Szász Ferenc: Töprengek, tehát...

2012. 12. 31.	Töprengek, tehát...	Szász Ferenc
Ha nagyon régen is, de volt egy-két olyan pillanat életemben, amikor úgy véltem, éreztem, hogy osztályrészemül juthat a lét igazsága és teljessége. Olyan nagy szavak ezek, hogy szinte szégyellem őket így leírva, szolgáljon mentségemül, hogy szigorúan csak a saját létemre gondoltam, világmegváltó álmokat, terveket sohasem dédelgettem magamban. Milyen jó - adok most hálát Istennek -, hogy így volt. Jó, mert az ige után következő fránya  e r g o  most nagyon keserven érinthetne létfogyatékosságomban, fogyó életemben. Ugye ráismertél arra, hogy Descartes-ot parafrazáltam volna a címben, de ha már a vallomásoknál tartunk, elárulom azt is, hogy mostanában nagyon ritkán gondolkodom, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Kikopott életemből, lelkemből a gondolat hajdani merészsége, lendülete, íve, szépsége, megfogyatkozott izgalma és öröme. Maradt a töprengés. Nem tudom, honnan ered e szó nyelvünkben, de gondolom a töredék, a törpeség, a törődöttség közeli rokona lehet, s akkor már mindjárt érthetőbb, mire gondolok. Töprengek tehát, apró dolgokon, szinte kerülve az erőfeszítést, előre bevállalva a lemondást, az esetleges kudarcot is. Itt vagyok, jelen vagyok még, és mégsem. Vagyok helyett vagyogatok. A kétségek megmaradtak ugyan, de már nem zavarnak annyira, legalábbis nem annyira, mint a gondolkodót. Töprengőként könnyebb elfogadnom a világot, ha önmagamat nem is minden esetben. Töprengek, tehát... nyertem egy alliterációt, de elvesztettem a szép tömörséget és a folytatást. Pedig folytatás van, csak ezen még gondolkodnom, bocsánat, töprengenem kell még egy kicsit. Középiskolás koromban körülöttem mindenki Szilágyi Domokos rajongó volt. Én is szerettem a verseit, de a szívem igazán Páskándi Gézához vonzódott. Egy alkalommal a végzős brassaisok tőle választottak idézetet ballagási tablójukra, jelesen a következő sorokat: Állok a létben végül mosolyogva. Ha lettem, kelletem. Tehát. Ezt a mosolyt kívánom neked most év végén, év elején töprengéseiben. S mert ma kabaré, nevetés is járja, hadd írjam ide azt a recepciót is, azt a magyarról székelyre való fordítást, amelyet hajdani kollegámból e sorok kiváltottak: Mire az előcsarnokból felért a második emeletre így adta tovább a költői üzenetet: Ha megcsináltatok, itt vagyok. Mesze. Fogadd hát szeretettel év végi, újévi jókívánságaimat, vagyis mesze.

Dr. Ádám Attila L.: Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a

2012. 12. 30.	Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a	Dr. Ádám Attila L.
Ha talán akadémikusnak és túl távolinak is tűnt Jézus születési idejének és a különböző civilizációk időfogalmának a vallással és a történelemmel – egyszóval múltunkkal óhatatlanul összekapcsolódó korábbi felidézése, megint csak, a 2012. év végén azon veszem magam észre, hogy az idő végtelen szalagján araszol a személyes (talán túlontúl is az) és talán a KÖZÖS gondolat is. Így év vége előtt pár nappal óhatatlanul visszafelé vagy visszafelé is kezd gondolkodni az ember, én is, talán mások is. Néha kis nüánszokra emlékezik vissza, nem is világdöngető eseményekre. Az is lehet, hogy a 20-as, 30-as éveiket „taposók” − én sajnos már nem ezek itthon fogyni látszó táborát gyarapítom, − mindig csak előre gondolnak. Mondom, nüánszokra. Vagy csak annak tűnő dolgokra. Pár éve tudtam csak meg, hogy születésem után eredetileg Lászlónak jegyeztettek be a kórházban. Apám, akit szintén Lászlónak kereszteltek egykor Keresztúron, másnap, feltehetően némi székely vehemenciával (ki tudja miért? - ez már titok marad örökre) berohant a gyulai anyakönyvi hivatalba és addig kérlelte az illetékeseket, ameddig szabályellenesen Attilává módosul(tat)tam. Persze nincs nekem semmi bajom az Attil(l)ával, eddig is jól elvoltunk. Angol főnököm ugyan rendszeresen csak úgy hívott, hogy Atilla the Hun (ha még az angol anyanyelvű is két l-lel ejtené ezt a nevet, mint egykoron őseink tették, akkor mit tegyünk a magyar nyelvérzékkel?). De hát tőle igazán szép teljesítmény volt, hogy tudott a hunok nagy királyáról. A László így csak apám neveként maradt meg a sírkövön. Meg a közös gyerekkori emlék a székelyderzsi templom faláról. Amikor meghalt, mégis valami furcsa késztetéstől vezérelve − szinte öntudatlanul, az előbbi történetet még nem is ismerve − odabiggyesztettem egy L-betüt a saját nevem után. Megint csak szabálytalanul. Ebből lett a publikációs „álnév”. Itthon és külföldön. Gyakorlati és nem érzelmi okokból azért némi kézzelfogható haszna is van ennek a bizonyos L-betűnek. Nem bibliai Ádámokból (jobban mondva Miss/Mrs és Mr Adamokból) megszámlálhatatlan számú futkorászik a világban New Yorktól Londonig és Pekingtől Madridig. A számítógépes keresőprogramokon az A.L. Adam (akármit csinál az ember, az á betűt lespórolják általában angol nyelvterületen, szemben a spanyollal, ott ugyanis szintén létezik ilyen betű) viszont már sokkal kevesebb. Másoknak talán furcsa ez. De legalább most okát adtam ennek a bizonyos kis l- és leginkább a nagy L-betűnek. Pedig nekem emlék: miért nem lehettem László is az Attila mellett vagy Attila is a László mellett. Az idén kikértem a budapesti unitárius „nagykönyvből” a keresztelési bejegyzésem másolatát. Őszintén szólva kicsit féltem megkeresni, de ott volt, 1958 októberében. Ott is csak Attila árválkodik, persze egymagában. De valahogy jó volt ránézni. Valami állandóságot, megmásíthatatlan valahova tartozást sugallt, pedig az egykori aláírók közül már alig vannak ketten az élők sorában. Ráadásul én alá sem írtam, mégis olyan volt, mintha az én kézjegyem is ott lenne. Végül is itt mindegy, hogy Attila vagy László. Kívánom ezt a KÖZÖS egybetartozást Mindnyájunknak a 2013-as évben is, ha lehet, egy kicsit sikeresebben, mint tettük ezt ebben az elmúló 2012-es évben.

