Szabó Adél: Csigaház

2012. 11. 20.	Csigaház	Szabó Adél
A napokban elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt tizenöt évben hányszor költöztem, hányszor váltottam, úgymond otthont. Hányszor nevezhettem egyedüli otthonomnak a hátizsákom. Hányszor vettem a hátizsákot karácsony szombatján és három napig otthon kellett lenni egy idegen papi családban valahol, ha kellett az Isten háta mögött. Aztán otthont kellett kialakítani első szolgálati helyemen, ahol négy évet a templom épületében laktam, s ahol társam éjszakára a jó Isten volt, s családomnak tagjait az ifjúsági egylet tagjaiból raktam össze. Anyáim és nagyanyáim a korosodó nőszövetségi tagok, kikkel karácsonyt vártunk, laskát gyúrtunk, szőnyeget szőttünk. Aztán otthonom lett egy tömbház lakás, melynek zaját nehezen szoktam. Most néhány hónapja otthonom egy falusi papilak, egy falusi közösség. Mennyi otthon, még akkor is, ha csak egy széked van benne és egy asztalod. Egy matrac, amire este lehajtod a fejed, s egy Bibliád, melyből vasárnaponta felolvasol egy részt. Belegondoltam, hogy eddigi életem felét idegen otthonokban töltöttem, s ha nem is volt idegen tőlem, az azért volt, mert elfogadtam a számomra felkínált otthont. Most döbbenek rá, hogy a szüleim házába mára csak vendég vagyok, a papilakon pedig átmeneti szálláson. Vicces, hogy mindenem megvan az otthonhoz, az otthon összes dirib-darabja, csak igazi otthonom nincs, ahol a nevem szerepel. És neked? Neked, aki már annyi éve szolgálsz ebben a házban, mely üvegből van, van-e mára igazi otthonod fából, kőből, ahová hazatérsz, ha letelnek szolgálatod napjai, és amit majd gyermekeidre hagyhatsz?

Bartha Mária Zsuzsánna: Döntések

2012. 11. 19	Döntések	Bartha Mária Zsuzsánna
Beteg vagyok, felkeresem az orvost. Súlyosabb a baj, mint gondoltam, mire elmagyarázza, hogy ennek a kezelésnek ez a kockázata és a várható eredménye, a másik kezelésnek viszont az a kockázata és más lehet a várható eredménye. Kicsit furcsa érzés volt statisztikai adatként élni, ezért bizalmasabban szóltam orvosomhoz, tanácsát kérve. Kedves Doktor, ha a helyemben lenne, melyiket választaná? Erre azt válaszolta, hogy az első kezelésnek ez és ez a kockázata, illetve a várható eredménye, a másiknak pedig az a kockázata és a várható eredménye. Így eljátszottunk egy darabig, és rájöttem, hogy logikusan soha nem leszek képes döntést hozni még a kezelést illetően sem, mert egyszerűen nem látom a következményeket. Ráadásul nem csak eredményeket, hanem valódi gyógyulást szerettem volna. Ha már az orvos nem segített, kénytelen voltam a megérzéseimhez folyamodni. Tulajdonképpen örvendtem, hogy magam választhatok, de soha, soha nem éreztem ennyire erőteljesen a döntésem következményének a súlyát. Ilyenkor igazán, valóban és kézzelfoghatóan eleven az imádság. Ajándék a kapcsolat a Fennvalóval. Dávid Ferencre emlékezve gyakran jut eszembe, mennyire fontos, még ma is előremutató a vallásszabadság törvénye. Amely szerintem egyenes következménye a szeretet törvényének. Minden alkalommal, amikor döntést hozunk, valamibe helyezzük bizalmunkat és erőnket. Másba pedig nem. Milyen nehéz a legjobb döntést hozni és elengedni a mi lett volna ha? típusú kérdéseket. Tényleg, mi lett volna, ha János Zsigmond nem hal meg olyan fiatalon, ha Dávid Ferencet nem zárják börtönbe, ha Bekes Gáspár győzedelmeskedik, és még sorolhatnám. Most éljük a ha előtti életet és még inkább a miénk a döntés szabadsága és felelőssége. Azért megkérdeztem az orvost, hogy tud nyugodt lelkiismerettel aludni, ha a tudatlan páciens rossz döntést hoz saját kezelését illetőn. Mosolyogva jegyezte meg, hogy az emberek intelligensek saját sorsukat illetően, különösen, ha csak a jó lehetőségek közül választhatnak. Imádkoztam. Úgy legyen.

