Molnár Imola: Mikor?

2013. 03. 27.	Mikor?	Molnár Imola
Van egy kérdés, ami elég rég óta foglalkoztat, és így hangzik: Mikor szeretik az embert igazán? Az biztos, hogy akkor érezzük, hogy szeretve vagyunk, amikor körbezsonganak és figyelmesek velünk, és elmondják, megmutatják, hogy fontosak vagyunk, megnyugtatnak, hogy jól áll a zöld (pedig igazából nem is) és nevetnek a vicceinken (holott már ezerszer hallották).  Elfogadják a „szakvéleményünket” (pedig nem igazán értünk a szóban forgó dologhoz), nem zavarnak, mert láthatóan fáradtak vagyunk, dédelgetnek (pedig igazából rohanniuk kellene), megnézik velünk a kedvenc filmünket (titokban pedig felét átszunnyadják, és amikor a végén áradozunk, hogy milyen szép volt az a rész amikor… akkor mosolyogva bólogatnak, hogy valóban szép volt). És sorolhatnánk tovább. Ilyenkor látható a szeretet, mely felénk irányul. Azonban van az a fajta szeretet, amit nem lát az ember, érezni is csak nagyon ritkán érez. Ez a „távoli” szeretet, az, amely nem bókol és nem is tapasztalható nap mint nap. A távoli szeretet akkor mutatkozik meg, amikor olyasvalaki tesz valamit, akitől nem is igazán számítottál rá. Csak megteszi, és ha ámuló szemedből nyilvánvalóan kiolvasható a kérdés: miért tette? Csak annyit felel: érted. Addig nem hitted, hogy a szeretet szemernyi szikrája is van benne irántad, de akkor, abban a pillanatban megtapasztalod… Szerencsés az, aki legalább egyszer szembesül ezzel. Mert lehet, hogy ez az igazán tiszta szeretet, ami nem ismeretségre, tiszteletre, nem „jópofizásra” és nem genetikára épül, hanem tiszta érzésre, szándékra és talán általad meg sem sejtett alapra. Istené is távoli szeretet, Ő sem rokonod, nem is bókol, egy kávé mellett sem beszélgetsz el Vele, mégis milyen tiszta a szeretete, és soha nem mondja: „azért teszem mert…”, sőt nem is mond semmit, mégis tudod, hogy érted tette… Az embert akkor szeretik igazán, ha azokban a váratlan pillanatokban tárják fel előtte a szeretetet, amelyekből csak kevés jut, de amelyek talán örökre meghatározzák véleményét, érzéseit, gondolatait és örökre bevésik emlékeink kincses bársonyerszényébe AZOKAT a pillanatokat, amikor a legerősebben érezte: szeretve van.

Farkas Wellmann Endre: Volt egy...

2013. 03. 26.	Volt egy...	Farkas Wellmann Endre
Volt egy barátom. Sosem volt sok, igazi pláné. Akiről beszélek, egy a kevés közül. Nem az bosszant, hogy cserbenhagyott, hogy mondvacsinált konfliktust generált közénk és aztán továbblépett, ó, dehogy... Túlságosan jól ismerem ehhez az embereket... De volt egy barátom... S a volt és a nincs között nem csak a minőségi különbség a szembeötlő, hanem az a gyarlóság, amelyikkel képesek vagyunk elhitetni magunkkal emberi viszonyaink valódiságát, az a kényelem és az az önáltatás, amely meggyőz minket értékítéleteink helyességéről. Amikor egyedül marad az ember, változik a nézőpontja. Hirtelen magára utalt, bizonytalanabb és sebezhetőbb lesz... De tisztábban lát egy kicsit ilyenkor. Magamra haragszom. Nem azért, mert tévedtem, hanem azért mert naiv voltam. Már megint. Erről akartam írni, de mit írhatnék cserbenhagyásról, árulásról, önteltségről, egoizmusról? Könyvtárnyit írtak minderről. A minap hirtelen ötlettől vezérelve kicseréltem a Facebook-on a profilképemet. Egy fotó került a kezembe, amely engem ábrázol négyéves koromban: az előtérben születésnapi torta, rajta gyertyák s a sötét tónusú képen egy komoly és magányos gyermekarc. Nézem, mi közöm magamhoz. Az arcom helyett kitettem ezt az idegent profilképnek. A magány közös. S csak nézem, mennyibe kerül az őszinteség nap mint nap.

