Sipos Mónika Rebeka: (V)iszonyulásaink

2013. 01. 18.	(V)iszonyulásaink	Sipos Mónika Rebeka
Nap mint nap a „kell”, a „muszáj”, a „most azonnal” világában élek, ugyanakkor mind a jó, mind a rossz indulatoknak, értékeléseknek, minősítgetéseknek ki vagyok téve. Sokszor – ha akarom, ha nem – szinte szembekötősdit játszom kisebb és nagyobb családommal. Eleget teszek kéréseknek, elvárásoknak, ha kell még követeléseknek is. S tovább haladva, néha elhiszem, vagy éppen vakon követem mindazt, amit a társadalom hierarchikus ranglétráján magasabban állók írnak elő. Eléggé erőszakos világban élek – állapítom meg olykor szomorúan – ahol az erőviszonyok nagyban befolyásolnak mindent, és ahol az „erő” nemcsak a tettekben, hanem már a beszédben is egyértelműen megnyilvánul. Nemrég egy előadást hallottam az erőszakos, illetve az erőszakmentes, vagy együttműködő kommunikációról, amit másképpen sakál, és zsiráfbeszédnek is neveznek. Az erőszakos megnyilvánulást sakálnyelvnek nevezik. „Ne üvölts, mint egy sakál!” − gyakran hallottam másoktól más felé irányulni e felszólítást, vagy éppen felém szállt az üzenet. Megtapasztaltam már én is, hogy ha gyengébb „ellenféllel” állok szemben, akkor könnyebb a támadás, ellenkező esetben jobb elsomfordálni. De mivel a sakál és a zsiráf között ég s föld a távolság, úgy a zsiráfnyelv is egészen másról beszél. A zsiráfnyelv, vagyis az erőszakmentes kommunikáció, megtanít szívből beszélni. A zsiráf egy erős, de ugyanakkor nagyon szelíd állat, hatalmas szíve van (kb. 13 kg). A szívétől az agyáig jó nagy a távolság, így van ideje meggondolkodnia a dolgokat. Mennyivel könnyebb lenne az élet, mennyire másképp viszonyulnánk egymáshoz, ha szavainkat megválogatnánk, beszédünket, vagy éppen cselekedeteinket kicsit jobban átgondolnánk. Ha feltárnánk, vagy megállapítanánk a tényeket, s nem ítéleteket fogalmaznánk meg. Ha őszintén tudnánk beszélni érzéseinkről. Néhány szó, néhány másképpen megfogalmazott mondat nagy változásokat hozhatna a mindennapjainkba, a családba, a munkába, a baráti kapcsolatokba. S mindez nem lehetetlen, mert a „szép” beszédre való képesség, mint a jó földbe hintett mag, bennünk van. Csak egy kevés odafigyelésre és türelemre van szükség ahhoz, hogy azt kicsirázni, majd termést hozni hagyjuk. Amennyiben sikerrel járunk, hiszem, képesek leszünk „megértéssel és együttérzéssel fordulni a félelem, a tudatlanság és más olyan tényezők felé, amelyek arra késztetik az embereket, hogy erőszakot kövessenek el”(Gandhi) – tetteikkel, vagy akár beszédükkel. Én törekszem ennek tudatában élni és szólni egyaránt!