Rácz Mária: Hétköznapi angyalok

2012. 12. 29.	Hétköznapi angyalok	Rácz Mária
Bárcsak mindennap karácsony lenne! − hallottam már sokszor így, karácsony után. Valahogy megértem ezt az óhajt, hisz oly sokat készültünk az ünnepre, annyit vártunk rá, már alig győztünk türelmesen válaszolgatni gyermekeink egyre ismétlődő kérdésére: Hányat kell még aludni?! Mégis: jobb, hogy elmúlik. Nem lehet mindennap karácsony. Egyrészt ott vannak ugye, a gyakorlatias érvek, hogy mi lenne, ha folyton munkaszüneti napokat tartanánk, vagy folyton a mértéktelen evés-ivás világában élnénk, hisz – valljuk meg őszintén – ezen a karácsony-tájon is felszedtünk magunkra pár száz gramm súlyfelesleget. Másrészt, azok ellenében, akik a szívben élő örökös ünneplést éltetik, azt hiszem, hogy az ünnep attól kap létjogosultságot, ha csak ritkán, és akkor is csupán néhány nap erejéig váltja fel a hétköznapok egymásutánját. (Volt ugyan a Monostoron jó néhány ortodox szomszédunk, akik – egyházuk tanítása szerint – szinte minden második nap ünnepeltek valamilyen szentet vagy eseményt, ha nem egyebet, legalább egy sárga burjánt, amit nagy áhítattal vittek a templomba megszentelésre.) Hagyjuk csak elmúlni, engedjük, hadd menjen! Megmarad az ünnep emléke, a családi együttlét meghitt hangulata, a közösen magunkhoz vett úrvacsora közösséget összekovácsoló ereje, ami mind-mind erőt adhat jó néhány hétköznapon, bátorítást számos nehézség között. És megmaradhatunk mi is, most, a karácsonyi angyalkodás után, szárnyatlan, egyszerű, hétköznapi angyaloknak. Az egymásra való odafigyelés, embertársaink önzetlen megajándékozása (nem a döntéshozók, hanem az ajándékot viszonozni nem tudók megajándékozására gondolok) állandó, mindennapi tevékenységünk lehet. Ajánlom elolvasásra ebben a témában Nagy Ferenc (szeretett Feri bácsink): Karácsonyi vers sokunknak című egyszerű, mondhatjuk naiv írását az unitárius angyalokról, illetve ajánlom mindenkinek figyelmébe az unitárius ifjúság karácsony után is folytatható Add tovább! akcióját.

Tófalvi Tamás: Döntéseink

2012. 12. 27	Döntéseink	Tófalvi Tamás
Vitathatatlan, hogy az élet gyakran sodor olyan döntéshelyzetekbe, melyek után akár napokig is  hajlandóak vagyunk azon gondolkodni, hogy vajon jól döntöttünk-e?! Döntéseink önkéntelenül is teljesen szubjektívek, s mindig a döntéshozó felfogását, habitusát, lelkületét tükrözik. Mert a döntés te magad vagy! Mára már minden döntés bizonytalanságot szül az emberben... Talán sosem rakna fészket bennünk a kételkedés, ha nem lennének olyan útitársak, akik velünk, általunk, bennünk akarnak döntést kovácsolni, s a születő élethelyzetben véleményükkel erősítik vagy gyengítik egyéni álláspontunkat. Ha mindenki kívülállóként elfogadja döntésünket, hamar feledésbe merül, de a kételkedők kételyei kétellyé kovácsolódnak kétkedő önmagunkban is! Ezért nem szeret a ma embere meghatározó kérdésekben véleményt formálni, és konkrét állásponton szilárdan megállni. Mert a környezet mindig lassú erjedésként hiteti el velünk, hogy van létjogosultsága a „vajon...” és a „mi lett volna, ha...” kérdéseknek. Hogyha minden döntésünk egy-egy szoba lenne, melybe belépve bezárulna mögöttünk egy ajtó, bátran kiállnánk összes szavunkért, gondolatunkért, cselekedeteinkért. De ezekhez a szobákhoz sokaknak van tolvajkulcsuk és újra, meg újra benyitanak, elbizonytalanítva az embert. Nos, hogyan tudjunk akkor tényleges, jó döntéseket hozni? Két lehetőségünk van. Az első, hogy engedünk a környezetnek, és szinkretista módon ezernyi véleményből pékmesteri tálentummal gyúrunk egyet, s így mindenki megelégedéssel könyveli el, hogy jó döntést hoztunk. A második  lehetőségünk, hogy csukott fülekkel hallgatunk minden elhangzó szót, s fittyet hányva az emberekre, önmagunk döntünk, és önmagunkat ringatjuk napokig a kétkedés ölén. Állítólag van egy harmadik út is, az aranyközép..., de erről sajnos semmilyen információnk nincs...

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek II.

2012. 12. 26.	Pajkos egyházi történetek II.	Farkas Dénes
Ifj. Báró József hajdani homoródalmási segédlelkész, majd recsenyédi, homoródszentpáli, később székelykeresztúri esperes élete delén Homoródszentpálon végzett lelkészi szolgálatot, előtte azonban mint fiatal lelkész egy faluval fentebb Recsenyéden tevékenykedett. Az elmondottakból emlékszem, hogy volt egy robosztus alkatú, hatalmas erejű harangozója. Ez rendben is lett volna, csak a harangozó szellemi állománya igen-igen gyatra volt. Tudván a faluban a gügyeségét, az emberek ki is használták s szórakoztak is a vele elkövettetett turpisságokon. Valakik felcukkolták, hogy mondja meg a papnak, hogy addig többet nem harangoz, míg a pap is nem fizeti ki a harangozói bért. Abban az időben a Homoródmentén a harangozóknak családonként általában egy félvékányi gabonát adtak fizetés gyanánt. Mikor a harangozó előállt a követelésével, a lelkész egy pillanatig gondolkozott, majd azt felelte: „Hallgasson ide atyámfia! Én magának ebben a helyben kitöltöm a törökbúzát, hozza a zsákját, sőt harangozok is, de vegye tudomásul: ma maga prédikál.” Erre a harangozó némi morfondírozás után felment a toronyba, és meghúzta a harangokat szokás szerint! Nagy, havas télen a gyermekeknek a templom portikusában tartotta a lelkész a vallásórákat. A henger alakú vaskályha nagyon füstölt, s a  fa csak süstörgött a tűztérben, semmi meleget nem adott. Valamit kellene csinálni azzal a kályhával − mondta ifj. Báró tiszteletes a fentebb emlegetett harangozójának. Az egy rongyszőnyeggel átölelte a kályhatestet, s benne a megfeketedett sistergő fákkal kivitte a 70 cm-es hóba, oda letette, majd jelentette a papnak, hogy a kályha tovább már nem füstöl, mert elrendezte. Jakab Dénesné Éva mesélte el az alábbi szentábrahámi történetet: Óév éjszakáján harangszó és templomi imádság búcsúztatta illetve köszöntötte az elmúló, eljövendő esztendőt. Az „új” világban elterjedtek a petárdák, melyeket előszeretettel pukkantottak gyermekek, felnőttek egyaránt. A harangozó ezt a néhány percet a toronyban töltötte s miután elhúzta a harangot, meglehetősen kapatosan, végigsétált a templom piacán haladva az orgona felé, hogy fújtassa azt. Menetközben a gyülekezet között haladva hangosan azt mondta: „A zántiját, úgy lövöldöznek, hogy azt hittem, hogy a torony is réjám szakad”. Akkora lett a derültség a templomban hogy a papi ima mosolyogva szállt Isten felé. Másnap az újévi istentisztelet után a pap szelíden megjegyezte a harangozónak: „Magának az este nagyobb sikere volt, mint nekem a mai prédikációmmal!” Hát imigyen lépegetünk harangszóra Isten felé-Isten felé!!!!!!!

Pap Mária: Karácsonyi pandemónium

2012. 12. 25.	Karácsonyi pandemónium	Pap Mária
A karácsonyi csendes éj a karácsonyi pandemóniummal kezdődik. A három királyok négyen vannak, mert négy jelentkező volt a szerepre. Időnként öten is lesznek, a királyok mellé egy kis királykisasszony, mert az egyik király kishúga, gyönyörű szőkeség, maga is igényt tart a koronára. A pásztorok közül a legkisebb hangerejével és pajkossággal pótolja a szerep rövidségét, időnként megkapargatja és megkopogtatja a harmónium oldalát,  érthetetlen, hogy a túlsó oldalon szól, itt meg nem. Mária kezéből egy, a szülői szigor és öl fogságából elszabadult kislány kiragadja Jézuskát. A bölcső egy ideig üresen áll, míg sikerül meggyőzni, hogy az nem az ő babája. József és Mária szerepük tudatában méltóságosan állnak és fogadják a pásztorok, a királyok hódolatát, de szerepük végén megkönnyebbülve mosolyognak és beszélgetnek. Az angyalkák összenevetgélnek és suttognak, fejükön az aranyszál táncot jár. Mindenki elmondja a verset, elénekeli a karácsonyi dalt, miközben háta mögött a gyermekhad forgolódik, suttog, mosolyog, integet a büszke szülőknek és nagyszülőknek. A versmondók néha elakadnak, de senki nem bánja. Elvégre „kajácsony” van. Azt sem zavar senkit, hogy néha félreismerhetetlenre sikerednek a karácsonyi énekek, és a gyerekek hada állandó hullámzásban van. Kis húgok és öcsikék mászkálnak fel-alá a pódiumon, ténferegnek a szereplők között. Karácsony van. Talán soha nem volt és nem lesz olyan meghitt Isten háza, mint ezekben a percekben, amikor gyermekek, gyermekeink nevetnek, énekelnek, ténferegnek, csomagot recsegtetnek, mászkálnak és huzakodnak az Örökkévaló mosolyától kísérve. Életünk legszebb pandemóniuma: gyermekeink karácsonya.

