
Lázári szegénységünket cipeljük, mikor sebeinket nyalogatjuk. Panaszzsoltáraink között ott van lelki szegénységünk ezernyi arca, s olykor szeretnénk névtelenek lenni, kiket nem ismer fel senki. Tennénk ezt azért is, hogy ne lássák, hitben milyen törpévé zsugorodhat parányi életét élve az ember.
De gazdagságunk maga az életünk, melyből böjtnek idején illő kirázni minden szutykot. Gazdagságunk maguk szeretteink, kiket nem szegényíthetünk le kicsinyességünkkel, pazarlásunkkal, hitetlenségünkkel. S gazdagságunk maga a jó Isten, aki megbocsát, s akinek tartozunk azzal, hogy kiüresítjük szívünk, levetkőzzünk gyarlóságainkat, s az Ő országát gyarapítjuk. Kérj imádságodban – kedves testvérem – ehhez több hitet és reménységet!
Ámen.
Székely Kinga Réka: Menekvés
2011. 04. 03. Menekvés Székely Kinga Réka
Amikor utoljára szabadon sunyító farkasokat láttam, 1984 januárját írtuk. Csikorgó hideg ijesztgette az embereket, de gyermeki lelkünk kalandokra kergetett. A szomszéd faluban –nevezetesen Tarcsafalván – lakó osztálytársunk születésnapjára hívattattuk meg magunkat. A szülinap annak rendje-módja szerint lejárt. Lelkünkre volt kötve, hogy sötétedés előtt hazaérjünk. Idejében nekiindultunk gyalog, három kislány bátor szívvel, hazafelé.
A téli alkony bíbor sálat akasztott az ég nyakába. A nyugati dombok a lila minden árnyalatában tündököltek, csodálatos kontraszt volt a havas táj és a bíbor ég. Ebbe a fehér-lila varázslatba osont be egy farkasfalka. Úgy tűnt, hogy követnenk minket. Párhuzamosan jöttek velünk. Didergő emlékezetünkből felidéztük a bölcs tanítást: hangosnak kell lenni, így lehet elijeszteni magunktól az állatokat. Amennyire csak bírta a hangunk, olyan hangosan énekeltünk. Sárga csikó, kerek erdő, poros utca, kobátfalvi rét, piros rózsa, kék ibolya, s a csitári hegyek is előkerültek a vad bűvölésében. Végül egy erdőlő fogatos lett a menedékünk, aki felültetett szekerére. A vastag pokrócot ránk terítette, és dicsérve nyugtatgatott.
Azt a nagy ijedtséget nem tudtam elfelejteni soha. Jeges út, roppanó hó, és a feltartóztathatatlanul közelgő veszély. Mekkora megkönnyebülés, milyen kirobbanó öröm volt a veszély elől elmenekülni.
Néhány napja újra farkasokat láttam. Hajnali hatkor a Kalondán. Egyikük az út közepén sunyította földre a fejét, és alulról nézett föl az autóra. Az utat övező erdőszélről három társa nézett le csillogó vad szemekkel ránk. Belém nyillalt a félelem. Emlékeztem rá. Minden menekvésem, minden félelmem eszembe jutott. Megélt gyengeségeim, céltalanságaim, gyávaságaim, tehetetlenségeim, kicsinyhitűségeim úgy törtek ki belőlem, mint eldugult vécékagylóból a szenny.
De nem volt tartós. Sosem tud az lenni. Hiszen ragyogó tisztára sikál mindent a szeretet és a reménység, amely erdőlő szekéren és ezer más formában mindig elhozza számomra a megmenekülést. A jó Isten ajándékai, a lelki kincsek mosnak tisztára és menekítenek ki minden veszélyből.
Lámpáztam és dudáltam, és a farkas, mint aki beismeri vereségét, elkullogott társai mellé.
Amikor utoljára szabadon sunyító farkasokat láttam, 1984 januárját írtuk. Csikorgó hideg ijesztgette az embereket, de gyermeki lelkünk kalandokra kergetett. A szomszéd faluban –nevezetesen Tarcsafalván – lakó osztálytársunk születésnapjára hívattattuk meg magunkat. A szülinap annak rendje-módja szerint lejárt. Lelkünkre volt kötve, hogy sötétedés előtt hazaérjünk. Idejében nekiindultunk gyalog, három kislány bátor szívvel, hazafelé.
