2011. 01. 30. Csend Kiss Zsuzsánna
Valahányszor temetőben járok, sosem a halál az első, amire gondolok. Talán a legelső, ami feltűnik, az a csend. Én olyan mély csendet soha máshol nem hallottam, mint a temetőkben.
Legtöbbször nyáridőben jártam ott, ahol még a légy se zümmögött, s a madár se járt. Jól esett a fák alatt sétálni és emlékezni. Nem a halálra. Az életre, ami összekapcsolt vele, velük. A megnyugvásra gondolni, amikor minden háborgó tenger lecsendesedett, s maradt az emlékezés csillámló, sima víztükre. Gondolni félbeszakadt mondatokra, amelyek idővel kiegészítődtek, befejeződtek. Arcokra, ismerősökre és elképzeltekre.
Néhány napja újra temetőben jártam. Eddig azt hittem, télen a temető zord, kopár és ijesztő, de nem. Most is a csend helye, a mindent megbocsátó nyugalomé, ahol kisimultak már a harag és gyűlölet ráncai, békesség van… és csend. Jóleső, nyugtató csend.
Most, hogy leírtam ezeket a sorokat, azon gondolkodom, hogy vajon eljutott-e hozzád üzenetem? Nem lehangolni akartalak, hanem megmutatni, hogy a sokszor fájdalmas, megpróbáló események helyszíne, ahol időnként sírva állunk, lehet a feltöltődés forrása is. S lehet a megbocsátás, a megbékélés helye is…
Sétálj időnként arra…
2011. január 30., vasárnap
2011. január 29., szombat
Lázár Levente: Itt és most
2011. 01. 29. Itt és most Lázár Levente
Valamikor decemberben meleg, őszies hangulatban indultunk a téli vakációs körutunkra a Keleti partra. Egy csapásra hideg, majd pár nap múlva hóvihar. Egy hónapig tartó igazi tél. A szeles Chicagóból indultunk vissza Berkeleybe, ahol természetesen épp tavasz volt. Egy csapásra kitavaszodott, mindenütt kizöldült, a fák virágoznak, amolyan májusi hangulat uralta a helyet.
Természetesen az első reakciónk az volt, hogy így „szeressük” a telet. Legyen egy kicsi hideg, egy kicsi hó, főleg karácsony és újév környékén, aztán egy csapásra legyen vége, és tavaszodjon ki.
Nemrég láttam egy feliratot, melyen az állt, hogy ideje teázni, mert a világon valahol du. 5 óra van. Globalizált világunkban minden lehetséges. Télen, nagy fagyban epret enni, decemberben „Hawaiikodni”, augusztusban sízni. Nem kell más, csak jó pénzért megvenni az alkalmat.
Pénzért időjárást, alkalmat, ízeket? Furcsa, de igaz. Nem is lenne ezzel baj, hiszen a különlegességek mindig érdekelték az embert. Például mennyire különös volt valaha a tűz mellett melegedni, mikor még azt meggyújtani is nagy misztérium volt! A baj inkább az, hogy szépen lassan elfeledjük, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmetlenek vagyunk, nehezen tudjuk kivárni azt az alkalmat, ami épp ránk vár. Nehezen tudjuk elfogadni a gondviselés türelmet igénylő válaszát, mert inkább azt kedveljük, hogy add meg Uram, de most mindjárt.
Szóval, érdekes tapasztalat, az egy nap alatti kitavaszodás. Lehet hiányozni fog jövőre, de majd nem esünk kétségbe, ha ki kell várni még pár hónapig, mert jó tudni, mindennek rendelt ideje van. Vajon mit hoz az adott idő? Nem tudhatjuk, hiszen a jövő mindig mozgásban van, de azt majd megtudjuk holnap, mert minden napnak elég a maga baja. Jó, hogy most itt vagyok…
Valamikor decemberben meleg, őszies hangulatban indultunk a téli vakációs körutunkra a Keleti partra. Egy csapásra hideg, majd pár nap múlva hóvihar. Egy hónapig tartó igazi tél. A szeles Chicagóból indultunk vissza Berkeleybe, ahol természetesen épp tavasz volt. Egy csapásra kitavaszodott, mindenütt kizöldült, a fák virágoznak, amolyan májusi hangulat uralta a helyet.
Természetesen az első reakciónk az volt, hogy így „szeressük” a telet. Legyen egy kicsi hideg, egy kicsi hó, főleg karácsony és újév környékén, aztán egy csapásra legyen vége, és tavaszodjon ki.
Nemrég láttam egy feliratot, melyen az állt, hogy ideje teázni, mert a világon valahol du. 5 óra van. Globalizált világunkban minden lehetséges. Télen, nagy fagyban epret enni, decemberben „Hawaiikodni”, augusztusban sízni. Nem kell más, csak jó pénzért megvenni az alkalmat.
Pénzért időjárást, alkalmat, ízeket? Furcsa, de igaz. Nem is lenne ezzel baj, hiszen a különlegességek mindig érdekelték az embert. Például mennyire különös volt valaha a tűz mellett melegedni, mikor még azt meggyújtani is nagy misztérium volt! A baj inkább az, hogy szépen lassan elfeledjük, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmetlenek vagyunk, nehezen tudjuk kivárni azt az alkalmat, ami épp ránk vár. Nehezen tudjuk elfogadni a gondviselés türelmet igénylő válaszát, mert inkább azt kedveljük, hogy add meg Uram, de most mindjárt.
Szóval, érdekes tapasztalat, az egy nap alatti kitavaszodás. Lehet hiányozni fog jövőre, de majd nem esünk kétségbe, ha ki kell várni még pár hónapig, mert jó tudni, mindennek rendelt ideje van. Vajon mit hoz az adott idő? Nem tudhatjuk, hiszen a jövő mindig mozgásban van, de azt majd megtudjuk holnap, mert minden napnak elég a maga baja. Jó, hogy most itt vagyok…
2011. január 28., péntek
Demeter Erika: Te még hiszel a mesékben?
2011. 01. 28. Te még hiszel a mesékben? Demeter Erika
Öt hónapos más kultúrában való élés megerősítette bennem régi gyanúmat, miszerint nem tudunk a jogainkkal élni. Még azzal a kevéssel sem, ami megadatott. Ez azért rajzolódott ki élesebben most, mert itt látom, hogyan kell élni a jogokkal.
Kibújt belőlem a „szög”, mert kaptam ma egy levelet az „állam” nyelvén, de nem az államtól, azonban ezt nem ragozom tovább. Körülbelül két évvel ezelőtt részt vettem egy programban, amelynek a célja egyfajta, kulturális, nemzeti és vallási megbékélés lett volna. Már akkor többen kérdezték tőlem, hogy te még hiszel a mesékben? Én hinni akartam, és bíztam is egy kicsit benne, mert találkozhattam nagyon értelmes és rendes emberekkel. A program rendjén dolgozatokat kellett írjunk, és azt annak rendje és módja szerint be kellett mutatni, valamint megvédeni. Mindezt a gyulafehérvári ortodox teológián. Amikor kértük, hogy magyarul védhessük az anyanyelven írt dolgozatunkat, azt mondták, hogy persze, nyugodtan megtehetjük. Érdekes volt a többnyelvűség (angol, német, román, magyar), és nekem sokat jelentett, hogy végre élhetek anyanyelvi jogommal.
Emlékképek idéződnek fel bennem. Például: magyar iskolaigazgató az állam nyelvén ír levelet egy másik magyar igazgatónak, vagy egy magyarlakta település polgármesteri hivatalában mindenkinek csak román nyelven lehet kérést leadni stb.
Én magyarul írt kéréseket szoktam szemrebbenés nélkül leadni a polgármesteri hivatalba, mert jogom van hozzá. Elfogadják, pedig román anyanyelvű alkalmazottak is vannak.
Bár lehangoló a kontraszt, amit a fenti példák sugallnak, mégis azt mondom, nem kell elhinni a meséket, de meg kell tanulnunk élni azzal a joggal, amink van! És ezért nem mások a felelősek...
Öt hónapos más kultúrában való élés megerősítette bennem régi gyanúmat, miszerint nem tudunk a jogainkkal élni. Még azzal a kevéssel sem, ami megadatott. Ez azért rajzolódott ki élesebben most, mert itt látom, hogyan kell élni a jogokkal.
Kibújt belőlem a „szög”, mert kaptam ma egy levelet az „állam” nyelvén, de nem az államtól, azonban ezt nem ragozom tovább. Körülbelül két évvel ezelőtt részt vettem egy programban, amelynek a célja egyfajta, kulturális, nemzeti és vallási megbékélés lett volna. Már akkor többen kérdezték tőlem, hogy te még hiszel a mesékben? Én hinni akartam, és bíztam is egy kicsit benne, mert találkozhattam nagyon értelmes és rendes emberekkel. A program rendjén dolgozatokat kellett írjunk, és azt annak rendje és módja szerint be kellett mutatni, valamint megvédeni. Mindezt a gyulafehérvári ortodox teológián. Amikor kértük, hogy magyarul védhessük az anyanyelven írt dolgozatunkat, azt mondták, hogy persze, nyugodtan megtehetjük. Érdekes volt a többnyelvűség (angol, német, román, magyar), és nekem sokat jelentett, hogy végre élhetek anyanyelvi jogommal.
Emlékképek idéződnek fel bennem. Például: magyar iskolaigazgató az állam nyelvén ír levelet egy másik magyar igazgatónak, vagy egy magyarlakta település polgármesteri hivatalában mindenkinek csak román nyelven lehet kérést leadni stb.
Én magyarul írt kéréseket szoktam szemrebbenés nélkül leadni a polgármesteri hivatalba, mert jogom van hozzá. Elfogadják, pedig román anyanyelvű alkalmazottak is vannak.
Bár lehangoló a kontraszt, amit a fenti példák sugallnak, mégis azt mondom, nem kell elhinni a meséket, de meg kell tanulnunk élni azzal a joggal, amink van! És ezért nem mások a felelősek...
2011. január 27., csütörtök
Székely Kinga Réka: A lélekben esküvő
2011. 01. 27. A lélekben esküvő Székely Kinga Réka
A 80-as évek utazási lehetőségeit saját tapasztalataim alapján ismertem meg. Ezek fényében a jóra teremtett ember mint szilárd unitárius hittétel sokszor valótlanságnak tűnt. A kolozsvári városi buszokra és trolikra legalább félórát kellett várni. Aztán mikor megérkezett egy negyven ülőhelyes busz, nyolcvanan akartak felszállni rá. Legalább hetvennek sikerült úgy, hogy aki bent volt, az moccanni sem tudott, és igencsak pórul járt, ha nem a végállomáson akart leszállni, a legkívül levők pedig, mint zászlók a szélben, lengedeztek a nyitottra feszített busz-ajtókból. Káromkodás, köpködés, átkozódás, lökdösés.
A székelyudvarhelyi buszállomáson sem lehetett minőségibb felszállást látni. Az ingázók, mintha halálos ellenségek lettek volna, úgy lökték félre egymást a megnyitott ajtótól, abban a király-reményben, hogy ők üllőhelyet kapnak, és bóbiskolhatnak a leszállásig.
A vonatok télen fagyosak, nyáron fullasztóan melegek voltak. Árvák, falábúak, láb nélküliek, vakok, kéz nélküliek, égési sebekkel csúfítottak járták szakadatlanul a kupékat, és koldultak avagy követelőztek. Ha adtál néhány banit vagy egy szelet kenyeret nekik, akkor a kupé-társak szidtak le, merthogy ideszoktatod őket. Ha nem adtál semmit, mert valóban nem volt neked sem, akkor a koldulók átkát kellett végighallgassad, akik felmenő és elkövetkező rokonságodat is sűrűn ellátták átkaikkal.
De bármilyen abszurd körülmények között utaztunk is, amit filmművészeti szempontból méltán Tarkovsky-hangulatnak lehetett nevezni, a legroszabb mégis az volt, ha lemaradtunk. Általában a nővéremmel utaztunk. Többször megtörtént, hogy egyikünk fölsodródott a városi buszra, másikunk lemaradt, s amíg télen egymást bevártuk, csonttá fagytunk. Az is megtörtént, hogy a Nyikó menti busz elromlott, és mi elkéstük a segesvári vonatot. Az éjszakai busz- és vonatállomások még ijesztőbbek voltak. Mintha a fokhagyma és lábszag között horkoló atyafiak és a zsebeket tapogató gyermek-tolvajok a teremtés koronájának – az embernek – szánalmas karikatúrái lettek volna.
Lemaradni, elkésni, elszalasztani – önhibádon kívül – mind olyan állapotok, amikor az ember megalázva érzi magát.
Ma mindezt azért írtam le, mert a múlt héten temettük el a 90 esztendős Elek bácsit, és vele együtt a lehetőségét annak, hogy neki újra megszerezzük a magyar állampolgárságot. Őt elvitte az égi busz, a lélekvonat, mi pedig maradtunk. Nem tudom, hogy magamat sajnálom-e jobban vagy őt. Azt azonban megtanultam tőle, hogy az élethez utolsó leheletig ragaszkodni kell, és a pillanatnyi lemaradások miatt nem szabad elcsüggedni, hanem mindig bízni kell. Én egyszer már felesküdtem a magyar hazára, mondta volt, de sok minden rárakodótt a rákövetkező kényszer alatt. Halálom előtt szeretném még egyszer elmondani az esküt.
A jó Isten hallgatja.
Lemaradásaink, elszalasztásaink, késéseink akkor rosszak, ha lelkünkben is megtörténnek. A kinti kényszerrel mindhalálig lehet dacolni, ha bent a jó Isten mellett döntöttünk.
A 80-as évek utazási lehetőségeit saját tapasztalataim alapján ismertem meg. Ezek fényében a jóra teremtett ember mint szilárd unitárius hittétel sokszor valótlanságnak tűnt. A kolozsvári városi buszokra és trolikra legalább félórát kellett várni. Aztán mikor megérkezett egy negyven ülőhelyes busz, nyolcvanan akartak felszállni rá. Legalább hetvennek sikerült úgy, hogy aki bent volt, az moccanni sem tudott, és igencsak pórul járt, ha nem a végállomáson akart leszállni, a legkívül levők pedig, mint zászlók a szélben, lengedeztek a nyitottra feszített busz-ajtókból. Káromkodás, köpködés, átkozódás, lökdösés.
A székelyudvarhelyi buszállomáson sem lehetett minőségibb felszállást látni. Az ingázók, mintha halálos ellenségek lettek volna, úgy lökték félre egymást a megnyitott ajtótól, abban a király-reményben, hogy ők üllőhelyet kapnak, és bóbiskolhatnak a leszállásig.
A vonatok télen fagyosak, nyáron fullasztóan melegek voltak. Árvák, falábúak, láb nélküliek, vakok, kéz nélküliek, égési sebekkel csúfítottak járták szakadatlanul a kupékat, és koldultak avagy követelőztek. Ha adtál néhány banit vagy egy szelet kenyeret nekik, akkor a kupé-társak szidtak le, merthogy ideszoktatod őket. Ha nem adtál semmit, mert valóban nem volt neked sem, akkor a koldulók átkát kellett végighallgassad, akik felmenő és elkövetkező rokonságodat is sűrűn ellátták átkaikkal.