Szabó Előd: Prófétai derűlátás

2012. 12. 24.	Prófétai derűlátás	Szabó Előd
Vannak derűlátó és borúlátó emberek. Sőt, minden ember tud derűlátó és borúlátó is lenni hangulatától, élethelyzetétől függően az élet hullámzásai között. Az adventi időszak az optimizmus ideje. Hallottuk a prófétákat, akik a nehéz, súlyos fellegekkel terhes időkben is éltették a reményt: beszéltek világosságról, melyet a sötétségben járó nép látni fog, gyermekről, aki megszületik, akinek vállán az uralom jó helyen lesz majd vagy a mennyek országáról, amely elközelített. Ha adventben nem is sikerült, ma mindannyian fel kell öltözzük a derűlátás ünnepi köntösét. Nem toppanhatunk be az ünnep tiszta szobájába a pesszimizmus és a kételkedés sáros cipőjével. Ma el kell higgyük, hogy a sötétségben is remélhetünk nagy, karácsonyi világosságot, bármilyen szakát is éljük életünknek, remélhetünk megszülető gyermekeket, megszülető alkalmakat, s bármilyen távolinak is tűnne néha, közel van a mennyek országa. Az adventi optimizmus a próféták számára nem alaptalan, üres ámítás volt, hanem Isten szeretetére, hűségére épült. Karácsony estéje nekünk is beteljesülés lesz, ha Isten szeretetére, hűségére épített derűlátással érkezünk varázslatos hangulatába.

Szabó Adél: Vízió

2012. 12. 23.	Vízió	Szabó Adél
Karácsony szombatja van. Állok a születés átformáló fényében. Körülöttem havas csend szitál. A téli természet ünnepi fehérben. Várok. Lassan recsegve-ropogva a zsindelyes harangláb lélegezni kezd, és ma újra életre kelnek az évszázados harangok. Gyertek ti mind, kik régen nem voltatok. Gyertek, kiknek lelke tele van haraggal. Gyertek özvegyek. Jöjjetek, kik régen elfelejtettétek az ünnep meleg tisztaságát. Jöjjetek, jöjjetek! Zúgnak, hívnak a harangok karácsony estre. Ahogy magamra terítem a palástom, békesség tiszta érzése kerít hatalmába. Ma mind itt lesznek. Ma megtelik a templom. Ma egymás mellé ülnek, ahogy az őseik tették. Lassú léptekkel haladok a templom fele, kezemben a Biblia és az ünnepi műsor, mögöttem a tizennégy kálnoki unitárius gyermekem, a jövendő lépdel, és szívemben az elhalkuló harangszó ver: Jöjj Uram! Te tégy csodát. Fordítsd híveim arcát magad felé, az ünnep, a szeretet, a megtartás és összetartozás felé. S ahogy feltárul előttem a templomajtó, szívemet melegség önti el. Hát itt vannak. Ma itt vannak. És a mával kezdődik a holnap.  Karácsony van. Sepsikálnokon is megszületik a Megtartó.

Sigmond Júlia: A szelídségről

2012. 12. 22.	A szelídségről	Sigmond Júlia
„Te sem tolakodtál erősen, amikor az Úristen a szelídséget osztogatta” − mondták sokan és gyakran fiatal koromban. És ez így igaz! Nem születtem szelídnek. Viszont mindig nagyra értékeltem ezt a csodálatos emberi tulajdonságot. Ez volt az oka annak, hogy életem folyamán, tulajdonképpen életem minden szakában, legjobb barátnőim szelídek voltak. A háború miatt csak 16 éves koromban konfirmáltam, s akkor kaptam Ilona nagynénémtől az első Bibliámat. Olvasni kezdtem, s ejsze több mint egy év telt el, amíg a világ teremtésétől eljutottam János Mennyei Jelenésekről való könyvéig. Bevallom őszintén, az Ótestamentumon elég nehezen rágtam át magam, bár minden este olvastam, de amikor az Újtestamentumhoz értem, sokkal nagyobb kedvvel ismerkedtem meg a Szentírással. Azóta is gyakran kézbe veszem a Bibliát, és olvasom a legkedvesebb részeket. Amikor először olvastam a Máté szerinti evangéliumban, hogy kik a boldogok, bizony elszontyolodtam. Egyrészt nem is értettem mindent, másrészt arra gondoltam, én sose leszek igazán és tökéletesen boldog, mert nem tudok, s talán nem is akarok szelíd lenni. Aki most ismer meg engem, szelíd, kedves, öreg néninek tart. El sem hiszi, elképzelni sem tudja, hogy az önnevelésnek köszönhetően, irtózatos erőfeszítések árán próbáltam megtanulni, hogy kell szelídnek lenni. Ami igaz, igaz, néha most is, megöregedve, elfelejtem régi elhatározásomat: szelíd akarok lenni! Aztán megbántva valakit, jövök rá, bizony-bizony, ha szelídebb lettem volna, most nem kellene bocsánatot kérnem! A szelídséget inkább női erénynek tartják. Mégis példaképül egy férfi szelídségét tartják követendőnek. Igen, Jézusra gondolok. Tudomásom szerint Ő csak egyetlenegyszer nem volt szelíd, amikor Jeruzsálemben megtisztította a templomot, és kiűzte onnan az árusokat, felborította a pénzváltók asztalait. Különben mindig a szelídség jellemezte. Nem könnyű szelídnek lenni! De érdemes! Különösen, ha tudatosan vagyunk azok! Könnyű annak, aki szelídnek születik! Számára ez a természetes állapot! De aki nem? Nos, annak előbb tudnia kell, hogy tulajdonképpen mit jelent ez a szó: szelíd. A Magyar Értelmező Szótár szerint szelíd az, akiben nincs semmi erőszakosság, vadság, durvaság, aki engedékeny és barátságos, nem támadó természetű. „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.”

