Sigmond Júlia: Életfeladat

2013. 05. 08.	Életfeladat	Sigmond Júlia
Nem tudom, vajon van-e olyan ember, akinek soha se jutott volna eszébe a gondolat: vajon miért is élek? Nem feltétlenül elkeseredettség juttatja eszünkbe ezt a fontos kérdést, de vannak olyan sorsdöntő események életünkben, amikor bizony megadatik nekünk, hogy szabad akarattal válasszunk a lehetőségek közül, és a visszavonhatatlan változás valóban csak a mi elhatározásunktól függ. Minden embernek megvan a maga életfeladata. Sőt! Egyeseknek (vagy talán mindenkinek?) több feladat is jut életében. Furcsa, de legalábbis nem egészen természetes, hogy egy-egy életfeladat hasonlít egy megfejteni való rejtvényhez. Néha észre sem lehet venni, csak ösztönösen belecsöppenünk valamibe, aztán egyszer csak rájövünk, hogy akarva-akaratlan buzgón teljesítünk valamit, amiről csak annak elvégzése után derül ki, hogy biza ez egy jó nehéz életfeladat volt. Vannak persze olyan szerencsés alkatú emberek, akik tudatosan keresik életfeladatukat, és könnyűszerrel meg is találják, no, meg persze szinte könnyedén teljesítik is azokat. Senki emberfia nem gondolhatja, hogy hiába él. Minden ember életének megvan a maga célja és értelme, éppen az a bizonyos életfeladat is ezt igazolja. Jaj annak, aki minden erővel ellenáll és semmiképpen sem akarja elfogadni a saját életfeladatát, mert akkor csak szenvedés lesz az egész élete. De ha az ember igyekszik minél hamarabb felfedezni, és el is fogadni, akkor sokkal könnyebb lesz el is végezni vagy megoldani azt a bizonyos életfeladatot, és könnyű szívvel lehet majd búcsút venni a földi élettől, ha nem hagyunk magunk mögött adósságot.

Sándor Szilárd: Színek az árnyékban ...

2013. 05. 07.	Színek az árnyékban ...	Sándor Szilárd
Ahhoz, hogy valahol árnyék legyen, ahhoz valahol fénynek is lennie kell. Nemcsak meghatározza, de feltételezi is egymást e kettő. Valahol van árnyék, ha valahol van fény és fordítva. Árnyék nélkül nem lenne fény? Ez nem igaz, viszont fény nélkül nincs árnyék. Lám annak ellenére, hogy feltételezi egymást a kettő, mégis a fény az első ok. Hogy is van ez? A fényről és árnyékról egészen más jut eszébe a fizikusnak, a festőnek vagy például a költőnek vagy a filozófusnak, a teológusnak és így tovább... A fizikus a tulajdonságainak a titkát kutatja, a festő és a költő játszik velük. S neked három percest olvasó − mi jut eszedbe a fény és árnyék kettősségéről? Igaz, hogy a fény és árnyék között még valami más is van, például egy alak, egy forma, ami meghatározza az árnyékot, amire a fény rásüt és „életet ad” az árnyéknak. Az árnyéknak tehát van formája, az a tárgy, amire a fény ráesik. Az sem mindegy, hogy az árnyékot adó tárgy formája vagy alakja háta mögött − ahova az árnyék esik, mi van. Mert lehet, hogy ott már van egy másik árnyék is, csak halványabb, és a sötétebb árnyék elzárja szemünk elől a másik árnyat, hiszen nemcsak egy fény eshet ugyanoda, és ebből következhet, hogy több árnyék is eshet egymásra. Az is lehetséges, hogy az árnyék mögött színek is vannak. Hogyan látod a színeket az árnyékban, akarod-e, tudod-e meglátni? Az árnyékról talán jobban eszünkbe jut a sötétség, mint a fény s talán innen adódik ez a sokszor ellentétpárként való hamis érzékelése a fénynek és az árnyéknak. Az árnyék nem a sötétség maga. Lépéseink árnyéka, szavaink árnyéka, cselekedeteink árnyéka, arcunk árnyéka. Repedések árnyéka, fűszálak árnyéka, tavaszi árnyékok, az idő árnyéka, a szerelem árnyéka, a színek, a fények, a remények és a hitek, a bizalom és a szószék árnyéka. A múlt a jelen és a jövő árnyéka. Vetülünk az árnyak felé. Árnyékolja mosoly arcod, kedves olvasóm!

