2011. 01. 30. Csend Kiss Zsuzsánna
Valahányszor temetőben járok, sosem a halál az első, amire gondolok. Talán a legelső, ami feltűnik, az a csend. Én olyan mély csendet soha máshol nem hallottam, mint a temetőkben.
Legtöbbször nyáridőben jártam ott, ahol még a légy se zümmögött, s a madár se járt. Jól esett a fák alatt sétálni és emlékezni. Nem a halálra. Az életre, ami összekapcsolt vele, velük. A megnyugvásra gondolni, amikor minden háborgó tenger lecsendesedett, s maradt az emlékezés csillámló, sima víztükre. Gondolni félbeszakadt mondatokra, amelyek idővel kiegészítődtek, befejeződtek. Arcokra, ismerősökre és elképzeltekre.
Néhány napja újra temetőben jártam. Eddig azt hittem, télen a temető zord, kopár és ijesztő, de nem. Most is a csend helye, a mindent megbocsátó nyugalomé, ahol kisimultak már a harag és gyűlölet ráncai, békesség van… és csend. Jóleső, nyugtató csend.
Most, hogy leírtam ezeket a sorokat, azon gondolkodom, hogy vajon eljutott-e hozzád üzenetem? Nem lehangolni akartalak, hanem megmutatni, hogy a sokszor fájdalmas, megpróbáló események helyszíne, ahol időnként sírva állunk, lehet a feltöltődés forrása is. S lehet a megbocsátás, a megbékélés helye is…
Sétálj időnként arra…
2011. január 30., vasárnap
2011. január 29., szombat
Lázár Levente: Itt és most
2011. 01. 29. Itt és most Lázár Levente
Valamikor decemberben meleg, őszies hangulatban indultunk a téli vakációs körutunkra a Keleti partra. Egy csapásra hideg, majd pár nap múlva hóvihar. Egy hónapig tartó igazi tél. A szeles Chicagóból indultunk vissza Berkeleybe, ahol természetesen épp tavasz volt. Egy csapásra kitavaszodott, mindenütt kizöldült, a fák virágoznak, amolyan májusi hangulat uralta a helyet.
Természetesen az első reakciónk az volt, hogy így „szeressük” a telet. Legyen egy kicsi hideg, egy kicsi hó, főleg karácsony és újév környékén, aztán egy csapásra legyen vége, és tavaszodjon ki.
Nemrég láttam egy feliratot, melyen az állt, hogy ideje teázni, mert a világon valahol du. 5 óra van. Globalizált világunkban minden lehetséges. Télen, nagy fagyban epret enni, decemberben „Hawaiikodni”, augusztusban sízni. Nem kell más, csak jó pénzért megvenni az alkalmat.
Pénzért időjárást, alkalmat, ízeket? Furcsa, de igaz. Nem is lenne ezzel baj, hiszen a különlegességek mindig érdekelték az embert. Például mennyire különös volt valaha a tűz mellett melegedni, mikor még azt meggyújtani is nagy misztérium volt! A baj inkább az, hogy szépen lassan elfeledjük, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmetlenek vagyunk, nehezen tudjuk kivárni azt az alkalmat, ami épp ránk vár. Nehezen tudjuk elfogadni a gondviselés türelmet igénylő válaszát, mert inkább azt kedveljük, hogy add meg Uram, de most mindjárt.
Szóval, érdekes tapasztalat, az egy nap alatti kitavaszodás. Lehet hiányozni fog jövőre, de majd nem esünk kétségbe, ha ki kell várni még pár hónapig, mert jó tudni, mindennek rendelt ideje van. Vajon mit hoz az adott idő? Nem tudhatjuk, hiszen a jövő mindig mozgásban van, de azt majd megtudjuk holnap, mert minden napnak elég a maga baja. Jó, hogy most itt vagyok…
Valamikor decemberben meleg, őszies hangulatban indultunk a téli vakációs körutunkra a Keleti partra. Egy csapásra hideg, majd pár nap múlva hóvihar. Egy hónapig tartó igazi tél. A szeles Chicagóból indultunk vissza Berkeleybe, ahol természetesen épp tavasz volt. Egy csapásra kitavaszodott, mindenütt kizöldült, a fák virágoznak, amolyan májusi hangulat uralta a helyet.
Természetesen az első reakciónk az volt, hogy így „szeressük” a telet. Legyen egy kicsi hideg, egy kicsi hó, főleg karácsony és újév környékén, aztán egy csapásra legyen vége, és tavaszodjon ki.
Nemrég láttam egy feliratot, melyen az állt, hogy ideje teázni, mert a világon valahol du. 5 óra van. Globalizált világunkban minden lehetséges. Télen, nagy fagyban epret enni, decemberben „Hawaiikodni”, augusztusban sízni. Nem kell más, csak jó pénzért megvenni az alkalmat.
Pénzért időjárást, alkalmat, ízeket? Furcsa, de igaz. Nem is lenne ezzel baj, hiszen a különlegességek mindig érdekelték az embert. Például mennyire különös volt valaha a tűz mellett melegedni, mikor még azt meggyújtani is nagy misztérium volt! A baj inkább az, hogy szépen lassan elfeledjük, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmetlenek vagyunk, nehezen tudjuk kivárni azt az alkalmat, ami épp ránk vár. Nehezen tudjuk elfogadni a gondviselés türelmet igénylő válaszát, mert inkább azt kedveljük, hogy add meg Uram, de most mindjárt.
Szóval, érdekes tapasztalat, az egy nap alatti kitavaszodás. Lehet hiányozni fog jövőre, de majd nem esünk kétségbe, ha ki kell várni még pár hónapig, mert jó tudni, mindennek rendelt ideje van. Vajon mit hoz az adott idő? Nem tudhatjuk, hiszen a jövő mindig mozgásban van, de azt majd megtudjuk holnap, mert minden napnak elég a maga baja. Jó, hogy most itt vagyok…
2011. január 28., péntek
Demeter Erika: Te még hiszel a mesékben?
2011. 01. 28. Te még hiszel a mesékben? Demeter Erika
Öt hónapos más kultúrában való élés megerősítette bennem régi gyanúmat, miszerint nem tudunk a jogainkkal élni. Még azzal a kevéssel sem, ami megadatott. Ez azért rajzolódott ki élesebben most, mert itt látom, hogyan kell élni a jogokkal.