Bartha Mária Zsuzsánna: Karácsonyi köszöntő 2012

2012. 12. 21.	Karácsonyi köszöntő 2012	Bartha Mária Zsuzsánna
El sem hiszem, hogy megint itt van karácsony! Tavaly is csak nemrég volt, hova a nagy sietség? Látszólag mindenki készülődik, sürgölődik-forgolódik, hogy tökéletes legyen az ünnep. Nyilván ez a tökéletesség mindenkinek mást jelent, aktuális lelkiállapottól függően. Hol is van innen Betlehem? Ott sem a tökéletességről szól a történet… Vigasztaló a gondolat, hogy már az első karácsonykor sincs rendben semmi, ahogy az velünk is néha megesik. A lényeg, hogy a gyermek mindenek ellenére megszületik, az Élet és a Szentség eljut abba az istállóba. A karácsony időpontja közeledik, az év végi tennivalók sűrűsödnek, a gyerekek egyre jobban izgulnak, hogy jók legyenek, mert az angyal akkor hoz nekik ajándékot. Felfokozott várakozásban élünk, biztosra vesszük, hogy a Megváltó már megszületett. Erre is jó emlékezni. Mekkora felfokozott lelkiállapotban várhatták a Messiást, milyen elképesztő jelentősége volt a jeleknek, a csillagnak, még az újszülöttnek is, mint jelképnek. Most is felfokozott a lelkiállapot, a jelképek is tovább élnek, és milyen nagy szükségünk van arra, hogy a Megváltás megszülessen. Bennünk! Én szeretem az ünnepre való készülődést, a csillogó fényeket, a karácsonyfát is. Jelképek, melyek az ember, a mindenkori ember vágyódását fejezi ki a Tökéletessel, a Szeretettel, a Szentséggel való kapcsolatra. Merthogy az életünk távolról sem mondható tökéletesnek. Legalább akkora ínségben vagyunk, ha a szeretet mindennapjairól adunk számot életünkben, mint amennyi cukorral és csokoládéval próbáljuk csillapítani szeretet-éhségünket az Ünnepen Várjuk, hogy valaki kielégítse szeretet szükségünket, szülők, házastársak, rokonok, gyerekek, a körülöttünk levő emberek, akiktől azt várjuk, hogy együtt szépen éljünk, szeressenek. Valaki kimaradt a felsorolásból. Az a Valaki, aki minden Életnek és Szeretetnek forrása, akitől ajándékba kapjuk perceinket és tehetségeinket és szeretteinket, akitől nem cukormázat, hanem igazi szeretetet kapunk, aki lehetővé tette, hogy a Megváltó is megszülessen. Ám nekünk is valamiképpen hozzá kell járulnunk az ünnep születéséhez. Nemcsak takarítással, hanem lélek megtisztulással, nemcsak külső csillogással, hanem belső fénnyel, nemcsak süteményillattal, hanem imádsággal, lelki elcsendesüléssel, a Szenttel való találkozásra való felkészüléssel. Az adventi sötétségből eljuthatunk a boldog várakozásig, az ünnep megszenteléséig. Siessünk mi is Betlehembe, hogy megszülessen a csoda bennünk. A templomban boldogan énekelhetjük zsoltárainkat, gyönyörködhetünk gyermekeinkben, és megtapasztalhatjuk azt a karácsonyi lelkületet, mely éltet bennünket. Adjon a Gondviselő Egy Isten mindannyiunk számára áldott karácsonyi ünnepeket!

Andorkó Attila: A vég előtt?

2012. 12. 20.	A vég előtt?	Andorkó Attila
Ami egyszer elkezdődött, az egyszer véget is ér. Azt az időt, amely a vég kezdete, s maga a vég között van, jelek sokasága adja tudtunkra. Ezek „az idők jelei”, s a jeleket értelmezzük, magyarázzuk, e jelekből sokan megjósolták, megjósolják a Világ végét. A világtörténelem feljegyzett időszakában már néhányszor jósoltak véget ennek a világnak, s hál’ Istennek mindeniket túléltük. Eddig. Hogy ezután mi lesz, azt nem tudja előre senki. Így advent idején, karácsonyra, Jézus születési ünnepére készülve engem inkább az aggaszt, hogy mennyi ember van, aki „eladta a lelkét”, ha úgy tetszik, elárulta istenfiúságát, mert az Istenben bízó ember kitartó, állhatatos, alázatos, és nem szűnik meg imádkozni. Tudja, amit Jézus tanított, hogy sem az órát, sem a percet nem tudja senki, de készen kell állni. Jézus születésének ünnepe felé az is fontossá válik számomra, hogy az év többi (mondjuk 364/365) napján Jézus tanítása milyen helyet foglal el az én életemben? Vajon van-e hely számára, vagy kiszorul az istállóba, a fagyos vagy napsütötte erdőre, mezőre? Hiszékeny az ember, annyi mindent elhisz, s a végén elveszik a részletekben, sötét erdő közepén. Annyi mindent elhisz, hogy észre sem veszi, s eladja a lelkét is. A kérdés örök: „Ki fog engem meglelni, / Tiszta ágyba fektetni. / Fáradt lelkemet megmenteni, / Vagy legalább egy imát mondani. / Talán az Isten…” (Bikini). Karácsonyra készülve (akár lesz világ vége, akár nem) megszívlelendő Péter első levelének eme részlete: „…legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt, pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez. Legyetek egymáshoz vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Ki ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai…” (1Péter 4,7-10)

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Advent

2012. 12. 19.	Advent	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Majdnem mindenki tudja, hogy az advent szó magyarul eljövetelt, az adventus Domini kifejezés pedig az Úr eljövetelét jelenti. Az advent szó kimondásakor mégis többnyire egy időszakra, a karácsonyt megelőző negyedik vasárnaptól karácsonyig számított időszakra gondolunk. Erre is többnyire csak azért, mert a karácsonyfa alá kerülő ajándékok megvásárlása jár az eszünkben. Az egész életünket jellemző nagy rohanásban nincs időnk személyre szabott, örömet hozó ajándékok kitalálására, így aztán a jó ötleteket sokszor az anyagi lehetőségeinket meghaladó kiadásokkal próbáljuk helyettesíteni. Ez eleve elveszi az ajándékozás örömét anélkül, hogy garantálná a megajándékozott örömét. Így válik az adventi időszak egy békés ünnepvárás helyett a fokozott idegeskedés időszakává. Van egy ajánlatom a békés, szeretetteljes ünnepekre vágyók számára. Mielőtt meggyújtanák az adventi koszorú első gyertyáját, vegyenek kezükbe egy Arany János kötetet, és nyissák ki a Családi kör című vershez. A versbeli ház körüli este leírása nyugalmat áraszt, a házban zajló élet képe békét sugall, a lakástalan idegen befogadása akár bibliai példabeszéd is lehetne a felebaráti szeretet bemutatására. A vers többszöri figyelmes elolvasása megalapozza bennünk az igazi adventi hangulatot, és ha szívünkben nyugalom, lelkünkben béke és szeretet honol, akkor eszünkbe jut Jézus is, akinek a születését, eljövetelét várjuk. Az adventi koszorú gyertyái után a karácsonyfa gyertyáinak fényénél felszabadultan adhatunk hálát az Istennek, és boldogan énekelhetjük szeretteinkkel együtt, hogy Mennyből az angyal….

Sipos Mónika Rebeka: Mindennél jobban!

2012. 12. 18.	Mindennél jobban!	Sipos Mónika Rebeka
Szinte nem létezik olyan ember, akit mostanában ne foglalkoztatna a KARÁCSONY érkezése. Gyerekek lázasan számolják, hogy hányat kell még aludni, amíg megjön a várva-várt angyal. A készülődés időszakát éljük a javából, amikor mi felnőttek is számoljuk a napokat. Jaj, vajon mit kell még megtegyek? Lássuk csak, még van 6 nap, addig még ki lehet takarítani a házat, be lehet vásárolni, meg lehet tervezni az ünnepi menüt, még a karácsonyi dekorációért is lehet tenni valamit. Hat nap, tele tennivalóval! És hol van a hetedik napnak a megtervezése?  A megszentelése! Honnan indulunk el, és hol van a végcél? A karácsonyi nagy teszem-veszem készülődésben gyakran eszembe jut a példabeszédek örök igazsága: „Minden féltve őrzött dolognál jobban őrizd a szíved, mert onnan indul ki az élet.”(Péld. 4,23) Valóban sok-sok mindent fölhalmozunk így karácsony környékén, hogy „teljes” legyen az ünnep!  De igazából úgy érzem, hogy csak egyre van szükség. A szerető, tiszta szívre! Régi, letűnt idők karácsonyát látom magam előtt, s szeretnék egy pillanat erejéig visszautazni az időbe, amikor nem is fa volt, csak egy fenyőág, rajta az édesanyai nagy gonddal elkészített szaloncukor. A pislákoló gyertya, a szoba csendje, vagy az ajkakról feltörő „mennyből az angyal…” S a legnagyobb ajándék és kincs: a tiszta szív, amelynek érzésével, BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYT lehet kívánni egymásnak. Mindenek közben, e nagy készülődésben, szívemet vizsgálom, mert onnan indul ki az élet, s vallom, hogy onnan indul ki az ünnep. A legnagyobb kincs az enyém, és minden emberé. Ha igazi ünnepet akarok teremteni önmagamnak, és kicsiny vagy nagy családomnak ebben az esztendőben, akkor csak a szívembe kell nézzek, s észrevegyem azt, hogy minden ott van, ami életet ad: A köszönet, hogy ebben az évben is ünneppel ajándékoztatunk meg. A hála, hogy a betlehemi csillag fényénél, eljuthatok a jászolbölcsőig. A béke, amely átölel. A nyugalom, amely minden körülmény között megőriz. A szeretet, amellyel határokat nem ismerve mindenkihez eljuttat. S még sok-sok minden van az én szívemben, ahogy a te szívedben is, de még van hat nap, a hetedik napon, ha megérkezem a jászolbölcsőhöz, majd megköszönöm a legnagyobb ajándékot, a legnagyobb kincset, a szívemet, amellyel ünnepet tudok teremteni!