Czire Szabolcs: Názáretben

2013. 05. 06.	Názáretben	Czire Szabolcs
A reggeli bibliai olvasmányom Jézus názáreti fellépése.  Most nem törődöm a részhez kapcsolódó szakirodalmi feltételezésekkel, csak eltűnődöm: vajon Jézus számára hol és hogyan kezdődött a nyilvános működés? Vajon hol mondta el első beszédét? Lukács, aki sok egyéni anyagot közöl, tudni véli, hogy közvetlenül a megkísértés után Jézus hazatért szülőfalujába, és ott tanítóként bemutatkozott. Lukács ugyanakkor sejteti, hogy Jézusnak már híre volt, többfelé tanított és gyógyított, ennek a történetnek mégis különleges drámaiságot ad. Rég nem járt otthon. Kíváncsian figyelik. Talán többen oda is súgnak Máriának, hogy büszke lehetsz a fiadra: hogy megnőtt, és milyen okos! Testvérei is ott vannak, és talán még sosem voltak ilyen büszkék. Közben peregnek Lukács tollán a cselekvést kifejező igék, a kimért nyugalom mögötti sodrás föltartóztathatatlan: bement, felállt, odanyújtották, kinyitotta, megkereste, összegöngyölte, átadta és leült. Egy pillanatra lelassult minden, egy pillanatra megnyugodott még a békesség. És ekkor történt valami, ami megváltoztatott mindent. Újabb ige: szólni kezdett. Ilyen egyszerűen: szólni kezdett. Újra elragadnak az igék, de ezek már másak: csodálkoztak, kérdezték, megteltek haraggal, felkeltek, kiűzték, elvitték, letaszítsák. Mi történik, ha akkor Jézus nem szól? Mi történik, ha csak annyit mond, amivel még mindenki egyetért? Ismerjük azt a fajta belső feszültséget, amit nyilvános szólás előtt érzünk, olyan szólás előtt, amiről tudjuk, hogy nem lehet visszavonni? Ismerjük a mellkasi különbséget az elismerést kiváltó szólás előtti, és a haragot kiváltó szólás előtti érzésekben? Amikor tudjuk, hogy ha szólunk, többé már nem lesz olyan, mintha nem szóltunk volna. Már nem lehet visszajutni oda, ahol akkor voltunk, amikor szólni készülünk. És mégis szólni kell, mert kell! Többé nem szólt senki Máriához. Mária sem szólt, és talán nem volt büszke, mert nagyobb volt benne a féltés. A testvérek nem egészen értették a dolgot, de tudták, hogy most csendben kell hazamenni. A négyszáz lelkes falu gyülekező helyére ezen a szombaton is megnyugodni mentek az emberek. De erről Jézusnak más volt a véleménye…