Kibújt belőlem a „szög”, mert kaptam ma egy levelet az „állam” nyelvén, de nem az államtól, azonban ezt nem ragozom tovább. Körülbelül két évvel ezelőtt részt vettem egy programban, amelynek a célja egyfajta, kulturális, nemzeti és vallási megbékélés lett volna. Már akkor többen kérdezték tőlem, hogy te még hiszel a mesékben? Én hinni akartam, és bíztam is egy kicsit benne, mert találkozhattam nagyon értelmes és rendes emberekkel. A program rendjén dolgozatokat kellett írjunk, és azt annak rendje és módja szerint be kellett mutatni, valamint megvédeni. Mindezt a gyulafehérvári ortodox teológián. Amikor kértük, hogy magyarul védhessük az anyanyelven írt dolgozatunkat, azt mondták, hogy persze, nyugodtan megtehetjük. Érdekes volt a többnyelvűség (angol, német, román, magyar), és nekem sokat jelentett, hogy végre élhetek anyanyelvi jogommal.
Emlékképek idéződnek fel bennem. Például: magyar iskolaigazgató az állam nyelvén ír levelet egy másik magyar igazgatónak, vagy egy magyarlakta település polgármesteri hivatalában mindenkinek csak román nyelven lehet kérést leadni stb.
Én magyarul írt kéréseket szoktam szemrebbenés nélkül leadni a polgármesteri hivatalba, mert jogom van hozzá. Elfogadják, pedig román anyanyelvű alkalmazottak is vannak.
Bár lehangoló a kontraszt, amit a fenti példák sugallnak, mégis azt mondom, nem kell elhinni a meséket, de meg kell tanulnunk élni azzal a joggal, amink van! És ezért nem mások a felelősek...
Öt hónapos más kultúrában való élés megerősítette bennem régi gyanúmat, miszerint nem tudunk a jogainkkal élni. Még azzal a kevéssel sem, ami megadatott. Ez azért rajzolódott ki élesebben most, mert itt látom, hogyan kell élni a jogokkal.
Kibújt belőlem a „szög”, mert kaptam ma egy levelet az „állam” nyelvén, de nem az államtól, azonban ezt nem ragozom tovább. Körülbelül két évvel ezelőtt részt vettem egy programban, amelynek a célja egyfajta, kulturális, nemzeti és vallási megbékélés lett volna. Már akkor többen kérdezték tőlem, hogy te még hiszel a mesékben? Én hinni akartam, és bíztam is egy kicsit benne, mert találkozhattam nagyon értelmes és rendes emberekkel. A program rendjén dolgozatokat kellett írjunk, és azt annak rendje és módja szerint be kellett mutatni, valamint megvédeni. Mindezt a gyulafehérvári ortodox teológián. Amikor kértük, hogy magyarul védhessük az anyanyelven írt dolgozatunkat, azt mondták, hogy persze, nyugodtan megtehetjük. Érdekes volt a többnyelvűség (angol, német, román, magyar), és nekem sokat jelentett, hogy végre élhetek anyanyelvi jogommal.
Emlékképek idéződnek fel bennem. Például: magyar iskolaigazgató az állam nyelvén ír levelet egy másik magyar igazgatónak, vagy egy magyarlakta település polgármesteri hivatalában mindenkinek csak román nyelven lehet kérést leadni stb.
Én magyarul írt kéréseket szoktam szemrebbenés nélkül leadni a polgármesteri hivatalba, mert jogom van hozzá. Elfogadják, pedig román anyanyelvű alkalmazottak is vannak.
Bár lehangoló a kontraszt, amit a fenti példák sugallnak, mégis azt mondom, nem kell elhinni a meséket, de meg kell tanulnunk élni azzal a joggal, amink van! És ezért nem mások a felelősek...
2011. január 27., csütörtök
Székely Kinga Réka: A lélekben esküvő
2011. 01. 27. A lélekben esküvő Székely Kinga Réka
A 80-as évek utazási lehetőségeit saját tapasztalataim alapján ismertem meg. Ezek fényében a jóra teremtett ember mint szilárd unitárius hittétel sokszor valótlanságnak tűnt. A kolozsvári városi buszokra és trolikra legalább félórát kellett várni. Aztán mikor megérkezett egy negyven ülőhelyes busz, nyolcvanan akartak felszállni rá. Legalább hetvennek sikerült úgy, hogy aki bent volt, az moccanni sem tudott, és igencsak pórul járt, ha nem a végállomáson akart leszállni, a legkívül levők pedig, mint zászlók a szélben, lengedeztek a nyitottra feszített busz-ajtókból. Káromkodás, köpködés, átkozódás, lökdösés.
A székelyudvarhelyi buszállomáson sem lehetett minőségibb felszállást látni. Az ingázók, mintha halálos ellenségek lettek volna, úgy lökték félre egymást a megnyitott ajtótól, abban a király-reményben, hogy ők üllőhelyet kapnak, és bóbiskolhatnak a leszállásig.
A vonatok télen fagyosak, nyáron fullasztóan melegek voltak. Árvák, falábúak, láb nélküliek, vakok, kéz nélküliek, égési sebekkel csúfítottak járták szakadatlanul a kupékat, és koldultak avagy követelőztek. Ha adtál néhány banit vagy egy szelet kenyeret nekik, akkor a kupé-társak szidtak le, merthogy ideszoktatod őket. Ha nem adtál semmit, mert valóban nem volt neked sem, akkor a koldulók átkát kellett végighallgassad, akik felmenő és elkövetkező rokonságodat is sűrűn ellátták átkaikkal.
De bármilyen abszurd körülmények között utaztunk is, amit filmművészeti szempontból méltán Tarkovsky-hangulatnak lehetett nevezni, a legroszabb mégis az volt, ha lemaradtunk. Általában a nővéremmel utaztunk. Többször megtörtént, hogy egyikünk fölsodródott a városi buszra, másikunk lemaradt, s amíg télen egymást bevártuk, csonttá fagytunk. Az is megtörtént, hogy a Nyikó menti busz elromlott, és mi elkéstük a segesvári vonatot. Az éjszakai busz- és vonatállomások még ijesztőbbek voltak. Mintha a fokhagyma és lábszag között horkoló atyafiak és a zsebeket tapogató gyermek-tolvajok a teremtés koronájának – az embernek – szánalmas karikatúrái lettek volna.
Lemaradni, elkésni, elszalasztani – önhibádon kívül – mind olyan állapotok, amikor az ember megalázva érzi magát.
Ma mindezt azért írtam le, mert a múlt héten temettük el a 90 esztendős Elek bácsit, és vele együtt a lehetőségét annak, hogy neki újra megszerezzük a magyar állampolgárságot. Őt elvitte az égi busz, a lélekvonat, mi pedig maradtunk. Nem tudom, hogy magamat sajnálom-e jobban vagy őt. Azt azonban megtanultam tőle, hogy az élethez utolsó leheletig ragaszkodni kell, és a pillanatnyi lemaradások miatt nem szabad elcsüggedni, hanem mindig bízni kell. Én egyszer már felesküdtem a magyar hazára, mondta volt, de sok minden rárakodótt a rákövetkező kényszer alatt. Halálom előtt szeretném még egyszer elmondani az esküt.