Moldován Szeredai Noémi: Gondolatok

2012. 12. 17.	Gondolatok	Moldován Szeredai Noémi
Figyelem a három égő gyertya lángját, és gondolataimba merülök. Az idei adventben tudatosan törekedtem a csend idejére, amikor az adventi gyertyákat meggyújtva végiggondoltam barátaimat, ismerőseimet, örömben vagy bajban szenvedő embereket és értük imádkoztam, pozitív gondolatokat küldve feléjük. Ma gondolok a barátnőmre, ki élete nehéz döntése után újraértékeli életét, örömeit, erőforrásait s a mindennapok kihívásaiban, lépésről-lépésre halad előre. Gondolok a barátnőre, ki szusszanni sem tud  munkájától, s mégis meg kell találja az ünnepre készülés lelki lehetőségeit. Gondolok a legjobb barátnőmre, akivel, ha keveset is találkozunk, de lélekben egymás rezdüléseit érezzük. Gondolok új barátnőmre, és hálás vagyok Istennek, hogy felnőttkorban is megajándékozott rokon lélekkel való találkozással. Gondolok az egyedül élő, magányos és anyagi nehézségekkel küzdő gyülekezeti tagra, kinek az egyház, az istentisztelet vigasz és erőmerítés is. Gondolok az ismerősre, aki sokrétű munkája, közösségi elkötelezettsége mellett is mindig időt tud szakítani, hogy szűkebb és tágabb családjával együtt legyen. Gondolok a vallásórás gyermekekre, s látom szemük csillogását, mikor átszellemülten mondják szövegüket a betlehemes játék próbáján. Gondolok messze lakó barátokra, akikről tudom, hogy rám gondolnak és közösségemért dolgoznak. Gondolok a nagylányomra, aki hitetlenkedve mondja, hogy az osztályában senki sem mond napi jócselekedetet az adventi kalendárium kibontásánál. Gondolok kislányomra, aki öt évvel ezelőtt - egy hideg, havas hétfőn, december 17-én született. S végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy sokan vannak, akikre gondolok, akikért imádkozom, akiket szeretek.

Mátéfi Tímea: A harmadik lépés

2012. 12. 16.	A harmadik lépés	Mátéfi Tímea
Lángra lobban ma a harmadik is − a pillanat mozdulatlan csendjében, olyan észrevétlen könnyedséggel, ahogy korábban a másik kettő. Immár hárman jelzik felkiáltójelként, szobák lázas zsongásába vagy magányos némaságába burkolózva az ünnep közeledtét. Közben meg várakozunk, mert ennek van most ideje. Hogy mire? Talán mindenki másképp, de ugyanarra… Van, aki kintről várja, hogy bekopogjon hozzá valaki vagy valami, s az jelenti neki majd a megérkezést. Van, aki neki kezdett már a belső nagytakarításnak, a lélek ablakait pucolja, a békesség pogácsáit, mákos- és diós bejgliit sütögeti, a megértés beporosodott szőnyegét porolja a frissen hullott hóban, a hagyomány terítőit mossa, keményíti, vasalja, a szeretet karácsonyi dallamaival hangolódik a belső megérkezésre. Nem lehet vagy csak kívül, vagy csak belül megérkezni. Kell mindkettő, egyszerre. Szerintem. Valahogy így vagyunk mi teremtve, és ritka kevés, aki meg tud elégedni csak az egyikkel: mert képes rá, vagy, mert muszáj neki. A kinti mínuszoktól való rettegésemet mindinkább próbálom feloldani a szűzfehér hóbunda látványának gyönyörűségében. Ujjong a lelkem: hátha-hátha fehér lesz majd az ünnepünk, hiszen Katalin nem kopogott idén! Úgy tűnik, ami a természettől telik, megteszi, hogy minden rendben legyen. A többi rajtam, rajtad áll! „Aki csinálni akar valamit, talál rá eszközt. Aki nem akar csinálni semmit, talál rá mentéseget” − olvasom öröknaptárom mai üzenetét. Mentségek után kapálózunk, vagy próbálunk tenni valamit? A legkisebb lépés is már lépés, előrehaladás önmagunkban, önmagunkért (is). Mérlegelj! Ma mi okozta neked a legnagyobb örömet, és mi cibálta meg életkedvedet? Mi ennek az oka? Tanulj meg közeledni, lépéseket tenni kívül és belül! Ne rohanj, de ne is légy túl lassú! Így, ha az ünnepet szentelő Egy is úgy akarja, megérkezhetsz a negyedik lángralobbanás fényében ünnepedhez.

Benedek Enikő: Advent 2012

2012. 12. 15.	Advent 2012	Benedek Enikő
Telegdi Ágnes: Téli ünnepkör gyönyörű nem hétköznapi dekorációs könyvét nézegetem, és olvasgatom így adventben, és eszembe jut Misike, egy kisfiú. Közel egy évtizede történt, amikor a gyermekeket az adventi szokások felől faggattam. Ők lelkesen sorolták a következőket: adventi koszorú, adventi naptár, mézes pogácsák, illatos gyertyák, adventi vásár, mikulásvirág, virgács, adventi égők, fenyőágak, díszes kirakatok. Még eszébe jut valakinek valami érdekes? − kérdeztem. Ekkor kiáltott fel Misike csillogó szemekkel: adventi kürtőskalács. Most ezekkel, a nőszövetségi tagok által elkészített kürtőskalácsokkal és Paulo Coelho egyik idézetével szeretnék egy csodás várakozást kívánni minden kedves Olvasónak: „Nekem van egy saját definícióm: csoda az, ami békével tölti el a szívünket. Van, amikor gyógyulás formájában jelentkezik, van, amikor egy vágy teljesül be – a lényeg az, hogy amikor megtörténik a csoda, mélységes hódolattal viseltetünk Isten felénk áradó kegyelme iránt.” (Mint az áradó folyó) Persze ne felejtsem el a kürtőskalács receptjét elküldeni, hisz valamikor, valakiknek megígértem. 1 kg liszt 2 tojás 15 dkg margarin 2 kocka élesztő ¼ l tej 1 citrom lereszelt haja 1 mk. só 1ek. olaj 1 ek. cukor (Az elkészítéséhez, a sütéshez már kell némi profizmus)

Bíró Attila: Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit

2012. 12. 14.	Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit	Bíró Attila
Kedves Olvasó! Te, aki oly hűségesen olvasod naponta a három perceseket, kérlek, most szánj neki több időt, és olvasd el ezt a mesét, amelyet kökösi barátaimmal írtam. Abban az esetben, ha tetszett, ezen a web helyen a gyermekeknek is megmutathatod. Kellemes szórakozást! Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen aprócska gyermek, Delelő Domokos névre hallgatott. Már amikor igen. Bimbólegény korában édesapja minden reggel kiküldte a rétre Riskát s Böskét legeltetni. Szigorúan lelkére kötötte, hogy éberen pásztorkodjon, mert ha a marhák éhesen találnak hazamenni, bocskorszíjat hasít a hátából. Megesett biza nemegyszer, hogy bendőjükben lett vóna még hely, s este csak azért nem küldte vissza fiát, mert kímélte barmait a feles gyaloglástól. Nos, könnyűnek maga sem nevezte sorsát, főleg mikor reggel elindult, – s egy falat nem sok, annyi sem vót batyujában. Egyszer, jókora reggel, leült a víz partjára, megvette hátát egy jó nagy cserefának, s nekilátott éles bicskájával pittyhez való ágat faragni. Éktelen nyávogásra kapta fel a fejét, s látta hogy a víz viszen egy macskát. Tudta jól, hogy szerencsétlen a vizet úgy szereti, mint öregapja tejben a legyet, s fogta magát, belészökött a patakba, hogy megmentse a nyomorultat. Lett abból nagy barátság, s mert lelke es jó vót vaj Riska, vaj Böske tőgye közelébe engedni nem sajnálta. Dorombolt a macska, a lába szára körött s egyszer megszólalt: hallod-e te Delelő Domokos? Jer vélem az én öreganyámhoz, s meglátod, hálás lesz neked, amiért megmentettél! Fölpattan a legény, szeme sarkával megítéli a jószágok nyugvását s elindul. Szembe a patak folyásával, egyre beljebb az erdő sűrűjibe, hát ott találja magát egy hatalmas fa előtt. Annak odújába bészökik a macska, s ő utána. Megy lejjebb-lejjebb a föld alá, s egyszer egy gyönyörű gyémánt palotába ér. Egyik teremből ki, a másikba bé. Olyan fényesség volt, gyémántból volt kirakva a köve, ezüstből a fala, s talán aranyból a teteje. Hanem az egyik teremben koromfeketeség volt, ahova bémenni nem volt mersze. Elfutott a macska, s maradt a setétség. Ahogy bámészkodik jobbra-balra, szinte a nyaka es kitekeredett, hát elé totyog egy irtózatosan csúf vénasszony. Hát ki vagy te, s mit keresel itt az álomfejtő palotába, ahol még senki nem koptatta a gyémántköveket? Adjon Isten, öreganyám – feleli – Delelő Domokos névre hallgatok. Hát úgy! Na, ide figyelj, amiért jó voltál egyetlen szolgámhoz, ezért én es felajánlom segítségemet. Választhatsz akkora gyémántkövet, amekkorát csak elbírsz, vaj pediglen, te magad es álomfejtő lehetsz, de csak azok álmát láthatod meg, akiken segítettél. Gondolkodóba esett Delelő Domokos: egy jókora gyémánt es kellene, de ilyen alkalom, hogy megtanóljon álmot fejteni, mégegyszer nem adódik. Addig gondolkodott, míg elhatározta: ha naphosszat delelészek s őrzöm apám teheneit, jót mulatok, ha megfejtem valaki álmát. Azzal sarkon fordult, illendően elköszönt, s kimászott az odúból. Igyekezett vissza az állatokhoz, me eszibe jutott az apja, s a bocskor. Futott es, hogy égett talpa alatt a főd, me tudta, hogy ha ezek elvesztek, a bánat az övé, s néz balra, s há Riska sehol, néz jobbra, s há mind a kettő valamit bámul gülü szemekkel. S eléveszi a bicskát, hogy vágjon egy mogyorófahutyurut, hogy legyen mivel megbiztassa a két tubukot. S ahogy közelebb ér, s lássa, hogy csomó kicsi kezecske mered az ég felé, mintha kérnék az Úristent. Bényújtsa a hutyurut, s hát ne! A csomó kicsi kezecske belékapott. Domokos egy pillanatig elengedte a hutyurút. Köpött egyet a tenyeribe, s nekitürközött legényesen. Húzott egyet, húzott kettőt, s szempillantás alatt az összes a parton vót, s ott szuszogtak-maszogtak. Alig köszönték meg, s úgy elálmasodtak, hogy egy kökénybokor tövibe húzódtak s el es aludtak. Domokos csudálkozva nezte ezeket a furcsa szerzeteket, amik nem hasonlítottak semmi egyébhez, csak az öreganya meséiből ismert manókhoz. A piroscsizma piroscsizma vót, s a huzentróg es úgy állott, ahogy kellett. Na, ezeket jól kifárasztotta az iszapküzsdölődés – gondolta magában -, s kínjába rágni kezdte a körmeit. Ekkor csuda dolog történt. Az előtte levő kökénybokor helyett hirtelen gyermekeket látott, akik loholtak, rövid bottal a kezükben egy rozsdás karika után. Pillant egyet, s há ugyanazok a gyermekek körbeállva, s mind énekelik, hogy „tüzet viszek, ne lássátok” s egy zsebkendőt mind lógatnak. Most már Domokos gondolkodóba esett. Először azt hitte, elment az esze, s aztán kezdett derengeni neki, amit az öregasszony mondott. Segítettem a manókon, s most az álmaikat látom. S hirtelen pillogtatni kezdett, mint béka a csihánba, s azzal már látta es a többi manó álmát sorjába: az egyikbe rákcsipeztek, a másikba hunyszemeztek, a harmadikba glicsuztak, s osztán vót ott ez es, s az es. Valahogy magához tért Delelő Domokos, fogta a két tehenet, s nagy megszeppenve ereszkedett hazafelé. Alig ért bé a faluba, há Rákis néni azonnal újságolja a fenséges király felhívását. „Közhírré tétette a birodalom minden kis- és nagytelepülésén, hogy annak adja lányát és fele királyságát, aki kiállja a hét próbát, megszerzi a Tudás,t és elébe tárja azokat a kincseket, amit a királylány megálmodott.” Na most légy okos Domokos… mondogatta magának szalonnaevés közben. Komótosan szelte a pityókás házikenyeret s a veres hagymát, s úgy rakosgatta egymás után a nap történéseit. El es döntötte, hogy amint a kakas kukorékol, eléveszi a vasárnapi harisnyát, a bokszcsizmát, mellényt s a kalapot, s elmegy őfelsége udvarába. Esszeszedte minden bátorságát, egyet igazított a harisnyáján, s máris ott termett a király előtt. Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, lányod álmát tüstént kitalálom. A királykisasszonynak a bátor kijelentéstől a szeme is felcsillant, s a zsebkendőt es elejtette. Ám Domokos se volt rest, kihasználta az alkalmat, s jól tudta, hogy a kis segítség es segítség. Gyorsan a zsebkendő után kapott, s odanyújtotta a királykisasszonynak. És ekkor megtörtént a varázslat. Látni kezdte, s mondta es a királykisasszony álmát. S Domokos csuda álmot látott, miben megjelent neki az óvoda épülete s annak az ajtaja. S mikor bényított, hát az egész nagy terem kétfelé volt osztva s egyik szebb volt, mint a másik, s mikor jobban szemügyre vette a csudát, hát akkor látta, hogy míg egyik fele olyan, mint az öregek meséjében, a másik nem. S hogy hova került, azt már abból es kitalálhatta, hogy a nagy falra fel volt festve Őfelsége képe, de erőst szépen. S körötte mind székelyharisnyás daliák s királykisasszonyok. S ezt már abból es észre lehetett venni, hogy a lába egynek sem érte a földet, s csak úgy lebegtek ott. S a székecskék és asztalkák es mind olyanok voltak, mint ahogy azt hallotta. Mindegyiknek kicsi királyi trón formája volt, s egyik sem volt nagyobb, mint a másik. S a trónok karfáján es látszott, hogy erőst nagy urak lehetnek, akik benne ülnek. S ami a dísze volt a teremnek, az egy furcsa építmény volt. Nem volt túl magas, de egy kicsike létrán kellett felmenni rea, s onnat aztán csudamód jól lehetett látni az egész mesebirodalmat s annak minden szegletit. S a szőnyeg nem csíkos szőttes vót, hanem tiszta zöld, s rajta a faluk mint a gombák, s mindenik falunak a legendája. S az emelvényen ott volt egy másik trón, s az szebb volt minden másnál. Hogy egyebet ne mondjak, az egész bélése veres volt. S az egész emelvénynek szép faragott korlátja. S akkor derült csak ki, hogy azé a trón, aki éppen a mesét mondja. Mert olyan csuda fából készült, hogy aki arra egyszer felült, minden bánatát elfelejtette, és vidáman tudott mesélni a többieknek még az olyan félelmetes dolgokról es, mint a gonosz boszorkányok s a kutya nagy sárkány. S akkor Domokos egyszercsak álmában patkócsattogást hallott, s az egész hely a Mária napi nagyvásárra hasonlított. S a nagy nyüzsgésbe kezdte hegyezni a fülit, s forgatni a fejit, hogy merről jönnek a lovak. Lovat nem látott, de annál inkább manót. Egyik a másik hátán s a kezibe egy félelmetes fakard, másik hasalva bodzafa puska mögül hunyorgatott, arrébb bodzafasípra táncoltatták a rongybabát. Cirokszekéren érkezett a parapács manó ostort rittyegtetve, s csalfán kacsingattak a pirospozsgás menyecskének felöltöztetett fakanalak. S Domokos kezdte kapkodni a fejit, met mintha hol szőrlabdával, hol parittyagolyóval célozták volna. S Domokos még azt es látta, hogy a felfelé vezető lépcső mellett a falra minden lépcsőfoknak a szélességibe polc volt szerelve, s mindenik polcon mesekönyvek voltak. S ezek a könyvek voltak a minden Igazság tudói s minden Jónak az emlékezete. S minden lépés, ami trónra vezetett, az Igaz és a Jó társaságában tevődött meg. Domokos ahogy béfejezte a nagy álom elmondását, minden teremtmény kérdő szeme a királylány felé fordult. Őfelsége es neki szegezte a mindent eldöntő kérdést. A királyleányka mindkét orcáját pír öntötte el, s erőst szerelmetesen pillogtatott Domokosra. S ebből mindenki tudta, hogy Domokos az igazat mondta, s az álom meg van fejtve rendesen, s a világ rendje visszaállott. S a király öregesen emelkedett szólásra, s édes fiának nevezte Domokost, s a fele birodalmát azonmód neki es adta. Domokos ura lett mezőknek, réteknek s legendákat rejtegető falvaknak. Ekkor már tudta, hogy a birodalmában van egy kökényes, s abban egy falu, s a faluban megvan az a mesekunyhó, amit a királylány megálmodott. S a király áldását adta arra es, hogy Domokos az idők végezetéig ott legyen leányának segedelmében, s így találhassa ki annak minden álmát.

