2011.12.10. Tűnődés Farkas Dénes
A '89-es rendszerváltás után sok helyen nagy takarítást végzett az új, de még nagyon képlékeny hatalom. A jelenlegi állaga is nagyon képlékeny, de merném hasonlítani a „kiköpésre” váró rágógumira. A román demokrácia átment világi várakozásba.
Adventben van a keresztény világ. Vajon demokráciánk a világi koordináta-rendszerben, az „ad veniro” (jönni fog) meddig késik és hol vesztegel? A nagytakarítás látszata után beállt a boomerang-szindróma, s ma sem tiszta, hogy mi maradt meg az átkosból, sőt, úgy látom, hogy hordalékaival ma is állandóan gyülemlik a hitványság.
A rendszerváltás a hajdani Vallásügyi Államtitkárságot is elérte. Megkezdődött a „purifikálás” és az elnyomó hivatal egy pillanat alatt felére zsugorodott, s munkatársi, segítségnyújtási intézménnyé vedlett át. A segítségnyújtás milyensége mára letisztult, s annak anyagi vetületei ott vannak a kupolák alatt, melyeknek se szeri se száma, csak még várják az antikolást.
A hajdani „departament” emberei között néhányan megmaradtak, köztük egy számomra igen-igen barátságos régi úr is, akinek a kezébe helyezték – rövid időre – a kenyeret és a kést is. Akkoriban az Unitárius Egyház gazdasági ügyosztályán dolgoztam, és barátommal, munkatársammal gyakran „hazulról” mentünk ügyeket intézni, ami legfőként pénz-kunyizásból állt. Gyakran sikerült jónak minősíteni a kiszállásunk hozamát, mert olyan is volt, hogy kicsi egyházunknak sikerült öt tanácsosi kongruát kieszközölni, ami abban az időben nagyon nagy dolog volt!
Szép lassan – gondolom, hogy a „doxák” nyomására – kezdett burjánzani a lehetőség, melyből mi is, mint magyar unitárius egyház morzsázgattunk, s vallásoktató, kórházlelkész s még valami – ami addig nem volt – létesülhetett a mi berkeinkben is.
Amiért a fenti unalmas szövegemet leírtam, az azért történt, mert az a finom úriember egyszer tőlem azt kérdezte, hogy: nektek börtönlelkész állás nem kell? Andrási Gyurkával úgy meglepődtünk, hogy sokáig csend és válasznélküliség követte a felvetést. Ha nem tévedek, én szólaltam meg, és megkérdeztem, hogy annak mit kell csinálni?
Később tudtam meg, hogy a „doxáknak” több tucatra való efféléjük is van. Nem zárom ki azt sem, hogy csinálnak majd olyan lelkészi állást is, aki az űrhajósok lelkigondozója lesz. Isten segítse! Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy az a sok tucat ortodox „börtönpópa” hogyan örvend annak, hogy a hívei gyarapodnak, és ezt az „előmenetelt” miként foglalják imába? Ámen!
2011. december 10., szombat
2011. december 9., péntek
Sándor Szilárd: A harmadik adventi gyertyafényre várva
2011. 12. 09. A harmadik adventi gyertyafényre várva Sándor Szilárd
Homokszemű hold hajnala virrad ma.
Sivatagban a sár a legnagyobb öröm.
Lelkem mélyén a jó remény pirkadna,
Ha szempillám alatt össze nem töröm.
Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad,
Itt simul érdes tenyeremben és itt marad.
Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén,
Zöld koszorú világít gyetyafények éjén.
Homokszemű advent, sáros gyertyaláng!
Bár összeomolhatott benned egy világ ,
– Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal –
Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod.
Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod,
Adventi fohászt felszívó sóhajjal.
Homokszemű hold hajnala virrad ma.
Sivatagban a sár a legnagyobb öröm.
Lelkem mélyén a jó remény pirkadna,
Ha szempillám alatt össze nem töröm.
Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad,
Itt simul érdes tenyeremben és itt marad.
Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén,
Zöld koszorú világít gyetyafények éjén.
Homokszemű advent, sáros gyertyaláng!
Bár összeomolhatott benned egy világ ,
– Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal –
Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod.
Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod,
Adventi fohászt felszívó sóhajjal.
2011. december 8., csütörtök
Sipos Mónika Rebeka: Meddig örülhetünk?
2011. 12. 08. Meddig örülhetünk? Sipos Mónika Rebeka
Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!
Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.
Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.
Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.
Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.
Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!
ÖRVENDEZZETEK!!!
Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!
Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.
Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.
Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.
Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.
Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!
ÖRVENDEZZETEK!!!
2011. december 7., szerda
Dimény József: Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés
2011. 12. 07. Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés Dimény József
Ez a törvény kimondja, hogy olyan mértékben érezzük jól magunkat, amennyire mi irányítjuk a dolgokat életünkben. Önmagunkat úgy tudjuk irányítani, ha van bennünk önkontroll, vagyis gondolataink által irányítunk. Gondolkodásunk vezérli érzéseinket, érzelmeinket és cselekedeteinket.
„Mindaz, amit elértünk, vagy a jövőben elérünk, az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye.” (Brian Tracy) Ez azt jelenti, hogy a világot olyannak látjuk, amilyennek mi akarjuk. A világ olyan amilyen. A bennünk levő hangulat, érzelem határozza meg, hogy milyennek látjuk. Ha megvan a belső békém és nyugalmam, a világot jónak, kiegyensúlyozottnak, boldognak látom. Ha feszült, nyugtalan és ideges vagyok, a világot is ilyennek látom. Ha ezen változtatni akarok, először a lelkiállapotomat kell rendbe hoznom.
Lelki életünk állandóan fejlődik, változik. Az önmagunkról alkotott képünk – énképünk és a világról alkotott képünk –, világképünk változik, amint új információk érnek bennünket. A gyermeknek, a kamasznak, a 20 évesnek, a felnőttnek, az idősnek más az énképe és világképe. Ez a „valamivé válás pszichológiája” Ezt a folyamatot akkor tudjuk irányítani és ellenőrizni, ha vannak céljaink és a változás ezekhez visz közelebb.
A valamivé válásnak két akadálya van:
1. Az állandóság utáni vágy. Ösztönösen ott van bennünk: azt szeretnénk, hogy semmi ne változzon. Eddig is így csináltuk, ezután is így csináljuk! A gond az vele, hogy rugalmatlanná teszi a gondolkodást.
2. A magatartás merevsége. Megrekedünk a kényelmi zónában, minden rutinná válik és ez megöli a fejlődést.
Mindezek elvezetnek ahhoz az erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Ez nem más, mint a szeretet hatalma. Ez formálja, alakítja a személyiségünket és sorsunkat. Mindent azért csinálunk, hogy szeretetet kapjuk, vagy pótoljuk a szeretetet hiányát. A konfliktusok a szeretet hiányából erednek.
A hét lelki törvényt azért kezdtem el tanulmányozni, és azért osztottam meg veletek, mert tudom, hogy mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Mégis egyesek jobban eligazodnak az életben – és ez nem iskolai végzettség függvénye –, mások kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy életünk jól alakuljon? Felismerni és használni a lelki törvényeket. Érteni, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon hat ránk és befolyásolja egész életünket. Minden számít! Legyen bátorságunk, megtenni a szükséges lépéseket. A fejlődés mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is és száraznak maradni is, egyszerre!
Ez a törvény kimondja, hogy olyan mértékben érezzük jól magunkat, amennyire mi irányítjuk a dolgokat életünkben. Önmagunkat úgy tudjuk irányítani, ha van bennünk önkontroll, vagyis gondolataink által irányítunk. Gondolkodásunk vezérli érzéseinket, érzelmeinket és cselekedeteinket.
„Mindaz, amit elértünk, vagy a jövőben elérünk, az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye.” (Brian Tracy) Ez azt jelenti, hogy a világot olyannak látjuk, amilyennek mi akarjuk. A világ olyan amilyen. A bennünk levő hangulat, érzelem határozza meg, hogy milyennek látjuk. Ha megvan a belső békém és nyugalmam, a világot jónak, kiegyensúlyozottnak, boldognak látom. Ha feszült, nyugtalan és ideges vagyok, a világot is ilyennek látom. Ha ezen változtatni akarok, először a lelkiállapotomat kell rendbe hoznom.
Lelki életünk állandóan fejlődik, változik. Az önmagunkról alkotott képünk – énképünk és a világról alkotott képünk –, világképünk változik, amint új információk érnek bennünket. A gyermeknek, a kamasznak, a 20 évesnek, a felnőttnek, az idősnek más az énképe és világképe. Ez a „valamivé válás pszichológiája” Ezt a folyamatot akkor tudjuk irányítani és ellenőrizni, ha vannak céljaink és a változás ezekhez visz közelebb.