A jó Isten hallgatja.
Lemaradásaink, elszalasztásaink, késéseink akkor rosszak, ha lelkünkben is megtörténnek. A kinti kényszerrel mindhalálig lehet dacolni, ha bent a jó Isten mellett döntöttünk.
A 80-as évek utazási lehetőségeit saját tapasztalataim alapján ismertem meg. Ezek fényében a jóra teremtett ember mint szilárd unitárius hittétel sokszor valótlanságnak tűnt. A kolozsvári városi buszokra és trolikra legalább félórát kellett várni. Aztán mikor megérkezett egy negyven ülőhelyes busz, nyolcvanan akartak felszállni rá. Legalább hetvennek sikerült úgy, hogy aki bent volt, az moccanni sem tudott, és igencsak pórul járt, ha nem a végállomáson akart leszállni, a legkívül levők pedig, mint zászlók a szélben, lengedeztek a nyitottra feszített busz-ajtókból. Káromkodás, köpködés, átkozódás, lökdösés.
A székelyudvarhelyi buszállomáson sem lehetett minőségibb felszállást látni. Az ingázók, mintha halálos ellenségek lettek volna, úgy lökték félre egymást a megnyitott ajtótól, abban a király-reményben, hogy ők üllőhelyet kapnak, és bóbiskolhatnak a leszállásig.
A vonatok télen fagyosak, nyáron fullasztóan melegek voltak. Árvák, falábúak, láb nélküliek, vakok, kéz nélküliek, égési sebekkel csúfítottak járták szakadatlanul a kupékat, és koldultak avagy követelőztek. Ha adtál néhány banit vagy egy szelet kenyeret nekik, akkor a kupé-társak szidtak le, merthogy ideszoktatod őket. Ha nem adtál semmit, mert valóban nem volt neked sem, akkor a koldulók átkát kellett végighallgassad, akik felmenő és elkövetkező rokonságodat is sűrűn ellátták átkaikkal.
De bármilyen abszurd körülmények között utaztunk is, amit filmművészeti szempontból méltán Tarkovsky-hangulatnak lehetett nevezni, a legroszabb mégis az volt, ha lemaradtunk. Általában a nővéremmel utaztunk. Többször megtörtént, hogy egyikünk fölsodródott a városi buszra, másikunk lemaradt, s amíg télen egymást bevártuk, csonttá fagytunk. Az is megtörtént, hogy a Nyikó menti busz elromlott, és mi elkéstük a segesvári vonatot. Az éjszakai busz- és vonatállomások még ijesztőbbek voltak. Mintha a fokhagyma és lábszag között horkoló atyafiak és a zsebeket tapogató gyermek-tolvajok a teremtés koronájának – az embernek – szánalmas karikatúrái lettek volna.
Lemaradni, elkésni, elszalasztani – önhibádon kívül – mind olyan állapotok, amikor az ember megalázva érzi magát.
Ma mindezt azért írtam le, mert a múlt héten temettük el a 90 esztendős Elek bácsit, és vele együtt a lehetőségét annak, hogy neki újra megszerezzük a magyar állampolgárságot. Őt elvitte az égi busz, a lélekvonat, mi pedig maradtunk. Nem tudom, hogy magamat sajnálom-e jobban vagy őt. Azt azonban megtanultam tőle, hogy az élethez utolsó leheletig ragaszkodni kell, és a pillanatnyi lemaradások miatt nem szabad elcsüggedni, hanem mindig bízni kell. Én egyszer már felesküdtem a magyar hazára, mondta volt, de sok minden rárakodótt a rákövetkező kényszer alatt. Halálom előtt szeretném még egyszer elmondani az esküt.
A jó Isten hallgatja.
Lemaradásaink, elszalasztásaink, késéseink akkor rosszak, ha lelkünkben is megtörténnek. A kinti kényszerrel mindhalálig lehet dacolni, ha bent a jó Isten mellett döntöttünk.
2011. január 26., szerda
Nagy László: Aránylag tisztán
2011. 01. 26. Aránylag tisztán Nagy László
Papi ember bármilyen kérdést próbál körüljárni, bármiről értekezik, ritkán történik meg, hogy ki tudjon lépni abból világból, amelyben él, ami meghatározza életét, mindennapjait. Így vagyok, vagyunk a fogalmak megközelítésével, magyarázásával is. Ha mondjuk a tisztaságról értekezünk, a jézusi megállapítás is ott cseng a fülünkben: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” (Jn 13,11). Valóban nem vagyunk mindnyájan tiszták. És jó, ha e felismerés megszületik. Hogy most e sorok olvasásakor ki mire gondol, azt nem tudhatom, de sejtem. Van, aki a külső tisztaságot vizsgálja, szétnéz környezetében, van, aki mer „bennebb” is menni. Van, aki azt kérdezi, hogy miért is kell ezzel foglalkozni, vagy épp okoskodásnak véli e kérdés felvetését.
A tisztaság kérdése sokszor felmerült bennem és mostanában egyre gyakrabban. Főként azért, mert látom, hallom mindazt, ami a környezetemben történik. Mindenki patyolat-tisztának érzi magát, embertársa pedig a világ legrosszabb embere. Szerintem a tisztaságot nem bizonygatni kell, hanem meg kell élni. Ez is jézusi.
Egy történet jut eszembe: Arról érdeklődik egyik testvér a másiktól, tudván, hogy nemrég tért haza egy rokonlátogatásról, hogy az unokahúguk, aki a közelmúltban ment férjhez, hogy érzi magát, hogy is él. A testvér válasza ez volt: Mit mondjak? A kilincs körül az ajtó nagyon zsíros.
Próbáljunk meg ebben a nagyon sok kihívást tartogató világban aránylag tisztának megmaradni. Ne csak a kilincs csillogjon!
Papi ember bármilyen kérdést próbál körüljárni, bármiről értekezik, ritkán történik meg, hogy ki tudjon lépni abból világból, amelyben él, ami meghatározza életét, mindennapjait. Így vagyok, vagyunk a fogalmak megközelítésével, magyarázásával is. Ha mondjuk a tisztaságról értekezünk, a jézusi megállapítás is ott cseng a fülünkben: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” (Jn 13,11). Valóban nem vagyunk mindnyájan tiszták. És jó, ha e felismerés megszületik. Hogy most e sorok olvasásakor ki mire gondol, azt nem tudhatom, de sejtem. Van, aki a külső tisztaságot vizsgálja, szétnéz környezetében, van, aki mer „bennebb” is menni. Van, aki azt kérdezi, hogy miért is kell ezzel foglalkozni, vagy épp okoskodásnak véli e kérdés felvetését.
