2011. 08. 22. Nagymagyar – kismagyar Tófalvi Tamás
Ifjúkorom egyik szállóigéjévé vált Tamási Áron bölcselete: „Aki embernek hitvány, az magyarnak sem alkalmas.”
Egyetlen nyár folyamán rengeteg olyan ifjúsági rendezvény van, amelynek legfőbb célja, hogy a nemzeti öntudatot felébressze, megerősítse, nyilvánvalóvá tegye. Különböző fesztiválok, táborok, konferenciák, koncertek – sok-sok olyan lehetőség, ahol az ember magára öltheti piros-fehér-zöld érzelmeit, és ezt láthatóvá is teheti minden formában. A színpadon a zenekar ismert, nemzeti érzelmű szövegek, szállóigék skandálásával tüzeli a tömeget, lobognak a zászlók, eufórikus a hangulat, és hirtelen mindenki úgy érzi, hogy akár egyedül is képes lenne megváltani a világot, a magyarságot. Koncert után aztán mindenki hazasétál…
Az utóbbi időben sokat motoszkált bennem a gondolat: vajon tényleg ezt jelenti magyarnak lenni? El kell rejtőzni szimbólumok, zászlók, kitűzők, pólók mögé ahhoz, hogy egyértelművé tegyem önnön magyarajkúságom? Vagy csak polgárpukkasztó cselekedet, mely a rendszer, az idegen hatalom elleni lázadás egyértelmű megnyilvánulása? Vajon a „nagymagyarkodó”, hangzatos szavak, dalszövegek, egyértelmű utalásokkal ellátott ruházatot viselők közül hányan lennének, akik egy tényleges csatában az első sorba állnának, s nem-e lennének többen, kik „csendes” magyarságukat, ha kell, harc árán is megvédenék?
Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy az egyház, a nemzet megtartása az észben és az értelemben rejlik. Abban, hogy őrzöd a nyelvet a maga tisztaságában, a szellemi örökséget, a hagyományt, s ha teheted gazdagítod!
Mit ér a „Vesszen Trianon” skandálása, ha tán még azt sem tudom, hogy hol, mi és miért veszett el?! Mit ér az én magyarságom, ha emberként elbuktam az élet nagy próbatételein?!
Néha elnézem a parkban egymás kezét még mindig szerelmesen fogó, sétáló idős házaspárokat. Biztos, hogy őket is megpróbálta már az élet, s tán még arról is tudnának mesélni milyen érzés kutyaszorítóban megmaradni önmagadnak, embernek, vallásosnak, magyar érzelműnek…
Van egy kedves ismerősöm. Egyszerű ember, néha verseket ír és csendesen éli nyugdíjas éveit. Sosem volt rajta „Nagy-Magyarország”-térképpel ellátott póló, s tán zászlót sem lobogtatott soha. Mégis értelmében, érzelmeiben olyan örökség rejlik, mely többet ér minden csapatokba verődő „partizán”, lázongó ifjúságnál. De vajon a mai „sztenderdek” szerint elég magyarnak számít-e?
Ne érts félre, Kedves Olvasó, aki tán most szavaim ellen lázadsz! Én magam is része vagyok a „nagy magyar” valóságnak. Elfogadom, s tán még kissé szimpatizálok is vele. A probléma ott kezdődik, amikor embertelen emberek, s néha magyartalan díszmagyarok jól eladható öntudat-reklámokat próbálnak kamatoztatni az ősi tőkéből. A következő lépés már az lesz, hogy Árpád-sávos katicabogarakat tenyésztünk ki, ősmagyar neveket adunk tehénnek, lónak, kutyának, halnak, és szerzői jogszabályok alapján levédetünk mindent, ami magyar, és ami közös… Csak legyen majd akinek, akiért ezt megtenni, mert a jövő nemzedéke kimondottan jól teljesít ezeken az összejöveteleken, de az iskoláinkban, a tudományokban, a tudásban már kevésbé…
S Te, aki most e sorok olvasását talán sokféle gondolattal zárod, ha úgy érzed, hogy nem inged, semmiképpen se vedd magadra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése