Szász-Cserey Katalin: Áldás − Teremtő szó és kézmozdulat

2013. 01. 21.	Áldás − Teremtő szó és kézmozdulat	Szász-Cserey Katalin
Az elmúlt évben egy csodás ajándékot kaptam az élettől. Megajándékozott egy új baráttal egy nagyon kedves evangélikus papnő személyében, akitől a találkozásaink során sok jó gondolatot, bölcsességet kapok. A legutóbbi találkozásunk alkalmával az ÁLDÁSRÓL beszélgettünk, amelyről ő két könyvet írt, és amelyek azóta könyvtáramnak a legkedvesebb és legtöbbet olvasott könyvei. Az Áldás teremtő szó és kézmozdulat. Réges-rég létező bizonyosság arról, hogy Isten ereje átjár, betölt és megújít. Az áldás mindannak a jónak, értékesnek és igaznak az összefoglaló neve, amely az életet gazdaggá, teljessé teszi, Létté emeli. Az áldás életformáló, életújító és gyógyító erő, amely leginkább életünk fordulópontjain talál ránk, ott éljük át igazán valóságát és erejét.  És íme, egy szép  áldás a sok közül a mai napra. „Maradjon veled áldásával a magasságos Isten, hogy tiszta szívvel élhess. Legyen mindig belső bizonyosság a szívedbe, hogy az Élet, amelyet ajándékba kaptunk: gyönyörű. Áldjon meg Isten gazdagon, hogy életed teremhessen emberséget, jóságot, hálát. Lelj rá minden nap egy kis mennyországra itt, a földön, amire rácsodálkozhatsz, s amit megoszthatsz másokkal. Tölts el sok bensőséges órát szeretteid körében, és Isten adjon melléd igaz barátokat, lelki társakat. Fedezz föl újabb szépségeket, találj rá új megfejtésekre, s maradj lelked mélyén mindvégig gyerek: kíváncsi s mindig nyitott az eljövendő felé. Áldjon meg Isten szép célokkal, tervekkel, áldjon meg új erővel, hogy lelkesen és hálásan dolgozhass, és figyelni tudj Isten útmutató szavára. Életéveidből merített tapasztalataid és bölcsességed segítsen másokat is, hogy felismerjék a Szeretet valóságát, Isten hozzánk hajló irgalmasságát. Járj minden utadon Isten áldásával!”

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A tél arcai

2013. 01. 19.	A tél arcai	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Mi jut eszünkbe, amikor a télről beszélünk? A legtöbben a gyermekkorunk hideg, havas, de játékosan szép teleire emlékezünk a legszívesebben. Szinte látom a frissen hullott, jól tapadó hóból épített „igazi” hóembereinket, szén szemekkel, murok (azaz sárgarépa) orral, seprű kézzel és fejükön a rossz fazék-kalappal. Minden szabad időnket az udvaron vagy a kerti szánkó pályán töltöttük volna, a szülői tekintély és erély is csak nehezen tudott a házba kényszeríteni. Estefelé aztán piros arccal, orral és fülekkel és átázott bakancsokkal kerültünk a lakásba, ahol édesanyánk szeretetteljes szigorral próbálta elejét venni a megfázás következményeinek. A majdnem fagyott lábujjaink vérkeringésének javítása érdekében lábunkat felváltva a már előkészített forró és hideg vizes tálba kellett mártanunk. Miközben egymás után átestünk a kezelés eme hagyományos formáján, egymás szavába vágva és egymást túlkiabálva meséltük napi élményeinket. Hangzavartól és nevetéstől volt hangos a lakás. Forró tea, vacsora és meleg vizes üvegekkel előmelegített ágyba bújás következett. Istenem, de rég volt… A szép emlékek mellett ilyenkor, januárban korom előre haladtával mind gyakrabban gondolok egy borzalmas télre, az 1943-as év januárjára, a 2. magyar hadsereg szenvedés- történetére. Trianon részleges korrekciójáért Magyarország kénytelen volt bekapcsolódni a Szovjetunió elleni háborúba. A 2. magyar hadsereget 1942 tele a Don jobb partján találja. Több mint ezer kilométerre az otthontól a -30 fokos hidegben 1943. január 12-én egy náluk jobban felszerelt hadsereg indított támadást ellenük. Az egyenlőtlen harc „eredménye” több mint 42000 elesett, vagy megfagyott magyar katona. Ez így csak statisztikai adat, de aki csak néhány percet szán a számok mögötti emberekre gondolni, az biztosan elmorzsol egy könnycseppet a szemében. Jussanak eszünkbe a hetven évvel ezelőtt szörnyű körülmények között meghalt hőseink. Mondjunk egy imát rájuk emlékezve és adjunk hálát az Istennek, hogy békében élhetünk.