A tisztaság kérdése sokszor felmerült bennem és mostanában egyre gyakrabban. Főként azért, mert látom, hallom mindazt, ami a környezetemben történik. Mindenki patyolat-tisztának érzi magát, embertársa pedig a világ legrosszabb embere. Szerintem a tisztaságot nem bizonygatni kell, hanem meg kell élni. Ez is jézusi.
Egy történet jut eszembe: Arról érdeklődik egyik testvér a másiktól, tudván, hogy nemrég tért haza egy rokonlátogatásról, hogy az unokahúguk, aki a közelmúltban ment férjhez, hogy érzi magát, hogy is él. A testvér válasza ez volt: Mit mondjak? A kilincs körül az ajtó nagyon zsíros.
Próbáljunk meg ebben a nagyon sok kihívást tartogató világban aránylag tisztának megmaradni. Ne csak a kilincs csillogjon!
2011. január 25., kedd
Pál János: A 2011. évi madéfalvi megemlékezés margójára
2011. 01. 25. A 2011. évi madéfalvi megemlékezés margójára Pál János
„A történelem az élet tanítómestere” – tartja a régi latin mondás.
2011. január 7-én madéfalviak, meghívottak, megyei elöljárók, jelentős közéleti szereplők jelentek meg az 1764-es siculicidium emlékére felállított emlékmű előtt, és jó szokás szerint a latin mondás szellemében tanították, okították az istenadta népet.
Ilyenkor sokan, sokat szoktak beszélni, és megesik, hogy félre is...
Az idei megemlékezés sem volt kivétel ez alól. Volt, aki a székelyek nyelvi és kulturális ellenállásáról értekezett, holott világos, hogy a háttérben évszázados társadalmi, szociális feszültségek, sérelmek álltak.
Egy másik felszólaló hajlíthatatlan jellemre, kitartásra, egységre buzdított. Idézem: „A madéfalvi veszedelemnek számunkra legalább két tanulsága van. Az egyik, hogy szabadságunkért, értékeinkért, önazonosságunkért nem szabad soha semmiféle kompromisszumot kötnünk. A másik tanulság pedig az, hogy egymás ellen soha nem fordulhatunk. Nem szabad engednünk annak a csábító erőnek, amely mindig megpróbálja a magyart a magyar ellen, a székely embert a székely ellen fölbújtatni, egymás ellen próbálja fordítani a közösség tagjait.”
Ismerős sláger – mit mondjak. Egyébként közel állt a szónok az igazsághoz a siculicidium üzenetét illetően, hiszen a nép meglehetősen egységesen lépett fel és kitartott álláspontja mellett. Azonban elfelejtette ő is és a többi szónok is feltenni az „i”-re a pontot. Elfelejtették elmondani, hogy: 1. Mária Terézia önkéntes alapon rendelte a határőrség felállítását 1762-ben, ennek ellenére Bukow, a magyar, székely arisztokrácia (pl. Kálnoki Antal) segítségével fenyegetéssel, erőszakkal kívánta végrehajtani a rendeletet. 2. A székely arisztokrácia támogatta trónhűségből a sorozást, és a szabad székelyek soraiból kívánta a katonaságot felállítani, ellenben a jobbágysorban élők elől, akiknek előnyük is származott volna, ezt a lehetőséget igyekezett elzárni, mivel az birtokai munkaerejének elvesztését eredményezte volna. Azaz saját hatalmi és gazdasági szempontjai alapján viszonyult a kérdéshez. 3. A sikertelen toborzás után egy három főből álló bizottságot hatalmaztak fel a rendelet sikeres végrehajtására. Mindhárman magyar arisztokraták: Siskovics József altábornagy (debreceni magyar nemes), Lázár János és Bethlen Miklós guberniumi tanácsosok. Siskovics volt a madéfalvi vérengzés értelmi szerzője.
Összegezve: a január 7-i tragédiáért nemcsak az „átkozott Habsburgok” felelősök. Nem a nép kötött kompromisszumot, engedve a csábító erőknek, hanem sokan azok közül, akik védelmükbe kellett volna venniük érdekeiket.
A siculicidium igazi üzenete, melyről elfeledkeznek szólni, valójában közösségeink mindenkori elöljáróihoz szól, és arra tanít: a csábító erők bűvkörében kötött önös kompromisszumoknak a levét mindig a közösség issza meg...
„A történelem az élet tanítómestere” – tartja a régi latin mondás.
2011. január 7-én madéfalviak, meghívottak, megyei elöljárók, jelentős közéleti szereplők jelentek meg az 1764-es siculicidium emlékére felállított emlékmű előtt, és jó szokás szerint a latin mondás szellemében tanították, okították az istenadta népet.
Ilyenkor sokan, sokat szoktak beszélni, és megesik, hogy félre is...
Az idei megemlékezés sem volt kivétel ez alól. Volt, aki a székelyek nyelvi és kulturális ellenállásáról értekezett, holott világos, hogy a háttérben évszázados társadalmi, szociális feszültségek, sérelmek álltak.
Egy másik felszólaló hajlíthatatlan jellemre, kitartásra, egységre buzdított. Idézem: „A madéfalvi veszedelemnek számunkra legalább két tanulsága van. Az egyik, hogy szabadságunkért, értékeinkért, önazonosságunkért nem szabad soha semmiféle kompromisszumot kötnünk. A másik tanulság pedig az, hogy egymás ellen soha nem fordulhatunk. Nem szabad engednünk annak a csábító erőnek, amely mindig megpróbálja a magyart a magyar ellen, a székely embert a székely ellen fölbújtatni, egymás ellen próbálja fordítani a közösség tagjait.”
