Farkas Dénes : Helyzetek

2011.01.10.

Helyzetek

Farkas Dénes

Egyházi méltóságokat vittem Sepsiszentgyörgyre a templom szentelésének alkalmával. Mintegy félórával érkeztünk meg a teljesen megtelt templom elé.

A Főméltóságúak bevonultak, elfoglalták fenntartott helyeiket a szószék jobb oldalán, én pedig kerestem a parkolóhelyet. Miután az autót elhelyeztem, iparkodtam a templom felé. Csak féloldalasan tudtam átpréselni magam a tömegen. Megdöbbenve láttam, hogy palástos paptestvéreim is csak állóhelyet kaptak a padok között. Ahogy gyúródtam elébb-elébb, egy karszalagos rendező azt kérdezte tőlem, hogy: ön? A szemem se rebbent, és magabiztosan azt mondtam, hogy én a kormánytól jövök. Az illető (ma már tudom, hogy Jánossy József volt, akit hatvanöt évvel ezelőtt láttam Székelyszentmiklóson nyaralni, Kóka néven) nagyon szívélyesen karon fogott, és elvezetett a szószék baloldalán fenntartott helyek felé, ahol felajánlotta nekem a kormányzó uraknak tartott helyek egyikét. Így kerültem az előkelőségek közé, a kormánykerék részéről. Igen magamat hoztam helyzetbe – mondaná Szepesi.

Életemben egyszer én is kaptam kézcsókot. 1989. december 23-án trabantoztam Lupényba, mert Erdő János akkori főjegyző azt mondta nekem, hogy: Dénes! Maga egy bátor fiú, és legyen szíves menjen le a Zsil völgyébe, és hirdessen a székely bányászoknak „nagy örömet”, és ossza ki nekik a karácsonyi úrvacsorát! A világunk úgy össze volt zavarodva, hogy senki nem tudta, hogy mi lesz egy óra múlva. Csak az érdekesség kedvéért írom, hogy Petrozsényig úgy lementem, hogy más autóval, szekérrel, biciklivel nem találkoztam. Az akkori ad hoc keletkezett nemzetőrök tőlem kérdezték meg, hogy mi van Tordán, Gyulafehérváron, és úgy általában a vonalon. A kérdés persze nem maradt el: hova megyek? Elmondtam a milicistának, hogy megyek Lupényba istentiszteletet tartani. Miután felismerte papi státusomat, behajolt a Trabantom ablakán, és kezdte csókolni a kormányon lévő kezemet. Ki tudja? Vezekelt vagy abban a hitben született, ahol azt hiszik, hogy a pap különleges mágikus erő, és szakrális tevékenysége közben esetleg „árthat” is? Nem én magamat, hanem az 1989-es romániai események hoztak ilyen helyzetbe. Így történt, hogy én is életemben egyszer kézcsókot kaptam.

Istenem! Az egész életünk a helyzetben levések között telik el. Amiben most vagyunk, az is egy helyzet! Szomorú helyzet. Jó, hogy Szepesi nem látja...

Farkas Dénes: Poros pohár

2011. 01. 09.	Poros pohár	Farkas Dénes
Ne gondolja a nyájas olvasó, hogy elírtam a címet. Nem is akartam boros poharat emlegetni, mert azt jobban szeretem kézbe venni, mint leírott állapotában foglalatoskodni vele. Az történt velem, hogy végre bejelentettek egy keresztelőt Kolozson, ahol ezt a szertartást majdnem teljességében elfelejtettük. Fájdalom! A nemzőképes fiatalság elment, és a magyar iskola is „bedobta a törülközőt”. A bejelentett szertartás akkora eseménynek számított, hogy még én, az öreg pap is meghatódottan készültem eme csodálatos alkalomra. Az „eccla ládájában” megtalálom az ódon keresztelőpoharat, amely olyan poros volt, hogy félórát sikáltam, míg alkalmassá tettem, hogy megfeleljen ősi rendeltetésének. Az elgondolt keresztelői beszédem egy villanásra semmivé vált, mert a poros pohár látványa összetörte „fennkölt” gondolataimat. Azzal indítottam a beszédemet, hogy amit nem használunk, az haszontalanságban porosodik... Így járt a mi keresztelőpoharunk is. Való igaz lehet, hogy esendő papságom alatt sok unalmas szöveget is elmondhattam, de a poros pohár esete illusztráció gyanánt nagyon megtette a hatását. A gyermekcsinálási hajlam azonban porosodik tovább... Tovább...