A valamivé válásnak két akadálya van:
1. Az állandóság utáni vágy. Ösztönösen ott van bennünk: azt szeretnénk, hogy semmi ne változzon. Eddig is így csináltuk, ezután is így csináljuk! A gond az vele, hogy rugalmatlanná teszi a gondolkodást.
2. A magatartás merevsége. Megrekedünk a kényelmi zónában, minden rutinná válik és ez megöli a fejlődést.
Mindezek elvezetnek ahhoz az erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Ez nem más, mint a szeretet hatalma. Ez formálja, alakítja a személyiségünket és sorsunkat. Mindent azért csinálunk, hogy szeretetet kapjuk, vagy pótoljuk a szeretetet hiányát. A konfliktusok a szeretet hiányából erednek.
A hét lelki törvényt azért kezdtem el tanulmányozni, és azért osztottam meg veletek, mert tudom, hogy mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Mégis egyesek jobban eligazodnak az életben – és ez nem iskolai végzettség függvénye –, mások kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy életünk jól alakuljon? Felismerni és használni a lelki törvényeket. Érteni, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon hat ránk és befolyásolja egész életünket. Minden számít! Legyen bátorságunk, megtenni a szükséges lépéseket. A fejlődés mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is és száraznak maradni is, egyszerre!
Farkas Dénes: Nagy vagy kicsi?
2011. 12. 06. Nagy vagy kicsi? Farkas Dénes
Egy kedves öregfiú barátom nyugdíjba menetelét ünnepelte a falu népe Kövenden, jó sok évvel ezelőtt. Kiss Zoltánról van szó, aki egy életen át e falunak papja volt. Fiatalon egy kevés ideig Abásfalván kezdte a pályát, ahol a fiatal jóképű szőke pap láttán nagyot dobbantak a lányszívek, annál is inkább mert kellemes hangjával és modorával érdeklődést felkeltő ember volt. Az hogy keze, esze nyomán épült fel az impozáns kultúrház, az csak hab volt a tortán.
Az említett ünnepségnek én is részvevője voltam, s a kövendi kultúrház nagytermében sok kedves ember jelenlétében méltatták Kiss Zoltán érdemeit. Röpködtek a pohárköszöntők, egyik a másik után, hiszen „Zolti bácsinak” vitathatatlan érdemei voltak a pályán. Szeme és keze előtt-alatt nőtt fel a falu, melynek minden rezzenését tudta. Nagyon szívélyes és jól társalgó házigazda volt. Az egyik pohárköszöntős – sorolván az ünnepelt érdemeit – a nevére való utalással állapította meg, hogy: „Te nem kis Zolti voltál, hanem nagy!” Ahogy hallgattuk a „papi szájmuzsikát” Nagy Ferenc, a segesvári paptestvér halkan megjegyezte: „ennek a logikának a mentén, amikor én megyek nyugdíjba, akkor a nagy Ferencből ejsze kicsi Ferikét csináltok”.
Szombaton 16 ifjú lelkész életére és munkájára kértük Isten áldását. Az ünnep másnapján jutott eszembe a fenti, kis adomának vehető történet.
Az ünnep kedves pikantériája az volt számomra, hogy ott láttam Nagy Ferencet, aki még mindig gyülekezeti lelkész! Az Isten is segítette, mert Ő sem lesz „kicsi”. Az ifjaknak adja Isten, hogy legyenek nagyok, nagyok... s még nagyobbak!
Egy kedves öregfiú barátom nyugdíjba menetelét ünnepelte a falu népe Kövenden, jó sok évvel ezelőtt. Kiss Zoltánról van szó, aki egy életen át e falunak papja volt. Fiatalon egy kevés ideig Abásfalván kezdte a pályát, ahol a fiatal jóképű szőke pap láttán nagyot dobbantak a lányszívek, annál is inkább mert kellemes hangjával és modorával érdeklődést felkeltő ember volt. Az hogy keze, esze nyomán épült fel az impozáns kultúrház, az csak hab volt a tortán.
