Szász-Cserey Katalin: Történetek, melyek összekötik a múltat a jelennel

2013. 02. 21.	Történetek, melyek összekötik a múltat a jelennel	Szász-Cserey Katalin
Szeretek történeteket olvasni, mert az életben való eligazodást segítik. Ami minket érdekel és foglalkoztat, ami velünk történik, azt általában már mások megélték és átélték. Ami számunkra új, az az ő számukra régi tapasztalat, így a történetek közvetíthetnek, üzenetet hozhatnak a múltból a jelenbe. A történetek élettapasztalatokat kapcsolhatnak össze, a mesélőkét a sajátunkkal, és a sajátunkat azokéval, akiknek egyszer továbbadjuk őket. A tegnap este A boldog ember történetét olvastam el, mely sokat elárul arról, kinek mit jelent a boldogság, avagy  értelmezd úgy a történetet, ahogy épp az  élethelyzeted megkívánja. A mesebeli ország öreg királya megbetegedett. Tudós orvosai nem tudtak segíteni rajta. . -Egyetlen gyógyszer létezik csak ez ellen a kór ellen − közölte a királlyal a legöregebb bölcs. Ha találnál az országodban egy boldog embert, és annak az ingét magadra öltenéd, meggyógyulnál... A király fiai nyomban útra is keltek, bejárták a birodalmat, de igazán boldog emberrel nem találkoztak. Fáradtan, csüggedten, reményt vesztve indultak hazafelé. Útjuk sötét erdőn át vezetett. A fák közt pislákoló fényt pillantottak meg. Közelebb érve, egy kis kunyhó előtt találták magukat. - Nem gyönyörű ez az este? - mondta köszönés helyett a földön ülő férfi. Olyan boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a napot is. Hála legyen Istenek érte... A királyfiak szíve nagyot dobbant, úgy látszik, mégis találtak egy boldog embert. Elmondták, mi járatban vannak, és megkérték, hogy adja nekik az ingét, mert különben meghal az öreg király. - Szívesen megtenném - mondta a boldog ember -, de ingem nekem még sohasem volt...

Bartha Mária Zsuzsánna: Tudatmódosítás

2013. 02. 20.	Tudatmódosítás	Bartha Mária Zsuzsánna
Kémiai anyagokkal is lehet próbálkozni. Gyakoribb szociális drogokkal. Ha fáj a valóság, esetleg unalmas, meg lehet próbálni azt a kis módosítást. Máris szebb és jobb is az élet...Ha kicsit rövidebb, sem baj. Az örökélet vize örök fiatalság nélkül nem sokat ér. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy a drogos problémák elkerülik nyugalmas kisvárosunkat. Nyilván ez sem lehet igaz. Találkozom vele utcán, iskolában, házibuliban, vizsgák előtt... Máris elkezdett érdekelni, miért is kell annyira az álomvilág...Jó, hogy unalmas, szürke és kibírhatatlan a mindennapi élet, fel kell turbózni. Sokféle bódítást kínál a mai élet, hipnotizál a tévé, rabjává tesz a számítógép, füstfelhőbe burkol a közintézmények bejáratánál a száműzött dohányosok raja, és persze a könnyű sláger a gyógyszerként is ismert alkohol, újabban a gyerekeknek kifejlesztett köhögéscsillapítók. Egy imagyakorlaton vettem részt. Semmi extra testmozgás, semmilyen kéretlen kinyilatkoztatás. A világon talán a legegyszerűbb gyakorlat következett. Legyünk csendben magunkkal legalább három percig. Három perc nem a világ, indultam neki és egyre hosszabb lett a másodperc is. Alig telt el valahogy, pedig előre úgy tudtam, hogy három perc lesz. Nehéz magammal együtt lenni és nem csak szerepelvárásoknak megfelelni. Legalábbis nekem. Közben folyamatosan módosul a tudatállapota mindenikünknek: alszunk, felébredünk, társaságot keresünk, máskor egyedüllétet, tanulunk és felejtünk, reménykedünk, hogy az öregséggel a bölcsességet is műveljük. Kémiai anyagokkal is lehet próbálkozni. Benne van a történetben. A bódítás helyett néha ébredés. Akár három perc együttlét valónkkal elég lehet. Jó reggelt!

Andorkó Attila: Méhekről

2013. 02. 19.	Méhekről	Andorkó Attila
Az emberiség története elég szorosan összefügg a méhek életével, hisz a méhek nagyjából velünk, emberekkel egyidősek. Életkorunk, „régiségünk” talán megegyezik, de viselkedésünk nagyon eltérő. Amikor a méhekről beszélünk, akkor leginkább a szorgalmukat szoktuk kiemelni. Valóban szorgalmasok a méhek, hisz több tízezer kirepülést végeznek egyetlen kiló méz előállításához szükséges nektár összegyűjtéséhez. Az összegyűjtéssel azonban nincs vége, szellőztetni kell, érlelni a nektárt, hogy méz lehessen. Azonban amiért ma a méhekről írok az nem munkájuk, szorgalmuk, kitartásuk elsősorban, hanem a társadalmi berendezkedésük. A méhek zümmögnek ugyan, de nem zúgolódnak, elfogadják, s elfoglalják helyüket a kasztban. Meg vannak elégedve. A kaptárban nincs − de valamikor a kasban sem volt − méhebb, herébb, vagy anyább méh. A verseny nem jelent mást, mint túlélést, a család boldogulását. Itt nem tüntetnek ki senkit, nem marasztalnak el egyetlen egyedet sem, de mindenik végzi a munkáját, életkorának, szerepének megfelelően. Azt hiszem, leckét vehetnénk a kitartásról, a lojalitásról, a saját szerepünk zúgolódás nélküli betöltéséről. A mai korunk emberi társadalmában mi van? Zúgolódás! Lépten-nyomon csak azt hallani, hogy ez a rendelkezés nem jó, mert…., az a rendelkezés nem jó, mert…. Csak az a baj, hogy senki nem jön javaslattal, hogy ez nem jó így , de talán így megpróbálva még jó lehet... A méhek rendszerében sincs javaslat, de rend van, mert mindenik egyed tisztába van a feladatkörével, szerepével, és dolgozik.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Sorsok

2013. 02. 18.	Sorsok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Bille bácsi hadirokkant volt, nem tudom, hol és miként veszítette el, de térdből hiányzott mindkét lába. Az ezerkilencszáznegyvenes években még nem voltak művégtagok, legalábbis Homoródalmásra nem jutottak el. Így aztán házi faragású lábakat használt, melyeknek felső vége kehelyszerűen volt kiképezve, ahová beleillettek a szíjjakkal odaerősített csonka lábrészek. Ezekkel és két bot segítségével házon és udvaron belül tűrhetően tudott járni. Mezei munkát természetesen nem tudott végezni, de megtanult hajat vágni és borbélyként megkereste a kenyérre valót. Én mint kis gyermek 1949-ben kerestem fel először Bille bácsit, hogy az első osztályt szép frizurával kezdhessem. A továbbiakban aztán nem nagy lelkesedéssel jártunk hajat vágatni, mert kézi hajvágó „gépe” néha jól meghúzta a hajunkat, ami bizony elég fájdalmas volt. Sírni pedig tilos volt és nem is mertünk, hiszen Bille bácsi a Falu mezején lévő szénégető kemencék nagy fekete, kormos gödreiben lakó „Szottyal” ijesztgetett, ami vagy aki egyenesen a borbélynál síró gyermekekre vadászó szörny volt! A hajhúzó, Szottyal ijesztgető Bille bácsira mégis, mint egy jókedélyű, sokat mesélő, kedves emberre emlékszem. Oscar Pistorius a délafrikai Johannesburgban született 1986-ban. Tizenegy hónapos korában születési rendellenességek miatt mindkét lábszárát amputálták. Ennek ellenére gyermekkorától sportolt és 17 évesen már atlétikai versenyeken indult. Karbonszálas művégtagjai ugyanolyan mozgást tesznek lehetővé viselőjének, mint egy természetes láb. Ezeknek a műlábaknak és természetesen kitartó munkájának köszönhetően ma már hatszoros paralimpiai bajnok és az olimpiák történetének első művégtagokkal versenyző atlétája. A londoni plimpián 400 méteren elődöntőt, míg a délafrikai váltóval döntőt futott és lett nyolcadik. Két, egymástól időben és földrajzilag is távol megélt élet. Két sors. Bille bácsi becsületben megőszülve, falujában köztiszteletnek örvendve fejezte be életét. Oscar Pistorius eljutott a népszerűség csúcsára, de még nem tudni hogyan végzi. Jelenleg (2013 februárjának közepén) barátnője megölésének vádjával előzetes letartóztatásban van…