Szabó Előd : Jókívánság

2011.01.08.

Jókívánság

Szabó Előd

Az újév rengeteg jókívánsággal árasztott el, s magam is rengeteg embernek kívántam jót. Istennek hála, az ömlesztett, futószalagon érkező, előre gyártott, műanyag, egyenruhás jókívánságok mellett lélektől lélekig ható jókívánságokat is fogalmazhattam meg, s fogadhattam magam is. Ezeknek a megfogalmazása okozta a legtöbb gondot, hiszen mindig nagyobb gonddal választjuk meg szavainkat akkor, amikor valami fontosat akarunk valaki fontosnak mondani valami fontosról. Ilyenkor könnyen elkövetjük azt a hibát, hogy másoknak azt kívánjuk, amit tulajdonképpen mi kívánunk magunknak, s még jókívánságainkban is önzőkké válunk.

Én is önző vagyok, de igyekszem őszinte is lenni, ezért azt fogalmazom meg, amit magamnak kívánok, s amit a Példabeszédek így fogalmaz meg: se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem!

Ne adjon az Úr nekem akkora örömöt vagy akkora bánatot, amelynek elviselésére lelkem nem elég erős; hogy öröm vagy bánat súlya alatt megtörjek, s többé ne az legyek, aki vagyok, megtörjön hitem, embertelenné vagy istentelenné váljak. Ahogy az Úr tudja, hogy mire van szükségünk, úgy azt is tudja, hogy mi az, amire nincs, ami ártalmas számunkra. Öröm és bánat egyaránt árthat, s ilyen örömtől, ilyen bánattól óvjon engem az Úr. Emberi mosoly legyen arcomon örömömben, ne torz vigyor, s emberi könnyek mossák arcomat, ne arcomat, s lelkemet maró özönvíz.

Ha jót akartok nekem kívánni, ezt kívánjátok! Boldog újévet!

Újvárosi Katalin : Mindennapi választásaink

2011.01.07.

Mindennapi választásaink

Újvárosi Katalin

Minden napunk ajándék. Ez minden hívő ember hitvallása. Éppen ezért nem mindegy, mit teszünk és hogyan. Mit kezdünk az ajándékkal, hogyan bánunk vele. Tudatosítjuk vagy sem, kézben tartjuk, vagy hátat fordítunk neki, sírunk vagy nevetünk, megosztjuk másokkal vagy megtartjuk magunknak, megköszönjük, vagy elmúlásért esedezünk. A pozitív életfelfogást erősíti unitárius hitünk, miszerint tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget: minden nap, minden pillanatban lehetőségünk van arra, hogy válasszunk. Jobbra vagy balra, előre vagy hátra, igazságosan vagy füllentve, egyenesen vagy kerülőkkel... „A bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (1Móz 4,7) – olvashatjuk a Bibliában, Káin és Ábel történetében. Ezzel szemben az újszövetségben ez áll: „íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz...” (Jel 3,20).

Rajtunk áll! A bűn vagy a jézusi életforma.

Amikor év elején elindulunk újra, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget, majd a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk el egy percre se arról, hogy új és új ajtók nyílnak meg előttünk. S csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, vagy kit engedünk be az életünkbe.

Áldott új esztendőt és tiszta jézusi lépéseket!

Lázár Levente: Biztonságban vagy?

