2011. 12. 30. Újévre Andorkó Attila
Amikor az Óév végsőt rugaszkodik
Szegény Szilveszterbe belekapaszkodik.
És még utoljára, istenigazából,
Szilveszter éjjelén kirúg a hámfából.
Újesztendő napján, pirkadatkor reggel
Régi szokás szerint ünneplő sereggel,
Ahogy reánk hagyták törvénybe az ősök
Kapuról kapura járnak a regösök.
S ahogy reánk maradt évszázadok óta
Minden ablak alatt felcsendül a nóta:
Kíván a gazdának erőt, egészséget
Jó munkát, bőséget s főleg békességet!
Pattog a sok ostor, porka havak hullnak
Végig a faluban nagy-nagy tüzek gyúlnak.
Búcsúzik az Óév, várjuk a jövendőt.
Emberek! Megértünk még egy Újesztendőt!
Most hogy az Újévnek neki rugaszkodunk,
A 2011-esnek immár búcsút mondunk.
Erős bizalommal várjuk a jövendőt
Bort, búzát és békés, boldog Újesztendőt!
(Széllyes Sándor)
Közzétette Andorkó Attila, akinek az édesapja jegyezte le a fenti köszöntőt a ‘80-as években. Szerzője és akkori előadója Széllyes Sándor volt.
2011. december 30., péntek
Pál János: Karácsony után
2011. 12. 29. Karácsony után Pál János
Máté evangéliumának elbeszélése szerint Jézus születése után három napkeleti bölcs látogatott Jeruzsálembe és holléte felől érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya?” – kérdezték. „Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” A bölcsek látogatása az újszülöttől hatalmát félteni kezdő Heródes fülébe is eljutott, ezért titkon magához hívatta a bölcseket és így szólt hozzájuk: „Menjetek [...], s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” A csillag által vezérelt bölcsek végül megtalálták az újszülött gyermeket, majd hazatértek otthonaikba.
Távozásuk után József álmában utasítást kapott, hogy családjával menjen Egyiptomba, mert Heródes a gyermeket meg akarja ölni.
Karácsonykor mindannyiunk lelkében meg-, illetve újjászületik az Isten képmására teremtett ember. Parányi csecsemő, de vajon megéri-e valaha a felnőttkort?
Érdemes elgondolkodni, hogy nálunk miként folytatódik a karácsonyi történet. Otthont, lehetőséget adunk-e a megszületett gyermeknek, vagy pedig Heródesként száműzzük életünkből, környezetünkből a jót, az emberit?
Az eljövendő esztendő választ fog adni erre a kérdésre és csalhatatlan tükröt tart majd előnkbe: volt-e jelentősége, értelme ünneplésünknek, vagy csupán alkalomként szolgált képmutató jótékonykodásunknak, magamutogatásunknak.
Máté evangéliumának elbeszélése szerint Jézus születése után három napkeleti bölcs látogatott Jeruzsálembe és holléte felől érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya?” – kérdezték. „Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” A bölcsek látogatása az újszülöttől hatalmát félteni kezdő Heródes fülébe is eljutott, ezért titkon magához hívatta a bölcseket és így szólt hozzájuk: „Menjetek [...], s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” A csillag által vezérelt bölcsek végül megtalálták az újszülött gyermeket, majd hazatértek otthonaikba.
Távozásuk után József álmában utasítást kapott, hogy családjával menjen Egyiptomba, mert Heródes a gyermeket meg akarja ölni.
Karácsonykor mindannyiunk lelkében meg-, illetve újjászületik az Isten képmására teremtett ember. Parányi csecsemő, de vajon megéri-e valaha a felnőttkort?
Érdemes elgondolkodni, hogy nálunk miként folytatódik a karácsonyi történet. Otthont, lehetőséget adunk-e a megszületett gyermeknek, vagy pedig Heródesként száműzzük életünkből, környezetünkből a jót, az emberit?
Az eljövendő esztendő választ fog adni erre a kérdésre és csalhatatlan tükröt tart majd előnkbe: volt-e jelentősége, értelme ünneplésünknek, vagy csupán alkalomként szolgált képmutató jótékonykodásunknak, magamutogatásunknak.
2011. december 28., szerda
Moldován-Szeredai Noémi: Ajándék
2011. 12. 28. Ajándék Moldován-Szeredai Noémi
Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.
Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.
Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.
Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.
Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.
Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.
Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.
Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.
2011. december 27., kedd
Szabó Előd: Bölcsek
2011. 12. 27. Bölcsek Szabó Előd
Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.
Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.
Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.
Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.
A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?
Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.
Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.
Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.
Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.
A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?