Sipos Mónika Rebeka: Előítéleteink

2013. 02. 17.	Előítéleteink	Sipos Mónika Rebeka
Nem tartozom azon közé, akik soha nem voltak megalázva, megbélyegezve, akiről nem volt előítélet alkotva. De azok közé sem, aki soha nem kategorizál, nem hasonlítgat, nem választ ki, nem tesz kivételt. Mert a kocka fordul folyamatosan, a megalázottból lesz megalázó is, az ítélkezőből pedig az ítélet alanya is. De mégis szívesen bújunk, és talán többet is vagyunk az ítélkező bőrében. Mert elfoglaljuk magunkat ezzel, elütjük az időt, vagy mert úgy érezzük, jobban áll nekünk ez a szerep. Plusz még önbizalmat is ad a felsőbbrendűség érzése, esetleg új erő forrása lehet a mások (nem magunk!) felett való ítélkezés. Még élvezettel is tölt el, mert van úgy, hogy valamiért feljogosítva érezzük magunkat minderre. Tehát, könnyű akarva, vagy akaratlanul ítéleteket alkotni egymásról tettekért, szóhasználatért vagy életstílusért, és még számtalan egyébért…  Megbélyegezni egymást etnikai hovatartozás, bőrszín, nyelv, világszemlélet, társadalmi pozíció miatt. És mindezt milyen könnyű megtenni, csak azért mert,…..mert a másiknak kék a szeme, mert nyakkendőt vagy gallért visel! Erről szól az az érdekes kísérlet is, melyet a Blue Eyed című film mutat be igencsak életszerűen: Jane Elliott, amerikai pedagógus a hatvanas évek végén, harmadik osztályos tanulóival egy kiváló, előítélet leromboló kísérletet végzett el. Egy lehetőséget kínált fel diákjai számára arra nézve, hogy miképpen kell az előítéletektől egy életre megszabadulni. Egy napon a következőkkel kezdte a tanítást. Egy elnöki rendelet szerint mától kezdve az osztályt két részre kell osztani. A kék szeműek lesznek az egyik csoportban, és a barna szeműek a másik csoportban. Közölte az osztállyal, hogy meg van állapítva, akinek kék a szeme, az sokkal okosabb, sokkal ügyesebb, mint az, akinek barna a szeme. Ezután a barna szeműek már nem ihatnak abból a csapból vizet, ahonnan a kék szeműek isznak. A barna szeműek nem játszhatnak azokkal, akik felsőbb rendűek, akik sokkal műveltebbek, akik tisztábbak. Nem ülhetnek a padban egymás mellé, még az ebédlőben sem ehetnek egymás mellett. A kék szeműek felsőbbrendű lények, a barna szeműek pedig alárendeltek. A barna szeműek egy kendőt kaptak, a megkülönböztetés jeléül, amit az iskolában viselniük kellett. Az osztály rendje, hangulata megbomlott, a barátságok felbomlottak. A kendőt viselők arca szomorú lett, többé nem mosolyogtak, egyszerűen szégyellték magukat azért, mert nekik barna szemük volt. A következő napon Jane Elliot közölte az osztállyal, hogy tévedett, mert igazából a barna szemű emberek a felsőbb rendűek, a kék szeműek pedig azok, akik semmire sem jók. Így a kendőket kicserélték. Most, azok voltak a felsőbb rendűek, akik egy nappal előbb még ügyetlenek, és buták voltak. Az egymáshoz való viszonyulások is azonnal felcserélődtek a szerepekkel együtt. A második nap végén Elliot aztán elmondta a gyerekeknek, hogy ebben a két napban tulajdonképpen játszottak. Nem mást, mint az élet sokszor oly szörnyű és kegyetlen játékát. Néha úgy érzem, hogy mi is, akár a fenti, akár más módszerekkel meg kellene tisztítsuk önmagunkat, elménket és lelkünket. De javasolhatnánk különböző öntisztító módszereket másoknak is, s akkor talán nem lenne annyi kártékony előítélet, és megannyi magas fal az emberek között ebben a teremtett világban.