Az említett ünnepségnek én is részvevője voltam, s a kövendi kultúrház nagytermében sok kedves ember jelenlétében méltatták Kiss Zoltán érdemeit. Röpködtek a pohárköszöntők, egyik a másik után, hiszen „Zolti bácsinak” vitathatatlan érdemei voltak a pályán. Szeme és keze előtt-alatt nőtt fel a falu, melynek minden rezzenését tudta. Nagyon szívélyes és jól társalgó házigazda volt. Az egyik pohárköszöntős – sorolván az ünnepelt érdemeit – a nevére való utalással állapította meg, hogy: „Te nem kis Zolti voltál, hanem nagy!” Ahogy hallgattuk a „papi szájmuzsikát” Nagy Ferenc, a segesvári paptestvér halkan megjegyezte: „ennek a logikának a mentén, amikor én megyek nyugdíjba, akkor a nagy Ferencből ejsze kicsi Ferikét csináltok”.
Szombaton 16 ifjú lelkész életére és munkájára kértük Isten áldását. Az ünnep másnapján jutott eszembe a fenti, kis adomának vehető történet.
Az ünnep kedves pikantériája az volt számomra, hogy ott láttam Nagy Ferencet, aki még mindig gyülekezeti lelkész! Az Isten is segítette, mert Ő sem lesz „kicsi”. Az ifjaknak adja Isten, hogy legyenek nagyok, nagyok... s még nagyobbak!
2011. december 5., hétfő
Rácz Mária: Születésnap
2011. 12. 05. Születésnap Rácz Mária
Egyik ismerősömtől hallottam, hogy amióta ő maga is gyermeket hozott a világra, átélte a vajúdás és a szülés fájdalmait és szépségét, sok minden átértékelődött benne. Azóta minden születésnapján felhívja telefonon a távolban élő édesanyját, felköszönti, és megköszöni, hogy megálmodta, megszülte, gondoskodott róla, felnevelte, és máig szeretetében őrzi. Nagyon szép és követendő szokásnak tartom, hiszen a születés – mint életünk legtöbb történése – nem magánügy és nem egyszemélyes esemény: részt vesz benne a megszülető gyermek, az édesanya, az édesapa, az egész család és az újonnan érkezőt befogadó tágabb közösség.
Tegnapelőtt legkisebb fiunk első születésnapját ünnepeltük. Csak mi, mert ő még nem érti, miért villog egész nap a vaku, miért teheti bele a kezét a tortába, miért érkeznek a látogatók, akik széles mosollyal fordulnak felé. Belőlem feltódultak a szülés emlékei. Izgatottan lestem, mikor ér az óra kis- és nagymutatója olyan helyzetbe, mint azon a decemberi éjszakán. Úgy éreztem, mintha ott és akkor egy kicsit én is megszülettem volna: újra anyává váltam, Isten végtelen szeretete által felfoghatatlanul nagy ajándékban és áldásban részesültem.
Érdekes módom ez a számomra ilyen önértékelősre sikerült nap egybeesett egy másik jelentős eseménnyel: az Erdélyi Unitárius Egyház Zsinatával, ahol (velem együtt) 16 fiatal lelkészt szenteltek fel. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nagyon erős párhuzamot érzek a születés és a felszentelés között. Mindkettőben az isteni megjelenítődését látom, hiszen a Teremtő nyilvánul meg az újszülött érkezésében és a lelkészi életre és munkára történő áldáskérésben egyaránt.
Boldog születésnapot hát, kedves frissen felszentelt barátaim, társaim a lelkészi hivatásban! Adjon a Jóisten erőt a régen felvállalt, de most már hivatalosan is megpecsételt új élethez!
Egyik ismerősömtől hallottam, hogy amióta ő maga is gyermeket hozott a világra, átélte a vajúdás és a szülés fájdalmait és szépségét, sok minden átértékelődött benne. Azóta minden születésnapján felhívja telefonon a távolban élő édesanyját, felköszönti, és megköszöni, hogy megálmodta, megszülte, gondoskodott róla, felnevelte, és máig szeretetében őrzi. Nagyon szép és követendő szokásnak tartom, hiszen a születés – mint életünk legtöbb történése – nem magánügy és nem egyszemélyes esemény: részt vesz benne a megszülető gyermek, az édesanya, az édesapa, az egész család és az újonnan érkezőt befogadó tágabb közösség.