Szabó Adél: Hajnali hozsánna

2013. 03. 25.	Hajnali hozsánna	Szabó Adél
Hozsánna neked, ki tiszta tudsz maradni. Neked, ki számítás nélkül adni tudsz. Neked, ki ismered a lemondást is. Neked, ki nevetve hordod kereszted. Neked, ki gyermeket nevelsz, emelsz a magasba. Neked, ki asztalt terítesz naponta. Neked, ki fát ültetsz, jövőt álmodsz. Neked, ki naponta újjászületsz. Neked, ki hiszed, az Istent. Hozsánna neked, ki vállalod az igazat. Neked, ki ismered a csendet. Neked, ki csak egy utat jársz. Neked, aki hiszed az élet. Hozsánna, hozsánna neked. Ki álmodért tenni mersz!

Szász-Cserey Katalin: Mindennapi örömök

2013. 03. 24.	Mindennapi örömök	Szász-Cserey Katalin
„ Isten elküldi szeretetét és hűségét”  Zsolt 57, 4b Isten elküldi szeretetét és hűségét — A reggeli ébredésben, amint szemedet törölgeted, hogy az álmok utolsó szikráit is kiűzd. Isten elküldi szeretetét és hűségét — A szívedből előbújó hálában, mert újra egy ajándék- napot kezdhetsz. A reggeli sétád idején egy békét sugárzó emberarcon keresztül. Isten elküldi szeretetét és hűségét — A munkahelyeden, hogy újra helyt állhass napi feladataidban.  Amikor a szívednek kedves emberek megbíznak benned, számítanak rád, bár ismerik gyengeségeidet. Isten elküldi szeretetét és hűségét — Amikor gyorsan felnövő gyerekeidet nézed, és örülsz, hogy részese lehetsz mindennapjaiknak. Isten elküldi szeretetét és hűségét — Amikor vigasztalást várnak tőled a gyülekezetben, pedig te magad is szomorú vagy és bizonytalan vagy magadban és a hitedben is. Amikor lelki támaszért fordul hozzád valaki, és olyan kevésnek, tehetetlennek érzed magad. Amikor belátod: Isten igazi nagysága az egyszerű, törékeny dolgokban mutatkozik meg. Isten elküldi szeretetét és hűségét — Hogy ne érezd magad soha egyedül. Hogy legyen akaratod változtatni azokon a dolgokon, amelyek lehetőségeid körébe tartoznak, és tudj kitartóan imádkozni azért, amit egyedül Isten tud megváltoztatni. Isten elküldi szeretetét és hűségét — Küld megfelelő társakat, bátorító szavakat, öleléseket. Küld egy mécsesnyi fényt, termékeny csöndet s felhőtlen boldog pillanatokat. Isten elküldi szeretetét és hűségét — Rajtad keresztül azoknak, akik között élsz, ahol most a helyed van. Téged küld, hogy postása légy: vigyél szeretetet, figyelmességet, jóakaratot, terjeszd a békességet, és sugározd az örömet másoknak. Ma és minden napon.