Moldován-Szeredai Noémi: Őszintén beszélni gondolatainkról, érzéseinkről

2013. 02. 16.	Őszintén beszélni gondolatainkról, érzéseinkről	Moldován Szeredai Noémi
Nyílt órán jártam a step by step előkészítő osztályban. A módszer nem volt ismeretlen, hiszen nagylányom is oda járt, de az egyik tevékenység jó értelemben megdöbbentett és mélyen elgondolkodtatott. A gyerekek körben ültek a tanító nénivel együtt és azt a feladatot kapták, hogy dicsérjék meg egymást, mondjanak valami jót, szépet a jobbra üllő társuknak. A tanító néni kezdte: - Tibi, érdekes történetet mondtál. Tibi folytatta, Enikőre nézve: - Enikő, szép a nadrágod. A dicséretek folytatódtak, míg mindenki sorra került. Csodálkozva, ugyanakkor ujjongva ültem, s mosolyogtam magamban. Azt tudtam, hogy a gyerekeket arra ösztönzik, hogy önállóan kifejezzék gondolataikat, tudjanak beszélni közösség előtt, most azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket arra buzdítják, mondjanak egymásról jót, dicsérjenek, keressék meg a másikban a szeretnivalót és fejezzék ki! S ennél a gondolatnál, már elkalandoztam az órán történtekről, s kezdtek eszembe jutni az esetek, mikor azt tapasztaltam, hogy a felnőttek legszívesebben az ajkukba harapnának, mintsem kimondanának egymásnak egy elismerést, dicséretet, s azok, mikor azt tapasztaltam, hogy milyen nehéz egy közösség előtt megnyílni és elmondani érzéseket és gondolatokat. Nemrég megtisztelő felkérésnek eleget téve, egyházközségi világi vezetőkkel, presbiterekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent számukra gondnoknak vagy presbiternek lenni, van-e példaképük, mi a célkitűzésük s milyen egyházat, egyházközséget és hitéletet szeretnének megvalósítani önmaguk és szeretteik számára. A válaszok nehezen fogalmazódtak meg hangosan, bátorság, rutin, világos elképzelés kellett ahhoz, hogy néhányan felvállalják és őszintén elmondják véleményüket. Az elhangzottak elkötelezettségről, lelkesedésről, Isten és közösségszeretetről, dicséretekről szóltak. E beszélgetés után, néhány jelenlevővel boncolgatva a megszólalás nehézségét, elmondták, hogy valószínű, ez a neveltetésnek is köszönhető, hiszen a székely férfit nem arra nevelték, hogy hangosan kimondja gondolatait, érzéseit, s az elmúlt rendszer jó lecke volt arra, hogy őszinte gondolatokkal csínján bánjanak még legbizalmasabb társaságban is. Azóta eltelt 23 év, új generáció nőtt fel, akik számára sem sokkal könnyebb a kommunikáció. „Érdekes módon, legtöbbször az ital segít, feloldja a gátat s közlékenyebbé teszi az embert” − értettek egyet beszélgetőtársaim. Én bízom benne, hogy a jó példa és jó nevelés is segít!

