Farkas Dénes: Testcsel

2013. 02. 25.	Testcsel	Farkas Dénes
1961-ben a karácsonyi vakációban egy zsúrt követő időben − akkor így nevezték a bulit − éreztem, hogy a nyakam olyan furcsa fájdalommal idegenkedik a fejem alatt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, majd néhány nap múlva a vakáció végeztével mentem vissza Kolozsvárra a tanulmányi év folytatására. Segesváron többedmagammal vonatra szálltam s ott összeverődött a sok diáktársból álló csapat. Az utasok között volt Molnár Attila, erdővidéki barátom és az ő édesanyja is. A néni, azt hiszem, egészségügyi szakember lehetett, mert reám nézett, és azt mondta, hogy: Dénes! magának mumsza van. Megijedtem, mert éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a fülem mögött tojásnyi daganat képződött, mely kegyetlenül fájt s lázam is lett. Elkülönítettek már a vonaton s Tövisről (ahol sokáig vesztegelt a személyvonat) telefonáltak a mentőknek és a vonatérkezésre, a kolozsvári állomásra mentőautó jött értem. A lázam eszméletvesztésig emelkedett s − ahogy mondani szokták − számomra a film megszakadt. A kolozsvári járványkórházban, az akkori Bezerédy utcában, találtam magamra. Ez egy elég primitív, barakkszerű intézet volt, melyben vaságyakon cementes padlóval képzett ridegségben feküdtünk egy ún. „mumszos” kórteremben. Négyen-ötön voltunk a cellának nevezhető szobában, s a betegek nagy hozzáértéssel tanácskozták meg a mumsz okozta lehető és lehetetlen következményeket. Borzongva hallgattam 19 évesen, hogy a férfiak esetében ennek a betegségnek szövődményei lehetnek, s megtámadhatja a hasnyálmirigyet, a heréket s még nem tudom, hogy miket, de azt észbe tartottam, hogy oda lesz a férfiúság... A lappangási idő pedig több napig eltart. A zsúrozás emléke kegyetlenül rázós lett, s ezt fokozta az is , hogy az ajtó melletti első ágyban feküdt egy Cenan Ioan nevű középkorú vasutas, kinek elképesztő heregyulladást okozott a rút kór. Egy Marina nevű kedves orvosprofesszor tartotta a napi viziteket s hozta magával a velem egykorú hallgatóit, kikkel tanulmányozták a mumsz lefolyásának tüneteit. Hála Istennek megúsztam szövődmények nélkül, hiszen szép gyermekein ezt nyugtázzák. Elég az hozzá, hogy minden nap jött a professzorral a nyolc-tíz orvostanhallgató, akik végigtapogatták Cenan bácsi heréit, majd jöttek a következő ágyhoz, s kézmosás nélkül nekiestek az én nyakam inának, s gyönyörködtek a fülem hátmögöttiségében, melyet ugyancsak mindnyájan végigtapogattak. Azt hiszem, hogy kezdtem lábadozni, mert eszembe jutott, hogy ez a sorrend ez nekem nem konveniál. Testcselhez folyamodtam − bebeszéltem Cenan bácsinak, hogy az ajtó mellett húzat van, s cseréljünk helyet, mert én azt szeretem, s neki is jobb lesz. Be is vette a testcselemet Cenan bácsi, s másnap örömmel nyugtáztam, hogy a nyakam ina megelőzte a vasutas bácsi heréit. Marina professzornak, amikor elmondtam a turpisságot, mosolygott, akárcsak én is, mikor ezt a fogalmat hallom, hogy testcsel...