Makkai-Ilkei Ildikó: Ne féljetek!

2012. 12. 13.	Ne féljetek!	Makkai-Ilkei Ildikó
Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek…” Lk 2, 10 Nemrég igen megható élményben volt részem. Kisebbik, kétéves lányommal a szomszédba igyekeztünk, ahova ő nagyon szeret el-ellátogatni, hiszen ott lakik egy kislány, akivel imád játszani. Láncon tartott, ám igen veszélyes kutyájuk miatt a legtöbbször a kapuban állva szoktam kiabálni addig, amíg valaki elénk jön. Akkor is ezt cselekedtem, sorba kiabáltam a családtagok nevét, amikor kézen fogott a két éves aranyos angyalkám, és összerakta élete első mondatát: „Ne félj, anya!”, és ezt párszor megismételte. Csodálatos érzés volt hallgatni ajkairól a bátorító első mondatot. Valami ahhoz hasonló derengett fel bennem, amit a pásztorok érezhettek az első karácsony sötét éjjelén, amikor az angyali sereg e szavakkal biztatta őket: Ne féljetek! Ne féljetek, ez a két szó, ez a rövid mondat jön nekem is csupán ajkamra, mintha én is most tanulnék beszélni, most raknám össze első szavaim, de úgy érzem, ebben a két szóban sokminden benne van. A biztatás, amit adunk és kapunk, a bátorság, ami bennem is megszületett, és elindultam előre a járdán kézen fogva kicsi lányom, nem félve az acsarkodó kutyától, benne van egy kicsit a szégyen is, hogy ő, az a kisember bátrabb volt, mint én, benne van a törődés, ahogyan egymásra nézünk, és igen: a szeretet. Ne féljetek, juttatták eszembe néhány napja az angyali örömüzenetet, ezt üzenem én is az advent fogyó napjaiban. Félelem, félelmek nélküli, bátor, boldog egymással törődős ünnepet kívánok mindannyiunknak.

Pál János: Lehavazott

2012. 12. 12.	Lehavazott	Pál János
Szombatról vasárnapra virradóan meseszerű havazásra ébredtem. Mióta az eszemet tudom, mindig élmény számomra nézni, ahogyan sűrűn aláhullnak a hópelyhek, ahogyan megkapaszkodva élőn és élettelenen, beborítanak mindent. Mondanom sem kell tehát, hogy a vasárnap reggel számomra paradicsomi látvánnyal kedveskedett. Több alkalommal is kibámultam az ablakon és nagy elégtétellel, gyönyörrel nyugtáztam, hogy a hó eltünteti az utcák szemetét, koszos, sáros szürkeségét. Egy idő után azonban már nemcsak a sarat, szemetet födte vastag hólepel, de nyomtalanul eltűnt alatta járdaszegély, sánc és árok, díszcserje és apró bokor is. Vasárnap reggelt nemcsak a természet csodája tette különlegessé. Választásra ébredtünk. A nagy napra, amikor bennünket, a nagyérdemű (sokat és sokfélével traktált) népet választásra buzdítottak, hívtak a még nagyobb érdeműek, mert ugye minden ember, helyesebben, minden voks számít! Rég nem voltunk ilyen fontosak! Pontosabban: négyévente egyszer… De elégedjünk meg ennyivel, nálunk felé csak ennyi dukál a kisembernek! Lehavazott: árkot, bokrot, fűszálat, vetést, mindent vastag hótakaró fed és tesz láthatatlanná. Lehavazott a mi életünkben is. Megtörtént a voksolás és ezzel a feledés vastag hótakarója fedi be, teszi láthatatlanná újból (és már sokadszorra) a szavazataiért tegnap még olyan fontos kisembert, mert a hatalom nem közszolgálat, nem jótékonykodás, hanem a javak, a befolyások elosztásának monopóliuma azok közt, akik azt gyakorolják. Ui.: Akit talán elszomorítottak soraim, üzenem: nem kell kétségbe esni. Négy év múlva ismét kitavaszodik, és újból ránk ragyognak a sokat ígérő napsugarak.

Máthé Sándor: Angyalok társaságában

2012. 12. 11.	Angyalok társaságában	Máthé Sándor
Milyen jó volna örökké gyermek maradni. De még jobb volna arra nevelni gyermekeinket, hogy felnőttként is őrizzék meg a gyermeki látásmódot, a világra való rácsodálkozást. Felnőttként is úgy kellene meglátni a dolgokat, ahogy a kis gyerek látja, például az angyalokat: csodálatosnak, lenyűgözőnek, hatalmasnak, kicsit titokzatosnak, és mégis gyönyörűnek. Mert karácsony közeledik, most szeretnék az angyaloknál maradni, és szólni róluk, talán egy kicsit másként, ugyanis angyalokkal nemcsak képzeletben lehet találkozni, hanem a valóságban is. Ezt tapasztalják gyermekeink minden karácsonykor, s mindazok, akik még hisznek bennük. Kik az angyalok, mikor, miért és hogyan jelennek meg? A Bibliában olvashatunk olyan történeteket, amelyben angyalok tűnnek fel. Tulajdonképpen bibliai ismereteik alapján beszélnek az emberek angyalokról: elképzelik, leírják, lefestik őket, sokszor egészen gyönyörűen, de többnyire messze elrugaszkodva attól, amiről az eredeti történetek szólnak.  Annak ellenére, hogy a bibliai angyaloknak férfinevük van: Mihály, Gábor, Rafael, mégis inkább szép, fiatal, szárnyas nőkként ábrázolják őket. A teológusok szerint az angyal szó eredeti jelentése küldött, követ, hírvivő. Eszerint az angyalok lényege az üzenet, melyet közvetítenek. A többi mellékes. A mindennapi szóhasználatunkban is megjelenik az angyal: Angyal vagy mondjuk, ha váratlan segítséget, támogatást kapunk. Saját gyerekeiknek, unokáinknak azt mondjuk, még akkor is, ha már rég kinőttünk az angyal-világból, hogy „az angyalka hozza az ajándékot, a karácsonyfát.” A Biblia az angyalokkal kapcsolatosan elsősorban találkozásokról beszél, amikor a meglátogatott személy felismeri, hogy üzenetet kapott. Az angyal, mihelyt az üzenetet átadta, elmegy, eltávozik: Máriától is eltávozott. A Jézus születését hirdető sereg is visszatért a pásztoroktól a mennybe. Ennek ellenére minden történetből kisugárzik az öröm: jó angyalok társaságában lenni. Reméljük, hogy mindannyiunk életében eljön egyszer az angyali látogatás ideje, s az egész életre szóló találkozás lesz, és mi megértjük az általuk közvetített üzenetet. Reméljük, hogy leghamarább az eljövendő karácsonykor találkozunk velük. Adja Isten, hogy így legyen!

