2011. 08. 21. Szivárványba tasakolt szavaim Sándor Szilárd
Földnek morzsája hallgatja,
virágszirom megtagadja –
szivárványba tasakolt szavaim.
Csend, puha titokba burkolja,
fogtépő szitokba hurkolja –
szivárványba tasakolt szavaim.
Földnek röge nem válaszol,
virágszirom vallomása szól:
szivárványba tasakolt szavaim
könnyes morzsáit idő emészti.
Könnyek morzsáit mozsarazza
titkok zsinórját besarazva:
szivárványba tasakolt szavaim
szirmait csendem őre félti.
2011. augusztus 22., hétfő
2011. augusztus 21., vasárnap
Buzogány-Csoma István: Világ világossága
2011. 08. 20. Világ világossága Buzogány-Csoma István
Gyermekkoromban szinte mindennapos vagy inkább minden esti esemény volt az, hogy akár néhány órára is megszűnt az áramszolgáltatás, s biz’ a tél közeli időszakban igen csak nagy gondot jelentett az órákon át tartó sötétség, áramtalanság. Na, nem a háztartási gépek vagy az élvezeti cikkek szempontjából, hiszen akkor az ember nem volt kiszolgáltatva illetve hozzászoktatva vagy – ha úgy tetszik –, ránevelve az elektromos kütyükre. Volt mozsár, mosódeszka, habverő, sok kávét nem kellett őrölni, és a televíziót sem volt miért üzembe helyezni, s nem toporzékoltunk, ha elmaradt egy-egy kongresszus közvetítése.
Na, de ennek az áramtalan időszaknak mégis megvolt a maga szépsége, és így utólag az értéke és értelme, még akkor is, ha a szolgáltató nem ilyen célból kapcsolta le a rendszert. Meggyújtottuk a petróleumlámpát vagy a gyertyát, esetleg a gázrózsa fényét engedtük világítani, és csak most tudom igazán megérteni, hogy mi volt a tanítás ebben az édes-keserű helyzetben. Az a kis fény, amit a lámpás vagy a gyertya kiadott magából, megtanított néhány fontos dologra.
Összegyűjtött, összehozott – ha addig szanaszét voltunk a lakásban, ki-ki a maga szobájában, a maga dolgával elfoglalva, akkor ez a fény odagyűjtött mindenkit maga köré. Érdekes, hogy ebben a meghitt fényben tudtunk a legjobban kifestőzni, a felnőttek pedig mesélték történeteiket, mi pedig csak hallgatóztunk, amíg ők egymás közt beszélgettek.
Egymásra figyelés – amikor kizárod a külvilágot, csak mi vagyunk egymásnak, a nagy sötétségben a fény körül, és figyelmünket semmi más nem vonhatja el. Nemcsak egyes családokként, de szomszédokként, nagyobb családként is összegyűltünk, főleg, ha valakinek még nem értek haza a szülei a munkahelyeikről, akkor átmentünk egymáshoz, oda menekültünk a fény köré.
Biztonság – mert ez is a fény, a világosság tulajdonsága, hogy biztonságérzetet ad. A sötétben fél az ember, főleg ismeretlen helyen. A sötétben rejtőzködik, nem érzi magát biztonságban, s ugyanekkor, az éj leple alatt történik a legtöbb bűncselekmény is, mert azt gondolná az ember, hogy az igazságra, a tetteire soha nem kerül fény. A világosság biztonságot ad, mert látom az utat, a célt, az eszközöket, és ami nagyon fontos, látom az előttem levő akadályokat is, hogy elkerülhessem, kikerülhessem...
A fényben felismerhető az arcunk, tudjuk, hogy kivel van dolgunk, ki van, mi van a dolgok mögött.
Ilyen fontos a fény.
Ti vagytok a világ világossága... Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14-16)
Föl van adva a lecke.
Jó munkát mindannyiunknak!
Gyermekkoromban szinte mindennapos vagy inkább minden esti esemény volt az, hogy akár néhány órára is megszűnt az áramszolgáltatás, s biz’ a tél közeli időszakban igen csak nagy gondot jelentett az órákon át tartó sötétség, áramtalanság. Na, nem a háztartási gépek vagy az élvezeti cikkek szempontjából, hiszen akkor az ember nem volt kiszolgáltatva illetve hozzászoktatva vagy – ha úgy tetszik –, ránevelve az elektromos kütyükre. Volt mozsár, mosódeszka, habverő, sok kávét nem kellett őrölni, és a televíziót sem volt miért üzembe helyezni, s nem toporzékoltunk, ha elmaradt egy-egy kongresszus közvetítése.
Na, de ennek az áramtalan időszaknak mégis megvolt a maga szépsége, és így utólag az értéke és értelme, még akkor is, ha a szolgáltató nem ilyen célból kapcsolta le a rendszert. Meggyújtottuk a petróleumlámpát vagy a gyertyát, esetleg a gázrózsa fényét engedtük világítani, és csak most tudom igazán megérteni, hogy mi volt a tanítás ebben az édes-keserű helyzetben. Az a kis fény, amit a lámpás vagy a gyertya kiadott magából, megtanított néhány fontos dologra.