De bármilyen abszurd körülmények között utaztunk is, amit filmművészeti szempontból méltán Tarkovsky-hangulatnak lehetett nevezni, a legroszabb mégis az volt, ha lemaradtunk. Általában a nővéremmel utaztunk. Többször megtörtént, hogy egyikünk fölsodródott a városi buszra, másikunk lemaradt, s amíg télen egymást bevártuk, csonttá fagytunk. Az is megtörtént, hogy a Nyikó menti busz elromlott, és mi elkéstük a segesvári vonatot. Az éjszakai busz- és vonatállomások még ijesztőbbek voltak. Mintha a fokhagyma és lábszag között horkoló atyafiak és a zsebeket tapogató gyermek-tolvajok a teremtés koronájának – az embernek – szánalmas karikatúrái lettek volna.
Lemaradni, elkésni, elszalasztani – önhibádon kívül – mind olyan állapotok, amikor az ember megalázva érzi magát.
Ma mindezt azért írtam le, mert a múlt héten temettük el a 90 esztendős Elek bácsit, és vele együtt a lehetőségét annak, hogy neki újra megszerezzük a magyar állampolgárságot. Őt elvitte az égi busz, a lélekvonat, mi pedig maradtunk. Nem tudom, hogy magamat sajnálom-e jobban vagy őt. Azt azonban megtanultam tőle, hogy az élethez utolsó leheletig ragaszkodni kell, és a pillanatnyi lemaradások miatt nem szabad elcsüggedni, hanem mindig bízni kell. Én egyszer már felesküdtem a magyar hazára, mondta volt, de sok minden rárakodótt a rákövetkező kényszer alatt. Halálom előtt szeretném még egyszer elmondani az esküt.
A jó Isten hallgatja.
Lemaradásaink, elszalasztásaink, késéseink akkor rosszak, ha lelkünkben is megtörténnek. A kinti kényszerrel mindhalálig lehet dacolni, ha bent a jó Isten mellett döntöttünk.
2011. január 26., szerda
Nagy László: Aránylag tisztán
2011. 01. 26. Aránylag tisztán Nagy László
Papi ember bármilyen kérdést próbál körüljárni, bármiről értekezik, ritkán történik meg, hogy ki tudjon lépni abból világból, amelyben él, ami meghatározza életét, mindennapjait. Így vagyok, vagyunk a fogalmak megközelítésével, magyarázásával is. Ha mondjuk a tisztaságról értekezünk, a jézusi megállapítás is ott cseng a fülünkben: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” (Jn 13,11). Valóban nem vagyunk mindnyájan tiszták. És jó, ha e felismerés megszületik. Hogy most e sorok olvasásakor ki mire gondol, azt nem tudhatom, de sejtem. Van, aki a külső tisztaságot vizsgálja, szétnéz környezetében, van, aki mer „bennebb” is menni. Van, aki azt kérdezi, hogy miért is kell ezzel foglalkozni, vagy épp okoskodásnak véli e kérdés felvetését.
A tisztaság kérdése sokszor felmerült bennem és mostanában egyre gyakrabban. Főként azért, mert látom, hallom mindazt, ami a környezetemben történik. Mindenki patyolat-tisztának érzi magát, embertársa pedig a világ legrosszabb embere. Szerintem a tisztaságot nem bizonygatni kell, hanem meg kell élni. Ez is jézusi.
Egy történet jut eszembe: Arról érdeklődik egyik testvér a másiktól, tudván, hogy nemrég tért haza egy rokonlátogatásról, hogy az unokahúguk, aki a közelmúltban ment férjhez, hogy érzi magát, hogy is él. A testvér válasza ez volt: Mit mondjak? A kilincs körül az ajtó nagyon zsíros.
Próbáljunk meg ebben a nagyon sok kihívást tartogató világban aránylag tisztának megmaradni. Ne csak a kilincs csillogjon!
Papi ember bármilyen kérdést próbál körüljárni, bármiről értekezik, ritkán történik meg, hogy ki tudjon lépni abból világból, amelyben él, ami meghatározza életét, mindennapjait. Így vagyok, vagyunk a fogalmak megközelítésével, magyarázásával is. Ha mondjuk a tisztaságról értekezünk, a jézusi megállapítás is ott cseng a fülünkben: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” (Jn 13,11). Valóban nem vagyunk mindnyájan tiszták. És jó, ha e felismerés megszületik. Hogy most e sorok olvasásakor ki mire gondol, azt nem tudhatom, de sejtem. Van, aki a külső tisztaságot vizsgálja, szétnéz környezetében, van, aki mer „bennebb” is menni. Van, aki azt kérdezi, hogy miért is kell ezzel foglalkozni, vagy épp okoskodásnak véli e kérdés felvetését.
A tisztaság kérdése sokszor felmerült bennem és mostanában egyre gyakrabban. Főként azért, mert látom, hallom mindazt, ami a környezetemben történik. Mindenki patyolat-tisztának érzi magát, embertársa pedig a világ legrosszabb embere. Szerintem a tisztaságot nem bizonygatni kell, hanem meg kell élni. Ez is jézusi.
Egy történet jut eszembe: Arról érdeklődik egyik testvér a másiktól, tudván, hogy nemrég tért haza egy rokonlátogatásról, hogy az unokahúguk, aki a közelmúltban ment férjhez, hogy érzi magát, hogy is él. A testvér válasza ez volt: Mit mondjak? A kilincs körül az ajtó nagyon zsíros.
Próbáljunk meg ebben a nagyon sok kihívást tartogató világban aránylag tisztának megmaradni. Ne csak a kilincs csillogjon!
2011. január 25., kedd
Pál János: A 2011. évi madéfalvi megemlékezés margójára
2011. 01. 25. A 2011. évi madéfalvi megemlékezés margójára Pál János
„A történelem az élet tanítómestere” – tartja a régi latin mondás.
2011. január 7-én madéfalviak, meghívottak, megyei elöljárók, jelentős közéleti szereplők jelentek meg az 1764-es siculicidium emlékére felállított emlékmű előtt, és jó szokás szerint a latin mondás szellemében tanították, okították az istenadta népet.
Ilyenkor sokan, sokat szoktak beszélni, és megesik, hogy félre is...
Az idei megemlékezés sem volt kivétel ez alól. Volt, aki a székelyek nyelvi és kulturális ellenállásáról értekezett, holott világos, hogy a háttérben évszázados társadalmi, szociális feszültségek, sérelmek álltak.
Egy másik felszólaló hajlíthatatlan jellemre, kitartásra, egységre buzdított. Idézem: „A madéfalvi veszedelemnek számunkra legalább két tanulsága van. Az egyik, hogy szabadságunkért, értékeinkért, önazonosságunkért nem szabad soha semmiféle kompromisszumot kötnünk. A másik tanulság pedig az, hogy egymás ellen soha nem fordulhatunk. Nem szabad engednünk annak a csábító erőnek, amely mindig megpróbálja a magyart a magyar ellen, a székely embert a székely ellen fölbújtatni, egymás ellen próbálja fordítani a közösség tagjait.”
Ismerős sláger – mit mondjak. Egyébként közel állt a szónok az igazsághoz a siculicidium üzenetét illetően, hiszen a nép meglehetősen egységesen lépett fel és kitartott álláspontja mellett. Azonban elfelejtette ő is és a többi szónok is feltenni az „i”-re a pontot. Elfelejtették elmondani, hogy: 1. Mária Terézia önkéntes alapon rendelte a határőrség felállítását 1762-ben, ennek ellenére Bukow, a magyar, székely arisztokrácia (pl. Kálnoki Antal) segítségével fenyegetéssel, erőszakkal kívánta végrehajtani a rendeletet. 2. A székely arisztokrácia támogatta trónhűségből a sorozást, és a szabad székelyek soraiból kívánta a katonaságot felállítani, ellenben a jobbágysorban élők elől, akiknek előnyük is származott volna, ezt a lehetőséget igyekezett elzárni, mivel az birtokai munkaerejének elvesztését eredményezte volna. Azaz saját hatalmi és gazdasági szempontjai alapján viszonyult a kérdéshez. 3. A sikertelen toborzás után egy három főből álló bizottságot hatalmaztak fel a rendelet sikeres végrehajtására. Mindhárman magyar arisztokraták: Siskovics József altábornagy (debreceni magyar nemes), Lázár János és Bethlen Miklós guberniumi tanácsosok. Siskovics volt a madéfalvi vérengzés értelmi szerzője.
Összegezve: a január 7-i tragédiáért nemcsak az „átkozott Habsburgok” felelősök. Nem a nép kötött kompromisszumot, engedve a csábító erőknek, hanem sokan azok közül, akik védelmükbe kellett volna venniük érdekeiket.
A siculicidium igazi üzenete, melyről elfeledkeznek szólni, valójában közösségeink mindenkori elöljáróihoz szól, és arra tanít: a csábító erők bűvkörében kötött önös kompromisszumoknak a levét mindig a közösség issza meg...
„A történelem az élet tanítómestere” – tartja a régi latin mondás.
2011. január 7-én madéfalviak, meghívottak, megyei elöljárók, jelentős közéleti szereplők jelentek meg az 1764-es siculicidium emlékére felállított emlékmű előtt, és jó szokás szerint a latin mondás szellemében tanították, okították az istenadta népet.
Ilyenkor sokan, sokat szoktak beszélni, és megesik, hogy félre is...
Az idei megemlékezés sem volt kivétel ez alól. Volt, aki a székelyek nyelvi és kulturális ellenállásáról értekezett, holott világos, hogy a háttérben évszázados társadalmi, szociális feszültségek, sérelmek álltak.
Egy másik felszólaló hajlíthatatlan jellemre, kitartásra, egységre buzdított. Idézem: „A madéfalvi veszedelemnek számunkra legalább két tanulsága van. Az egyik, hogy szabadságunkért, értékeinkért, önazonosságunkért nem szabad soha semmiféle kompromisszumot kötnünk. A másik tanulság pedig az, hogy egymás ellen soha nem fordulhatunk. Nem szabad engednünk annak a csábító erőnek, amely mindig megpróbálja a magyart a magyar ellen, a székely embert a székely ellen fölbújtatni, egymás ellen próbálja fordítani a közösség tagjait.”
Ismerős sláger – mit mondjak. Egyébként közel állt a szónok az igazsághoz a siculicidium üzenetét illetően, hiszen a nép meglehetősen egységesen lépett fel és kitartott álláspontja mellett. Azonban elfelejtette ő is és a többi szónok is feltenni az „i”-re a pontot. Elfelejtették elmondani, hogy: 1. Mária Terézia önkéntes alapon rendelte a határőrség felállítását 1762-ben, ennek ellenére Bukow, a magyar, székely arisztokrácia (pl. Kálnoki Antal) segítségével fenyegetéssel, erőszakkal kívánta végrehajtani a rendeletet. 2. A székely arisztokrácia támogatta trónhűségből a sorozást, és a szabad székelyek soraiból kívánta a katonaságot felállítani, ellenben a jobbágysorban élők elől, akiknek előnyük is származott volna, ezt a lehetőséget igyekezett elzárni, mivel az birtokai munkaerejének elvesztését eredményezte volna. Azaz saját hatalmi és gazdasági szempontjai alapján viszonyult a kérdéshez. 3. A sikertelen toborzás után egy három főből álló bizottságot hatalmaztak fel a rendelet sikeres végrehajtására. Mindhárman magyar arisztokraták: Siskovics József altábornagy (debreceni magyar nemes), Lázár János és Bethlen Miklós guberniumi tanácsosok. Siskovics volt a madéfalvi vérengzés értelmi szerzője.
Összegezve: a január 7-i tragédiáért nemcsak az „átkozott Habsburgok” felelősök. Nem a nép kötött kompromisszumot, engedve a csábító erőknek, hanem sokan azok közül, akik védelmükbe kellett volna venniük érdekeiket.
A siculicidium igazi üzenete, melyről elfeledkeznek szólni, valójában közösségeink mindenkori elöljáróihoz szól, és arra tanít: a csábító erők bűvkörében kötött önös kompromisszumoknak a levét mindig a közösség issza meg...
2011. január 24., hétfő
Rácz Norbert : Arról, hogy a hó lecsökkenti a két tárgy közötti távolságot
2011. 01. 24. Arról, hogy a hó lecsökkenti a két tárgy közötti távolságot Rácz Norbert
Azt mondják, legenda. Azt mondják, soha, sehol nem történt meg, ám mégis, minden mesélő, hunyorogva, mosolyogva arra enged következtetni, hogy ő ismer olyan személyt, aki ott volt. Egyesek azt érzékeltetik, hogy ők maguk is részt vettek benne. De a nagy többség tudja, ilyen soha nem történhet meg, amolyan „sztori”, „urban legend” lépcsőházi történet csupán.
Azt mondják, minden úgy kezdődött, hogy napokon keresztül, megállás nélkül, nehéz, sűrű pelyhekben hullt a hó. Az emberemlékezet óta nem ismert havazás mindent betemetett. Az illetékes szervek először küzdöttek a csapással, ám napok múlva, kimerülten és legyőzve ismerték be, a békés, csendes havazás olyan erő, amivel szemben minden küzdelem hiábavaló. Mindent vastag hóréteg temetett be. Még a legforgalmasabb, széles utak is hótakaró alatt szunnyadtak. Az autók ki se látszottak a hó alól. A tömbházak között néha egy-egy nyugdíjas lakó vállalt némi donquijotei szerepet, hólapáttal vágva magának ösvényt néhány röpke pillanatra, csak azért, hogy aztán belássa, a hó túlságosan erős ellenfél, az imént vágott ösvény pillanatok alatt tűnt el a fergetegben. A város a szó szoros értelmében megbénult. Csend honolt minden fölött, olyan mély csend, hogy még a hópelyhek zúgása is hallatszott. Minden ablak mögött emberek nézték a pelyhek táncát. A meleg szobákból lesték, hogy mi lesz most, mi következhet ezután. Örvendtek a melegnek, s közben cöcögve csóválták a fejüket, „hajaj, itt a világ vége...”
Azt mondják, először a gyerekek merészkedtek elő. Vastag ruháikban, színes rongybabáknak tűntek a fergetegben. Kacagva vágtak maguknak ösvényt a hóban, hógolyókkal dobálóztak, hóembert formáltak, angyalokat mintáztak a puha szőnyegen. Csivitelésük megtöltötte az egész negyedet. Lármájuk folytán, egyre több ablakban jelentek meg, egyre gondolkodóbb felnőttfejek. Egyre többen, egyre komolyabban nézték a gyermekek játékát, majd egyszerre csak, varázsütés-szerűen, felnőttek jelentek meg az utcán. Nők és férfiak, vastag, téli felnőtt ruhában álltak a lépcsőházak előtt, s nézték gyermekeiket. Nem szóltak, csak mélyen figyelve nézték a kicsik játékát.
Senki sem tudja, ki dobta az első hógolyót. Talán egy gyerek rosszul célzott, de a labda ténylegesen eltalálta AZT a férfit. Az ember nézte a kabátján a hógolyó nyomát, majd, mintha valami belső parancs vezérelné, lehajolt, felkapott egy marék havat, meggyúrta, s a gyerekek közé dobta. A rendkívüli eseménytől felbuzdulva, más felnőttek is hógolyót gyúrtak, s hamarosan egy egész utca zsongott a játék zajától. Vastag, téli, felnőtt arcok mögött tiszta gyermektekintetek villantak elő, s mindenki önfeledten játszott. Egyesek hatalmas hóembereket építettek, mások szaladgálva és kacagva ünnepelték a telet. Egy negyvenvalahány éves anyukának eszébe jutott, hogy annak idején ők hóvárakat építettek, és így küzdöttek egymás ellen hóháborúkat. Nosza, a felnőttek rögtön két táborra oszoltak, és indult a két vár felépítése, majd a boldog „háború”, ahol nem voltak vesztesek, csak hóba rajzolt angyalnyomok jelezték a játék tiszta éteri mivoltát.