Bartha Mária Zsuzsánna: Örök-ség kígyó

2013. 03. 23.	Örök-ség kígyó	Bartha Mária Zsuzsánna
Úgy tűnik ajándékba és örökségbe kapjuk az életünket. Nyilván ezt tanítja az evangélium is, valamint nyitott szemmel járva magunk is tapasztalhatjuk. A régészek sok csodát tárnak fel, melyet édes anyaföldünk megőrzött. A meséink hajdanvolt emberek tudását sűrítik az emlékezetbe. A sejtjeink ugyanezeknek a hajdanvolt embereknek az örökítő anyagát hordozzák. Elkerülhetetlenül bennünk van. A kettős spirál szerkezetű genetikai kód a DNS (dezoxiribonukleinsav), ami bennünk az örökség és az örökélet megjelenítője. A leginkább egy kígyóra hasonlít. Címerünkben pedig a kígyó a megújulás, az örök élet jelképe is. A nagyhéten dolgunk van. Lélekben és szertartásban készülünk az örökélet megünneplésére, a mindenkori újjászületésre. Virágvasárnap előtt türelmetlenkednek a fiaim, hogy jobb lenne hamarabb megkeresni a lányokat, miért éppen csak húsvétkor lehet locsolni. Már részesei az örökélet jelképes tudásának, gyűjtenék a tojásokat, miután meglocsolták a lányokat. Részt vesznek a játékban, szó szerint és jelképesen életre-halálra, vagyis örökéletre. A sejtekben valahogy találkozniuk kell a DNS egyik és másik spiráljának. A mesékben a lakodalom után boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A Föld pedig megőrzi az életet és hajdanvolt emberek tárgyait. Kerek a történet, mint a kígyó a címerben.

Czire Szabolcs: Ébredés

2013. 03. 22	Ébredés	Czire Szabolcs
A hajnal ébreszt, nem zajával, hanem valahogy másként. Egy mély lélegzet, aztán egy alig érezhető mozdulatban lapuló nyújtózkodás, és máris szétárad az ébredő tudatban az öröm, hogy megvan még a világ, és megvan benne, akit belülről élek. Kinyitom az ablakot, és a beáramló frissességgel elvéthetetlenül tudom, hogy ez újra az a pillanat, amikor kezembe adják az egészet. Lassan, ráérősen átveszem hát az egészet. Átveszem a madárdalt, amely itt szól a közelben, és azt is, amely alig hallatszik a távolban. Átveszem a fák fényben úszó koronáját, a törzsükben keringő talajnedveket és a földben összefonódott erős gyökereket, minden látható és láthatatlan élettel, amely a lábam alatti világot népesíti. Átveszem a fűszálak fényvonón zengő üdezöld zenéjét, és átveszem az egyre sűrűsödő emberi zaj megannyi formáját. Átveszem a könyveket, a kedvenceimet és azokat, amelyeket mindig elodáztam elolvasni. Átveszem a falon villogó router fényét, amely gombnyomásnyira sugározza szobámban a világháló minden tartalmát. És átveszem önmagam, évmilliókkal atomjaimban, elődeimmel génjeimben és a végtelennel szívemben. Átveszem magam szerepeimmel, szeretteimmel és gyűlölőimmel, és alázattal átveszem munkámat felelősségével, eszményeivel és az ígérettel, hogy van értelme. Kezembe adják, hát átveszem az Egészet.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Büszkeség