Farkas Dénes: Anyák napja

2013. 05. 05.	Anyák napja	Farkas Dénes
Május... Rengeteg virág mindenfelé... Ez a hónap (a virágok segítségével is) tisztelgés a szeretet, a szerelem, az anyaság (s egyáltalában az ember testi-lelki ölelkezésének) gyönyörűsége előtt. Hallható Kovács Kati: „úgy szeretném meghálálni” − anyáink köszöntése a zene segítségével... A számítógépen ömlenek a képeslapok, nagy mély üzeneteket hordozva (telítetten Donát úti orgonákkal, s még miegymással). Figyelem, hogy a sajtó, a média s a prédikációk figyelmét is lekötötte az anyák-napi tisztelgés kedves kötelezettsége. Ez így van jól, mert Isten után Édesanyánknak köszönhetjük azt, hogy gyötrelmesen szép és megpróbáló kilenc hónapon át testével fedezte világrajövetelünk előtti lényünk sérülékenységét. Hallom a televízióban, hogy egy nő a megszületett gyermekének magzati időszakáról így beszél: „míg a pocakomban volt”... Abban a rövidke megszólalásában négyszer „pocakozott”... Annyira zavart, hogy elfelejtettem az anyaság iránti szentségérzetemet s még az is megvillant a gondolatomban, hogy kár nyílni a Donát úti orgonáknak. Mi lenne, ha a katolikus testvérek az Üdvözlégyet úgy mondanák, hogy „áldott vagy te az asszonyok között és a te POCAKOD gyümölcse”? Pontosan olyan groteszk lenne, mintha a protestáns pap a testvéreim szó helyett „tesóim” kifejezést használná. Hogy festene a templomi, szószéki megszólítás: „Kedves keresztény tesóim!”? Divatossá lett szleng-szavakat használni a mindennapi beszédben, de szerintem mindennek meg van a maga helye és ideje. A „pocak” azt hiszem, hogy nem szleng, de akkor is valami kiábrándító kifejezés anyák napján. Elképzelhetőnek tartom, hogy nem véletlenül született az áldott állapotban levés jelzője gyanánt: „Szíve alatt hordja, vagy hordta áldott magzatát”. Senki nem várja el a ma emberétől, hogy papi szófűzésekben szövegezzen, de a „pocakozás” azért – szerintem − lekicsinylő az embrióra és az édesanyára nézve egyaránt. Ma én is immáron rég pihenő Édesanyámra gondolok, kinek soha nem tudtam meghálálni, hogy testével fedezett, világra hozott, táplált s szűkös, nehéz időkben mindenét ide adta, hogy tömhessem a pocakomat!

Szász Ferenc: Imagyárak

2013. 05. 04.	Imagyárak	Szász Ferenc
Néhai principálisom, Májay Endre szavajárása volt: „gyere, fiam, nyomjuk a papi ipart”, vagyis vágjunk bele a néha unalmas, terhes irodai munkába. Ugyancsak ő becézte tréfásan istenházára nem nagyon emlékeztető templomunkat, amely 1936-ban épülve jócskán magán hordozza kora modernségének külső jeleit: „imagyárnak”. Visszamenőleg is úgy érzem, nem a proletkult fertőzte meg lelkésztársam szavajárását, hanem a finom humor és önirónia nyilvánult meg e megnyilvánulásában. Most ne beszéljünk arról, hányszor éreztem, érzem amolyan lelki favágásnak a nagybetűs szolgálatot, talán csak annyit, nagyra becsülöm a szakmaiságot a lelkészségben is, a dilettantizmus minden megnyilvánulása viszolyogtat. A gyárat, a külváros világát egyenest szeretem, józsefattilásan „az ucca és a föld fia vagyok”. Ami az imagyárat ma, érett fejjel különösen kedvessé teszi szívemnek az az a mód, ahogy többségi ortodox testvéreim viszonyulnak hozzá, különösen amióta tudják, hogy mi az épület rendeltetése. Édesapámtól hazajövet figyelem az autóbusz utasait: nemcsak a saját templomaik előtt vetnek keresztet, ugyanígy megtisztelik a görög- és római katolikus, majd a magyar baptista templomot is, s ha a 22-sel jövök, akkor a mienket is. Szó nélkül, megjegyzés nélkül teszik ezt, s nekem, a keresztet nem vetőnek, ha jutott is rosszalló pillantás (a mi templomunk előtt is), hangos szóval még senki sem szólt, figyelmeztetett látszólagos hitetlenségemre. Ne csodálkozz kedves unitárius testvérem, ha néha rám jön a keresztet-vethetnék. Igen, a templomok puszta létükkel imát generálnak, imagyárak, s hiszem, hogy ezek minden formalizmusok ellenére nincsenek Isten ellenére: ő tudja, mi lakik az emberek lelkében, s hiszem, elfogadja fohászukat. S mert az idén szinte egymásra csúszott május elseje és az ortodox húsvét, ideírom: „Hristos a inviat”. Így szoktam ugyanis köszönteni román ismerőseimet, szomszédjaimat. Mindig felragyogó arccal szokták fogadni, érzik mögötte az őszinteséget. Idén pedig a magyar húsvét előtt kívántak boldog ünnepet. Köszönöm nektek, imagyárak.