Azt mondják, még a mogorva földszinti lakos, Kovács úr is kilépett erkélyére a nagy ribillióra, és még az ő vastag szemöldöke alatt is megcsillant némi fény. A párkányról összegyűjtötte a havat, majd hozzávágta Régina nénihez, aki visongva fordult a „támadója” felé, ám Kovács úr kacagva iszkolt be nappalija biztonságába, csak azért, hogy néhány perc múlva megint kidugja a fejét, és várja, mi lesz most.
A játék órákon át tartott, mindaddig, amíg a kicsik és nagyok egyaránt el nem fáradtak, s lassan, a játéktól megmámorosodva, s némi belső könnyűséget érezve, némi megkönnyebülést, mély örömet, jaj, nehezen mondom ki: boldogságot érezve, tértek vissza meleg lakásaikba. Egyesek még azt is állítják, hogy némely lépcsőház lakói később összegyűltek, és egy csésze forraltbor mellett meséltek, beszélgettek órákon át.
De, ismétlem, ez csak legenda, talán sose történt meg. Ki tudja? A mesélők annyira titokzatosak, a történet ma annyira valószínűtlen, annyira más. Ám azért néha jó lenne, ha mégis megtörténne.
Azt mondják, legenda. Azt mondják, soha, sehol nem történt meg, ám mégis, minden mesélő, hunyorogva, mosolyogva arra enged következtetni, hogy ő ismer olyan személyt, aki ott volt. Egyesek azt érzékeltetik, hogy ők maguk is részt vettek benne. De a nagy többség tudja, ilyen soha nem történhet meg, amolyan „sztori”, „urban legend” lépcsőházi történet csupán.
Azt mondják, minden úgy kezdődött, hogy napokon keresztül, megállás nélkül, nehéz, sűrű pelyhekben hullt a hó. Az emberemlékezet óta nem ismert havazás mindent betemetett. Az illetékes szervek először küzdöttek a csapással, ám napok múlva, kimerülten és legyőzve ismerték be, a békés, csendes havazás olyan erő, amivel szemben minden küzdelem hiábavaló. Mindent vastag hóréteg temetett be. Még a legforgalmasabb, széles utak is hótakaró alatt szunnyadtak. Az autók ki se látszottak a hó alól. A tömbházak között néha egy-egy nyugdíjas lakó vállalt némi donquijotei szerepet, hólapáttal vágva magának ösvényt néhány röpke pillanatra, csak azért, hogy aztán belássa, a hó túlságosan erős ellenfél, az imént vágott ösvény pillanatok alatt tűnt el a fergetegben. A város a szó szoros értelmében megbénult. Csend honolt minden fölött, olyan mély csend, hogy még a hópelyhek zúgása is hallatszott. Minden ablak mögött emberek nézték a pelyhek táncát. A meleg szobákból lesték, hogy mi lesz most, mi következhet ezután. Örvendtek a melegnek, s közben cöcögve csóválták a fejüket, „hajaj, itt a világ vége...”
Azt mondják, először a gyerekek merészkedtek elő. Vastag ruháikban, színes rongybabáknak tűntek a fergetegben. Kacagva vágtak maguknak ösvényt a hóban, hógolyókkal dobálóztak, hóembert formáltak, angyalokat mintáztak a puha szőnyegen. Csivitelésük megtöltötte az egész negyedet. Lármájuk folytán, egyre több ablakban jelentek meg, egyre gondolkodóbb felnőttfejek. Egyre többen, egyre komolyabban nézték a gyermekek játékát, majd egyszerre csak, varázsütés-szerűen, felnőttek jelentek meg az utcán. Nők és férfiak, vastag, téli felnőtt ruhában álltak a lépcsőházak előtt, s nézték gyermekeiket. Nem szóltak, csak mélyen figyelve nézték a kicsik játékát.
Senki sem tudja, ki dobta az első hógolyót. Talán egy gyerek rosszul célzott, de a labda ténylegesen eltalálta AZT a férfit. Az ember nézte a kabátján a hógolyó nyomát, majd, mintha valami belső parancs vezérelné, lehajolt, felkapott egy marék havat, meggyúrta, s a gyerekek közé dobta. A rendkívüli eseménytől felbuzdulva, más felnőttek is hógolyót gyúrtak, s hamarosan egy egész utca zsongott a játék zajától. Vastag, téli, felnőtt arcok mögött tiszta gyermektekintetek villantak elő, s mindenki önfeledten játszott. Egyesek hatalmas hóembereket építettek, mások szaladgálva és kacagva ünnepelték a telet. Egy negyvenvalahány éves anyukának eszébe jutott, hogy annak idején ők hóvárakat építettek, és így küzdöttek egymás ellen hóháborúkat. Nosza, a felnőttek rögtön két táborra oszoltak, és indult a két vár felépítése, majd a boldog „háború”, ahol nem voltak vesztesek, csak hóba rajzolt angyalnyomok jelezték a játék tiszta éteri mivoltát.
Azt mondják, még a mogorva földszinti lakos, Kovács úr is kilépett erkélyére a nagy ribillióra, és még az ő vastag szemöldöke alatt is megcsillant némi fény. A párkányról összegyűjtötte a havat, majd hozzávágta Régina nénihez, aki visongva fordult a „támadója” felé, ám Kovács úr kacagva iszkolt be nappalija biztonságába, csak azért, hogy néhány perc múlva megint kidugja a fejét, és várja, mi lesz most.
A játék órákon át tartott, mindaddig, amíg a kicsik és nagyok egyaránt el nem fáradtak, s lassan, a játéktól megmámorosodva, s némi belső könnyűséget érezve, némi megkönnyebülést, mély örömet, jaj, nehezen mondom ki: boldogságot érezve, tértek vissza meleg lakásaikba. Egyesek még azt is állítják, hogy némely lépcsőház lakói később összegyűltek, és egy csésze forraltbor mellett meséltek, beszélgettek órákon át.
De, ismétlem, ez csak legenda, talán sose történt meg. Ki tudja? A mesélők annyira titokzatosak, a történet ma annyira valószínűtlen, annyira más. Ám azért néha jó lenne, ha mégis megtörténne.
2011. január 23., vasárnap
Mikó Amália: Imaheti gondolatok
2011. 01. 23. Imaheti gondolatok Mikó Amália
Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt. (Péld 11,19)
Egy műtőssegéd feladatköri leírását tanulmányoztam, s megállapítottam: azért felel, hogy a műtét körül minden a legnagyobb rendben történjék, tiszta legyen minden. Nem volt ennyire steril régen az emberek élete. Sokan meghaltak gyermekágyi lázban, míg Semmelweis Ignác magyar orvos a 19. század derekán fel nem fedezte: a kórt azok a baktériumok okozzák, melyek a boncolás utáni fertőtlenítetlen kezekről kerülnek a várandós anyákhoz. A 19. századi orvos, aki már addig is a lelkiismeretesség, kötelességtudás, önzetlenség mintaképe volt, az anyák megmentője címet érdemelte, amikor felhívta a figyelmet a fertőtlenítő használatára.
Azóta az ember sterilizálni próbálja életét. Távol tart mindent és mindenkit magától, hogy védje egyedi és megismételhetetlen, féltve őrzött életét. A fertőtlenítésnek, higiéniának köszönhetően nő az átlagéletkor, a gyógyszereknek köszönhetően védelmezni tudjuk testünket a fájdalomtól. Ám semmilyen szer nem tudja gyógyítani az elmagányosodást, a depressziót, az elhidegülést, a bezártság érzését, csak maga az ember.
Mára már az ember sterilizálta nemcsak testét, hanem lelkét is, nem beszélve a vallásos életéről. Védeni szeretnénk azt az ellenségtől, a bántótól, a behatolóktól, a rossztól, a hazugságtól, kellemetlenségtől. Ezért emberközi kapcsolataink szegényesek: ritkán keressük a beszélgető partnert, a társat, ritkán nemesedünk felebaráttá.
Ha testünk, lelkünk sterilizált, az egyházunk is az. Zárt rendszer annak liturgiája, zárt rendszert képeznek annak hitelvei, s hívei is zárt közösséget alkotnak. Mégis szeretjük azt mondani, hogy közösségeinket a nyitottság jellemzi. Egyháztagokként leginkább a külső csomagolás, a külső felület érdekel, amit látunk, amit hallunk. Nem fogunk igazi, mélyreható műtéteket végrehajtani, hiszen ezt a munkát mástól várjuk el. Ettől steril az egyház. Ritkán irányítják azt hívei. Mi mégis valamivel többet kell nyújtsunk, mint a műtőssegédi feladatköri leírásban. Mi, magunk ebben a jól kitalált keretben közösségformáló tagok kell legyünk. Itt mindenkinek – attól függetlenül, hogy milyen szerepet tölt be a közéletben – a munkaköri leírásában ez a lényeg: a közösségformálás.
A közösségépítő, hívő keresztény ember nem lehet test csupán, hanem lélek is, nem lehet keret csupán, hanem lényeg is, aki a Példabeszédek könyvéből tanulva stratégiát, terveket sző arra, hogy miként válhat a közösség hasznos tagjává.
Mi lenne a jó stratégia, ha egyházszervezésben, gyülekezetépítésben, közösségvállalásban gondolkodunk? A Példabeszédek könyve adja meg számunkra a választ: Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt.
Adja Isten, hogy az őszinteség vezéreljen az igazságban, amely hitünk által az életre visz!
Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt. (Péld 11,19)
Egy műtőssegéd feladatköri leírását tanulmányoztam, s megállapítottam: azért felel, hogy a műtét körül minden a legnagyobb rendben történjék, tiszta legyen minden. Nem volt ennyire steril régen az emberek élete. Sokan meghaltak gyermekágyi lázban, míg Semmelweis Ignác magyar orvos a 19. század derekán fel nem fedezte: a kórt azok a baktériumok okozzák, melyek a boncolás utáni fertőtlenítetlen kezekről kerülnek a várandós anyákhoz. A 19. századi orvos, aki már addig is a lelkiismeretesség, kötelességtudás, önzetlenség mintaképe volt, az anyák megmentője címet érdemelte, amikor felhívta a figyelmet a fertőtlenítő használatára.
Azóta az ember sterilizálni próbálja életét. Távol tart mindent és mindenkit magától, hogy védje egyedi és megismételhetetlen, féltve őrzött életét. A fertőtlenítésnek, higiéniának köszönhetően nő az átlagéletkor, a gyógyszereknek köszönhetően védelmezni tudjuk testünket a fájdalomtól. Ám semmilyen szer nem tudja gyógyítani az elmagányosodást, a depressziót, az elhidegülést, a bezártság érzését, csak maga az ember.
Mára már az ember sterilizálta nemcsak testét, hanem lelkét is, nem beszélve a vallásos életéről. Védeni szeretnénk azt az ellenségtől, a bántótól, a behatolóktól, a rossztól, a hazugságtól, kellemetlenségtől. Ezért emberközi kapcsolataink szegényesek: ritkán keressük a beszélgető partnert, a társat, ritkán nemesedünk felebaráttá.
Ha testünk, lelkünk sterilizált, az egyházunk is az. Zárt rendszer annak liturgiája, zárt rendszert képeznek annak hitelvei, s hívei is zárt közösséget alkotnak. Mégis szeretjük azt mondani, hogy közösségeinket a nyitottság jellemzi. Egyháztagokként leginkább a külső csomagolás, a külső felület érdekel, amit látunk, amit hallunk. Nem fogunk igazi, mélyreható műtéteket végrehajtani, hiszen ezt a munkát mástól várjuk el. Ettől steril az egyház. Ritkán irányítják azt hívei. Mi mégis valamivel többet kell nyújtsunk, mint a műtőssegédi feladatköri leírásban. Mi, magunk ebben a jól kitalált keretben közösségformáló tagok kell legyünk. Itt mindenkinek – attól függetlenül, hogy milyen szerepet tölt be a közéletben – a munkaköri leírásában ez a lényeg: a közösségformálás.
A közösségépítő, hívő keresztény ember nem lehet test csupán, hanem lélek is, nem lehet keret csupán, hanem lényeg is, aki a Példabeszédek könyvéből tanulva stratégiát, terveket sző arra, hogy miként válhat a közösség hasznos tagjává.
Mi lenne a jó stratégia, ha egyházszervezésben, gyülekezetépítésben, közösségvállalásban gondolkodunk? A Példabeszédek könyve adja meg számunkra a választ: Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt.
Adja Isten, hogy az őszinteség vezéreljen az igazságban, amely hitünk által az életre visz!
2011. január 22., szombat
Csécs Márton Lőrinc: Egyszerű gondolatok
2011. 01. 22. Egyszerű gondolatok Csécs Márton Lőrinc
Ahogyan minden zárnak van kulcsa, úgy minden gondnak, betegségnek van gyógyszere. Csak kell tudni hol, mikor, és hogyan keressük, hogy rá is találjunk.
A legtöbbször nem az a lényeges, hogy hányszor, mit, kinek, kivel, hanem hogy: hogyan.
Ebben a kötetlen műfajban ki merem mondani: életünk a hogyanokon áll vagy bukik.
Lehetsz kitűnő elme – ha módszereidben megbuksz, senkinek sem használ az. Lehetsz szerető társ, a legodaadóbb, de ha rosszul viszed érzelmeidet a kapcsolat színpadára, meglásd: magaddal maradsz.
Istenem! Ha olyan őszinteséggel tudnánk imádkozni, szeretni, mint káromkodni – egyre kevesebb gondunk akadna. Miért? Mert akkor biztosan volna kiforrott értékrendünk, tartásunk, érzéskészletünk.
Ha olyan őszintén elfogadnánk egymást, mint megvetjük; ha olyan hangerővel szólna a megértés szava, mint az előítéleté, akkor nem kellene kérni sem szánalmat, sem védelmező kart. Akkor az Isten könyörgés nélkül megáldana jókedvvel, bőséggel.
Ha olyan őszintén nyújtanánk baráti jobbot, amilyen indulattal indítjuk útnak csattanó pofonunkat, akkor a balsors, a kín már rég nem lenne osztályrészünk, csak a víg esztendők végtelensége.
Egy edzett tűvel az ügyes kezű pillanatok alatt kinyitja a világ legbiztosabbnak hit mechanikus zárját is. A titka a hogyan.
Hogy újból vár álljon a kőhalmok helyett, vigyázzunk a mindeneket meghatározó hogyanra!
Hogy hogyan? Azt már mindenkinek maga kell megfejtenie.
Ahogyan minden zárnak van kulcsa, úgy minden gondnak, betegségnek van gyógyszere. Csak kell tudni hol, mikor, és hogyan keressük, hogy rá is találjunk.
A legtöbbször nem az a lényeges, hogy hányszor, mit, kinek, kivel, hanem hogy: hogyan.
Ebben a kötetlen műfajban ki merem mondani: életünk a hogyanokon áll vagy bukik.
Lehetsz kitűnő elme – ha módszereidben megbuksz, senkinek sem használ az. Lehetsz szerető társ, a legodaadóbb, de ha rosszul viszed érzelmeidet a kapcsolat színpadára, meglásd: magaddal maradsz.