Mátéfi Tímea: Az újjászületés mezején

2013. 02. 15.	Az újjászületés mezején	Mátéfi Tímea
Ujjongva figyelem hogyan kezd lassan a kinti mínusz egyre inkább plusszá alakulni, remélve, hogy nincs már sok hátra addig, amíg a nagykabátot, bakancsot, csizmát, kesztyűt, sálat, sapkát ismét jó pár hónapig a szekrény mélyére rejthetem. A milliónyi hópehely andalító szállingózása, a huncut hóemberek szénfekete mosolya, a szánkózó gyermekek pajkos zsivaja és a lábam alatt ropogó friss hó megszépíti ugyan ezt a végtelennek tűnő, hideg télországi állampolgárságot, mégis móriczi felkiáltással fordulok az ég felé: február, hol a nyááááááár?! Messze még… De közeleg. Érzem. Legbelül. S látom kint is a tétován serkenő fűben, a fák óvatosan pattanó rügyein, a nappal felmelegedő föld lusta szuszogásában. Lappang ugyan a virulást kirobbantó erő, de elkezdődött az újjászületés, s vele együtt az egyházi naptár szerinti nagyböjt is. E pár hét alatt van lehetőség kívül-belül megtisztulni, újjászületni a természettel, tavaszi nagytakarítást tartani testi-lelki-szellemi otthonunkban. Lehetőség van, ám hogy ki mennyire ér vele unitáriusként, az már más kérdés. Ha testi megújulásra nem is futja, azért legalább (!) a szellemi-lelki oldalán dolgozzunk egy kicsit. Pár napja a három percesek témája a hitvallás volt. Az elmúlt héten középiskolás diákjaimmal is a hitvallásról beszélgettünk, hogy mit fogalmaz meg az unitáriusoké, ez miben különbözik más vallásokétól, milyen életszemlélete volt Balázs Ferencnek az általa megfogalmazott hitvallás alapján, végül arra kértem őket, hogy írják meg saját, egyszemélyes hitvallásukat. Bár konfirmált fiatalokról volt szó, fejtörést okozott nekik a feladat. Nem azt kértem, hogy hivatalos hitvallásunkat írják le, hanem azt, amely őket, személyes énjüket, hit-és életfelfogásukat a leginkább tükrözi pillanatnyilag. Születtek meghökkentően jó hitvallások, és lustaságot vagy hitbéli szegénységet bizonyítók is. Talán újjászületésük egy apró lépése volt ezt megfogalmazni. Talán újjászületésünket segítené, ha mi is magunknak megfogalmaznánk azt a hit-és életfelfogást tükröző hitvallást, amely láttatja velünk jelenlegi énünket. Adjon erőt a Jóisten, hogy szembe merjünk nézni ezzel a feladattal, és valóban újjászületésünket szolgálja, ha lépünk!

Benedek Enikő: RETRÓ-s SZÜLINAP

2013. 02. 14.	RETRÓ-s SZÜLINAP	Benedek Enikő
Te azt mondogatod: TWITTER-ező, én azt hajtogatom: PITTY-ező. Te a MYSPACE-re esküszöl, én a KOCCOZÁS-t imádom. Te a FACEBOOK-on szerepelsz, én csak egy CSÜRKE voltam valamikor a KICSI utcában. Globálisan sikeres szolgáltatások, homoródújfalusi ártatlan gyermekjátékok… Közben nagyot döndült a kapu, és a csürkét tévesztő labda teljes erőből nekicsapódott a kiszegzett házszámnak.− Ideje lenne már befejezni! − jött a figyelmeztető felhívás a szüleim részéről, mi pedig lógó orral somfordáltunk a kapun befelé. Félszemmel a házszámra figyeltem, s elemi erővel tört fel belőlem a sóhaj: − Milyen jó lenne, ha megérném majd ezt a kort, amit a házszámunk mutat!.. Hát…a napokban…megértem! Most már csak a párom újfalusi házszámára áhítozom! Addig is, te csak az iWiW-en próbálkozz! Én majd KOCCOZNI fogok.

2013. 02. 13.