Dr. Ádám Attila L.: Álmodozás Csíkszeredától Nagyváradig

2013. 05. 02.	Álmodozás Csíkszeredától Nagyváradig	Dr. Ádám Attila L.
Azt mondják, addig jó, amíg vannak az embernek álmai. Pedig vannak emberek, akik bár kimutathatóan álmodnak (legalább is az agyi elektromos jelek erre utalnak), de nem emlékeznek másnap az álmaikra, még reggel felkelés után sem. Nos, miről álmodnék, ha emlékezhetnék az álmaimra? Magamnak is meglepő lehet a kérdés. Elég sok erdélyi várról és templomról szóló könyvünk van otthon, még Orbán Balázs egy-egy régi kiadása is. De jórészt itteni, magyarországi kiadványok. A legtöbbükben csak Derzzsel találkozunk az unitárius templomok közül. Ami egyrészt érthető, mert azt hiszem Berethalom és Derzs mellett kevés a Világörökség listára is felvett egyházi műemlék Erdélyben. Unitáriusnak biztosan ez az egyetlen. Néhol még fel-feltűnik egy-egy könyvben Énlaka és Magyarszovát unitárius temploma is, de ezzel aztán vége is van a listának. Speciálisabb könyvekben a kárpát-medencei Szent László legenda ábrázolások kapcsán még esetleg pár másik unitárius templom is megjelenik, de inkább csak a templombelső. Ha emlékeznék álmaimra, lehet, hogy arról álmodnék, hogy végigjárom és végigfotózom az erdélyi unitárius templomokat egy könyvkiadvány számára. Ha végiggondolom, szinte megdöbbentő, hogy milyen keveset láttam eddig: Udvarhely, Keresztúr, Énlaka, Recsenyéd, Derzs, Fiatfalva, Alsóboldogfalva, Vásárhely, Magyarszovát, Kolozs, Kolozsvár, Torda, Torockó, Torockószentgyörgy… A szász erődtemplomokból is szinte ennyit láttam. Természetesen a már meglévő fotókból is összeállítható lenne a körülbelül 100 erdélyi unitárius templomot (használatban lévő és azon kívülieket) felölelő kiadvány. Büszke része lehetne a könyvnek az újonnan épült templomok bemutatása. De talán mégis jobb lenne egy egységes kötet, új fotókkal. Hozzáadva a  magyarországi, talán tízet sem számláló unitárius templomokat is.  Minden templom írhatna magáról a könyvhöz, talán súlyozva, a műemléki és egyházi jelentősége függvényében. Álmodozás ide, fotózás oda, ettől még az erdélyi templomokat csak végig kellene járnom egyszer, Csíkszeredától Nagyváradig. Talán az idén egy kis részébe eljuthat az ember. Terv van: a Homoród-mente és Csekefalva környéke. Már az is nagy csoda lenne! Az Unitárius templomok a Kárpát-medencében című könyv pedig még inkább csoda számba mehetne, nemcsak unitáriusoknak.