2011. 01. 06.	Biztonságban vagy?	Lázár Levente
Összeszámoltuk, rövid 4 hónapos távollétünk alatt 12 órát töltöttünk különböző repülőtereken. Nemsokára meglesz a 24 órás műszakunk, ha így haladunk. Minden egyes alkalommal a várakozást az időjárás befolyásolta. Vagy ködös, vagy viharos, vagy havas, vagy jeges. Vagy nem szállt föl a gép, vagy pedig meg sem érkezett. Minden alkalommal a következmény nemcsak a késéssel járó tömeg, hanem a nagy tumultus is volt, amit a kapcsolódó járatok lekésése duzzasztott fel. Ilyen helyzetben nem segít sem a telefon, sem az internet. Ott kell lenni, sorba kell állni, új járatot kell találni, és az utazást újratervezni. Az elvesztett időért nem jár kárpótlás, 3 vagy akár 4 napos késésért a járatok nem vállalnak felelősséget, mert minden a mi biztonságunkért történik. Tehát állunk a sorban – megjegyzendő, civilizált, csendes, türelmes várakozás ez –, viszont az arcokon ott ül az idegesség, a visszafojtott türelmetlenség. Körülnézek: mindenki kezében mobiltelefon, hordozható számítógép, vagy i-pod, mindenféle elektronikus kütyü. Pötyögtetnek, keresgélnek, világhálót böngésznek, járatokat fürkésznek. Hiszen még pár nap és szilveszter. A tömeg csak gyarapodik, a sor meg nem halad, sőt, egyre lassul. Egyetlen technikai eszköz sem jár sikerrel, bármennyire jártas valaki a kezelésében. Terheltek a vonalak, izzik a jel, de a sort ki kell állni. Pedig ezek a kütyük a mi életünk megkönnyítését kellene szolgálják. (Figyelemreméltó, hogy az esti 8 órás járatot törölték, és éjfél előtt fél órával sikerült telefonon értesítsenek.) Pár nap után végre a járaton, időben, felszállásra készen. Mindenki izgatott, remélve a legjobbakat. Tiszta az ég, mindenki jelen van a gépen, bejelentették, hogy felszállunk. Kigurulunk a felszállópálya elé. Majdnem tíz percet állunk. Mellettünk későbbi gépek emelkednek a magasba. Végre elindulunk, de nem a kifutóra, hanem vissza az ajtóhoz. Ez legalább fél óra késést jelent… Mindenki morgolódik. Kiderül: a döntés indokolt, valaki a gép végében hangoskodott, indulatoskodott. Veszélyeztette a járatot. Ez a késés a mi biztonságunkért van. Valóban, ott fent nem lehet a vészféket meghúzni. Nagy viharban nem lehet egyszerűen az út szélére félrehúzni, nagy hóban a lánctalpakat felszerelni. Nincs igazságtalanság, otthonról, interneten, telefonon át, a karosszékből a sor elejébe bevágni nem lehet, ismerőstől előjogokat szerezni nincs esély. Kissé nyersnek tűnik, sőt talán kapitalista íze van, de vajon mi mikor fogunk így figyelni egymásra? Vajon mi teszünk-e valamit egymás biztonságáért? És legfőként: tudunk-e bízni egymásban, és a nem utolsósorban a gondviselésben? Mert hát bármi is történik, lehet épp a mi biztonságunkért történt…

Kiss Zsuzsánna: A múlt

2011. 01. 05.	Kiss Zsuzsánna  A   múlt
Olyan vagyok, amilyenné a múltam tett. Téglaként épülnek be életem falába múltam történései, helyszínei, emberei. Időnként fáj visszanézni. Mert vannak elmulasztott telefonhívások, meg nem fogott kezek, el nem mondott szavak, amelyek rést hagynak abban a bizonyos falban. Gondolom, te is érzed olykor, hogy van, volt olyasmi az életedben, amire alkalom csak egyszer adódott, s te elmulasztottad. Az idő azonban, mit sem törődve ezzel, magával vitte, s többé vissza sem hozta. Ám a múlt színes, akárcsak a jövendő. Vannak kedves, örömteli emlékekből összeállított téglák is, amelyek felmelegítik a szívem. Ilyen, ha a gyermekkorra gondolok, azokra az időkre, ahonnan egész életem táplálkozik, újra és újra életet s erőt merítek. Ami megtörtént, tagadni és megmásítani nem lehet. S ami igazán fontos, azt felejteni sem. Mint ahogyan azt sem, hogy milyen volt nagyanyám simogató kezének érintése, milyen az első szerelem, (amely talán évekkel megelőzte az első csókot), milyen csapatban játszani, hegyi patakban fürdeni, derékig érő fűbe labirintust mászni. Ezek is egyszeri és megismételhetetlen alkalmak voltak, s milyen jó visszagondolni, hogy ott voltam, egészen. S hogy miért beszélek ilyesmiről Neked az újév elején? Mert ami ma van, abból holnap már a múlt egy téglája lesz. S én igyekszem készen állni, hogy az egyszeri és megismételhetetlen alkalmakkal élni tudjak, így talán kevesebb huzatos rés lesz életem téglafalában.