Ismerős sláger – mit mondjak. Egyébként közel állt a szónok az igazsághoz a siculicidium üzenetét illetően, hiszen a nép meglehetősen egységesen lépett fel és kitartott álláspontja mellett. Azonban elfelejtette ő is és a többi szónok is feltenni az „i”-re a pontot. Elfelejtették elmondani, hogy: 1. Mária Terézia önkéntes alapon rendelte a határőrség felállítását 1762-ben, ennek ellenére Bukow, a magyar, székely arisztokrácia (pl. Kálnoki Antal) segítségével fenyegetéssel, erőszakkal kívánta végrehajtani a rendeletet. 2. A székely arisztokrácia támogatta trónhűségből a sorozást, és a szabad székelyek soraiból kívánta a katonaságot felállítani, ellenben a jobbágysorban élők elől, akiknek előnyük is származott volna, ezt a lehetőséget igyekezett elzárni, mivel az birtokai munkaerejének elvesztését eredményezte volna. Azaz saját hatalmi és gazdasági szempontjai alapján viszonyult a kérdéshez. 3. A sikertelen toborzás után egy három főből álló bizottságot hatalmaztak fel a rendelet sikeres végrehajtására. Mindhárman magyar arisztokraták: Siskovics József altábornagy (debreceni magyar nemes), Lázár János és Bethlen Miklós guberniumi tanácsosok. Siskovics volt a madéfalvi vérengzés értelmi szerzője.
Összegezve: a január 7-i tragédiáért nemcsak az „átkozott Habsburgok” felelősök. Nem a nép kötött kompromisszumot, engedve a csábító erőknek, hanem sokan azok közül, akik védelmükbe kellett volna venniük érdekeiket.
A siculicidium igazi üzenete, melyről elfeledkeznek szólni, valójában közösségeink mindenkori elöljáróihoz szól, és arra tanít: a csábító erők bűvkörében kötött önös kompromisszumoknak a levét mindig a közösség issza meg...
2011. január 24., hétfő
Rácz Norbert : Arról, hogy a hó lecsökkenti a két tárgy közötti távolságot
2011. 01. 24. Arról, hogy a hó lecsökkenti a két tárgy közötti távolságot Rácz Norbert
Azt mondják, legenda. Azt mondják, soha, sehol nem történt meg, ám mégis, minden mesélő, hunyorogva, mosolyogva arra enged következtetni, hogy ő ismer olyan személyt, aki ott volt. Egyesek azt érzékeltetik, hogy ők maguk is részt vettek benne. De a nagy többség tudja, ilyen soha nem történhet meg, amolyan „sztori”, „urban legend” lépcsőházi történet csupán.
Azt mondják, minden úgy kezdődött, hogy napokon keresztül, megállás nélkül, nehéz, sűrű pelyhekben hullt a hó. Az emberemlékezet óta nem ismert havazás mindent betemetett. Az illetékes szervek először küzdöttek a csapással, ám napok múlva, kimerülten és legyőzve ismerték be, a békés, csendes havazás olyan erő, amivel szemben minden küzdelem hiábavaló. Mindent vastag hóréteg temetett be. Még a legforgalmasabb, széles utak is hótakaró alatt szunnyadtak. Az autók ki se látszottak a hó alól. A tömbházak között néha egy-egy nyugdíjas lakó vállalt némi donquijotei szerepet, hólapáttal vágva magának ösvényt néhány röpke pillanatra, csak azért, hogy aztán belássa, a hó túlságosan erős ellenfél, az imént vágott ösvény pillanatok alatt tűnt el a fergetegben. A város a szó szoros értelmében megbénult. Csend honolt minden fölött, olyan mély csend, hogy még a hópelyhek zúgása is hallatszott. Minden ablak mögött emberek nézték a pelyhek táncát. A meleg szobákból lesték, hogy mi lesz most, mi következhet ezután. Örvendtek a melegnek, s közben cöcögve csóválták a fejüket, „hajaj, itt a világ vége...”
Azt mondják, először a gyerekek merészkedtek elő. Vastag ruháikban, színes rongybabáknak tűntek a fergetegben. Kacagva vágtak maguknak ösvényt a hóban, hógolyókkal dobálóztak, hóembert formáltak, angyalokat mintáztak a puha szőnyegen. Csivitelésük megtöltötte az egész negyedet. Lármájuk folytán, egyre több ablakban jelentek meg, egyre gondolkodóbb felnőttfejek. Egyre többen, egyre komolyabban nézték a gyermekek játékát, majd egyszerre csak, varázsütés-szerűen, felnőttek jelentek meg az utcán. Nők és férfiak, vastag, téli felnőtt ruhában álltak a lépcsőházak előtt, s nézték gyermekeiket. Nem szóltak, csak mélyen figyelve nézték a kicsik játékát.
Senki sem tudja, ki dobta az első hógolyót. Talán egy gyerek rosszul célzott, de a labda ténylegesen eltalálta AZT a férfit. Az ember nézte a kabátján a hógolyó nyomát, majd, mintha valami belső parancs vezérelné, lehajolt, felkapott egy marék havat, meggyúrta, s a gyerekek közé dobta. A rendkívüli eseménytől felbuzdulva, más felnőttek is hógolyót gyúrtak, s hamarosan egy egész utca zsongott a játék zajától. Vastag, téli, felnőtt arcok mögött tiszta gyermektekintetek villantak elő, s mindenki önfeledten játszott. Egyesek hatalmas hóembereket építettek, mások szaladgálva és kacagva ünnepelték a telet. Egy negyvenvalahány éves anyukának eszébe jutott, hogy annak idején ők hóvárakat építettek, és így küzdöttek egymás ellen hóháborúkat. Nosza, a felnőttek rögtön két táborra oszoltak, és indult a két vár felépítése, majd a boldog „háború”, ahol nem voltak vesztesek, csak hóba rajzolt angyalnyomok jelezték a játék tiszta éteri mivoltát.
Azt mondják, még a mogorva földszinti lakos, Kovács úr is kilépett erkélyére a nagy ribillióra, és még az ő vastag szemöldöke alatt is megcsillant némi fény. A párkányról összegyűjtötte a havat, majd hozzávágta Régina nénihez, aki visongva fordult a „támadója” felé, ám Kovács úr kacagva iszkolt be nappalija biztonságába, csak azért, hogy néhány perc múlva megint kidugja a fejét, és várja, mi lesz most.
A játék órákon át tartott, mindaddig, amíg a kicsik és nagyok egyaránt el nem fáradtak, s lassan, a játéktól megmámorosodva, s némi belső könnyűséget érezve, némi megkönnyebülést, mély örömet, jaj, nehezen mondom ki: boldogságot érezve, tértek vissza meleg lakásaikba. Egyesek még azt is állítják, hogy némely lépcsőház lakói később összegyűltek, és egy csésze forraltbor mellett meséltek, beszélgettek órákon át.
De, ismétlem, ez csak legenda, talán sose történt meg. Ki tudja? A mesélők annyira titokzatosak, a történet ma annyira valószínűtlen, annyira más. Ám azért néha jó lenne, ha mégis megtörténne.
