Sigmond Júlia: Mulasztási bűn

2013. 11. 19.	Mulasztási bűn	Sigmond Júlia
Amikor ötven évvel ezelőtti mulasztási bűnömet rótták fel nekem, egész éjjel nem tudtam aludni. Gondolkoztam. Ismeretlen bűnömet jóvátenni már nem lehet. Harminc évvel ezelőtt meghalt, akinek nem segítettem. Akkor eszembe se jutott, hogy segíthettem volna. Vagy legalább megpróbálhattam volna valamilyen módon, esetleg másokon keresztül segítséget nyújtani. Mulasztásommal ˗ a vád szerint ˗ megrövidítettem valaki életét. Nagyon fájdalmas ez a vád! Hiszen tizenhat éves korom óta, amikor naplómban leírtam JÓ EMBER AKAROK LENNI! ˗ életcélommá vált: mindig mindenkinek segíteni. Találkozni, szembesülni, ötven évvel ezelőtti bűnnel, megrázó élmény. Főleg azért, mert jóvátehetetlen. De nem csak azért! Hatalmas csalódás önmagamban. Próbálok magyarázatot keresni, hogy felmentést adhassak önmagamnak. Nem megy! Hiába próbálom enyhíteni a lelkiismeret-furdalást, visszaemlékezve a számtalan jótettre, mert ezeregy segítségnyújtással sem lehet meg- nem-történtté tenni azt az egy mulasztást! Éjjel 2 óra van. Eszembe jut Reményik Sándor egyik verse, de nem elég pontosan. Felkelek, megkeresem a kötetben a verset és olvasom: Ha számbavetted mind a vétkeid, Szemed ha metszőn önmagadba látott: Az ismeretlen sok-sok bűnödért Még mondj el egy pár miatyánkot! Úristen! Hány miatyánk segítene rajtam, hogy háborgó tengerhez hasonló lelkiismeret furdalásom lecsendesedjék???