Andorkó Attila: Ne a pénz

2012. 11. 17	Ne a pénz	Andorkó Attila
Ismét választásra, szavazásra készül szeretett országunk, s annak része Erdély is. Szaporodnak a plakátok, a jelszavak előkerülnek, s ahogy már megszoktuk bizonyos időnként „minden magyar számít.” Számít, de mire, kire, s egyáltalán kinek? Egy keleti szállóige szerint az állam akkor van rendben, amikor a kardokat rozsda emészti, marja, az ásók fényesek; a börtönök ürességtől konganak, a magtárak szűknek bizonyulnak; amikor az orvosok gyalog járnak, a pékeknek meg kocsira is jut: ami csak úgy valósul meg, ha a törvényszék udvarát felveri a gyom, s a templom küszöbét kopottra járják. A kard oda lett, rozsda már nem emésztheti, mert szakszerűen őrzik múzeumokban; az ásó kezdte visszanyerni fényét, mert dolgozni nem szégyen; a börtönök bizony nem üresek; az orvosok és pékek már nem kocsin, de autóval járnak, ami nem feltétlenül baj, hisz a korral lépést tartani nem szégyen, sőt hasznos, ezt már Kölcsey is tudta. A legnagyobb hiba mégis csak az, hogy a törvényszékek udvara nem gyomos, és a templom küszöbe sem kopik sok helyen… Régi az a szállóige, de úgy tűnik, hogy sok minden nem változott. „Hiába jön új évszázad/ Régi a düh és a gyalázat/ A félelem és a sérelem/ A műholdakkal megszórt egekben.” Hiába jött akár új évezred, régi a trükk is, a gyalázat is, mert „Botladozunk a ködben, a füstben/ A teljes bizonytalanságban.” Mert választott vezetőink (tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ne vegye magára) „széljárás-hitűek, törvény-tiprók/Eltökélt arccal egyhelyben járók. Legtöbbször csak „Jelszavak, csillagok, keresztek/ Zászlók, jelképek, jelvények.” (Ossian: Fekete ünnep) mögé bújnak még négyévenként is. Nem babra megy a játék, hanem hatalomra, s a hatalommal együtt pénzre is, pedig sokan talán gyűlölik, de mégis szükségük van rá, mert nélküle sokat nem érnek, még akkor sem, ha néha megjátsszák, hogy igen, vele álmodnak, rabolnak, csalnak, gyilkolnak is, ha kell érte, megszerzik bármi áron. Tetszik vagy nem a nagyvilág ura az átkozott pénz, körülötte forog a Föld, emberekkel játszadozik. Milyen jó volna, ha felismerné sok ember, akár vezető, akár vezetett: lehet, hogy „Keserűbb lettél, de nem ostobább/ Nincs olyan pont, ahol nincs tovább/ Megtörhet minden, ami létezik…” de „Ne a pénz, …döntse el, hogy mennyit érsz, ne a pénz mondja meg, merre mész.” (Omen: Ne a pénz).