Tegnapelőtt legkisebb fiunk első születésnapját ünnepeltük. Csak mi, mert ő még nem érti, miért villog egész nap a vaku, miért teheti bele a kezét a tortába, miért érkeznek a látogatók, akik széles mosollyal fordulnak felé. Belőlem feltódultak a szülés emlékei. Izgatottan lestem, mikor ér az óra kis- és nagymutatója olyan helyzetbe, mint azon a decemberi éjszakán. Úgy éreztem, mintha ott és akkor egy kicsit én is megszülettem volna: újra anyává váltam, Isten végtelen szeretete által felfoghatatlanul nagy ajándékban és áldásban részesültem.
Érdekes módom ez a számomra ilyen önértékelősre sikerült nap egybeesett egy másik jelentős eseménnyel: az Erdélyi Unitárius Egyház Zsinatával, ahol (velem együtt) 16 fiatal lelkészt szenteltek fel. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nagyon erős párhuzamot érzek a születés és a felszentelés között. Mindkettőben az isteni megjelenítődését látom, hiszen a Teremtő nyilvánul meg az újszülött érkezésében és a lelkészi életre és munkára történő áldáskérésben egyaránt.
Boldog születésnapot hát, kedves frissen felszentelt barátaim, társaim a lelkészi hivatásban! Adjon a Jóisten erőt a régen felvállalt, de most már hivatalosan is megpecsételt új élethez!
Máthé Sándor: A várakozás ideje
2011. 12. 04. A várakozás ideje Máthé Sándor
Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.
Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.
Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.
Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.
Egy kis humoros történet jut eszembe:
János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.
– Mi történt. János? Mit keresel?
– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.
– Hát hol veszítetted el?
– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.
– De hát akkor miért itt keresed?
– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.
Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.
Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.
Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.
Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.
Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.
Egy kis humoros történet jut eszembe:
János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.
– Mi történt. János? Mit keresel?
– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.
– Hát hol veszítetted el?
– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.
– De hát akkor miért itt keresed?
– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.
Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.
2011. december 3., szombat
Bíró Attila: Téli falevél
2011.12.03. Téli falevél Bíró Attila
(az itthon maradt otthontalanoknak)
fehér bársonyba öltözött a reggel
didereg árván a konok falevél
el kell engednem – rezzenő nesszel
ősanyám karját, törzsét, gyökerét.
maradtunk páran a zúzmarás ködben
időket kiálló hősies balgák
el kell felednem – rozsdázó bőrben
otthonom ízét, zamatát, illatát.
lakatlan korona korhadt ágainak
nem érzem többé bizsergő nedvét
el kell fogadnom – bár szemeim áznak
napjaim végét, múlásnak idejét.
(az eltávozott otthonélők válasza)
Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,
Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe
Föltámadt koroknak huzatos határit
Lépd át, szakadj le végre!
Van itt lent bőven gyönyör és rothadás
Taposott őseid hátán a sár.
Megfagyott gerincek márványtiszta fénye
Ragyogja vissza a tiszta kék eget.
Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,
Nincs itt már kín, teher és fájdalom.
S ha mégis ott maradnál, a rügyező ágon,
Röhögne rajtad millió zöld levél…
(az itthon maradt otthontalanoknak)
fehér bársonyba öltözött a reggel
didereg árván a konok falevél
el kell engednem – rezzenő nesszel
ősanyám karját, törzsét, gyökerét.
maradtunk páran a zúzmarás ködben
időket kiálló hősies balgák
el kell felednem – rozsdázó bőrben
otthonom ízét, zamatát, illatát.
lakatlan korona korhadt ágainak
nem érzem többé bizsergő nedvét
el kell fogadnom – bár szemeim áznak
napjaim végét, múlásnak idejét.
(az eltávozott otthonélők válasza)
Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,
Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe
Föltámadt koroknak huzatos határit
Lépd át, szakadj le végre!
Van itt lent bőven gyönyör és rothadás
Taposott őseid hátán a sár.
Megfagyott gerincek márványtiszta fénye
Ragyogja vissza a tiszta kék eget.
Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,
Nincs itt már kín, teher és fájdalom.
S ha mégis ott maradnál, a rügyező ágon,
Röhögne rajtad millió zöld levél…
2011. december 2., péntek
Makkai-Ilkei Ildikó: Névtelenek
2011. 12. 02. Névtelenek Makkai-Ilkei Ildikó
December 1-e árnyékában nagyapám legidősebb testvére jut eszembe, akinek élete az I. világháborúba torkollt. Alig 19 éves volt, amikor kitört az első világháború. Valami arra buzdította, hogy a nagy eseményt biztos helyre jegyezze fel, így lett a családi Biblia egyik lapjából történelem. Idézem őt: „A nagy világ háború 1914. augusztus 1-én kezdődött, és minden negyven két évig való embert el vittek a ki egyszer volt katona. És akkor kezdették a sorozást a 19 évesektől fel negyven két évig azokat is a kik nem voltak katonák. Én sorozatra voltam 1915. márczius 5-én, és akkor be is soroztak homorod oklándon a honvédekhez és jelentkezni kellett Csík szeredába 1915. július 15-én.”
