Pál János: Pünkösdi csoda

2013. 05. 14.	Pünkösdi csoda	Pál János
Pünkösdkor csoda történt. Kijelentésem alatt nem az alászálló tüzes lángnyelvekre gondolok, sem pedig arra, hogy a tanítványok különböző nyelveken kezdtek beszélni Jeruzsálem főterén. Mindkettő allegória és a keresztény egyház születésének mitikus ábrázolásán túl nem sok jelentőséggel bír számomra. Nem hiszem, hogy a tanítványok „megtáltosodtak” volna, és ha mégis, milyen jelentősége, avagy következménye volt annak, hogy különböző népek – és nem a szeretet – nyelvein kezdtek el beszélni?  Semmilyen! A pünkösdi csodát számomra nem az Apostolok Cselekedetei szerzőjének élénk fantáziája által mesés elemekkel megtűzdelt történet jelenti, hanem az, hogy Jeruzsálemben egy olyan közösség jöhetett létre, amelynek tagjai közt valósággá vált a képmutatástól, haszonleséstől mentes, embert és életet szolgáló szeretet és jóság, a mindenkori ember lelki-testi egyensúlyban maradása, egészsége szempontjából oly fontos szeretetközösség. („És foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és könyörgésekben.” ApCsel 2, 42) Ez az emberséges magatartás számomra az igazi csoda és ezt a csodát kellene újból és újból megtapasztalni azokban a közösségekben, amelyek az egyes egyházakhoz tartozónak nevezik magukat. Mindez természetesen nem varázsszóra történik, ahogy szeretnénk. A szeretet csodája csak ott válik valósággá, csak ott tapasztalható meg, ahol az emberi szív, lélek képes az örök megújulásra. Ahol mindez elmarad, ott egy másik csoda válik valósággá – az olcsó képmutatás, kapzsi haszonlesés és ostoba kicsinyesség világ csodálatos, pazar kavalkádja. Ma mintha ez utóbbi világban vegetálnánk. Lesz-e az idén pünkösdi csoda közösségeinkben, egyházainkban vagy ez is el fog maradni, mint a legutóbbi világvége …