Lőrinczi Lajos: Világosság

2012. 12. 09.	Világosság	Lőrinczi Lajos
Igencsak megrövidültek a nappalok, és meghosszabbodtak az éjszakák. Didergő, hosszú álomra szenderült a természet, visszahúzódva önmagába. Mintha a sötétség végleges győzelmet aratott volna a világosság fölött. Ilyenkor, hiányzik nekünk is, a világosság. A nap kevesebb energiát ad a földnek, és kevesebbet kapunk mi is. Nem szeretünk sötétben ülni, ezért villanyt kapcsolunk.  És mivel megnő lelkünkben is a fény utáni vágy, öntudatlanul az értelmünkkel, a lelkünkkel is keressük a világosságot. A szellemi fényt. A világban, környezetünkben, számtalan sötétségben élő ember van. Általában nem születésük óta vak, hanem sötétségbe került emberek. A tudatlanság, a butaság, az önzés, az alkohol, a gyűlölet és egyebek sötét fogságába merültek. Vagy a gyász, a betegség sötétségébe kerültek. Akik valamilyen okból, fokozatosan elszakadtak a mennyei fénytől. Akik nem keresik a világ világosságával, Jézussal, Istennel a kapcsolatot. Akik, mint a vakond a földben, jól megvannak sötét életükben. Jól megszokták már, mint hernyó a föld alatt, és elfeledték, hogy pillangókként szárnyalhatnának az éltető napsütésben. Elfeledték, hogy életük közege nem a por, a sár, a sötétség, hanem a levegő, a föld és ég közötti élet, a világosság. Életük értelme nem az önmagukba zárt „haramiaság”, hanem a világosság tükrözése szívtől szívig. Ha baj van, ha gyász ér, ha betegek vagyunk, ha megsértődünk, mi is beleesünk ebbe a csapdába. Elfeledjük, hogy nem vaknak, hanem látóknak, a világosság gyermekeinek születtünk − boldognak, vidámnak, szolgálónak. Advent van. Az önvizsgálattal készülődés ideje. Meg kell vizsgálnunk: mennyire vagyunk őrizői, sugárzói annak a fénynek, amit Istentől kaptunk! Közelünkben felderülnek, vagy besötétülnek az emberek? Bárcsak minél több emberből ragyogna Isten fénye. Bárcsak ne a sötétség, hanem a világosság erői munkálnának bennünk és közöttünk! Hamarosan felderülne, megvilágosodna, és mosolyra derülne a világ! Advent van. Kigyúlt a betlehemi csillag. Ragyog a mennyei fény. Engedd lelked is ragyogni!

Mikó Ferenc: Nézőpont

2012. 12. 08.	Nézőpont	Mikó Ferenc
A héten a havazást borongós napok előzték meg. Az iskolában diák, tanár a kicsengetést várta. A lelkünkre ült a beborult idő. Ilyenkor nagyon nehéz tanítani. De mégis azon a napon valami nagyon meghozta a kedvem a példázatok megbeszéléséhez. A diákokat arra kértem, hogy nézzenek ki az ablakon, és mondják el, mit éreznek. Természetesen mind azt hangoztatták, hogy hazamennének, nagyon nehezen telnek a percek. De egyikük elmondta: annak örül, hogy benn van a meleg iskolában és nem kell kinn lennie a ködös, hideg időben. Az a legjobb érzés, ha a diákok mondják el, találják ki, fejtik meg a mondanivalót. A magvető példázatában a figyelem a részletesen leírt veszteségekre irányul. Az útfélre, sziklás helyre, tövisek közé esett magok sorsa van kifejtve. A mi napjaink is sokszor az időhiány, pénzhiány, fáradság ecsetelésével telik el. Pedig ott van a többi mag, ami jó földbe esett és hozott száz, hatvan vagy harmincannyi termést. Pedig ott van a meleg, a tanítás, a család, a hó, az advent, a közösségünk, és folytathatnám a sort a végtelenségig, hogy miért érdemes és kell örülni. Csak úgy kell a világra tekinteni, hogy mindezt észrevegyük. Még a legborongósabb napokon is.

Farkas Dénes: Házi áldás

2012. 12. 07.	Házi áldás	Farkas Dénes
A Házi áldás gyermekkoromban ott függött a szobánk falán. Azért írom, hogy a szobánk, mert nekem ilyen nem volt,azaz nem volt szobám a birtokomban, melyben egyedül én lehettem volna az úr. Családi udvarunk elég egyszerű volt, rajta egy nagyobb ház és egy kisebb. Közösen étkeztünk szüleimmel, nagyszüleimmel, testvéremmel. Az első szoba berendezett, de lakatlan volt. Csak jeles vendégek érkezésekor vették igénybe, használatba. Ebben a szobában legyek sem voltak, mert az élet a ház, istálló, állatok körül zajlott. A Házi áldás valami rámában volt, s azt megfigyeltem, hogy legyek nem pontozták le, de ha a falról levettem, mögötte pókháló azért akadt. Mezei virágfonat övezte a szöveget, melyet sokszor megpróbáltam leutánozni, kevés sikerrel. A szöveget nagyon hamar megtanultam, mert nagyapám korán a fülembe rágta − talán azért, hogy ne vegyem le minduntalan a falról, hogy nehogy elvetemedjék ez a családi ereklye! Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen. Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a szöveget, melyet minden székely házban ismernek, s valószínű, ez így is van jól! Azt, hogy ez becses dísze a házaknak azt arról is tudom, hogy angolra is lefordította valamelyik szakértő, s osztogatta amerikai vendégeinek. Családlátogatásaim alkalmával magam is osztogattam eme ereklyéből azzal a megjegyzéssel, hogy tegyék fel a tisztaszoba falára. Jártamban, keltemben annyi Házi áldással találkoztam, hogy se szeri, se száma a korondi tányérokra, vagy fa-faragványokra pingált, metszett daraboknak! Sokszor vettem a kezembe ezekből, és elkezdtem gondolkozni a szövegen. Az emberi erényeket felfokozza az Istenig, s megállapítja, hogy „hol Isten, ott szükség nincsen.” Szerintem itt a logikai hézag, bár a hívő ember szerint Isten mindenható, de ebben hinni már szükség, főleg azon lelkületűeknek, kik hiszik Őt! Az ószövetségi József Egyiptomban megfejtette a Fáraó álmát, mely hét szűk esztendőről beszél. Azt hiszem a Házi áldás szerzője is nem a szükségre, hanem a szűkségre gondolt fogalmazványában, mert a székely házak szüksége és szűksége (hosszú ű-vel) között nagyon nagy a különbség! Tudom, hogy fejtegetésem okoskodásnak tűnik, s minden marad a régiben, de legyen szabad megjegyeznem, hogy ne legyen része a kedves olvasónak szűkségben, hanem adjon Isten a Házi áldások földjén gazdag aratást!