Összegyűjtött, összehozott – ha addig szanaszét voltunk a lakásban, ki-ki a maga szobájában, a maga dolgával elfoglalva, akkor ez a fény odagyűjtött mindenkit maga köré. Érdekes, hogy ebben a meghitt fényben tudtunk a legjobban kifestőzni, a felnőttek pedig mesélték történeteiket, mi pedig csak hallgatóztunk, amíg ők egymás közt beszélgettek.
Egymásra figyelés – amikor kizárod a külvilágot, csak mi vagyunk egymásnak, a nagy sötétségben a fény körül, és figyelmünket semmi más nem vonhatja el. Nemcsak egyes családokként, de szomszédokként, nagyobb családként is összegyűltünk, főleg, ha valakinek még nem értek haza a szülei a munkahelyeikről, akkor átmentünk egymáshoz, oda menekültünk a fény köré.
Biztonság – mert ez is a fény, a világosság tulajdonsága, hogy biztonságérzetet ad. A sötétben fél az ember, főleg ismeretlen helyen. A sötétben rejtőzködik, nem érzi magát biztonságban, s ugyanekkor, az éj leple alatt történik a legtöbb bűncselekmény is, mert azt gondolná az ember, hogy az igazságra, a tetteire soha nem kerül fény. A világosság biztonságot ad, mert látom az utat, a célt, az eszközöket, és ami nagyon fontos, látom az előttem levő akadályokat is, hogy elkerülhessem, kikerülhessem...
A fényben felismerhető az arcunk, tudjuk, hogy kivel van dolgunk, ki van, mi van a dolgok mögött.
Ilyen fontos a fény.
Ti vagytok a világ világossága... Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14-16)
Föl van adva a lecke.
Jó munkát mindannyiunknak!
2011. augusztus 19., péntek
Andorkó Attila: Az információról
2011. 08. 19. Az információról Andorkó Attila
Az információ hatalom. Sokan szeretnének e hatalom birtokába kerülni, gyakran annyira, hogy az már függőségi tüneteket idéz elő, s ez főleg a fiatalabb nemzedék képviselői között figyelhető meg.
Míg a mi szüleink, tanítóink azért aggódhattak, hogy nehogy rossz társaságba kerüljünk (óvtak az alkohol mértéken felüli fogyasztásától, a dohányzástól, kábítószerektől), addig nekünk saját gyermekeinket az okos zsebtelefonoktól, közösségi oldalaktól, iPod-októl, s egyéb kütyüktől (nem mintha a többi veszély megszűnt volna) kell védenünk. Pontosabban azok mértéktelen használatától. Egy nemrég végzett kutatás eredményeként a kutatók megállapították, hogy azok az egyetemi hallgatók, tinédzserek, akiktől csupán 24 órára elzártak mindenféle hírcsatornát (maroktelefon, világhálós csatlakozás, iPod stb.) elvonási tüneteket mutattak, tehát függőségi viszony alakult ki. Túlélési stratégiaként egyesek elmentek sétálni, mások könyvet olvastak, de mindegyikük valamiféle szorongásról számolt be, aztán ahogy eltelt a 24 óra, visszatért minden a régi kerékvágásba.
A kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes tisztában lennünk, miként és mire használjuk a rendelkezésünkre álló technológiai újításokat, hogy a ránk gyakorolt hatásukat kordába tudjuk tartani.
Koncz Zsuzsa 2010-ben megjelent albumának egyik számából idézek:
„Reggel, mikor felébredtem, áramszünet volt
A tévé némán ásított és a rádió se szólt
Nem hallottam híreket és nem tudtam, mi van
csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan
(...)
Nem hallottam honnan támad rettentő veszély
Hogy édes hazám válsága ma éppen milyen mély
Hogy hosszú távon elsorvadunk mindannyian
Csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan
(…)
Aztán egy nagy kattanás és bekapcsolt a gép
Visszatért az áram, és lett megint feszültség
És mert buta nem vagyok, már tudom ennyiből
A boldogságnak titka az, ha nem tudsz semmiről
Volt egy jó napom, egy egész jó napom
Régen nem volt ilyen jó, ezt elárulhatom
Volt egy jó napom, egy egész jó napom
Azt, hogy nincs most több ilyen, csak sajnálhatom
Mert sajnos magam kikapcsolni
Még nem tudom.”
Kedves Olvasó, engedd meg azt a luxust magadnak, hogy néha-néha legyen egy jó napod!
Az információ hatalom. Sokan szeretnének e hatalom birtokába kerülni, gyakran annyira, hogy az már függőségi tüneteket idéz elő, s ez főleg a fiatalabb nemzedék képviselői között figyelhető meg.
Míg a mi szüleink, tanítóink azért aggódhattak, hogy nehogy rossz társaságba kerüljünk (óvtak az alkohol mértéken felüli fogyasztásától, a dohányzástól, kábítószerektől), addig nekünk saját gyermekeinket az okos zsebtelefonoktól, közösségi oldalaktól, iPod-októl, s egyéb kütyüktől (nem mintha a többi veszély megszűnt volna) kell védenünk. Pontosabban azok mértéktelen használatától. Egy nemrég végzett kutatás eredményeként a kutatók megállapították, hogy azok az egyetemi hallgatók, tinédzserek, akiktől csupán 24 órára elzártak mindenféle hírcsatornát (maroktelefon, világhálós csatlakozás, iPod stb.) elvonási tüneteket mutattak, tehát függőségi viszony alakult ki. Túlélési stratégiaként egyesek elmentek sétálni, mások könyvet olvastak, de mindegyikük valamiféle szorongásról számolt be, aztán ahogy eltelt a 24 óra, visszatért minden a régi kerékvágásba.
A kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes tisztában lennünk, miként és mire használjuk a rendelkezésünkre álló technológiai újításokat, hogy a ránk gyakorolt hatásukat kordába tudjuk tartani.
Koncz Zsuzsa 2010-ben megjelent albumának egyik számából idézek:
„Reggel, mikor felébredtem, áramszünet volt
A tévé némán ásított és a rádió se szólt
Nem hallottam híreket és nem tudtam, mi van
csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan
(...)
Nem hallottam honnan támad rettentő veszély
Hogy édes hazám válsága ma éppen milyen mély
Hogy hosszú távon elsorvadunk mindannyian
Csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan
(…)
Aztán egy nagy kattanás és bekapcsolt a gép
Visszatért az áram, és lett megint feszültség
És mert buta nem vagyok, már tudom ennyiből
A boldogságnak titka az, ha nem tudsz semmiről
Volt egy jó napom, egy egész jó napom
Régen nem volt ilyen jó, ezt elárulhatom
Volt egy jó napom, egy egész jó napom
Azt, hogy nincs most több ilyen, csak sajnálhatom
Mert sajnos magam kikapcsolni
Még nem tudom.”
Kedves Olvasó, engedd meg azt a luxust magadnak, hogy néha-néha legyen egy jó napod!
2011. augusztus 18., csütörtök
Dimény József: Az élet törvényei: 3. A polaritás.
2011. 08. 18. Az élet törvényei: 3. A polaritás. Dimény József
Ez a törvény azt jelenti, hogy minden létezőnek két pólusa van ugyan, valójában azonban minden egy. Minden látszólag ellentétes, lényegét tekintve azonos, csak kifejeződési fokát tekintve különböző.
Boldogság és boldogtalanság, szeretet és gyűlölet valójában ugyanannak a dolognak a két oldala. Ezen a világon minden jelenségnek két oldala van. Ám a kettő között egy és ugyanazon tartomány húzódik meg. Mihelyt ezt belátjuk, mihelyt felismerjük a két pólus közötti egyet, a látszólagos dualitás megszűnik, és megjelenik az összhang, az Egység. Mindezt könnyen felismerhetjük, ha a hideg-forró ellentétpárra gondolunk. Tételezzük fel, hogy odakint húsz fok van, amit valószínűleg inkább kellemesnek érzékelnek, mint hidegnek vagy melegnek. Egy közép-afrikai lakos minden valószínűség szerint hidegnek találja, egy eszkimó viszont melegnek, holott se ez, se az.
Földi világunk egy duális világ, egy két félből álló világ. Férfi-nő, jobboldal-baloldal, rész-egész, anyag-szellem együtt és csak együtt adják a teljességet. Ha letagadom valamelyiket, vagy kijátszom őket egymás ellen, szétesik az egység, kétfelé szakad, kétségbe – kettősségbe – esik a világ és megjelenik a félelem. Mivel az ellentétek igaz természetük szerint egyek és ugyanazok, bármely pillanatban átfordíthatjuk őket önmaguk ellentétpárjába. A gyűlölet így fordítható át például szeretetbe. Nem kell mást tennem, csupán gondolkodásomat megváltoztatnom, s a dolgok is megváltoznak. A félelmet bátorsággá alakíthatom, a sötétséget fénnyé. Nagy felismerés: a világ nem ellentétpárokból, hanem egymást kiegészítő párokból áll. Egyszer az egyik rész kerül túlsúlyba, máskor a másik, néha kiegyenlítődnek, de a teljességet csak együtt tudják létrehozni.
Az élet törvényei összekapcsolódnak. Polaritás és változás: nevetni és sírni, egészségesnek és betegnek lenni, adni és kapni, hallgatni és beszélni, dolgozni és lazítani – mind-mind örök váltakozás.
Polaritás és ritmus: belégzés és kilégzés, ébrenlét és álom, aktivitás és pihenés. Egyik sincs meg a másik nélkül, együvé tartoznak, együtt alkotnak egy egészet, együtt adják életünk tartalmát. Ha felismerjük az összefüggéseket, akkor döbbenünk rá milyen csodálatosnak teremtette Isten ezt a gyönyörű világot és benne az embert!
Ez a törvény azt jelenti, hogy minden létezőnek két pólusa van ugyan, valójában azonban minden egy. Minden látszólag ellentétes, lényegét tekintve azonos, csak kifejeződési fokát tekintve különböző.