Sipos Mónika Rebeka: (V)iszonyulásaink

2013. 01. 18.	(V)iszonyulásaink	Sipos Mónika Rebeka
Nap mint nap a „kell”, a „muszáj”, a „most azonnal” világában élek, ugyanakkor mind a jó, mind a rossz indulatoknak, értékeléseknek, minősítgetéseknek ki vagyok téve. Sokszor – ha akarom, ha nem – szinte szembekötősdit játszom kisebb és nagyobb családommal. Eleget teszek kéréseknek, elvárásoknak, ha kell még követeléseknek is. S tovább haladva, néha elhiszem, vagy éppen vakon követem mindazt, amit a társadalom hierarchikus ranglétráján magasabban állók írnak elő. Eléggé erőszakos világban élek – állapítom meg olykor szomorúan – ahol az erőviszonyok nagyban befolyásolnak mindent, és ahol az „erő” nemcsak a tettekben, hanem már a beszédben is egyértelműen megnyilvánul. Nemrég egy előadást hallottam az erőszakos, illetve az erőszakmentes, vagy együttműködő kommunikációról, amit másképpen sakál, és zsiráfbeszédnek is neveznek. Az erőszakos megnyilvánulást sakálnyelvnek nevezik. „Ne üvölts, mint egy sakál!” − gyakran hallottam másoktól más felé irányulni e felszólítást, vagy éppen felém szállt az üzenet. Megtapasztaltam már én is, hogy ha gyengébb „ellenféllel” állok szemben, akkor könnyebb a támadás, ellenkező esetben jobb elsomfordálni. De mivel a sakál és a zsiráf között ég s föld a távolság, úgy a zsiráfnyelv is egészen másról beszél. A zsiráfnyelv, vagyis az erőszakmentes kommunikáció, megtanít szívből beszélni. A zsiráf egy erős, de ugyanakkor nagyon szelíd állat, hatalmas szíve van (kb. 13 kg). A szívétől az agyáig jó nagy a távolság, így van ideje meggondolkodnia a dolgokat. Mennyivel könnyebb lenne az élet, mennyire másképp viszonyulnánk egymáshoz, ha szavainkat megválogatnánk, beszédünket, vagy éppen cselekedeteinket kicsit jobban átgondolnánk. Ha feltárnánk, vagy megállapítanánk a tényeket, s nem ítéleteket fogalmaznánk meg. Ha őszintén tudnánk beszélni érzéseinkről. Néhány szó, néhány másképpen megfogalmazott mondat nagy változásokat hozhatna a mindennapjainkba, a családba, a munkába, a baráti kapcsolatokba. S mindez nem lehetetlen, mert a „szép” beszédre való képesség, mint a jó földbe hintett mag, bennünk van. Csak egy kevés odafigyelésre és türelemre van szükség ahhoz, hogy azt kicsirázni, majd termést hozni hagyjuk. Amennyiben sikerrel járunk, hiszem, képesek leszünk „megértéssel és együttérzéssel fordulni a félelem, a tudatlanság és más olyan tényezők felé, amelyek arra késztetik az embereket, hogy erőszakot kövessenek el”(Gandhi) – tetteikkel, vagy akár beszédükkel. Én törekszem ennek tudatában élni és szólni egyaránt!