Azt mondják, legenda. Azt mondják, soha, sehol nem történt meg, ám mégis, minden mesélő, hunyorogva, mosolyogva arra enged következtetni, hogy ő ismer olyan személyt, aki ott volt. Egyesek azt érzékeltetik, hogy ők maguk is részt vettek benne. De a nagy többség tudja, ilyen soha nem történhet meg, amolyan „sztori”, „urban legend” lépcsőházi történet csupán.
Azt mondják, minden úgy kezdődött, hogy napokon keresztül, megállás nélkül, nehéz, sűrű pelyhekben hullt a hó. Az emberemlékezet óta nem ismert havazás mindent betemetett. Az illetékes szervek először küzdöttek a csapással, ám napok múlva, kimerülten és legyőzve ismerték be, a békés, csendes havazás olyan erő, amivel szemben minden küzdelem hiábavaló. Mindent vastag hóréteg temetett be. Még a legforgalmasabb, széles utak is hótakaró alatt szunnyadtak. Az autók ki se látszottak a hó alól. A tömbházak között néha egy-egy nyugdíjas lakó vállalt némi donquijotei szerepet, hólapáttal vágva magának ösvényt néhány röpke pillanatra, csak azért, hogy aztán belássa, a hó túlságosan erős ellenfél, az imént vágott ösvény pillanatok alatt tűnt el a fergetegben. A város a szó szoros értelmében megbénult. Csend honolt minden fölött, olyan mély csend, hogy még a hópelyhek zúgása is hallatszott. Minden ablak mögött emberek nézték a pelyhek táncát. A meleg szobákból lesték, hogy mi lesz most, mi következhet ezután. Örvendtek a melegnek, s közben cöcögve csóválták a fejüket, „hajaj, itt a világ vége...”
Azt mondják, először a gyerekek merészkedtek elő. Vastag ruháikban, színes rongybabáknak tűntek a fergetegben. Kacagva vágtak maguknak ösvényt a hóban, hógolyókkal dobálóztak, hóembert formáltak, angyalokat mintáztak a puha szőnyegen. Csivitelésük megtöltötte az egész negyedet. Lármájuk folytán, egyre több ablakban jelentek meg, egyre gondolkodóbb felnőttfejek. Egyre többen, egyre komolyabban nézték a gyermekek játékát, majd egyszerre csak, varázsütés-szerűen, felnőttek jelentek meg az utcán. Nők és férfiak, vastag, téli felnőtt ruhában álltak a lépcsőházak előtt, s nézték gyermekeiket. Nem szóltak, csak mélyen figyelve nézték a kicsik játékát.
Senki sem tudja, ki dobta az első hógolyót. Talán egy gyerek rosszul célzott, de a labda ténylegesen eltalálta AZT a férfit. Az ember nézte a kabátján a hógolyó nyomát, majd, mintha valami belső parancs vezérelné, lehajolt, felkapott egy marék havat, meggyúrta, s a gyerekek közé dobta. A rendkívüli eseménytől felbuzdulva, más felnőttek is hógolyót gyúrtak, s hamarosan egy egész utca zsongott a játék zajától. Vastag, téli, felnőtt arcok mögött tiszta gyermektekintetek villantak elő, s mindenki önfeledten játszott. Egyesek hatalmas hóembereket építettek, mások szaladgálva és kacagva ünnepelték a telet. Egy negyvenvalahány éves anyukának eszébe jutott, hogy annak idején ők hóvárakat építettek, és így küzdöttek egymás ellen hóháborúkat. Nosza, a felnőttek rögtön két táborra oszoltak, és indult a két vár felépítése, majd a boldog „háború”, ahol nem voltak vesztesek, csak hóba rajzolt angyalnyomok jelezték a játék tiszta éteri mivoltát.
Azt mondják, még a mogorva földszinti lakos, Kovács úr is kilépett erkélyére a nagy ribillióra, és még az ő vastag szemöldöke alatt is megcsillant némi fény. A párkányról összegyűjtötte a havat, majd hozzávágta Régina nénihez, aki visongva fordult a „támadója” felé, ám Kovács úr kacagva iszkolt be nappalija biztonságába, csak azért, hogy néhány perc múlva megint kidugja a fejét, és várja, mi lesz most.
A játék órákon át tartott, mindaddig, amíg a kicsik és nagyok egyaránt el nem fáradtak, s lassan, a játéktól megmámorosodva, s némi belső könnyűséget érezve, némi megkönnyebülést, mély örömet, jaj, nehezen mondom ki: boldogságot érezve, tértek vissza meleg lakásaikba. Egyesek még azt is állítják, hogy némely lépcsőház lakói később összegyűltek, és egy csésze forraltbor mellett meséltek, beszélgettek órákon át.
De, ismétlem, ez csak legenda, talán sose történt meg. Ki tudja? A mesélők annyira titokzatosak, a történet ma annyira valószínűtlen, annyira más. Ám azért néha jó lenne, ha mégis megtörténne.
2011. január 23., vasárnap
Mikó Amália: Imaheti gondolatok
2011. 01. 23. Imaheti gondolatok Mikó Amália
Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt. (Péld 11,19)
Egy műtőssegéd feladatköri leírását tanulmányoztam, s megállapítottam: azért felel, hogy a műtét körül minden a legnagyobb rendben történjék, tiszta legyen minden. Nem volt ennyire steril régen az emberek élete. Sokan meghaltak gyermekágyi lázban, míg Semmelweis Ignác magyar orvos a 19. század derekán fel nem fedezte: a kórt azok a baktériumok okozzák, melyek a boncolás utáni fertőtlenítetlen kezekről kerülnek a várandós anyákhoz. A 19. századi orvos, aki már addig is a lelkiismeretesség, kötelességtudás, önzetlenség mintaképe volt, az anyák megmentője címet érdemelte, amikor felhívta a figyelmet a fertőtlenítő használatára.
Azóta az ember sterilizálni próbálja életét. Távol tart mindent és mindenkit magától, hogy védje egyedi és megismételhetetlen, féltve őrzött életét. A fertőtlenítésnek, higiéniának köszönhetően nő az átlagéletkor, a gyógyszereknek köszönhetően védelmezni tudjuk testünket a fájdalomtól. Ám semmilyen szer nem tudja gyógyítani az elmagányosodást, a depressziót, az elhidegülést, a bezártság érzését, csak maga az ember.
Mára már az ember sterilizálta nemcsak testét, hanem lelkét is, nem beszélve a vallásos életéről. Védeni szeretnénk azt az ellenségtől, a bántótól, a behatolóktól, a rossztól, a hazugságtól, kellemetlenségtől. Ezért emberközi kapcsolataink szegényesek: ritkán keressük a beszélgető partnert, a társat, ritkán nemesedünk felebaráttá.