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Örök igazság

2012. 11. 16	Örök igazság	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Gyermekkoromat Homoródalmáson töltöttem. A papi kert nagy része gyümölcsös volt, de a sok fajta alma és szilvafa közötti területet kaszálták. A jó kerti fű majdnem egy egész télre biztosította Riska tehenünk széna-szükségletét. A szénacsinálás nem volt olyan egyszerű folyamat, mint azt egy hozzá nem értő gondolná. A lekaszált rendek tényleg úgy hevertek, mint a könyvben a sorok, de a füvet a gyorsabb száradás érdekében naponta kétszer-háromszor is meg kellett forgatni. Esténként, vagy ha eső közeledett, a száradó szénát gyorsan kis boglyákba raktuk és a zápor elvonultával vagy másnap reggel újra szétteregettük. Az egyszer könnyen, máskor sokat bajlódva megszárított szénát végül kis, fiókoknak nevezett boglyákba raktuk és becipeltük a kert aljában lévő csűrbe. Ez a behordás úgy történt, hogy édesapám egy-egy fiók alá bedugott két kihegyezett rudat, egymással szépen párhuzamosan, azokat megfogtuk, én elöl, édesapám hátul, és jelszóra megemelve, óvatosan, egyszerre lépve vittük, hogy a széna le ne boruljon a rudakról. Megfigyeltem, hogy édesapám úgy helyezte el a rudakat, hogy az ő felén rövidebb szárak maradtak, mint az én oldalamon. Így aztán a súly nagy részét ő cipelte, ami serdülőkori önérzetemet sértette és szóvá is tettem, hogy osszuk a súlyt igazságosabban. Édesapám csak mosolygott és egy általános igazságot tartalmazó mondással válaszolt. Rendben van ez így fiam, addig jó az embernek, amíg a dolgok nehezebb részét magára tudja vállalni. Ez év nyarán a fiam olyan telket vásárolt, amelynek több mint tíz éve nem igazán volt gazdája. A különböző bokrok, vadrózsák és őserdei liánok a telek nagy részét teljesen birtokba vették. Nehéz munka volt rendet teremteni, és a levágott ágakat, indákat óriási halomba hordtuk. Végül a telek üresebb részén tüzet raktunk, és többnyire vasvillával cipeltük a tűzre valót. Egy alkalommal a vasvillámmal felszúrt összegubancolódott ágmennyiséget nem tudtam kiemelni a kupacból. Ekkor oda jött a fiam, elkérte a villát és az egymásba kapaszkodó ágakat kiemelte a rakásból. Mosolyogva mondta: tudod édesapám valakitől azt tanultam, hogy jó, ha az ember magára tudja vállalni a dolgok nehezebb részét. A két eset között körülbelül hatvan év telt el, de a helyzetek különbözősége ellenére a mondás igazsága örök.

Sipos Mónika Rebeka: Gondviselés

2012. 11. 15	Gondviselés	Sipos Mónika Rebeka
Benti virágaimat locsolgatom, s miközben ezt teszem, ösztönösen is a gondviselés érzése nyilallik belém, no, meg a szépségé is, mert „hasznos” munkámért cserébe szép ajándékot kapok. Növényeim gondoskodásom nyomán virágba borulnak, lelkemet pedig gyönyörűséggel, megnyugvással töltik el. Minden embernek van valamiféle elképzelése a gondviselésről. Gondot viselnek rája, vagy ő viseli gondját valakinek. De ugyanakkor időnként érthetetlen is lehet a gondviseléshez való viszonyulásunk, mint ahogy nekem is az volt gyermekkoromban, amikor nővérem hangos kátétanulása közben arra figyeltem fel, hogy azt mondogatja, még egy hajszál sem eshet le a fejünkről anélkül, hogy a jó Istennek ne lenne arról tudomása. Hogyan tud mindenre és mindenkire egyszerre ennyire figyelni, ennyi emberre gondot viselni? Gyermekként félelemmel töltött el, ugyanakkor őszinteséget szült bennem. Vagy a lelkiismeretem szólalt meg? Nem tudom, de az érzés egy életre megmaradt, és kiteljesedett. Ma már hiszem, hogy a mi apró emberi gondjainkat is mind számon tartja a Gondviselő, és velünk együtt gondolkodik, hogy együtt megoldást találjunk. Ahogyan életet ad embernek, állatnak, fának, virágnak, ahogyan napsütést és esőt ad földjeinkre, úgy ad erőt, hitet és reménységet is! Talán ezért érzem és hiszem: „Nem vagyunk magunkra hagyva, és Nem vagyunk egyedül. Ez mind a Gondviselés titka. Soha semmi sem magánvállalkozás. Még akkor sem, ha a Sorstervedet végső soron Önmagad álmodod meg.” (Müller Péter) Jó, hogy nem vagyunk egyedül magunkra hagyva, még akkor sem, ha dacolunk az ellen, hogy senki semmilyen gondunkat ne viselje, mert erősek vagyunk, gondjainkat mi magunk is meg tudjuk oldani. Jó, hogy, ha utólag is, de a megtörtént dolgok tükrében, végül felismerjük Isten és embertársaink gondviselését. Ahogy és ahol a szükség megkívánja! Nekünk, embereknek a gondviselés feladat kell legyen, egy belső őszinte szó késztetése. Nem az érdemekért, hanem egyszerűen csak az érzésért. Viseljünk gondot egymásra!

Moldován-Szeredai Noémi: Félsz? − Ne félj…

2012. 11. 14	Félsz? − Ne félj…	Moldován Szeredai Noémi
Gyermekekkel, lányokkal, asszonyokkal beszélgetve sokszor elérkezünk a félelmeikhez. Mesélnek arról, hogy mitől félnek, rettegnek, hogyan élnek meg különböző élethelyzeteket. Történeteket hallgatva, próbálok beleérezni a lélek rejtelmeibe, s ha időnként elképzelhetetlen számomra az adott helyzetben érzett félelem és tehetetlenség, emlékeztetem magam, én mit éreztem, amikor a félelem belém hasított és megbénított. Különböző korban és élethelyzetben legkülönfélébb dolgoktól félünk: Félek a kutyáktól! Félek este kimenni egyedül az utcára! Félek egyedül elmenni a szomszéd faluba! Félek vizsgázni! Félek elmenni egy újabb állásinterjúra! Félek szembenézni, s vállalni a felelősséget, kimondani, hogy hibáztam! Félek a kockázattól! Félek a magánytól! − a sort mindannyian folytathatjuk gondolatban. Megdöbbenek, mikor azt látom, hogy a félelem mennyire korlátozza az egyén életét, mozgásterét és gondolkodásmódját. NE FÉLJ! – kiáltanám, de tudom, hogy e két szó kimondása nem old meg semmit. 56. Zsoltár szavait idézem: „Ha félek is benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?” − és saját tapasztalatomat. Mit tettem én, mikor a félelem bilincsként szorította szívemet? Imádkozva mentem előre, az imádság által kapaszkodtam Istenbe, míg éreztem, hogy foszlik a félelem. „Istenben bízom, nem félek…”

Benedek Enikő: Kérdések

2012. 11. 12	Kérdések	Benedek Enikő
Reggelente, mikor már a Vila Franka tejfehér ködbe burkolódzik, akárcsak a Kilimandzsáró, akkor már tudom, hogy mi a dolgom. Levágni az összes rózsákat és eltelelni a fagyra érzékeny virágokat. Ilyenkor nagyon szomorú vagyok, és Kányádi Sándor: Kérdések című versét idézgetem,…de csak magamnak. Jó lenne, ha én is tudnék most valahogy így kérdezni: Volt-e derékba törve az életed? Ölték-e meg már valakik a lelkedet? Óh, Istenem, én édes Istenem!

Makkai-Ilkei Ildikó: Neveink

2012. 11. 10	Neveink	Makkai-Ilkei Ildikó
Szeretem hallgatni a régi történeteket. Nemrég a bencédi határ dülőneveihez kapcsolódó magyarázatokat gyűjtöttük egybe a vallásórás gyerekekkel. Ez esetben is a név nem a hangok üres egymásutánisága, a név és viselője között valamilyen kapcsolat áll fenn. Események, történések vagy néhány jellemező tulajdonság ihlette a névadót. Sok esetben sajnos már csak találgatni tudunk. Nagyon érzem, hogy az utóbbi években sokan örökre eltávoztak azok közül, akik a régi történetek igazi birtokosai voltak. Az egyre szegényesebb emlékezések ellenére néhány dűlőnév nevének eredetét a ma élő középkorúak, fiatalok, gyermekek is ismerik, kevésbé mesélik. Az egyik legismertebb a KATASZÓ, KATASZÓ FEJE, KATASZÓ “ÓDALA” nevének magyarázata. Néhány emlékezés alább olvasható: Pap Sámuel a Kataszó eredetét a következőképp magyarázta: „A tatárok dúltak, hullámokban jöttek az éhségtől. A falu el kellett meneküljön a falu feletti nagy  kukoricásba s az afölötti gyertyánosba. Kata néma leány volt, a nép, miután a tatárok elmentek, hazakerült, de Katát nem kapták, nem tudta, hogy elmentek-e a tatárok. A falubeliek elindultak, hogy megkeressék Katát. Keresés közben egy ember hallotta: ott szólalt meg Kata” Benczédi Erszébet a következőképp emlékezik: „Egy leányra ráijesztettek a kozákok, ezek keresték a szép leányokat. Kata elbújt a nagy ciheresbe. Többiek keresték. Szólították: Kata szólj! Ez a hely elörökölte a Kataszó nevet.” Pap Juliánna így emlékezik: „A török járás idején egy Kata nevű leány elmenekült az erdőbe, s a falu kiment, hogy keressék meg. Egy hangot hallottak, s mondták: Haj, Kata szó! Innen ered ez a név.” László Domokos 93. évében van, ő egy már régóta halott embertől hallotta: „Egy leány elsüllyedt vót, mocsaras vót a hely. S ezt a leányt Katának hitták.” Izsák Margit így emlékezett: „Hát én így hallottam apósomtól meg az öregöktől, hogy a tatárjárás idején kihúzódtak arra a helyre, arra a határ részre, mert ott volt búvóhely. Volt egy Kata nevű leány, aki bátor volt, s őt küldték ki, hogy nézze meg mi a helyzet, elmöntek-é a tatárok, hogy eléjöhetnek-é? Ha szólt, akkor tiszta volt a hely, jöhettek elő. Kata pedig szólt. Innen a neve, hogy Kataszó.” Mózes Irén mesélte: „Papóm mesélt róla, hogy annak idején a faluból egy Kata nevű leány elveszett, estére sem került elő. Akkor a szülők hívták a falu népét, hogy keressék meg Katát. Kimentek a határra, kezdtek kiabálni, hogy: Kata! Kata! Visszhangzott a hely, s azt mondták, hogy: Haj! Kata szólt! Innen a mai Kataszó neve.” Firtos Áron mesélte: „Kataszó erdőrész vót, egy leánka eltekergett, keresték, a sok nép a faluból kisereglett, s kiábáltak:– Kata hol vagy? Aztán megszólalt: „Haj, Kata szólott!” A szájhagyomány útján terjedő történetek sok változatban élnek ma is. Mégis, arra gondoltam, jobb, ha leírjuk ezeket a kis történeteket. Érdekesek, többszáz évesek, a múlt egy darabkáját őrzik hűségesen. Számomra érték. „A szülőföldnek mindnyájan adósai vagyunk.” – írta Gyallay Pap Domokos, Bencéd nagy szülöttje a Hívó hegyek című regényében. Mi is adósai vagyunk, mindenkori adósai, mert kötelességünk a múltat minél jobban megismerni. Talán ebből az adósságból törlesztettek a mesélők, a hallgatók, a jegyzetelők. Csak még így is igen nagy az adósságunk…

Pál János: Fekete bárány

2012. 11. 09	Fekete bárány	Pál János
„Voltaképpen minden ember tudja jól, hogy egyetlen egyszer, unikumként jött e világra, és semminemű rendkívüli véletlen másodszorra ilyen csodálatosan tarka sokféleséget nem ötvöz olyan egyeddé, amilyen ő: tehát mindezt tudja, de eltitkolja önmaga előtt, mintha rossz volna a lelkiismerete.” (Friedrich Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő) Nietzsche szerint az egyéniség kibontakozásának két akadálya van; kisebb mértékben a félelem, nagyobbrészt a lustaság. Ezek azok a tényezők, amelyek az egyedet arra ösztönzik, hogy csordaszerűen gondolkozzék, cselekedjék és viselkedjék. Teljesen egyetértek a német filozófus gondolatmenetével, a félelem és lustaság okát pedig a nevelésben látom. Abban a nevelésben, amely a társadalmak, közösségek múlandó konvencióinak és a társadalmi hierarchiáknak a szolgai tiszteletére okítanak. Mert, ha másként próbálsz gondolkodni, cselekedni, mindig azzal intenek, hogy mit fognak mondani az emberek (tömeg), ha pedig szabadon próbálsz élni és megnyilatkozni, rögtön emlékeztetnek: túl kicsiny vagy a téged bilincsbe verőkhöz képest, következésképpen semmi esélyed a szabadulásra. Igen, a nevelés az, amely szürkévé, arctalanná teszi az egyedet, mert megtanít elfogadni, hogy csupán csak az jó és üdvözítő, amit a tömeg cselekszik. Megtanít a hierarchia hatalmának elfogadására, félelmére, azaz szolgalelkűvé tesz és egy csapással igazságérzetedtől is megfoszt. „Nincs a természetben szánandóbb és nyomorúságosabb teremtmény annál az embernél, aki nem meri vállalni tulajdon géniuszát […].” (Nietzsche) Ha nem akarunk szánalmas, távirányított életű tömegemberek lenni, akkor le kell vetkőznünk lustaságunk, félelmeink, és lelkiismeretünk szavára hallgatva önmagunknak kell lennünk, vállalva a fekete bárány megbélyegzést is. – a gondolkodó egyén igazságérzete ugyanis mindig helyesebb, mint a tömeggé „Az emberek legnagyobb része saját karaktert nem bír […].” „A pórnép ítélete a szerencse után jár. Bukásodban megvet és átkoz; lehető kiemelkedésed bámulat és öröm zajával ünnepli.” Kölcsey Ferenc: Parainesis).

Dimény József: Ne vádaskodj!

2012. 11. 08	Ne vádaskodj!	Dimény József
Köztudott dolog, hogy érzelmeink határozzák meg életünk alakulását. Ezek táplálkozhatnak nagyszerű dolgokból, mint a boldogság, szeretet, életöröm, életerő, lelkesedés. De táplálkozhatnak nagyon lehangoló dolgokból is mint a félelem, kétség, utálat, irigység, harag, bűntudat. Ezt úgy is szoktuk fogalmazni, hogy vannak pozitív és negatív érzelmeink. Az életünk különböző helyzeteiben a fontos az, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat. Mindig szabadon választhatjuk meg érzelmi életünk minőségét. Soha nem másokon múlik az, hogy mi mit érzünk. Senki nem kényszerít arra, hogy idegesek legyünk, senki nem zaklat fel bennünket, senki nem tesz feszültté minket. Ha a gyerek kiönti a kávét a szőnyegre, ha megüttetik a leparkolt autómat, ha nem sikerül az érettségi vizsgám, rajtam múlik, hogy reagálom le. A tényeket nem lehet megváltoztatni, a történést nem lehet meg nem történtté tenni. Két úton indulhatok: 1. Bűnbakot keresek, vádaskodok. A kérdésem: Ki tette, ki a hibás? 2. Elfogadhatom a helyzetet: ez történt, ez van!  A kérdésem: Lássuk, mit lehet tenni? Az elsővel az a gond, hogy ha nem figyelünk oda, felvesszük azt a szokást, hogy mindig másokat hibáztatunk. Az életem alakulásáért a kormány és politikusok a felelősek, az egészségi állapotomért az orvos, a közösségi élet azért nem halad előre, mert az amerikai testvérgyülekezet nem küld pénzt. Mindig lehet kifogást találni és vádolni valakit. De hova vezet a vádaskodás? Sehova! És az emberi kapcsolataink sem szoktak javulni ettől. A második út célravezetőbb. Felelős, felnőtt emberként elfogadom a helyzetet, nem a múltra, hanem a jövőre tekintek. Nem vádaskodok, hanem azon gondolkodom: Mi az, amit tehetek ebben a helyzetben? A legbölcsebb dolog, ha nem azonosulok a helyzettel, hanem tudatosítom magamban, hogy van egy probléma és a megoldást magamban kell megtalálnom. Személyiségünk fejlődése nagyban függ attól, hogy milyen mértékben tudunk megszabadulni a vádaskodástól. Egy-egy nehéz helyzetben szoktam mondogatni magamnak: „Bármi történjen, én akkor is értékes és érdemes ember vagyok!”