Moldován Szeredai Noémi: Lélekjelenlét

2013. 01. 17.	Lélekjelenlét	Moldován Szeredai Noémi
Az utóbbi időben több olyan történésnek voltam szereplője, melyben gyorsan, nagyon fontos döntéseket kellett hoznom, s később visszagondolva e helyzetekre, elcsodálkoztam reakcióim gyorsaságán és lélekjelenlétemen. Gondolkodni kezdtem és sorra jutottak eszembe az évek folyamán hallott történetek, melyekben elbeszélőjük szerint életüket mentette meg lélekjelenlétük. Lélekjelenlét a köznapi beszédben bátorságot, gyors cselekvőképességet jelent. De a csodás magyar nyelv szolgáltat egy másik jelentést, amelyből következik az előbbi is. Jelen van-e a lélek az emberekben. Lélek-jelenlétet kell teremtenünk. Legyen ereje az embereknek nem félni. A félelemmentes, szabad ember erőt ad a környezetében élőknek. Az egyik legszebb magyar szó a lélekjelenlét. Lélek-jelen-lét. Mindegyik eleme a legmagasabb spiritualitást jelenti. Megőrizni a lélekjelenlétet azt jelenti, hogy történjen bármi a fizikai valóságban, egy magasabb rendű erő vigyáz rád, és amiben benne vagy, az sikerül. Létezik a tudatosságnak egy olyan szintje, amikor folyamatosan a Lélekjelenlét állapotában lehetünk. Sajnos szokás azt gondolni, hogy a lélekjelenlétnek csak bizonyos vész helyzetekben van létjogosultsága és jelentősége. Ez szerintem tévedés, s bizonyára azért alakult ki ez a vélemény a köztudatban, mert az emberek azt gondolják a lélekjelenlét, csak külső “angyali” segítséggel jöhet létre, kivételes körülmények között. Bizonyára arra gondolnak, hogy például vészhelyzetben szinte maguk se tudják, hogy menekültek meg, ki rántotta félre a kormányt a másodperc töredéke alatt egy végzetes autóbaleset elkerülése érdekében. Kétségtelen, a lélek a csődöt mondott test segítségére siet ilyen esetekben. A léleknek nincs szüksége elemzésre, hiszen Ő a biztos tudás maga, mert középen van Istennél.  A lélek tehát haladéktalanul kiadja a parancsot és “csoda” történik. A lélek az emberben az isteni jelenlét.  Ez egy olyan megingathatatlan belső békét és erőt jelent, ami kisugárzik. A Lélekjelenlét állapotában lenni nem olyan kiváltság, aminek csak kevesen lehetnek a birtokában. Ez a képesség folyamatosan fejleszthető, az időtartam, amennyit benne tartózkodunk pedig tágítható. Kívánom, hogy az isteni jelenlét tudatában éljük hétköznapjainkat s legyen erőnk nem félni.

Mátéfi Tímea: A valóság meséje

2013. 01. 16.	A valóság meséje	Mátéfi Tímea
Az új esztendő harmadik hetét taposva, az utcán mellettem elhaladó emberek arcát figyelve próbálom találgatni, hogy vajon milyen személyiségek lehetnek, milyen gondolatok foglalkoztatják, milyen érzések kavaroghatnak bennük, mi újat hozott életükbe 2013, ha hozott egyáltalán... Vajon a szembejövő milyen életbölcsesség, filozófia, tanítás szerint éli mindennapjait, egyáltalán van-e egy irányadó eszme, bölcsesség az életében, amely bevált recept lehet legalább neki?  Vajon önismerete milyen szintjén áll, vajon tudja-e, hogy problémáinak, konfliktusainak mi a forrása? Izgalmas játék, biztos sokan próbáltátok már ezt. Vallások prófétáinak, pszichológusok seregének, filozófusok végtelen csapatának, nagy gondolkodók, bölcsek, tanítók, mesterek, életművészek, remeték milliónyi gondolata kering a világban, könyvesboltok polcai roskadoznak ilyen tartalmú írásoktól, a világháló közösségi oldalait is elárasztják az ilyennemű megosztások, s mégsem történik semmi. Elolvassuk, tetszik (vagy nem), aztán lehet itt le is ragadunk, nem vesszük fontolóra, nem próbálunk tanulni belőle, nem ültetünk gyakorlatba ezek közül egyet sem, mert hát minek azt, velünk nincs baj, mi így vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk! A IV. osztályosok valláskönyvének mellékletében van Lázár Ervin egyik jól ismert meséje, A csodapatika. Ha még nem ismered, ajánlom, olvasd el, a magad érdekében, és arra kérlek, legalább egy kicsit gondolkodj el afölött, hogy te mire kérnél kenőcsöt, pasztillát, gyógyírt, pirulát vagy szirupot Rimapénteki Rimai Péntekhtől! Vajon milyen sorsa lenne a te városodban, faludban egy ilyen csodapatikának? Valószínűleg ugyanaz történne, mint a mesében, mert ez egy olyan mese, ami a valóságban is pont így megtörténhet, vagy mégsem?