Boldogság és boldogtalanság, szeretet és gyűlölet valójában ugyanannak a dolognak a két oldala. Ezen a világon minden jelenségnek két oldala van. Ám a kettő között egy és ugyanazon tartomány húzódik meg. Mihelyt ezt belátjuk, mihelyt felismerjük a két pólus közötti egyet, a látszólagos dualitás megszűnik, és megjelenik az összhang, az Egység. Mindezt könnyen felismerhetjük, ha a hideg-forró ellentétpárra gondolunk. Tételezzük fel, hogy odakint húsz fok van, amit valószínűleg inkább kellemesnek érzékelnek, mint hidegnek vagy melegnek. Egy közép-afrikai lakos minden valószínűség szerint hidegnek találja, egy eszkimó viszont melegnek, holott se ez, se az.
Földi világunk egy duális világ, egy két félből álló világ. Férfi-nő, jobboldal-baloldal, rész-egész, anyag-szellem együtt és csak együtt adják a teljességet. Ha letagadom valamelyiket, vagy kijátszom őket egymás ellen, szétesik az egység, kétfelé szakad, kétségbe – kettősségbe – esik a világ és megjelenik a félelem. Mivel az ellentétek igaz természetük szerint egyek és ugyanazok, bármely pillanatban átfordíthatjuk őket önmaguk ellentétpárjába. A gyűlölet így fordítható át például szeretetbe. Nem kell mást tennem, csupán gondolkodásomat megváltoztatnom, s a dolgok is megváltoznak. A félelmet bátorsággá alakíthatom, a sötétséget fénnyé. Nagy felismerés: a világ nem ellentétpárokból, hanem egymást kiegészítő párokból áll. Egyszer az egyik rész kerül túlsúlyba, máskor a másik, néha kiegyenlítődnek, de a teljességet csak együtt tudják létrehozni.
Az élet törvényei összekapcsolódnak. Polaritás és változás: nevetni és sírni, egészségesnek és betegnek lenni, adni és kapni, hallgatni és beszélni, dolgozni és lazítani – mind-mind örök váltakozás.
Polaritás és ritmus: belégzés és kilégzés, ébrenlét és álom, aktivitás és pihenés. Egyik sincs meg a másik nélkül, együvé tartoznak, együtt alkotnak egy egészet, együtt adják életünk tartalmát. Ha felismerjük az összefüggéseket, akkor döbbenünk rá milyen csodálatosnak teremtette Isten ezt a gyönyörű világot és benne az embert!
2011. augusztus 17., szerda
Nagy Adél: Adni
2011. 08. 17. Adni Nagy Adél
Álmodd meg, építsd fel, legyél te magad! – ez volt a mottója annak a nemzetközi ifjúsági találkozónak, amelyet idén Litvániában szerveztek, és amelyen 12 erdélyi magyar fiatal képviselte országunkat.
A Fiatalok Városa nevet viselő dán kezdeményezés egy olyan várostér kialakításáról szól, amelyben a résztvevő fiatalok egy másabb, szebb jövő reményében gyakorlatba ültethetik elképzeléseiket, adott keretek között megvalósíthatják álmaikat. Sokszínű, érdekes program és témakínálat ajánlkozott, ki-ki a maga kedvére választhatott, hogy milyen területen szeretné megvalósítani önmagát. A legérdekesebbet – az önkéntesség szerepét a civil társadalomban – éppen mi, erdélyiek tettük a közös gondolkodás asztalára. Ahogyan tizen-, huszonéves fiatalokkal kiscsoportokban arról beszélgettünk, hogy ki mit vállal önként, és milyen célokért dolgozik iskolai vagy más közösségben, eszembe jutott és megosztottam velük a jézusi mondást: „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.”
Reméltem, hogy a dán, német, litván és erdélyi magyar fiatal megérti, mire is gondolok. Reméltem, hogy azért vesz részt egy nemzetközi tapasztalatcserén, mert álmodni mer, tettekre kész, építeni akar. Reméltem, hogy elméjébe vési a jézusi tanítást, amely számomra azt üzeni, hogy az ember képes a többre, a pluszra, a kötelezőn felülire is. Miért? Ki köszöni majd meg? Mi a fizetség? Kérdeznék sokan… A válasz legyen egy ismert imasor: „mert amikor adunk, akkor kapunk”. Úgy legyen!
Álmodd meg, építsd fel, legyél te magad! – ez volt a mottója annak a nemzetközi ifjúsági találkozónak, amelyet idén Litvániában szerveztek, és amelyen 12 erdélyi magyar fiatal képviselte országunkat.
A Fiatalok Városa nevet viselő dán kezdeményezés egy olyan várostér kialakításáról szól, amelyben a résztvevő fiatalok egy másabb, szebb jövő reményében gyakorlatba ültethetik elképzeléseiket, adott keretek között megvalósíthatják álmaikat. Sokszínű, érdekes program és témakínálat ajánlkozott, ki-ki a maga kedvére választhatott, hogy milyen területen szeretné megvalósítani önmagát. A legérdekesebbet – az önkéntesség szerepét a civil társadalomban – éppen mi, erdélyiek tettük a közös gondolkodás asztalára. Ahogyan tizen-, huszonéves fiatalokkal kiscsoportokban arról beszélgettünk, hogy ki mit vállal önként, és milyen célokért dolgozik iskolai vagy más közösségben, eszembe jutott és megosztottam velük a jézusi mondást: „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.”