Istenem! Ha olyan őszinteséggel tudnánk imádkozni, szeretni, mint káromkodni – egyre kevesebb gondunk akadna. Miért? Mert akkor biztosan volna kiforrott értékrendünk, tartásunk, érzéskészletünk.
Ha olyan őszintén elfogadnánk egymást, mint megvetjük; ha olyan hangerővel szólna a megértés szava, mint az előítéleté, akkor nem kellene kérni sem szánalmat, sem védelmező kart. Akkor az Isten könyörgés nélkül megáldana jókedvvel, bőséggel.
Ha olyan őszintén nyújtanánk baráti jobbot, amilyen indulattal indítjuk útnak csattanó pofonunkat, akkor a balsors, a kín már rég nem lenne osztályrészünk, csak a víg esztendők végtelensége.
Egy edzett tűvel az ügyes kezű pillanatok alatt kinyitja a világ legbiztosabbnak hit mechanikus zárját is. A titka a hogyan.
Hogy újból vár álljon a kőhalmok helyett, vigyázzunk a mindeneket meghatározó hogyanra!
Hogy hogyan? Azt már mindenkinek maga kell megfejtenie.
2011. január 21., péntek
Farkas Dénes : "Szívatás"
2011. 01. 21. "Szívatás" Farkas Dénes
Azt hiszem ez a szó, hogy „szívatás” egy eléggé frissen fogant kifejezés, mert jelentésének értésére ezelőtt azt mondták, hogy heccelés, ugratás, etetés stb., újabban cikizés és nem is ragozom, hogy a „bepalizás” érdekében hány kifejezés áll készenlétben.
Esetenként a szívatás lehet kedves humorba futó élcelődés, mely jobbá teheti áldozatát anélkül, hogy sérülne a tisztesség. Ha a szívatás nem durva, akkor rendszerint felkacagó baráti ölelésben végződik.
Festőművészek vitték alkotásaikat egy aukcióra. Divat volt a festményeknek „romantikus” címeket adni. A tárlatra az egyik művész vitte a képét, alatta ott volt a cím: Vihar előtt. A cím alatti üres helyre a festő valamelyik barátja oda zárójelezte, hogy Slézingeréknél már esik. Egy hónapig tartott az aukció, és amikor a művészek mentek összeszedni az alkotásaikat a „vihar előtti” kép is gazdára lelt, mert egy Slézinger nevű úr megvette. Termett a szívatás.
A rendszerváltás első szakaszában a határátkelés felért egy lelki és idegi tortúrával. 10–12 órás várakozás, motozás és a csomagok tüzetes átvizsgálása olyan helyzetekbe hozott, hogy néhány aranyosszéki vörös hagyma okán visszatérítettek. Valaki egyszer arra kért, hogy egy leragasztott dobozban vigyek át néhány traubi szódás üveget, mert közelebbről utazik, és ne kelljen cipelje. A visszaváltandó üvegekért kap majd néhány száz forintot, ami neki sokat számít. A néhány üveg mellett volt egy nagyobb méretű kristályváza is (tudtomon kívül). amit a vámos felháborodva és engem megszégyenítve azonnal észrevett és visszafordított. Kezdhettem az újabb várakozást, természetesen most már a Váradon hagyott kristályváza nélkül. Azt éreztem, hogy meg vagyok „szívatva”.
Szívatás így vagy úgy... Úgy látszik benne van a „pakliban”, csak nem mindegy, hogy a szívatásból való feleszmélés után kacagós baráti ölelés következik vagy sokáig, örökre tartó sérelem.
Azt hiszem ez a szó, hogy „szívatás” egy eléggé frissen fogant kifejezés, mert jelentésének értésére ezelőtt azt mondták, hogy heccelés, ugratás, etetés stb., újabban cikizés és nem is ragozom, hogy a „bepalizás” érdekében hány kifejezés áll készenlétben.
Esetenként a szívatás lehet kedves humorba futó élcelődés, mely jobbá teheti áldozatát anélkül, hogy sérülne a tisztesség. Ha a szívatás nem durva, akkor rendszerint felkacagó baráti ölelésben végződik.
Festőművészek vitték alkotásaikat egy aukcióra. Divat volt a festményeknek „romantikus” címeket adni. A tárlatra az egyik művész vitte a képét, alatta ott volt a cím: Vihar előtt. A cím alatti üres helyre a festő valamelyik barátja oda zárójelezte, hogy Slézingeréknél már esik. Egy hónapig tartott az aukció, és amikor a művészek mentek összeszedni az alkotásaikat a „vihar előtti” kép is gazdára lelt, mert egy Slézinger nevű úr megvette. Termett a szívatás.
A rendszerváltás első szakaszában a határátkelés felért egy lelki és idegi tortúrával. 10–12 órás várakozás, motozás és a csomagok tüzetes átvizsgálása olyan helyzetekbe hozott, hogy néhány aranyosszéki vörös hagyma okán visszatérítettek. Valaki egyszer arra kért, hogy egy leragasztott dobozban vigyek át néhány traubi szódás üveget, mert közelebbről utazik, és ne kelljen cipelje. A visszaváltandó üvegekért kap majd néhány száz forintot, ami neki sokat számít. A néhány üveg mellett volt egy nagyobb méretű kristályváza is (tudtomon kívül). amit a vámos felháborodva és engem megszégyenítve azonnal észrevett és visszafordított. Kezdhettem az újabb várakozást, természetesen most már a Váradon hagyott kristályváza nélkül. Azt éreztem, hogy meg vagyok „szívatva”.
Szívatás így vagy úgy... Úgy látszik benne van a „pakliban”, csak nem mindegy, hogy a szívatásból való feleszmélés után kacagós baráti ölelés következik vagy sokáig, örökre tartó sérelem.
2011. január 20., csütörtök
Máthé Sándor : Jóslás, átok és egyebek
2011. 01. 20. Jóslás, átok és egyebek Máthé Sándor
A jövő mindig izgatta az embereket. Szerintem nincs olyan ember, akit nem érdekelne, hogy mi lesz vele a jövőben, hogyan alakul az élete, a sorsa. Ezért olyan egyéneket, helyeket keres, akik és ahol kielégítik kiváncsiságát, de legtöbbször kihasználják hiszékenységét. Láthatjuk mindenhol, hogy jósolnak ma tenyérből, kártyából, csillagok állásából, kávézaccból, teából, ólomöntéssel, horoszkóppal, látnokság, álomfejtés, álmoskönyv stb segítségével. A jövendőmondás mellett más praktikákkal is találkozunk: ördögűzés, ráolvasás, gyógyítás, átok. Számomra ez utóbbi a legvallásellenesebb megnyilvánulás, mégis sokan vannak, akik gyakorolják, hisznek benne és létjogosultságában.
Két, számomra megdöbbentő esetet hadd elevenítsek fel lelkészi szolgálatom eltelt évtizedeiből: Még olthévízi szolgálatom idején egyik nap bekopogott hozzám egy ortodox vallású asszony, s arra kért, hogy mondjak átkot szomszédjára, akivel rossz viszonyban vannak. Természetesen nem vállaltam a „szolgálatot”, s próbáltam megmagyarázni, hogy én ebben nem hiszek, és nem tartom helyesnek, egyházunk rendje is szigorúan tiltja. Nem tudtam meggyőzni. Csalódottan ment el, s távozásakor csak ennyit mondott: „Hát, maga milyen pap?”
A másik eset is ott történt Olthévízen. A helyi rendőrörs parancsnoka az 1989 decemberi és az azt követő eseményekben betöltött szerepem miatt nem kedvelt, kereste az alkalmat, hogy keresztbe tegyen. Az első adódó alkalommal meg is tette, elvetette gépkocsivezetői jogosítványomat. Mi ugyanabban az évben eljöttünk Olthévízről, ő pedig másfél évre rá, 51 éves korában hirtelen elhunyt. Rövid idővel a haleleset után barátaimtól, ismerőseimtől azt a jelzést kaptam, hogy én megátkoztam azt az embert, és azért halt meg. Nem igazán sajnáltam, de tiszta volt a lelkiismeretem, mégis sokáig bennem volt ez a szálka. Attól tartok, hogy még ma is úgy él egyesek tudatában, hogy az az ember azért halt meg idejekorán, mert a magyar pap megátkozta...
Annyi mindennel szembesül a lelkész, különösen vegyes lakosságú vidékeken, s ezeket tudni kell hárítani, lehetőleg úgy, hogy se személyét, se vallásos közösségét ne érje semmilyen kár. Nem könnyű feladat.
A jövő mindig izgatta az embereket. Szerintem nincs olyan ember, akit nem érdekelne, hogy mi lesz vele a jövőben, hogyan alakul az élete, a sorsa. Ezért olyan egyéneket, helyeket keres, akik és ahol kielégítik kiváncsiságát, de legtöbbször kihasználják hiszékenységét. Láthatjuk mindenhol, hogy jósolnak ma tenyérből, kártyából, csillagok állásából, kávézaccból, teából, ólomöntéssel, horoszkóppal, látnokság, álomfejtés, álmoskönyv stb segítségével. A jövendőmondás mellett más praktikákkal is találkozunk: ördögűzés, ráolvasás, gyógyítás, átok. Számomra ez utóbbi a legvallásellenesebb megnyilvánulás, mégis sokan vannak, akik gyakorolják, hisznek benne és létjogosultságában.
Két, számomra megdöbbentő esetet hadd elevenítsek fel lelkészi szolgálatom eltelt évtizedeiből: Még olthévízi szolgálatom idején egyik nap bekopogott hozzám egy ortodox vallású asszony, s arra kért, hogy mondjak átkot szomszédjára, akivel rossz viszonyban vannak. Természetesen nem vállaltam a „szolgálatot”, s próbáltam megmagyarázni, hogy én ebben nem hiszek, és nem tartom helyesnek, egyházunk rendje is szigorúan tiltja. Nem tudtam meggyőzni. Csalódottan ment el, s távozásakor csak ennyit mondott: „Hát, maga milyen pap?”
A másik eset is ott történt Olthévízen. A helyi rendőrörs parancsnoka az 1989 decemberi és az azt követő eseményekben betöltött szerepem miatt nem kedvelt, kereste az alkalmat, hogy keresztbe tegyen. Az első adódó alkalommal meg is tette, elvetette gépkocsivezetői jogosítványomat. Mi ugyanabban az évben eljöttünk Olthévízről, ő pedig másfél évre rá, 51 éves korában hirtelen elhunyt. Rövid idővel a haleleset után barátaimtól, ismerőseimtől azt a jelzést kaptam, hogy én megátkoztam azt az embert, és azért halt meg. Nem igazán sajnáltam, de tiszta volt a lelkiismeretem, mégis sokáig bennem volt ez a szálka. Attól tartok, hogy még ma is úgy él egyesek tudatában, hogy az az ember azért halt meg idejekorán, mert a magyar pap megátkozta...
Annyi mindennel szembesül a lelkész, különösen vegyes lakosságú vidékeken, s ezeket tudni kell hárítani, lehetőleg úgy, hogy se személyét, se vallásos közösségét ne érje semmilyen kár. Nem könnyű feladat.
2011. január 19., szerda
Lakatos Csilla: Újratervezés?
2011. 01. 19. Újratervezés? Lakatos Csilla
A minap akadtam rá a következő hírre: „Egy amerikai professzor állítása szerint mindeddig tévhitben éltünk, már ami a horoszkópunkat illeti. Bolygónk furcsa mozgásával magyarázza a tényt, miszerint 13 csillagjegy van, nem pedig 12, ráadásul teljesen más időpontokban, mint eddig hittük.”
Miközben a rövidhíren mosolyogva átsiklottam, arra gondoltam: lám, előbb-utóbb minden elmélet megdől, de milyen jó, hogy eddig sem a horoszkóp volt az iránytűm, vagy mai szóhasználattal élve a GPS-em.
Csakhogy később eszembe jutott ismerősöm, aki év elején felvillanyozva újságolta: a horoszkóp szerint ebben az évben fogja megtalálni a boldogságot. Aztán a barátom is, aki azt olvasta, végre nyugvópontra jut az élete. Végül az a várandós nő, aki egy őszi napon legnagyobb döbbenetemre azért hadakozott orvosával, hogy a császármetszést még éjfél előtt hajtsák végre, hogy kislánya a Skorpió jegyében jöjjön a világra… Velük mi lesz, ha holnaptól egy új csillagjegyhez tartoznak majd? Újraterveznek?
Mióta csak ember él a földön, alapvető szükséglete, hogy valamiféle kontrollal, bizonyosság-érzéssel bírjon a természet, a külvilág felett. A tudomány hihetetlen eredményei, csodái ellenére naponta szembesülni kényszerülünk porszem-mivoltunkkal, a természet hatalmas erőivel. Csoda-e hát, ha mindegyre erősödő igény a veszélyekkel teli világban, ahol a racionális, a tapasztalati valóság véget ér, a jósnők, természetgyógyászok, sámánok közreműködése, a mágia, kuruzslás behívása? Bizonyos történelmi szakaszokban szinte babonahullám söpört végig népeken, és társadalmilag elfogadott, oltalmazó praktikák ma is jelen vannak a mindennapjainkban. A közös elem a biztonságnyújtás, a szorongáscsökkentés, a feszültségkanalizálás.
Én úgy gondolom, nincs szükségem csillagvizsgálókra, asztrológusokra, horoszkópírókra. Hiszem, hogy életem biztos alapon, Isten kezében nyugszik, s milyen jó, hogy minden részletét nem kell megfejtenem, s főképp nem kell kontrollálnom. Így hát továbbra sem a reggeli horoszkópból kívánom megtudni, hogy vagyok, hanem inkább a napi történésekből próbálom levonni a tanulságokat, mielőtt a nap végén nyugovóra térek. Mert a kapcsolataimban, munkámban megélt próbák, sikerek, kudarcok, örömpillanatok és elbizonytalanodások alkalmai mind rólam és az én életemről szólnak. Az Istennel való kapcsolatomból pedig erőt merítek elviselésükhöz.
A minap akadtam rá a következő hírre: „Egy amerikai professzor állítása szerint mindeddig tévhitben éltünk, már ami a horoszkópunkat illeti. Bolygónk furcsa mozgásával magyarázza a tényt, miszerint 13 csillagjegy van, nem pedig 12, ráadásul teljesen más időpontokban, mint eddig hittük.”
Miközben a rövidhíren mosolyogva átsiklottam, arra gondoltam: lám, előbb-utóbb minden elmélet megdől, de milyen jó, hogy eddig sem a horoszkóp volt az iránytűm, vagy mai szóhasználattal élve a GPS-em.
Csakhogy később eszembe jutott ismerősöm, aki év elején felvillanyozva újságolta: a horoszkóp szerint ebben az évben fogja megtalálni a boldogságot. Aztán a barátom is, aki azt olvasta, végre nyugvópontra jut az élete. Végül az a várandós nő, aki egy őszi napon legnagyobb döbbenetemre azért hadakozott orvosával, hogy a császármetszést még éjfél előtt hajtsák végre, hogy kislánya a Skorpió jegyében jöjjön a világra… Velük mi lesz, ha holnaptól egy új csillagjegyhez tartoznak majd? Újraterveznek?
Mióta csak ember él a földön, alapvető szükséglete, hogy valamiféle kontrollal, bizonyosság-érzéssel bírjon a természet, a külvilág felett. A tudomány hihetetlen eredményei, csodái ellenére naponta szembesülni kényszerülünk porszem-mivoltunkkal, a természet hatalmas erőivel. Csoda-e hát, ha mindegyre erősödő igény a veszélyekkel teli világban, ahol a racionális, a tapasztalati valóság véget ér, a jósnők, természetgyógyászok, sámánok közreműködése, a mágia, kuruzslás behívása? Bizonyos történelmi szakaszokban szinte babonahullám söpört végig népeken, és társadalmilag elfogadott, oltalmazó praktikák ma is jelen vannak a mindennapjainkban. A közös elem a biztonságnyújtás, a szorongáscsökkentés, a feszültségkanalizálás.
Én úgy gondolom, nincs szükségem csillagvizsgálókra, asztrológusokra, horoszkópírókra. Hiszem, hogy életem biztos alapon, Isten kezében nyugszik, s milyen jó, hogy minden részletét nem kell megfejtenem, s főképp nem kell kontrollálnom. Így hát továbbra sem a reggeli horoszkópból kívánom megtudni, hogy vagyok, hanem inkább a napi történésekből próbálom levonni a tanulságokat, mielőtt a nap végén nyugovóra térek. Mert a kapcsolataimban, munkámban megélt próbák, sikerek, kudarcok, örömpillanatok és elbizonytalanodások alkalmai mind rólam és az én életemről szólnak. Az Istennel való kapcsolatomból pedig erőt merítek elviselésükhöz.
2011. január 18., kedd
Farkas Dénes: Keresztrejtvény
2011.01.18. Keresztrejtvény Farkas Dénes
Konfirmációra készítettem a gyermekeket. Lassan haladtunk a káté kérdéseivel, mert nem volt túlságosan tehetséges a társaság. Zolika egyedül kiemelkedett a többiek közül. Észrevettem, hogy a káté kérdéseit nem „bemagolja”, hanem próbálja értéssel tárolni, melyet az is bizonyított, hogy esetenként saját szavaival felelt a feltett kérdésekre.
A kátéban a 17. kérdés így hangzik: „Hogyan nevezzük azokat, akiknek vallása a Jézus tanításán alapszik?” A válasz egyszerű: „Azokat, akiknek a vallása a Jézus tanításain alapszik, azokat keresztényeknek nevezzük.” A kérdést tovább taglaltuk, és a keresztény szó magyarázatánál egy kicsit elidőztünk.
A következő órán megkérdeztem, hogy akik a Jézus tanítására alapozzák vallásukat, azokat hogy nevezzük? Nagy csend... Zolika megszólalt: „azt hiszem, azokról van szó, akik megfejtették a keresztény rejtvényt”. Megálltam kacagás nélkül, csak később, a vallásóra elteltével telepedett rám a keresztrejtvény és a pajkos baki.
Sokat gondolkoztam azóta a megfejtésen. Azt hiszem, hogy a „keresztény rejtvény” megfejtése „hosszú mese”. A vízszintesek és a függőlegesek nagyon összegubancolódtak. Segítsetek találni illendő megfejtéseket...
Konfirmációra készítettem a gyermekeket. Lassan haladtunk a káté kérdéseivel, mert nem volt túlságosan tehetséges a társaság. Zolika egyedül kiemelkedett a többiek közül. Észrevettem, hogy a káté kérdéseit nem „bemagolja”, hanem próbálja értéssel tárolni, melyet az is bizonyított, hogy esetenként saját szavaival felelt a feltett kérdésekre.
A kátéban a 17. kérdés így hangzik: „Hogyan nevezzük azokat, akiknek vallása a Jézus tanításán alapszik?” A válasz egyszerű: „Azokat, akiknek a vallása a Jézus tanításain alapszik, azokat keresztényeknek nevezzük.” A kérdést tovább taglaltuk, és a keresztény szó magyarázatánál egy kicsit elidőztünk.
A következő órán megkérdeztem, hogy akik a Jézus tanítására alapozzák vallásukat, azokat hogy nevezzük? Nagy csend... Zolika megszólalt: „azt hiszem, azokról van szó, akik megfejtették a keresztény rejtvényt”. Megálltam kacagás nélkül, csak később, a vallásóra elteltével telepedett rám a keresztrejtvény és a pajkos baki.
Sokat gondolkoztam azóta a megfejtésen. Azt hiszem, hogy a „keresztény rejtvény” megfejtése „hosszú mese”. A vízszintesek és a függőlegesek nagyon összegubancolódtak. Segítsetek találni illendő megfejtéseket...
2011. január 17., hétfő
Farkas Dénes: Idomulás
2011. 01. 17. Idomulás Farkas Dénes
A múlt század közepén egy alkalommal nagyszüleim elvittek egy sokadalomba. Ekkor még így nevezték a nagy vásáros napokat. A kisváros főterén volt a sokadalom. Ma ott virágokkal díszített park van, melyet 1955–’56-ban mi, akkori diákok kezdtünk kialakítani.
Azóta sokat változott Keresztúr főtere, amely mára meghatározza a kedves kis település városi jellegét. Ott láttam először körhintát, és ami nagyon elevenen megmaradt az emlékezetemben: valami idegen cigányok táncoltatták a medvét. Hazatérve meséltem, hogy mit láttam. Mondom Jankó bátyámnak, hogy doboltak és a medve táncolt. Azt mondta nekem, hogy azt úgy csinálják, hogy egy bizonyos elkerített területet tűzzel felmelegítenek, és oda rekesztik a medvét, s ahogy égeti talpát a talaj, úgy kezd topogni, és közben verik a dobot. Később már nem kell égetni a talpát, mert elég ha hallja a dobszót, és azonnal táncolni kezd. Akkor, 7–8 évesen nem ismertem azt a szót, hogy idomul.
Sok-sok esztendő elteltével néhai ifj. Báró Jóska kedves homoródszentpáli (később keresztúri esperes–lelkész) barátom mesélte, hogy neki „turista malacai” vannak. Abban az időben a Homoród vidéki lelkészek kocatartásra kényszerültek, mintegy önsegélyezés gyanánt a megélhetés végett. Nehéz volt eladni a mi vidékünkön a malacokat, és a leleményes székelyek ládákban, az autók tetején vitték a malacokat Ploiesti-re. Ott az ár is előnyösebb volt, és nagy volt a piac felvevőképessége is. Nem mindig sikerült ott sem a vásár. Volt úgy is, hogy egy-egy alom malac a Trabant tetején háromszor is megjárta Ploiestit. A malacaim – mondta Jóska – úgy megszokták az utazást, hogy amikor a Trabantot bekattintom, még bemelegíteni sincs időm, mert rontanak ki a pajtából. Átidomultak a turizmusba.
Az élet bizonyos vonatkozásaiban az idomulás megfigyelhető. Nem véletlen az a megállapítás, hogy sok kutya hasonlít a gazdira. Azon is elgondolkoztam, hogy az idomulás felfele visz, akár társadalomfejlesztő eszköz is lehet. Ha az idomulás negatív előjelű, akkor visszalépés, romlás következik. Ha igaz, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, ha igaz Reményik azon szövege, hogy „egy Istenarc” van eltemetve az emberekben, akkor az idomulás igencsak várat magára.
Mielőtt a talaj égetni kezdi a talpunkat, és kirontani készülünk a pajtából, jó lesz meggondolni, hogy mégiscsak Felfelé kellene idomulni.
A múlt század közepén egy alkalommal nagyszüleim elvittek egy sokadalomba. Ekkor még így nevezték a nagy vásáros napokat. A kisváros főterén volt a sokadalom. Ma ott virágokkal díszített park van, melyet 1955–’56-ban mi, akkori diákok kezdtünk kialakítani.
Azóta sokat változott Keresztúr főtere, amely mára meghatározza a kedves kis település városi jellegét. Ott láttam először körhintát, és ami nagyon elevenen megmaradt az emlékezetemben: valami idegen cigányok táncoltatták a medvét. Hazatérve meséltem, hogy mit láttam. Mondom Jankó bátyámnak, hogy doboltak és a medve táncolt. Azt mondta nekem, hogy azt úgy csinálják, hogy egy bizonyos elkerített területet tűzzel felmelegítenek, és oda rekesztik a medvét, s ahogy égeti talpát a talaj, úgy kezd topogni, és közben verik a dobot. Később már nem kell égetni a talpát, mert elég ha hallja a dobszót, és azonnal táncolni kezd. Akkor, 7–8 évesen nem ismertem azt a szót, hogy idomul.
Sok-sok esztendő elteltével néhai ifj. Báró Jóska kedves homoródszentpáli (később keresztúri esperes–lelkész) barátom mesélte, hogy neki „turista malacai” vannak. Abban az időben a Homoród vidéki lelkészek kocatartásra kényszerültek, mintegy önsegélyezés gyanánt a megélhetés végett. Nehéz volt eladni a mi vidékünkön a malacokat, és a leleményes székelyek ládákban, az autók tetején vitték a malacokat Ploiesti-re. Ott az ár is előnyösebb volt, és nagy volt a piac felvevőképessége is. Nem mindig sikerült ott sem a vásár. Volt úgy is, hogy egy-egy alom malac a Trabant tetején háromszor is megjárta Ploiestit. A malacaim – mondta Jóska – úgy megszokták az utazást, hogy amikor a Trabantot bekattintom, még bemelegíteni sincs időm, mert rontanak ki a pajtából. Átidomultak a turizmusba.
Az élet bizonyos vonatkozásaiban az idomulás megfigyelhető. Nem véletlen az a megállapítás, hogy sok kutya hasonlít a gazdira. Azon is elgondolkoztam, hogy az idomulás felfele visz, akár társadalomfejlesztő eszköz is lehet. Ha az idomulás negatív előjelű, akkor visszalépés, romlás következik. Ha igaz, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, ha igaz Reményik azon szövege, hogy „egy Istenarc” van eltemetve az emberekben, akkor az idomulás igencsak várat magára.
Mielőtt a talaj égetni kezdi a talpunkat, és kirontani készülünk a pajtából, jó lesz meggondolni, hogy mégiscsak Felfelé kellene idomulni.
Demeter Sándor Lóránd: Hatékony hatóerő
2011. 01. 16. Hatékony hatóerő Demeter Sándor Lóránd
Vallásos vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez csak egy dísz az életemben vagy valóságos érték? Ahhoz, hogy a vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, két dolog szükséges: nagy hatóerővel kell működjön bennem és hatékonyan a világban. Egy történet szerint így: „Egy trópusi szigeten a bennszülött segédorvos nagy gyakorlatra tett szert a hályogeltávolításban. Ami tudása volt, azt magas fokú hatóerővel működtette, de mivel kevesebbet tudott, mint az európai katonaorvos, munkája nem volt ugyanolyan hatékony. Az európai erősen rákapott az ivásra, hatóereje ettől megfogyatkozott, de a hatékonysága nem csökkent azonnal. Csak amikor az évek múlásával remegni kezdett a keze, akkor kerekedett fölébe a segédorvos, nemcsak hatóerő, hanem hatékonyság dolgában is.” Egy bibliai tanítás szerint pedig így: „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor4,20)
A bibliai tanítás görög eredetijében az erő = dünamisz = dinamika. Vagyis dinamikában, hatóerőben áll Isten országa. Amennyiben vallásosságom értékjelzője Isten országa, annyiban fontos a bennem ilyen célzattal működő hatóerő.
A hatóerő alaptörvényeit Newton rendszerezte. A hatóerő (dinamika) tehetetlenségi törvénye szerint „ha egy testre nem hat külső erő, akkor a test vagy egyenes vonalú mozgást végez, vagy nyugalomban marad. Ha pedig egy tömegpontra erő hat, akkor a test mozgásállapota megváltozik és a test gyorsul”. A hatás-ellenhatás és a szuperpozíció törvényétől most eltekintve, két kérdés foglalkoztat:
Mi az a külső erő, amely mozgásba hoz?
Mit tehetek azért, hogy ez minél állandóbb legyen?
Ma roppant népszerű a coaching. Ez az angol eredetű szó átvitt értelemben edzést, tréninget jelent. A fogalom a ´80-as évek elején került át a sportpszichológiából az üzleti életbe, az üzleti életből a civil szférába. A teljesítményt növelő tréning, sikertréning, karrier-tréning egyik tanítása szerint „a hatóerő, a hatalom dinamikus jelenség, amely nem létezik elszigeteltségben. Társadalmi kapcsolati erő, amely két vagy több ember viszonyában jelenik meg.” A coaching szerint az a külső erő, amely mozgásba hoz és gyorsít, nem más, mint a társadalmi kapcsolati erő; a modern közgazdaságtan szerint: a kapcsolati tőke. Amit pedig tenni lehet érte: igyekezni viszonyban lenni.
Néhány héttel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy mire van szükség ahhoz, hogy az egyház jól és hatékonyan tudjon működni. Első tétele ez volt: Istenre. Most kölcsönveszem az alaptételt. Mert ilyetén hiszem, hogy ahhoz, hogy vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, külső hatóerőként Istenre van szükségem. Az állandóság tételében igaza van a coachingnak: igyekezni viszonyban lenni. Isteni és emberi viszonyban.
Vasárnap reggelre két életvizsgáló kérdés ajándékba:
1. Isten-e a hatóereje az életedben hatékonyan végzett dolgaidnak?
2. Viszonyaid vagy iszonyaid hatékonyabbak és gyakoribbak?
Legyen Istentől megszentelt napod!
Vallásos vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez csak egy dísz az életemben vagy valóságos érték? Ahhoz, hogy a vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, két dolog szükséges: nagy hatóerővel kell működjön bennem és hatékonyan a világban. Egy történet szerint így: „Egy trópusi szigeten a bennszülött segédorvos nagy gyakorlatra tett szert a hályogeltávolításban. Ami tudása volt, azt magas fokú hatóerővel működtette, de mivel kevesebbet tudott, mint az európai katonaorvos, munkája nem volt ugyanolyan hatékony. Az európai erősen rákapott az ivásra, hatóereje ettől megfogyatkozott, de a hatékonysága nem csökkent azonnal. Csak amikor az évek múlásával remegni kezdett a keze, akkor kerekedett fölébe a segédorvos, nemcsak hatóerő, hanem hatékonyság dolgában is.” Egy bibliai tanítás szerint pedig így: „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor4,20)
A bibliai tanítás görög eredetijében az erő = dünamisz = dinamika. Vagyis dinamikában, hatóerőben áll Isten országa. Amennyiben vallásosságom értékjelzője Isten országa, annyiban fontos a bennem ilyen célzattal működő hatóerő.
A hatóerő alaptörvényeit Newton rendszerezte. A hatóerő (dinamika) tehetetlenségi törvénye szerint „ha egy testre nem hat külső erő, akkor a test vagy egyenes vonalú mozgást végez, vagy nyugalomban marad. Ha pedig egy tömegpontra erő hat, akkor a test mozgásállapota megváltozik és a test gyorsul”. A hatás-ellenhatás és a szuperpozíció törvényétől most eltekintve, két kérdés foglalkoztat:
Mi az a külső erő, amely mozgásba hoz?
Mit tehetek azért, hogy ez minél állandóbb legyen?
Ma roppant népszerű a coaching. Ez az angol eredetű szó átvitt értelemben edzést, tréninget jelent. A fogalom a ´80-as évek elején került át a sportpszichológiából az üzleti életbe, az üzleti életből a civil szférába. A teljesítményt növelő tréning, sikertréning, karrier-tréning egyik tanítása szerint „a hatóerő, a hatalom dinamikus jelenség, amely nem létezik elszigeteltségben. Társadalmi kapcsolati erő, amely két vagy több ember viszonyában jelenik meg.” A coaching szerint az a külső erő, amely mozgásba hoz és gyorsít, nem más, mint a társadalmi kapcsolati erő; a modern közgazdaságtan szerint: a kapcsolati tőke. Amit pedig tenni lehet érte: igyekezni viszonyban lenni.