2013. 03. 21.	Büszkeség	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Valamikor a nyolcvanas években mondta nekem egy román ismerősöm, hogy „ti magyarok túl büszkék vagytok”. Nem tudta, vagy nem akarta megmagyarázni, hogy pontosan mire gondol, mit ért ezen a büszkeségen, de a hangsúly, ahogyan kiejtette, mindenképpen rosszalló véleményt fejezett ki. Tény, hogy a büszkeség, amennyiben csak „magasan hordott orrot”, vagy alaptalan kivagyiságot jelent, nem vonzó tulajdonság, sőt inkább visszataszító. Természetesen vannak közöttünk is ilyen emberek, akárcsak a más nemzetiségűek között, de ismerősöm nem ezekre gondolva fejezte ki általánosító véleményét. Megpróbáltam áttekinteni, hogy mint magyarok mire lehetünk és vagyunk is büszkék és elgondolkodtam, hogy a büszkeség érzése hogyan válhat mások által érzékelhető tulajdonsággá? Megállapítottam, hogy hála Istennek, nagyon sok mindenre lehetünk büszkék. Büszkék lehetünk történelmünkre és arra, hogy „..annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.” Büszkék lehetünk őseink haza- és szabadságszeretetére, szabadságharcainkra, forradalmainkra és azok hőseire, mártírjaira. Büszkék lehetünk csodálatos, egyedi nyelvünkre, annak jeles művelőire, íróinkra, költőinkre. Büszkék lehetünk művészeinkre, tudósainkra. Ez a messze nem teljes felsorolás azt mutatja, hogy van alapja egy egészséges nemzeti büszkeség kialakulásának bennünk. A gyors önvizsgálat után megpróbáltam magam a román ismerősöm helyébe képzelni. Mit láthatott, mit hallhatott, mit tanulhatott rólunk, magyarokról? Láthatta változatos, gyönyörű népviseletünket, melynek viselete eleve büszke testtartást igényel. Láthatta méltóságteljes néptáncainkat a verbunkostól vagy bármely férfitáncunktól a páros táncainkon, például a széki lassún és csárdáson át a társastáncig, az előbb felsoroltakból kifejlesztett palotásig. Bizony ezeket büszkén járják mindenütt, ahol magyarok élnek. Bár ezek csak külsőségek, de egy idegen magyarság képének kialakításához biztos hozzájárultak. Nyelvünket, így annak szépségét nem ismerte, de olyan véleményt, hogy a magyar az ördög nyelve, majdnem biztos, hogy hallott. Történelmünkről jóformán csak hazugságokat tanulhatott. Azt hiszem, amikor erre a megállapításra jutottam, tulajdonképpen megtaláltam a választ román ismerősöm kijelentésére. A kulcsszó a hazugság. Tanulmányai alapján kegyetlen hódítóknak, aztán elnyomóknak, kizsákmányolóknak és mindenekfölött sovinisztáknak tartja őseinket, Románia megcsonkítására készülőknek minket. A rengeteg negatív ismerete ellenére azt látja, hogy mi egyenes gerinccel, emelt fővel járunk az ő földjükön. Az egyenes gerinc vált nála a büszkeség jelképévé és hazug ismeretei adták az általa érdemtelen büszkeségnek kijáró ellenszenvet. Rajtunk és az utánunk jövő generáción is múlik, hogy a huszonegyedik század első felében tudunk-e úgy élni és úgy cselekedni, hogy utódaink ránk is büszkék lehessenek majd és a román ismerősöm utódaiban, a jobb megismerés hatására csökkenjen a büszkeségünk miatti ellenszenv.