Reméltem, hogy a dán, német, litván és erdélyi magyar fiatal megérti, mire is gondolok. Reméltem, hogy azért vesz részt egy nemzetközi tapasztalatcserén, mert álmodni mer, tettekre kész, építeni akar. Reméltem, hogy elméjébe vési a jézusi tanítást, amely számomra azt üzeni, hogy az ember képes a többre, a pluszra, a kötelezőn felülire is. Miért? Ki köszöni majd meg? Mi a fizetség? Kérdeznék sokan… A válasz legyen egy ismert imasor: „mert amikor adunk, akkor kapunk”. Úgy legyen!
Máthé Sándor: Értelmes szív
2011. 08. 16. Értelmes szív Máthé Sándor
„Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást tenni a jó és gonosz között.” (1Kir 3,7-9)
A hétköznapok egyszerű helyzetei választásra kényszerítenek bennünket is. A választást még nehezebbé teszik a körülmények, mert olyan korban élünk, amikor a ködösítéssel pontosan a jó és rossz közötti különbséget igyekeznek eltüntetni.
Érdemes megfigyelnünk, hogy mit nem kér Salamon. Nem kér gazdagságot, szép feleséget, azonnali győzelmet minden ellensége felett. Nem kér nagy tekintélyt és dicsőséget. Csak azt kéri Istentől, hogy tegye alkalmassá arra, amivel megbízta. Neki ez a legfontosabb.
Vajon, ha Isten minket kérdezne, nem engednénk-e a kísértésnek, s kihasználva a lehetőséget, azonnal elkezdenénk sorolni kívánságainkat? Valószínű, hogy igen. Ehelyett jobb lenne elgondolkodni: ott van-e bennünk a hála, az alázat, a bizalom? Tudjuk-e, hogy mit szeretnénk megvalósítani, mire vágyunk, vagyis mit kérjünk Istentől?
Kéréseinket, ha lehet, így fogalmazzuk meg: Uram, azt kérem, hogy azzá válhassak, akivé te akarsz formálni. Azokat tudjam boldoggá tenni, akiket reám bíztál. Te munkálkodj bennem, és Te munkálkodj általam. Adj nekem értelmes szívet!
Ez a szó: értelmes szív, vagy engedelmes szív azt jelenti: nyitott szív, halló szív. Salamon azt mondja: adjál nekem halló szívet, amelyikkel te beszélhetsz, amelyikkel szót érthetsz, amelyik érti, hogy mit mondasz. Ezt add meg nekem, Uram, az összes többit rád bízom. Nekem Te vagy a fontos és az, hogy értselek, és neked tudjak engedelmeskedni.
Isten nekünk is ezt az utat adja lehetőségként, mert csak így tölthetjük be a tőle kapott küldetésünket, így lehetünk áldássá mások számára.
„Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást tenni a jó és gonosz között.” (1Kir 3,7-9)
A hétköznapok egyszerű helyzetei választásra kényszerítenek bennünket is. A választást még nehezebbé teszik a körülmények, mert olyan korban élünk, amikor a ködösítéssel pontosan a jó és rossz közötti különbséget igyekeznek eltüntetni.
Érdemes megfigyelnünk, hogy mit nem kér Salamon. Nem kér gazdagságot, szép feleséget, azonnali győzelmet minden ellensége felett. Nem kér nagy tekintélyt és dicsőséget. Csak azt kéri Istentől, hogy tegye alkalmassá arra, amivel megbízta. Neki ez a legfontosabb.
Vajon, ha Isten minket kérdezne, nem engednénk-e a kísértésnek, s kihasználva a lehetőséget, azonnal elkezdenénk sorolni kívánságainkat? Valószínű, hogy igen. Ehelyett jobb lenne elgondolkodni: ott van-e bennünk a hála, az alázat, a bizalom? Tudjuk-e, hogy mit szeretnénk megvalósítani, mire vágyunk, vagyis mit kérjünk Istentől?
Kéréseinket, ha lehet, így fogalmazzuk meg: Uram, azt kérem, hogy azzá válhassak, akivé te akarsz formálni. Azokat tudjam boldoggá tenni, akiket reám bíztál. Te munkálkodj bennem, és Te munkálkodj általam. Adj nekem értelmes szívet!
Ez a szó: értelmes szív, vagy engedelmes szív azt jelenti: nyitott szív, halló szív. Salamon azt mondja: adjál nekem halló szívet, amelyikkel te beszélhetsz, amelyikkel szót érthetsz, amelyik érti, hogy mit mondasz. Ezt add meg nekem, Uram, az összes többit rád bízom. Nekem Te vagy a fontos és az, hogy értselek, és neked tudjak engedelmeskedni.
Isten nekünk is ezt az utat adja lehetőségként, mert csak így tölthetjük be a tőle kapott küldetésünket, így lehetünk áldássá mások számára.
2011. augusztus 15., hétfő
Farkas Dénes: Ősmarketing
2011. 08. 15. Ősmarketing Farkas Dénes
Abban az időben, amikor én még „őszinte ember voltam” (József Attila) nem ismertük a piackutatás tudományos módszereit, és a marketing, mint tudomány csak felnőttkorban ért utol, gyűrt le és tette áldásosabbá vagy nyomorítóvá életünket. Ezt mindenki maga döntse el.