A téli alkony bíbor sálat akasztott az ég nyakába. A nyugati dombok a lila minden árnyalatában tündököltek, csodálatos kontraszt volt a havas táj és a bíbor ég. Ebbe a fehér-lila varázslatba osont be egy farkasfalka. Úgy tűnt, hogy követnenk minket. Párhuzamosan jöttek velünk. Didergő emlékezetünkből felidéztük a bölcs tanítást: hangosnak kell lenni, így lehet elijeszteni magunktól az állatokat. Amennyire csak bírta a hangunk, olyan hangosan énekeltünk. Sárga csikó, kerek erdő, poros utca, kobátfalvi rét, piros rózsa, kék ibolya, s a csitári hegyek is előkerültek a vad bűvölésében. Végül egy erdőlő fogatos lett a menedékünk, aki felültetett szekerére. A vastag pokrócot ránk terítette, és dicsérve nyugtatgatott.
Azt a nagy ijedtséget nem tudtam elfelejteni soha. Jeges út, roppanó hó, és a feltartóztathatatlanul közelgő veszély. Mekkora megkönnyebülés, milyen kirobbanó öröm volt a veszély elől elmenekülni.
Néhány napja újra farkasokat láttam. Hajnali hatkor a Kalondán. Egyikük az út közepén sunyította földre a fejét, és alulról nézett föl az autóra. Az utat övező erdőszélről három társa nézett le csillogó vad szemekkel ránk. Belém nyillalt a félelem. Emlékeztem rá. Minden menekvésem, minden félelmem eszembe jutott. Megélt gyengeségeim, céltalanságaim, gyávaságaim, tehetetlenségeim, kicsinyhitűségeim úgy törtek ki belőlem, mint eldugult vécékagylóból a szenny.
De nem volt tartós. Sosem tud az lenni. Hiszen ragyogó tisztára sikál mindent a szeretet és a reménység, amely erdőlő szekéren és ezer más formában mindig elhozza számomra a megmenekülést. A jó Isten ajándékai, a lelki kincsek mosnak tisztára és menekítenek ki minden veszélyből.
Lámpáztam és dudáltam, és a farkas, mint aki beismeri vereségét, elkullogott társai mellé.
2011. április 2., szombat
Buzogány-Csoma Csilla: Boglárka
2011. 04. 02. Boglárka Buzogány-Csoma Csilla
Kinyílt a tavasz, mint egy imádság – olvasom a kezemben tartott lemez borítóján, és arra gondolok, mi is úgy nyílunk meg, úgy nyílunk ki Isten előtt imádságainkban, fohászainkban, mint a tavasz gyönyörű virágai.
Három éve annak, hogy kislányunk születésekor, Isten iránti hálából, édesanyám Boglárka virágmagot szórt a frissen felásott földbe, annak reményében, hogy ha nem is abban az évben, de következő tavasszal gyönyörű színvilágba borítják udvarunkat.
Az ezt követő két évben sajnálattal vettük tudomásul, hogy a virágmagok elpusztultak, és nem találtuk a választ a miértre.
Idén tavasszal, a melegebb napsugarak hatására a Boglárka virág apró levelei előmerészkedtek „rejtekhelyükről” és mostanra ott ékesítik a zöld fűtakarót.
Valahányszor kilépek az udvarra és feltekintek az égre, hogy hálát adjak a jó Istennek a lelkemet is átmelegítő tavaszi napsugarakért, a tekintetem az apró kis virágokra szegezem, és hálát adok azért is, hogy nem volt hiábavaló a várakozás. És még mindig várok, hogy jövő tavasszal újabb és újabb virágocskák örvendeztessenek.
Imádságunkban köszönjük meg, hogy kinyílt a tavasz, minden egyes virágával: nárciszokkal, jácintokkal, árvácskákkal és... boglárkákkal… és virágtengerben füröszthetjük tekintetünket és lelkünket Istenünk akaratából.
Kinyílt a tavasz, mint egy imádság – olvasom a kezemben tartott lemez borítóján, és arra gondolok, mi is úgy nyílunk meg, úgy nyílunk ki Isten előtt imádságainkban, fohászainkban, mint a tavasz gyönyörű virágai.