Sipos László: Lélekplasztika

2013. 03. 20.	Lélekplasztika	Sipos László
Az, aki szép, az reggel is szép…  - dúdolom  reggelente a jól ismert dallamot, de csak nagyon csendben, halkan, nehogy látszathiúságommal megbotránkoztassak egyet is a kicsinyek, avagy nagyok közül. Teszem ezt elsősorban saját hangulatom javítása, reggeli morcosságom enyhítése végett, mert meggyőződéssel vallom: aki elfogadja önmagát, külsejét, s nem frusztrálják szerfelett hiányosságai, annak könnyebb a mindennapi útja, boldogabb az élete. Mindig is annak a híve voltam, hogy adjunk magunkra! Külsőnkre, öltözetünkre, megjelenésünkre.  Csakhogy sokan átesnek a ló túlsó oldalára, s ebből kifolyólag nap, mint nap láthatunk a hiúságtól túlfűtött, túlöltözött, túlkozmetikázott, túlerős emberkéket és asszonykákat. Talán még ennél is jobban zavarnak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sebészeti beavatkozások, persze nem az életmentők, hanem azok, melyekkel mintapéldányokat faragnak az emberből. Az utóbbi időben a csapból is az folyik, hogy melyik celeb mijét szabatta át, varratta fel, simíttatta ki, foltoztatta meg stb. Értem én, hogy ez a trendi, de azt már nem, miért kell egyik kiköpött hasonmása legyen a másiknak, vagy miért akar a legeslegszebb lenni a világon? Na, mindegy! Lényeg, hogy jó esetben a kliens örülhet szépségének, dicsekedhet barátainak, s dudorászhat a tükörnek reggel mosakodás, fésülködés közben. De van rá eset, hogy nem a legjobban sikerülnek ezek a szépészeti beavatkozások, s így egyre gyakrabban láthatunk fura zombie-barbie babákat, alvajáró Csipkerózsikákat, kiselejtezett szupermeneket, vagy más hőseit az emberi hiúságnak, bolondságnak. De szerencsénkre az ember nemcsak test, hanem lélek is! A zord külső így takarhat szép lelket, és fordítva. Erről azonban a párválasztás időszakában érdekesebb filozofálgatni, töprengeni. Hála Istennek, most már tényleg itt van a tavasz, még a hegyvidéken is érezni langyos illatát. Remélhetőleg gyorsan felmelegszik az idő, s ahogyan lenni szokott, a vastag göncök helyébe a teremtés koronája bájaiból többet látni engedő ruhadarabok kerülnek testünkre. Szóval mindenki megmutathatja, amije van. Milyen jó, hogy belsőnket, lelkünket, senki más nem láthatja, csak egy, az Isten! Nem tudhatom, hogy a kedves Olvasó hogy van vele, de én mindenképpen időpontot kérek Tőle, a nagy Lélekplasztikustól. Elmondom Neki, hogy mivel nem vagyok megelégedve, min szeretnék javíttatni, változtatni. Hiszem, hogy mellém áll, kisimítja lélek-ráncaimat, s mosolyt farag télzúzott arcomra. Bízom benne, hogy belső világomat az Ő segítségével szebbé téve elégedettebb leszek teljes önmagammal, és vidám lélekkel, szép élettel, büszkén mutogathatom másoknak is lélekplasztikám megnyugtató eredményeit.

Moldován Szeredai Noémi: Három templom

2013. 03. 19.	Három templom	Moldován Szeredai Noémi
Három gyülekezet lelkészeként három templomba járok rendszeresen, s e három templom, valamint a közösségek, melyek magukénak vallják őket meghatározó részei életemnek. Az első templom, a csekefalvi unitárius templom, ferde tornyával köszön az út másik oldalán álló, szintén ferde tornyú református templomnak. A falu jellegzetességei. „Csekefalva ferde tornya Kicsit igen ferde: Tántorogván cselekedett, Aki kitervelte…” írja Kovács András Ferenc Csekefalva című versében. A korabeli jegyzőkönyvek megörökítik, hogy már 1845 környékén udvarhelyi építész megállapította, hogy a torony veszélyesen megdőlt, s lebontását tanácsolja. A csekefalviak gondolkodtak, elmélkedtek, majd jöttek az 1848-49-es események, senkinek sem volt ideje a toronnyal foglalkozni, majd rájöttek, hogy az évek teltek, s a torony dőlése megállt. Ahogy kilépek a papilak kapuján, utcahossznyi séta után érek a templomhoz, hozzám csatlakozik néhány templomba jövő, s sietős léptekkel haladnak el a református templomba igyekvők, kiknek messzebb van a templomuk. Templomba belépve gyönyörködöm a padelők régi kazettáiban, megáll a tekintetem a karzat festett szürke kazettáján, melyen feltáró ablak mutatja a régi festés eredeti gyönyörű színeit − restaurálásra várva. Rugonfalvi híveimmel a középkori, Szent László freskó díszes református műemlék templomban találkozunk, s mindig hálát adok Istennek, hogy a református gyülekezet megengedte használnunk azt. Virágvasárnapján közös református - unitárius konfirmálásra kerül sor. A konfirmandusok hitükről saját szertartásuk szerint tesznek bizonyságot, majd közös úrvacsoraosztás következik,az  igazi jézusi szellemiség jegyében. A két Kede közötti dombon fekvő templomhoz vezető út igazi zarándoklat. Megkezdődik, amikor a messze lakó, de hazajáró, templomba készülő beül az autóba, vagy a faluban lakó kilép a kapun. S az út folytatódik, a kanyargós ösvény fel a dombra, a pihenők egy-egy kaptató után, a körülnézés és örömteli találkozás a másik ösvényen jövővel, s a lelki út, melynek részesei vagyunk, ahogy haladunk felfele a kis fatemplomhoz. Az istentisztelet az úttal kezdődik, s folytatódik, mikor belépünk a hangulatos, otthonos templomba, melynek sajnos létét és fennállását veszélyezteti a könnyező házigomba fertőzés. Aki megpihent már a kedei dombtetőn a templomban, s hallotta a kedei harangszó szárnyalását, vagy átélte más templomok meghittségét, lelki békéjét vagy csodáját, érzi a kimondhatatlant.

Mátéfi Tímea: In Memoriam Cipő alias Bódi László

2013. 03. 18.	In Memoriam Cipő alias Bódi László	Mátéfi Tímea
Van úgy, hogy az ember akkor látja meg valaminek az értékét, amikor már elveszítette annak alanyát. Megint kevesebb lett a világ egy kiváló emberrel, akit rajongók ezrei gyászolnak már napok óta. Vigaszként megmarad nekünk emléke és a tudat, hogy gazdagok maradtunk az által a gazdag zenei kincsesláda által, amit Cipő és zenésztársai teremtettek számunkra 23 munkás, sikeres év alatt. Fiatalok végtelen serege bulizott fülbemászó, könnyed, magával ragadó dalaira, melyben extázisba kerülhetett a szerelmes, sebeire gyógyírt lelhetett a csalódott, választ kaphatott az élet értelmében kételkedő, ellazulhatott a megfáradt, biztatást kapott a csüggedő, lelkesedést az útnak induló. Az Erdély-szerte szervezett ifjúsági bálok kedvenc zenéi közé tartoznak dalaik (67-es út, Szállj el kismadár, Repül a bálna, Szeretni valakit valamiért, 16 tonna feketeszén, Lassú vonat érkezik, stb.), melyeken oly sokan nőttünk fel, hiszen nem semmitmondó üres szólamokkal próbálták szédíteni a tétova fiatalt, hanem mély üzenettel bíró, értelmet megvilágító lírai gondolatokkal. A Hangyadalt vagy Micimackót dúdolva kisgyermekek ezreinek arcára is mosolyt csalt a Republic, és ballagások alkalmával is számtalanszor ott voltak, amikor elhangzott: A csend beszél tovább… Nem a csend beszél tovább helyetted Cipő, hanem az a rengeteg dal, amelyben megénekelted ez élet ügyes-bajos dolgait, lélekemelő pillanatait, amit mi sokszor még magunkban is nehezen tudtunk megfogalmazni. Elbúcsúzol, de ott leszel, ahol a szél zúg, a Nap nevet, és itt marad belőled nem néhány, hanem nagyon sok pillanat. Nem némaságba burkolózva gyászolunk, hanem dalaidat hallgatva! S hogy hol lehetsz most? „A távolban egy kék hotel, ott lakik az Isten, sokszor sír, mert szeret minket, sokszor sír, mert nem segíthet. Túl nagy a káosz a világvégén, süllyedünk a semmibe, elszakadt a belső fénykép, nincsen bennünk semmi részvét. Most kellene imádkozni, biztos nem fájna ennyire, a kevesebből tán több lenne, és maradna kegyelemre. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a napfényes ég alatt. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a csillagos ég alatt. Az életünk értelme, lelkünkbe van írva, ahogy Ő akarta, úgy lett megírva. Álmomban már nem sír az Isten, csak könnyezve szurkol nekünk, ha sikerülne megváltozni, a kék hotelben kezet fogna velünk. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a napfényes ég alatt. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a csillagos ég alatt.” (Republic: Kék Hotel) Csak szállj! Isten nyugtasson!