Azt hiszem, hogy a globalizáció előjátéka volt a marketing is... A globalizáció áldása-nyomora jól áttekinthető egy csupor szentmiklósi tej és a fehér-színű „reggeli ital” elfogyasztása után, melyet Pestről hozott a leányom.
Mosakszom a globalizált szappannal és nosztalgiázom afelől, hogy hova lett az Amo, Kékvörös stb. piperecikk, melyeket nagy nehézségek árán időnként beszerezhettünk, és amelyeknek a habzása, illata jóval felülmúlta a mai Palmolive világát .Nem taglalom tovább hogy a tehéntejből miként lett „marha” ital, sőt azt is megértem, hogy a piackutatás a fejlődésünk természetes tartozéka.
Valamikor réges-régen, amikor a Ludas Matyi fénykorát élte, igen nagy élvezettel lapozgattam, és szórakoztatott a sok szellemes karikatúra, valamint az azt övező humor. Visszaemlékszem, hogy úgy ötven évvel ezelőtt a fent nevezett lapban volt egy rajz, amit gondolatban most is látok: egy koncertterem félig nyitott ajtaja előtt tolong a nép. Egymás hátára mászva tapossák le egymást. A nyitott ajtón belül látszik a nagy fekete koncertzongora felemelt fedéllel, és a széken előtte a billentyűket veri a frakkba öltözött fehér mandzsettás művész. A nagy fekete zongora mellett állt egy mezítelen nő, akinek idomait a rajz eléggé erotikusra jelenítette meg. Telt keblei, szép lábai, gömbölyded alkata volt, s ami „szem-szájnak ingere” mind-mind a rajzon jelen volt. A félig nyitott ajtón beszitáló fény a női testre hullt, míg a másik fénysugár az ajtó látható oldalán világította meg azt a plakátot, amely a koncertet hirdette: nevezetesen Liszt valamelyik rabszódiáját, s kiemelt betűkkel, hogy a kottát Pelle Maca lapozza! Micsoda marketingfogás, nemde?
A tömegnek Pelle Maca látványa kellett, mert csak így lehetett „eladni” a Lisztet. Azóta eltelt sok évtized, és Pelle Macáék úgy elszaporodtak, hogy maholnap a szószékekre is fel kell vinni őket! Várom a tolongást...
Abban az időben, amikor én még „őszinte ember voltam” (József Attila) nem ismertük a piackutatás tudományos módszereit, és a marketing, mint tudomány csak felnőttkorban ért utol, gyűrt le és tette áldásosabbá vagy nyomorítóvá életünket. Ezt mindenki maga döntse el.
Azt hiszem, hogy a globalizáció előjátéka volt a marketing is... A globalizáció áldása-nyomora jól áttekinthető egy csupor szentmiklósi tej és a fehér-színű „reggeli ital” elfogyasztása után, melyet Pestről hozott a leányom.
Mosakszom a globalizált szappannal és nosztalgiázom afelől, hogy hova lett az Amo, Kékvörös stb. piperecikk, melyeket nagy nehézségek árán időnként beszerezhettünk, és amelyeknek a habzása, illata jóval felülmúlta a mai Palmolive világát .Nem taglalom tovább hogy a tehéntejből miként lett „marha” ital, sőt azt is megértem, hogy a piackutatás a fejlődésünk természetes tartozéka.
Valamikor réges-régen, amikor a Ludas Matyi fénykorát élte, igen nagy élvezettel lapozgattam, és szórakoztatott a sok szellemes karikatúra, valamint az azt övező humor. Visszaemlékszem, hogy úgy ötven évvel ezelőtt a fent nevezett lapban volt egy rajz, amit gondolatban most is látok: egy koncertterem félig nyitott ajtaja előtt tolong a nép. Egymás hátára mászva tapossák le egymást. A nyitott ajtón belül látszik a nagy fekete koncertzongora felemelt fedéllel, és a széken előtte a billentyűket veri a frakkba öltözött fehér mandzsettás művész. A nagy fekete zongora mellett állt egy mezítelen nő, akinek idomait a rajz eléggé erotikusra jelenítette meg. Telt keblei, szép lábai, gömbölyded alkata volt, s ami „szem-szájnak ingere” mind-mind a rajzon jelen volt. A félig nyitott ajtón beszitáló fény a női testre hullt, míg a másik fénysugár az ajtó látható oldalán világította meg azt a plakátot, amely a koncertet hirdette: nevezetesen Liszt valamelyik rabszódiáját, s kiemelt betűkkel, hogy a kottát Pelle Maca lapozza! Micsoda marketingfogás, nemde?
A tömegnek Pelle Maca látványa kellett, mert csak így lehetett „eladni” a Lisztet. Azóta eltelt sok évtized, és Pelle Macáék úgy elszaporodtak, hogy maholnap a szószékekre is fel kell vinni őket! Várom a tolongást...