Ha testünk, lelkünk sterilizált, az egyházunk is az. Zárt rendszer annak liturgiája, zárt rendszert képeznek annak hitelvei, s hívei is zárt közösséget alkotnak. Mégis szeretjük azt mondani, hogy közösségeinket a nyitottság jellemzi. Egyháztagokként leginkább a külső csomagolás, a külső felület érdekel, amit látunk, amit hallunk. Nem fogunk igazi, mélyreható műtéteket végrehajtani, hiszen ezt a munkát mástól várjuk el. Ettől steril az egyház. Ritkán irányítják azt hívei. Mi mégis valamivel többet kell nyújtsunk, mint a műtőssegédi feladatköri leírásban. Mi, magunk ebben a jól kitalált keretben közösségformáló tagok kell legyünk. Itt mindenkinek – attól függetlenül, hogy milyen szerepet tölt be a közéletben – a munkaköri leírásában ez a lényeg: a közösségformálás.
A közösségépítő, hívő keresztény ember nem lehet test csupán, hanem lélek is, nem lehet keret csupán, hanem lényeg is, aki a Példabeszédek könyvéből tanulva stratégiát, terveket sző arra, hogy miként válhat a közösség hasznos tagjává.
Mi lenne a jó stratégia, ha egyházszervezésben, gyülekezetépítésben, közösségvállalásban gondolkodunk? A Példabeszédek könyve adja meg számunkra a választ: Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt.
Adja Isten, hogy az őszinteség vezéreljen az igazságban, amely hitünk által az életre visz!
Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt. (Péld 11,19)
Egy műtőssegéd feladatköri leírását tanulmányoztam, s megállapítottam: azért felel, hogy a műtét körül minden a legnagyobb rendben történjék, tiszta legyen minden. Nem volt ennyire steril régen az emberek élete. Sokan meghaltak gyermekágyi lázban, míg Semmelweis Ignác magyar orvos a 19. század derekán fel nem fedezte: a kórt azok a baktériumok okozzák, melyek a boncolás utáni fertőtlenítetlen kezekről kerülnek a várandós anyákhoz. A 19. századi orvos, aki már addig is a lelkiismeretesség, kötelességtudás, önzetlenség mintaképe volt, az anyák megmentője címet érdemelte, amikor felhívta a figyelmet a fertőtlenítő használatára.
Azóta az ember sterilizálni próbálja életét. Távol tart mindent és mindenkit magától, hogy védje egyedi és megismételhetetlen, féltve őrzött életét. A fertőtlenítésnek, higiéniának köszönhetően nő az átlagéletkor, a gyógyszereknek köszönhetően védelmezni tudjuk testünket a fájdalomtól. Ám semmilyen szer nem tudja gyógyítani az elmagányosodást, a depressziót, az elhidegülést, a bezártság érzését, csak maga az ember.
Mára már az ember sterilizálta nemcsak testét, hanem lelkét is, nem beszélve a vallásos életéről. Védeni szeretnénk azt az ellenségtől, a bántótól, a behatolóktól, a rossztól, a hazugságtól, kellemetlenségtől. Ezért emberközi kapcsolataink szegényesek: ritkán keressük a beszélgető partnert, a társat, ritkán nemesedünk felebaráttá.
Ha testünk, lelkünk sterilizált, az egyházunk is az. Zárt rendszer annak liturgiája, zárt rendszert képeznek annak hitelvei, s hívei is zárt közösséget alkotnak. Mégis szeretjük azt mondani, hogy közösségeinket a nyitottság jellemzi. Egyháztagokként leginkább a külső csomagolás, a külső felület érdekel, amit látunk, amit hallunk. Nem fogunk igazi, mélyreható műtéteket végrehajtani, hiszen ezt a munkát mástól várjuk el. Ettől steril az egyház. Ritkán irányítják azt hívei. Mi mégis valamivel többet kell nyújtsunk, mint a műtőssegédi feladatköri leírásban. Mi, magunk ebben a jól kitalált keretben közösségformáló tagok kell legyünk. Itt mindenkinek – attól függetlenül, hogy milyen szerepet tölt be a közéletben – a munkaköri leírásában ez a lényeg: a közösségformálás.
A közösségépítő, hívő keresztény ember nem lehet test csupán, hanem lélek is, nem lehet keret csupán, hanem lényeg is, aki a Példabeszédek könyvéből tanulva stratégiát, terveket sző arra, hogy miként válhat a közösség hasznos tagjává.
Mi lenne a jó stratégia, ha egyházszervezésben, gyülekezetépítésben, közösségvállalásban gondolkodunk? A Példabeszédek könyve adja meg számunkra a választ: Aki őszinte az igazságban, az életére teszi azt, aki pedig a gonoszt követi, az vesztére míveli azt.
Adja Isten, hogy az őszinteség vezéreljen az igazságban, amely hitünk által az életre visz!
2011. január 22., szombat
Csécs Márton Lőrinc: Egyszerű gondolatok
2011. 01. 22. Egyszerű gondolatok Csécs Márton Lőrinc
Ahogyan minden zárnak van kulcsa, úgy minden gondnak, betegségnek van gyógyszere. Csak kell tudni hol, mikor, és hogyan keressük, hogy rá is találjunk.
A legtöbbször nem az a lényeges, hogy hányszor, mit, kinek, kivel, hanem hogy: hogyan.
Ebben a kötetlen műfajban ki merem mondani: életünk a hogyanokon áll vagy bukik.
Lehetsz kitűnő elme – ha módszereidben megbuksz, senkinek sem használ az. Lehetsz szerető társ, a legodaadóbb, de ha rosszul viszed érzelmeidet a kapcsolat színpadára, meglásd: magaddal maradsz.
Istenem! Ha olyan őszinteséggel tudnánk imádkozni, szeretni, mint káromkodni – egyre kevesebb gondunk akadna. Miért? Mert akkor biztosan volna kiforrott értékrendünk, tartásunk, érzéskészletünk.
Ha olyan őszintén elfogadnánk egymást, mint megvetjük; ha olyan hangerővel szólna a megértés szava, mint az előítéleté, akkor nem kellene kérni sem szánalmat, sem védelmező kart. Akkor az Isten könyörgés nélkül megáldana jókedvvel, bőséggel.
Ha olyan őszintén nyújtanánk baráti jobbot, amilyen indulattal indítjuk útnak csattanó pofonunkat, akkor a balsors, a kín már rég nem lenne osztályrészünk, csak a víg esztendők végtelensége.
Egy edzett tűvel az ügyes kezű pillanatok alatt kinyitja a világ legbiztosabbnak hit mechanikus zárját is. A titka a hogyan.