Benedek Enikő: Feljegyzéseim az unitárius zsebnaptárba

2013. 01. 15.	Feljegyzéseim az unitárius zsebnaptárba	Benedek Enikő
2012. december 17. hétfő Jakab elviszi a fekete kabátját a tisztítóba. 2012. december 21. péntek Jakab kiveszi a fekete kabátját a tisztítóból. 2013. január 3. csütörtök Jakab megkezdi a rendes évi családlátogatást a Téglagyár-i körzetben, majd délután folytatja a Sétatéren. 2013. január 4. péntek Jakab a Vasút-i körzetet látogatja, majd délután a templom körüli negyedben folytatja. 2013. január 5. szombat Jakab az egyházközség területileg legnagyobb körzetét látogatja. Amint utólag megtudtam, immáron harmadik napja az egyházközség egyik gondnokának kabátjában. Először akkorát kacagtam, hogy majdnem leestem a székről, de aztán szép lassan elszomorodtam. Hol vannak azok a szép idők, amikor egy látogatónak, legyen az férfi vagy nő, le- majd felsegítik a kabátját? Van-e a látogatónak egyáltalán ideje, türelme ahhoz, hogy mindezt „elszenvedje”? Hol a különbség egy lelkész és egy átlagos ember mindennapi öltözéke között? Hol az a kedves, figyelmes feleség, aki biztosan tudja, hogy nem a tisztítóban lett egy leheletnyivel világosabb a férje kabátja? Hol vagy Jakab, a pap, aki ki tudja hányszor, tévedésből? szórakozottságból? sietségből? már gyermekkorodban megszokhattad, hogy nem baj, ha ma az ikertestvéred, Dénes kabátja van rajtad? És hol vagytok Ti többiek…..?

Bíró Attila: Napi program

2013. 01. 14.	Napi program	Bíró Attila
Ma reggel is akadt néhány dolog, amit el kell intézzek, meg kell oldjak. Jut eszembe – ahhoz, hogy holnap reggel is az maradhassak, aki ma vagyok, ahhoz feltétlenül egy „pár” dolgot el kell rendezzek magamban. Például: harag, szenvedés, bosszúság, türelmetlenség, irigység, aggodalom, megaláztatás, hazugság, rémület, dulakodás, zsarnokság, baj, szégyen, megpróbáltatás, gyötrelem, düh, indulat, felelőtlenség, nyűg, ártalom, sötétség, küzdelem, elmúlás, pánik, méreg, féltékenység, gyalázat, rizikó, szegénység, bánat, reménytelenség, unalom, hitetlenség, félelem, fájdalom, gyatraság, kín, veszedelem, összeesküvés, kilátástalanság, keserűség, megsemmisülés, bánkódás, fennakadás, szemét, veszteség, felháborodás, vész, fogyatkozás, betegség, iszonyat, dilemma, háború, vér, csalódás, frusztráció, kiábrándulás, tévedés, pimaszság, romlottság, gondatlanság, kockázat, ellenség, kötekedés, éhség, járvány, bökkenő, ócskaság, közömbösség, hitványság, értéktelenség, függőség, hulladék, idegesség, nyugtalanság, gyengeség, zaklatottság, provokáció, harc, bukás, elnyomás, enyészet, zuhanás és halál. Nos, sietnem kell, mert rövid a nap.

Makkai-Ilkei Ildikó: Vallásszabadság

2013. 01. 13.	Vallásszabadság	Makkai-Ilkei Ildikó
Legtöbb egyházközségünk gyülekezeti termében ott díszeleg az óriási Kőrösfői-Kriesch Aladár mű reprodukciója, mely A vallásszabadság kihirdetése az 1568-iki tordai országgyűlésen címet viseli. A kivételek közé tartozott a mi frissen alakult egyházközségünk mindaddig, amíg ajándékba kaptunk egyet onnan, ahol kettő volt. És nagyon jó helyre érkezett ez a kép, hiszen vallásórás gyerekeinkkel többször beszélgetünk a rajta látható személyekről, középen álló feltartott kezű férfiról. Dávid Ferenc kiabálják, ha szól feléjük a kérdés, akiről már a legkisebbek is tudják, ő volt az első unitárius pap bácsi. Január 13-án ünnepelünk, beszélünk a vallásszabadságról, büszkén ismételgetjük azt a nagy jelentőségű mondatot a káténkból, hogy a „világon először itt Erdélyben mondották ki, hogy mindenki azt a vallást gyakorolhatja, mely felfogásával megegyezik, mert a hit Isten ajándéka.” A szabadság – tán felemelt fejem A szabadság – hogy szóljak nyelvemen A szabadság – tudni, érteni a szót Tisztességgel indítani az elindulót A szabadság betevő falat Hűs ital, víz a szomjazónak Oh, itass meg, ennünk adjál Hogy belülről nőjön naggyá a holnap. Én szabadságom – igazi szabadság Jogát és hitét csak szabad társak adják A szabadságot én itt hordom Itt a szívemben És nem tépheti ki onnan soha Senki sem. Magyari Lajos sorai jutottak eszembe, melyet a szabadságról írt. Ezekben a sorokban úgy érzem, hogy teljességgel benne van az is, hogy mit jelent a szabad vallásgyakorlat, hogy mit jelentett őseinknek, akiknek nem mindig adatott meg ez. Mert remélem, hogy ma, amikor nem kell harcolnunk érte, mindenkinek a maga vallása, melyet el tud fogadni, mely boldoggá teszi őt, mely hitet tud adni neki, felemelt fej, betevő falat, hűs ital is tud lenni, és akkor nem tépheti ki onnan, soha senki sem.