Sándor Szilárd; Januári kopogatós

2011. 01. 04.	Januári kopogatós	Sándor Szilárd
havazik az égi éj – csikorog a földi jég itt van még a tél januárban nem szégyen arcod faggyal kibélelt a fehér temetős cinke-remegős kalászreményű a határban és hó seperte utcákban tán szívünkben is havaz tán lelkünkben is havaz itt a tél a határban, utcákban, udvarokon ... érzed-e édes hit-rokonom ? ablakok és ajtók mögötti otthonokban lelkek hevernek romokban sóhajoz a panasz de jön majd a Tavasz havazik és hideg van itt a tél itt a téli lét

Székely Kinga Réka:

2011. 01. 03. Székely Kinga Réka A visszaköszönő múlt


Vannak esték, amikor én is figyelmes leszek egy-egy hírfoszlányra. A tanulj, ismételj, moss fogat, vedd fel a pizsamád, ne üvölts, ne verekedj, imádkozz és hasonló szülői vezényszavak, s az ezek elleni gyermeki tiltakozások hangzavarában a rendes esti híradókat le szoktam késni, az éjszakaiakat pedig már nem bírom kivárni. Fél füllel el-elkapok valamit, de az is megesik, hogy néhány percig beszippant a tévékészülék. A minap az egyik román híradó meghívott vendége azt ajánlotta a diktátor idejét visszasíróknak, hogy próbálják csak ki a hajdani „napi programot”: este hat és nyolc között áramszünet, napi negyed kiló kenyér személyenként, napi három óráig tartó melegvíz-ellátás. Hamar felébrednének a rossz irányt vett nosztalgiából, mondta a meghívott. A háttérben archív felvételek elevenítették fel a diktátor és felesége ünnepélyes alakját, s az elmaradhatatlan tapsoló tömeget.

Anyai nagyanyám jutott eszembe, aki hajdan egyidős volt a diktátorral. A MÁV, majd a CFR alkalmazottjaként korai özvegységben nevelte fel három gyermekét, mivel férje harminchárom évesen gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Vasutas fizetését varrással pótolta. A Singer minden délután kattogott, s a vasaló egyfolytában a kályha szélén sündörgött. A kolozsvári Dézsma utcából és a környékéről kivándorolt magyar és zsidó nők, valamint néhány román ügyvédnő volt nagyanyám állandó kuncsaftja. A külföldiek minden alkalommal egy friss divatlappal jelentek meg, s nagyanyám a kiválasztott modellek alapján kellett elkészítse a ruhákat. Számomra az álomvilág, az elérhetetlen jólét, az uralkodó gazdagság jelképeivé magasztosultak azok a divatlapok.

Nagyanyám látszólag beletörődött a kommunizmusba. Zokszó nélkül kelt hajnalban, kiállta a sort a Széchenyi téren a tejért és a joghurtért, majd átment a Vágóhíd térre, s ott kiállta a sort a kenyérért. Hatalmas vívmánynak tartotta, hogy nekem és nővéremnek sikerült megszerezni a kolozsvári személyi igazolványt, amelyre aztán szintén a Vágóhíd téri élelmiszerüzletben kiadták a havi fejadagot: egy liter olaj, egy kiló cukor, egy kiló liszt.

Sokszor elmorfondírozott azon, hogy a vezér vele egyidős. Egy-egy bátor pillanatában pedig azt őrölte a fogai között, hogy ha túléllek téged, megbocsátok neked.

A kérés meghallgattatott. De csak hajszálpontosan. A vezért és nejét kivégezték decemberben, nagyanyám pedig visszaadta lelkét teremtőjének a következő év januárjában.