Hogy újból vár álljon a kőhalmok helyett, vigyázzunk a mindeneket meghatározó hogyanra!
Hogy hogyan? Azt már mindenkinek maga kell megfejtenie.
Ahogyan minden zárnak van kulcsa, úgy minden gondnak, betegségnek van gyógyszere. Csak kell tudni hol, mikor, és hogyan keressük, hogy rá is találjunk.
A legtöbbször nem az a lényeges, hogy hányszor, mit, kinek, kivel, hanem hogy: hogyan.
Ebben a kötetlen műfajban ki merem mondani: életünk a hogyanokon áll vagy bukik.
Lehetsz kitűnő elme – ha módszereidben megbuksz, senkinek sem használ az. Lehetsz szerető társ, a legodaadóbb, de ha rosszul viszed érzelmeidet a kapcsolat színpadára, meglásd: magaddal maradsz.
Istenem! Ha olyan őszinteséggel tudnánk imádkozni, szeretni, mint káromkodni – egyre kevesebb gondunk akadna. Miért? Mert akkor biztosan volna kiforrott értékrendünk, tartásunk, érzéskészletünk.
Ha olyan őszintén elfogadnánk egymást, mint megvetjük; ha olyan hangerővel szólna a megértés szava, mint az előítéleté, akkor nem kellene kérni sem szánalmat, sem védelmező kart. Akkor az Isten könyörgés nélkül megáldana jókedvvel, bőséggel.
Ha olyan őszintén nyújtanánk baráti jobbot, amilyen indulattal indítjuk útnak csattanó pofonunkat, akkor a balsors, a kín már rég nem lenne osztályrészünk, csak a víg esztendők végtelensége.
Egy edzett tűvel az ügyes kezű pillanatok alatt kinyitja a világ legbiztosabbnak hit mechanikus zárját is. A titka a hogyan.
Hogy újból vár álljon a kőhalmok helyett, vigyázzunk a mindeneket meghatározó hogyanra!
Hogy hogyan? Azt már mindenkinek maga kell megfejtenie.
2011. január 21., péntek
Farkas Dénes : "Szívatás"
2011. 01. 21. "Szívatás" Farkas Dénes
Azt hiszem ez a szó, hogy „szívatás” egy eléggé frissen fogant kifejezés, mert jelentésének értésére ezelőtt azt mondták, hogy heccelés, ugratás, etetés stb., újabban cikizés és nem is ragozom, hogy a „bepalizás” érdekében hány kifejezés áll készenlétben.
Esetenként a szívatás lehet kedves humorba futó élcelődés, mely jobbá teheti áldozatát anélkül, hogy sérülne a tisztesség. Ha a szívatás nem durva, akkor rendszerint felkacagó baráti ölelésben végződik.
Festőművészek vitték alkotásaikat egy aukcióra. Divat volt a festményeknek „romantikus” címeket adni. A tárlatra az egyik művész vitte a képét, alatta ott volt a cím: Vihar előtt. A cím alatti üres helyre a festő valamelyik barátja oda zárójelezte, hogy Slézingeréknél már esik. Egy hónapig tartott az aukció, és amikor a művészek mentek összeszedni az alkotásaikat a „vihar előtti” kép is gazdára lelt, mert egy Slézinger nevű úr megvette. Termett a szívatás.
A rendszerváltás első szakaszában a határátkelés felért egy lelki és idegi tortúrával. 10–12 órás várakozás, motozás és a csomagok tüzetes átvizsgálása olyan helyzetekbe hozott, hogy néhány aranyosszéki vörös hagyma okán visszatérítettek. Valaki egyszer arra kért, hogy egy leragasztott dobozban vigyek át néhány traubi szódás üveget, mert közelebbről utazik, és ne kelljen cipelje. A visszaváltandó üvegekért kap majd néhány száz forintot, ami neki sokat számít. A néhány üveg mellett volt egy nagyobb méretű kristályváza is (tudtomon kívül). amit a vámos felháborodva és engem megszégyenítve azonnal észrevett és visszafordított. Kezdhettem az újabb várakozást, természetesen most már a Váradon hagyott kristályváza nélkül. Azt éreztem, hogy meg vagyok „szívatva”.
Szívatás így vagy úgy... Úgy látszik benne van a „pakliban”, csak nem mindegy, hogy a szívatásból való feleszmélés után kacagós baráti ölelés következik vagy sokáig, örökre tartó sérelem.
Azt hiszem ez a szó, hogy „szívatás” egy eléggé frissen fogant kifejezés, mert jelentésének értésére ezelőtt azt mondták, hogy heccelés, ugratás, etetés stb., újabban cikizés és nem is ragozom, hogy a „bepalizás” érdekében hány kifejezés áll készenlétben.
Esetenként a szívatás lehet kedves humorba futó élcelődés, mely jobbá teheti áldozatát anélkül, hogy sérülne a tisztesség. Ha a szívatás nem durva, akkor rendszerint felkacagó baráti ölelésben végződik.
Festőművészek vitték alkotásaikat egy aukcióra. Divat volt a festményeknek „romantikus” címeket adni. A tárlatra az egyik művész vitte a képét, alatta ott volt a cím: Vihar előtt. A cím alatti üres helyre a festő valamelyik barátja oda zárójelezte, hogy Slézingeréknél már esik. Egy hónapig tartott az aukció, és amikor a művészek mentek összeszedni az alkotásaikat a „vihar előtti” kép is gazdára lelt, mert egy Slézinger nevű úr megvette. Termett a szívatás.
A rendszerváltás első szakaszában a határátkelés felért egy lelki és idegi tortúrával. 10–12 órás várakozás, motozás és a csomagok tüzetes átvizsgálása olyan helyzetekbe hozott, hogy néhány aranyosszéki vörös hagyma okán visszatérítettek. Valaki egyszer arra kért, hogy egy leragasztott dobozban vigyek át néhány traubi szódás üveget, mert közelebbről utazik, és ne kelljen cipelje. A visszaváltandó üvegekért kap majd néhány száz forintot, ami neki sokat számít. A néhány üveg mellett volt egy nagyobb méretű kristályváza is (tudtomon kívül). amit a vámos felháborodva és engem megszégyenítve azonnal észrevett és visszafordított. Kezdhettem az újabb várakozást, természetesen most már a Váradon hagyott kristályváza nélkül. Azt éreztem, hogy meg vagyok „szívatva”.
Szívatás így vagy úgy... Úgy látszik benne van a „pakliban”, csak nem mindegy, hogy a szívatásból való feleszmélés után kacagós baráti ölelés következik vagy sokáig, örökre tartó sérelem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)