Hitvallás önmagamnak

Bíró Attila

Bíró Attila: Hitvallás önmagamnak

2013. 02. 13.	Hitvallás önmagamnak	Bíró Attila
Hiszek abban az Isten adta életben, amely a végtelen univerzum vakító sötétjéből ősi titok módjára pattan ki s otthonát leli a mindenkori anyák méhében. Abban, amely magában rejti a színtiszta igazságot, és amely soha nem ismert halált. Hiszek abban az Isten adta énemben, amely megismételhetetlen, s amely magában őrzi a szándékot az igazság megismerésére, a szabadság megélésére és a szépség megteremtésére. Hiszek abban, ami isteni az emberben, a lélekben, amely sugarával be tud ragyogni a fénytelen gonoszság világába, s amely képes megvilágítani a szenvedés értelmét, szükségességét. Hiszek abban az összetett, magasabb rendű csodában, ami értelem, s amely naponta új- és új tüzet lop a mennyből, hogy tulajdon önmagát lássa.   Hogy visszaadja célját a tegnap elvesztett perceknek, s közelebb hozza a holnap álmait. Hiszek abban a láthatatlan erőben, ami a szeretet, s amely mindenekfölött Önmagáért van! Uralma égen és földön, közel és távol, a látható és láthatatlanban: egy és oszthatatlan. Ámen.

Makkai-Ilkei Ildikó: Ébredés

2013. 02. 12.	Ébredés	Makkai-Ilkei Ildikó
„Jákób pedig ottmaradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele. (…) Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem!” 1 Móz 32, 25-28 Mikor elaludni készül a tél, felébred bennünk a tavasz hozta rajongás, és reggelenként fülledt levegőjű szobáinkat elhagyva lágy vagy csípős szellőd üdvözlése arra figyelmezted, hogy a világ él, mert Te élteted reggeli fénnyel, otthoni harangok zenéjével és a kipattanni karó élet örömével. Lassan lopkodod bele a világba egyszerű jeleit a hosszabbodó nappaloknak, a kedves melegnek és beleülteted életünkbe azt az érzést is, hogy ránk is új élet száll, mely a végtelenbe kifeszülve vár ránk. Köszönjük, hogy a tavasz ünnepet is jelent nekünk, mikor a nagy változásban kicsit ott maradunk egyedül, és magunkkal tusakodunk reggelig, hogy megtudjuk szerepünk: van mely csak a miénk, és ez a szerződés Veled Istenünk. A szerződés, mely csodákat művelhet velünk, hogy minden közömbös, sivár hétköznapba belecsempésszünk valamilyen varázslatos elemet, minden napba beleszőhessünk egy parányi szökdécselő örömöt. Köszönjük, hogy a Veled és önmagunkkal való találkozáskor érlelődik bennünk a felkiáltás: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ilyenkor énekelve indulunk el, és közben megcsodáljuk ezerarcú világodat, és mégis megtörténhet velünk, Istenünk, hogy az első esti tűznél úgy érezzük, tűzbe hullanak szemünkből a régi vágyak. Bocsásd meg, hogy ilyenkor gyenge énünk uralkodik bennünk, és engedjük, hogy a látóhatár mögé bújjon lelkünkből formált megálmodott álmunk. Ilyenkor új hegyeket kell kövekből kirakjunk, és ahogy nő a kőrakás, úgy nő bennünk az elhatározás: Bocsáss el, mert hajnalodik, mert zakatolva rohangál az élet az utcán, és nekünk pár perc múlva ott kint kell továbbrakjuk az életköveket. Add, hogy csak a jóság, a szeretet köveit építsük be életünkbe, melyek idővel cseppkövekké változhatnak, és úgy ragyoghatnak.  Bocsáss el, mert bontakozó értelmünkben fényesedik valami nagy és igaz álom. Hasonló imaérzésekkel várjuk a tavaszt a Firtos alatt, amikor szinte naponta megfogalmazza nagyobbik lányom: „Anya, mikor lesz tavasz?” „Nemsokára” – szól a számára nem a legkielégítőbb válasz. Remélem, nem sokáig kell már magyaráznom.