Székely Kinga Réka: Makacskodás

2013. 10. 10.	Makacskodás	Székely Kinga Réka
1988 decemberének egyik rideg, hétköznapi délutánján, hevesen dobogó szívvel kopogtattam néhai dr. Erdő János dolgozószobájának ajtaján. A beengedő igen szócska hanglejtése érdekesen ötvözte a kijelentő és a kérdő hangsúlyt. A könyvtárul is szolgáló helyiségben egy kis lámpa világította meg a dolgozóasztal ékét, az írógépet. A könyvespolcok homályban derengtek, tiltott gyümölcsként őrizve értékeiket. A felém forduló arc az asztali lámpa fényétől kontrasztosan kiemelkedett a szuszogó könyvek félhomályból. Nekem földbe gyökerezett a lábam, és nem tudtam elengedni a becsukott ajtó kilincsét. Jó napot adjon Isten, motyogtam a kobátfalvi öregektől tanult köszöntési formát, de hamar hozzátettem, hogy csókolom, amint azt akkoriban egy középiskolás diáknak illő volt mondani. Az öregúr mosolyogva felállt, és hellyel kínált. Elmondtam neki felvételizési szándékomat a teológiai intézetbe. Azt vártam, hogy elutasít, de nem utasított el, csak elmondta, hogy a közelmúltban nem vettek fel lányokat a teológiára. Tanuljak szorgalmasan, mondta, és megkérdezte, hogy édesapámmal megbeszéltem-e ezt a döntésemet. Ne keressem őt, ne menjek a dolgozószobába, várjam, amíg ő hív. 1990 januárjáig csak néhányszor hivatott, de a vasárnapi istentiszteleteken néhány szó erejéig mindig érdeklődött tanulmányi előmenetelem iránt. Amikor a téli szünidő után visszatértem Kolozsvárra 1990 januárjában, már az első héten hivatott. Könyveket ajánlott és biztatott, hogy minél több időt töltsek a könyvtárban. Egy alkalommal a főbejáratnál vártam, hogy délebédi szünete után visszatérjen a dolgozószobájába. A lépcsőn felfele haladva újfent érdeklődött tanulmányi eredményeim felől, mire én azt mondtam, hogy jó eredményeim vannak azokból a tantárgyakból, melyek engem érdekelnek. E megnyugtató kijelentést megtoldottam azzal, hogy én olyan vagyok, hogy csak azzal foglalkozom, ami engem érdekel, aztán tovább cifráztam, hogy én csak azt teszem meg, amit én akarok. Az öregúr a lépcsőn megállt, felém fordult és süvöltő hidegséggel azt mondta: rosszul teszi, nagyon rosszul teszi. Gondolja át, és változtasson. Milyen jégvirágos lett az öregúr, gondoltam magamban, és nem értettem, hogy miért kellett úgy rám támadjon?! Huszonhárom év távlatából, sok önmagamból kényszerűen kicsikart gondolat és tett után most már önként változtatok forrófejű, fiatalos kijelentésemen. Valahogy így fogalmazok: az ember nem csak azt teszi egy életen át, amihez kedve van, hanem azt is, amit muszáj. E belenyugvó kijelentést megtoldom azzal, hogy amikor a két rossz közül a kevésbé rosszat választom, már jó döntést hoztam. Aztán tovább cifrázom azzal, hogy a hívő ember minden döntését úgy hozza meg, hogy döntése, kimondott gondolatai, befejezett tettei ne csak saját érdekeit védjék, hanem azokét is, akikről úgy gondolja, hogy Isten őket reá bízta. Mindezek után pedig tudjuk, mert velünk is sokszor megtörtént, hogy vannak zsákutcás napjaink (éveink), amikor sem választani, sem dönteni nem tudunk, vagy azért, mert nincs erőnk, vagy azért, mert nem adatik meg a döntés lehetősége. A nagybetűs zsákutcában végül, egyedül a jó Isten az, aki velünk van, akkor is, ha életünket feláldozzuk, és akkor is, ha megpróbálunk addig visszahátrálni, ameddig újra láthatóvá válnak e földi élet útjai.