2011. augusztus 14., vasárnap
Székely Kinga Réka: A felelősségről
2011. 08. 14. A felelősségről Székely Kinga Réka
Ha gyermekkorunkban a gondviselés a tenyerén hordozott, akkor csak a kiemelkedően emlékezetes „ruhák”, másképpen fogalmazva, verések jutnak eszünkbe. Én egy sepregetéssel jártam így, amit elfelejtettem elvégezni, mert hirtelen jó csapat verődött össze a kapu előtt. A fergeteges játék közben nekem teljesen kiment a fejemből, hogy egy esküvő előtti ifjú pár bejelentkezett délutánra, és nekem az a feladat volt kiadva, hogy csináljak rendet. A játék egyre pörgőbb lett, és én csak arra a kellemetlen lelki metamorfózisra emlékszem, ami akkor ment végbe bennem, amidőn megpillantottam az ifjú párt és a szüleimet.
Vihar előtti csendben lépegettem be a papi lakra. A székek szanaszét, az asztalon a reggeli maradékai, egyszóval rendetlenség. A beszélgetés lejárt, az ifjú pár távozott. A „ruhát” megkaptam.
Fülemben visszhangzik az akkori tanítás: Mindenki csak azért felelős, ami rá van bízva.
Isten ránk bízta az életet, hisz nekünk adta. Egész életünk azzal telik el, hogy tapogatjuk, puhatoljuk a ránk bízott élet iránti felelősség határvonalait. Meddig vagyunk felelősek az életért? Meddig kell érdekeljen az, ami ránk van bízva? Legtöbbször arra a még egy lépésre sem tudjunk elszánni magunkat, ami oly parányi és mégis életbevágóan fontos.
Ha egy mellettem lépkedő ember megbotlik, csak egy másodpercnyi figyelmemet veszi igénybe a segélynyújtási mozdulat. Én csak kinyújtom a kezem, de őt megmenthetem a hónapokig gipszben eltöltött fájdalomtól. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel földre dobom a szemetet, be is tehetem a kukába vagy a zsebembe. Ugyanazzal az erővel, amivel kivágok egy fát, ültethetek egy csemetét. Csak egy felismerés, csak egy lépés választja el az alkotást a pusztítástól, a tettet a mulasztástól.
A múlt héten községünkben életét vesztette egy fiatal fiú, mert motorkerékpárjával nekivágódott egy kaszálógépnek. Vajon mi lett volna az az egy lépés, amit meg kellett volna tenni az életért?
Ha gyermekkorunkban a gondviselés a tenyerén hordozott, akkor csak a kiemelkedően emlékezetes „ruhák”, másképpen fogalmazva, verések jutnak eszünkbe. Én egy sepregetéssel jártam így, amit elfelejtettem elvégezni, mert hirtelen jó csapat verődött össze a kapu előtt. A fergeteges játék közben nekem teljesen kiment a fejemből, hogy egy esküvő előtti ifjú pár bejelentkezett délutánra, és nekem az a feladat volt kiadva, hogy csináljak rendet. A játék egyre pörgőbb lett, és én csak arra a kellemetlen lelki metamorfózisra emlékszem, ami akkor ment végbe bennem, amidőn megpillantottam az ifjú párt és a szüleimet.
Vihar előtti csendben lépegettem be a papi lakra. A székek szanaszét, az asztalon a reggeli maradékai, egyszóval rendetlenség. A beszélgetés lejárt, az ifjú pár távozott. A „ruhát” megkaptam.
Fülemben visszhangzik az akkori tanítás: Mindenki csak azért felelős, ami rá van bízva.
Isten ránk bízta az életet, hisz nekünk adta. Egész életünk azzal telik el, hogy tapogatjuk, puhatoljuk a ránk bízott élet iránti felelősség határvonalait. Meddig vagyunk felelősek az életért? Meddig kell érdekeljen az, ami ránk van bízva? Legtöbbször arra a még egy lépésre sem tudjunk elszánni magunkat, ami oly parányi és mégis életbevágóan fontos.
Ha egy mellettem lépkedő ember megbotlik, csak egy másodpercnyi figyelmemet veszi igénybe a segélynyújtási mozdulat. Én csak kinyújtom a kezem, de őt megmenthetem a hónapokig gipszben eltöltött fájdalomtól. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel földre dobom a szemetet, be is tehetem a kukába vagy a zsebembe. Ugyanazzal az erővel, amivel kivágok egy fát, ültethetek egy csemetét. Csak egy felismerés, csak egy lépés választja el az alkotást a pusztítástól, a tettet a mulasztástól.
A múlt héten községünkben életét vesztette egy fiatal fiú, mert motorkerékpárjával nekivágódott egy kaszálógépnek. Vajon mi lett volna az az egy lépés, amit meg kellett volna tenni az életért?
2011. augusztus 13., szombat
Csécs Márton Lőrinc: Ez meg az az arcról
2011. 08. 13. Ez meg az az arcról Csécs Márton Lőrinc
Mindannyiunknak különbözik az arca. Hiába keresnénk a szemünkkel, két teljesen egyforma arcot sose találunk. Van teltebb, van soványabb. Van szakállas, van borotvált. Van mosolygó és van közömbös. Fáradt és másodnapos. Ártatlan és gondterhelt. Idősödő és fiatal. Fehér és fekete. Sima és heges. Tiszta és bemocskolt. Ami közös vonás arcunkban, az az, hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen és mit tükröz az. Mi vagyunk a felelősek vonásainkért. Vonásainkból kiolvasható életünk. Az arcunkra rá van írva, hogyan élünk, hogyan szeretünk, mennyit aggódunk, hogyan viszonyulunk másokhoz. Hogy boldogok vagyunk-e vagy megsavanyodottak. Az arcunk az önéletrajzunk.