Én e 2011-es év januárjában sem tudtam megbocsátani a vezérnek. Tudom, hogy sok millióan nosztalgiáznak utána, sőt azt is tudom, hogy a román nemzet számára ő a legnagyobb jótevő. Százezreknek adott lakást Erdély városaiban.

Én maradok az iszonnyal s a tehetetlen keserűséggel, mert segíteni nem tudok a kényszerpályára irányított akkori nemzedékeknek.

Nagy László: Gombos doboz

2011.01.02. Nagy László Gombos doboz


Írásaim után többen megjegyezték, hogy a legtöbb a gyermekkorból „táplálkozik”. Igen, így van, és a mai is egy múltidézés lesz. Számomra kedves és felejthetetlen.

Egy korondi kis kékkel díszített cseréptálban voltak a gombok, cérnák és a tűk. Nem tudom miért, de mindig vonzott ez a kis tál, amely a kredencen volt és ma is megvan. Sokszor kiborítottam tartalmát az asztalra, számolgattam, rendeztem. Féltve őrzött emlékként vigyázunk rá. A legtöbb fehér vagy átlátszó inggomb volt benne, de nagyon sok színes is. Az ingről, ha már végső esetben el kellett dobni, levágta édesanyám a gombokat és eltette. Majd később szükség lehet rájuk. Így tett a nadrág- és kabátgombokkal is. Így gyarapodott a kis agyagtál tartalma. Történt ez mindaddig, amíg szülőfalumat is el nem érte a gombfoci-láz. A gomboknak még inkább megnőtt az értéke. Főként a nagy méretű gomboknak, mert azok nagyszerűek voltak kapusnak és bekkeknek. Így aztán néha-néha „véletlenül” leesett egy gomb a szülők nagykabátjáról, amit az asztalra felfestett futballpályán egy-egy megtermett „játékosban” láttak viszont. E játékszenvedélynek hordozom ma is a nyomát a balkezem kisujján, mert a forró szurok rácseppent, amikor ragasztottam össze a gombokat.

A nyáron otthon voltam. Csendes a ház. A gombokkal teli, pléh sárgás-feketés doboz, ami már régebb túlnőtte a kis korondi cseréptálat, ott van a kis szekrényen. A gombok nyugalmát nem zavarja senki, és veszély sincs arra, hogy csatár, bekk vagy kapus lesz belőlük. Pedig jó lenne még néha-néha önfeledten belegabalyodni a játékba!

Isten egy új esztendő első napját is megadta, és hisszük, hogy még sokat ad január 1-jéhez. Mint a gombos dobozban a gombok, úgy vannak és lehetnek egymás mellett a napok is. Fehérek, színesek, feketék. Szeretem, és nem szeretem napok. Mind a mieink lehetnek. A játéklehetőség megadatott. Kérjük Istent, hogy legyen velünk e nagyon komoly életjátékban!

Pál János: Napsütés

2011. 01. 01. Pál János Napsütés


Karácsony harmadnapján fekete fellegekbe borult az ég, és bőségesen pótolta az előző napok hóinségét. Vastag hótakaró feküdt rá a világra... A közelünkben van egy vékony törzsű, de dús koronájú fenyőfa. Feltűnt mennyire meggörnyedt törzse és ágai a friss hó súlya alatt. Attól tartok, mióta rátelepedett a súlyos hótakaró, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat törzse, lehasadhat valamelyik ága.

Mikor életünk ege beborul, sűrű pelyhekben hull alá lélekfánk koronájára is a bánat, szomorúság. És ha egy derűs szellő nem rebbenti el a fellegeket, ha nem derül ki életünk ege, megeshet, hogy a sűrű, bőséges „hóhullás” a mi ágainkat is lehasogatja, törzsünket megtöri. Legyen életünk ege inkább hát derűs! De ha felhők is sűrűsödnek néhanapján föléje és bőséges is lesz a „hóhullás”, derüljön ki mindig az ég, amely elolvaszthatja a bánatnak nyomasztó hótakaróját.

Napsütéses, derűs esztendőt adjon hát Isten az új esztendő napjaira mindannyiunk számára... Sok-sok szellőt, mely elhessegeti a komor felhőket...