Ekkor kezdődött az az életút, melyet a viszontagságos történelmi idők ellenére fennmaradt levelek százából ismerhetünk meg. Besorozása után majdnem naponta küldött haza levelet, és hazakerültek azok is, amelyeket édesanyja, édesapja vagy testvérei írtak neki. Időrendi sorrendbe rakva a leveleket sok nehézséggel, keserűséggel megélt élet bontakozik ki előttünk, de ilyen körülmények között is a székely humor és jókedv gyakran tör utat magának a háborús reménytelenségben.
Néhány gondolat tőle:
„Kedves szüleim és testvéreim! Mily nagy öröm lepné meg az én szívem, ha ezen soraim a legjobb egészségbe találná szüleimet, mert nekem is most jó egészségem van, melynek párját kívánom a jó Istentől a maguk számára is.”
„küldjenek egy kevés hazait. Gyenge nagyon az étkezés, itt nem adnak húst, két nap hal, két nap nincs hús, tudják mennyire szeretem a halat, hogyha ők meg nem esznek engem, én meg nem őket.”
„nagy harcba voltunk egészen november 5-ig, már azt hittem, hogy most már nekem is végem van, de a jó isten megmentett. Hát mi voltunk a győztesek a muszkákon, mert mind megadták magukat, pedig ők sokkal többen voltak.
„anyám, álmomban nagyon sokat látom magukat, az úgy jólesik, mintha legalábbis igazán úgy lenne, hej pedig mily messzire vagyunk egymástól.”
1918 júniusában, az utolsó rohamokban életét vesztette.
Csak a levelei maradtak, s azok címzése: Magyarország, Erdély, Erdővidék, Vargyas.
December 1-e árnyékában nagyapám legidősebb testvére jut eszembe, akinek élete az I. világháborúba torkollt. Alig 19 éves volt, amikor kitört az első világháború. Valami arra buzdította, hogy a nagy eseményt biztos helyre jegyezze fel, így lett a családi Biblia egyik lapjából történelem. Idézem őt: „A nagy világ háború 1914. augusztus 1-én kezdődött, és minden negyven két évig való embert el vittek a ki egyszer volt katona. És akkor kezdették a sorozást a 19 évesektől fel negyven két évig azokat is a kik nem voltak katonák. Én sorozatra voltam 1915. márczius 5-én, és akkor be is soroztak homorod oklándon a honvédekhez és jelentkezni kellett Csík szeredába 1915. július 15-én.”
Ekkor kezdődött az az életút, melyet a viszontagságos történelmi idők ellenére fennmaradt levelek százából ismerhetünk meg. Besorozása után majdnem naponta küldött haza levelet, és hazakerültek azok is, amelyeket édesanyja, édesapja vagy testvérei írtak neki. Időrendi sorrendbe rakva a leveleket sok nehézséggel, keserűséggel megélt élet bontakozik ki előttünk, de ilyen körülmények között is a székely humor és jókedv gyakran tör utat magának a háborús reménytelenségben.
Néhány gondolat tőle:
„Kedves szüleim és testvéreim! Mily nagy öröm lepné meg az én szívem, ha ezen soraim a legjobb egészségbe találná szüleimet, mert nekem is most jó egészségem van, melynek párját kívánom a jó Istentől a maguk számára is.”
„küldjenek egy kevés hazait. Gyenge nagyon az étkezés, itt nem adnak húst, két nap hal, két nap nincs hús, tudják mennyire szeretem a halat, hogyha ők meg nem esznek engem, én meg nem őket.”
„nagy harcba voltunk egészen november 5-ig, már azt hittem, hogy most már nekem is végem van, de a jó isten megmentett. Hát mi voltunk a győztesek a muszkákon, mert mind megadták magukat, pedig ők sokkal többen voltak.
„anyám, álmomban nagyon sokat látom magukat, az úgy jólesik, mintha legalábbis igazán úgy lenne, hej pedig mily messzire vagyunk egymástól.”