Pál János: Tükörképek

2013. 01. 12.	Tükörképek	Pál János
Szavaink, cselekedeteink, magatartásunk lelki világunknak tükörképei. Környezetünk, társadalmunk egy-egy embercsoport lelkületének tárgyiasult valósága. Magyarán: a külső jelekből szinte pillanatok alatt kikövetkeztethető egy személy vagy embercsoport erkölcsi, szellemi, érzelmi világa. Sokfelé járva, egyre több helyen látok újonnan épült, gondosan megépített már-már impozáns ravatalozóházat és omladozó ütött kopott tanintézményeket, középületeket. Hallottam és olvastam arról is, hogy egy-egy közösség (és vezetője) a legnagyobb sikerei közé sorolja a ravatalozóház megépítését, akiknek pedig nincs, azok prioritásként kezelik annak megépítését. Ha igaz az, hogy a külső világ lelki világunk lenyomata, akkor mindez azt jelentené, hogy közösségeink többségét immáron inkább már a szép vég, a szép halál érdekli, mintsem az élet? Nem biztos, de mégis mindig ez a gondolat jut eszembe, amikor a többnyire ütött-kopott falvainkban meglátom az újonnan felépített, frissen meszelt ravatalozókat.

Máthé Sándor: Ki hallgat meg?

2013. 01. 11.	Ki hallgat meg?	Máthé Sándor
Az imádság abból a hitből fakad, hogy Isten mindig meghallgat, Ő mindig hűséges. Mennyire biztató, megnyugtató tudni, hogy van, aki mindig meghallgat minket is. Annyi baj, annyi szenvedés, annyi tragédia körülöttünk. Tudunk-e Istenhez fordulni, tudunk-e ilyen helyzetekben is imádkozni, vagy éppen hálát adni? Eszembe jut egy fiákeresről szóló régi történet. (Nem tudom ki írta.) A történet szerint, váratlanul meghal a kocsis fia. Az egyedül maradt ember fájdalmával keresi a kapcsolatot embertársaival, hogy elmondhassa fájdalmát, bánatát. Utasainál próbálkozik, de mindenki siet, nincs ideje meghallgatni őt, valójában senkit nem érdekel a kocsis sorsa. Megszakadhat a szíve, elöntheti lelkét a bánat, mint az ár, de nem látja senki. Végül feladni látszik minden próbálkozást, és haza megy. De nem leli helyét. Aztán kocsis társait keresi, de azok mind alszanak a kályha körül. Mit tudjon tenni? Kimegy az istállóba, hogy enni adjon lovának, és ott átkarolva lovának nyakát, önti ki lelkének minden keservét. Minden bánatát, fájdalmát elmondja, s nyomában mintha csoda történne, megnyugszik, fájdalma is alább hagy. Mennyire emberi ez a történet, mintha rólunk szólna, hiszen amellett, hogy mindannyiunknak van, lehet gyásza, ebből fakadó fájdalma, az életben annyi a csalódás, annyi a megpróbáltatás. De nemcsak a bánat, a gyász fájdalma kívánkozik ki lelkünkből, sokszor meg szeretnénk osztani sikereink örömét, a boldogságot is, hiszen mindent szeretünk elmondani, megosztani. A kérdés: van-e, aki meghallgasson? Annyi a magára hagyatott, társtalan ember. Társadalmi jelenséggé lett az elidegenedés, elhidegülés az emberi kapcsolatokban. S mindezt tetézi, hogy Istennel való viszonyunk is megromlott. Nem az Ő hibája. Ő mindig figyel reánk, Ő mindig meghallgat minket. Őt keressük elsősorban, hozzá forduljunk, de ne csak a bajban!