Lőrinczi Lajos: Láthatatlan ember

2013. 02. 08.	Láthatatlan ember	Lőrinczi Lajos
„Azt mondják,...hogy ismertek engem. Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem…Az embereknek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan”. Gárdonyi Gézának ezek a gondolatai jutottak e farsangban, amikor a bibliaórán a Mt 7. fejezetéből az ítélet, a megítélés gondolatáról beszélgettünk híveimmel. Az ember nem veszi észre a szemében a gerendát. Vagy nem akarja észrevenni. Vagy tudatosan-tudatlanul takargatja, rejtegeti, sokszor azzal, hogy a más szemében lévő szálkát piszkálgatja, a többi ember figyelmébe ajánlja. Eltereli a figyelmet a saját gerendájáról, keresztjéről, bajáról, hibájáról, bűnéről stb., a más szemében lévő szálka miatti felháborodás kiváltásával. Ez is egy módja annak, hogy láthatatlan legyen. Bizony, nem kevés bátorság kell ahhoz, és nagyon sok bizalom, hogy az ember valaki előtt, le merje venni álarcát. Hogy engedje valódi önmagát felfedni, látni, láttatni. És nagyon sok szeretet kell ahhoz, hogy embertársaink néhány pillanatig félretegyék az álarcot, és bepillantást engedjenek lelkükbe. A mélybe, ahol a csoda lakik. Ezek azok a meghitt, drága, őszinte pillanatok, amikor a szálkák és gerendák mellett, a keménység mögött, megláthatjuk egymásban az érző, vívódó, álmodó egyedi, megismételhetetlen embert. Az Isten képű embert. Bárcsak mindenkinek minél többször megadatna az a lehetőség és bizalmas pillanat, amikor láthatatlanságából láthatóvá, megközelíthetővé, gyógyíthatóvá válik!