Rácz Mária: A munka ünnepe

2013. 05. 01.	A munka ünnepe	Rácz Mária
Nálunkfelé az emberek nagyon szeretnek ünnepelni. Nem is annyira a kivonulás, az eszem-iszom, a magnó bőgetése, a napozás (szemetes folyóparton félmeztelenre vetkőzve hosszú órákon át kitartóan fekvés) a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy ne kelljen dolgozni. Így aztán minden lehetőséget kihasználunk. Nem dolgozunk, amikor ünnep van, legyen az egyházi, nemzeti, családi vagy bármilyen ünnep. És ünnepelni való akad bőven. Nemrég a hírekben egy kórházi balesetet mutattak, ahol több újszülött azért vesztette életét, mert a rájuk vigyázó személyzet éppen valamelyikük születésnapját ünnepelte a szomszédos helyiségben. Ma, a munka ünnepén arra gondoltam, legalább ezt az egy napot igazán tölthetném munkával. Úgyis olyan sok minden felgyűlt mostanság, jó lenne egy napot arra áldozni, hogy rendszerezzem a dolgaimat, megtegyem mindazt, amire eddig nem volt idő. De pont ma az üzletek, bankok és hivatalok zárva vannak, a gyerekekre sincs, ki vigyázzon, mert szünetel a tanítás, és különben is lassan kiürül a város, az emberek ellepik a közeli kirándulóhelyeket, miccset sütnek és szól a manele. Hogy lehetne pont ma dolgozni? Ez a nap nem szól sem munkáról, sem – a szó nemes értelmében vett – ünnepről. Annál inkább munkakerülésről és olcsó szórakozásról. Te azonban, kedves Olvasó, aki ezen a szép napon is számítógép mellett görnyedsz, talán megtöröd az átkot, és értelemmel töltöd fel ezt a napot. Mindent bele!

Gál Zoltán: Gyermeki és istengyermeki dolgok

2013. 04. 30.	Gyermeki és istengyermeki dolgok	Gál Zoltán
Gyakran nézegetem a gyerekeimet. Mintha most születtek volna, de már nagyosan próbálnak feladatokat megoldani, kivonni kezüket kezünkből, aztán vidáman futkározni. Öröm nézni, amint napról-napra cseperednek, felfedezik az őket körülvevő világot, büszkén mutatják azt, amit maguktól megvalósítottak. Sokszor attól tartok: túl hamar elrepülnek az évek, és felnőnek. Ma alig várom, hogy kimondják első szavaikat, de holnap vagy holnapután már ők maguk járják az általuk elképzelt utat. Ismerőseim, barátaim gyakran mondogatják: kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. És igazuk lehet. Mert amíg itt vannak mellettünk, kezüket fogjuk, mi vigyázunk rájuk. Ma még velük együtt hisszük a meséket, várjuk az angyalt vagy a Mikulást, vagy éppen a hercegeket és hercegnőket. Mert az ember hiszi a meséket, amikor szüleitől hallja, s újból hiszi azokat, amikor gyermekeinek mondja. S hogy ebből a világból mit tesznek tarsolyukba, az rajtunk és rajtuk egyaránt múlik. Így történhetett a kezdet kezdetén is. Isten megalkotta embergyermekét, egyengette lépteit, fogta a kezét. Megmutatta számára azt az irányvonalat, amelyet követnie kell, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen élete. Aztán elengedte kezét, hogy maga járja útját, a saját erejéből. De mindig követte, figyelte, segítette. Ha megbotlott felemelte, ha vidám volt, együtt nevettek. Ha felnőtté is cseperedik a gyermek, szüleinek csak gyermeke marad, amint gyermeke marad élete adójának, a gondviselő Istennek. És ez így van jól…

Tófalvi Tamás: (nem)normális

2013. 04. 29.	(nem)normális	Tófalvi Tamás
A normálistól eltérő viselkedés okát sokáig a testi adottságokban, avagy hiányosságokban határozták meg; amolyan „ha túl nagy a koponyád sorozatgyilkos leszel, ha túl kicsi, akkor szexuális ragadozó, de igazság szerint fogalmunk sincs, hogy mi az optimális méret” módon. Okosabbnál-okosabb emberek próbálták megfejteni a ferde orr, a kevésbé szimmetrikus arc, vagy a túl hosszú végtagok mögött rejtőző, életünkbe kódolt jövőt. Tudományos munkák egész sora bizonyítja, hogy milyen veszélyforrás volt a genetika, és ősöktől örökölt fejlődési rendellenességekkel bizony nem lehetett könnyű az élet… Egykoron hat újjal táltossá magasztaltak, később már csak valamilyen deviáns szerep jutott… A régmúlt embere még egészben gondolkodott, s rendületlenül hitte, hogy az ember minden testi és lelki porcikája összefüggésben van egymással. Egykor magunkban kerestük a hibát, mára minden elmélet arról szól, hogy a környezet tesz olyanná, amilyenek vagyunk. Lehetek gyilkos, szatír vagy ragadozó, mert a felelősség nem az én vállamat nyomja. A szülők a hibásak, akik elváltak, a szomszéd gyerek, ki régen állandóan csúfolt, egykori osztálytársaim, akik kiközösítettek, s a sor végtelen, mert bűnöst találni mindennél könnyebb feladat. De vajon, ha tükörbe nézek, mit mond rólam a benne látott ember?!