Néhány héttel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy mire van szükség ahhoz, hogy az egyház jól és hatékonyan tudjon működni. Első tétele ez volt: Istenre. Most kölcsönveszem az alaptételt. Mert ilyetén hiszem, hogy ahhoz, hogy vallásom, vallásosságom valóságos érték legyen, külső hatóerőként Istenre van szükségem. Az állandóság tételében igaza van a coachingnak: igyekezni viszonyban lenni. Isteni és emberi viszonyban.
Vasárnap reggelre két életvizsgáló kérdés ajándékba:
1. Isten-e a hatóereje az életedben hatékonyan végzett dolgaidnak?
2. Viszonyaid vagy iszonyaid hatékonyabbak és gyakoribbak?
Legyen Istentől megszentelt napod!
2011. január 15., szombat
Orbán Erika: Szentelt víz
2011. 01. 15. Orbán Erika Szentelt víz
Az asztal és a fal között a földön kartondoboz. Benne vagy féltucatnyi kis palack, félig-meddig tele vízzel. Némelyik porosabb, barna cetlivel, már évek óta ott van; mások jel nélküliek, frissebbnek tűnnek. A „sárkányok forrásából” valót tavaly nyáron kapta a kollegina, mivel diákjaival részt vett egy szemétgyűjtési akción. De nem szereti a szénsavmentes ásványvizet, így félig kiívva a dobozba dobta, a többi tetejére.
Az év nagy részében a kutya sem törődik velük, de ilyenkor, január elején átminősülnek e palackok, és hirtelen, pár napig különös érdeklődés övezi. Épp a minap vette számba és ellenőrizte a pópa, miután több irodabeli érdeklődött felőlük. „Ez még tavalyelőtti...” „Ezek még korábbiak...” „Ezeket a pátriárka szentelte...” „Hmm..., ezeket elfelejtettem megjelölni.” A kolleganő késve érkezett; leírt palackjai már olyan előkelőséggel tisztelegtek a szentelt vizek soraiban, hogy ő nemcsak zavart huncutságból, de hitéből fakadó részvétből sem szólt: bocsánat, azok közönséges vizek!... Így került szétosztásra szentelt és szenteletlen. S hogy mindenik mennyire áldásos lehet, azt mutatja a hívő őszinte vallomása: „Éjszaka, ha fáj egy kicsit a hasam, fölkelek, iszom pár kortyot a szentelt vízből, és jobban vagyok. Bizony Isten, segít!”
Úgy hangzik ez, mintha a samáriai asszonyt hallanánk: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg...” Vagyis elhiszi, hogy a zsidó Jézus az idegen samáriai számára is hordozhat „élő vizet”, olyan hitet, üzenetet, mely „örök életre buzgó víz forrásává” válik benne. A szentelt víz „csodája” nem azért valóságos, mert valaki, egy másik ember, egy pap valóságosan megváltoztatja a vizet, hanem mert mi magunk (el)hisszük, hogy hordozzuk a Szellemet, az isteni lelket, mely hitünk által megváltoztatja a (való) világot.
Az asztal és a fal között a földön kartondoboz. Benne vagy féltucatnyi kis palack, félig-meddig tele vízzel. Némelyik porosabb, barna cetlivel, már évek óta ott van; mások jel nélküliek, frissebbnek tűnnek. A „sárkányok forrásából” valót tavaly nyáron kapta a kollegina, mivel diákjaival részt vett egy szemétgyűjtési akción. De nem szereti a szénsavmentes ásványvizet, így félig kiívva a dobozba dobta, a többi tetejére.
Az év nagy részében a kutya sem törődik velük, de ilyenkor, január elején átminősülnek e palackok, és hirtelen, pár napig különös érdeklődés övezi. Épp a minap vette számba és ellenőrizte a pópa, miután több irodabeli érdeklődött felőlük. „Ez még tavalyelőtti...” „Ezek még korábbiak...” „Ezeket a pátriárka szentelte...” „Hmm..., ezeket elfelejtettem megjelölni.” A kolleganő késve érkezett; leírt palackjai már olyan előkelőséggel tisztelegtek a szentelt vizek soraiban, hogy ő nemcsak zavart huncutságból, de hitéből fakadó részvétből sem szólt: bocsánat, azok közönséges vizek!... Így került szétosztásra szentelt és szenteletlen. S hogy mindenik mennyire áldásos lehet, azt mutatja a hívő őszinte vallomása: „Éjszaka, ha fáj egy kicsit a hasam, fölkelek, iszom pár kortyot a szentelt vízből, és jobban vagyok. Bizony Isten, segít!”
Úgy hangzik ez, mintha a samáriai asszonyt hallanánk: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg...” Vagyis elhiszi, hogy a zsidó Jézus az idegen samáriai számára is hordozhat „élő vizet”, olyan hitet, üzenetet, mely „örök életre buzgó víz forrásává” válik benne. A szentelt víz „csodája” nem azért valóságos, mert valaki, egy másik ember, egy pap valóságosan megváltoztatja a vizet, hanem mert mi magunk (el)hisszük, hogy hordozzuk a Szellemet, az isteni lelket, mely hitünk által megváltoztatja a (való) világot.
2011. január 14., péntek
Lakatos Sándor: Megvan az ideje
2011. 01. 14. Megvan az ideje Lakatos Sándor
Eldöntöttük, hogy megszabadulunk tőle. Pár napig megtűrtként még elfért volna a szoba sarkában, de most alkalmas az idő, hiszen a lányunk a bölcsődében van. Reméljük, hogy nem veszi majd rossznéven, ha hazajön, és nem lesz a sarokban.
Az első elmozdítandó alkatrész a tetején lévő fődísz. Ez nem szokványos darab, mert nálunk a csúcsa mindig behajlik egy kicsit mennyezetnél. Ez családi hagyomány. A második egy mézeskalács. Gondban állunk, hogy vajon ez még ehető-e. Mindenesetre túl szép a szemetes kosárhoz. Néhány üres csokis papír már nem részesülhet hasonló kegyelemben. A hiányzó szaloncukornak nincs gazdája, csak egy diszkrét mosoly utal arra, hogy a ház lakóinak köze lehet az eltűnéshez. Előkerülnek a tároló cipődobozok, hogy elnyeljék egyenként a piros gömböket, aztán az ezüstöseket is. Ezeket még tavalyelőtt hozta az angyal. Letekeredik a körbe kígyózó angyalhaj, ez az idei bővítés hozadéka. A piros pillogó is megtalálja az elnyűtt gyári dobozát. Utolsó percen szerelte le a kirakatból az elárusító, mert nekem csakis és kizárólag piros kellett. Ha akkor nem adja ide, talán jövőig nézhette volna a kirakatban. Pénzért mindent megkaphat az ember, még a karácsonyi kirakatot is. Néhány leégett csillagszóró maradványa haszontalan csüng az ágak szélén, már lejárt az ideje a szórásnak. Egyszer használatos luxus, pillanatnyi látvány.
Valami zenét kellene kapcsolni, mert olyan gyászos ez a munka. Belekezdenek a zenészek a lejátszóban, de az érzés nem nagyon változik. Csengők, bongók, díszangyalok úgy helyezkedjetek, hogy a kötők ne bogozódjanak össze! Jövőre újraforgatjuk az egész ribilliót! Kioldom a biztonsági kötőt, majd jöhet a tizenhármas kulcs, hogy a vastalpat is leszereljük. Prózai, de fontos elem, apám keze munkája. A januári délutánban a szobafény most már tisztán láttatja, hogy az ágak megereszkedtek, és bőségesen hullnak a tüskelevelek. Segítségül hívjuk a porszívót, mert az bár zajos, de igen hatékony tud lenni ilyen ügyekben.
Hazajött az örökös. Meglep. Ügyet sem vet a dologra. Neki olyan természetes a hiánya, minta soha ott sem lett volna. Mintha már értené a népi bölcsességet, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Remélem a sok gonddal előkészített szentesti élmény, azért nem múlik ilyen könnyen.
Eldöntöttük, hogy megszabadulunk tőle. Pár napig megtűrtként még elfért volna a szoba sarkában, de most alkalmas az idő, hiszen a lányunk a bölcsődében van. Reméljük, hogy nem veszi majd rossznéven, ha hazajön, és nem lesz a sarokban.
Az első elmozdítandó alkatrész a tetején lévő fődísz. Ez nem szokványos darab, mert nálunk a csúcsa mindig behajlik egy kicsit mennyezetnél. Ez családi hagyomány. A második egy mézeskalács. Gondban állunk, hogy vajon ez még ehető-e. Mindenesetre túl szép a szemetes kosárhoz. Néhány üres csokis papír már nem részesülhet hasonló kegyelemben. A hiányzó szaloncukornak nincs gazdája, csak egy diszkrét mosoly utal arra, hogy a ház lakóinak köze lehet az eltűnéshez. Előkerülnek a tároló cipődobozok, hogy elnyeljék egyenként a piros gömböket, aztán az ezüstöseket is. Ezeket még tavalyelőtt hozta az angyal. Letekeredik a körbe kígyózó angyalhaj, ez az idei bővítés hozadéka. A piros pillogó is megtalálja az elnyűtt gyári dobozát. Utolsó percen szerelte le a kirakatból az elárusító, mert nekem csakis és kizárólag piros kellett. Ha akkor nem adja ide, talán jövőig nézhette volna a kirakatban. Pénzért mindent megkaphat az ember, még a karácsonyi kirakatot is. Néhány leégett csillagszóró maradványa haszontalan csüng az ágak szélén, már lejárt az ideje a szórásnak. Egyszer használatos luxus, pillanatnyi látvány.
Valami zenét kellene kapcsolni, mert olyan gyászos ez a munka. Belekezdenek a zenészek a lejátszóban, de az érzés nem nagyon változik. Csengők, bongók, díszangyalok úgy helyezkedjetek, hogy a kötők ne bogozódjanak össze! Jövőre újraforgatjuk az egész ribilliót! Kioldom a biztonsági kötőt, majd jöhet a tizenhármas kulcs, hogy a vastalpat is leszereljük. Prózai, de fontos elem, apám keze munkája. A januári délutánban a szobafény most már tisztán láttatja, hogy az ágak megereszkedtek, és bőségesen hullnak a tüskelevelek. Segítségül hívjuk a porszívót, mert az bár zajos, de igen hatékony tud lenni ilyen ügyekben.
Hazajött az örökös. Meglep. Ügyet sem vet a dologra. Neki olyan természetes a hiánya, minta soha ott sem lett volna. Mintha már értené a népi bölcsességet, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Remélem a sok gonddal előkészített szentesti élmény, azért nem múlik ilyen könnyen.
Tófalvi Tamás: Magány
2011. 01. 13. Tófalvi Tamás Magány
Utcára kikiáltott szavak, járdára köpött gondolatok, mézesmadzag illatú hízelgések, és vándorló mosoly, mely hol ezen, hol azon az arcon tűnik fel…
Emlékek kuszasága, rejtőző múlt, eladott pillanatok, s az érzés, hogy milliárdnyi aszott arc között is egyedül vagy…
Az esti avas ízű csönd, a kósza lámpafény, a megtett út fáradalmai, megrozsdásodott jelenben holnapért kutató kiszáradt, ráncos kezek, s a hideg ágy, rajta vastag takaró, mely csak anyagában különbözik a szemfedőtől…
A máshol kolbászból font kerítés illúziója, a marokra fogott, szívből kisajtolt fájdalmasan mély indulatok, csöppnyi, zajtalan, sóhajba rejtett érzés, és a tudat, hogy ahogyan éhező test önmagát, úgy emészt fel téged is tudatos életed kéretlen jelene…
… ez maga a Magány! Tiszta mezítelenségében, önző valóságában! És ki az, aki ne itta volna ki élete során többször is eme mázsás súly feneketlen kelyhének keserű tartalmát?!
Azt mindenki tudja, milyen a magányról, halálról elmélkedni, de azt már kevesebben értik, hogy azért adta az Úr szánkba az elmúlás ízét, hogy a benne rejlő valóság megláttassa velünk önnön életünk igaz értékeit…
De eme gondolatsort, ha vetsz egy pillantást magadra, neked kell befejezned, kedves olvasó…
Utcára kikiáltott szavak, járdára köpött gondolatok, mézesmadzag illatú hízelgések, és vándorló mosoly, mely hol ezen, hol azon az arcon tűnik fel…
Emlékek kuszasága, rejtőző múlt, eladott pillanatok, s az érzés, hogy milliárdnyi aszott arc között is egyedül vagy…
Az esti avas ízű csönd, a kósza lámpafény, a megtett út fáradalmai, megrozsdásodott jelenben holnapért kutató kiszáradt, ráncos kezek, s a hideg ágy, rajta vastag takaró, mely csak anyagában különbözik a szemfedőtől…
A máshol kolbászból font kerítés illúziója, a marokra fogott, szívből kisajtolt fájdalmasan mély indulatok, csöppnyi, zajtalan, sóhajba rejtett érzés, és a tudat, hogy ahogyan éhező test önmagát, úgy emészt fel téged is tudatos életed kéretlen jelene…
… ez maga a Magány! Tiszta mezítelenségében, önző valóságában! És ki az, aki ne itta volna ki élete során többször is eme mázsás súly feneketlen kelyhének keserű tartalmát?!