1918 júniusában, az utolsó rohamokban életét vesztette.
Csak a levelei maradtak, s azok címzése: Magyarország, Erdély, Erdővidék, Vargyas.
2011. december 1., csütörtök
Pál János: Siránkozás helyett
2011. 12. 01. Siránkozás helyett Pál János
A múlt tapasztalatai, tanulságai nélkül építkezni ostobaság.
Népünk útját mégis így kövezik, „építik”. Még a süket is hallja, a vak is látja: a sok szitkozódást, a sok köpködést!
Nemzeti kisebbségi életünk a túlélés, megmaradás küzdelme is. Az elmúlt évtizedek számunkra a lét és nemlét kötéltáncát, a szakadék szélén való menetelést jelentették.
Jelenünk igen súlyos. Vajon tudunk-e eltávolodni a szakadéktól? Vajon tud-e a kötélnyi ingatag ösvény biztonságos úttá terebélyesedni? Hiszem, hogy igen! Ha a múlt tanulságaiból a megfelelő következtetéseket levonjuk, ha meghallgatjuk a „régiek” tapasztalatainak bölcsességét.
A török hódoltság, az osztrák uralom történelmünkbe rengeteg megpróbáltatást és pusztulást hozott. Tinódi Lantos Sebestyén a romlás okait imígyen ecseteli: „Aszt tudgyátok régtól fogva, magyarok/ Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,/ Egymásra kegyötlön agyarkodátok,/ Ki miá vesztétök nagyob részre országtok.” Több, mint két évszázaddal később Pálóczi Horváth Ádám Magyar felelet című költeményében pedig az osztrák „kakas” uralmának hátteréről rántja le a leplet, de egyben irányt is mutat: „Légy te, nem bánom, anyjok azoknak/ A minden szóra meghódolóknak,/ S mint amely lyánynak nincsen orcája,/ Minden új úrnak fekügy alája. Nem olyan vándor az én hűségem,/ Nem kapja tőlem azt ellenségem;/ Száz szabadsággal kenje bár számat,/ Fogytomig őrzöm aranybullámat.”
A megmaradás záloga a kezünkben. „Csupán” bírni és gyakorolni kellene az önvizsgálat, szeretet, bátorság és hűség erkölcsét – erre tanít a múlt Tinódin és Pálóczin keresztül!
A múlt tapasztalatai, tanulságai nélkül építkezni ostobaság.
Népünk útját mégis így kövezik, „építik”. Még a süket is hallja, a vak is látja: a sok szitkozódást, a sok köpködést!
Nemzeti kisebbségi életünk a túlélés, megmaradás küzdelme is. Az elmúlt évtizedek számunkra a lét és nemlét kötéltáncát, a szakadék szélén való menetelést jelentették.
Jelenünk igen súlyos. Vajon tudunk-e eltávolodni a szakadéktól? Vajon tud-e a kötélnyi ingatag ösvény biztonságos úttá terebélyesedni? Hiszem, hogy igen! Ha a múlt tanulságaiból a megfelelő következtetéseket levonjuk, ha meghallgatjuk a „régiek” tapasztalatainak bölcsességét.
A török hódoltság, az osztrák uralom történelmünkbe rengeteg megpróbáltatást és pusztulást hozott. Tinódi Lantos Sebestyén a romlás okait imígyen ecseteli: „Aszt tudgyátok régtól fogva, magyarok/ Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,/ Egymásra kegyötlön agyarkodátok,/ Ki miá vesztétök nagyob részre országtok.” Több, mint két évszázaddal később Pálóczi Horváth Ádám Magyar felelet című költeményében pedig az osztrák „kakas” uralmának hátteréről rántja le a leplet, de egyben irányt is mutat: „Légy te, nem bánom, anyjok azoknak/ A minden szóra meghódolóknak,/ S mint amely lyánynak nincsen orcája,/ Minden új úrnak fekügy alája. Nem olyan vándor az én hűségem,/ Nem kapja tőlem azt ellenségem;/ Száz szabadsággal kenje bár számat,/ Fogytomig őrzöm aranybullámat.”
A megmaradás záloga a kezünkben. „Csupán” bírni és gyakorolni kellene az önvizsgálat, szeretet, bátorság és hűség erkölcsét – erre tanít a múlt Tinódin és Pálóczin keresztül!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)