Mi vagyunk felelősek azért, amit az arcunk mutat. Mert mi azok vagyunk, amit választottunk.
Gyönyörű arcokat kívánok!
Mindannyiunknak különbözik az arca. Hiába keresnénk a szemünkkel, két teljesen egyforma arcot sose találunk. Van teltebb, van soványabb. Van szakállas, van borotvált. Van mosolygó és van közömbös. Fáradt és másodnapos. Ártatlan és gondterhelt. Idősödő és fiatal. Fehér és fekete. Sima és heges. Tiszta és bemocskolt. Ami közös vonás arcunkban, az az, hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen és mit tükröz az. Mi vagyunk a felelősek vonásainkért. Vonásainkból kiolvasható életünk. Az arcunkra rá van írva, hogyan élünk, hogyan szeretünk, mennyit aggódunk, hogyan viszonyulunk másokhoz. Hogy boldogok vagyunk-e vagy megsavanyodottak. Az arcunk az önéletrajzunk.
Mi vagyunk felelősek azért, amit az arcunk mutat. Mert mi azok vagyunk, amit választottunk.
Gyönyörű arcokat kívánok!
Pál János: Hawaii, Rio, Ramszesz
2011. 08. 12. Hawaii, Rio, Ramszesz Pál János
Szokatlan látványban volt részem a minap, miközben hazafelé tartva az egyik lámpánál megálló buszból kifelé bambultam. Megszokásból az út mentére ültetett rózsákat fürkésztem, amikor váratlanul két műanyag pálmafában akadt meg tekintetem. Láttam már belőlük néhányat szórakoztató helyek elé kipottyantva, de látványuk a rózsák közt úgy hatottak számomra, mint tehén a versenylovak közt. A „csodálatos esztétikai élmény” felkavarta emlékeimet, és abba a székely kisvárosba repített, ahol egy helyiség Rio-Ramszesz néven próbált kitűnni a nevek tengernagy tömegéből.
A szegény koldus képe körvonalazódott ki előttem, miközben a busszon élményeimet emésztgettem. A koldusé, kinek ruhája ízléstelen, sokféle darabból áll össze. Az ő ruházata azonban gyakorlati szempontokat szolgál, követ, tarkaságára, otrombaságára pedig mentség szegénysége.
A botanikai-, onomasztikai-, kulturális-, földrajzi zűrzavar a koldus szegénységét idézi: a szellemi szegénységét, a szépérzék szegénységét, az öntudat szegénységét, a bölcsesség szegénységét, az emlékezet szegénységét ... Pedig csak annyi kellene, ha első lépésként meghallanák azt a bölcsességet, amit a Prédikátor és az egyszerű, de logikusan gondolkodó népi észjárás úgy summáz, hogy mindennek megvan a helye és ideje, mint a szalmakalapnak.
A koldus szegénységére van mentség, a fenti fogyatékosságokra azonban nem, mert általuk teremtett világunk inkább az özönvíz állapotát fogja idézni, mintsem az Éden kertjét... Kinek van pedig kedve iszapban, mocsárban caplatni, dagonyázni? Csak a disznóknak!
Szokatlan látványban volt részem a minap, miközben hazafelé tartva az egyik lámpánál megálló buszból kifelé bambultam. Megszokásból az út mentére ültetett rózsákat fürkésztem, amikor váratlanul két műanyag pálmafában akadt meg tekintetem. Láttam már belőlük néhányat szórakoztató helyek elé kipottyantva, de látványuk a rózsák közt úgy hatottak számomra, mint tehén a versenylovak közt. A „csodálatos esztétikai élmény” felkavarta emlékeimet, és abba a székely kisvárosba repített, ahol egy helyiség Rio-Ramszesz néven próbált kitűnni a nevek tengernagy tömegéből.
A szegény koldus képe körvonalazódott ki előttem, miközben a busszon élményeimet emésztgettem. A koldusé, kinek ruhája ízléstelen, sokféle darabból áll össze. Az ő ruházata azonban gyakorlati szempontokat szolgál, követ, tarkaságára, otrombaságára pedig mentség szegénysége.
A botanikai-, onomasztikai-, kulturális-, földrajzi zűrzavar a koldus szegénységét idézi: a szellemi szegénységét, a szépérzék szegénységét, az öntudat szegénységét, a bölcsesség szegénységét, az emlékezet szegénységét ... Pedig csak annyi kellene, ha első lépésként meghallanák azt a bölcsességet, amit a Prédikátor és az egyszerű, de logikusan gondolkodó népi észjárás úgy summáz, hogy mindennek megvan a helye és ideje, mint a szalmakalapnak.
A koldus szegénységére van mentség, a fenti fogyatékosságokra azonban nem, mert általuk teremtett világunk inkább az özönvíz állapotát fogja idézni, mintsem az Éden kertjét... Kinek van pedig kedve iszapban, mocsárban caplatni, dagonyázni? Csak a disznóknak!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)