Azt mindenki tudja, milyen a magányról, halálról elmélkedni, de azt már kevesebben értik, hogy azért adta az Úr szánkba az elmúlás ízét, hogy a benne rejlő valóság megláttassa velünk önnön életünk igaz értékeit…
De eme gondolatsort, ha vetsz egy pillantást magadra, neked kell befejezned, kedves olvasó…
2011. január 12., szerda
Koppándi Benczédi Zoltán : Remény
| 2011. 01. 12. | Remény | Koppándi-Benczédi Zoltán | |
„Hogyan akarsz a reményről prédikálni, ha lelkedben kimondottan a reménytelen gondolatok uralkodnak?” – tettem fel magamnak e kérdést újesztendő második vasárnapja előtt. Mert azt már a hét elején eldöntöttem, hogy a reményről akarok beszélni. Tulajdonképpen az eddigi szokásomat akartam folytatni, év elején mindig buzdító jellegű beszédeket mondok. Tudom, valamikor azt tanították, hogy a lelkész ne vigye lelkivilágát a szószékre. Így hát választanom kellett, és én választottam: ragaszkodom eredeti elképzelésemhez! De a helyzet továbbra is változatlan volt: én a remény gondolatait akartam megszólaltatni, de lelkemben a reménytelenség. De hát hogyan buzdítsak, ha jelen pillanatban jómagam sem tapasztalom a támogatást, az óvó kezeket!? Hiába az otthoni harmónia, én még mindig nyugtalan vagyok. „Csak elmondom valahogy” – gondoltam. De ha nem leszek hiteles, akkor hiábavaló minden fáradozás. Ha nem tudom hangom, testem által alátámasztani gondolataimat (mert hiszen kézzel-lábbal szoktam), akkor kiégett ember szobra áll a szószéken. De már ott is álltam: hangom erőtlen, bevezetésem monoton, testem mozdulatlan. Győzött a belső kilátástalanság. Győztek. Sikerült letörniük. Elvették a kedvem… „De nézz csak!” – hívtam fel a magam figyelmét. „Látod azt a mosolygós arcot? Hű, de elgondolkozott ott az a bácsi! Nézz csak, ott valaki megértően bólogat! Érdekes, még a fiam is abbahagyta eddigi nyüzsgését.” Aztán egy pillanatnyi megvilágosodás után jómagam is belelendültem beszédembe, immár hitelesen és meggyőzően beszéltem a reményről, amely újévi mindennapjaink velejárója kell legyen. Az emberek, a hallgatóság arcán tapasztalt ragyogás, csodálatos visszajelzés adta az erőt. Én prédikáltam, de a hívek tanítottak. Én hangosan kimondtam azt, amit visszajelzésükkel sugároztak. A reménytelen gondolatokat megfogalmazó hangulatom immár a reménység áldott forrása lett. Bárcsak a teljes esztendőben kitartana! – mondom én most. Ez az igazi remény! Vagy csak remény? | |||
2011. január 11., kedd
Dimény József : Keresés
| 2011. 01. 11. | Keresés | Dimény József | |
| Nálunk a családban gyakran megesik, hogy keresünk valamit. Ne is mondd, hogy keresel valamit! – szokta mondani a feleségem. Mit keresünk? Az elveszettnek hitt tárgyainkat, békességünket, boldogságunkat. Időnként nem ott keressük, ahol van, hanem ott, ahol szeretnénk, hogy legyen. A keresés abból fakad, hogy valami másra vágysz, mint ami van, de ez azt is jelenti, hogy nem a jelen pillanatot éled. Ha el szeretnél jutni valahová, tisztán fogalmazd meg, mi a célod. Ne indulj csak úgy vaktában a sötétségbe! Úgy véled, hogy cél lehet a pénz, a hatalom, a tekintély, az elismertség. De ezek csak elmédnek kínálnak enyhülést, hozzásegítenek, hogy még erősebben érezd, hiányzik valami. Rájössz, hogy ami állandó, az a keresés. A keresés belső szükségszerűség, egy belső erő ösztönzése. Úgy vagyunk, mint az idős hölgy, az alábbi szúfi történetben: „Egy este Rabia ott ült az úton és keresett valamit. Gyér fény világította meg az utat, az idős hölgy szeme már meggyengült, ezért a szomszédok a segítségére siettek: Megkérdezték tőle: – Mit keresel? Rabia így válaszolt: Egy tűt keresek. Elvesztettem a tűmet. Az emberek lehajoltak mellé, de hamar rájöttek, hogy az út nagyon széles, egy tű pedig rendkívül apró dolog. Ezért újra tudakozódni kezdtek: – Kérlek, mond meg a pontos helyet, hol vesztetted el? Rabia azt felelte: A házamban vesztettem el. – Akkor miért itt keresed? A történet szerint ő így felelt: – Mert itt világos van, a házamban viszont sötét.” Mi is járunk így. Kint keresünk, mert kívül könnyebben tájékozódunk. Az érzékeink is mind kifele irányulnak: mind az öt érzékszervünk a külvilágot kémleli. Ott kezdjük hát a keresést, ahol látunk, érzünk és hallunk. De a kereső belül van. Kívül próbálunk találni valamit, ami boldoggá tesz. Akkor kezdünk önmagunkra figyelni, amikor már minden lehetséges cél köddé vált. Ha egyszer elindulsz befelé, látásod teljesen újraszabályozódik, fokozatosan csodálatos fényt érzékelsz odabent. Ahogy megszokod ezt a belső fényt, ráébredsz, hogy a kincs önmagadban rejtőzik, és az egész zűrzavart az okozta, hogy kívül kutattál utána. | |||
2011. január 10., hétfő
Farkas Dénes : Helyzetek
| 2011.01.10. | Helyzetek | Farkas Dénes | |
Egyházi méltóságokat vittem Sepsiszentgyörgyre a templom szentelésének alkalmával. Mintegy félórával érkeztünk meg a teljesen megtelt templom elé.
A Főméltóságúak bevonultak, elfoglalták fenntartott helyeiket a szószék jobb oldalán, én pedig kerestem a parkolóhelyet. Miután az autót elhelyeztem, iparkodtam a templom felé. Csak féloldalasan tudtam átpréselni magam a tömegen. Megdöbbenve láttam, hogy palástos paptestvéreim is csak állóhelyet kaptak a padok között. Ahogy gyúródtam elébb-elébb, egy karszalagos rendező azt kérdezte tőlem, hogy: ön? A szemem se rebbent, és magabiztosan azt mondtam, hogy én a kormánytól jövök. Az illető (ma már tudom, hogy Jánossy József volt, akit hatvanöt évvel ezelőtt láttam Székelyszentmiklóson nyaralni, Kóka néven) nagyon szívélyesen karon fogott, és elvezetett a szószék baloldalán fenntartott helyek felé, ahol felajánlotta nekem a kormányzó uraknak tartott helyek egyikét. Így kerültem az előkelőségek közé, a kormánykerék részéről. Igen magamat hoztam helyzetbe – mondaná Szepesi.
Életemben egyszer én is kaptam kézcsókot. 1989. december 23-án trabantoztam Lupényba, mert Erdő János akkori főjegyző azt mondta nekem, hogy: Dénes! Maga egy bátor fiú, és legyen szíves menjen le a Zsil völgyébe, és hirdessen a székely bányászoknak „nagy örömet”, és ossza ki nekik a karácsonyi úrvacsorát! A világunk úgy össze volt zavarodva, hogy senki nem tudta, hogy mi lesz egy óra múlva. Csak az érdekesség kedvéért írom, hogy Petrozsényig úgy lementem, hogy más autóval, szekérrel, biciklivel nem találkoztam. Az akkori ad hoc keletkezett nemzetőrök tőlem kérdezték meg, hogy mi van Tordán, Gyulafehérváron, és úgy általában a vonalon. A kérdés persze nem maradt el: hova megyek? Elmondtam a milicistának, hogy megyek Lupényba istentiszteletet tartani. Miután felismerte papi státusomat, behajolt a Trabantom ablakán, és kezdte csókolni a kormányon lévő kezemet. Ki tudja? Vezekelt vagy abban a hitben született, ahol azt hiszik, hogy a pap különleges mágikus erő, és szakrális tevékenysége közben esetleg „árthat” is? Nem én magamat, hanem az 1989-es romániai események hoztak ilyen helyzetbe. Így történt, hogy én is életemben egyszer kézcsókot kaptam.
Istenem! Az egész életünk a helyzetben levések között telik el. Amiben most vagyunk, az is egy helyzet! Szomorú helyzet. Jó, hogy Szepesi nem látja...
Farkas Dénes: Poros pohár
| 2011. 01. 09. | Poros pohár | Farkas Dénes | |
| Ne gondolja a nyájas olvasó, hogy elírtam a címet. Nem is akartam boros poharat emlegetni, mert azt jobban szeretem kézbe venni, mint leírott állapotában foglalatoskodni vele. Az történt velem, hogy végre bejelentettek egy keresztelőt Kolozson, ahol ezt a szertartást majdnem teljességében elfelejtettük. Fájdalom! A nemzőképes fiatalság elment, és a magyar iskola is „bedobta a törülközőt”. A bejelentett szertartás akkora eseménynek számított, hogy még én, az öreg pap is meghatódottan készültem eme csodálatos alkalomra. Az „eccla ládájában” megtalálom az ódon keresztelőpoharat, amely olyan poros volt, hogy félórát sikáltam, míg alkalmassá tettem, hogy megfeleljen ősi rendeltetésének. Az elgondolt keresztelői beszédem egy villanásra semmivé vált, mert a poros pohár látványa összetörte „fennkölt” gondolataimat. Azzal indítottam a beszédemet, hogy amit nem használunk, az haszontalanságban porosodik... Így járt a mi keresztelőpoharunk is. Való igaz lehet, hogy esendő papságom alatt sok unalmas szöveget is elmondhattam, de a poros pohár esete illusztráció gyanánt nagyon megtette a hatását. A gyermekcsinálási hajlam azonban porosodik tovább... Tovább... | |||
2011. január 8., szombat
Szabó Előd : Jókívánság
| 2011.01.08. | Jókívánság | Szabó Előd | |
Az újév rengeteg jókívánsággal árasztott el, s magam is rengeteg embernek kívántam jót. Istennek hála, az ömlesztett, futószalagon érkező, előre gyártott, műanyag, egyenruhás jókívánságok mellett lélektől lélekig ható jókívánságokat is fogalmazhattam meg, s fogadhattam magam is. Ezeknek a megfogalmazása okozta a legtöbb gondot, hiszen mindig nagyobb gonddal választjuk meg szavainkat akkor, amikor valami fontosat akarunk valaki fontosnak mondani valami fontosról. Ilyenkor könnyen elkövetjük azt a hibát, hogy másoknak azt kívánjuk, amit tulajdonképpen mi kívánunk magunknak, s még jókívánságainkban is önzőkké válunk.
Én is önző vagyok, de igyekszem őszinte is lenni, ezért azt fogalmazom meg, amit magamnak kívánok, s amit a Példabeszédek így fogalmaz meg: se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem!
Ne adjon az Úr nekem akkora örömöt vagy akkora bánatot, amelynek elviselésére lelkem nem elég erős; hogy öröm vagy bánat súlya alatt megtörjek, s többé ne az legyek, aki vagyok, megtörjön hitem, embertelenné vagy istentelenné váljak. Ahogy az Úr tudja, hogy mire van szükségünk, úgy azt is tudja, hogy mi az, amire nincs, ami ártalmas számunkra. Öröm és bánat egyaránt árthat, s ilyen örömtől, ilyen bánattól óvjon engem az Úr. Emberi mosoly legyen arcomon örömömben, ne torz vigyor, s emberi könnyek mossák arcomat, ne arcomat, s lelkemet maró özönvíz.
Ha jót akartok nekem kívánni, ezt kívánjátok! Boldog újévet!
2011. január 7., péntek
Újvárosi Katalin : Mindennapi választásaink
| 2011.01.07. | Mindennapi választásaink | Újvárosi Katalin | |
Minden napunk ajándék. Ez minden hívő ember hitvallása. Éppen ezért nem mindegy, mit teszünk és hogyan. Mit kezdünk az ajándékkal, hogyan bánunk vele. Tudatosítjuk vagy sem, kézben tartjuk, vagy hátat fordítunk neki, sírunk vagy nevetünk, megosztjuk másokkal vagy megtartjuk magunknak, megköszönjük, vagy elmúlásért esedezünk. A pozitív életfelfogást erősíti unitárius hitünk, miszerint tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget: minden nap, minden pillanatban lehetőségünk van arra, hogy válasszunk. Jobbra vagy balra, előre vagy hátra, igazságosan vagy füllentve, egyenesen vagy kerülőkkel... „A bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (1Móz 4,7) – olvashatjuk a Bibliában, Káin és Ábel történetében. Ezzel szemben az újszövetségben ez áll: „íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz...” (Jel 3,20).
Rajtunk áll! A bűn vagy a jézusi életforma.
Amikor év elején elindulunk újra, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget, majd a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk el egy percre se arról, hogy új és új ajtók nyílnak meg előttünk. S csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, vagy kit engedünk be az életünkbe.
Áldott új esztendőt és tiszta jézusi lépéseket!
2011. január 6., csütörtök
Lázár Levente: Biztonságban vagy?
| 2011. 01. 06. | Biztonságban vagy? | Lázár Levente | |
| Összeszámoltuk, rövid 4 hónapos távollétünk alatt 12 órát töltöttünk különböző repülőtereken. Nemsokára meglesz a 24 órás műszakunk, ha így haladunk. Minden egyes alkalommal a várakozást az időjárás befolyásolta. Vagy ködös, vagy viharos, vagy havas, vagy jeges. Vagy nem szállt föl a gép, vagy pedig meg sem érkezett. Minden alkalommal a következmény nemcsak a késéssel járó tömeg, hanem a nagy tumultus is volt, amit a kapcsolódó járatok lekésése duzzasztott fel. Ilyen helyzetben nem segít sem a telefon, sem az internet. Ott kell lenni, sorba kell állni, új járatot kell találni, és az utazást újratervezni. Az elvesztett időért nem jár kárpótlás, 3 vagy akár 4 napos késésért a járatok nem vállalnak felelősséget, mert minden a mi biztonságunkért történik. Tehát állunk a sorban – megjegyzendő, civilizált, csendes, türelmes várakozás ez –, viszont az arcokon ott ül az idegesség, a visszafojtott türelmetlenség. Körülnézek: mindenki kezében mobiltelefon, hordozható számítógép, vagy i-pod, mindenféle elektronikus kütyü. Pötyögtetnek, keresgélnek, világhálót böngésznek, járatokat fürkésznek. Hiszen még pár nap és szilveszter. A tömeg csak gyarapodik, a sor meg nem halad, sőt, egyre lassul. Egyetlen technikai eszköz sem jár sikerrel, bármennyire jártas valaki a kezelésében. Terheltek a vonalak, izzik a jel, de a sort ki kell állni. Pedig ezek a kütyük a mi életünk megkönnyítését kellene szolgálják. (Figyelemreméltó, hogy az esti 8 órás járatot törölték, és éjfél előtt fél órával sikerült telefonon értesítsenek.) Pár nap után végre a járaton, időben, felszállásra készen. Mindenki izgatott, remélve a legjobbakat. Tiszta az ég, mindenki jelen van a gépen, bejelentették, hogy felszállunk. Kigurulunk a felszállópálya elé. Majdnem tíz percet állunk. Mellettünk későbbi gépek emelkednek a magasba. Végre elindulunk, de nem a kifutóra, hanem vissza az ajtóhoz. Ez legalább fél óra késést jelent… Mindenki morgolódik. Kiderül: a döntés indokolt, valaki a gép végében hangoskodott, indulatoskodott. Veszélyeztette a járatot. Ez a késés a mi biztonságunkért van. Valóban, ott fent nem lehet a vészféket meghúzni. Nagy viharban nem lehet egyszerűen az út szélére félrehúzni, nagy hóban a lánctalpakat felszerelni. Nincs igazságtalanság, otthonról, interneten, telefonon át, a karosszékből a sor elejébe bevágni nem lehet, ismerőstől előjogokat szerezni nincs esély. Kissé nyersnek tűnik, sőt talán kapitalista íze van, de vajon mi mikor fogunk így figyelni egymásra? Vajon mi teszünk-e valamit egymás biztonságáért? És legfőként: tudunk-e bízni egymásban, és a nem utolsósorban a gondviselésben? Mert hát bármi is történik, lehet épp a mi biztonságunkért történt… | |||
2011. január 5., szerda
Kiss Zsuzsánna: A múlt
| 2011. 01. 05. | Kiss Zsuzsánna A múlt | | | |
| Olyan vagyok, amilyenné a múltam tett. Téglaként épülnek be életem falába múltam történései, helyszínei, emberei. Időnként fáj visszanézni. Mert vannak elmulasztott telefonhívások, meg nem fogott kezek, el nem mondott szavak, amelyek rést hagynak abban a bizonyos falban. Gondolom, te is érzed olykor, hogy van, volt olyasmi az életedben, amire alkalom csak egyszer adódott, s te elmulasztottad. Az idő azonban, mit sem törődve ezzel, magával vitte, s többé vissza sem hozta. Ám a múlt színes, akárcsak a jövendő. Vannak kedves, örömteli emlékekből összeállított téglák is, amelyek felmelegítik a szívem. Ilyen, ha a gyermekkorra gondolok, azokra az időkre, ahonnan egész életem táplálkozik, újra és újra életet s erőt merítek. Ami megtörtént, tagadni és megmásítani nem lehet. S ami igazán fontos, azt felejteni sem. Mint ahogyan azt sem, hogy milyen volt nagyanyám simogató kezének érintése, milyen az első szerelem, (amely talán évekkel megelőzte az első csókot), milyen csapatban játszani, hegyi patakban fürdeni, derékig érő fűbe labirintust mászni. Ezek is egyszeri és megismételhetetlen alkalmak voltak, s milyen jó visszagondolni, hogy ott voltam, egészen. S hogy miért beszélek ilyesmiről Neked az újév elején? Mert ami ma van, abból holnap már a múlt egy téglája lesz. S én igyekszem készen állni, hogy az egyszeri és megismételhetetlen alkalmakkal élni tudjak, így talán kevesebb huzatos rés lesz életem téglafalában. | ||||
Sándor Szilárd; Januári kopogatós
| 2011. 01. 04. | Januári kopogatós | Sándor Szilárd | | | | |||
| havazik az égi éj – csikorog a földi jég itt van még a tél januárban nem szégyen arcod faggyal kibélelt a fehér temetős cinke-remegős kalászreményű a határban és hó seperte utcákban tán szívünkben is havaz tán lelkünkben is havaz itt a tél a határban, utcákban, udvarokon ... érzed-e édes hit-rokonom ? ablakok és ajtók mögötti otthonokban lelkek hevernek romokban sóhajoz a panasz de jön majd a Tavasz havazik és hideg van itt a tél itt a téli lét | ||||||||
2011. január 3., hétfő
Székely Kinga Réka:
2011. 01. 03. Székely Kinga Réka A visszaköszönő múlt
Vannak esték, amikor én is figyelmes leszek egy-egy hírfoszlányra. A tanulj, ismételj, moss fogat, vedd fel a pizsamád, ne üvölts, ne verekedj, imádkozz és hasonló szülői vezényszavak, s az ezek elleni gyermeki tiltakozások hangzavarában a rendes esti híradókat le szoktam késni, az éjszakaiakat pedig már nem bírom kivárni. Fél füllel el-elkapok valamit, de az is megesik, hogy néhány percig beszippant a tévékészülék. A minap az egyik román híradó meghívott vendége azt ajánlotta a diktátor idejét visszasíróknak, hogy próbálják csak ki a hajdani „napi programot”: este hat és nyolc között áramszünet, napi negyed kiló kenyér személyenként, napi három óráig tartó melegvíz-ellátás. Hamar felébrednének a rossz irányt vett nosztalgiából, mondta a meghívott. A háttérben archív felvételek elevenítették fel a diktátor és felesége ünnepélyes alakját, s az elmaradhatatlan tapsoló tömeget.