2011. december 26., hétfő
Szász Ferenc: történelmi lecke senkiknek
2011. 12. 26. történelmi lecke senkiknek Szász Ferenc
mindent az utcán szedtünk fel
vagy ott tört ki belőlünk
kísértet frantzúz nyavalya
előttünk és mögöttünk
kirázott mint idült betegség
kényes polgárt tömegszálláson
első szerelmünk agóniája
vétlen s véletlen találkozáson
s még csak szűzek se immár
fejünkben történelemkönyvek
időtlen idétlenségünk
szipogtuk is taknyot és könnyet
s körben keringők utcák lányok
cselédkék profi kurtizánok
le- és felszólítottak csókra utolsó vérre
barikádra ingyen tereferére
az első lövést még fel se vettük
hinni se mertük kiérdemeltük
egyre másra hulla kiderült mégis
igazán vérzel mások sebétől tésis
s mikor a tűzoltókocsi visszavonult
és tank a tankkal eltanakodott
mikor a mentők is elmenekültek
s kukások álltak be dögösöknek
akkor hasított kiégett tudatunkba
bevettük megint s megint utolsó sorba
az évezred végén a régi cselt
a forradalom velünk kitelelt
talán az évfordulók egybeesése tette
hogy karácsony a kártyát megkeverte
s olyan mindegy azóta mit csinálsz
egzitálsz disszidálsz vagy aktiválsz
(Brassó, 1989)
mindent az utcán szedtünk fel
vagy ott tört ki belőlünk
kísértet frantzúz nyavalya
előttünk és mögöttünk
kirázott mint idült betegség
kényes polgárt tömegszálláson
első szerelmünk agóniája
vétlen s véletlen találkozáson
s még csak szűzek se immár
fejünkben történelemkönyvek
időtlen idétlenségünk
szipogtuk is taknyot és könnyet
s körben keringők utcák lányok
cselédkék profi kurtizánok
le- és felszólítottak csókra utolsó vérre
barikádra ingyen tereferére
az első lövést még fel se vettük
hinni se mertük kiérdemeltük
egyre másra hulla kiderült mégis
igazán vérzel mások sebétől tésis
s mikor a tűzoltókocsi visszavonult
és tank a tankkal eltanakodott
mikor a mentők is elmenekültek
s kukások álltak be dögösöknek
akkor hasított kiégett tudatunkba
bevettük megint s megint utolsó sorba
az évezred végén a régi cselt
a forradalom velünk kitelelt
talán az évfordulók egybeesése tette
hogy karácsony a kártyát megkeverte
s olyan mindegy azóta mit csinálsz
egzitálsz disszidálsz vagy aktiválsz
(Brassó, 1989)
Tófalvi Tamás: Ajándékok
2011. 12. 25. Ajándékok Tófalvi Tamás
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.
Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.
Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.
Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.
Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.
Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.
Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!
2011. december 25., vasárnap
Makkai-Ilkei Ildikó : Karácsony
2011. 12. 24. Karácsony Makkai-Ilkei Ildikó
Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.
„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.
Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!
És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”
Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.
Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?
Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?
Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)
Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.
„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.
Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!
És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”
Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.
Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?
Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?
Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)
2011. december 23., péntek
Nagy László: Karácsonyi kaktusz
2011. 12. 23. Karácsonyi kaktusz Nagy László
Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.
Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.
A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.
Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!
Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.
Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.
A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.
Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!
2011. december 22., csütörtök
Szász Ferenc: H A Z A F O S Z L Á S
2011. 12. 22. H A Z A F O S Z L Á S Szász Ferenc
mentőautók sivítnek a semmibe
törpepólya kedvesnővér ölibe
szerelemnél árvább csak a jó isten
ne félj többé rámruházott bilincsen
daloseszti
veress kakas háztetőnkön nem hajnal
piros csövet talált ma az arkangyal
vérirat űrlapja sárlik
fehéredve új hazákig
freskódal
éjféltájban megszólalt a telefon
ámerika tengerintúl galattyol
beleszólt a jó istenke
viaszolja bal füledbe
blablahon
ország világ vén deákja reszketve
izzad vért a kapualjba fektetve
gázol rajta téli zápor
józanodik a halálból
csibate
hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj
sose hitte hogy még egyszer talpra áll
gumibottól félig meddig kinyúlva
pulzusához a doktor úr mélt nyúlna
muszájból
isten bizony ez a műfaj ballada
mécsese pár fuvallatnyi pálinka
nótája meg közönséges sárbocskor
szentistváni békebeli lóostor
bűbájos
már se hazám se országom se gagyám
istrángom és kötőfékem szivárvány
addig élek míg a világ kínom lesz
míg az égen egy fekete csillagnesz
visszhangzik
addig már csak teng e lélek
hol elalél hol feléled
síkvidéki parnasszusra
tér a költő hol a búza
parázslik
megroppantam a kárpátok gerincén
isten tudja innen lovam merre mén
tűzbe vettem négy lábáról béklyóját
zsebemből a megidéző cédulát
örökre
(1989 karácsonyán)
mentőautók sivítnek a semmibe
törpepólya kedvesnővér ölibe
szerelemnél árvább csak a jó isten
ne félj többé rámruházott bilincsen
daloseszti
veress kakas háztetőnkön nem hajnal
piros csövet talált ma az arkangyal
vérirat űrlapja sárlik
fehéredve új hazákig
freskódal
éjféltájban megszólalt a telefon
ámerika tengerintúl galattyol
beleszólt a jó istenke
viaszolja bal füledbe
blablahon
ország világ vén deákja reszketve
izzad vért a kapualjba fektetve
gázol rajta téli zápor
józanodik a halálból
csibate
hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj
sose hitte hogy még egyszer talpra áll
gumibottól félig meddig kinyúlva
pulzusához a doktor úr mélt nyúlna
muszájból
isten bizony ez a műfaj ballada
mécsese pár fuvallatnyi pálinka
nótája meg közönséges sárbocskor
szentistváni békebeli lóostor
bűbájos
már se hazám se országom se gagyám
istrángom és kötőfékem szivárvány
addig élek míg a világ kínom lesz
míg az égen egy fekete csillagnesz
visszhangzik
addig már csak teng e lélek
hol elalél hol feléled
síkvidéki parnasszusra
tér a költő hol a búza
parázslik
megroppantam a kárpátok gerincén
isten tudja innen lovam merre mén
tűzbe vettem négy lábáról béklyóját
zsebemből a megidéző cédulát
örökre
(1989 karácsonyán)
2011. december 21., szerda
Orbán Erika: Mesterségem címere: papnő
2011. 12. 21. Mesterségem címere: papnő Orbán Erika
Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez
Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.
Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”
Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.
Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!
Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.
Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.
Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.
Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.
Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.
Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez
Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.
Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”
Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.
Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!
Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.
Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.
Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.
Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.
Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)