Farkas Dénes: Rendcsinálás

2013. 04. 28.	Rendcsinálás	Farkas Dénes
Ilyenkor tavasz kezdetén a rendcsinálás kötelezettsége megérinti az embereket. Ezt megtapasztaltam magamon is, környezetemben, falumban, városomban, tömbház-lakóként, a parókiákon, a parkokban, a legelőkön s többé-kevésbé a mezőkön is. Egy kis tisztogatás, átrendezés, egy csokor virág a vázában, mintha fokozná az ember életkedvét. Rendcsinálás! De hogyan? Életem egy jó szakaszát világi pályán töltöttem s a lassú kapaszkodás rendjén főnököcske lett belőlem. Fennhatóságom alá tartoztak az anyagok és a kész termékek (nyilvántartóinak) raktárai, annak személyzete, az áruforgalom minden irányú vezetése. Volt a raktárnokok között egy a kezem alatt, akinek az agya szakaszosan dolgozott. Mesteri szinten sakkozott, de egy épkézláb mondatot nem tudott semmilyen nyelven megfogalmazni. Schneider úr, mert így nevezték, hiánytalanul vigyázta a rábízott értékeket, csak soha semmi nem volt a helyén. Ez nagyon nagy gondot jelentett egy alkatrészeket, paszománt-anyagokat tároló raktárban. A varrógéptűtől a csipkék és gombok, cérnák sokfélesége több ezer anyag kartotékot ölelt fel s abban az időben még tintaceruzával írtunk s a számítógép sehol!!!/ A hétfői szokásos reggeli munkaértekezleten a termelési osztályvezető jelenti, hogy nem lesz meg a terv, mert áll egy termelési lánc, hiányzanak az automatizált kötőgépekhez a kötőtűk, parafin s miegymás. Tudtam, hogy azelőtt egy héttel hoztam Bukarestből, de Schneider ezeket úgy eltette, hogy hetek után kerültek elő, mikor már késő volt. Lementem a raktárba s lehordtam Schneider urat a fekete földig, kilátásba helyeztem, hogy amennyiben nem csinál rendet: le is út: fel is út, le is út! Megszeppent a raktárnok hallva a főnöki fellépésem nem a megszokott oktávban való dallamát és eltűnt a tároló polcok között. Mérgemben én is bevágtam az ajtót és otthagytam. Elmentem a kötöttáru gyárba, elég nehézkesen sikerült szereznem pótalkatrészeket, hogy ne álljon a termelés. Másnap Schneider úr nagyon tiszteletteljes alázattal arra kért, hogy szíveskedjek lemenni a raktárba, mert rendet csinált. Megtalálta az eltett anyagokat − gondoltam én, s erre csodák-csodája, mit látok? Az íróasztalán sztaniol karikákból (melyeket a tejes üvegek lefedésére használtak, ezüst, kék, arany) kisimított néhány példányt, melyeket szétpettyegetett, s az egészet letakarta egy átlátszó nejlon fóliával. Tessék megnézni, hogy milyen szép rendet csináltam − mondta nekem diadalittasan. Azt hittem, hogy „eldobom magam”, s halkan megjegyeztem, hogy a karácsonyfa hiányzik! Természetesen nem értette meg, s nem is erőltettem, mert félő volt, hogy a párt-büróban bepanaszol, hogy karácsonyfát követeltem tőle. Rendcsinálás, − de hogyan? Mindenki maga tudja − igénye szerint. Én nem szeretem a téli gumikat, biciklit, kotlóstyúkot, favágófejszét stb. az irodában, sem a Közlönyt a budiban! Esendő „rendszeretetemmel” áldott tavaszt kívánok a jó Istentől!