Anyai nagyanyám jutott eszembe, aki hajdan egyidős volt a diktátorral. A MÁV, majd a CFR alkalmazottjaként korai özvegységben nevelte fel három gyermekét, mivel férje harminchárom évesen gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Vasutas fizetését varrással pótolta. A Singer minden délután kattogott, s a vasaló egyfolytában a kályha szélén sündörgött. A kolozsvári Dézsma utcából és a környékéről kivándorolt magyar és zsidó nők, valamint néhány román ügyvédnő volt nagyanyám állandó kuncsaftja. A külföldiek minden alkalommal egy friss divatlappal jelentek meg, s nagyanyám a kiválasztott modellek alapján kellett elkészítse a ruhákat. Számomra az álomvilág, az elérhetetlen jólét, az uralkodó gazdagság jelképeivé magasztosultak azok a divatlapok.
Nagyanyám látszólag beletörődött a kommunizmusba. Zokszó nélkül kelt hajnalban, kiállta a sort a Széchenyi téren a tejért és a joghurtért, majd átment a Vágóhíd térre, s ott kiállta a sort a kenyérért. Hatalmas vívmánynak tartotta, hogy nekem és nővéremnek sikerült megszerezni a kolozsvári személyi igazolványt, amelyre aztán szintén a Vágóhíd téri élelmiszerüzletben kiadták a havi fejadagot: egy liter olaj, egy kiló cukor, egy kiló liszt.
Sokszor elmorfondírozott azon, hogy a vezér vele egyidős. Egy-egy bátor pillanatában pedig azt őrölte a fogai között, hogy ha túléllek téged, megbocsátok neked.
A kérés meghallgattatott. De csak hajszálpontosan. A vezért és nejét kivégezték decemberben, nagyanyám pedig visszaadta lelkét teremtőjének a következő év januárjában.
Én e 2011-es év januárjában sem tudtam megbocsátani a vezérnek. Tudom, hogy sok millióan nosztalgiáznak utána, sőt azt is tudom, hogy a román nemzet számára ő a legnagyobb jótevő. Százezreknek adott lakást Erdély városaiban.
Én maradok az iszonnyal s a tehetetlen keserűséggel, mert segíteni nem tudok a kényszerpályára irányított akkori nemzedékeknek.
Vannak esték, amikor én is figyelmes leszek egy-egy hírfoszlányra. A tanulj, ismételj, moss fogat, vedd fel a pizsamád, ne üvölts, ne verekedj, imádkozz és hasonló szülői vezényszavak, s az ezek elleni gyermeki tiltakozások hangzavarában a rendes esti híradókat le szoktam késni, az éjszakaiakat pedig már nem bírom kivárni. Fél füllel el-elkapok valamit, de az is megesik, hogy néhány percig beszippant a tévékészülék. A minap az egyik román híradó meghívott vendége azt ajánlotta a diktátor idejét visszasíróknak, hogy próbálják csak ki a hajdani „napi programot”: este hat és nyolc között áramszünet, napi negyed kiló kenyér személyenként, napi három óráig tartó melegvíz-ellátás. Hamar felébrednének a rossz irányt vett nosztalgiából, mondta a meghívott. A háttérben archív felvételek elevenítették fel a diktátor és felesége ünnepélyes alakját, s az elmaradhatatlan tapsoló tömeget.
Anyai nagyanyám jutott eszembe, aki hajdan egyidős volt a diktátorral. A MÁV, majd a CFR alkalmazottjaként korai özvegységben nevelte fel három gyermekét, mivel férje harminchárom évesen gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Vasutas fizetését varrással pótolta. A Singer minden délután kattogott, s a vasaló egyfolytában a kályha szélén sündörgött. A kolozsvári Dézsma utcából és a környékéről kivándorolt magyar és zsidó nők, valamint néhány román ügyvédnő volt nagyanyám állandó kuncsaftja. A külföldiek minden alkalommal egy friss divatlappal jelentek meg, s nagyanyám a kiválasztott modellek alapján kellett elkészítse a ruhákat. Számomra az álomvilág, az elérhetetlen jólét, az uralkodó gazdagság jelképeivé magasztosultak azok a divatlapok.
Nagyanyám látszólag beletörődött a kommunizmusba. Zokszó nélkül kelt hajnalban, kiállta a sort a Széchenyi téren a tejért és a joghurtért, majd átment a Vágóhíd térre, s ott kiállta a sort a kenyérért. Hatalmas vívmánynak tartotta, hogy nekem és nővéremnek sikerült megszerezni a kolozsvári személyi igazolványt, amelyre aztán szintén a Vágóhíd téri élelmiszerüzletben kiadták a havi fejadagot: egy liter olaj, egy kiló cukor, egy kiló liszt.
Sokszor elmorfondírozott azon, hogy a vezér vele egyidős. Egy-egy bátor pillanatában pedig azt őrölte a fogai között, hogy ha túléllek téged, megbocsátok neked.
A kérés meghallgattatott. De csak hajszálpontosan. A vezért és nejét kivégezték decemberben, nagyanyám pedig visszaadta lelkét teremtőjének a következő év januárjában.
Én e 2011-es év januárjában sem tudtam megbocsátani a vezérnek. Tudom, hogy sok millióan nosztalgiáznak utána, sőt azt is tudom, hogy a román nemzet számára ő a legnagyobb jótevő. Százezreknek adott lakást Erdély városaiban.
Én maradok az iszonnyal s a tehetetlen keserűséggel, mert segíteni nem tudok a kényszerpályára irányított akkori nemzedékeknek.
2011. január 2., vasárnap
Nagy László: Gombos doboz
2011.01.02. Nagy László Gombos doboz
Írásaim után többen megjegyezték, hogy a legtöbb a gyermekkorból „táplálkozik”. Igen, így van, és a mai is egy múltidézés lesz. Számomra kedves és felejthetetlen.
Egy korondi kis kékkel díszített cseréptálban voltak a gombok, cérnák és a tűk. Nem tudom miért, de mindig vonzott ez a kis tál, amely a kredencen volt és ma is megvan. Sokszor kiborítottam tartalmát az asztalra, számolgattam, rendeztem. Féltve őrzött emlékként vigyázunk rá. A legtöbb fehér vagy átlátszó inggomb volt benne, de nagyon sok színes is. Az ingről, ha már végső esetben el kellett dobni, levágta édesanyám a gombokat és eltette. Majd később szükség lehet rájuk. Így tett a nadrág- és kabátgombokkal is. Így gyarapodott a kis agyagtál tartalma. Történt ez mindaddig, amíg szülőfalumat is el nem érte a gombfoci-láz. A gomboknak még inkább megnőtt az értéke. Főként a nagy méretű gomboknak, mert azok nagyszerűek voltak kapusnak és bekkeknek. Így aztán néha-néha „véletlenül” leesett egy gomb a szülők nagykabátjáról, amit az asztalra felfestett futballpályán egy-egy megtermett „játékosban” láttak viszont. E játékszenvedélynek hordozom ma is a nyomát a balkezem kisujján, mert a forró szurok rácseppent, amikor ragasztottam össze a gombokat.
A nyáron otthon voltam. Csendes a ház. A gombokkal teli, pléh sárgás-feketés doboz, ami már régebb túlnőtte a kis korondi cseréptálat, ott van a kis szekrényen. A gombok nyugalmát nem zavarja senki, és veszély sincs arra, hogy csatár, bekk vagy kapus lesz belőlük. Pedig jó lenne még néha-néha önfeledten belegabalyodni a játékba!
Isten egy új esztendő első napját is megadta, és hisszük, hogy még sokat ad január 1-jéhez. Mint a gombos dobozban a gombok, úgy vannak és lehetnek egymás mellett a napok is. Fehérek, színesek, feketék. Szeretem, és nem szeretem napok. Mind a mieink lehetnek. A játéklehetőség megadatott. Kérjük Istent, hogy legyen velünk e nagyon komoly életjátékban!
Írásaim után többen megjegyezték, hogy a legtöbb a gyermekkorból „táplálkozik”. Igen, így van, és a mai is egy múltidézés lesz. Számomra kedves és felejthetetlen.
Egy korondi kis kékkel díszített cseréptálban voltak a gombok, cérnák és a tűk. Nem tudom miért, de mindig vonzott ez a kis tál, amely a kredencen volt és ma is megvan. Sokszor kiborítottam tartalmát az asztalra, számolgattam, rendeztem. Féltve őrzött emlékként vigyázunk rá. A legtöbb fehér vagy átlátszó inggomb volt benne, de nagyon sok színes is. Az ingről, ha már végső esetben el kellett dobni, levágta édesanyám a gombokat és eltette. Majd később szükség lehet rájuk. Így tett a nadrág- és kabátgombokkal is. Így gyarapodott a kis agyagtál tartalma. Történt ez mindaddig, amíg szülőfalumat is el nem érte a gombfoci-láz. A gomboknak még inkább megnőtt az értéke. Főként a nagy méretű gomboknak, mert azok nagyszerűek voltak kapusnak és bekkeknek. Így aztán néha-néha „véletlenül” leesett egy gomb a szülők nagykabátjáról, amit az asztalra felfestett futballpályán egy-egy megtermett „játékosban” láttak viszont. E játékszenvedélynek hordozom ma is a nyomát a balkezem kisujján, mert a forró szurok rácseppent, amikor ragasztottam össze a gombokat.
A nyáron otthon voltam. Csendes a ház. A gombokkal teli, pléh sárgás-feketés doboz, ami már régebb túlnőtte a kis korondi cseréptálat, ott van a kis szekrényen. A gombok nyugalmát nem zavarja senki, és veszély sincs arra, hogy csatár, bekk vagy kapus lesz belőlük. Pedig jó lenne még néha-néha önfeledten belegabalyodni a játékba!
Isten egy új esztendő első napját is megadta, és hisszük, hogy még sokat ad január 1-jéhez. Mint a gombos dobozban a gombok, úgy vannak és lehetnek egymás mellett a napok is. Fehérek, színesek, feketék. Szeretem, és nem szeretem napok. Mind a mieink lehetnek. A játéklehetőség megadatott. Kérjük Istent, hogy legyen velünk e nagyon komoly életjátékban!
2011. január 1., szombat
Pál János: Napsütés
2011. 01. 01. Pál János Napsütés
Karácsony harmadnapján fekete fellegekbe borult az ég, és bőségesen pótolta az előző napok hóinségét. Vastag hótakaró feküdt rá a világra... A közelünkben van egy vékony törzsű, de dús koronájú fenyőfa. Feltűnt mennyire meggörnyedt törzse és ágai a friss hó súlya alatt. Attól tartok, mióta rátelepedett a súlyos hótakaró, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat törzse, lehasadhat valamelyik ága.
Mikor életünk ege beborul, sűrű pelyhekben hull alá lélekfánk koronájára is a bánat, szomorúság. És ha egy derűs szellő nem rebbenti el a fellegeket, ha nem derül ki életünk ege, megeshet, hogy a sűrű, bőséges „hóhullás” a mi ágainkat is lehasogatja, törzsünket megtöri. Legyen életünk ege inkább hát derűs! De ha felhők is sűrűsödnek néhanapján föléje és bőséges is lesz a „hóhullás”, derüljön ki mindig az ég, amely elolvaszthatja a bánatnak nyomasztó hótakaróját.
Napsütéses, derűs esztendőt adjon hát Isten az új esztendő napjaira mindannyiunk számára... Sok-sok szellőt, mely elhessegeti a komor felhőket...
Karácsony harmadnapján fekete fellegekbe borult az ég, és bőségesen pótolta az előző napok hóinségét. Vastag hótakaró feküdt rá a világra... A közelünkben van egy vékony törzsű, de dús koronájú fenyőfa. Feltűnt mennyire meggörnyedt törzse és ágai a friss hó súlya alatt. Attól tartok, mióta rátelepedett a súlyos hótakaró, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat törzse, lehasadhat valamelyik ága.
Mikor életünk ege beborul, sűrű pelyhekben hull alá lélekfánk koronájára is a bánat, szomorúság. És ha egy derűs szellő nem rebbenti el a fellegeket, ha nem derül ki életünk ege, megeshet, hogy a sűrű, bőséges „hóhullás” a mi ágainkat is lehasogatja, törzsünket megtöri. Legyen életünk ege inkább hát derűs! De ha felhők is sűrűsödnek néhanapján föléje és bőséges is lesz a „hóhullás”, derüljön ki mindig az ég, amely elolvaszthatja a bánatnak nyomasztó hótakaróját.
Napsütéses, derűs esztendőt adjon hát Isten az új esztendő napjaira mindannyiunk számára... Sok-sok szellőt, mely elhessegeti a komor felhőket...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)