Három éve annak, hogy kislányunk születésekor, Isten iránti hálából, édesanyám Boglárka virágmagot szórt a frissen felásott földbe, annak reményében, hogy ha nem is abban az évben, de következő tavasszal gyönyörű színvilágba borítják udvarunkat.
Az ezt követő két évben sajnálattal vettük tudomásul, hogy a virágmagok elpusztultak, és nem találtuk a választ a miértre.
Idén tavasszal, a melegebb napsugarak hatására a Boglárka virág apró levelei előmerészkedtek „rejtekhelyükről” és mostanra ott ékesítik a zöld fűtakarót.
Valahányszor kilépek az udvarra és feltekintek az égre, hogy hálát adjak a jó Istennek a lelkemet is átmelegítő tavaszi napsugarakért, a tekintetem az apró kis virágokra szegezem, és hálát adok azért is, hogy nem volt hiábavaló a várakozás. És még mindig várok, hogy jövő tavasszal újabb és újabb virágocskák örvendeztessenek.
Imádságunkban köszönjük meg, hogy kinyílt a tavasz, minden egyes virágával: nárciszokkal, jácintokkal, árvácskákkal és... boglárkákkal… és virágtengerben füröszthetjük tekintetünket és lelkünket Istenünk akaratából.
2011. április 1., péntek
Kiss Zsuzsánna: Ibolya
2011. 04. 01. Ibolya Kiss Zsuzsánna
Az imahét harmadik napján szolgáló vendéglelkésszel sétáltunk felfelé a templomhoz. András bácsi nem messze előttünk a járdáról lehajolva ibolyát szedett. Furcsa, szokatlan látvány volt, amint egy öregember a lila ibolyatengerben csodálattal elmerülve válogatja a legszebbeket.
– Virágot szed, András bácsi? – kérdeztem, jobb híján.
– Hát, megértük még egyszer ezt is, tiszteletes asszony.
Arra gondoltam, vajon mi késztet egy idős embert arra, hogy azokig a kis virágokig lehajoljon, amikor a járás is sokszor fájdalmat okoz. A virág maga? Vagy talán a tavasz? Mert a szépség és a tavasz megérint mindenkit, életkortól függetlenül. Súg valamit, mindenki fülébe mást.
Kedves látvány volt, könyveltem el magamban. Aztán, amint felértünk a templomhoz, elterelődtek a gondolataim az ibolyákról és András bácsiról. A vendéglelkészt felvilágosítottam a helyi szokásokról, egyeztettünk a dalárdával az énekeket illetően, sebtében megvitattunk egy-két aktuális eseményt, aztán már húzták is össze.
Beérkezve a templomba, elfoglaltam helyemet. A csendes imámra azonban nem tudtam összpontosítani, ugyanis elterelte a figyelmemet néhány szál ibolya, amely a padon, az énekeskönyv mellett várt.
Köszönöm! Azt is, hogy újabb tavaszt érhettem!
Az imahét harmadik napján szolgáló vendéglelkésszel sétáltunk felfelé a templomhoz. András bácsi nem messze előttünk a járdáról lehajolva ibolyát szedett. Furcsa, szokatlan látvány volt, amint egy öregember a lila ibolyatengerben csodálattal elmerülve válogatja a legszebbeket.
– Virágot szed, András bácsi? – kérdeztem, jobb híján.
– Hát, megértük még egyszer ezt is, tiszteletes asszony.
Arra gondoltam, vajon mi késztet egy idős embert arra, hogy azokig a kis virágokig lehajoljon, amikor a járás is sokszor fájdalmat okoz. A virág maga? Vagy talán a tavasz? Mert a szépség és a tavasz megérint mindenkit, életkortól függetlenül. Súg valamit, mindenki fülébe mást.
Kedves látvány volt, könyveltem el magamban. Aztán, amint felértünk a templomhoz, elterelődtek a gondolataim az ibolyákról és András bácsiról. A vendéglelkészt felvilágosítottam a helyi szokásokról, egyeztettünk a dalárdával az énekeket illetően, sebtében megvitattunk egy-két aktuális eseményt, aztán már húzták is össze.
Beérkezve a templomba, elfoglaltam helyemet. A csendes imámra azonban nem tudtam összpontosítani, ugyanis elterelte a figyelmemet néhány szál ibolya, amely a padon, az énekeskönyv mellett várt.
Köszönöm! Azt is, hogy újabb tavaszt érhettem!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)